Propagandafogás volt, merő kitalálás

Jylland, még aznap éjjel. A konok emberek félszigete, a porosz–dán határviszályokon edzett; sokak szerint „az igazi Dánia”. Århus vörös téglás iparváros; egyetemén tanított dr. Birgit Blatt-Lyon édesapja klasszika-filológiát. Innen menekültek el.

Henning Poulsen történész professzor nem az ellenállással foglalkozik: a másik oldallal. Doktori disszertációját a megszállásról írta, a dániai német politikáról, s hogy milyen volt a németek kapcsolata a náci érzelmű dánokkal.

Utolsó dániai beszélgetésem.

Meg kell csomóznom a kérdéseimet.

– Dániát és Norvégiát tehát ugyanazon a napon szállták meg a németek, professzor úr. Dánia és Norvégia a megszállókkal szemben kétféle magatartást tanúsított. Mi a véleménye, igazolta-e valamelyik magatartást az idő?

– Dánia a békés megoldásra szavazott, Norvégia a fegyveres küzdelemre – de Dániának nem volt más választása, ezt az országot nem lehetett volna a németek ellen megvédeni. Másrészt belülről sem nagyon volt, ami tüzelje a harci kedvet; az ország nácivá alakítását itt meg sem kísérelték, a dán nácipártnak nem volt hatalma, nálunk a lelkészek, a tanítók, a kormánytisztviselők nyíltan hangoztathatták a véleményüket, nem tartóztatta le őket senki. Norvégiában katonai és polgári ellenállás működött; Dániában nem volt polgári ellenállás, nálunk a tárgyalásos kormánypolitika alternatívája kizárólag a fegyveres ellenállás lehetett. Ezért a mi ellenállási mozgalmunk radikálisabb volt, mint a norvégoké.

– Radikálisabb? Jól értem? Hiszen a dán ellenállás legjobbjai itthon is, külföldön is a „norvég állapotok” megteremtését sürgették!

– A mieink nem tudták, mit jelentenek a németek megtorló akciói. 1944 nyarán a németek kijelentették: akit szabotázson érnek, kivégzik. A Szabadság Tanács az illegális sajtóban nyilatkozatot tett közzé, mely szerint a dánoknak akkor sincs más lehetőségük, mint a szabotázs. Ám a németek úgynevezett „tisztogatásai” talán ha száz ember életét követelték; minden lelőtt németért lelőttek egy dánt. A teljes sztrájk után pedig Hitler megtiltotta a nyilvános kivégzéseket, attól fogva csak szabályosan letartóztatott ellenállókat lőttek le, vagy vittek koncentrációs táborokba. Más országokhoz képest itt mindkét fél viszonylagos önmérsékletet mutatott. Az 1944. június-júliusi teljes sztrájk – „a nép sztrájkja” – azonban óriási kockázat volt, Koppenhága ott állt tökéletesen védtelenül; az ellenállás vezetői mégis vállalták a kockázatot. Norvégiában nem volt ilyen méretű megmozdulás. Nem volt olyan összefogás sem, mint itt, ahol az ügy érdekében a kommunisták együtt dolgoztak a jobboldallal.

– S melyik pártot nevezi ön jobboldalnak…?

– A kommunista-konzervatív együttműködés ebben az országban nagyon sokat jelentett; Norvégiában viszont majdnem mindvégig kirekesztették a kommunistákat. Ami nálunk történt, Európában egyedülálló. A kommunistákat itt úgy tekintették, mint a szabotázs szakembereit. Århusban a londoni SOE képviselője mondta meg a kommunistáknak, hol kell szabotázsakciót végrehajtani – és a kommunisták végrehajtották!

– De mindehhez a keret mégiscsak a dán „mintaprotektorátus”!

