Svédország

 

Naplómból VII

Mentem, mint akit húznak. 1986 májusában.

Hiszen minden út ide vezet, minden menekülés útja, a túlsó partra. A halászhajók is ide érkeztek, a háború alatt is semleges Svédországba.

Csodálom és szeretem a semlegességet, de félek tőle, mert ismeretlen. Megszállást átéltem már, többször. Semlegességet soha. Legföljebb percekig.

Most is csak tükörből látom, norvégok és dánok elmondásaiból, hogy a semleges Svédország annak idején milyen volt: befogadó és elutasító egyszerre. Menekülők ezreit fogadta be, fegyveres alakulatokat képzett ki, orvosi műszereket csempésztek át a határán, megmentett hadihajók ültek a felségvizein, titkos szövetségesek találkoztak a fővárosában.

És 1940-ben átengedte a Norvégia felé vonuló németeket, fogolytáborba zárta az elfogott norvég katonákat, börtönbe csukta az elfogott dán szabotőröket, és Sztálingrád előtt visszadobta a határon a norvég menekülteket, s a Gestapo kezére juttatta őket. És vasércet szállított a hitleri Németországnak.

Ez volna a semlegesség? Emberiesség és üzlet kényes egyensúlya? S hogyan kell megítélni? Hogy lehet tárgyilagosan megítélni? És lehet-e tárgyilagos, aki a megszálltság felől nézi a semlegességet?

Lehet-e tárgyilagos, aki a semlegesség felől nézi a semlegességet?

Per Olov Enquist írja A légionáriusok című dokumentumregényében:

„A világon egyedül a svédeknek van hordozható lelkiismeretük; a svédek úgy járnak-kelnek, mint hivatásos moralisták.”

Ha a lelkiismeret rugóit, egy ország erkölcsi mozgásterét viszonylagos tárgyilagossággal látni akarom – nem megítélni, csak látni –, ismernem kell mindenfajta vélekedést. Baloldalit, jobboldalit. Önkínzót, önigazolót. Svéd ítéleteket norvégokról, dánokról, németekről. Svédekről. A stockholmi Királyi Könyvtárban elérhető történelmi tanúvallomásokat.

És nem szabad egyiktől sem megijednem.

 

A semlegesség a hitelesség alapelvére épülő politika, írja Sverker Åström Svédország semlegességi politikája című füzetében; semleges országnak nem szabad hiú reményeket keltenie az egyik oldalon, sem alaptalan félelmeket a másikon: ki kell vívnia a többi nemzet becsülését. Svédországban a semlegesség a biztonsági politika fedezete: „megtartani az Északot a világ egyik nyugalmas zugának”. Semleges ország nem vállalhat külső kötelezettségeket sem békében, sem más államok közötti háborúban, nem vehet részt szövetségekben, háború idején az 1907-es, illetve az 1912-es hágai egyezményhez kell tartania magát: nem engedhet át csapatokat…

Kiemelés tőlem.

Nem engedhet át csapatokat, internálnia kell a hadviselők egységeit, amennyiben a területére hatolnak…

Kiemelés tőlem.

Amennyiben a területére hatolnak; s ha fegyverkiviteli tilalom lép életbe, a tilalmat mindegyik hadviselővel szemben egyformán alkalmaznia kell…

Kiemelés tőlem.

 

„Svédország a háború alatt formálisan semleges volt, de nagyon sok engedményt tett a németeknek – mondja Carl-Henrik Hermansson közgazdász, parlamenti képviselő, a svéd kommunista párt volt főtitkára. – A hadsereg vezérkarában és a rendőrség vezetői közt sok volt a náci, sok volt, aki hitt benne, hogy Hitler megnyeri a háborút, és nekünk, svédeknek a németekhez kell igazodnunk. 1939-ben a svéd hadsereg főparancsnoka gratulált Hitlernek ötvenedik születésnapján. A svéd rendőrség együttműködött a német náci rendőrséggel.”

Mi történt a határon, kérdezem.

„1940-ben bevezették a vízumkényszert. A finnek kivételével mindenkinek vízumot kellett szereznie, ha be akart jönni Svédországba. A vízum nélkül menekülőket visszaküldték a német megszállás alatt lévő országokba, sokan börtönbe vagy koncentrációs táborba kerültek, és volt, akit a németek kivégeztek. A norvég és a dán ellenállók itt, Svédországban kerültek táborba. És azok a német kommunisták is, akik Hitler elől próbáltak menekülni.”

Ön személyesen is megtapasztalta valamelyik engedményt, kérdezem.

„Német csapatok vonultak itt át a Szovjetunió és Norvégia ellen. Trelleborgban voltam katona, láttam, hogy a németek jönnek befelé a komppal.”

Mit tett ebben a helyzetben a király, kérdezem. V. Gusztáv királynak az a híre nálunk, hogy táviratot küldött Horthy kormányzónak: állítsa le a magyar zsidók erőszakos elszállítását. A királyok körüli legendákhoz óvatosan kell közelednünk. Milyen ember volt V. Gusztáv?

„Ismert teniszjátékos.”

De ha politizált, kérdezem reménykedve.

„Svédországban V. Gusztáv király is latba vetette befolyását a németek érdekében. A Bernadotte-ház Franciaországból származik, de V. Gusztáv felesége német volt. És mert a király is beleegyezett, hogy átengedjük a német csapatokat, az ő lemondása szóba sem került.”

És Sztálingrád után, kérdezem. Mindenki azt mondja, a svédek megváltoztak Sztáligrád után.

„Sztálingrád után megváltozott a svéd gondolkodásmód. A menekültekkel kapcsolatban is.”

Miért, kérdezem szorongva.

„Mert a svédek megértették, hogy Hitler nem fog győzni. Ezért később hivatalosan is támogatták a norvég »rendőrosztagokat« és a Dán Brigádot.”

A kormány…?!

„A kormány néhány tagja rokonszenvezett a norvég és a dán ellenállással. A háború alatt koalíciós kormányunk volt, nem tisztán szociáldemokrata; németbarát miniszter éppúgy volt benne, mint náciellenes. Gustav Möller szociáldemokrata népjóléti miniszter például az ellenállást pártolta. Christian Günther külügyminiszter viszont nácibarát volt.”

A svédek, úgy tudom, Sztálingrád után is szállították a vasércet Németországnak.

„A svédek egészen a háború végéig szállították a vasércet Németországnak!”

 

Semleges országnak, írja Åström, bizalmat kell keltenie a nagyhatalmakban, de szilárdnak kell maradnia „erős külső nyomás alatt is”. Képesnek kell lennie rá, hogy kivonja magát a háborúból, ennek pedig a hazai fegyvergyártás és a megbízható gazdaság a feltétele, az, hogy az ország csökkentse a külső forrásoktól való függőségét. Mert „még a háború alatti erőteljes életszínvonal-csökkentés is jobb, mint maga a háború”. Svédországnak sikerült kimaradnia a második világháborúból, ám ezért, mondja Åström, „néhány nem jelentéktelen engedményt tettünk a hadviselőknek, s néha megszegtük a semleges ország törvényes kötelezettségeit”. Mint azokban az esetekben, amikor Svédország átengedte a szabadságolt német katonákat…

Kiemelés tőlem.

Átengedte a szabadságolt német katonákat a háború első éveiben, s átengedett egy egész német hadosztályt: az Engelbrecht-hadosztályt, amely Norvégiából vonult Finnországba, 1941 nyarán.

 

Néhány nem jelentéktelen engedmény a háborúból való kimaradásért.

Ez nem a „hordozható lelkiismeret” kalapácsütése. Ez mérlegkészítés.

Sverker Åströmöt nem ismerem.

Carl-Henrik Hermansson 1964-től 1975-ig a svéd kommunista párt főtitkára. A magyar ’56 és a csehszlovák ’68 miatt a svéd kommunista párt a hetvenes évek közepén kettészakad; Hermansson Moszkva ellen fordul. „Kár, hogy nem szociáldemokrata”, mondják róla.

Semmi halászhajót nem említ. Semmi innenső partot. Csak annyit, hogy megváltozott a svéd gondolkodásmód: „a menekültekkel kapcsolatban is”.

Mert a svédek megértették, hogy Hitler nem fog győzni.

Nem szabad megijednem.

 

A másik választási lehetőség a háború

Sven Andersson szociáldemokrata politikus. A háború alatt pártjának jogi képviselője, 1948-tól parlamenti képviselő, majd államtitkár, később közlekedés- és postaügyi, hosszú időn át pedig – 1957-től 1973-ig – honvédelmi miniszter. Ezután nyugalomba vonulásáig, 1976-ig Svédország külügyminisztere.

– Külügyminiszter úr, Norvégiában és Dániában úgy értesültem, mindkét országot váratlanul érte a németek 1940. április 9-i támadása. Thomas Kingston Derry Skandinávia története című könyve azonban a német támadásra utaló korábbi jelekről is tud. Gunnar Hägglöf A semlegesség próbája: Svédország a második világháborúban című műve pedig megemlíti, hogy a berlini svéd követség 1940 márciusában figyelmeztette a svéd kormányt a Skandinávia ellen irányuló német háborús előkészületekre. Ön mit gondol erről?

– 1940-ben sem Norvégiának, sem Dániának nem volt komoly hadereje; Svédország valamivel jobban állt. Mi egy héttel a támadás előtt figyelmeztettük a szomszédainkat, hogy német hajók haladnak el a svéd partok mellett, Norvégia irányába! Abban az időben Göteborgban éltem, s az ottani újság mindennap tájékoztatott a német csapatmozdulatokról. De a norvégok nem törődtek a figyelmeztetéssel, és nem rendeltek el mozgósítást.

– Mit gondolt a német hajóhad láttán Svédország?

– Hogy a németek ide is bejönnek! Ezért részleges mozgósítást rendeltünk el. A sajtó bírálta a kormányt, hogy elkésett, már április 3-án vagy 4-én mozgósítania kellett volna, ha csakugyan bejönnek a németek, itt találnak bennünket készületlenül, csak a svéd légierőnél volt korábban mozgósítás, de az nem volt olyan erős, hogy szembeszálljon a német légierővel – egy ilyen kis országnak miféle esélye van? A németek az egész országukat mozgósították!

– Így tehát az, hogy segítsenek a szomszédaikon…

– Szóba sem jöhetett! Nem volt hozzá elég komoly haderőnk. Katonai segítséget nem nyújthattunk a norvégoknak és a dánoknak, de másmilyet igen. A norvégok számára nem jelentett problémát a határátlépés, a háború alatt nem volt német ellenőrzés a svéd határon, a norvégok ki-be járkálhattak; ezrével jöttek át a menekülők, később pedig kiképző táborok voltak itt, 1944–45-re itt állt Svédországban a jól képzett norvég hadsereg, és ha a németek nem teszik le a fegyvert, szembetalálják magukat a Svédországból hazatérő, felfegyverzett norvég és dán csapatokkal.

– Mielőtt a kiképző táborokat felállították, hogyan érintkeztek a szomszédaikkal?

– Ez sem jelentett problémát. Mint képviselő Stockholmban dolgoztam, és kapcsolatban álltam azokkal a norvég szociáldemokrata vezetőkkel, akik itt húzódtak meg nálunk, Svédországban. Itt élt a háború alatt a német szociáldemokrata, Willy Brandt is – norvég volt a felesége –, mint újságíró kis irodát tartott fenn, innen küldte szét híreit a szabad világba. Jól ismertem mindnyájukat, könyvet írtam azokról az időkről Per Albin kora címmel: Per Albin Hansson, a svéd szociáldemokrata párt vezetője volt a háború alatt a miniszterelnökünk, olyan népszerű volt, hogy a svédek csak „Per Albin”-nak emlegették.

– Úgy tudom, nem minden menekülő jutott át a háború alatt a svéd határon; voltak norvégok és dánok, akiket a svédek visszadobtak, s olykor a Gestapo kezére juttattak.

– Soha nem hallottam, hogy norvégokat és dánokat visszadobtunk volna a határon, és a Gestapo kezére juttattuk volna őket! Soha! A vezetőiknek állandó kapcsolatuk volt a svéd kormánnyal és a pártokkal, és soha nem említettek ilyesmit!

– Ismertebb-e azoknak a norvég és dán ellenállóknak a sorsa, akik itt Svédországban internálótáborokba kerültek?

– Táborokba? A táborokban nem a norvégokat és nem a dánokat tartottuk, hanem a svéd kommunistákat és a svéd nácikat! Szükséges volt, hogy ellenőrizzük a kommunistákat és a nácikat; két-háromszáz fiatal kommunista élt különleges táborokban, azt hiszem, 1943-ig, a kormány attól félt, hogy kapcsolatba lépnek a Szovjetunióval, és segítséget nyújtanak neki; ne felejtse el, hogy 1941 júniusáig érvényben volt a szovjet–német megnemtámadási szerződés, akadt svéd kommunista, aki örült, hogy a németek benn vannak Norvégiában! Ugyanígy a nácik, az itteni kvizlingek is kapcsolatba léphettek a német nácikkal! Lehet aztán, hogy a kommunista és a náci menekülteket visszadobták a határon – de biztos vagyok benne, hogy senkit nem dobtak vissza úgy, hogy előzőleg ne léptek volna érintkezésbe például a norvég menekültügyi irodával.

– És a dánokéval?

– Dániában más volt a helyzet, a dánoknak megvolt a kormányuk, hivatalosan tárgyalhattunk egymással, a dánok leutazhattak ide, együtt vacsorázhattunk velük Malmőben vagy Koppenhágában, de Norvégiában nem volt ott a kormány, csak Quisling, s a vezetők jó része talán a Grini gyűjtőben vagy valamelyik másik táborban raboskodott.

– Megkérdezhetem önt mint magánembert: ha választania kellett volna, melyik megoldást választja, a norvégokét vagy a dánokét?

– A norvégokét. Feltétlenül! A dánok persze nem tehettek másként, védtelenek voltak, a flottájuk semmi – a norvégoknak volt flottájuk, hajóik csatlakoztak a szövetségesekhez, a norvégok harcoltak az első naptól fogva, harcoltak egészen 1940 júniusáig, amikor VII. Haakon és kormánya Londonba emigrált. És ha a németek megszállják Svédországot, mi is harcoltunk volna, feltétlenül.

– Abban, hogy végül is segítettek a szomszédaikon, milyen szerepe volt a győzelmi esély alakulásának?

– A segítségnyújtás szándéka az első perctől fogva megvolt bennünk. De nem a katonai segítségnyújtásé! S ebben nem az játszott szerepet, hogy mi történt El Alamein és Sztálingrád előtt, vagy mi történt utána, hanem az, hogy Svédország semleges! Egyébként segítettünk gazdaságilag, és segítettük a menekülteket – a háború egész ideje alatt, végig azonos szinten. El Alamein és Sztálingrád után azonban – 1943 végétől – nem engedtünk át többé német csapatokat Norvégiába.

