A másik választási lehetőség a háború

Sven Andersson szociáldemokrata politikus. A háború alatt pártjának jogi képviselője, 1948-tól parlamenti képviselő, majd államtitkár, később közlekedés- és postaügyi, hosszú időn át pedig – 1957-től 1973-ig – honvédelmi miniszter. Ezután nyugalomba vonulásáig, 1976-ig Svédország külügyminisztere.

– Külügyminiszter úr, Norvégiában és Dániában úgy értesültem, mindkét országot váratlanul érte a németek 1940. április 9-i támadása. Thomas Kingston Derry Skandinávia története című könyve azonban a német támadásra utaló korábbi jelekről is tud. Gunnar Hägglöf A semlegesség próbája: Svédország a második világháborúban című műve pedig megemlíti, hogy a berlini svéd követség 1940 márciusában figyelmeztette a svéd kormányt a Skandinávia ellen irányuló német háborús előkészületekre. Ön mit gondol erről?

– 1940-ben sem Norvégiának, sem Dániának nem volt komoly hadereje; Svédország valamivel jobban állt. Mi egy héttel a támadás előtt figyelmeztettük a szomszédainkat, hogy német hajók haladnak el a svéd partok mellett, Norvégia irányába! Abban az időben Göteborgban éltem, s az ottani újság mindennap tájékoztatott a német csapatmozdulatokról. De a norvégok nem törődtek a figyelmeztetéssel, és nem rendeltek el mozgósítást.

– Mit gondolt a német hajóhad láttán Svédország?

– Hogy a németek ide is bejönnek! Ezért részleges mozgósítást rendeltünk el. A sajtó bírálta a kormányt, hogy elkésett, már április 3-án vagy 4-én mozgósítania kellett volna, ha csakugyan bejönnek a németek, itt találnak bennünket készületlenül, csak a svéd légierőnél volt korábban mozgósítás, de az nem volt olyan erős, hogy szembeszálljon a német légierővel – egy ilyen kis országnak miféle esélye van? A németek az egész országukat mozgósították!

– Így tehát az, hogy segítsenek a szomszédaikon…

– Szóba sem jöhetett! Nem volt hozzá elég komoly haderőnk. Katonai segítséget nem nyújthattunk a norvégoknak és a dánoknak, de másmilyet igen. A norvégok számára nem jelentett problémát a határátlépés, a háború alatt nem volt német ellenőrzés a svéd határon, a norvégok ki-be járkálhattak; ezrével jöttek át a menekülők, később pedig kiképző táborok voltak itt, 1944–45-re itt állt Svédországban a jól képzett norvég hadsereg, és ha a németek nem teszik le a fegyvert, szembetalálják magukat a Svédországból hazatérő, felfegyverzett norvég és dán csapatokkal.

– Mielőtt a kiképző táborokat felállították, hogyan érintkeztek a szomszédaikkal?

– Ez sem jelentett problémát. Mint képviselő Stockholmban dolgoztam, és kapcsolatban álltam azokkal a norvég szociáldemokrata vezetőkkel, akik itt húzódtak meg nálunk, Svédországban. Itt élt a háború alatt a német szociáldemokrata, Willy Brandt is – norvég volt a felesége –, mint újságíró kis irodát tartott fenn, innen küldte szét híreit a szabad világba. Jól ismertem mindnyájukat, könyvet írtam azokról az időkről Per Albin kora címmel: Per Albin Hansson, a svéd szociáldemokrata párt vezetője volt a háború alatt a miniszterelnökünk, olyan népszerű volt, hogy a svédek csak „Per Albin”-nak emlegették.

– Úgy tudom, nem minden menekülő jutott át a háború alatt a svéd határon; voltak norvégok és dánok, akiket a svédek visszadobtak, s olykor a Gestapo kezére juttattak.

– Soha nem hallottam, hogy norvégokat és dánokat visszadobtunk volna a határon, és a Gestapo kezére juttattuk volna őket! Soha! A vezetőiknek állandó kapcsolatuk volt a svéd kormánnyal és a pártokkal, és soha nem említettek ilyesmit!

– Ismertebb-e azoknak a norvég és dán ellenállóknak a sorsa, akik itt Svédországban internálótáborokba kerültek?