– A „mintaprotektorátus” lehetőségét a németek a norvégoknak és a hollandoknak is megadták; Norvégia és Hollandia az ajánlatra nemet mondott, Dánia igent. A németek meg voltak elégedve azzal, amit kaptak. A dán fővárosban dolgoztak mint hivatalnokok, mint diplomaták; ha erőszakot alkalmaznak, nekik gyűlt volna meg a bajuk. Nem volt kedvük hozzá, hogy Dániában azt mondják rájuk: „nácik”, mert akkor nem fogadja be őket a jó társaság. Mit szólt volna ehhez Terboven, a norvégok Reichskommissarja! De nálunk Cecil Renthe-Fink, Németország rendkívüli és meghatalmazott nagykövete képviselte a megszálló hatóságokat, vele kellett még gazdasági ügyekben is tárgyalni; csak 1942-ben lett Dánia német főkormányzója dr. Werner Best, a kipróbált náci, az SS- és Gestapo-vezető, háta mögött kétéves franciaországi gyakorlat, Párizsból hívta vissza a német külügyminisztérium, s tekintettel náci múltjára és Himmlerrel való kapcsolatára, felkínálták neki ezt a tisztséget, lelkére kötve, hogy Dánia a továbbiakban is szuverén ország maradjon, s ne közönséges megszállt ország. A németeknek ez volt az érdekük. Ügyeltek rá, hogy Dániában ne legyen náci kormány; a náci hatalomátvételre még nem érett meg az idő… Aztán a sztrájkok és a zavargások a vidéki városokban is úgy elharapództak, hogy Hitler elvesztette a türelmét, rá akarta erőltetni a halálbüntetést az országra; a dán kormány nemet mondott, és elkövetkezett 1943. augusztus 29-e.

– Az 1940. április 9-i „igen” és az 1943. augusztus 29-i „nem” között csaknem három és fél év telt el. Vajon éppen a „húzd meg, ereszd meg” politika szorításában radikalizálódott a dán ellenállás?!

– A mérlegelők és a szembenállók más-más irányból jöttek. A kormány jórészt konzervatívokból és szociáldemokratákból állt; az ellenállás vezetői a korábbi ellenzéki pártokból szerveződtek – a politikusok s az ellenállók végül megegyeztek, hogy a háború után együtt alakítanak kormányt! A hadsereg mintegy két-háromezer lefegyverzett tisztje 1944-ben titkos katonai csoportokat hozott létre, s az ellenállók ugyancsak fegyveres csoportokba tömörültek; az év végén a hadsereg és az ellenállás csoportjai egyesültek, a sereg tábornoka feljebbvalójának ismerte el a Szabadság Tanácsot, s a tisztek elvállalták az ellenállók fegyveres kiképzését! Előfordult az is, hogy valamelyik csoport tagja ellenálló is volt, de a kormánypolitikát is helyeselte. Apám például illegális újságokat kézbesített – miért? mert hazafi volt? mert bátor volt? dehogy! mert postás volt! Az illegális lapokat újságírók írták, nyomdászok nyomták, vasutasok terjesztették; a hírszerzésnél valódi hírszerzők dolgoztak, csak most Nagy-Britanniának; mindenki tette a maga hétköznapi dolgát, mindenki azt akarta, hogy Németország elveszítse a háborút, s a szövetségesek győzzenek. A dánok az elvi döntésekben voltak radikálisok – s később a kivitelezésben is. „Nincs kompromisszum” – ez volt az illegális sajtó jelmondata. A norvégok kétszer meggondolták, ha valami emberéletbe került; a dánok azt mondták, ha emberéletbe kerül, akkor is megcsináljuk! A dánok fegyverbarátságokat kötöttek a németek ellen; a norvégok néha a saját kommunistáik ellen fordították a fegyvert, míg az 1941-ben bebörtönzött dán kommunistákat a dánok a nácizmus áldozatainak tekintették.

– Az imént azt mondta, Dániában nem volt hatalma a nácipártnak.

– 1940-ben a dán nácipárt, a DNSAP erősebb volt, mint az NS, a norvég nácik pártja. A DNSAP kétszázaléknyi szavazattal rendelkezett; az NS szinte semmivel. Később azonban a norvég nácipárt taglétszáma megnőtt, sok norvégot bekényszerítettek az NS-be, rádiójuk is csak a náci párttagoknak lehetett Norvégiában; nálunk az vett rádiót, aki akart, és senkinek nem származott előnye abból, ha belép a nácipártba. Dániában Hitlert és a német nácikat nem lehetett nyíltan megtámadni, de a dán nácikat igen, s így a nemzetiszocialista eszméket is! Ez ellen a németek semmit sem tudtak tenni. Aksel Larsen, a kommunista párt vezetője egyszer, még a megszállás elején felállt a parlamentben, és Frits Clausen náci vezetőnek a fejére olvasta, hogy pénzt fogadott el a németektől. Frits Clausen tiltakozott, de további lépést ő sem tehetett. A dán nácikat nálunk olyan alacsonyrendű lényeknek tartották, hogy a háború után egy német főtisztviselő letagadta, hogy valaha is kapcsolatban állt velük; meg akarta őrizni a jó hírét, mint afféle tisztességes ember, aki a Bürgertumhoz tanozik.