– Wilhelm M. Carlgren A svéd külpolitika a második világháború idején című munkájában leírja, hogy Victor zu Wied herceg, német követ 1940. április 9-én, Norvégia és Dánia német megszállásának napján jegyzéket nyújtott át Christian Günther svéd külügyminiszternek arról, hogy a német kormány Svédországtól „a legszigorúbb semlegességet” várja el. A svéd kormány ne tegyen lépéseket Norvégia és Dánia megszállása ellen, ne mozgósítsa haderejét, és továbbra is szállítsa a vasércet Németországnak. A svéd válaszjegyzék igent mond a feltételekre, de a kormány fenntartja magának a jogot, „hogy semlegességét megvédje”. Ettől kezdve Svédország két teljes hónapig – amíg Norvégiában folynak a harcok – keményen ellenáll a német kérésnek, hogy területén német csapatokat és hadianyagot engedjen át Norvégiába. Carlgren idegháborúnak nevezi ezt az időszakot.

– Svédország 1940 júniusától engedte át Göteborgon a német katonákat; a szabadságolt német katonákat.

– A szabadságolt német katonákat…?!

– Ha ezer német katona ment Norvégiából haza szabadságra, ugyanannyinak kellett visszaérkeznie. A svéd határon ellenőrizték és megszámolták őket. Ezt a csapatátengedést sokan bírálták Svédországban, sokan azonban – így Per Albin Hansson miniszterelnök is – úgy vélték, hogy az Atlanti-partvidék nem Nagy-Britannia, hanem Németország kezében van, Svédország tehát elszigetelődött a külvilágtól, az egész balti övezet a németeké: meg kell tennünk, mondta Per Albin Hansson, át kell engednünk a csapatokat, mert a másik választási lehetőség a háború!

– Per Albin Hansson azt mondta a háború utolsó napján, 1945. május 8-án tartott beszédében: „Ha az ember azért küzd, hogy kimaradjon a háborúból, nem tanúsíthat merevséget, mert így csak előidézi az összeütközést, amelyet szeretne elkerülni.”

– A norvégok és a dánok is bíráltak bennünket a csapatátengedésért. Azt mondták, nem vagyunk semlegesek! Rendben van. Egyfelől nem voltunk semlegesek. De másfelől norvég és dán katonákat képeztünk ki! És ezért meg a németek bíráltak bennünket! Naponta jöttek a jegyzékek a német követségről a svéd külügyminisztériumba! Svédország tökéletesen el volt szigetelve, sem Nagy-Britannia, sem az Egyesült Államok nem segíthetett rajtunk, a többi demokratikus országot körülöttünk elfoglalták a németek…

– Mi volt mégis a kínálkozó segítség?

– A hadsereg. 1942–43-ra erős hadsereget építettünk ki. A németeket lefoglalta a Szovjetunióban s Európa más részein folytatott háború. Most már módunkban állt, hogy megvédjük magunkat, Hitlernek viszont nem maradt nélkülözhető hadereje. A háború végére hat-hétszázezer katonája volt a svéd hadseregnek, annyi van ma is. Mikor kiépítettük a hadsereget, elmondhattuk, hogy nem félünk többé. Most már jöhet a német támadás. Most már azt mondhatjuk a németeknek: menjetek a pokolba.

– Ez volt hát az a történelmi pillanat, amikor megváltozott a svéd gondolkodásmód?

– Nem a gondolkodásmód változott meg, hanem a valóság.

– Svédország a háború végéig szállította a vasércet Németországnak.

– Németország pedig szenet szállított Svédországnak. Nekünk nincs se szenünk, se olajunk. Amikor Nagy-Britannia bombázta Németországot, a németek még akkor is szállították nekünk a szenet! Mi pedig vasércet szállítottunk nekik. Kereskedelmi egyezmény volt. Németország maradt az egyetlen kereskedelmi partnerünk, amely szenet tudott nekünk szállítani. Svédország el volt a világtól szigetelve: hogyan élhettünk volna öt éven át szén nélkül? Képtelenség!

– A svéd vasércből fegyver készült a hitleri Németországban.

– Természetesen. De ha nem szállítunk vasércet a németeknek, a másik választási lehetőség a háború. Jobb lett volna a briteknek szállítani a vasércet, és tőlük kapni a szenet. De nem volt szabad út. A partvonalon ott álltak a németek. Svédország elszigetelődött.

– Ön tehát igazolva látja ezt a kereskedelmi politikát.

– Semlegesek voltunk. Nem száz százalékig, de kilencvenöt százalékig. Semleges ország azzal kereskedik, akivel akar. De hány német repülőgépet állítottunk meg? vagy lőttünk le? Előbb figyelmeztető lövést adtunk le, aztán lelőttük a gépet. Táborok voltak itt a foglyul ejtett Luftwaffe-pilótáknak! Az egész országban légelhárító ágyúkat állítottunk fel!

– Mit válaszolt a kormány a norvég és a dán kiképző táborokkal kapcsolatos német jegyzékekre?

– Azt, hogy csak „rendőrosztagokat” képezünk ki. A németek kérték, hogy szüntessük meg a kiképzést, de mi egyre jobban kiépítettük ezeket a táborokat. A norvég kiképző táborok 1942-től működtek; a dánok csak a háború második felében. A dánok nagy akciója 1943 októberében a zsidók átmentése volt. A mi gondunk lett a menekültek élelmezése, pénze, elszállásolása. Aztán a Bernadotte-akcióval újabb menekülthullám érkezett hozzánk, 1945 április-májusában. Aztán ’56-ban Magyarországról! ’67-ben a görög katonai diktatúrából! ’68-ban Csehszlovákiából! És ma is, egyre többen, Irakból, Iránból, Szíriából, Libanonból, az egész Közel-Keletről! Kérdés, hogy: meddig? Pedig muszáj őket befogadnunk, ez emberi kötelesség, segítenünk kell. De természetesen nem tudunk a végtelenségig befogadni mindenkit, aki ide akar jönni.

– A menekülőket talán a semlegesség is vonzza.

– Svédország semleges maradt a háború után. Norvégiát és Dániát a tapasztalat arra tanította, hogy jobb, ha másokhoz csatlakozik, és segítséget kap az erősebbtől. A háború után azt javasoltuk a norvégoknak és a dánoknak, alakítsunk semleges védelmi szövetséget. A norvégok nemet mondtak. Nézzen a térképre. Ha csatlakozunk a NATO-országokhoz, Svédország lett volna a határ a NATO és a Varsói Szerződés között. Nem akartuk. Norvégia és Dánia NATO-ország, Finnország és Svédország semleges. A semlegességünk egyik fontos oka pedig éppen a szomszédainkkal kapcsolatos. Mint semleges ország nem segíthetünk senkit katonailag. És ezt a szomszédaink is tudják.

Politika az, amit végre lehet hajtani

Stig Synnergren tábornok a palotában fogad; életemben először járok királyi palotában. (Lapot írok haza: a palota fölött a telihold.) Synnergren tábornok a háború alatt katonatiszt, 1970-től 1978-ig a svéd hadsereg főparancsnoka. Jelenleg királyi testőrparancsnok. Azért vagyunk a palotában.

– Henry Denham A náci gyűrű közepén: egy tengerészeti attasé Svédországban 1940-től 1945-ig című könyve a brit külügyminisztérium 1942 elején kelt feljegyzését idézi: „Ebben a háborúban nincsenek semlegesek; csak hadviselők és nem-hadviselők vannak.” Tábornok úr szerint mi volt a svéd semlegességi politika lényege a második világháborús években?

– Az, hogy kimaradjunk a háborúból. Nemcsak azért, mert katonailag nem voltunk kellőképpen felkészülve. Hanem mert nem akartunk belebonyolódni mindabba, ami Közép-Európában történik. Sem a norvégok, sem a dánok, sem a svédek nem gondolták, hogy Németország megtámad bennünket. Svédországot nem is támadta meg, szerencsére. Nem volt rá szükség. Nagy-Britannia előbb megtámadta Észak-Norvégiát, majd 1940 júniusában feladta a harcot. Hitlernek a norvégiai támaszpontok kellettek, hogy a Nagy-Britannia elleni támadást előkészítse. Elfoglalta Norvégiát, Dániát, Franciaországot: bekerítette Nagy-Britanniát. Ehhez nem kellett neki Svédország. Csakhogy Nagy-Britannia jobban fel volt készülve, mint ahogy Hitler gondolta. Mindez számunkra kedvező körülményeket teremtett. A hadseregünk, amelynek fejlesztéséhez 1936-ban fogtunk hozzá, a háború végére megerősödött.

– Annak, hogy a németek megkímélték Svédországot, a katonapolitikai okok mellett volt-e világnézeti vagy egyéb oka is?

– Hermann Göring svéd nőt vett feleségül; mikor beteg volt Göring, itt élt, itt gyógyíttatta magát Stockholmban. Mondják, hogy Göring szót emelt Svédország érdekében Hitlernél. De véleményem szerint Hitler úgy le volt kötve Finnországban és Európa más részein, hogy Svédországgal nem törődött.

– Svédország 1940 júniusától különféle engedményeket tett Hitlernek.

– Az, hogy vasércet szállítottunk Németországnak, kereskedelmi egyezményen alapult. S bár a háború végéig szállítottunk a németeknek, 1943-tól jelentősen csökkentek a szállítmányok! És átengedtük Svédországon a német csapatokat, de csak azokat a katonákat, akik szabadságra mentek, s vissza ugyanannyi katonának kellett érkeznie Norvégiába! Az Engelbrecht-hadosztályt pedig át kellett engednünk Norvégiából Finnországba… Hogy ez nem semlegesség? Sok szó esik erről. A háborúba nem szabad belekerülni. Segítettük Finnországot, önkénteseket, hadianyagot küldtünk oda. Ön megkérdezheti, miféle semlegesség ez. Mi képeztük ki a norvég rendőrosztagokat is. Ma már nem mondjuk, hogy semlegesek vagyunk. Csak azt mondjuk, békeidőben nincsenek katonai kapcsolataink senkivel, s ha háború lesz, ki akarunk belőle maradni. De elvünk az, hogy a külpolitikában mindig nagyon erőteljesen fellépjünk. Ennek Olof Palme gyakran volt a szószólója. Fel kell emelni a szavunkat, valahányszor nagy országok kis országokat támadnak meg. Ebben a tekintetben nem vagyunk semlegesek. Ami a kereskedelmet s a kultúrát illeti, sokkal inkább a nyugati világhoz kötődünk. Akkor hát mi a svéd semlegesség lényege? Úgy cselekedni békeidőben, hogy ha Európában kitör a háború, mi kimaradjunk belőle. Ugyanezért erősítettük meg a hadseregünket. Megpróbálkozunk vele, hogy a főbb fegyvereket mi magunk gyártsuk, itt az országon belül. A fegyvereinknek hetven százaléka svéd gyártmány, ami nagyon sok, más nyolcmillió lakosú országokéival egybevetve. Magunk gyártjuk a repülőgépeket, a hajókat, az elektronikus berendezéseket, a lövedékeket, a tankokat, a járműveket, a tüzérségi felszereléseket meg a többit.

– Mikor öltött alakot a norvégok és a dánok svédországi katonai kiképzésének gondolata?

– Amikor 1940. április 9-én megtámadták őket, a norvégok és a dánok azonnal tódulni kezdtek Svédországba. Sok fiatal norvég továbbment innen Londonba. Abban a két hónapban, amíg Norvégiában folytak a harcok, áprilistól júniusig szoros együttműködés volt a norvég és a svéd felderítés között. A dánokról nem sokat tudok, én a norvég felderítéssel álltam kapcsolatban, Trondheimtől északra dolgoztam és Värmlandban, a svéd–norvég határvidéken, állandó mozgásban a kettő között. Ez után a kezdeti szakasz után még sok időbe telt, amíg katonai kiképzést adhattunk a norvég rendőröknek meg a kémeknek – mindegy, milyen néven nevezzük őket –, és amíg a norvégok belelendültek a szabotázsba, és abba, hogy Nagy-Britanniából indítsanak támadásokat. 1942-ben alakultak meg itt a norvég kiképző táborok. De a norvégok folyamatosan jöttek. Egy részük azért, mert félt az oroszoktól. És özönlöttek a finnek. A háború végén a finnek szükségképpen megegyeztek az oroszokkal, hogy kiűzik a németeket Finnországból, megtámadták a németeket, az oroszok pedig Észak-Finnországból kergették ki őket; a polgári lakosság megpróbált elmenekülni a vidékről, s a legkönnyebb út Svédország felé adódott, és amikor a németeket kidobták, ezek a finnek visszamentek a hazájukba. Nehéz idők voltak, sok finn gyerek is jött Svédországba, később a többségük hazatért, de volt, aki itt maradt, mert elvesztette a szüleit, vagy mert itt magasabb az életszínvonal. És közben jöttek-mentek a norvégok, hazamentek, visszajöttek, átmentek Nagy-Britanniába, beálltak a rendőrosztagokba… Bonyolult helyzet volt. Én alhadnagy voltam, aztán hadnagy, a határvidékről 1944 végén jöttem Stockholmba.

– És az soha nem került szóba, hogy Norvégiának és Dániának tényleges katonai segítséget nyújtsanak? Hogy Svédország ezekhez a szomszédaihoz is küldjön önkénteseket?

– Fel voltunk készülve, hogy bevonulunk Norvégiába, ha a németek nem adják meg magukat, és ha a norvégok igényt tartanak rá. Szándékunk kettős volt: egyrészt, hogy segítsünk a norvégoknak, másrészt, hogy kéznél legyünk, ha a németek semleges országban akarnak hadifogságba esni.

– Ó, értem… igen. Voltak-e a háború alatt Svédországban külföldiek számára létrehozott internálótáborok? Nem a Luftwaffe-pilóták táborára gondolok, hanem olyanokra, amelyekbe norvég és dán ellenállókat zártak.

– 1940 áprilisától júniusáig rengeteg külföldi jött hozzánk. Észak-Norvégiában, a narviki öbölben huszonkét hajót elsüllyesztettek a britek. A hajók menekültjeit Svédországba dobták át a németek, volt köztük lengyel, spanyol, chilei, mexikói, voltak idegenlégiósok, mind itt maradt. Nemcsak norvégok és dánok jöttek! Kozmopolita világ volt akkor Svédországban. A táborok pedig nem voltak internálótáborok. Csak külföldiek számára fenntartott táborok. Lakóik – észtek, lettek, litvánok – szabadon mozoghattak.

– Ön az 1945-ös balti menekülttáborokra gondol. De korábban…?

– Norvégokat és dánokat sosem zártunk internálótáborba. Svéd családoknál laktak. Vagy hazamentek, vagy Nagy-Britanniába mentek, vagy beálltak a rendőrosztagokba.

– A kezdeti idők iránt érdeklődöm. Volt-e rá eset, hogy norvég és dán menekülteket visszadobtak a határon, s olykor a Gestapo kezére juttatták őket?

– Egyetlen norvégot sem küldtünk vissza akarata ellenére. Ott voltam szolgálatban. Tudom. És egyetlen dánt sem. Lehet, hogy akik Quislingéknek dolgoztak, más elbánásban részesültek.