– Táborokba? A táborokban nem a norvégokat és nem a dánokat tartottuk, hanem a svéd kommunistákat és a svéd nácikat! Szükséges volt, hogy ellenőrizzük a kommunistákat és a nácikat; két-háromszáz fiatal kommunista élt különleges táborokban, azt hiszem, 1943-ig, a kormány attól félt, hogy kapcsolatba lépnek a Szovjetunióval, és segítséget nyújtanak neki; ne felejtse el, hogy 1941 júniusáig érvényben volt a szovjet–német megnemtámadási szerződés, akadt svéd kommunista, aki örült, hogy a németek benn vannak Norvégiában! Ugyanígy a nácik, az itteni kvizlingek is kapcsolatba léphettek a német nácikkal! Lehet aztán, hogy a kommunista és a náci menekülteket visszadobták a határon – de biztos vagyok benne, hogy senkit nem dobtak vissza úgy, hogy előzőleg ne léptek volna érintkezésbe például a norvég menekültügyi irodával.

– És a dánokéval?

– Dániában más volt a helyzet, a dánoknak megvolt a kormányuk, hivatalosan tárgyalhattunk egymással, a dánok leutazhattak ide, együtt vacsorázhattunk velük Malmőben vagy Koppenhágában, de Norvégiában nem volt ott a kormány, csak Quisling, s a vezetők jó része talán a Grini gyűjtőben vagy valamelyik másik táborban raboskodott.

– Megkérdezhetem önt mint magánembert: ha választania kellett volna, melyik megoldást választja, a norvégokét vagy a dánokét?

– A norvégokét. Feltétlenül! A dánok persze nem tehettek másként, védtelenek voltak, a flottájuk semmi – a norvégoknak volt flottájuk, hajóik csatlakoztak a szövetségesekhez, a norvégok harcoltak az első naptól fogva, harcoltak egészen 1940 júniusáig, amikor VII. Haakon és kormánya Londonba emigrált. És ha a németek megszállják Svédországot, mi is harcoltunk volna, feltétlenül.

– Abban, hogy végül is segítettek a szomszédaikon, milyen szerepe volt a győzelmi esély alakulásának?

– A segítségnyújtás szándéka az első perctől fogva megvolt bennünk. De nem a katonai segítségnyújtásé! S ebben nem az játszott szerepet, hogy mi történt El Alamein és Sztálingrád előtt, vagy mi történt utána, hanem az, hogy Svédország semleges! Egyébként segítettünk gazdaságilag, és segítettük a menekülteket – a háború egész ideje alatt, végig azonos szinten. El Alamein és Sztálingrád után azonban – 1943 végétől – nem engedtünk át többé német csapatokat Norvégiába.

– Wilhelm M. Carlgren A svéd külpolitika a második világháború idején című munkájában leírja, hogy Victor zu Wied herceg, német követ 1940. április 9-én, Norvégia és Dánia német megszállásának napján jegyzéket nyújtott át Christian Günther svéd külügyminiszternek arról, hogy a német kormány Svédországtól „a legszigorúbb semlegességet” várja el. A svéd kormány ne tegyen lépéseket Norvégia és Dánia megszállása ellen, ne mozgósítsa haderejét, és továbbra is szállítsa a vasércet Németországnak. A svéd válaszjegyzék igent mond a feltételekre, de a kormány fenntartja magának a jogot, „hogy semlegességét megvédje”. Ettől kezdve Svédország két teljes hónapig – amíg Norvégiában folynak a harcok – keményen ellenáll a német kérésnek, hogy területén német csapatokat és hadianyagot engedjen át Norvégiába. Carlgren idegháborúnak nevezi ezt az időszakot.

– Svédország 1940 júniusától engedte át Göteborgon a német katonákat; a szabadságolt német katonákat.

– A szabadságolt német katonákat…?!

– Ha ezer német katona ment Norvégiából haza szabadságra, ugyanannyinak kellett visszaérkeznie. A svéd határon ellenőrizték és megszámolták őket. Ezt a csapatátengedést sokan bírálták Svédországban, sokan azonban – így Per Albin Hansson miniszterelnök is – úgy vélték, hogy az Atlanti-partvidék nem Nagy-Britannia, hanem Németország kezében van, Svédország tehát elszigetelődött a külvilágtól, az egész balti övezet a németeké: meg kell tennünk, mondta Per Albin Hansson, át kell engednünk a csapatokat, mert a másik választási lehetőség a háború!

– Per Albin Hansson azt mondta a háború utolsó napján, 1945. május 8-án tartott beszédében: „Ha az ember azért küzd, hogy kimaradjon a háborúból, nem tanúsíthat merevséget, mert így csak előidézi az összeütközést, amelyet szeretne elkerülni.”

