Naplómból VI

Hat, hét, kilenc, tíz évvel ezelőtt csináltam Skandináviában ezeket az interjúkat.

Ugyanúgy olvasom őket ma is. Belső parancsaim nem változtak.

A világ változott. Akkorát, mintha háború volna.

Egy-egy mondatnak fölerősödött az akusztikája, a logikája, feltornyozódott a jelentése, mint omláskor minden.

„Veszélyes dolog elfogadni a megszállást – mondja Frode Jacobsen a vasútállomáson. – Veszélyes elfogadni az igaz ügy ellenében azt az ügyet, amelyről tudjuk, hogy igaztalan.”

És integet.

„A britek és az amerikaiak az inváziót ugyanúgy elhitették velünk, ahogy a norvégokkal” – mondja Jørgen Hæstrup, és pipára gyújt.

A nagyhatalmakra nem mindig lehet számítani, gondolom akkor, 1984-ben.

Omlás: „…a szocialista országoknak nem érdekük az atomháború… ezekben az országokban nincsenek munkanélküliek, ingyenes az orvosi ellátás…” – Ezek Alfred Jensen szavai. Mintha egy üregből szólnának. És bevisszhangosodik, amit Steen Plesner koppenhágai zenetanár mond egy este, s ami akkor nekem a sövényen túlról hallatszik: „Dániában szabadság van, de mi nagy árat fizetünk ezért. Mennyi tehetséges tanítvánnyal dolgozom, csupa leendő zenetanár, és nincs rájuk szükség. Egész egyszerűen nem lesz munkahelyük.”

Per Federspiel viccet mond, szemüvege bepárásodik. „Az üvegszemű gestapós azt mondja a fogolynak: »Eleresztelek, ha megmondod, melyik szemem van üvegből.« »A jobb szeme.« »Honnét tudtad?« »Az néz rám barátságosan.«”

Mostanában nem hallok vicceket.

Dánia teli volt viccekkel annak idején; a dánok éltek vele, hogy a nácizmus humortalan. Mindenfajta pöffeszkedés humortalan. Axel Christensen beszéli el a múzeumban, hogy a megszállás alatt illegális újságra is elő lehetett fizetni, nem létező feladót írtak a borítékra: „Napsugár, rendkívül hatásos szer tetvek ellen, gyártó cég Danmark utca 43”, és a lapot kézbesítette a posta!

Poulsen professzor apja is kézbesített ilyen lapokat.

Mit értett Henning Poulsen pontosan radikalizmuson? „A norvégok kétszer meggondolták, ha valami emberéletbe került; a dánok azt mondták, ha emberéletbe kerül, akkor is megcsináljuk!”

A dánok kivégezték a besúgókat, de csaknem hétezer embert megmentettek; dr. Werner Best német főkormányzó tudott róla, hogy a menekülőket figyelmeztették a veszélyre, és a német partőrség olykor félrefordult, ha meglátta a halászhajókat, de azt a csaknem hétezer embert akkor is át kellett szöktetni, kockázat így is volt; X. Keresztély pedig a washingtoni dán nagykövetség jóvoltából azóta is lovagol a legendás csillaggal, tény azonban, hogy csaknem hétezer ember túlélte a legendát.

Hazugság vagy életveszély?

Dánia nemet mondott a népirtásra. Én pedig nemet mondok mindenfajta történelmi esemény utólagos heroizálására éppúgy, mint az utólagos deheroizálásra. Ha Bauernschlauheit van a mentések mélyén, ha a legendát „Dánia nagy haszonnal eladja”, az sem érdekel.

Mit kell tenni a besúgókkal?

Nem szembesített velük a sorsom, Istennek hála.

Mit kell tenni a menekülőkkel?

Ezt végre megtanultam.

A Sjælland-sziget és a Fyn-sziget között 1984 októberében eltévedtem a tengeren.

ltt a hiteles történet.

Az utazás előtti éjszakán a koppenhágai szállodában tengermélyről álmodom, egy élőlény magasra bukkan, kétfejű: egyik feje nő, a másik férfi. „Állampolgársága?” – kérdik egyszerre. „Hontalan” – felelem én. Stációk című regényemről nemrég ők írtak kritikát.

