Naplómból V

Minden országban vannak dátumok, amelyekre több nemzedék összerezzen.

Dániát és Norvégiát ugyanazon a napon, 1940. április 9-én szállta meg a német hadsereg.

„Csakhogy Dániából tökéletes megszállt országot akartak csinálni, »mintaprotektorátus«-t, mert szükségük volt a dán élelemre – mondja Axel Christensen, a koppenhágai Ellenállási Múzeum munkatársa, a megszállás éveiben a BOPA nevű szabotőrcsoport tagja. – Azon a reggelen, 1940. április 9-én hajnali öt órakor arra ébredtünk, hogy a dán kereskedelmi flotta hajói teli vannak német csapatokkal, az ég teli van német bombavetőkkel. Dánia lapos, mint a palacsinta, itt nincsenek nagy hegyek, mint Norvégiában, az ilyen országot nem lehet megvédeni!”

Hazugság vagy életveszély.

Dánia kapitulált.

A megszálló kiléte nem volt kétséges. Churchill nem telepített aknákat a dán partvidékre.

Dán kormánynyilatkozat, 1940. április 9-én.

„A kormány abban a becsületes meggyőződésben cselekszik, hogy tettével megóvja a még rosszabb sorstól az országot. Állhatatosan törekedni fogunk rá, hogy hazánkat és népünket megkíméljük a háború csapásaitól, és számítunk a nép együttműködésére.”

A tett, amely megóvja a még rosszabb sorstól az országot.

A nép, amely együttműködik.

Eleinte együttműködik. Csönd van. Szelíd tiltakozásképp jelennek meg az utcán a RAF, a Royal Air Force, a brit légierő egyensapkájának dán másolatai s a németellenes röpcédulák. X. Keresztély király szokásához híven mindennap kilovagol.

A jóltáplált megszállót meg lehet szokni. Csak hát… „a németekkel… mindig is területi problémáink voltak – mondja Axel Christensen –, a kultúránk, a nyelvünk messze van a németekétől, nekünk nincs olyan nevetséges nyelvtanunk, hogy az ige három mérfölddel odébb van, mint a mondat többi része – én megesküdtem, hogy ha vége a háborúnak, soha többé nem beszélek németül!”

A jóltáplált megszállót nem lehet megszeretni.

1942-ben megindulnak a szabotázsok. Előbb néhány kisméretű robbantás, később ipari üzemek, vasútvonalak tönkretétele. 1943 augusztusában a németek statáriumot követelnek, halálbüntetést a szabotőrökre. A kormány nemet mond. Ezzel megszűnik Scavenius miniszterelnök kormánya. Lefegyverzik a hadsereget. A flotta átmenti hajói kisebb részét Svédországba, a többit elsüllyeszti.

„Honfitársai kivégzését a kormány nem vállalta – mondja Frode Jacobsen filozófus, a Szabadság Tanács alapító tagja. – 1943. augusztus 29-én a dán kormány lemondott.”

A dánok három és fél évig bírták.

1943. szeptember 16-án megalakul a Szabadság Tanács. Négy párt alapítja meg. Hat ember. Szociáldemokraták, kommunisták, polgárok, konzervatívok. Együtt. Frode Jacobsen szociáldemokrata.

„A Tanács valamiféle földalatti kormány volt. Rendszeres hírösszefoglalókat küldtünk szét az országban, mindenről közöltük a vélemenyünket, s a dánok közt hamarosan szállóige lett, hogy: »mit mond a Szabadság Tanács?«”

A Szabadság Tanács tárgyal a hivatalban maradt kormánytisztviselőkkel. A Szabadság Tanácsot keresik meg 1943 végén az augusztusban leszerelt hadsereg és flotta tisztjei, hogy csatlakozzanak az ellenálláshoz. A népből a Szabadság Tanács tagjait a felszabadulásig senki sem ismeri. Mindenki rájuk hivatkozik.

A Szabadság Tanácsnak legendája van.

És legendája van a londoni Dán Tanácsnak, a londoni SOE, a Különleges Hadműveleti Parancsnokság dán ügyosztályának, Frode Jacobsen 1944. áprilisi stockholmi útjának, melynek során a szovjet követséggel tárgyal, és legendájuk van az úgynevezett „külföldi szabad dánok”-nak, néhány kalandos életű politikusnak – otthon, külföldön, minden ellenálló azon dolgozik, hogy a kapituláció miatt megvetett Dániát végre maguk közé fogadják a szövetségesek.

De ezeket a legendákat nem ismeri a világ. A világ csak X. Keresztély legendáját ismeri, a királyét, aki udvarostul Dávid-csillagot visel. A legendát megírja Leon Uris az Exodusban, s azóta is írják-írják az írók, a tudósítók, a lelkesedők.

Felirat a koppenhágai Ellenállási Múzeum bejáratánál.

 

 

 

Ha egyszer ez a történelmi tény, miért volt szükség a csillagos legendára? Cui prodest? Kinek állott érdekében a szájhagyomány?

A királynak?

X. Keresztély felelősséget érzett azért, „hogy a helyzettel együtt tudjunk élni; hogy ne legyen szakadás a dánok közt. Hogy a dánok egyformán dánok; s hogy a megszállókhoz semmi közünk. Soha egyetlen vacsorára meg nem hívta a németeket! Nem hagyta el az országot, itt kellett mentenie a menthetőt. Amikor 1947-ben meghalt, a szabadságmozgalom karszalagját tették a koporsójára.” (Per Federspiel liberális párti ügyvéd, az ellenállás pénzügyi szakértője.)