– A norvégok és a dánok is bíráltak bennünket a csapatátengedésért. Azt mondták, nem vagyunk semlegesek! Rendben van. Egyfelől nem voltunk semlegesek. De másfelől norvég és dán katonákat képeztünk ki! És ezért meg a németek bíráltak bennünket! Naponta jöttek a jegyzékek a német követségről a svéd külügyminisztériumba! Svédország tökéletesen el volt szigetelve, sem Nagy-Britannia, sem az Egyesült Államok nem segíthetett rajtunk, a többi demokratikus országot körülöttünk elfoglalták a németek…

– Mi volt mégis a kínálkozó segítség?

– A hadsereg. 1942–43-ra erős hadsereget építettünk ki. A németeket lefoglalta a Szovjetunióban s Európa más részein folytatott háború. Most már módunkban állt, hogy megvédjük magunkat, Hitlernek viszont nem maradt nélkülözhető hadereje. A háború végére hat-hétszázezer katonája volt a svéd hadseregnek, annyi van ma is. Mikor kiépítettük a hadsereget, elmondhattuk, hogy nem félünk többé. Most már jöhet a német támadás. Most már azt mondhatjuk a németeknek: menjetek a pokolba.

– Ez volt hát az a történelmi pillanat, amikor megváltozott a svéd gondolkodásmód?

– Nem a gondolkodásmód változott meg, hanem a valóság.

– Svédország a háború végéig szállította a vasércet Németországnak.

– Németország pedig szenet szállított Svédországnak. Nekünk nincs se szenünk, se olajunk. Amikor Nagy-Britannia bombázta Németországot, a németek még akkor is szállították nekünk a szenet! Mi pedig vasércet szállítottunk nekik. Kereskedelmi egyezmény volt. Németország maradt az egyetlen kereskedelmi partnerünk, amely szenet tudott nekünk szállítani. Svédország el volt a világtól szigetelve: hogyan élhettünk volna öt éven át szén nélkül? Képtelenség!

– A svéd vasércből fegyver készült a hitleri Németországban.

– Természetesen. De ha nem szállítunk vasércet a németeknek, a másik választási lehetőség a háború. Jobb lett volna a briteknek szállítani a vasércet, és tőlük kapni a szenet. De nem volt szabad út. A partvonalon ott álltak a németek. Svédország elszigetelődött.

– Ön tehát igazolva látja ezt a kereskedelmi politikát.

– Semlegesek voltunk. Nem száz százalékig, de kilencvenöt százalékig. Semleges ország azzal kereskedik, akivel akar. De hány német repülőgépet állítottunk meg? vagy lőttünk le? Előbb figyelmeztető lövést adtunk le, aztán lelőttük a gépet. Táborok voltak itt a foglyul ejtett Luftwaffe-pilótáknak! Az egész országban légelhárító ágyúkat állítottunk fel!

– Mit válaszolt a kormány a norvég és a dán kiképző táborokkal kapcsolatos német jegyzékekre?

– Azt, hogy csak „rendőrosztagokat” képezünk ki. A németek kérték, hogy szüntessük meg a kiképzést, de mi egyre jobban kiépítettük ezeket a táborokat. A norvég kiképző táborok 1942-től működtek; a dánok csak a háború második felében. A dánok nagy akciója 1943 októberében a zsidók átmentése volt. A mi gondunk lett a menekültek élelmezése, pénze, elszállásolása. Aztán a Bernadotte-akcióval újabb menekülthullám érkezett hozzánk, 1945 április-májusában. Aztán ’56-ban Magyarországról! ’67-ben a görög katonai diktatúrából! ’68-ban Csehszlovákiából! És ma is, egyre többen, Irakból, Iránból, Szíriából, Libanonból, az egész Közel-Keletről! Kérdés, hogy: meddig? Pedig muszáj őket befogadnunk, ez emberi kötelesség, segítenünk kell. De természetesen nem tudunk a végtelenségig befogadni mindenkit, aki ide akar jönni.

– A menekülőket talán a semlegesség is vonzza.

– Svédország semleges maradt a háború után. Norvégiát és Dániát a tapasztalat arra tanította, hogy jobb, ha másokhoz csatlakozik, és segítséget kap az erősebbtől. A háború után azt javasoltuk a norvégoknak és a dánoknak, alakítsunk semleges védelmi szövetséget. A norvégok nemet mondtak. Nézzen a térképre. Ha csatlakozunk a NATO-országokhoz, Svédország lett volna a határ a NATO és a Varsói Szerződés között. Nem akartuk. Norvégia és Dánia NATO-ország, Finnország és Svédország semleges. A semlegességünk egyik fontos oka pedig éppen a szomszédainkkal kapcsolatos. Mint semleges ország nem segíthetünk senkit katonailag. És ezt a szomszédaink is tudják.