– A szomszédos skandináv országok közül ön szerint melyik tanúsított megfelelő magatartást, melyik döntött helyesen a háború alatt?

– Finnország. Ezért ma Finnország szabad ország.

– S Norvégia és Dánia közül melyik?

– Norvégia. Máskülönben az oroszok elvették volna Észak-Norvégiát. Dánia viszont a kontinens része. Nem volt más választása; gyengén állt katonailag azokban a napokban.

– Carlgren azt írja, hogy „a norvég kormányt, miután elmenekült az országból, nem sokra becsülték”, a Storting – a norvég parlament – elnöksége pedig előzőleg felszólította VII. Haakon királyt, hogy mondjon le, a norvégok tehát hajlandónak mutatkoztak rá, hogy kormányalakításról tárgyaljanak a németekkel. Ilyen körülmények között, írja Carlgren, a német–svéd csapatátengedési egyezménynek nem volt olyan nagy jelentősége…! Vajon csökkenti-e a norvégok rossz pillanata a svédek felelősségét? S végtére is a norvég kormány Nagy-Britanniából irányította az ellenállást, és VII. Haakon nem mondott le!

– VII. Haakon először Svédországon át akart Norvégiából elmenekülni, de erre nem volt lehetőség. Így végül a britek segítettek rajta. Nekünk ezen a téren is annyira semlegesnek kellett maradnunk, amennyire csak lehetséges, hiszen a hadseregünk mind keményebben és keményebben bánt a németekkel, és a dolgokat ki kellett egyensúlyoznunk. Ennek az egyensúlynak az eredménye, hogy Svédországot sohasem támadták meg! Ez pedig pozitív eredmény. A politika nem a könyvekben lakik. Politika az, amit végre lehet hajtani. Nincsenek doktrínák. A semlegesség sem az. Minden helyzetben viselkedhetünk úgy, ahogy a könyvben meg van írva. De ezt a semlegességet ön sehol sem fogja megtalálni. Ennek a semlegességnek a lényege az, hogy ha még egyszer háború lesz, távol kell tőle maradni.

– Volt-e a háború alatt Svédországban s ezen belül a hadseregben náci irányzat?

– Svédországban a második világháború előtt volt náci irányzat, és néhány katonatiszt aktív náci volt. Ezeket semlegesítettük.

– Semlegesítették…?

– 1940. április 9-e után megfosztottuk őket a pozíciójuktól. Ugyanúgy, mint a kommunistákat. Egyensúlyban kellett maradnunk.

– Sok volt a hadseregben a németbarát?

– Igen. Katonaember csak elragadtatással nézhette a németek első győzelmeit: hogy foglalták el Lengyelországot, Franciaországot, milyen könnyen, egyik országot a másik után, milyen okos volt a kormányuk! Nekünk meg folyton attól kellett tartanunk, hogy az oroszok elfoglalják Svédországot, aztán meg a németek elfoglalják Svédországot…

– „Egy kis ország Európa szélén… – mondja Carlgren – óhatatlanul tekintetbe kellett hogy vegye a német hadsereg elsöprő nyugati győzelmeit és a végső német győzelem esélyét.” Tisztán katonai szempontok voltak ezek?

– A német volt az első idegen nyelv, amit az iskolában tanultunk. A fiatal svédek évszázadokon át Németországban utazgattak, német kultúrát szívtak magukba. Jó barátaink, rokonaink, kereskedő partnereink voltak Németországban. Vasércet adtunk el nekik, érdekünk volt a svéd–német kapcsolat. A legtöbb svéd németbarát volt, de ez nem jelenti azt, hogy Hitler-barát volt! Svédország mindig ellenezte a diktatúrát. Ezt az országot még soha nem foglalták el! A háború elején sok svéd azt gondolta, hogy Hitler megmenti a világot a kommunizmustól. De amikor 1942-ben látták, hogy Hitler nem képes erre, azt gondolták: mi történik most Svédországgal? Ezért emeljük, fel a szavunkat a kis országok érdekében – megértjük őket, mert mi is kis ország vagyunk. Részünkről ez nyilvánvaló önzés!

– Nem követtek el semmilyen hibát, tábornok úr, a semlegesség nevében? Úgy véli, tökéletesen igazolva van a svéd semlegesség?

– Erről már sokat írtak össze! Elemezték az egész problémát, megírták a tanulságot, azt, hogy mit kell tennünk a jövőben. Természetesen követtünk el hibákat. Jobban kellett volna tudnunk, mi folyik a háború előtti Németországban. Nem lett volna szabad visszaküldenünk az észt, a lett és a litván menekülteket a hazájukba, tudniillik azokat, akik egyenruhát viseltek; a civileket nem küldtük vissza.

– Az az egyenruha német egyenruha volt. Per Olov Enquist szerint a baltiak közül a katonatisztek többsége önként lépett be az SS-be, míg a közkatonák legtöbbjét bekényszerítették. Menekültből katonaszökevények lettek. Irtózatos dráma.

– Mivel azonban Svédországot nem támadták meg és nem foglalták el, bárhogyan értelmezzük is a semlegességet, a gyakorlat a svéd politikát igazolja.

 

Kilépek a palotából.

Svédország el volt szigetelve.

Katonaember csak elragadtatással nézhette… hogy foglalják el… milyen könnyen, egyik országot a másik után…

Nem, nem szabad megijednem.

Mi nem léptünk be a háborúba, nekünk hősökre van szükségünk

Még mindig Stockholm. A Televízió épülete. Hans Villius történész, egyetemi docens. 1957 óta a Svéd Rádió és Televízió munkatársa.

– Határátlépéskor megváltozik a szavak értelme, szerkesztő úr. Ön történész, átéli a távlatot is: mi szabályozta a semleges Svédország egyensúlypolitikáját a háborús Észak-Európában?

– 1941-ben iratkoztam be az uppsalai egyetem történelem szakára. Azokban az időkben a svédek nagyon féltek, hogy a németek Svédországot is megszállják. A skandináv szomszédok iránti érdeklődést az ország földrajzi felosztása szabta meg: a stockholmiakat mindenekelőtt Finnország érdekelte, a göteborgiakat Norvégia, a dél-svédeket – Helsingborg, Malmö, Lund lakosait – Dánia. Kulturálisan az ország erős szálakkal kötődött Németországhoz; a hadseregből, az idősebb nemzedékből sokan rokonszenveztek a németekkel, nem feltétlenül a náci rendszerrel, de magával Németországgal: nem ébredtek rá azonnal, Hitler mit forgat a fejében, nem voltak vele tisztában, mi történik. Sztálingrád után hirtelen magatartás-változás következett be, a svédek kicsit keményebben bántak a németekkel.

– Hogyan éltek a svédek a háborús Európában?

– Jegyrendszer volt. Jegyre adták a kenyeret, a húst, a tojást; négy tojást havonta. Apám fogorvos volt, előttem van, ahogy biciklizem egy gazdálkodóhoz, aki apámnak tojással fizet, az erdőn kell átmennem, nehogy valaki meglásson. Virágzott a feketepiac Öland szigete és a partvidék között. De a jegyrendszer ellenére jobban álltunk, mint az első világháború alatt. Az emberek tisztességesen megéltek.

– Szorongatott helyzetben a viszonylagos jólétnek is megvannak a veszélyei.

– A svédek rokonszenveztek a norvégokkal és a dánokkal, főként a partvidékeken. Segíteni is próbáltak nekik – de hát féltették a saját jólétüket.

– Mint történettudós hogyan ítéli meg a háború alatti svéd semlegességet?

– Nem volt ez szorosan vett semlegesség, mert az nem lehetséges. Ha semlegesek lettünk volna, sohasem engedjük át az országon a német csapatokat. Német részről nyomás nehezedett ránk, és mi engedtünk neki – aztán elkönyveltük az egészet mint bölcs politikát, hiszen a németek nagyon erősek voltak akkoriban, nekünk mégis sikerült elkerülnünk a háborút. Én megértem, hogy a norvég és a dán ellenállók nem nézték jó szemmel ezt a svéd magatartást, pedig mi később nemcsak a menekülteket fogadtuk be, fegyvert is csempésztünk át az ellenállóknak innét, 1944–45-ben, és a dán ellenállók a svéd koalíciós kormány tudtával, a Svédországban élő „külföldi szabad dánok” közreműködésével elraktározták ezeket a fegyvereket, hogy a dán kommunisták ne jussanak hozzá, és ne hajthassanak végre államcsínyt.

– A dánok? A dánok?! Biztos ez?

– Egészen biztos.

– Nekem itt, Észak-Európában mindenki a dán ellenállási mozgalom egységéről beszélt! Arról, hogy a norvég ellenállás soraiban eleinte voltak ellentétek, de a dánok közt olyan összefogás volt, mint sehol a kontinensen!

– Nemcsak a norvég ellenállók közt volt szakadás. A dánok közt is. Ezt biztosan tudom. Filmet csináltunk róla. Emberi hajlandóság, hogy eltüntessük a pajzsról a foltokat, hogy utólag úgy állítsuk be a dolgot, tökéletesek voltunk. Ahogy a francia ellenállók. Ugyanígy a dánok is.

– Körülbelül mennyi náci volt Svédországban?

– Sok. A német kultúra szerelmeseitől olyan ifjakig, akik beléptek a Waffen SS-be. Hogy pontosan hol a határ a németbarát és a Hitler-barát között, nem tudnám megmondani. Óvatos becslés szerint a svéd nácik száma országosan tíz százalék lehetett. A nácik gyakran befolyásos hivatalokat töltöttek be, s főként a jobboldali polgárságból és a hadseregből verbuválódtak.

– Meghatározható-e, hová állt elvei szerint V. Gusztáv svéd király?

– V. Gusztáv német hercegnőt vett feleségül; a királyné 1930-ban meghalt. Az első világháború alatt a királyi pár rokonszenvezett a németekkel – de azért nem mondhatom, hogy V. Gusztáv náci lett volna. A király megpróbált nagyobb befolyásra szert tenni, mint amivel rendelkezett. V. Gusztávnak nem volt valódi befolyása.

– Melyik irányból szólt bele az eseményekbe a háború alatti svéd sajtó?

– A háború éveiben a cenzúra erősen figyelte a svéd lapokat, különösen a göteborgi sajtót. Egy nagy terjedelmű napilap, a Göteborgs Handels- och Sjöfartstidning – Göteborgi Kereskedelmi és Hajózási Újság – főszerkesztője, Torgny Segerstedt lapjában mindent nyíltan ki akart mondani, a németek tiltakoztak, és a svéd kormány időnként cenzúrázta a lapot. Stockholmban is és vidéken is voltak németbarát újságok, de a legtöbb svéd lap nem a németek oldalán állt.

– Sven Andersson volt külügyminiszter említést tett erről a göteborgi lapról. Milyen volt a negyvenes évek elején a svéd bevándorlási politika?

– Nagyon rossz. Főként a zsidó bevándorlókra nézve. A háború előtt és később is. Szigorú rendelkezések szabályozták a bevándorlást. Sok emberen lehetett volna segíteni, sokat meg lehetett volna menteni, és mi nem mentettük meg őket.

– A Svédország a második világháború idején című könyvsorozat A svéd bevándorlási politika nemzetközi nyomás alatt című kötetében Hans Lindberg, a kötet írója megjegyzi, hogy az első svéd idegentörvényt 1927-ben, a következőt 1937-ben szavazta meg a parlament. A törvény engedélyezi a más országbeli üldözöttek befogadását, „amennyiben a nemzeti érdekeket nem veszélyeztetik”. Menedékjog a politikai üldözötteknek adható. 1938-ban, a vízumügyek tárgyalásakor a németek felajánlják, hogy minden német zsidó útlevelére piros „J” betűt nyomtatnak. A svédek elfogadják a német javaslatot.

– A svédeket mindezért kemény bírálat érte a háború után. Nem, erre nem lehetünk nagyon büszkék.

– Norvégoktól és dánoktól hallottam, hogy az ő menekültjeiket sem engedték be a háború elején a svédek.

– A norvég és a dán menekülteket a svédek beengedték a háború alatt – de a háború előtt semmiféle menekültet nem engedtek be, nagyon keményen bántak velük, sokat visszaküldtek. Az uppsalai orvosok például tiltakoztak az ellen, hogy német zsidó orvosok jöjjenek ide be, és elvegyék a svédektől az állásukat.

– A Lindberg-kötet címlapján svéd fiatalok 1939-es tüntetése látható. A tüntetés feliratai: „Tiltakozunk a zsidóimport ellen”, „Svédország a svédeké”, „A svéd nemzetiszocialisták”. Csak néhány év, és Svédország a menekülők ezreit fogadja be. Mi volt ez a sokkszerű változás? És a háború végén hogy volt képes Folke Bernadotte gróf, V. Gusztáv király unokaöccse többezer skandináv foglyot kihozni a német táborokból? Hogyan tudtak ebben a társadalomban felülkerekedni végül is a Bernadotte-szabású emberek?

– Bernadotte szerepét a svédek túlértékelik. Éppúgy, mint a Wallenbergét. Mi nem léptünk be a háborúba, nekünk hősökre van szükségünk. Két hősünk van: Folke Bernadotte és Raoul Wallenberg. Mindkettő sok jót tett, igen, de mi, svédek, eltúlozzuk a szerepüket! Ne feledje el, milyen rengeteg ember tett jót akkoriban, de mi csak őket emlegetjük! Magyarországon Wallenbergen kívül ott volt Waldemar Langlet, ott volt a Svájci Vöröskereszt! Nekünk keresztre feszített hősre volt szükségünk, hát mártírt csináltunk belőle! Valóságos komplexus lett ebből, dédelgetjük ezt a két hőst, a többiek rovására! Ne értsen félre, tudom az értéküket, de a többire is gondolni kell, nemcsak ezt a kettőt állítani a talapzatra…! Ha az, akit megmentettek, úgy gondol a hősre, mint legendára, rendben van. De a történésznek ezt is tárgyilagosan kell szemlélnie. Látnia kell a hőst, de a többiekkel együtt! Azokkal együtt, akiket elfeledtek, csak mert nem jutottak ugyanarra a sorsra!

– Talán egyszer majd őket is észrevesszük.

– A feleségemmel könyvet írtunk Wallenbergről húsz évvel ezelőtt, és hangsúlyoztuk, hogy Wallenberg 1947-ben meghalt. De az embereknek élő hős kell. Svédország nem vett részt a háborúban, a svédek tele vannak bűntudattal, hát szükségük van hősökre. Ezért van ennyi túlzás ebben az országban.

– Korábban említette a Sztálingrád utáni hirtelen magatartás-változást. Sven Andersson volt külügyminiszter szerint „nem a gondolkodásmód változott meg, hanem a valóság”.

– Sven Anderssonnak igaza van. Mihelyt Németország veszített az erejéből, és a svédek nem féltek többé, azonnal másképp kezdtek gondolkodni.

– Ez a svéd alkalmazkodóképesség?

– Ez a svéd valóságérzékenység.

– Hogyan alakította ez a fajta érzékenység a svéd társadalmat?

