Naplómból VIII

Folke Bernadotte fogolyszabadító akciójáról kevesen beszélnek nálunk.

Wallenbergről is csak tíz-tizenöt éve beszélünk.

Pecsét a szájon, pecsét az emlékezeten.

A fehér buszok című dokumentumfilmet Gregor Novinsky rendezte 1985-ben, negyven évvel a történtek után. A Svéd Vöröskereszt székházában nézem meg a filmet, mielőtt Hans Villius történésszel beszélgetek. A beszélgetés után a filmet másodszor is megnézem.

Meg akarom érteni: hogyan tudtak ebben a társadalomban felülkerekedni végül is a Bernadotte-szabású emberek.

A Bernadotte-akció – a film szavával: misszió – a skandináv foglyokat hozta volna ki a német táborokból.

Eredetileg.

A foglyok szabadulásáért 1945 februárjában folyamodott Arvid Richert berlini svéd követ. A svédek a norvég menekültügyi irodákban tájékozódnak a foglyok hollétéről; megkeresik dr. Felix Kerstent, Himmler finn kezelőorvosát és Schellenberget, a német politikai felderítés vezetőjét: járjanak közben a foglyok érdekében Himmlernél. (Calgrennél azt olvastam, Felix Kersten a masszőrje volt Himmlernek.)

Himmler igent mond a skandinávok kiszabadítására. Úgy véli, Svédország is segíthet majd a békekötésnél.

Bernadotte Németországba utazik. Megegyezik Himmlerrel, hogy a foglyokat Hamburg közelében, a neuengammei táborban gyűjtik össze. Himmler mellett német részről Kaltenbrunner, Ribbentrop és Schellenberg vesz részt a tárgyaláson. Bernadotte hazatáviratozik; szállítóeszközöket kér.

A neuengammei táborban csaknem ötezer skandináv fogoly; jobb barakkokban, mint a többiek.

Márciusban Észak-Svédországból Hamburgba érkezik a svéd hadsereg egyik hólapátoló egysége. Kétszázötven ember, hetvenöt jármű. A szövetségesek megígérik, hogy nem bombázzák az utat, ha mód van rá. A buszokat fehérre kell festeni. Útjukon végig svéd és dán zászlók.

A Gestapo átkutatja a sofőröket, a dán foglyok ünneplik őket: „Pedig nem is csináltunk semmit”, mondja egy buszsofőr.

Kétezer foglyot kellett átszállítani Sachsenhausenból, hat-hétszázat Dachauból, Schönbergből és Mauthausenból Neuengamméba.

Ápolónők kötözik át a sebesülteket, osztják szét az ennivalót. A foglyok marokkal falják az ételt, a buszokat a hasmenés miatt folyton meg kell állítani.

„Az a bűz! – mondja egy buszsofőr. – Azt nem lehet elfelejteni. Az a szag egyszerűen leírhatatlan. Isten tudja, mióta nem mosakodtak. Bámulatos, hogy maradtak életben. A disznóól semmi ahhoz képest. A gestapós gyerek nem is bírta!”

Az egyik buszsofőr meghalt. Egy másiknak megsérült a koponyája. A szövetségesek bombázták az utat.

A dán foglyokat két dániai táborban gyűjtik össze. Megfürdetik, tetvetlenítik őket, orvosi vizsgálaton esnek át. Könnyű ételt kapnak, lassan kell enniük. „Nagyon lassan”, mondja egy ápolónő.

A határ mellett állomásozó dán jyllandi hadtest tíz teherautóját és nyolcvanhárom buszát a svédek rendelkezésére bocsátja.

Április 19-től április 20-ig, huszonnégy óra alatt átviszik a skandináv foglyokat a határon: négyezer-kétszázhuszonnégy embert. Vannak foglyok, akik látják ugyan a fehér buszokat a kapunál, de nem fogják fel, hogy szabadok. „Önök a svéd kormány védelme alatt állnak”, mondja nekik dr. Arnoldsson göteborgi orvos.

Aztán Ravensbrückből hoznak ki a svédek ezer lengyel zsidó fogolynőt, azonkívül holland, francia, belga, lengyel foglyokat. Április 21-én négyezer ember van a tehervagonokban. Hat nap alatt érnek a dán határra.

Bernadotte ismét találkozik Himmlerrel. A békekötés feltétele az, írja Christian Günther svéd külügyminiszternek, hogy a németek vonuljanak ki Norvégiából és Dániából, ő, Bernadotte pedig hazavihesse Svédországba a foglyokat.

1945. május 5-ig huszonhét országból származó tizenkilencezer embert szállított át a Bernadotte-misszió Svédországba.

Sebesültek a hordágyakon. A pályaudvaron zsebkendők lobognak, a vonatablakból a volt foglyok integetnek. Ápolónő vezet kézenfogva egy kislányt. A film utolsó képsora.

 

A tizenkilencezerből csak az a négyezer-kétszázhuszonnégy volt skandináv.

 

A háború után a semleges Svédország tele volt táborokkal.

1945 tavaszától 1945–46 teléig az egyik svédországi balti menekülttábor szomszédságában nagy német fogolytábor működött. Per Olov Enquist A légionáriusokban leírja, hogy a jól összeszokott német foglyok egy napon műsoros estet rendeztek; a baltiak nem vettek benne részt.

Az egyik svéd őr visszaemlékezése szerint az esten felszólaló svéd táborparancsnok gyakran használta beszédében ezt a szót: Kamerad. „Ha már nem léphettünk be a háborúba a nácik ellen, amit meg kellett volna tennünk – mondja az őr –, legalább annyit tartsunk kötelességünknek, hogy ne bratyizzunk velük utólag.” A táborparancsnok levélben cáfolja a vádat: beszédében csak a jól sikerült esthez gratulált; a Kamerad szót csupán a németek használták egymás közt.

1945 októberében ugyanebben a táborban két náciellenes német foglyot ismeretlen támadók eszméletlenre vernek. A svéd táborparancsnokság a két embert kilenc hasonló érzelművel együtt lecsukatja, mert „a többi internált bajkeverőnek nevezte őket”: a svédek nem vállalják az esetleges további támadások kockázatát. Az egyik támadót felismerik; a svéd táborparancsnokság nem csukatja le.

 

A huszonhét országból származó tizenkilencezer ember menekülttáboraiban a svédek ápolják és etetik a volt foglyokat. A volt foglyok esznek. Nagyon lassan.

 

Folke Bernadotte 1948-ban ENSZ-közvetítőként Palesztinába megy. Egy zsidó terrorista öli meg, Jeruzsálemben.

Legyen a gyilkos ezerszer, tizenkilencezerszer átkozott. Maradjon névtelen, a Ljubjanka őreivel együtt.

Ha Bernadotte neve a svéd történésznek bűntudatot jelent, a svéd írónak hordozható lelkiismeretet, a svéd politikusnak megváltozott valóságot: nekem, a kívülállónak mást. Egyetemesebbet.

Nemcsak valóságérzékenységet.

Tragédiaérzékenységet is.

Svéd tragédiaérzékenységet.