Dánia

 

Naplómból IV

„Mindenki a dánokhoz megy” – panaszolták 1983-ban a norvégok. Az

1945-ös német fegyverletételkor állítólag Montgomery tábornok kijelentette, hogy a dán ellenállás a második volt Európában a nem létező első után.

A Jylland – németül Jütland – félszigeten meghúzott dán–német határról, a schleswig-holsteini évszázados határviszályról éppoly felületes a tudásunk, mint Nyugat-Európa ismeretei például Transsylvaniáról. Keveset ad hozzá, ha tudjuk, hogy a második világháború végén a Dánia javára kiigazított határnak mindkét oldalán maradt más nyelvű kisebbség: emitt dánok, ott németek.

Nemrégiben a televízió riportfilmet játszott az elnémetesedés ellen küszködő holsteini dán kisebbségről. Iskolák, anyanyelvi oktatás; életprogram dánul.

Szeretem a mások érzékenységét.

Egy útikönyv szerint a svédek Észak németjei, a norvégok Észak írjei, a dánok Észak franciái. Egy másik útikönyv szerint Észak-Európában minden újdonság útja az, hogy „a norvég kitalálja, a svéd megcsinálja, a dán nagy haszonnal eladja”.

Kiemelések tőlem.

Az előítéletre nem érdemes figyelni; hogy miért faragták, arra igen.

Érzékeny szállal idekapcsolható, miféle történelmi regényt írnak egy országról. A norvég ellenállásra két fontos regény is felfigyelt. Az egyik John Steinbeck könyve: Lement a hold, a másik Siegfried Lenzé: Városszerte beszélik.

Mindkettő remekmű.

A dán ellenállás ugyancsak két ismert műben fordul elő. Leon Uris Exodusa megemlíti az udvarostul Dávid-csillagot viselő X. Keresztély királyt. A történeti hitelességet az író feltehetően ellenőrizte. Elliot Arnold könyve, A virrasztás éjszakája a dániai embermentéseket írja le, az 1943. október 1-jéről 2-ára virradó éjszaka német razziáját, a menekülő zsidók halászhajóit, meg ahogy a partról integet utánuk a nép, és azt mondja: „Visszavárunk benneteket Dániába!” Visszavárunk.

Szép mondat. Mindkét könyv nagy siker lett.

Habár éjszakai meneküléskor nincs mód integetni, beszélgetni. Úgy emlékszem.

„Mindenki a dánokhoz megy.”

1984 októberében elmentem én is.

 

Naplómból V

Minden országban vannak dátumok, amelyekre több nemzedék összerezzen.

Dániát és Norvégiát ugyanazon a napon, 1940. április 9-én szállta meg a német hadsereg.

„Csakhogy Dániából tökéletes megszállt országot akartak csinálni, »mintaprotektorátus«-t, mert szükségük volt a dán élelemre – mondja Axel Christensen, a koppenhágai Ellenállási Múzeum munkatársa, a megszállás éveiben a BOPA nevű szabotőrcsoport tagja. – Azon a reggelen, 1940. április 9-én hajnali öt órakor arra ébredtünk, hogy a dán kereskedelmi flotta hajói teli vannak német csapatokkal, az ég teli van német bombavetőkkel. Dánia lapos, mint a palacsinta, itt nincsenek nagy hegyek, mint Norvégiában, az ilyen országot nem lehet megvédeni!”

Hazugság vagy életveszély.

Dánia kapitulált.

A megszálló kiléte nem volt kétséges. Churchill nem telepített aknákat a dán partvidékre.

Dán kormánynyilatkozat, 1940. április 9-én.

„A kormány abban a becsületes meggyőződésben cselekszik, hogy tettével megóvja a még rosszabb sorstól az országot. Állhatatosan törekedni fogunk rá, hogy hazánkat és népünket megkíméljük a háború csapásaitól, és számítunk a nép együttműködésére.”

A tett, amely megóvja a még rosszabb sorstól az országot.

A nép, amely együttműködik.

Eleinte együttműködik. Csönd van. Szelíd tiltakozásképp jelennek meg az utcán a RAF, a Royal Air Force, a brit légierő egyensapkájának dán másolatai s a németellenes röpcédulák. X. Keresztély király szokásához híven mindennap kilovagol.

A jóltáplált megszállót meg lehet szokni. Csak hát… „a németekkel… mindig is területi problémáink voltak – mondja Axel Christensen –, a kultúránk, a nyelvünk messze van a németekétől, nekünk nincs olyan nevetséges nyelvtanunk, hogy az ige három mérfölddel odébb van, mint a mondat többi része – én megesküdtem, hogy ha vége a háborúnak, soha többé nem beszélek németül!”

A jóltáplált megszállót nem lehet megszeretni.

