Dánia nem lesz más nemzet kutyája

Jorgen Hæstrup professzor a Fyn-szigeten él, Odense városban, Andersen szülőhelyén. A meseköltő házát meg kellene néznem, de nem jut rá idő. Három órát késem az interjúról.

Hihetetlen, de így történt: a Sjælland-sziget és a Fyn-sziget között eltévedtem a tengeren.

Hæstrup professzor történettudós. Tapintatosan fogad. Három könyvet írt az európai második világháborúról, Dánia szerepéről a háborús Európában. Mind a három könyv megjelent angolul: Secret Alliance (1977, Titkos szövetség), Europe Ablaze (1978, Európa lángol), Passage to Palestine (1983, Út Palesztinába). Csaknem harminc év munkája a három könyv.

A Secret Alliance az a háromkötetes mű, amelyet Koppenhágában megláttam, s végül is megvettem magamnak.

– Mit jelentenek a könyvcímek, mindenekelőtt a „Titkos szövetség”, professzor úr? S pontosan mit takar az „Európa lángol”, melyik Európát, és mi volt az az „Út Palesztinába”?

– Titkos szövetségnek azt a szövetséget nevezem, amelyet a dán ellenállási mozgalom kötött a külvilággal, mindenekelőtt Nagy-Britanniával. Europe Ablaze című könyvem Lengyelország, Csehszlovákia, a Szovjetunió; Dánia, Norvégia, Luxemburg, Hollandia, Belgium; Franciaország, az 1943 utáni Olaszország; Jugoszlávia, Albánia, Görögország ellenállási mozgalmával foglalkozik, és természetesen szerephez jutnak benne a menekülteket befogadó vagy segítő országok: Svájc, Svédország, Törökország, Spanyolország. A Passage to Palestine alcíme: Zsidó fiatalok Dániában 1932-től 1945-ig.

– Az alapmű, amely továbbvezette önt, azt hiszem, mégiscsak a Secret Alliance. Hogyan tehetünk különbséget a különféle országokkal kötött titkos szövetségek között?

– A dán ellenállási mozgalomnak a britekkel, az amerikaiakkal, a svédekkel és a Szovjetunióval volt ilyen titkos szövetsége. A legszorosabb kapcsolat a dánokat, természetesen, mint említettem, Nagy-Britanniához fűzte; ez volt a hagyomány, onnét jött a legtöbb fegyver, az ejtőernyősök; pontosan kimunkált kapcsolat volt, gyakorlati együttműködés, míg a Szovjetunióval kötött titkos szövetség pusztán politikai természetű kapcsolatfelvételt jelentett.

– Súlyos dolgokról beszélünk. Hogy lehet az ilyen szövetségépítésbe belefogni? Szervezeteknek? Hús-vér embereknek? Megszállt országban?!

– A megszállás után a britekkel való kapcsolat keresgélése egyéni akciókban merült ki. Churchill 1940. február másodikán előre megmondta, hogy Dánia kapitulálni fog. A szabad világ félreértette a dán magatartást. Henrik Kauffmann, Dánia washingtoni nagykövete 1940. szeptember 4-én figyelmeztette a dán külügyminisztériumot: ha az Egyesült Államok Dánia iránti megvetése tovább növekszik, Dániának nehéz lesz megtartania Grönlandot! A Londonban élő dánok a kormány kapitulációjának hírére mind elkeseredésüknek, szégyenérzetüknek adnak kifejezést. Először 1940 júliusában ülnek össze, azzal, hogy tenni kell valamit. Az év októberében megalakul a londoni Det danske Råd, a Dán Tanács. Közben a brit magatartás is változik; attól fogva, hogy Churchill 1940. május 13-i beszédében csak „vért, verejtéket és könnyeket” ígér népének, a britek óhatatlanul jobban figyelnek a kontinensre, Dániával szemben is toleránsabbak, jobban megértik kiszolgáltatottságát. Októberben alakul meg a SOE – a londoni Különleges Hadműveleti Parancsnokság – dán szekciója. A hazai információkat a dán felderítés tisztjei Stockholmon át, Ebbe Munck újságíró közvetítésével juttatják el Londonba. De évekbe telik, míg a dán ellenállás kivívja London valódi elismerését.