– 1814 óta Svédországban nem volt háború. Gondolja meg: több mint százhetven éve békében élünk! Svájc mellett mi vagyunk az egyetlen ilyen európai ország. Micsoda látványosság volt Stockholm a háború után! Voltam Oslóban, Koppenhágában akkor, láttam a romokat – itt nem volt semmi ilyesmi! Az Egyesült Államok ötszázezer embert vesztett, a Szovjetunió húszmilliót – de nálunk béke volt, mi megúsztuk; volt vasércünk, volt fánk, a háború után belefogtunk, hogy kialakítsuk a „svéd modell”-t, a szociáldemokrata párt elindította a jóléti politikát, a „svéd modell” legendás lett Nyugat-Európában, az emberek felnéztek Svédországra. A jóléti politikába rengeteg pénzt fektettünk az ötvenes, hatvanas években – ma már más országok is utolértek bennünket, de mi még mindig jómódban élünk. A háborún kívül maradni óriási dolog.

– Könnyű dolog svédnek lenni? Morálisan is?

– Svédország nagyon lutheránus ország. Tele van korlátozással. Az élet könnyebb Dániában vagy Nagy-Britanniában. Mi jobban hallgatunk a hatóságokra, mint kellene. Engedelmeskedünk a mindenkori királynak. Én szeretek demokráciában élni, de a miénket megkötözi a hagyomány. Homogén volt ez a társadalom, a szigorú idegentörvények is a homogenitást szentesítették. Mindennek a gyökere a tizenkilencedik századi svéd társadalomba nyúlik vissza. Akkor még Európa volt a világ közepe; az volt egészen a második világháborúig. Azóta a nagyhatalmak döntenek a világról, a Szovjetunió, az Egyesült Államok. Európa elvesztette a jelentőségét. A távközlési forradalommal egyetlen hálózat lett a világ. 1938-ban, a müncheni válság idején Neville Chamberlain, Nagy-Britannia miniszterelnöke azt mondta: „Miért ásnánk mi lövészárkokat azért, mert csetepaté van egy távoli országban?” És mi volt az a távoli ország? Csehszlovákia!

– Megőrizte-e szerepét Svédország az egyetlen hálózattá vált világban?

– Svédország szerepe természetesen kisebb, mint volt. Ehhez a nyugat-európai gazdasági kiegyenlítődés is hozzájárul. De Svédország még így is szerencsés, békés, jómódú ország.

Naplómból VIII

Folke Bernadotte fogolyszabadító akciójáról kevesen beszélnek nálunk.

Wallenbergről is csak tíz-tizenöt éve beszélünk.

Pecsét a szájon, pecsét az emlékezeten.

A fehér buszok című dokumentumfilmet Gregor Novinsky rendezte 1985-ben, negyven évvel a történtek után. A Svéd Vöröskereszt székházában nézem meg a filmet, mielőtt Hans Villius történésszel beszélgetek. A beszélgetés után a filmet másodszor is megnézem.

Meg akarom érteni: hogyan tudtak ebben a társadalomban felülkerekedni végül is a Bernadotte-szabású emberek.

A Bernadotte-akció – a film szavával: misszió – a skandináv foglyokat hozta volna ki a német táborokból.

Eredetileg.

A foglyok szabadulásáért 1945 februárjában folyamodott Arvid Richert berlini svéd követ. A svédek a norvég menekültügyi irodákban tájékozódnak a foglyok hollétéről; megkeresik dr. Felix Kerstent, Himmler finn kezelőorvosát és Schellenberget, a német politikai felderítés vezetőjét: járjanak közben a foglyok érdekében Himmlernél. (Calgrennél azt olvastam, Felix Kersten a masszőrje volt Himmlernek.)

Himmler igent mond a skandinávok kiszabadítására. Úgy véli, Svédország is segíthet majd a békekötésnél.

Bernadotte Németországba utazik. Megegyezik Himmlerrel, hogy a foglyokat Hamburg közelében, a neuengammei táborban gyűjtik össze. Himmler mellett német részről Kaltenbrunner, Ribbentrop és Schellenberg vesz részt a tárgyaláson. Bernadotte hazatáviratozik; szállítóeszközöket kér.

A neuengammei táborban csaknem ötezer skandináv fogoly; jobb barakkokban, mint a többiek.

Márciusban Észak-Svédországból Hamburgba érkezik a svéd hadsereg egyik hólapátoló egysége. Kétszázötven ember, hetvenöt jármű. A szövetségesek megígérik, hogy nem bombázzák az utat, ha mód van rá. A buszokat fehérre kell festeni. Útjukon végig svéd és dán zászlók.

A Gestapo átkutatja a sofőröket, a dán foglyok ünneplik őket: „Pedig nem is csináltunk semmit”, mondja egy buszsofőr.

Kétezer foglyot kellett átszállítani Sachsenhausenból, hat-hétszázat Dachauból, Schönbergből és Mauthausenból Neuengamméba.

Ápolónők kötözik át a sebesülteket, osztják szét az ennivalót. A foglyok marokkal falják az ételt, a buszokat a hasmenés miatt folyton meg kell állítani.

„Az a bűz! – mondja egy buszsofőr. – Azt nem lehet elfelejteni. Az a szag egyszerűen leírhatatlan. Isten tudja, mióta nem mosakodtak. Bámulatos, hogy maradtak életben. A disznóól semmi ahhoz képest. A gestapós gyerek nem is bírta!”

Az egyik buszsofőr meghalt. Egy másiknak megsérült a koponyája. A szövetségesek bombázták az utat.

A dán foglyokat két dániai táborban gyűjtik össze. Megfürdetik, tetvetlenítik őket, orvosi vizsgálaton esnek át. Könnyű ételt kapnak, lassan kell enniük. „Nagyon lassan”, mondja egy ápolónő.

A határ mellett állomásozó dán jyllandi hadtest tíz teherautóját és nyolcvanhárom buszát a svédek rendelkezésére bocsátja.

Április 19-től április 20-ig, huszonnégy óra alatt átviszik a skandináv foglyokat a határon: négyezer-kétszázhuszonnégy embert. Vannak foglyok, akik látják ugyan a fehér buszokat a kapunál, de nem fogják fel, hogy szabadok. „Önök a svéd kormány védelme alatt állnak”, mondja nekik dr. Arnoldsson göteborgi orvos.

Aztán Ravensbrückből hoznak ki a svédek ezer lengyel zsidó fogolynőt, azonkívül holland, francia, belga, lengyel foglyokat. Április 21-én négyezer ember van a tehervagonokban. Hat nap alatt érnek a dán határra.

Bernadotte ismét találkozik Himmlerrel. A békekötés feltétele az, írja Christian Günther svéd külügyminiszternek, hogy a németek vonuljanak ki Norvégiából és Dániából, ő, Bernadotte pedig hazavihesse Svédországba a foglyokat.

1945. május 5-ig huszonhét országból származó tizenkilencezer embert szállított át a Bernadotte-misszió Svédországba.

Sebesültek a hordágyakon. A pályaudvaron zsebkendők lobognak, a vonatablakból a volt foglyok integetnek. Ápolónő vezet kézenfogva egy kislányt. A film utolsó képsora.

 

A tizenkilencezerből csak az a négyezer-kétszázhuszonnégy volt skandináv.

 

A háború után a semleges Svédország tele volt táborokkal.

1945 tavaszától 1945–46 teléig az egyik svédországi balti menekülttábor szomszédságában nagy német fogolytábor működött. Per Olov Enquist A légionáriusokban leírja, hogy a jól összeszokott német foglyok egy napon műsoros estet rendeztek; a baltiak nem vettek benne részt.

Az egyik svéd őr visszaemlékezése szerint az esten felszólaló svéd táborparancsnok gyakran használta beszédében ezt a szót: Kamerad. „Ha már nem léphettünk be a háborúba a nácik ellen, amit meg kellett volna tennünk – mondja az őr –, legalább annyit tartsunk kötelességünknek, hogy ne bratyizzunk velük utólag.” A táborparancsnok levélben cáfolja a vádat: beszédében csak a jól sikerült esthez gratulált; a Kamerad szót csupán a németek használták egymás közt.

1945 októberében ugyanebben a táborban két náciellenes német foglyot ismeretlen támadók eszméletlenre vernek. A svéd táborparancsnokság a két embert kilenc hasonló érzelművel együtt lecsukatja, mert „a többi internált bajkeverőnek nevezte őket”: a svédek nem vállalják az esetleges további támadások kockázatát. Az egyik támadót felismerik; a svéd táborparancsnokság nem csukatja le.

 

A huszonhét országból származó tizenkilencezer ember menekülttáboraiban a svédek ápolják és etetik a volt foglyokat. A volt foglyok esznek. Nagyon lassan.

 

Folke Bernadotte 1948-ban ENSZ-közvetítőként Palesztinába megy. Egy zsidó terrorista öli meg, Jeruzsálemben.

Legyen a gyilkos ezerszer, tizenkilencezerszer átkozott. Maradjon névtelen, a Ljubjanka őreivel együtt.

Ha Bernadotte neve a svéd történésznek bűntudatot jelent, a svéd írónak hordozható lelkiismeretet, a svéd politikusnak megváltozott valóságot: nekem, a kívülállónak mást. Egyetemesebbet.

Nemcsak valóságérzékenységet.

Tragédiaérzékenységet is.

Svéd tragédiaérzékenységet.

 

A titkosrendőrség visszavásárolta a pisztolyokat

Talán Göteborgban még többet sikerül megértenem.

Per Nyström szociáldemokrata politikus, nyugalmazott tartományi kormányzó – egyszerűbben: Göteborg megye egykori főispánja. Nyolcvanhárom éves; hatvannak látszik.

– Eredetileg történész vagyok. 1935-tól a Népjóléti Minisztériumban dolgoztam, hamarosan csatlakoztam a svédországi antifasiszta mozgalomhoz. Így a sztálingrádi csata után, 1943 elejétől én lettem ennek a kérdéskörnek a szakértője a minisztériumban; 1946-ban neveztek ki miniszterhelyettessé. Azokban az években a titkosrendőrség is a Népjóléti Minisztériumhoz tartozott.

– Akkor most a legilletékesebbtől kérdezhetem meg: kiket zártak internálótáborba a háború alatt Svédországban?

– Voltak internálótáboraink, amelyekbe kommunisták kerültek, és voltak, amelyekbe a közép-európai kommunista körökből származó külföldiek. A táborok az én hatáskörömbe tartoztak; az én feladatom volt, hogy tanulmányozzam az internáltak listáját, és szabadon bocsássak a táborokból néhány embert. Miniszterem, a szociáldemokrata Gustav Möller azért állított erre a posztra, mert tudta, hogy tagja vagyok az antifasiszta mozgalomnak, és olvasta a cikkeimet Torgny Segerstedt lapjában.

– Gustav Möllerről Carl-Henrik Hermansson, a svéd kommunista párt egykori főtitkára beszélt nekem; Torgny Segerstedt lapját Sven Andersson volt külügyminiszter és Hans Villius, a Svéd Televízió szerkesztője is említette. Hogyan döntötte ön el az internáltak listája alapján, kiket kell szabadon bocsátania?

– Tanulmányoztam a rendőrségi dokumentumokat. Szabadon bocsátottunk például egy német kommunistát, aki később tagja lett a Német Demokratikus Köztársaság kormányának. Az internálótáborok rendes, kényelmes, jól élelmezett táborok voltak, de lakóik természetesen nem mozoghattak szabadon. Voltaképpen vigyáztunk az itt fogva tartott kommunistákra és baloldaliakra. A listákat Möller miniszter, Tage Erlander népjóléti miniszterhelyettes – a későbbi miniszterelnök – és én néztük át, és mi hárman személyesen mentünk el a táborokba, hogy felkeressük azokat, akik szabadon bocsáthatók. Az említett német kommunista feljegyzi az emlékirataiban, hogy Möller miniszter odament hozzá, kezet fogott vele, és elvtársnak nevezte.

– Milyen változást hozott Sztálingrád Svédország életében – és az ön életében?

– Sztálingrád után szabadabbnak éreztük magunkat, engedett az addig nagyon erős német nyomás; korábban bizony zsebre kellett vágnunk az öklünket… Én A városi ipari munkásság az 1800-as évekig címmel írtam doktori értekezést a harmincas években, de csak jóval később folytathattam a kutatómunkámat. 1956-ban, az értekezésem megjelenésekor lettem doktor, már mint a megye főispánja. A könyvemet többször kiadták; egyetemi tankönyv. A történetírás dilemmája című munkám 1974-ben, A nép szolgálatában című cikkgyűjtemény 1983-ban, a nyolcvanadik születésnapomra jelent meg.

– Említette, hogy a Népjóléti Minisztériumban együtt dolgozott Tage Erlanderrel.

– Erlander meg én együtt jártunk Lundban egyetemre, az ő apja is, az enyém is tanár volt. 1924–25-től voltunk barátok. 1946-ban, amikor Erlander lett Svédország miniszterelnöke, én kerültem a helyére mint népjóléti miniszterhelyettes; négy esztendőn át töltöttem be ezt a hivatalt. 1950-ben lettem itt, a szülővárosomban és a megyében főispán; Erlander szerette volna, ha Stockholmban maradok, de a szociáldemokrata párt és a liberális párt is kérte, hogy jöjjek ide vissza, és vegyem a vállamra, amit kell. Göteborg megye egészen a norvég határig húzódik, és gazdasági bajokkal küszködő vidék volt akkoriban, sok munkanélkülivel. Újjá kellett szerveznem a gazdaságot. 1971-ig voltam főispán, és fontosnak tartottam, hogy a körülöttem élők jól érezzék magukat. Ez nem mindig könnyű; a partvidéken felépült Petrolkémiai Művek miatt például a zöldek tűntettek ellenem – holott ez a gyár tette lehetővé, hogy orvosoljuk a munkanélküliséget! Ipart kellett teremtenünk vidéken is, ott, ahol azelőtt nem volt ipar, tárgyalnunk kellett a nagyiparosokkal, mert nem kényszeríthettük őket, hogy menjenek ki, csatornázzanak, és így tovább, jóban kellett lennünk a néppel is meg a nagyiparosokkal is, hiszen itt részben az államé, részben magánkézen van, vagyis vegyes típusú az ipar.

– Lát-e összefüggést, főispán úr, a háború utáni és a háború előtti munkája között? Hadd utaljak ismét a táborokra.

– Népjóléti munka volt az is. Ha ezekből a jól felszerelt, jól ellátott táborokból kijött valaki, sokszor nehezen jutott odakinn munkához, élelemhez… Többeket kiszabadítottunk, de néha nem voltunk biztosak a dolgunkban, az illető nem náci-e, háborús idők voltak… És arra nagyon vigyáztunk, hogy egyetlen náci ki ne szabaduljon! A kétféle táborban: a svéd kommunisták, illetve a külföldiek táboraiban a nácik szét voltak szórva.

– Főispán úr! Ha most visszagondol rá, csakugyan szükség volt ezekre a táborokra?