1942-ben megindulnak a szabotázsok. Előbb néhány kisméretű robbantás, később ipari üzemek, vasútvonalak tönkretétele. 1943 augusztusában a németek statáriumot követelnek, halálbüntetést a szabotőrökre. A kormány nemet mond. Ezzel megszűnik Scavenius miniszterelnök kormánya. Lefegyverzik a hadsereget. A flotta átmenti hajói kisebb részét Svédországba, a többit elsüllyeszti.

„Honfitársai kivégzését a kormány nem vállalta – mondja Frode Jacobsen filozófus, a Szabadság Tanács alapító tagja. – 1943. augusztus 29-én a dán kormány lemondott.”

A dánok három és fél évig bírták.

1943. szeptember 16-án megalakul a Szabadság Tanács. Négy párt alapítja meg. Hat ember. Szociáldemokraták, kommunisták, polgárok, konzervatívok. Együtt. Frode Jacobsen szociáldemokrata.

„A Tanács valamiféle földalatti kormány volt. Rendszeres hírösszefoglalókat küldtünk szét az országban, mindenről közöltük a vélemenyünket, s a dánok közt hamarosan szállóige lett, hogy: »mit mond a Szabadság Tanács?«”

A Szabadság Tanács tárgyal a hivatalban maradt kormánytisztviselőkkel. A Szabadság Tanácsot keresik meg 1943 végén az augusztusban leszerelt hadsereg és flotta tisztjei, hogy csatlakozzanak az ellenálláshoz. A népből a Szabadság Tanács tagjait a felszabadulásig senki sem ismeri. Mindenki rájuk hivatkozik.

A Szabadság Tanácsnak legendája van.

És legendája van a londoni Dán Tanácsnak, a londoni SOE, a Különleges Hadműveleti Parancsnokság dán ügyosztályának, Frode Jacobsen 1944. áprilisi stockholmi útjának, melynek során a szovjet követséggel tárgyal, és legendájuk van az úgynevezett „külföldi szabad dánok”-nak, néhány kalandos életű politikusnak – otthon, külföldön, minden ellenálló azon dolgozik, hogy a kapituláció miatt megvetett Dániát végre maguk közé fogadják a szövetségesek.

De ezeket a legendákat nem ismeri a világ. A világ csak X. Keresztély legendáját ismeri, a királyét, aki udvarostul Dávid-csillagot visel. A legendát megírja Leon Uris az Exodusban, s azóta is írják-írják az írók, a tudósítók, a lelkesedők.

Felirat a koppenhágai Ellenállási Múzeum bejáratánál.

 

 

 

Ha egyszer ez a történelmi tény, miért volt szükség a csillagos legendára? Cui prodest? Kinek állott érdekében a szájhagyomány?

A királynak?

X. Keresztély felelősséget érzett azért, „hogy a helyzettel együtt tudjunk élni; hogy ne legyen szakadás a dánok közt. Hogy a dánok egyformán dánok; s hogy a megszállókhoz semmi közünk. Soha egyetlen vacsorára meg nem hívta a németeket! Nem hagyta el az országot, itt kellett mentenie a menthetőt. Amikor 1947-ben meghalt, a szabadságmozgalom karszalagját tették a koporsójára.” (Per Federspiel liberális párti ügyvéd, az ellenállás pénzügyi szakértője.)

Jól jött talán a híresztelés a kormánynak?

„Nem, ez nem volt Vichy, itt nem volt Quisling, a politikusaink mindössze békességet akartak… mindenesetre tény, hogy a király is, a kormány is ellenezte a szabotázst.” (Frode Jacobsen.)

Felhasználta az adalékot a hadsereg?

A hírszerző munkát, amelyet a szövetségesek is segítettek, „kitűnően elvégezte itthon a dán hadsereg vezérkari főnökségének felderítő szolgálata”. (Per Federspiel.)

Az ország érdekével törődött tehát a király, a kormány; a kapituláns vezérkar a hadsereg kötelékében németellenes hírszerző szolgálatot működtetett, amíg volt hadsereg – minek ide, ráadásként, legenda?!

Akkor hát: kinek a javát szolgálta a hírverés? Cui bono? Kik vették jónéven, ha rájuk is vetül valami a fényből?

A megmentettek? A megmentők? A dán nép, amely legendás királya által is el akart különbözni szomszédaitól? Maga az egységére büszke ellenállás?

„1943 októberében a németek hajszát indítottak a dán zsidók, jobban mondva a zsidó hátterű vagy zsidó vallású dánok ellen. A hajsza meghiúsult, körülbelül hétezer embernek sikerült átszöknie Svédországba…” (Axel Christensen.)