– Mi volt az úgynevezett külföldi szabad dánok szerepe az ellenállásban?

– A hazájától elvágott kereskedelmi flotta azonnal a szövetségesek oldalára állt, s a szövetséges országokban dán önkéntesek léptek be a hadseregbe. Henrik Kauffmann washingtoni dán nagykövet néhány órával azután, hogy hírét vette az ország német megszállásának, „szabad” dán nagykövetté nyilvánította magát, s érve az volt, hogy mivel kormánya kényszer hatására cselekedett, ő, Kauffmann pedig magát a dán király és az eljövendő szabad Dánia képviselőjének tekinti, a jövőben nem kormánya utasításait, hanem Dánia valódi érdekeit tartja magára nézve irányadónak. Kauffmann ezzel a lépésével elutasította a tévképzetet, hogy a megszállás nem érinti az ország függetlenségét. Eduard Reventlow gróf, Dánia londoni követe a megszállás után lojális maradt a kormánypolitikához, de másfél évvel később, amikor a dán kormány aláírta az Anti-Komintern Paktumot, Reventlow hazatáviratozott, hogy nem fogad el többé utasítást saját külügyminisztériumától. Ebbe Munck, látszólag egy dán lap stockholmi tudósítója, nemcsak London s a dán vezérkari felderítés összekötője volt, de jegyzetei, levelei, sajtóközleményei útján az ellenállásé is a szabad világgal, s 1944 áprilisában lelkes közvetítőként vett részt a Szabadság Tanács és a szövetségesek képviselőinek stockholmi tárgyalásain.

– Frode Jacobsen, a Szabadság Tanács képviselője beszámolt ezekről a sorsdöntő stockholmi tárgyalásokról, melyeknek tétje az volt, vajon Dániát maguk közé fogadják-e a szövetségesek.

– A külföldi szabad dánok egyik leghíresebbje, Christmas Møller fogalmazta meg legvilágosabban az ellenállás lényegét: Dániának át kell alakulnia „megszálltból szövetségessé”, azaz megszállt országból szövetséges országgá. A nagy tekintélyű, közismerten németellenes, konzervatív párti politikus, akinek német követelésre 1940 őszén le kellett mondania miniszteri tisztéről, 1942 április-májusában emigrált Stockholmon át Londonba, miután közzétette a Frit Danmark című lapban programadó nyilatkozatát arról, hogy a Scavenius-féle kiegyezéses politikát le kell leplezni, s vállalni a kockázatot – értsd: a „norvég állapotokat”, a nyílt szembenállást –, hiszen „nem szabad, hogy Dánia hiányozzék abból a közös küzdelemből, amely a világ zsarnokai ellen folyik”. Møller londoni munkája, a BBC hullámhosszán elhangzó, egyebek között szabotázsra szólító beszédei felmérhetetlen hatással voltak az otthoniakra; az ellenállás több vezetője Møllert szánta a háború utáni koalíciós kormány élére.

– Mint a kommunista Alfred Jensen is.

– Mikor azonban a többség a szociáldemokrata Vilhelm Buhl mellett döntött, Møller is Buhlt s a korábbi kormánypolitikusokat pártfogolta – elemi lélektani tudás kell csak hozzá, hogy lássuk: magatartása mögött csalódottság van és mélységes keserűség.

– Ki volt a Szovjetunióval kötött titkos szövetség megvalósítója?