– Nem vagyok benne egészen biztos. Svédország megoszlott akkor. A hadseregből sokan figyeltek Németországra, a polgárság soraiban is sok volt a németbarát. A munkások között nem! És itt, Nyugat-Svédországban még a polgárság is britbarát volt. A stockholmiak Göteborgot „kis London”-nak nevezték.

– Ålesund norvég városkát nevezték így a háború alatt a norvégok.

– És itt volt Torgny Segerstedt lapja, a Göteborgs Handels- och Sjöfartstidning.

– Göteborgi Kereskedelmi és Hajózási Újság.

– Röviden: GHT, amely ugyancsak britbarát volt. Én Stockholmban éltem akkor, de ott is éreztem Svédországnak ezt a nyugat–keleti tagozódását. Valamikor Észtország, Finnország, Norvégia Svédországhoz tartozott, Finnországot Oroszország vette el Svédországtól, a svédek mindig féltek az oroszoktól, hagyomány volt az oroszellenesség, a kommunistaellenesség. Nagyon okos miniszterelnökünk volt a háború alatt, Per Albin Hansson, ő tartotta fenn az egyensúlyt a megosztott Svédországban.

– Láttam Sven Andersson volt külügyminiszter könyvét Per Albin Hanssonról, és olvastam, amit utóda, Tage Erlander mondott a miniszterelnökről Per Olov Enquistnek adott interjújában. Erlander szerint Hansson „megszokta, hogy bármilyen kérdés merül fel, úgy viselkedjék, mint aki segít az országnak kikerülni a politikai csapdákat, és mindegyre csak az járt az eszében, hogy odakinn megőrizze az országunkba vetett bizalmat. Az volt a fontos, hogy megmutassa, nem engedünk a nyomásnak. Hogy a kormányunk szilárd, hogy van bennünk állhatatosság és erő.”

– Én magam a munkások oldalán álltam, és cikkeket írtam Segerstedt lapjába. A miniszterelnök, Per Albin figyelmeztetett: a szociáldemokrata párt irányvonalát kell követnünk! De Per Albin ismerte a véleményemet; tudta, hogy az antifasiszták közé tartozom. Segerstedt viszont olyan név volt, hogy Göring haragját is kihívta, Göring egyszer táviratban tiltakozott egy cikke ellen!

– Ezért történt, hogy a GHT-t a kormány időnként cenzúrázta?

– A sajtócenzúrát a kormány német nyomásra vezette be 1941-ben. Néhány cikket töröltek a lapokból. Ugyancsak német nyomásra a titkosrendőrség lehallgatta a telefonhívásokat. 1943-ban – Sztálingrád után – idelátogattam Göteborgba, és Segerstedt megkérdezte tőlem: „Lehallgatják a telefonhívásaimat?” Azt feleltem neki: „Most már nem. Talán Sztálingrád előtt igen…” Ez a mi határvonalunk: Sztálingrád előtt, Sztálingrád után. De Segerstedt nem hitt nekem. Azt mondta: „Biztos vagyok benne, hogy lehallgatják a telefonomat.” Pedig Sztálingrád után lazult a szorítás.

– Mi változott meg akkor? A svédek gondolkodásmódja vagy a valóság?

– A valóság, a háttér. Már nem féltünk annyira Hitlertől. A náciknak különben sem volt befolyásuk Svédországban, a göteborgi városi tanácsban negyven-ötven náci párttag volt; az ország polgársága viszont erős szálakkal kötődött a német műveltséghez és a hadsereg Hitler kezdeti sikereihez. Náci befolyásról nem beszélhetünk, de óvatosnak kellett lennünk, mert Stockholm tele volt német kémekkel, akik mindent jelentettek Németországnak; és innen, a göteborgi kikötőből is jelentették a hajók mozgásirányát. Stockholmban ott voltak a norvég és a dán ellenállási mozgalom képviselői; természetesen kapcsolatban voltam velük. Ezért fontos, hogy a miniszterem, Gustav Möller is antifasiszta volt. Amikor találkoznom kellett például a dán ellenállás egyik képviselőjével, nem kocsival mentem, hanem villamosra ültem, átszálltam egy másik villamosra, vagy beugrottam egy taxiba! Úgy jártam-keltem, mint egy összeesküvő.

– Elképesztő. Önhöz tartozott a titkosrendőrség, és ön találkát adott az ellenállóknak!

– Igen. A norvég ellenállók hírvivőket küldtek innét Norvégiába. A futárok vittek magukkal pisztolyt. Mi mondtuk nekik, vigyenek német pisztolyt magukkal! És mi adtuk nekik a pisztolyt…! Így mentek át Norvégiába, és azt hiszem, mindnek sikerült vissza is jönnie – csakhogy a határt őrizték a svéd csapatok, és elvették tőlük a fegyvert. Mi lelkükre kötöttük a futároknak, meg ne mondják a svéd tiszteknek, a pisztoly honnan való. A tisztek átadták a pisztolyokat a svéd vámhatóságnak, eladásra. A vámhatóság visszaküldte a pisztolyokat Stockholmba, ahol mi visszavásároltuk őket. Mármint a titkosrendőrség emberei vásárolták vissza őket. Így aztán a pisztolyok visszakerültek a norvég futárokhoz! Egyszer két norvég fiú jött hozzám, kettejüknek csak egy Walter-pisztolyuk volt; a másik ilyen pisztolyt benn őrizték a Rendőrmúzeumban. Azt mondták, szeretnék a fegyvert elvinni, s a helyébe odarakni egy hasonló formájú svéd pisztolyt, hogy ha a német kémek odamennek, lássák, hogy minden a helyén van. Megtörtént. Alig néhány ember tudott róla, hogy mit csinálunk. Nem hiszem, hogy a kormányt informálták…

– A koalíciós kormányban is megoszlottak a vélemények.

– A kormány néhány tagja nagyon ügyelt a svéd semlegességre. Gustav Möller vállalta a kockázatot, hogy nem mindenről tájékoztatja kollégáit.

– Azt hallottam, Christian Günther külügyminiszter nácibarát volt.

– Nem hinném, hogy Günther nácibarát lett volna. Mit tehettünk, amikor Németország győzelmei csúcspontján állt? Bele kellett illeszkednünk a német Európába! Günther nagyon vigyázott rá, nehogy ingerelje valamivel a németeket! Így tudtuk megőrizni az egyensúlyt, eleget tenni a németeknek, segíteni a norvégokat és a dánokat! Én azt hiszem, a kormány nagyon okosan politizált. Még folyt a háború, amikor 1945. március 31-én, húsvét előestéjén Torgny Segerstedt meghalt. Meleg hangú búcsúztatót írtam róla a stockholmi szociáldemokrata lapba. Per Albin Hansson miniszterelnök szemrehányást tett, mindnyájunknak tartanunk kell magunkat a szociáldemokrata párt irányvonalához! Azt válaszoltam neki, meg kellett adnom a tiszteletet Segerstedt emlékének. Per Albin erre azt mondta, ők is jó barátságban voltak a háború előtt, de Segerstedt sok nehéz napot szerzett a kormánynak a náciellenes cikkeivel.

– Többeket megkérdeztem itt: ha Svédország válaszút elé kerül, melyik irány lett volna ajánlatos, a dán vagy a norvég. Azt a választ kaptam: a norvég. Engem a háború alatti svéd semlegesség gyakorlata egyre inkább a dán „húzd meg, ereszd meg” politikára emlékeztet.

– Titokban segítettük a norvégokat és a dánokat, de a felszínen semlegesnek kellett maradnunk. El Alamein és Sztálingrád után nyíltabban cselekedhettünk. Akkor képeztük ki a norvég „rendőrosztagokat” és kisebb létszámban a dánokat. Akkor fogadtuk be a dán zsidókat is. A göteborgi svéd zsidók – bankárok, kereskedők – egyébként sok pénzt adtak a dán mentőakciókhoz. Igen, a svéd politika kétarcú volt: a hivatalos és a titkos. De a Stockholmban élő, kitűnő norvég és dán ellenállókkal jól megértettük egymást, megbíztunk egymásban.

– Carlgren írja le, hogy Hitler még 1945 újesztendején sem beszélt barátságtalanul Svédországról, bár bírálta a svéd sajtót. És úgy nézett fel a svéd királyra, mint senki másra, írja Carlgren.

– V. Gusztáv királyra kétségtelenül hatással volt Hitler. Meglehet, Hitlert a svéd király holmi kis káplárnak tartotta, a katonai sikerei mégis imponáltak neki. Amikor átengedtük a német csapatokat, ebben a válságos helyzetben a király a németek pártjára állt. A kormányban kemény vita folyt arról, engedjünk-e a német kívánságoknak. A király azokhoz húzott, akik azt mondták: igen. V. Gusztáv semmit sem tudott arról, hogy titokban a másik oldalt segítjük.

– Kik voltak a svéd kormányban azok a miniszterek, akik a leghatározottabban azt mondták a német kívánságokra: nem?

– Gustav Möller népjóléti és Ernst Wigforss pénzügyminiszter. Mindketten ellene voltak annak, hogy a német csapatokat átengedjük Svédországon; de végül követték a kormány szabta irányvonalat.

– S vajon jó lelkiismerettel?

– Fontos volt, hogy kimaradjunk a háborúból. Sok menekült vészkikötője lett Svédország. A háború mindig háború. Azt hiszem, minden okunk megvan rá, hogy jó legyen a lelkiismeretünk. A háború után a többség elismerte, hogy a svéd kormány nagyon okos politikát folytatott. Én ezenkívül azt is gondolom, nemcsak az okos svéd politika tartott bennünket távol a háborútól, de a nemzetközi körülmények is segítettek. 1941-ig érvényben volt a szovjet–német megnemtámadási szerződés. Mind Molotov szovjet, mind Ribbentrop német külügyminiszter súlyt helyezett rá, hogy Svédország semleges maradjon. Ha Németország megtámadja Svédországot, felrobbantottuk volna a vasércbányáinkat. A németek féltek ettől. Amikor a britek Észak-Norvégiában harcoltak a németek ellen, lehetséges, hogy Churchill szemet vetett a svéd bányákra, amelyek közel vannak Narvik észak-norvég városhoz. A németek kiűzték a briteket. A háború első szakaszát a svéd vasérc döntötte el.

– Gunnar Hägglöf szerint 1940 májusa, vagyis Franciaország eleste után a németeknek rendelkezésükre álltak a francia vasércmezők is!

– A svéd vasérc különösen jó minőségű. A német acélgyárak a svéd vasércre voltak beállítva. És itt van Göteborgban az ország legfontosabb gyára, az SKF, a Svenska Kullagerfabriken – a Svéd Golyóscsapágygyár –, amely ugyancsak szállított a háború alatt a németeknek.

– Thomas Munch-Petersen A furcsaháború stratégiája: Nagy Britannia, Svédország és a vasérckérdés 1939-től 1940-ig című könyvében megjegyzi, hogy a norvégiai harcok befejeztével, a fokozódó német nyomásra a svédek megnövelték a vasércszállítást, a bányászokat fölmentették a katonai szolgálat alól, a bányamunkát felgyorsították, és 1940 júliusában több mint egymillió tonna vasércet szállítottak el Luleå svéd kikötőből Németországba, s ez olyan havi rekord, amelyet nem múltak felül egészen 1969-ig!

– De Sztálingrád után gyors kis motoroshajók mentek titokban egy Göteborgtól százötven kilométerrel északabbra fekvő kis kikötőbe, át a tenger alatti német mágneses aknazáron, és Angliába vitték a svéd golyóscsapágyat az éjszaka sötétjében! Nagy kaland volt…! Ha acélhajó halad át az aknazáron, felrobban, csakhogy ezek a hajók fából voltak! Hivatalosan természetesen a legtöbb vasércet Németországba küldtük. De titokban egy bizonyos mennyiséget Angliába küldtünk! Így működött a svéd egyensúlyérzék!

 

Hazugság vagy életveszély?

Miféle választási lehetősége van a semlegességnek?!

A svédek lelkiismerete rossz volt a háború után

Ingrid Segerstedt-Wiberg liberális politikus. 1934-től 1945-ig menekültügyekkel foglalkozik; a háború után még három évig Göteborg menekültügyi főgondnoka. 1958 és 1970 között a liberális néppárt parlamenti képviselője; közben egy évig tagja a svéd ENSZ-küldöttségnek is.

Újságíró.

Torgny Segerstedt lánya.

– Az ön édesapjáról többet hallok itt, asszonyom, mint bárkiről, akinek szerepe volt a háború alatti Svédországban. Többet hallok róla, mint Wallenbergről és Bernadotte-ról. Legyenek róla bármilyen véleménnyel: mindenkinek fontos volt, Torgny Segerstedt mit mond a világról. Írni így érdemes.

– Apám bátor ember volt. Olyan, aki első perctől bátor. 1932-ben lapja, a Göteborgs Handels- och Sjöfartstidning centenáriumi számában azt írta: „Egy újság ne riadjon vissza attól, hogy ellenkezést vált ki, és ellenséget szerez magának. Adjuk meg az igazságnak, ami az igazságé.” Apám már 1933-ban bírálta Hitlert. Hitler 1933. január 30-án lett kancellár, és apám a GHT „A mai nap” rovatában február 3-án leírta, hogy Hitler sértés Európára nézve.

– Per Nyström főispán mondta, hogy Torgny Segerstedt még Göring haragját is kihívta egy cikkével.

– Ez volt az. A cikk megjelenése után Göring már másnap tiltakozó táviratot küldött apámnak. Göring azt akarta, hogy se apám, se a GHT ne bírálja többé Németországot. Apám azt válaszolta, hogy Göringnek itt semmi szava nincs. Göring egyébként morfinista lett és súlyos idegbeteg az első világháború után, ide jött Svédországba, itt élt a svéd feleségével, itt kapott kórházi kezelést, és kiderült, hogy 1919 körül egyszer rugós késsel fenyegette meg a nácikat. Ezt az értesülést én szereztem, elmondtam apámnak, aki magát a tényt nem említette cikkében, csak célzott rá, s azt írta, Göring úgy viselkedik, mintha nem volna épelméjű, és nagy baj, ha ilyen ember bekerül a kormányba. Az olvasók azonban előásták, mi történt, és a hír bejárta a világot! Apám leközölte Göring táviratát; Göring betiltatta a lapot német földön, a GHT többé nem juthatott be oda, és apám nem utazhatott többé Németországba.

– Mennyiben érintette az intézkedés a családot?

– A férjem 1942-ben üzleti ügyben Németországba akart menni, de amikor vízumért folyamodott, a német konzulátuson azt mondták: „tudjuk, hogy ön a Segerstedt veje”. Végül mégis elutazott; a németek mindvégig a nyomában voltak.