Kora reggel a vonat ráfut a kompra, megnézem a fülkeszámot, poggyászom otthagyom a csomagtartóban, felsétálok a fedélzetre. Több fedélzet van, mindegyiken más színű a bútor; az egyiken bár, a másikon étterem, a harmadikon kávézó, söröző, automaták, kioszk… Nézelődöm. Másfél óra múlva megszólal a hangosbemondó – dánul –, megkérdezek egy utast, mikor érünk Odensébe. Körülbelül húsz perc, mondja. Átülök egy bárpult mellé; egyszerre nyugtalanság fog el: körülöttem semmi se mozdul. Lerohanok a lépcsőn, ott a vonat, ott a fülke, a poggyászom sehol. Megszólítom a fülkében ülő idegen fiatalembert. „Hová utazik?” – kérdi. Megmondom. „Ó – döbben meg a fiatalember –, ez a vonat épp az ellenkező irányba megy, siessen, hátha még eléri a saját vonatát.” A saját vonatomat? De hol?! Ebben a pillanatban meglátom, hogy egy másik sínpárra másik vonatot tolnak, visszarohanok a lépcsőn, a túloldalon újabb vonatok érkeznek, irtózatos erővel ront rám a kétségbeesés, hontalan vagyok, eltévedtem, a sínpár az orrom előtt összecsattan, komphajó helyett ez a cethal belseje, jó Istenem, szabadíts ki innét, karon ragadok egy kalauzt, vagy matrózt, vagy cethalászt, csak németül tud, mein Zug, üvöltöm, wo ist mein Zug…! Most a kalauz ragad karon, felrohanunk valahová a magasba, egy terembe, ahol fehér inges férfiak vannak, és halálos csönd. A vasutas valamit magyaráz a fehéringeseknek, az arcokat nem látom, a hangokat nem hallom, nem érzékelem, hol vagyok, valaki megfogja a vállamat, azt mondja: „Take it easy”, ugyan, ne aggódjék, rácsuklok egy székre, elfog a sírás, telefon szól valahonnét, valaki egy csésze kávét rak elém, s egy mondatot, hogy: „Megpróbálunk csinálni valamit.” S akkor lassanként kitisztul a kép. Az, hogy a komp nem megy el egészen Odenséig. Hanem húsz perccel előbb kidobja magából a vonatot. Húsz percig a vonat maga megy a szárazföldön; elmulasztottam, hogy megnézzem a térképet. A vonat helyére a kompon más vonatok állnak. Négy vonatot hordoz a komp. A súlyoknak és méreteknek ekkora halmazától el lehet ájulni, ha valaki nem tengerjáró. Megiszom a kávét. A kormányosfülkében vagyok. Mellettem magas, napbarnította, kissé kopaszodó férfi, hangja, mint Hamleté, egyszerre töprengő és határozott. Ő hozta a kávét. Ő mondta, hogy: „Megpróbálunk csinálni valamit.” S most azt mondja: „Én vagyok ennek a hajónak a kapitánya.” Ügyetlenül bemutatkozom. „Hová kellett volna mennie?” – kérdezi a kapitány. „Jørgen Hæstrup professzorhoz” – mondom, és a szégyen arcomba kergeti a vért.

Dániában mindenki ismeri Hastrup professzor könyvét az ellenállási mozgalomról.