– A stockholmi dán–szovjet tárgyalások eredményeképp a Szabadság Tanács Thomas Døssing könyvtárigazgatót, a szociáldemokrata párt tagját küldte a „harcoló Dánia” képviselőjeként Moszkvába. A történelemben először fordult elő, hogy egy kormány, amely nem kormány, követet küldjön valahová, aki nem követ, egy szövetséges nevében, aki nem szövetséges. Døssing, ez a kristálytiszta jellem, a háború tépázta Moszkvában makacs következetességgel látta el feladatát; magányos volt és elszigetelt, sem kocsija, sem titkárnője, kevés a tüzelő, gyertyafénynél fejti meg a rejtjeles táviratokat, vérhassal, tüdőgyulladással küszködik, nem jut újsághoz, információhoz, és nem érti, a Szabadság Tanács otthon miért lép szövetségre a korábbi politikusokkal, akiket az oroszok „Hitler hűséges szekértolói”-nak, „lakájok”-nak és „árulók”-nak neveznek. Døssing a Szabadság Tanácsot képviseli – és nem ért vele egyet. Ha a Tanács nevében tárgyal, mégis lojális; Moszkva jóváhagyása nélkül Dániából nem lesz szövetséges ország. De Døssing valójában az oroszokkal ért egyet, s a kompromisszumhoz nincs tehetsége. Mire eljön a felszabadulás, rokkant, öreg ember. Christmas Møller végül is külügyminiszteri tárcát kap a koalíciós kormányban, de Møller is, Døssing is sérült lélekkel tér haza Dániába. Døssinget agyi károsodás éri, 1947-ben meghal; egy évre rá Christmas Møller is követi.

– Ilyen tragédiákat is hordoz hát az ellenállás sokat emlegetett egysége… És a Szabadság Tanács tagjai ép lélekkel vészelték át a megszállás utolsó másfél évét?

– Az 1943. szeptember 16-án megalakult Szabadság Tanács hat alapító tagja közül Mogens Fog a Frit Danmarkot, Erling Foss a Szabad Dánokat, Børge Houmann a kommunista pártot, Jørgen Staffeldt a Dán Egységpártot, Aage Schoch a Hjemmefronten – Hazai Front – című illegális lapot, Frode Jacobsen pedig, akivel ön is beszélt, a Kör nevű pártot képviselte; hetedikként Flemming Muus csatlakozott hozzájuk a külföldi szabad dánok s egyúttal a SOE képviseletében. Amint a hat ember közül kiesett valaki, nyomban a helyébe lépett egy másik. Staffeldt azonnal belevetette magát a szabotázsmunkába, 1943 decemberétől a Holger Danske-csoportot vezette, elfogták, 1944 karácsonyán egy német koncentrációs táborban meghalt.

– Jártam az öccse könyvesboltjában, ahol mentőakciókat szerveztek annak idején.

– Erling Fosst, az éles szemű, tájékozott, konzervatív szemléletű mérnököt 1943 decemberében letartóztatták, aztán kiengedték, de el kellett tűnnie, s 1944 februárjától Stockholmban képviselte a Szabadság Tanácsot. Aage Schoch, a jó humorú, szívós, konzervatív párti lapszerkesztő 1944 szeptemberében került börtönbe.

– Felesége, Kate Fleron, a Frit Danmark szerkesztője beszélt erről.

– Mogens Fog professzort pedig, az ismert baloldali meggyőződésű ideggyógyászt, ezt a tiszta logikájú, mozgékony szellemet, a Szabadság Tanács kiáltványainak egyik fogalmazóját, 1944 októberében juttatta börtönbe egy áruló. A professzor és a főszerkesztő 1945. március 21-én, a Gestapo-főhadiszállást ért brit légitámadás perceiben együtt menekült ki az égő Shell-házból; Mogens Fog a háború utáni kormányban a különleges ügyek minisztere lett. Fog letartóztatása után nehéz napokat élt át a Szabadság Tanács; az alapító tagok közül Frode Jacobsen mellett már csak a kommunista Børge Houmann maradt, az Arbejderbladet – A Munkások Lapja – sajtómenedzsere, a BOPA nevű szabotázsszervezet összekötője, akit önzetlen, áldozatkész, higgadt viselkedéséért, s azért, hogy politikai nézeteit mindenkor alárendelte a közös ügynek, minden harcostársa tisztelt. Houmann 1945 újévén súlyosan megbetegedett.