– Torgny Segerstedt sajátos viszonyban lehetett a háború alatti svéd politikai vezetőkkel. Sven Andersson volt külügyminiszter elmondta, hogy a GHT már Norvégia és Dánia megszállása előtt „mindennap tájékoztatott a német csapatmozdulatokról”. Hans Villius szerkesztő szerint a GHT-t cenzúrázták, mert „Torgny Segerstedt lapjában mindent nyíltan ki akart mondani”. Per Nyström főispánt, aki a háború alatt cikkeket írt a lapba, figyelmeztette Per Albin Hansson miniszterelnök: ne térjen el a szociáldemokrata párt irányvonalától! A GHT liberális párti lap volt, és britbarát. A miniszterelnök azt mondta, ő is jó barátságban volt a főszerkesztővel a háború előtt, „de Segerstedt sok nehéz napot szerzett a kormánynak a náciellenes cikkeivel”. Lehetséges, hogy a bírálat a túlzott bátorságnak szól?

– Apám bátor volt, de sosem vetette el a sulykot, mindig ügyelt a megfogalmazásra. Természetesen elítélte azt, hogy átengedjük a német csapatokat és fegyvereket Svédországon!

– Fegyvereket?!

– Hivatalosan annyit közöltek, hogy csak katonák vannak a vagonokban, de mi gyanítottuk, hogy fegyverek is, külön vagonokban, nem a katonákkal. Beismerni csak a katonákat ismerték be. A vonatok itt vesztegeltek éjszakánként. A főispán, Per Nyström elődje figyelmeztette a kormányt, hogy éjjelente német katonákat látni a környéken, itt vannak a város külterületén.

– Ugyanannyi katona érkezett ide, mint amennyi előzőleg hazament szabadságra, Németországba?

– Elképzelhető. De ezekkel a vonatokkal csempészték át az apám lapját Norvégiába! Beszéltem odaát norvégokkal, akik kijártak a pályaudvarra az újságért! Az én anyám is norvég volt, a szüleim 1905-ben, azon a napon kötöttek házasságot, amikor Norvégia független lett Svédországtól. Apám emlékműve itt áll a városban, és Norvégia nemzeti ünnepén, május 17-én a Göteborgban élő norvégok mindig virágot visznek az emlékműhöz.

– Ma van május 17-e…!

– Igen, délelőtt volt az ünnepség. Apámból nemzeti hős lett. Torgny Segerstedt professzor, így emlegetik. Mielőtt az újságírói pályára lépett, teológiából doktorált. 1941. november 1-jén, a hatvanötödik születésnapján olvasói nyílt levelet intéztek apámhoz, rajongó hangú levelet, arról, hogy apám akkor mert bátor lenni, amikor körülötte elgyávult a világ. A levél aláírói szerint apám ritka ember, megtestesíti a szabadságszeretetet, az igazság- és becsületérzést s a kötelességtudatot, ezeket az igazi svéd erényeket. A mostani nehéz időkben, mondják a levélírók, amikor a ballépések áldozata lesz az ország szabadsága, s amikor „a hajbókolók és a szerencselovagok” kiszolgálják a zsarnokokat, az ilyen intellektusú ember kimondhatatlan érték, mert úgy áll a lábán, „mint világítótorony a hegyfokon”, mert remény a kishitűeknek, remény a reménykedőknek. Olvasói arra kérték apámat, ne fáradjon el. A levelet ezerötszázan írták alá.

– És akik nem írták alá?

– Sokan úgy vélték, apám nem bátor, csak őrült. Őrült, aki túlfeszíti a húrt, akinek nincs veszélyérzete; írásai „felelőtlen irományok”. Most is van, aki így látja, de ez a vélemény ma már nem olyan általános.

– Felfogható-e Torgny Segerstedt szerepének átértékelése lelkiismereti problémának?

– A svédek lelkiismerete rossz volt a háború után, ehhez nem fér kétség. 1938-ban befogadhattuk volna a zsidó bevándorlókat, és nem fogadtuk be őket. És a világ nem felejti el, hogy átengedtük a német csapatokat, és vasércet szállítottunk Németországnak. Az ország nem hallgatott apám figyelmeztetésére. 1939-ben három üzletember hirdetési bojkottot indított a GHT ellen. El akarták pusztítani a lapot, hangját egy másik lapban „arrogáns”-nak és „gyűlölködő”-nek nevezték, mások is csatlakoztak hozzájuk, aláírásokat gyűjtöttek, gyalázkodó leveleket írtak, fenyegetőztek, a tiltakozási hullám egészen 1941-ig tartott, s ha jól emlékszem, 1940-41 telén történt, hogy apám nem kapott a Németországból importált szénből, a németek az egyezményben kikötötték, hogy Segerstedt nem kaphat szenet, sem a lakása, sem a szerkesztősége számára, de apám talált valakit, akinek volt még a háború előttről, Nagy-Britanniából importált szene raktáron, így jutottunk tüzelőhöz. A lapot pedig nem tudták elpusztítani.

– Mivel indokolták a támadók azt, hogy a lap hangja „arrogáns” és „gyűlölködő”? Csak bírálta a GHT a németeket, vagy aktív ellenállásra szólított fel?

– Apám sosem kívánta, hogy Svédország belesodródjék a háborúba, de nagyon ellenezte, hogy ennyi engedményt teszünk a németeknek. 1940 októberében apámat magához hívatta V. Gusztáv király, és azt mondta neki: „Ön gyűlöli a németeket.” „Nem, Felség – válaszolta apám. – Csak a nácikat.” Sohasem láttam apámat annyira feldúltnak, mint másnap reggel. A király figyelmeztette, hogy ügyeljen jobban a megfogalmazásra, és gondolja meg, miről ír. V. Gusztáv öreg volt és szenilis, és természetesen a kormány ötlete volt, hogy hívassa magához Segerstedtet, és beszéljen vele. Apám azt mondta, soha még csak nem is álmodott semmi ilyen rémséget, mint ez a kihallgatás. Ráadásul rendetlenség volt a király szobájában… Apámat sokszor megfenyegették a nácik is, de ahhoz hozzá voltunk szokva.

– Tudomást szereztek Torgny Segerstedt nehézségeiről az olvasók? A hirdetési bojkottról, a tüzelőmegvonásról, a cenzúráról, a királyi figyelmeztetésről?

– A háború után két könyv is megjelent apám életéről, az egyiket J. Viktor Johansson svéd könyvtáros írta, a másikat a híres svéd író, Vilhelm Moberg. Ez az utóbbi könyv A Segerstedt-csata címet viseli, és Aage Schoch dán lapszerkesztő írt hozzá előszót.

– Találkoztam a feleségével, Kate Fleronnal, a Frit Danmark egykori szerkesztőjével. Hányszor ütközött bele a GHT a hatósági intézkedésekbe?

– A lapot 1940 és 1942 között, ha jól tudom, tizenkétszer kobozták el, de a rendőrség elkésett, az emberek addigra már elolvasták a híreket. Az első ilyen elkobzás apám 1940. szeptember 13-i vezércikkének megjelenését követte; apám elsőként tudósított arról, hogy Svédországon német csapatok vonulnak át, nem lehet ellenőrizni, kik utaznak oda-vissza, és svéd szemtanúk a vagonokban fegyvereket is láttak! Hasonló sorsra jutott a lap következő két száma. A szeptember 17-i számban apám megírta, mi történt a lappal, és Lukács evangéliumára utalva hozzáfűzte: „Hogyha az emberi hangokat elhallgattatják, senki ne higgye, hogy a kövek fognak kiáltani. Csak a halál csöndje következik el.” Elkobozták a lap 1940. október 8-i számát is, amelyben apám megírta, hogy Thörnell tábornok, a svéd hadsereg főparancsnoka megkapta Hitlertől a Nagy Sas-rendet, ugyanazt, amit Románia miniszterelnöke, Antonescu tábornok. Mindaddig, amíg Thörnell a svéd hadsereg főparancsnoka, írta apám, nem magánügye, kitől fogad el kitüntetést!

– Carl-Henrik Hermanssontól, a svéd kommunista párt egykori főtitkárától hallottam, hogy 1939-ben a svéd hadsereg főparancsnoka gratulált Hitlernek ötvenedik születésnapján.

– 1941 júniusában szavazta meg a kormány a cenzúrára vonatkozó törvényjavaslatot. Apám támadta a kormányt: „Olyan országban, ahol az emberek bíznak egymásban, nincs szükség cenzúrára – írta. – A cenzúra a köz iránti mélységes gyanakvásról tanúskodik; nem kevesebbet jelent, mint a népképviselet önmegtagadását.” 1942 márciusában a Norvégiában működő koncentrációs táborokról tudósított a GHT, egyebek közt a Grini gyűjtőről, arról, hogy a táborokban embertelen a bánásmód. A cikket letiltották, de a címe megjelent, és az emberek értettek belőle. Tizenhét svéd lap közölte a hírt, mind a tizenhetet elkobozták! Az utolsó dátum, amely a GHT elkobzását jelzi, 1942. szeptember 9. Utána már jött a britek győzelme El Alameinnél, és fokozatosan megváltozott a helyzet. A sajtó helyzete is. Ahogy Moberg írja, Segerstedt rágalmazói egyre gyakrabban idézték a „felelőtlen” Segerstedt mondásait.

– Ön az édesapja árnyékában kezdte el a saját munkáját. Az imént említette, hogy 1938-ban nem mindenki kapta meg a svéd vízumot.

– Volt, aki mégis bejutott ide. Ausztriából, Németországból, Csehszlovákiából, Magyarországról. És aztán nagyon sok gyerek jött, kis csoportokban. Otthonról úgy küldték el őket, hogy a lakcímük kis cédulán, a nyakukba akasztva lógott. Körülbelül százötven gyerek sorsa tartozott rám. Később, 1942-ben aztán jöttek a norvég menekültek, és 1943-ban a dánok. Egynémelyik menekült egészen hihetetlen úton került ide. Egy német zsidó például már sárga csillagot hordott a mellén, amikor kicsúszott az SS-ek markából, elment egy berlini dán barátjához, az azt tanácsolta neki, meneküljön Dániába, hát nekiindult, mindvégig a vonat alvázán lógott, s valahányszor megállt a vonat, úgy tett, mintha szerelő volna, mindig kalapált valamit, így érkezett meg Dániába, épp azon a napon, amikor ott a németek zsidóellenes akciója elkezdődött – de a dánok őt is átszöktették, és másnap itt volt velem Svédországban! Mindehhez persze fantasztikusan találékonynak kellett lennie.

– Hogyan jutottak el idáig a gyerekcsoportok?

– A gyerekek a Nansen-segéllyel kerültek Norvégiába. Ebbe a városba a göteborgi zsidó közösség hozatta őket – és én. Minden gyereket elvállaltunk, aki csak idejött. A legtöbbjük árva volt, de akadt, akinek a szülei később külföldre szöktek, ha Közép-Európában életben maradtak… A gyerekek beilleszkedtek itt a családokba. Volt olyan is, akit gyermekotthonban helyeztünk el. Volt, aki nem is akart családba kerülni, a társaihoz ragaszkodott. A befogadó családok között volt zsidó és volt keresztyén, nem tettünk különbséget. Az otthonban is összekevertük a különböző vallású gyerekeket, és megtartottuk a karácsonyt is meg a hanukkát is. Voltak az otthonban ortodox zsidó gyerekek. Megpróbáltuk az étrendjüket betartani. Azt akartuk, hogy mindenki úgy érezze, családban van. És rendes kerékvágásban megy az élete. Különféle ruhákat vettünk a gyerekeknek, nem egyenruhát. Svéd iskolába jártak. Együtt játszottak a svéd gyerekekkel.

– Együtt játszani, együtt ünnepelni: igen, asszonyom. Ez valószínűleg egy életre mindent meghatároz.

 

Nagy téren Torgny Segerstedt emlékműve. Obeliszk: kőből faragott írótoll. Az emlékmű talapzatán virágok, kis norvég zászlók, s a kőbe vésve Segerstedt 1940. október 9-én leírt mondatai. „A szabad madár utat hasít magának a végtelenben. Nem mind éri el a távoli célt. A lényeg más. Szabadon hal meg.”

Torgny Segerstedt 1945. március 31-én halt meg, húsvét előestéjén. Néhány hét múlva véget ért a második világháború.

A haldokló Segerstedt akkor este azt kérdezte a lányától: „Mi történt Norvégiában? Még nem szabadult fel?”

Segerstedt is Svédország volt.

Ahogy a magyar írók legjava mondaná: a másik Svédország.

A teljes bonyolultság kell, nemcsak a legenda

Dél-Svédország, Helsingborg kikötőváros. A Finnország és Norvégia iránti figyelmet itt, ahogy Hans Villius szerkesztő mondta, felváltja a Dánia iránti érdeklődés. Csak át kell nézni a túlsó partra. Az Öresund, a keskeny tengerszoros túloldalán Dánia, Helsingør kikötőváros, Arany János-i helyesírással: Helsingőr.

Stellan Olsson filmrendező, eredetileg történész. Nemrégiben hatórás filmet készített a Svéd Televíziónak egy második világháborús kémnőről. A filmnek botrányos sikere volt.

A filmrendező, mintha tárgyalásra készülne, tanúkat hoz magával. Embereket, akik másképp látják a háború alatti tengerszorost, mint a dánok vagy az észak- és a nyugat-svédek. „A svédek magatartása megváltozott…” „A valóság változott meg…” „Svédország megnyitotta kapuit…” Helsingborg maga a kapu.

 

Gunny Bake, tornatanárnő. Anyja svéd, apja Grúziából 1917-ben emigrált cári tiszt. Az apa egy amerikai cégnél, Dániában kap munkát, ott élnek. 1943 őszén – az apai nagyanya zsidó – menekülniük kell. Gilleleje észak-sjællandi halászfalu templomában a mintegy száz menekülőért éjfélkor nem a halászok jönnek, hanem a Gestapo: egy dán asszony följelentésére. A család Auschwitzba kerül.

Auschwitzba? Dániából?!

Ott a tetoválás Gunny Bake karján. Két és fél hónap után, mert az anya svéd, s az apa német cégeknek is dolgozott, elengedik őket. Az egyik gyerek meghal. Visszamennek Dániába. A háború után a dánok letartóztatják az apát: nem volt-e náci, hogy a németek ilyen hamar elengedték. Kétnapi vallatás után hazaküldik.

„A legtöbb átkelés sikerült”, mondta másfél éve Mogens Staffeldt könyvkereskedő Koppenhágában. Gilleleje a tragikus kivétel.

Az átkelési díjat a családnak ki kellett fizetnie. Sosem tudták meg, mi történt a pénzzel. „Akadt, aki az embermentést üzletnek fogta fel – mondja Gunny Bake. – Jó néhány dán meggazdagodott rajta.”

A filmrendező egy svéd halászról is tud, aki festményeket vett az átkelési díjból.

De a szegényeket ingyen áthozták!

Igen, mondja Gunny Bake. „A szegénysorsú menekültekkel a dánok nagyon rendesek voltak.”

Gunny Bake-nek svéd férje van, lányai, unokái. Biztosan érdekli őket ez az érvényes félmúlt.

Nem. „Nem szeretik hallgatni. A lányaim nem akarják, hogy a gyerekeik tudjanak róla.”