– És oda tartozott? Végtére is a dán polgárság minden tekintetben nyitottabb volt, mint a norvég!

– A németek nem bírtak a dánokkal. Nem tudtak rajtunk kifogni. Egyszer a dán sajtóban nagy cikket olvastak a patkányokról és a disznókról; nyomban fölmentek a dán külügyminiszterhez, hogy tiltakozzanak, de a miniszter azt mondta: a cikkben patkányokról és disznókról esik szó, ezen ő sem tud segíteni. A dán nacionalizmus fölerősödött a háború alatt. Az, hogy valaki dán, egyértelmű volt azzal, hogy nem német. A dánoknak sosem volt kisebbségi érzésük a németekkel szemben; a németellenesség kezdettől fogva a határviszályokból adódott. A nácizmust a dánok német ideológiának tartották, s ezért elvetették. Nácizmus és nacionalizmus ebben az országban két ellentétes fogalomnak számított; nacionalistának lenni annyit jelentett, mint náciellenesnek lenni. Az antiszemitizmus pedig rossz hírű irány volt, ezért nálunk még a nácik is megpróbálkoztak vele, hogy ne legyenek nagyon antiszemiták: nem akartak szavazatokat veszíteni. Frits Clausen mindössze annyit említett meg a parlamentben, hogy Marx zsidó volt. A dán társadalomba tökéletesen beilleszkedett zsidóság olyan szakembereket adott Dániának a szellemi és a politikai életben, a baloldaltól a jobboldalig, hogy aki itt antiszemita volt, azt bolondnak nézték. Az antiszemitizmus rövid ideig tartott a tizenkilencedik századi Dániában; a vidéki zsidók beházasodtak, beolvadtak a lakosságba, aki a vallását meg akarta őrizni, többnyire Koppenhágába ment. A századfordulón körülbelül háromezer zsidó élt az országban, számuk 1940-ig a szovjet, a balti, a lengyelországi bevándorlókkal hét- és nyolcezer közöttire nőtt. Aki itt antiszemita volt, az nem volt demokrata. S az emberek úgy vélték, ha Németországban antiszemitizmus van, akkor az antiszemitizmus nem lehet helyes. A zsidók megmentéséhez két dolog kellett: bátorság és németellenesség. Akiket nem tudtak megmenteni, azoknak az elhurcolásában csak a Gestapo vett részt, a többi német nem! A németek mindent elkövettek, hogy a dánok ne azonosítsák őket a nácizmussal, s hogy részei lehessenek a művelt dán társadalomnak – egy kis kikötőnkből egyszer kifutott egy halászhajó vagy száz zsidó menekülttel, alig száz méterrel odébb ott volt a német járőr, messzelátójával fürkészte a tengert, brit hajókat keresett, s a halászhajót elengedte, mintegy kinyilvánítva, hogy az efféle halászhajóval semmi dolga nincs!

– Az átlagnémet tehát másként vélekedett a dán társadalomról, mint a náci főkormányzó, aki azt mondta Dániára: „nevetséges kis ország”.

– Amikor Duckwitz, a német hajószakértő 1943 szeptemberében a két dán szociáldemokrata politikus segítségével figyelmeztette a zsidókat a közeli német akcióra, dr.Werner Best náci főkormányzó tudott a figyelmeztetésről! Best számára viszont az volt a legjobb megoldás, ha a zsidók elhagyják az országot. A németek szerettek itt lenni Dániában, távol a háborútól; később sem értették, miért vannak nekünk rossz emlékeink, az ételeket emlegették, a demokráciát, a szép dániai napokat, s hogy milyen jó, hogy megúszták a keleti frontot…! Sokan intellektuális környezetből jöttek, a nácizmus az ízlésük ellen való volt – azt akarták, hogy úriembernek tartsák őket, s a fasizmus nem úri dolog.