Az események ritmust váltanak. A kapitány fölkel, néhány halk szót mond, s az első tiszt a jobb oldali, a másodtiszt a bal oldali műszerpult mögé áll. Mindkét pulton telefonkészülék. Az első tiszt megkérdi a bőröndöm színét és a fülkeszámot, majd tárcsáz, a vonatot hívja. Az ilyen és ilyen számú fülkében, a csomagtartóban világosbarna hajóbőröndnek kell lennie. Öt perc múlva a vonat kalauza visszatelefonál: a bőrönd megvan, de találtak mellette egy pár kesztyűt, az is az utasé? A bőrönd és a kesztyű ott fog várni a gazdájára az odenséi vasútállomáson, a „pénztár és információ” feliratú fülkében. Eközben a másodtiszt Odense telefonközpontján keresztül Hæstrup professzor számát csöngeti, az információval: a komp visszamegy a sjællandi kikötőbe, onnét jön újra Fyn szigetére, az utat háromszor kell megjárnom, s az interjúról három órát fogok késni. A másodtiszt leteszi a kagylót: „A központos azt üzeni, a beszélgetés drága lesz, huszonkét koronába fog kerülni.” Kiszámolom a huszonkét koronát. A másodtiszt tárcsáz. Az első tiszt felhívja a vasútállomást: ott van a bőrönd. A másodtiszt jelenti, hogy Hæstrup professzor nem veszi föl a kagylót. „Mi járatban van ön itt Dániában?” – kérdezi a kapitány. „Az ellenállási mozgalomról szeretnék írni.” A kapitány cigarettára gyújt. „Mint fiatal matróz én is hajón szolgáltam a háború alatt. Egyszer bomba talált el bennünket, egyszer aknára futottunk, egyszer baleset ért… Néha azt gondolom, merő véletlen, hogy élek.” A másodtiszt jelenti, hogy sikerült beszélnie Jørgen Hæstrup professzorral, s a professzor üzeni, amint megérkezem, siessek a helyszínre. Föllélegzem. A kapitány elém tesz még egy csésze kávét. A másodtiszt visszahozza a huszonkét koronát. „A telefonközpontos üzeni, hogy a beszélgetés nem kerül pénzbe.” „Miért?!” „Because you are in trouble: mert ön bajban van.” Az első tiszt, a másodtiszt továbbra is a helyén marad, a kormányos rezzenéstelen arccal pipázik a kormánykeréknél. Sima a tenger. A kapitány karon fog, kivisz a folyosóra, bevezet egy oldalajtón. „Parancsoljon, itt egy üres kabin. Még van két órája, itt ledőlhet. Ott a toalett, a zuhanyozó. Helyezze kényelembe magát. Ha majd ki kell szállnia, én figyelmeztetem.” Megmosom az arcomat hideg vízzel, kimegyek az automatákhoz, hogy egyem valamit. Kiemelek egy szalámis zsemlét, amikor megjelenik ismét a kapitány, ezúttal a büfésnő kíséretében. „Tegyük vissza azt a szendvicset. Kérem, jöjjön utánam. Ön vendég ezen a hajón.” Az első osztályú étterembe megyünk. A kapitány leültet, és magamra hagy. A pincérnő elém teszi az étlapot. „Válasszon, kérem, bármit.” Halfélét eszem, meg süteményt, gyömbérsörrel; fizetni akarok: „Ön nem fizet, ön bajban van” – mondja a pincérnő. Nem merek borravalót adni. Loholva jön a büfésnő a másik fedélzetről, hozza vissza a szendvics árát, kiszedte az automatából. Tiltakozásomra azt feleli: „A kapitány mondta, hogy ön bajban van.” Visszalebegek a luxuskabinba, nézem a tengert, körülülnek a hullámok.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire megjelenik az ajtóban a kapitány. „Lehet készülődni – mondja. – Egy matróz leviszi önt a vonathoz. Első osztályon foglaltattam helyet, de nem kell megtérítenie a differenciát.” Fölmegyek a kormányosfülkébe, kezet fogok az első tiszttel, a másodtiszttel, a hallgatag kormányossal. A kapitány elkísér. A lépcsőn visszafordulok. „Elkérhetem a névjegyét?” Ideadja. „Otto Søgaard, a Kronprins Frederik komphajó kapitánya.” Elteszem. „Köszönöm – nyújtom a kezemet. – Mindent köszönök.” A kapitány hirtelen átölel, arcon csókol. Átad a matróznak, az lekísér a vonatig, és továbbad a kalauznak. A kalauz mosolyogva betessékel egy első osztályú fülkébe. Az út pontosan húsz perc. Megérkezünk Odensébe, a kalauz beszól az ajtón, sapkájához emeli a kezét. Utánaintek. Bőröndöm, kesztyűm a vasútállomás „pénztár és információ” feliratú helyiségében. Taxiba ülök; elindulok Hæstrup professzor villájába.

 

Luxuskaland volt, tudom.

Thomas Døssing, a Szabadság Tanács moszkvai képviselője 1944 júniusában utazott el Dániából, és július végén, a háborús körülményeknek megfelelően a Stockholm–Észak-Afrika–Teherán–Baku útvonalon érkezett meg állomáshelyére. Magányos volt, elszigetelt, kevés a tüzelője, gyertyával világít, vérhassal, tüdőgyulladással küszködik, de nélküle a luxuskörülmények között dolgozó nyugati „szabad dánok” munkája hiábavaló lett volna, és Døssing tette a dolgát, és „odahagyta Dániát – mondja Jørgen Hæstrup –, pedig a fia és a menye a németek fogságában, Németországban volt”. Døssing elvégezte a feladatát, és két év múlva meghalt.

Mit mondjon erre, aki ugyanabban az időben úgy élt, ahogy Thomas Døssing, csak éppen nem volt feladata, mégis túlélte Døssinget? Mit mondjon, aki a tengeren úgy érzi, végképp eltévedt? Mit mondhat, aki az értetlen szavakra azonnal megadja magát: „Hontalan”?

Ugyan mit mondhat. Nem árt, ha tudja, hogy van olyan kapitány, aki egyetlen hívójelre – „mert ön bajban van” – bekapcsolja azt a pontos szerkezetet, amely hibátlan működésével bemutatja, mi ment itt végbe és hogyan, a valódi bajok idején. „Ha majd megint »a tengeren« jár, ismét örömmel »megmentem« önt” – írta 1984 utolsó napjaiban a köszönetre válaszképpen a kapitány.

„A tengeren.”

Hiszen csak egy dániai tengerszoros volt.

S egy embernek mindössze annyit kellett mondani: „Kérem, jöjjön utánam.”