„Nem, ennek a segítségnyújtásnak semmi köze a németek iránti gyűlölethez, ha erre gondol. Az emberiesség a mi hagyományunk. A mi keresztyén hagyományunk.” (Frode Jacobsen.)

„Nekünk meg kellett tanulnunk valamit, ami nem volt könnyű egy ilyen élethabzsoló népnek; mint a dán: hallgatni.” (Per Federspiel.)

„A norvégok többet szenvedtek… Norvégia éhezett!” (Axel Christensen.)

„Ha elfogtak a svédek egy dán szabotőrt, börtönbe csukták, hanem Sztálingrád után a svédek megváltoztak…” (Axel Christensen.)

„A kommunisták a szovjet–német megnemtámadási szerződés idején azt vallották, a nyugati plutokraták rosszabbak, mint a nácik; de attól fogva, hogy Hitler megtámadta a Szovjetuniót, bátor fegyvertársaink voltak.” (Frode Jacobsen.)

…És Alfred Jensen, a kőművesből lett kommunista képviselő a háború után a konzervatív politikust, Christmas Møllert javasolta miniszterelnöknek!

Mi van itt megszépíteni való?

Vagy mégis?

A későn indult dán ellenállás történetében ott egy azóta is fel-felizzó neuralgikus sebhely.

Az 1943. augusztus 29-i – mondjuk így – rendszerváltozás után mind a Gestapo mellett megalakult s a szabotőrökre ráuszított dán Schalburg-különítmény, mind a feloszlatott rendőrség helyébe lépő HIPO, a Hilfspolizei, az emberkínzásról hírhedt dán segédrendőrség spiclikkel dolgozott.

Az ellenállók agyonlőtték a spicliket.

Három vélemény.

Axel Christensen (radikális szabotőr). „A háború végén az ideiglenes kormányba beolvadt Frihedsråd – a Szabadság Tanács – rövid időre visszaállította a halálbüntetést. Ötven árulót végeztek ki – mi úgy éreztük, ötszázat kellett volna, túl sok spicli vitte el épségben a bőrét!”

Frode Jacobsen (szociáldemokrata filozófus). „A megszállás alatt háromszázötven besúgót öltek meg az ellenállók. De besúgót megölni nem megtorlás, hanem háborús kényszer; nem büntetés, hanem megelőzés. Meg kellett gátolnunk, hogy a besúgó feladjon embereket. Meg kellett ölnünk azt a nácit, akinek valami fontos információ volt a birtokában.”

Per Federspiel (liberális párti ügyvéd). „Dán részről viszont szokatlan szigorúság, elüt a nemzeti karaktertől, s roppant kínos, hogy agyonlőttük a besúgókat. De hát veszélyeztették az ellenállást.”

S a negyedik vélemény.

Koppenhága külvárosa, Ryvangen. Emlékpark: az ellenállók temetője. Egykor laktanya állt itt, udvarán végezte ki az elfogott dánokat a Gestapo. Most az egyik parcellában ők nyugszanak, a másikba a táborok halottait földelték el, míg az emlékfalon azoknak a neve olvasható, akiknek a holtteste nem került haza.

Victor Botoft (temetőőr). „Az itt elesett németeket is eltemették; a halottakra nem haragszunk, végül is ezeket a katonákat ideküldték, hogy meghaljanak. Az áruló dánokkal más a helyzet, nekik nem lehet megbocsátani. Az egyik halottról kiderült, hogy életében besúgó volt, kétfelé dolgozott. Sírját kihantolták, befüvesítették. Ott az az üres sír, az emlékművel szemben. Nem nyugszik benne senki.”

Az egyik oldalon a világot belovagló X. Keresztély király és udvara, a nem létező Dávid-csillaggal.

A másik oldalon ez az üres sírhely.

Kilépve a jelképiségből: az egyik oldalon emberség, összefogás. A másikon kíméletlen szigor.

A kettő között kell lennie az igazságnak.

De hétezer ember megmenekült.

 

Dániában az ember nem vette észre

Dr. Birgit Blatt-Lyon koppenhágai orvosnő is megmenekült. Gyerek volt akkor, és halászok vitték át, mint a norvég gyerekeket. A dán ellenállás ezt a tengeri menekülést nevezte röviden „svéd út”-nak.

– Elmondaná…?

– Abban az időben Århus városban éltem, Jyllandon. Dániában a zsidó lakosság száma tudtommal hétezer fölött volt, többségük Koppenhágában élt; Århusban nem működött zsidó hitközség, nem volt zsinagóga; talán harminc-negyven zsidó lakott összesen a városban. Meg kell értenie: Dániában az ember nem vette észre, hogy zsidó.

– Hittant sem tanultak?