– Akkor hát az ő helyére került Alfred Jensen.

– És az alapítók közül csak Frode Jacobsen bírta fizikummal és szerencsével, hogy 1945. május 5-ig, végig a helyén maradjon. Frode Jacobsen, az erős akaratú, a kemény fából faragott, a jyllandi konokságú filozófus, a szenvedélyes vitatkozó és tárgyalópartner, aki szilárdan hitt a Szabadság Tanács küldetésében, elérte, hogy a Tanácsnak engedelmeskedjék a németek által leszerelt dán hadsereg, elérte, hogy a szövetséges haderők 1944. június 14-től maguk közé fogadják a dán ellenállók csoportjait, és azt is elérte, hogy a háború utáni kormányban ötvenszázaléknyi részt vállaljon az ellenállás, és ötvenet a korábbi politikusok, kivéve a Scavenius-kormány magukat kompromittált minisztereit. Jacobsen tudatosan egyezett meg a politikusokkal, józan volt: tudta, hogy az ellenállási mozgalom befolyása nem tart tovább, mint maga a küzdelem. Pedig a Szabadság Tanács már néhány héttel a megalakulása után mitikus fogalom lett, jelkép, megtestesítője annak, amit Mogens Fog így írt meg a Frit Danmark 1943. szeptemberi különszámában: „Dánia nem lesz semmilyen más nemzet kutyája. Nem engedünk a német korbács kényszerének, de tetteinket éppoly kevéssé vezérli az a vágy, hogy hátunkat majd megveregessék szövetséges barátaink.”

– Professzor úr, ez az arcképcsarnok ma is olyan elevenen süt, mint a parázs. Hogy került ennyi tapasztalt, ennyi nagyszerű ember együvé?

– Az ön nemzedéke nem nagyon érti, hogy nekünk semmiféle tapasztalatunk nem volt az ellenállásban. Az ellenállás kezdete egyszerűen nevetséges volt. Egyik hazafias gyűlés a másik után. Rémhírek: jön a cenzúra. Aztán kiderült, hogy igaz! Meg kellett tanulnunk a sorok között olvasni. Aztán a „dalestek”. Harmincötezer ember összejött, hogy énekeljen! Előadás a „középkori” történelemről. Dánia a tizenkettedik században. Kinevettem a professzort, hogy nagy termet kér – és három és fél ezer ember szorongott a teremben, s másik három és fél ezer kinn rekedt! Innen kellett a tervekig, a nagy elképzelésekig, a szervezkedésig eljutnunk, de erre jóval később került sor. 1943-ban volt az áttörés. Sokan vitatkoznak róla, vajon a dán ellenállás a németek lépése nélkül is elérte volna-e, amit elért. Van, aki azt mondja, igen. Én azt mondom: nem! Az történt, ami történt. A históriának nem lehet kiindulópontja a „mi lett volna, ha”.

– És a nemzeti karakter? A „lassú” dánok? Az, amíg az önök Csaba királyfija, Holger Danske felébred? Amíg Hamlet eljut a tettig? De ha egyszer eljut, drámai módon végre is hajtja – miért tudták a dánok?!