 

Per-Olof Wärring és Rolf K. Nilsson. Fiatal helsingborgi újságírók. A Stellan Olsson filmjéhez felhasznált dokumentumok nyomán a „svéd út”-tal kapcsolatos részleteket kutatják, mindazt, ami korábban nem került a nyilvánosság elé.

Például azt, kik dolgoztak a háború alatti helsingborgi sajtóban, kik voltak ezek közül németbarátok, s kik pártoltak át 1943–44-ben villámgyorsan az ellenálláshoz. Hogyan vetette le német-forma hosszú szárú csizmáját néhány helsingborgi rendőr, hogyan húzott lapos cipőt 1944-ben, hogyan segítette az ellenállókat. Hogyan lett a túlsó parton, Dániában egyik-másik emberből utólagos ellenálló! Miért kockáztatta néhány svéd az életét 1943-ban a zsidókért – s a háború után ugyanezek miért segítették a nácikat!

És miért?

A menekülteket még jóságból mentették. Aztán rákaptak a pénzre. A dán ellenállási mozgalomban – mondja Wärring és Nilsson – megbújt néhány bűnöző is: „Norvégiában csak harminc-negyven árulóval végeztek, de Dániában körülbelül ötszázzal! És a népítélet folytatódott a háború után! Miért? Az ellenállási mozgalomról nem lehetett fecsegni. Az ellenállás hőseinek hősöknek kell maradniuk.”

A dán ellenállás érzékeny pontja. Az árulók kivégzése.

A svédeké. A hősök.

Volt más is – mondja Nilsson. – „Találkozó a koppenhágai Hotel d’Angleterre-ben: titkos megegyezés a németek és a dánok közt.”

Honnan származik ez az információ?!

Stellan Olsson meginterjúvolt egy németet.

Egy németet…! A vesztes hatalom nem fog a hősök oldalára állni. A valódi hősök névtelenek, mondja Wärring és Nilsson. Például a svéd katonák és matrózok, akik kisegítették hajóikkal a túlzsúfolt menekülthajókat. Vagy a Bernadotte-misszió emberei – Helsingborgban is ezrével éltek menekültek.

Tudom.

„De a menekültekkel együtt Európa különböző országaiból a nácik is idejöttek!” – mondja Nilsson.

„Helsingborg volt az az észak-európai kikötő – mondja Wärring –, ahonnét nácikkal a fedélzetén a legtöbb hajó ment Argentínába.”

S mint megtudom, összekötőjüknek, a nácibarát argentin diplomatának el kellett hagynia Svédországot, 1946–47-ben.

 

És végre Stellan Olsson.

Utolsó beszélgetésem Skandináviában. Mit fogok még megtudni?

– Újságíró kollégái említették, rendező úr, hogy ön legutóbbi filmjéhez fontos dokumentumokat is felhasznált.

– A Svéd Televízió felkért, hogy készítsek dokumentumokon alapuló játékfilmet Jane Horney sorsáról. Jane Horney, bár a neve angolnak hangzik, svéd volt; az egyetlen svéd kém, akit eltettek láb alól, s valójában senki sem tudja, mi történt vele. Ki volt Jane Horney? Németbarát spicli vagy kettős kém? A mai napig nem tudjuk. A dél-svédországi partvonalon működött, főként Helsingborg és Malmö vidékén s a környékbeli kis halászfalukban. Ezen a vidéken voltam gyerek, Helsingborgtól tizenöt kilométernyire, egy községben, amely vasúti csomópont; lidérces emlékeim vannak a háborús évekből, a német csapatokat ugyanis nem itt, a városban vezényelték át más vonatokba, hanem az én falumban.

– Úgy hallom, nincs eldöntve, hogy a német katonákat szállító vonatok vittek-e fegyvereket is Norvégiába.

– A német katonák szabadságukról érkeztek ide vissza, és történt fegyvercsempészési kísérlet a vonatokon. A csapatszállítási egyezménynek az átvihető holmikra vonatkozó kifejezésén a svédek később árnyalatnyit szigorítottak, de ha a határon nem fedezték fel ezt a kis változtatást, a németek átvihettek magukkal akármit, még hadianyagot is.

– Carlgren írja le, hogy 1940. június 16-án Ribbentrop német külügyminiszter figyelmezteti Arvid Richert berlini svéd követet: Norvégiában a harcok befejeződtek, ezzel értelmét vesztette a német csapatszállításokat elutasító svéd magatartás. A július 8-án végül megkötött csapatszállítási egyezmény oda-vissza utazó, szabadságolt, fegyvertelen katonák szállítására vonatkozik, akik nem válhatnak a norvégiai német csapaterősítések eszközévé.

– Sohasem értettem, hogy a svéd kormány, amely két hónapig kitartóan azt válaszolta a német kérésekre: „nem”, miért mondta egyszerre csak azt, hogy: „igen”. Azután megtudtam, hogy Németországban azon a napon állították át a nyári időszámítás szerint az órákat, s egy óra eltérés volt a német és a svéd időmérés között. Abban az órában telefonált egy német tábornok, megfenyegette a svédeket, és ez után a fenyegető hívás után kötötte meg a két kormány az egyezményt.

– S elkövetkezett a katonai és gazdasági engedmények időszaka, vagyis az az 1940 nyarától 1942 közepéig tartó korszak, amelynek célját Gunnar Hägglöf ebben jelöli meg: időt nyerni.

– Ez az időszak szégyenletes, de érthető. Szabadok maradtunk, segíthettünk a norvégokon és a dánokon; a dánok ugyanebben az időszakban kollaboráltak a németekkel, és megvoltak a maguk árulói a norvégoknak is, ezért nem tudom, vajon nekik van-e joguk a bíráskodásra! Mindhárom ország a kelleténél többet rejtőzködik a hősiség leple mögé.

– Ön interjút készített a koppenhágai Hotel d’Angleterre-beli német–dán titkos találkozóról, amely ha csakugyan fedi a valóságot, a dániai szabadságmozgalom arculcsapása. Nehéz elhinni, hogy akár Frode Jacobsen, akár a Szabadság Tanács tudott a találkozóról. Nehéz elhinni, hogy a dán ellenállók azért tudtak annyi embert megmenteni, mert egyezséget kötöttek a németekkel!

– A koppenhágai Hotel d’Angleteme-beli német–dán titkos találkozó miatt rengeteg bajom volt. A dánok szerint soha nem volt ilyen találkozó. Nekem egy német beszélt róla, és egy Nyugat-Németországban élő dán, aki már a megszállás előtt a németeknek dolgozott. A beszélgetésnél két kollégám is jelen volt, úgyhogy van két tanúm. A Svéd Televízió és Hans Villius szerkesztő megkért, iktassam be a találkozót a filmbe. A koppenhágai Hotel d’Angleterre-beli találkozón nem volt jelen a Szabadság Tanács egyik hivatalos tagja sem. Dánia volt az egyetlen ország Európában, ahol nem volt demarkációs vonal, ezért sokan féltek az oroszoktól, s elrejtettek egy csomó fegyvert a kommunisták elől.

– Hans Villius szerkesztő szerint a dán ellenállók elraktározták a fegyvereket, hogy a dán kommunisták ne juthassanak hozzá, és ne hajthassanak végre államcsínyt. A dánok ezzel szemben az ellenállási mozgalom tökéletes egységéről beszélnek!

– Főként a dán katonai elhárítás nem akarta, hogy a kommunisták fegyverhez jussanak. A fegyvert a dán katonai szervek rejtették el a polgári ellenállók elől: az 1943. augusztus 29-e előtti hadsereg egységei az ellenállók olyan csoportjai elől, amelyekben kommunisták is voltak. A tisztek nem ismerték fel a dán kommunisták népszerűségét; a szovjet–német megnemtámadási szerződés ideje elmúlt, Dániában épp a kommunisták kezdték el az ellenállást, s a sztrájkok után nagyon megnőtt a hitelük. Az oroszok bejövetelétől a legjobban a németek tartottak. A d’Angleterre-beli találkozó állítólagos résztvevői között volt egy dán, aki „svéd utakat” szervezett az Öresundon; egy másik dán, aki meg akarta magának szerezni az összes utakat; mindketten nagy hatalmú férfiak, az első főbe lőtte magát, mikor kiderült, hogy német ügynök volt; a másiknak ott álltak a hajói végig ezen a partszakaszon, Högenästől le Malmőig. A harmadik résztvevő állítólag egy dán arisztokrata volt. Német részről jelen volt egy magas rangú tiszt, azt hiszem, Gestapo Obersturmbannführer; vele az egyik legközelebbi embere, aki ma is él; a harmadik pedig, a legfiatalabb, a Gestapo-tiszt titkára és tolmácsa; ő az, akivel beszéltem. Tehát hatan voltak. De senki nem volt ott sem a dán politikai körökből, sem a Szabadság Tanácsból! Ez a német azt mondta nekem, ha bírósági ügy lenne a dologból, átjönne, és tanúvallomást tenne a találkozóról.

– Mikor jött létre ez a titkos találkozó?

– 1944 nyarán.

– De hiszen az embermentések már 1943 őszén elkezdődtek!

– Mielőtt belefogtunk ennek a hatórás sorozatnak a forgatásába, Frode Jacobsen megjelent a dán televízió képernyőjén, és azt mondta, Jane Horney áruló volt, kurva volt, és meg kellett ölni, mert veszélybe sodorta volna az összes menekültet. De a dánok összezavarják az időpontokat. Elhiszem, hogy Jacobsent nem értesítették mindenről, elhiszem, hogy nem tudott a titkos találkozóról – de Jane Horneyt számításunk szerint 1945 januárjában ölték meg, a menekülteket pedig, ahogy ön is mondja, már 1943-ban megmentették!

– Nagy részüket igen. Melyek voltak a titkos megállapodás feltételei?

– Először. A dánok fegyvereket vihetnek át Svédországból Dániába, de a fegyverek nem kerülhetnek illetéktelen kezekbe – ezen a kommunistákat s a kommunistákkal összevegyült csoportokat kell érteni –; s hogy ne csússzon semmi hiba a számításba, a németek iderendeltek a svéd partra egy dán ügynököt, aki a hajókat ellenőrzi. Másodszor. Egyetlen németet se végezzenek ki Dániában, bármit követett is el. És nem végeztek ki egyet sem! A megszállt Európában Dánia volt az egyetlen ország, ahol nem mondtak ki halálos ítéletet németre! Harmadszor. A németek magukkal vihetnek bizonyos „holmikat” a maguk „svéd út”-jára. Miféle holmikat, kérdeztük. Az értéktárgyaikat, például az aranyat! A háború után! Hogy a „holmi” is elmeneküljön, velük együtt! Két dán, Harly Foged és Henrik Krüger 1985-ben könyvet írt Flugtrute Nord – Egérút északra – címmel a menekülő németekről. Azokról, akik svéd kikötőkből mentek Argentínába. Volt egy másik egérút is, délre, Portugálián keresztül. És negyedszer. A németek partra tehetik a hajókat ellenőrző ügynököket más német ügynökökkel együtt, Svédországban.

– „Svéd út” tehát többféle volt, ha valóság ez a magánalku. Kinek dolgozott Jane Horney? Ki volt Jane Horney?

– A dánok szerint, mint említettem, ügynök volt és kurva, aki veszélyt hoz az összes menekültre. Jane Horney Stockholmba való. A fivére él, és segít az adatszerzésben. Az egyik vád Jane Horney ellen az volt, hogy nagyon érdekelték a tengeri útvonalak, a menekültek és a fegyverek. Ez igaz, csakhogy nem találtunk bizonyítékot arra, hogy a dán útvonalak érdekelték volna. Annál inkább felkeltették érdeklődését a német–dán útvonalak, levélben értesítette róluk a svéd államvédelmi rendőrséget: ezeken az útvonalakon szállították a fegyvereket Dániába, s ezeken érkeztek a dél-svéd partvidékre a német ügynökök. Érthető, hogy a dán ellenállási mozgalom felhívta erre a lányra a svéd rendőrség figyelmét; Jane Horney gyakran megfordult Koppenhágában, édesanyja dán volt. A férje pedig svéd újságíró, Berlinben. Jane szerette a kalandot, szeretett motorbiciklin járni, repülőgépre ülni, 1943 nyarán, amikor épp Berlinben volt, szerepet vállalt egy német filmben, majd az év őszén Koppenhágába költözött, s megismerkedett egy 1935 óta Dániában élő némettel, aki „Skandináv Hírszolgálat” néven irodát nyitott a dán fővárosban. Ez a férfi a német katonai elhárítás vezetőjének s a Hitler elleni összeesküvés egyik résztvevőjének, Canarisnak az embere volt, Canaris állandó kapcsolatot tartott fenn vele. A neve Ernst Gilbert. A forradalom után Oroszországban járt, összebarátkozott Bugyonnijjal, katonai kiképzéseket vezetett az orosz lovasságnál, maga is lovastiszt volt, 1933-ban Németországban bebörtönözték náciellenes magatartása miatt, 1935-ben átment Dániába, és 1939-ben részt vett a szovjet–német tárgyalásokon, mivel tudott oroszul. 1943 végén Canaris és Gilbert titkos tárgyalásokat kezdeményezett Kollontaj szovjet nagykövet asszonynál Svédországban. Futárra volt szükségük. Gilbert Jane Horneyt választotta. A dánok ezt nem tudhatták, annyit láttak csak, hogy Jane a német férfi társaságában mutatkozik, s ugyanez a Jane a dán ellenállási mozgalom egyik tagjának a kedvese.

– Eléggé félreérthető helyzet.

– A dánok nem tartották Jane-t megbízhatónak, s úgy vélték, különösen annak az ellenállócsoportnak a létét veszélyezteti, amelyhez a szerelmese is tartozott. Összekerülésük után néhány hónappal a férfit a németek elfogták egy hajón az Öresundon, és elvitették a horserødi internálótáborba. Jane megpróbálta kiszabadítani, de Gilbert nem mert a segítségére lenni, Jane akkor egy másik némettel próbálkozott, lefeküdt vele, pénzt adott neki, és 1944 tavaszán kiszabadította kedvesét a táborból. A dán ellenállócsoport ekkor még jobban gyanakodott mindkettejükre. Egy dán illegális lap felhívta a figyelmet rájuk, két svéd hivatalos lap pedig leközölte a figyelmeztetést; az ügy kipattant. Jane akkor éppen Németországban volt, s megpróbált bejutni Himmlerhez, hogy rávegye: engedje el a dán zsidókat Theresienstadtból bizonyos összegért. Himmler később kiadta a zsidókat Bernadotte-nak, teherautókért, azt hiszem. De Jane gondolt rá először, hogy a foglyokat ki kellene szabadítani.

– A foglyokért cserébe adott teherautókról eddig nem hallottam. Mennyire jutott a saját missziójával Jane Horney?