– A mi iskolánkban ugyanazt a hitoktatást kapta mindenki. Apám egyetemi tanár volt a városban, s egy beszéde miatt 1943. augusztus 29-én, a kormány lemondásának napján, más professzorokkal együtt letartóztatták. Néhány hétig fogva tartották a németek, aztán átvitték egy német fogolytáborba, Koppenhága közelébe. Anyám a három gyerekével a fővárosba költözött, hogy közelebb legyen apámhoz. Szeptember végén minket is figyelmeztettek, hogy mi készül…

– Az akciót a németek, úgy tudom, az 1943. október 1-jéről 2-ára virradó éjjelre tervezték, a zsidó újév első és második napja közötti éjszakára, amikor a templomból hazamenet mindenki elérhető. A figyelmeztetés után önök hova mentek?

– Minket elvittek egy dán parókiára, két hétig rejtőztünk ott, aztán elhatároztuk, hogy átmegyünk Svédországba; közben szerencsére apám is kijött a börtönből, és megtalált bennünket; két másik család is a segítségünkre volt, kézről kézre adtak, majd felraktak egy halászhajóra. A szüleim kifizették az átkelési díjat…

– Fizetni kellett?

– Természetesen. Mi, gyerekek, nem tudtuk, hová megyünk, merre járunk, október közepén érkeztünk meg Svédországba; sok zsidó már szeptember végén odaért.

– Milyen volt a svéd fogadtatás? Baráti vagy csak jótékony?

– A svédek nagyon tisztességesen bántak velünk. Apámat, aki a klasszika-filológia professzora volt, mindjárt Lundban hozzásegítették a kollégái, hogy megszervezze az összes dán iskolát Stockholmban, Lundban és Göteborgban, úgy, hogy a diákok zökkenő nélkül folytathassák a tanulmányaikat, ha majd hazatérnek. A göteborgi egyetemnek teljes státusa volt egy kínai professzor számára, de az állásra nem akadt pályázó; a svédek a státust kettéosztották, és odaadták két dán professzornak – apám volt az egyik… Ha akkor nem így alakul, ha Svédország bezárja kapuit, mindnyájunknak végünk van. Így tudtunk megmenekülni.

A legtöbb átkelés sikerült

Amikor a németek 1940. április 9-én megszállták az országot, a dánokra ráerőltetett együttműködés feltételei közt nem szerepelt a zsidókérdés megoldása. Annál kevésbé, mert a megszálló hatalom tudta, hogy Dániában nincs zsidókérdés; és bár a Frits Clausen vezette dán nácipárt, a DNSAP több felhívást tesz közzé az „angol–zsidó–bolsevik pestis” ellen, a németek nem akarják feldúlni az élelmezésükről gondoskodó „mintaprotektorátus” békéjét.

Amint azonban 1943. augusztus 29-én a kormány lemondásra kényszerül, dr. Werner Best német főkormányzó távirati kérelmére Hitler elrendeli a dán zsidók azonnali elfogatását. A koppenhágai Dagmar-házban működő német főhadiszállás náciellenes érzelmű alkalmazottja, Georg F. Duckwitz hajószakértő kísérletet tesz, hogy elvágja a távirat útját, majd a svéd hatóságokhoz fordul segítségért, végül szeptember 29-én figyelmezteti Hans Hedtoft-Hansen és H.C. Hansen dán szociáldemokrata politikusokat a küszöbönálló német akcióra. A politikusok továbbadják az információt a zsidó közösség vezetőinek, s a hír másnap, szeptember 30-án, a zsidó újév előestéjén végigfut a zsinagóga padsorain. Végigfut a városokon, a falvakon, s mikor a következő nap éjszakáján a Gestapo betör a zsidó otthonokba, a legtöbb helyen üres falakat talál. Néhány óra vagy néhány nap alatt csaknem hétezer ember nyomtalanul eltűnt. A németek azt a négyszázhetvennégyet tartóztatják le, akihez nem jutott el a hír, vagy aki nem hitte el, hogy a hír Dániában igaz lehet.

 

Könyvesbolt Koppenhága belvárosában. Sétálóutca. Elegáns, széles kirakat: fóliázott művészeti albumok, finom kivitelű útikönyvek, többkötetes történelmi munkák. Odabenn külön polcon a dániai ellenállás története.

Mogens Staffeldt könyvkereskedő a megszállás alatt a „svéd út” egyik szervezője volt.

– Könyvesboltjának minőségéből ítélve ön régi szakember, Staffeldt úr. Volt-e köze a szakmájának az ellenállási munkájához?