– Lehet, hogy ezért volt Dánia az egyetlen megszállt ország, ahol lemondtak a megkülönböztetés külsőségeiről…? Mégis, ki röppentette fel a hírt, hogy X. Keresztély király udvarostul vállalta a Dávid-csillagot? Leon Uris? Hollywood? Az amerikaiak?!

– Nem! A washingtoni dán nagykövetség! Propagandafogás volt, merő kitalálás. Mindenfelé elterjedt a hír; pedig, mint tudja, német részről nem is javasolták a csillag viselését. A valóság annyi, hogy a zsidók Dániába jövetelüktől, vagyis a tizenhetedik századtól hagyományosan a királyi család védelme alatt álltak, és 1933-ban, Hitler hatalomra jutásakor X. Keresztély király elment a zsinagógába, és részt vett egy istentiszteleten.

– Úgy tudom, 1943. augusztus 29-e után a királyt a németek saját palotájában fogva tartották.

– A királyt nem tartották fogva a németek, de néhány hónapig az egyik palotájában kellett tartózkodnia, őrei nélkül. Szabadon mozoghatott. Lehet, hogy fogolynak érezte magát, de mindig eltöltött néhány hónapot abban a palotában. X. Keresztély király roppant öntudatos ember volt. Nem kifejezetten okos. Nem tudott mindent pontosan, de követte az eseményeket. A németeket poroszoknak tekintette. Amikor tárgyalt velük, a szemükbe mondta, hogy szeretné, ha kimennének az országból. Nem volt diplomata. Támogatta a kormány politikáját, de voltak merészebb lépései. 1942. szeptember 26-án a születésnapjára küldött führeri gratulációt táviratilag nyugtázta: „Nagyon köszönöm. Keresztély király.” Hitler megsértődött. Amúgy is le akarta mondatni a dán kormányt. Dániában megindultak a szabotázsok; Hitler belekapaszkodott ebbe a táviratba. A németek Scaveniust, az addigi külügyminisztert szánták miniszterelnöknek. Ezt akarta a király is. Meglehet, önben úgy él X. Keresztély, mint „az ellenálló király”. X. Keresztély nem volt ellenálló. Az ellenállási mozgalom az ő szemében nem volt a hagyományos értékek között. A király talán még csak nem is rokonszenvezett az ellenállással! Az egyik első nagy robbantást egy kommunista szabotőrcsoport 1942-ben éppen a király születésnapján vitte végbe. És mégis: a király jelkép volt. Ezt ma nehéz megérteni. De Hitler tudta! A királynak sem a németek nem kellettek, sem az ellenállás nem kellett; a királynak egyensúly kellett. Egyik oldalán az ellenállás, a másikon a kormány és a hadsereg – a király a kormány és a hadsereg felé hajlott.

– S a király mindennapi kilovaglása a főváros utcáira, ez a demokratikus erőmutatvány? Az erkölcsi támasz, amelyet jelenlétével nyújtott a lakosságnak? X. Keresztély a hazáján belül s az egyensúlyozó politika ellenére is jelkép lett – mennyiben hasonlítható össze a norvég VII. Haakonnal, aki külföldről irányította hazája ellenállását, s nemcsak jelképesen?

– VII. Haakon a mi királyunk édes testvéröccse volt. Valószínű, hogy magatartásával hatott a bátyjára. Mi, dánok, vakon hittünk a szövetségesek győzelmében; X. Keresztély a hagyományaink jelképe volt, azé, hogy dánok maradunk, és megszabadulunk a németektől. Német volt ugyan a királyné is, de éppoly népszerű, mint a király; nem értett jól dánul, ezért a királyi pár egymás közt néha angolul beszélt, s ezt mindenki tudta. Hanem demokratának nem volt demokrata a dán király. VII. Haakon norvég király neve jobban összeforrt a demokráciával, az alkotmánnyal. X. Keresztély király Dánia függetlenségének a jelképe volt.