Jól jött talán a híresztelés a kormánynak?

„Nem, ez nem volt Vichy, itt nem volt Quisling, a politikusaink mindössze békességet akartak… mindenesetre tény, hogy a király is, a kormány is ellenezte a szabotázst.” (Frode Jacobsen.)

Felhasználta az adalékot a hadsereg?

A hírszerző munkát, amelyet a szövetségesek is segítettek, „kitűnően elvégezte itthon a dán hadsereg vezérkari főnökségének felderítő szolgálata”. (Per Federspiel.)

Az ország érdekével törődött tehát a király, a kormány; a kapituláns vezérkar a hadsereg kötelékében németellenes hírszerző szolgálatot működtetett, amíg volt hadsereg – minek ide, ráadásként, legenda?!

Akkor hát: kinek a javát szolgálta a hírverés? Cui bono? Kik vették jónéven, ha rájuk is vetül valami a fényből?

A megmentettek? A megmentők? A dán nép, amely legendás királya által is el akart különbözni szomszédaitól? Maga az egységére büszke ellenállás?

„1943 októberében a németek hajszát indítottak a dán zsidók, jobban mondva a zsidó hátterű vagy zsidó vallású dánok ellen. A hajsza meghiúsult, körülbelül hétezer embernek sikerült átszöknie Svédországba…” (Axel Christensen.)

„Nem, ennek a segítségnyújtásnak semmi köze a németek iránti gyűlölethez, ha erre gondol. Az emberiesség a mi hagyományunk. A mi keresztyén hagyományunk.” (Frode Jacobsen.)

„Nekünk meg kellett tanulnunk valamit, ami nem volt könnyű egy ilyen élethabzsoló népnek; mint a dán: hallgatni.” (Per Federspiel.)

„A norvégok többet szenvedtek… Norvégia éhezett!” (Axel Christensen.)

„Ha elfogtak a svédek egy dán szabotőrt, börtönbe csukták, hanem Sztálingrád után a svédek megváltoztak…” (Axel Christensen.)

„A kommunisták a szovjet–német megnemtámadási szerződés idején azt vallották, a nyugati plutokraták rosszabbak, mint a nácik; de attól fogva, hogy Hitler megtámadta a Szovjetuniót, bátor fegyvertársaink voltak.” (Frode Jacobsen.)

…És Alfred Jensen, a kőművesből lett kommunista képviselő a háború után a konzervatív politikust, Christmas Møllert javasolta miniszterelnöknek!

Mi van itt megszépíteni való?

Vagy mégis?

A későn indult dán ellenállás történetében ott egy azóta is fel-felizzó neuralgikus sebhely.

Az 1943. augusztus 29-i – mondjuk így – rendszerváltozás után mind a Gestapo mellett megalakult s a szabotőrökre ráuszított dán Schalburg-különítmény, mind a feloszlatott rendőrség helyébe lépő HIPO, a Hilfspolizei, az emberkínzásról hírhedt dán segédrendőrség spiclikkel dolgozott.

Az ellenállók agyonlőtték a spicliket.

Három vélemény.

Axel Christensen (radikális szabotőr). „A háború végén az ideiglenes kormányba beolvadt Frihedsråd – a Szabadság Tanács – rövid időre visszaállította a halálbüntetést. Ötven árulót végeztek ki – mi úgy éreztük, ötszázat kellett volna, túl sok spicli vitte el épségben a bőrét!”

Frode Jacobsen (szociáldemokrata filozófus). „A megszállás alatt háromszázötven besúgót öltek meg az ellenállók. De besúgót megölni nem megtorlás, hanem háborús kényszer; nem büntetés, hanem megelőzés. Meg kellett gátolnunk, hogy a besúgó feladjon embereket. Meg kellett ölnünk azt a nácit, akinek valami fontos információ volt a birtokában.”

Per Federspiel (liberális párti ügyvéd). „Dán részről viszont szokatlan szigorúság, elüt a nemzeti karaktertől, s roppant kínos, hogy agyonlőttük a besúgókat. De hát veszélyeztették az ellenállást.”

S a negyedik vélemény.

Koppenhága külvárosa, Ryvangen. Emlékpark: az ellenállók temetője. Egykor laktanya állt itt, udvarán végezte ki az elfogott dánokat a Gestapo. Most az egyik parcellában ők nyugszanak, a másikba a táborok halottait földelték el, míg az emlékfalon azoknak a neve olvasható, akiknek a holtteste nem került haza.

Victor Botoft (temetőőr). „Az itt elesett németeket is eltemették; a halottakra nem haragszunk, végül is ezeket a katonákat ideküldték, hogy meghaljanak. Az áruló dánokkal más a helyzet, nekik nem lehet megbocsátani. Az egyik halottról kiderült, hogy életében besúgó volt, kétfelé dolgozott. Sírját kihantolták, befüvesítették. Ott az az üres sír, az emlékművel szemben. Nem nyugszik benne senki.”

Az egyik oldalon a világot belovagló X. Keresztély király és udvara, a nem létező Dávid-csillaggal.

A másik oldalon ez az üres sírhely.

Kilépve a jelképiségből: az egyik oldalon emberség, összefogás. A másikon kíméletlen szigor.

A kettő között kell lennie az igazságnak.

De hétezer ember megmenekült.