– Az 1943-as német akciók idején már régen ellenálló voltam. 1941-ben kapcsolódtam be az ellenállási mozgalomba. Feleségemmel náciellenes könyveket terjesztettünk, ő stencilezte a szövegeket, én sokszorosítottam őket, tízezer példányt adtunk el magánszemélyek segítségével, s a pénz az ellenállási mozgalom kasszájába került. Így olyan szoros volt a kapcsolatom az ellenállókkal, hogy 1942-től a könyvesboltom valósággal főhadiszállása lett a szabotőröknek. Ejtőernyősök is jártak hozzám. A boltom akkor a Városháza közelében volt, az emeleten a németek irodái; 1943 szeptemberében a németek kijelentették, szükségük van az egész épületre, el kellett költöznöm. Megint nagy helyen nyitottam ki az üzletet, a Kongens Nytorv téren…

– Azt olvastam, a tér sarkán álló Hotel d’Angleterre-ben akkoriban egy magas rangú német tiszt lakott. Figyelték önt?

– 1944 februárjában a bátyámmal együtt elfogtak. A halál torkában voltunk. Koncentrációs táborba vittek bennünket, én kiszabadultam, a bátyámat továbbvitték egy másik táborba, ott halt meg 1944 karácsonyán. Az egész család az ellenállásnak dolgozott. Nyolcan voltunk testvérek, s rajtam kívül három fivérem volt lecsukva, és börtönben ült az apám is. A foglyok meg vannak számozva, és a Gestapo üzent, hogy az ilyen és ilyen számú foglyot bocsássák szabadon. A főhadiszálláson elnézték a számot, így kerültem szabadlábra 1944 decemberében. Mi ketten, a bátyám – aki meghalt – és én addigra már szabotőrök voltunk, a többiek megmaradtak a könyvszakmánál.

– Hogyan szerzett tudomást az 1943-as német akciókról?

– Illegális csatornákon át tíz nappal az akciók előtt eljutott hozzám a hír, hogy a németek 1943. október elejére tervezik a dán zsidók elfogatását. Sok zsidó barátom volt. Sorban elbicikliztem hozzájuk, és megmondtam nekik, hogy ha kell, el tudom vinni őket. Akkor már tizenkét-tizennégy szabotőrcsoportunk volt, mindegyikben tíz-tíz ember. Közöltem velük, hagyják abba a szabotázst, és álljanak át helyette a „svéd út”-ra. Ezt a százhúsz-száznegyven embert elküldtem a halászokhoz, hogy állapodjanak meg velük. Három-négy nap alatt hat-hét megállapodás jött létre a halászokkal, s én szóltam zsidó barátaimnak, küldjék be keresztyén barátaikat az üzletembe, hogy a dátumot megbeszéljük. A következő tíz napban nyolcszáz embert juttattunk át Svédországba, így, a könyvesbolt közvetítésével.

– Minden menekülőnek fizetnie kellett az átkelésért?

– A halászok természetesen pénzt kértek, nagy volt a kockázat, ha elfogják őket, a család nem maradhat fillér nélkül, s akadt olyan is, akinek új hajóra volt szüksége. A gazdag zsidókkal nagy összeget fizettettünk, de a szegény zsidók nem fizettek semmit. Gazdagnak számítottak az üzletemberek, a bankárok, a tőzsdések, az ügyvédek, a professzorok, a kórházi orvosok, köztük nem egy közismert ember, híres, jó képességű, a nevük gyakran szerepelt a sajtóban, elvileg a hitközséghez tartoztak, de nem volt vele kapcsolatuk, többségük nem is járt a zsinagógába. Szegények az ortodoxok voltak, mintegy nyolcszáz vagy ezer ember.

– Volt-e a „svéd út” során balsikerű utazás?

– Nem sok. A legtöbb átkelés sikerült. A Dániában élő körülbelül hétezer zsidó közül négyszáz-valahány jutott a németek kezére; őket Theresienstadtba vitték.

– S a tévhitekkel ellentétben: ott kellett először föltenniük a Dávid-csillagot. Jørgen H. Barfod, az Ellenállási Múzeum igazgatója azt írja, rejtélyes okokból dán zsidókat nem vittek Auschwitzba. S ahová vitték őket, ott jobban bántak velük, mint a többiekkel.

– Theresienstadtban a dán zsidók közül csak a beteg, idős foglyok haltak meg, talán ötven ember. A többi visszajött. Vagyis ez az ötven nem jött vissza a hétezerből, a többi mind megmenekült.

– Egy norvég író nyomán föltettem másoknak is a kérdést, miért tudták a dánok végbevinni, amit végbevittek. Volt, aki az emberiesség keresztyén hagyományára hivatkozott. Másvalaki azt mondta, a dánokhoz a németek nem voltak olyan kegyetlenek, mint a norvégokhoz; ismét másvalaki úgy vélte, a német partőrség Dániában nem járt el nagyon szigorúan. Most vagyok a forrásnál: önnek mi erről a véleménye?

