A legtöbb átkelés sikerült

Amikor a németek 1940. április 9-én megszállták az országot, a dánokra ráerőltetett együttműködés feltételei közt nem szerepelt a zsidókérdés megoldása. Annál kevésbé, mert a megszálló hatalom tudta, hogy Dániában nincs zsidókérdés; és bár a Frits Clausen vezette dán nácipárt, a DNSAP több felhívást tesz közzé az „angol–zsidó–bolsevik pestis” ellen, a németek nem akarják feldúlni az élelmezésükről gondoskodó „mintaprotektorátus” békéjét.

Amint azonban 1943. augusztus 29-én a kormány lemondásra kényszerül, dr. Werner Best német főkormányzó távirati kérelmére Hitler elrendeli a dán zsidók azonnali elfogatását. A koppenhágai Dagmar-házban működő német főhadiszállás náciellenes érzelmű alkalmazottja, Georg F. Duckwitz hajószakértő kísérletet tesz, hogy elvágja a távirat útját, majd a svéd hatóságokhoz fordul segítségért, végül szeptember 29-én figyelmezteti Hans Hedtoft-Hansen és H.C. Hansen dán szociáldemokrata politikusokat a küszöbönálló német akcióra. A politikusok továbbadják az információt a zsidó közösség vezetőinek, s a hír másnap, szeptember 30-án, a zsidó újév előestéjén végigfut a zsinagóga padsorain. Végigfut a városokon, a falvakon, s mikor a következő nap éjszakáján a Gestapo betör a zsidó otthonokba, a legtöbb helyen üres falakat talál. Néhány óra vagy néhány nap alatt csaknem hétezer ember nyomtalanul eltűnt. A németek azt a négyszázhetvennégyet tartóztatják le, akihez nem jutott el a hír, vagy aki nem hitte el, hogy a hír Dániában igaz lehet.

 

Könyvesbolt Koppenhága belvárosában. Sétálóutca. Elegáns, széles kirakat: fóliázott művészeti albumok, finom kivitelű útikönyvek, többkötetes történelmi munkák. Odabenn külön polcon a dániai ellenállás története.

Mogens Staffeldt könyvkereskedő a megszállás alatt a „svéd út” egyik szervezője volt.

– Könyvesboltjának minőségéből ítélve ön régi szakember, Staffeldt úr. Volt-e köze a szakmájának az ellenállási munkájához?

– Az 1943-as német akciók idején már régen ellenálló voltam. 1941-ben kapcsolódtam be az ellenállási mozgalomba. Feleségemmel náciellenes könyveket terjesztettünk, ő stencilezte a szövegeket, én sokszorosítottam őket, tízezer példányt adtunk el magánszemélyek segítségével, s a pénz az ellenállási mozgalom kasszájába került. Így olyan szoros volt a kapcsolatom az ellenállókkal, hogy 1942-től a könyvesboltom valósággal főhadiszállása lett a szabotőröknek. Ejtőernyősök is jártak hozzám. A boltom akkor a Városháza közelében volt, az emeleten a németek irodái; 1943 szeptemberében a németek kijelentették, szükségük van az egész épületre, el kellett költöznöm. Megint nagy helyen nyitottam ki az üzletet, a Kongens Nytorv téren…

– Azt olvastam, a tér sarkán álló Hotel d’Angleterre-ben akkoriban egy magas rangú német tiszt lakott. Figyelték önt?

– 1944 februárjában a bátyámmal együtt elfogtak. A halál torkában voltunk. Koncentrációs táborba vittek bennünket, én kiszabadultam, a bátyámat továbbvitték egy másik táborba, ott halt meg 1944 karácsonyán. Az egész család az ellenállásnak dolgozott. Nyolcan voltunk testvérek, s rajtam kívül három fivérem volt lecsukva, és börtönben ült az apám is. A foglyok meg vannak számozva, és a Gestapo üzent, hogy az ilyen és ilyen számú foglyot bocsássák szabadon. A főhadiszálláson elnézték a számot, így kerültem szabadlábra 1944 decemberében. Mi ketten, a bátyám – aki meghalt – és én addigra már szabotőrök voltunk, a többiek megmaradtak a könyvszakmánál.

– Hogyan szerzett tudomást az 1943-as német akciókról?