– Jane éppen Himmler szárnysegédjével tárgyalt, amikor utolérte a svéd lapokban közölt figyelmeztetés. Hazarohant Svédországba. Megpróbálta bebizonyítani, hogy megbízható. Akkor figyelte meg alaposabban a német–dán útvonalakat, és értesítette róluk a svéd államvédelmi rendőrséget, amely a dán vádak alapján két héten át fogva tartotta és kihallgatta Jane-t, s a kihallgatás eredménye az lett, hogy a vádak megalapozatlanok! Ezt a svéd államvédelmi rendőrség főnöke megmondta a dán elhárítás emberének, aki erre azt válaszolta, Jane mostantól szabad. Ugyanez az ember hozzáfogott, hogy Jane halálát megrendezze. És azon a napon, amikor Jane kiszabadult, meghalt Gilbert: valaki átnyújtott neki egy csokor virágot, a virág közt pisztoly volt, Gilbertet lelőtték. Lehetetlen megkerülni a kérdést: mit tudhatott Jane, amit nem volt szabad megtudnia a svéd államvédelmi rendőrségnek? Az útvonalakról tudott valamit? Az elrejtett fegyverekről? Jane Horney 1945 januárjában halt meg, huszonhat évesen, különös körülmények között. 1946-ban a svéd kormány érdeklődésére a dán ellenállási mozgalom vállalta Jane Horney erőszakos haláláért a felelősséget.

– Negyven év telt el azóta.

– A fedőt rányomták a fazékra egészen 1956-ig; akkor a malmői rendőrfőnök újrakezdte a nyomozást, mert elterjedt a hír, hogy a svéd rendőrök is belekeveredtek az ügybe. A rendőrfőnök alapos nyomozás után sem talált magyarázatot arra, miért kellett Jane-t mint besúgót eltenni láb alól. És nemcsak arról van szó, hogy a tengeren, hogy nemzetközi vizeken agyonlőttek egy nőt, hanem arról is, hogy itt van a kutya elásva!

– Mit szóltak a dánok ahhoz, hogy fölelevenedik a történet?

– A filmet 1985 novemberében mutatta be a svéd televízió, hat részben; a svéd és a dán sajtó hónapokig cikkezett a sorozatról. A dánok fel voltak háborodva. De nem mind. Van egy dán orvos, egykori ellenálló, aki annak idején éjszakánként a mély vízben úszva mágneses aknákat helyezett el a német hajók alatt. Ennek az embernek a mozgalomban „Doki” volt a beceneve, sokat segített a forgatókönyv megírásakor. A dánok tudták, hogy „Doki” az aknák és a bombák szakembere, és amikor Svédországba kellett menekülnie, a dán katonai elhárítás megkérte, robbantson fel Stockholmban egy német irodát – feltehetően azt, ahol a német–dán titkos tárgyalások iratait őrizték. De „Doki” nem robbantotta fel a német irodát. Hanem előásott utólag egy sor adatot Jane-ről és saját magáról; rájött, hogy a kettejük története összefügg. „Doki”-nak állandó helye van a dán Ellenállási Múzeumban, de mostanában egy-két dán nem nagyon kedveli őt. Két mítosz áll itt egymással szemben: a hősök mítosza és a Mata Hari-mítosz. De Jane Horney nem volt Mata Hari.

– Tragédiáival együtt: milyennek találja ön a háború alatti dán–svéd együttműködést ezen a partszakaszon?

– A svédek és a dánok együttműködése ezen a partszakaszon 1943-ban kezdődött. Göte Friberg, a háború alatt svéd rendőrtiszt Helsingborgban, 1977-ben könyvet írt Stormcentrum Öresund – Öresundi viharsarok – címmel. Friberg leírja, hogy a svéd és a dán rendőrök gyakran találkoztak, mindegyik elmondta, mit tud az útvonalakról. Óvatosnak kellett lenniük, mert mindkét rendőrség tagjai között voltak nácik. Többen a hadseregből jöttek át a rendőrségbe, csodálták azt a keménységet, ahogy a németek bánnak a bűnözőkkel, gyűlölték a svéd lassúságot, hittek a német győzelemben. Amikor aztán a dán zsidókat áthozták ide, a svéd rendőrök szállást adtak a menekülteknek, ennivalót vittek nekik, dolgoztak rájuk a menekülttáborokban. És amikor másfél évvel később a koncentrációs táborok lakóit is idehozták a partvidékre, a svédek akkor értették meg, valójában miről van szó ebben a háborúban. Engem ez foglalkoztat elsősorban: a dolgok emberi látószöge. Ez pedig azt jelenti, hogy a teljes bonyolultságot kell áttekintenem, s nemcsak a legendát.

 

A teljes bonyolultságot.

 

Stellan Olsson levetít néhány jelenetet a Jane Horney című filmből.

A címszerepben bársonynézésű, érzékien vörös hajú fiatal színésznő. Ez az első filmszerepe.

A történet elején Jane Horney húszéves. Forgalmas utca, Berlin, a háború eleje. Öreg zsidó összeesik egy kapualjban. Jane természetes ösztönnel segíteni próbál. A németek nem engedik. Jane zokogva a férje vállára borul.

Német ellenálló rohan üldözői elől. Bebukik Jane ajtaján. Jane egyedül van otthon. Nézik egymást. Jane végigsimít a férfi arcán. Az üldözők zörgetnek az ajtón. Jane ágyába fekteti a férfit, öregasszonynak öltözteti. Pardon, mondják az üldözők, és kihátrálnak. Jane ráborul a férfira. Rejtegeti. Szekérsaroglyában elrejtve viszi el Berlinből. Halt! A szekér megáll. A férfit elfogják.

Ennek az élménynek a hatására vállalja el később Jane, hogy futár legyen. Dán kedvesét annak idején besorozták a hadseregbe, de szökni próbált. Rendes körülmények közt a szökevényeket agyonlövik, ám a dánt másképp büntetik meg, elküldik az önkéntesekkel Sztálingrádba. 1942. Jane még mint katonaszökevényt ismerte meg a férfit. Akkor szerettek egymásba.

„Igen, Jane nagyon könnyen lett szerelmes, és szerette a férfiakat – mondja Stellan Olsson. – Akkor férfivilág volt, Jane-t nem értették meg. Ma már jóval egyszerűbb őt megítélnünk.”

Koppenhága, Jane elbúcsúzik Gilberttől. A német kénytelen horogkeresztes szalagot viselni. Szerelmes búcsú. Jane-t figyelmeztetik, legyen óvatos. Visszamegy Berlinbe. Otthontalan emberek. Légitámadás.

Német–dán titkos találkozó. A filmben a koppenhágai Hotel d’Angleterre helyett a tengerpart a helyszín, a résztvevők hat helyett négyen vannak, s egyikük tolószékben, akár Franklin D. Roosevelt. Olsson kihívó értelmezést ad a jelenetnek: mintha itt döntötték volna el Jane Horney sorsát. „Valójában a dán katonai elhárítás döntötte el. Jane Horneyt azzal is vádolták, hogy ő árulta el a Toms-csoportot, amelyet »Tom« becenévre hallgató vezetője után neveztek így. Kiderítettük, hogy a vád alaptalan.”

Koppenhága, német razzia. A Toms-csoport tagjai kapkodva égetik el a dokumentumokat az utolsó pillanatban. Tomot megölik.

Jane ebben az időben próbál Berlinben bejutni Himmler szárnysegédjéhez. „A háború után német levéltári anyagok igazolták, hogy bejutott. A németek azzal gyanúsították, hogy brit kém.”

Dán asszony, a Toms-csoport tagja megszökik a Gestapo-főhadiszállásról. A dánok meggyanúsítják: azért szökhetett meg, mert a németeknek tudomására hozott valamit. Majdnem kivégzik. Bebizonyítja, hogy ártatlan. Most érti meg: Jane-t is hasonlóképpen vádolták! A csoportot nem Jane árulta el, hanem az a férfi, aki Jane-t is elárulta.

Jane a rommá lőtt Berlinben. Égő házak. Volt férje megmutatja Jane-nek a svéd újságot, amely egy dán illegális lap híre alapján közli, hogy Jane az egyik leghathatósabb ügynök azok közül, akik a dán ellenállási mozgalom ellen dolgoznak. Jane rohanása Svédországba. Szülei hisznek benne, hogy ártatlan. Hirtelen felbukkanó szerelmese, a dán ellenálló önmagát vádolja Jane sorsáért.

Koppenhágában kivégzik azt a férfit, aki a Toms-csoportot feladta. De Jane ellen folytatódnak a vádaskodások.

A „Jack Riddle” – Rejtvény Jack – fedőnevű brit ügynök egy londoni utcasarkon tárgyal egy dán férfival. Mindketten tudnak a német–dán titkos megállapodásról. Kisebb hajókkal brit fegyverek érkeznek a svéd partra, összesen mintegy ötven-hatvan tonnányi. A fegyvereket Dániába viszik és elrejtik. Az Operation Moonshine – Holdfény hadművelet – elnevezésű fegyverszállítási akció azon a héten kezdődik el, amikor Jane Horneyt megölik. „Azt mondják, Jane veszélyezteti a hajórakományt. A rakományt 1945. január 15-én szállítják el. Jane Horney január 19-én tűnik el. Ha valóban veszélyeztetné a rakományt, hamarabb meg kellett volna ölniük!”

S az utolsó utazás, Malmőbe. „Azzal csábítják oda, hogy szeretnék, ha dolgozna a dán ellenállási mozgalomnak. Jane elment a végzetes útra. Azt hiszem, ha csakugyan német kém, nem ment volna el.”

A bársonynézésű érzéki szempár eltűnik a képernyőről.

 

Utoljára még átnézek a túlsó partra.

Helsingőr. A hajók már nem látszanak.

Dr. Sten Florelius norvég katonaorvos nyolcéves kislánya, Tove itt jöhetett át a halászhajóval, egy ilyen éjszakán. „A vízen ragyogtak a bogarak.”

Megérkezés.

A teljes bonyolultság.

Naplómból IX

Másnap elutazom Dániába.

Négy gyönyörű nap Otto Søgaard tengerészkapitány családjánál. Kisváros, a kertben nyolcféle tulipán, a ház körül nincs kerítés, csak bokrok. A közelben ősi viking település nyomai, birkalegelő, szabálytalan tengeröböl. A temető az öböl széléig ér, a sírok körül is bokrok. Tengerszag, szélszag, az utcán csönget a fagylaltárus. Elmondhatatlan béke. A kapitánynak Jane Horneyról beszélek, s arról, hogy a svédek bíráló szemmel nézik az egész háború alatti Skandináviát, benne a dánok ellenállási mozgalmát is. A kapitány a homlokát ráncolja. „Sok minden van még, amit nem tudunk”, mondja egyszerűen. Elnevetem magam. „Emlékszik, mikor másfél évvel ezelőtt »megmentett« a tengeren?” A kapitány rám néz, aztán elfordítja a fejét. „Minden dán ugyanezt tette volna.”

 

Megfogadtam magamnak, hogy nem ítélkezem.

A történetnek sosem lesz vége.

Utólag még hozzáolvasok, felidézek ezt-azt. Megtudom, hogy a svédek 1945. január 1-jéig – tehát nem a háború végéig – szállították a vasércet Németországnak. Olvasom, hogy Hermann Rauschning, Hitler bajtársa azt írta a Führerről: „Hitlert mindenesetre Skandináviában nem a tiszta árja vér és nem a viking hősiség germán mítosza érdekli. Hitlert a vasércbányák érdeklik…”

Január 1. után Hitler még négy hónapig élt.

Eszembe jut az a két vicc, amit Svédországban hallottam.

„Az edénygyárban egy norvég odamegy a főnökéhez, és megkérdi, hogyan találhatna ki új formát a bögréinek. »Használd, ami itt belül van«, mondja a főnöke, s a koponyájára bök. »Belül!«, kiált fel boldogan a norvég, és elrohan. Másnapra meg is csinálja a bögrét, és bemutatja a főnökének. A bögrének belül van a füle.”

„Három űrhajós fölmegy a világűrbe. Az egyik svéd, a másik dán, a harmadik norvég. Egy évig kell odafenn maradniuk. A svéd a feleségét viszi, a dán egy orosz szótárt, a norvég ezer darab szivart. Letelik az egy év, az űrhajó visszaérkezik. Előjön a svéd, hozza a feleségét egy gyerekkel, előjön a dán, tökéletesen beszél oroszul, előjön a norvég, a szájában szivar, és azt mondja: »Nincs valakinél egy szál gyufa?«”

És megmutatnak egy vaskos fehér bögrét, fekete betűkkel rá van írva: „Norsk kopp”. Norvég bögre. Belül van a füle.

Nem tudom, vajon nekik van-e joguk a bíráskodásra, mondta a dánokra és a norvégokra Stellan Olsson.

A svédek vicceket mondanak a norvégokról. A dánok vicceket mondanak a németekről. A norvégok vicceket mondanak mindenkiről.

Stellan Olsson közben egy svéd íróval közösen megírta Jane Horney életrajzát.

Aztán eszembe jut Arne F. Andersson csöndes stockholmi lakása, nem messze az utcasaroktól, ahol Olof Palmét megölték. Az Északi Szövetség, amelynek Andersson sokáig az ügyvezető elnöke volt, a „Skandináviai Egyesült Államok” eszméjét ápolta – és az északi országhatárokon ma nem kell az állampolgároknak felmutatni az útlevelüket! „És ha a külföldi utas elhagyja a német–dán határt, és északra indul, többé neki sem kell az útlevelét felmutatnia, mert ha egyszer a dánok megbíztak benne, a svédek hisznek a dánoknak.”

 

Levél Dániából, 1987. március 11-én.

„…Jane Horney esetét… aligha tekinthetjük példának arra a jellegzetes különbségre, amely a dolgok megközelítésében svédek és dánok között adódik. Ha fordított lett volna a helyzet – ha Svédországot szállják meg a nácik, és Dánia semleges –, és a svéd ellenállás tesz el az útból egy dán nőt szabályos bírósági tárgyalás lefolytatása nélkül, nincs kétségem afelől, hogy a dánok ugyanúgy reagáltak volna, ahogy végeredményben a svédek. Az eset tehát nem a gondolkodásmódok összeütközését, hanem a semleges és a megszállt státus összeférhetetlenségét példázza.

…Hadd jegyezzem meg végül, hogy bármilyen közfigyelmet szenteltek is a Jane Horney-ügynek Svédországban, ez egyáltalán nem keserítette meg a két ország barátságát.”

 

A levélíró megkér, ne közöljem a nevét.

Aztán még valaki eszembe jut, Rodny Öhman, a Svédországban élő norvég újságíró, törékeny, eleven kis asszony: „És van ott egy virág, egy különleges virág, ami csak Norvégiában nő…”

Három ország háromféleképpen döntött a második világháború elején. Mindháromban volt hozzá lélekjelenlét, hogy jófelé igazítsa a magatartását – ha kell, az utolsó előtti pillanatban.

A negyediknek volt a legnehezebb döntenie. Synnergren tábornok szerint Finnország döntött a legjobban.

Finnország. Finn, német, orosz könyvtárak. Finn, német, orosz levéltárak. Finn, német, orosz temetők.

Nem megy tovább.

Hazugság vagy életveszély?

Észak-Európa mind a kettőtől meg tud szabadulni.