– A válasz egyszerű. A mentést azért tudtuk ilyen jól és ilyen gyorsan végbevinni, mert már korábban megvolt rá a szervezetünk, s tagjainak azt mondhattuk: hagyjátok abba a szabotázst, foglalkozzatok helyette embermentéssel!

– A dániai embermentés szak- és szépirodalmából eddig csak Elliot Arnold könyvét, A virrasztás éjszakáját ismerem.

– Elliot Arnold könyve rossz könyv. Az embermentés sokkal keményebb munka volt, mint ahogy leírja. Ő csak a „sztorit” látta, a képes magazinokba valót. Az emberek itt nem úgy gondoltak a zsidókra mint zsidókra, hanem mint honfitársainkra, akiken segítenünk kell. A zsidók dánok Dániában. Lehetnek okosabbak, beszédesebbek, mulatságosabbak, muzsikálhatnak jobban, akkor is dánnak tartjuk őket.

– Ez a minőségszempontúság Arnold könyvében írói fogássá alakul: keresztyén és zsidó dánjai együgyűbbek, mint az önnön lelkükkel viaskodó németek.

– Amikor engem a németek elfogtak, és tizenkét órán át vallattak, a harmadik órában megmondtam nekik, hogy Danzig mellett koncentrációs tábort láttam. Azt válaszolták, ők nem láttak semmit. Megmondtam nekik, hogy jóllehet a családom Németországból származik, mint könyvkereskedő a nácizmus ellen dolgozom – de természetesen hallgattam a szabotázsról, a brit kapcsolatokról, az ejtőernyősökről, a zsidókról. Tizenkét óra múltán fényképeket mutattak, amelyeken híres szabotőrök éppen kilépnek az üzletemből. „Nem ismerem őket – mondtam, míg a lámpával az arcomba világítottak –, de rólam mindenki tudja, hogy náciellenes vagyok, és sokan bizonyára ezért jönnek a könyvesboltomba.” Az elején kínoztak, később abbahagyták, valószínűleg azért, mert a szemükbe mondtam, hogy náciellenes vagyok, s ezt respektálták.

– A dánokhoz talán csakugyan nem voltak olyan kegyetlenek, mint a norvégokhoz. Ha lehetséges az ilyen összehasonlítás.

– Minden más népnél jobban szeretem a norvégokat! Családom egy része Norvégiában él. Nehéz szívvel mondom ki, de – míg Dániában csak elvétve akadtak antiszemiták – Norvégiában mindig volt antiszemitizmus. A norvégok sokkal könnyebben átvihették volna a zsidókat a partvonalon, mint a dánok, és nekik ott vannak a hegyeik, Dánia meg lapos! Itt, Dániában az emberek tudták, mi a belső ellenállás, Norvégiában viszont a kívülről jött ejtőernyősök többet segítettek be a szabotázsmunkába; jöttek, aztán visszamentek. Nem szeretek beszélni arról, ami a norvég zsidókkal történt. A norvégok olyan nagyszerű, bátor emberek, annyit tanultunk tőlük, bátrak voltak az első pillanatban, ellenálltak, a hegyekbe vonultak, nekünk, dánoknak meg másfél évünkbe került, hogy fölébredjünk. Pedig a mi hadseregünk még itt volt, a németek nem fegyverezték le a katonáinkat, csak jó három év múlva…!

– Egy megmenekült orvosnő azt mondta, a svédek nélkül a dánok bátorsága is hiábavaló lett volna.

– Ezt is nehéz kimondanom, de eleinte nem tudtuk, hogyan fogják fel Dánia német megszállását a svédek. Szállították a vasércet Németországnak, átengedték a dán Helsingőrből a svéd Helsingborgon át a norvég Narvikba igyekvő német csapatokat… Sztálingrád után változtak meg. Azt is csak remélni mertük, hogy a dán zsidókat befogadják. De befogadták. A két ország között titkos egyezmény jött létre arról, hogy a dán zsidók mindennapi szükségleteit a svédek fedezik, a dán kormány pedig megtéríti a költségeket, mihelyt vége a háborúnak. Így történt.

 

Így történt.

Kicsit sok szó esett ebben az interjúban a pénzről.

Egy háromkötetes történelmi munkát szerettem volna a boltban megvenni, ára kétszázkilencven dán korona: több mint ezernégyszáz forint. (1984-ben ez a fizetésem egyharmada.)

Jørgen H. Barfod kis könyvét már beszereztem a múzeumban, olvasom benne H. Fuglsang Damgaard püspöknek a lutheránus püspöki kar nevében írt, 1943. októberi nyilatkozatát: „Bár vallási meggyőződésünk eltér egymástól, harcolni fogunk zsidó testvéreinkért, hogy visszanyerjék ugyanazt a szabadságot, amelyet mi magunk többre tartunk az életnél.”