– Illegális csatornákon át tíz nappal az akciók előtt eljutott hozzám a hír, hogy a németek 1943. október elejére tervezik a dán zsidók elfogatását. Sok zsidó barátom volt. Sorban elbicikliztem hozzájuk, és megmondtam nekik, hogy ha kell, el tudom vinni őket. Akkor már tizenkét-tizennégy szabotőrcsoportunk volt, mindegyikben tíz-tíz ember. Közöltem velük, hagyják abba a szabotázst, és álljanak át helyette a „svéd út”-ra. Ezt a százhúsz-száznegyven embert elküldtem a halászokhoz, hogy állapodjanak meg velük. Három-négy nap alatt hat-hét megállapodás jött létre a halászokkal, s én szóltam zsidó barátaimnak, küldjék be keresztyén barátaikat az üzletembe, hogy a dátumot megbeszéljük. A következő tíz napban nyolcszáz embert juttattunk át Svédországba, így, a könyvesbolt közvetítésével.

– Minden menekülőnek fizetnie kellett az átkelésért?

– A halászok természetesen pénzt kértek, nagy volt a kockázat, ha elfogják őket, a család nem maradhat fillér nélkül, s akadt olyan is, akinek új hajóra volt szüksége. A gazdag zsidókkal nagy összeget fizettettünk, de a szegény zsidók nem fizettek semmit. Gazdagnak számítottak az üzletemberek, a bankárok, a tőzsdések, az ügyvédek, a professzorok, a kórházi orvosok, köztük nem egy közismert ember, híres, jó képességű, a nevük gyakran szerepelt a sajtóban, elvileg a hitközséghez tartoztak, de nem volt vele kapcsolatuk, többségük nem is járt a zsinagógába. Szegények az ortodoxok voltak, mintegy nyolcszáz vagy ezer ember.

– Volt-e a „svéd út” során balsikerű utazás?

– Nem sok. A legtöbb átkelés sikerült. A Dániában élő körülbelül hétezer zsidó közül négyszáz-valahány jutott a németek kezére; őket Theresienstadtba vitték.

– S a tévhitekkel ellentétben: ott kellett először föltenniük a Dávid-csillagot. Jørgen H. Barfod, az Ellenállási Múzeum igazgatója azt írja, rejtélyes okokból dán zsidókat nem vittek Auschwitzba. S ahová vitték őket, ott jobban bántak velük, mint a többiekkel.

– Theresienstadtban a dán zsidók közül csak a beteg, idős foglyok haltak meg, talán ötven ember. A többi visszajött. Vagyis ez az ötven nem jött vissza a hétezerből, a többi mind megmenekült.

– Egy norvég író nyomán föltettem másoknak is a kérdést, miért tudták a dánok végbevinni, amit végbevittek. Volt, aki az emberiesség keresztyén hagyományára hivatkozott. Másvalaki azt mondta, a dánokhoz a németek nem voltak olyan kegyetlenek, mint a norvégokhoz; ismét másvalaki úgy vélte, a német partőrség Dániában nem járt el nagyon szigorúan. Most vagyok a forrásnál: önnek mi erről a véleménye?

– A válasz egyszerű. A mentést azért tudtuk ilyen jól és ilyen gyorsan végbevinni, mert már korábban megvolt rá a szervezetünk, s tagjainak azt mondhattuk: hagyjátok abba a szabotázst, foglalkozzatok helyette embermentéssel!

– A dániai embermentés szak- és szépirodalmából eddig csak Elliot Arnold könyvét, A virrasztás éjszakáját ismerem.

– Elliot Arnold könyve rossz könyv. Az embermentés sokkal keményebb munka volt, mint ahogy leírja. Ő csak a „sztorit” látta, a képes magazinokba valót. Az emberek itt nem úgy gondoltak a zsidókra mint zsidókra, hanem mint honfitársainkra, akiken segítenünk kell. A zsidók dánok Dániában. Lehetnek okosabbak, beszédesebbek, mulatságosabbak, muzsikálhatnak jobban, akkor is dánnak tartjuk őket.

– Ez a minőségszempontúság Arnold könyvében írói fogássá alakul: keresztyén és zsidó dánjai együgyűbbek, mint az önnön lelkükkel viaskodó németek.