– Nemzeti karakter? Arra csak kívülről lehet rálátni. Akiben benne van, nem érzi. Fluidum. A magyarázat szerintem az, hogy a dán társadalom szervezettsége igen magas fokú. Amikor a németek 1940-ben idejöttek, a tisztek kioktatták a sorkatonákat, hogy a dánokra a Bauernschlauheit a jellemző, a paraszti ravaszság. És csakugyan, a németek hamarosan tapasztalták, hogy a dánok bolonddá teszik őket, a megállapodásokat nem tartják be, lenyűgöző kimutatásaik mögött nincsenek tények, s az 1943. november 3-i führeri parancsra emelendő hatalmas atlanti-parti betonerődítmény jyllandi építési munkálatai, amelyeket Rommel tábornok személyesen ellenőrzött, sehogy sem haladnak! Lehet, hogy azt az íratlan összeesküvést, ami e mögött a magatartás mögött van, ön nemzeti karakternek nevezi. Én inkább úgy hívom: életmód, magas fokú szervezettség, a problémákkal való megbirkózás sajátos dániai gyakorlata.

– Mégiscsak valami helyhez kötött hagyomány. Valami, ami közös historikumra, mintákra épül.

– Az embermentéseket is a társadalom szervezettsége tette lehetővé. Passage to Palestine című könyvemben azokról a zsidó fiatalokról írok, akik 1932 és 1945 között Dániában szereztek mezőgazdasági képzettséget, hogy ennek alapján befogadó nyilatkozatot kapjanak a palesztinai brit kormányzattól. Amikor 1939-ben kitört a háború, nem kaphattak ilyen nyilatkozatot többé, s az ország német megszállásakor ötszázötven mezőgazdasági gyakornok – Németországból, Ausztriából, Csehszlovákiából érkezett zsidók, illetve az a jó néhány lengyelországi hontalan zsidó, aki előbb Németországban dolgozott mint külföldi munkás – itt rekedt Dániában. Ezek a menekültek a dán zsidókkal együtt átjutottak Svédországba; megrázó beszámolóik tanúsága szerint megmentésükön orvosok, halászok, parasztok, erdészek, kocsmárosok, papok, rendőrök, tanítók, diákok, ismeretlen dánok tömege munkálkodott, s a mentés hátterében rendszerint ott érezték az ellenállási mozgalom jelenlétét. Ennek a magas fokú szervezettségnek egy másik példája az 1944 június-júliusában kirobbant sztrájk, amely több volt, mint általános munkabeszüntetés: teljes sztrájk volt, válasz a németek elrendelte kijárási tilalomra, a főváros utcáin barikádok emelkedtek, szemétből rakott tüzek gyúltak, leállt a közlekedés, a telefon, a sajtó, csak a kórházak és a tejboltok voltak nyitva, a németek elzárták a villanyt, a vizet, a gázt, foglyokat végeztek ki, bevetették a Schalburg-különítmény terroristáit, a sztrájk tovább tartott, őrjöngtek a németek, és helytelenítették a sztrájkot a dán politikusok, akik – Mogens Fog szavaival – „csak azt a szót ismerik: »kímélet« – kerüljön bármibe –, míg mi azt a szót is ismerjük: »áldozat«…”, s a Szabadság Tanács, amely nem provokálta a sztrájkot, de mellé állt, feltételül szabta a németeknek, hogy távolítsák el a Schalburg-különítményt, szüntessék meg a statáriumot, nyissák meg a közműveket, és ne torolják meg a munkabeszüntetést, és a sztrájk akkor ért véget, amikor dr. Werner Best német főkormányzó, aki korábban azt mondta Dániára: „nevetséges kis ország”, az utolsó szóig teljesítette a Szabadság Tanács feltételeit.

– Azt hiszem, értem, professzor úr. Mindkét példát értem. A mentést és az áldozatot is.

– Ez volt Dánia hozzájárulása a második világháború történetéhez. És ezt mindenütt tudják Európában.

– Igen: mindenütt. Professzor úr! Az ön harmadik könyve – Europe Ablaze – az európai ellenállási mozgalmakkal foglalkozik. Bocsásson meg: hiányolom országai közül Magyarországot. Nálunk is volt néhány tisztességes politikus, katonatiszt, pap, szellemi és kétkezi munkás, aki ellenállt.

– Lehetséges. Nem tudok róla. Majd utánanézek.

 

Fáj.