A kis könyv címe: The Holocaust Failed in Denmark. Vagyishogy a holocaust „nem működött” Dániában.

Vigye a holocaust szót, aki akarja, fordításaival együtt. Tűzáldozat. Vészkorszak! Gyönyörűszép kifejezések az utolsó hörgés utánra.

A halászhajó neve halászhajó. A pénz neve pénz. A dániai templomokban felolvasott püspöki nyilatkozat neve püspöki nyilatkozat. Az ásó neve ásó.

The Holocaust Failed in Denmark. Dánia nemet mondott a népirtásra.

Sehol nem volt ilyen összetartás

Kate Fleron koppenhágai lapszerkesztő, a megszállás alatt az ellenállás sajtójának föltehetően a vezéralakja.

– Konzervatív családban nőttem fel, belém oltódott a németellenesség: nagyapám részt vett az osztrákokkal s a poroszokkal vívott dél-jyllandi harcokban, és ez mindnyájunk magatartását meghatározta. Kifejezetten nacionalista alapon lettem ellenálló. Csakhogy ez nem volt egyszerű, az emberek a megszállás alatt nagyon vigyáztak, kivel állnak szóba, két évig nem találtam az ellenállással kapcsolatot! Holott ellenálló voltam már addig is: a Nationaltidende (Nemzeti Hírlap) című konzervatív napilap, amelynek a szerkesztőségében dolgoztam, s amely többször kényszerült címváltoztatásra, megszállásellenes volt, mindenki gyűlölte a németeket, csak épp a mozgalom „bejáratát” nem találtuk. Végül egy kollégám vezetett rá az útra, szintén a konzervatív sajtó munkatársa, többedmagával figyelték a dán rendőrök és a németek; azt mondtam neki, ha bajban vagy, gyere el hozzám – hát bajban volt: Christmas Møllert, a Det Konservative Folkeparti, a Konzervatív Néppárt vezetőjét képviselte, ezt a nagyszerű embert, aki németellenessége miatt kénytelen volt lemondani a pártvezetésről.

– Az 1942 április-májusában Stockholmon át Londonba menekülő Christmas Møller, úgy tudom, továbbra is befolyásolta a hazai eseményeket; különösnek találom, hogy Alfred Jensen kommunista politikus és későbbi miniszter épp a konzervatív Møllert látta volna szívesen a háború utáni kormány miniszterelnöki székében.

– Emigrációját megelőzően Christmas Møller találkozott Aksel Larsennel, a kommunista párt vezetőjével, és megbeszélték, hogy igenis megmutatják a németeknek: ha arra kerül a sor, nem számít, hogy az ember kommunista vagy konzervatív, együtt fognak föllépni a megszállás ellen! A két politikus elhatározta, hogy Szabad Dánia címmel illegális lapot alapít…

– Fritt Danmark…

– Nem jó, ez norvégul van, dánul egy -t: Frit Danmark! Ennek a lapnak lettem a szerkesztője, Christmas Møller képviseletében. Addigra már az én újságíró barátom is útban volt London felé; ő hagyta meg, hogy a szerkesztőségben a konzervatívokat képviseljem. De akkor nem voltak ilyen merevek a határok! Jellemző a dán ellenállási mozgalomra, hogy többek között együtt dolgozott Aage Schoch, a Nationaltidende főszerkesztője és Mogens Fog, a jól ismert kommunista, aki a koppenhágai orvosegyetemen a neurológia professzora volt, s a barátom azt mondta nekem: ha valaha is zavarba jössz, és nem tudod, mit kell tenned, ez a két ember megmondja, Schoch és Fog!

– Hogyan képviselte a lap a kettős irányvonalat?

– A lap az ellenállás egészét képviselte. Együttműködtünk a londoni SOE által küldött dán ejtőernyősökkel; hozzám a barátom küldte őket Londonból. A lap hetenként jelent meg, mi írtuk és sokszorosítottuk, néha ki is nyomtattuk, onnan loptunk gépet, ahonnan lehetett. A Frit Danmark lett a legnagyobb illegális lap Dániában; 1944–45-re elértük a száznyolcvanezres példányszámot! Egy ilyen kicsi országban! De hát szoros kapcsolatban álltunk a Szabadság Tanáccsal, és első kézből kaptuk a híreket.

– A Szabadság Tanács képviselői is a tökéletes egységet hangsúlyozzák.