– Amikor engem a németek elfogtak, és tizenkét órán át vallattak, a harmadik órában megmondtam nekik, hogy Danzig mellett koncentrációs tábort láttam. Azt válaszolták, ők nem láttak semmit. Megmondtam nekik, hogy jóllehet a családom Németországból származik, mint könyvkereskedő a nácizmus ellen dolgozom – de természetesen hallgattam a szabotázsról, a brit kapcsolatokról, az ejtőernyősökről, a zsidókról. Tizenkét óra múltán fényképeket mutattak, amelyeken híres szabotőrök éppen kilépnek az üzletemből. „Nem ismerem őket – mondtam, míg a lámpával az arcomba világítottak –, de rólam mindenki tudja, hogy náciellenes vagyok, és sokan bizonyára ezért jönnek a könyvesboltomba.” Az elején kínoztak, később abbahagyták, valószínűleg azért, mert a szemükbe mondtam, hogy náciellenes vagyok, s ezt respektálták.

– A dánokhoz talán csakugyan nem voltak olyan kegyetlenek, mint a norvégokhoz. Ha lehetséges az ilyen összehasonlítás.

– Minden más népnél jobban szeretem a norvégokat! Családom egy része Norvégiában él. Nehéz szívvel mondom ki, de – míg Dániában csak elvétve akadtak antiszemiták – Norvégiában mindig volt antiszemitizmus. A norvégok sokkal könnyebben átvihették volna a zsidókat a partvonalon, mint a dánok, és nekik ott vannak a hegyeik, Dánia meg lapos! Itt, Dániában az emberek tudták, mi a belső ellenállás, Norvégiában viszont a kívülről jött ejtőernyősök többet segítettek be a szabotázsmunkába; jöttek, aztán visszamentek. Nem szeretek beszélni arról, ami a norvég zsidókkal történt. A norvégok olyan nagyszerű, bátor emberek, annyit tanultunk tőlük, bátrak voltak az első pillanatban, ellenálltak, a hegyekbe vonultak, nekünk, dánoknak meg másfél évünkbe került, hogy fölébredjünk. Pedig a mi hadseregünk még itt volt, a németek nem fegyverezték le a katonáinkat, csak jó három év múlva…!

– Egy megmenekült orvosnő azt mondta, a svédek nélkül a dánok bátorsága is hiábavaló lett volna.

– Ezt is nehéz kimondanom, de eleinte nem tudtuk, hogyan fogják fel Dánia német megszállását a svédek. Szállították a vasércet Németországnak, átengedték a dán Helsingőrből a svéd Helsingborgon át a norvég Narvikba igyekvő német csapatokat… Sztálingrád után változtak meg. Azt is csak remélni mertük, hogy a dán zsidókat befogadják. De befogadták. A két ország között titkos egyezmény jött létre arról, hogy a dán zsidók mindennapi szükségleteit a svédek fedezik, a dán kormány pedig megtéríti a költségeket, mihelyt vége a háborúnak. Így történt.

 

Így történt.

Kicsit sok szó esett ebben az interjúban a pénzről.

Egy háromkötetes történelmi munkát szerettem volna a boltban megvenni, ára kétszázkilencven dán korona: több mint ezernégyszáz forint. (1984-ben ez a fizetésem egyharmada.)

Jørgen H. Barfod kis könyvét már beszereztem a múzeumban, olvasom benne H. Fuglsang Damgaard püspöknek a lutheránus püspöki kar nevében írt, 1943. októberi nyilatkozatát: „Bár vallási meggyőződésünk eltér egymástól, harcolni fogunk zsidó testvéreinkért, hogy visszanyerjék ugyanazt a szabadságot, amelyet mi magunk többre tartunk az életnél.”

A kis könyv címe: The Holocaust Failed in Denmark. Vagyishogy a holocaust „nem működött” Dániában.

Vigye a holocaust szót, aki akarja, fordításaival együtt. Tűzáldozat. Vészkorszak! Gyönyörűszép kifejezések az utolsó hörgés utánra.

A halászhajó neve halászhajó. A pénz neve pénz. A dániai templomokban felolvasott püspöki nyilatkozat neve püspöki nyilatkozat. Az ásó neve ásó.

The Holocaust Failed in Denmark. Dánia nemet mondott a népirtásra.