– Az volt. Ismétlem, én nacionalista alapon kerültem be az ellenállási mozgalomba, de egy kis idő után már magam sem tudtam: konzervatív vagyok? vagy kommunista? Nem! Egyszerűen nem tudtam megkülönböztetni. Olyanok lettek a körülmények, akkora lett a valóság kényszerítő ereje, hogy a szabadságvágy mindenkit egyesített. A vágy, hogy a dán nép jobban éljen! Így jutottunk el a szocializmus eszméjéhez. Én nem vagyok tagja semmiféle pártnak. De hiszek az egyenlő vagyonelosztásban! Most konzervatív kormányunk van, és a szemünk előtt omlik össze minden, amiért küzdöttünk. Nem tudom, ön érzi-e a jelenlegi gazdasági válságot. Sehol az egyenlő vagyonelosztás! Sehol az egyenlő tanulási lehetőség! Azelőtt kitűnő volt az oktatási helyzet Dániában, a főiskolákon, az egyetemeken, mindenütt. De ez a kormány meggazdagítja a gazdagot, és elszegényíti azt, aki amúgy is szegény.

– Mennyi ideig volt ön a Frit Danmark szerkesztője?

– 1944 szeptemberében elvittek a németek az egyik ejtőernyős miatt, az ejtőernyősök nem mind voltak olyan fegyelmezettek, mint a hazai ellenállók, sokat fecsegtek! Letartóztattak engem is, a férjemet is. Férjem a Szabadság Tanács tagja volt.

– Megkérdezhetem a nevét?

– Aage Schoch. Mindkettőnket a Vestre fœngselbe, a koppenhágai Nyugati börtönbe zártak, onnan elvittek Dél-Jyllandra, a frøslevi átmeneti táborba, egészen közel a német határhoz, de engem nem hurcoltak tovább, hála Istennek. Ott voltam majdnem a háború végéig; néhány nappal a felszabadulás előtt kiszabadítottak az ellenállók.

– S a férje?

– Férjemet mint túszt a Shell-házban, a Gestapo-főhadiszálláson tartották fogva, éppen a brit légitámadás idején, 1945 márciusában – férjem szerencsére megmenekült, kitört a Shell-ház égő romjai közül! Néhány nappal a háború vége előtt, titokban találkoztunk… És aztán a felszabadulás! Nem lehet elfelejteni. Május negyedikén este a dánok az utcára tódultak, és a norvég himnuszt énekelték! Nagyon szerettük a norvégokat. Ők is minket – amíg nem találtak olajat a tengerben… De azok a napok gyönyörűek voltak. Azt hittük, új élet kezdődik. Azt hittük, soha többé nem lesz háború. Veszélyek nélkül lehet élni. Nem sikerült. A Frit Danmarkból legális folyóirat lett, havonta jelent meg, én voltam megint a szerkesztője – de a békeidő más. Valahogy megosztottak lettünk. Akik a megszállás alatt baloldali szelleműek voltak, mind megosztottak lettek. Nem mintha gyűlöltük volna egymást, vagy ellenségek lettünk volna, vagy vádaskodtunk volna, hogy a másik tisztességtelenül viselkedett a háború alatt… Nem. Csak éppen elkezdtünk máshogy gondolkodni, eltérő véleményeket hangoztatni. De hát… mi sem könnyebb, mint okosnak lenni – utólag.

– A Frit Danmark 1942. áprilisi, első megjelenéséről a negyvenedik évfordulón különszámmal emlékezett meg a folyóirat szerkesztősége. Az ünnepi szám vezércikkét ön írta, az egykori szerkesztő. Megkérhetem, hogy fordítsa le nekem a cikk egyik lényeges mondatát?

– Természetesen. „Az ember ne nagyon dicsérje a saját népét, de nem tudok a második világháború idején német megszállás alatt élő országok közül még egyet, ahol az ellenállási mozgalomban akkora összetartás lett volna, mint a miénkben.” A lapot különben 1982-ig szerkesztettem. Akkor pénzügyi okokból megszűnt.

– Pénzügyi okokból?!

– Hogy veszélyben az emberek összetartanak, és békeidőben széthúznak, ez nemcsak a dánokkal van így. Nagyon emberi dolog. Nordahl Grieg, a norvég ellenállás 1943-ban elesett nagy költője írta: „A háború után, ezt ne feledd: / te ne fáradj ki, mint a többiek.” Pedig mindig ez történik. Háború után kifáradunk. És nincs többé, aki ellenálljon a világban működő rossznak.

 

Ha van visszhangzó mondat, ez az.

Meg kell szereznem azt a háromkötetes történelmi munkát a dániai ellenállásról.

Dánia nem lesz más nemzet kutyája

Jorgen Hæstrup professzor a Fyn-szigeten él, Odense városban, Andersen szülőhelyén. A meseköltő házát meg kellene néznem, de nem jut rá idő. Három órát késem az interjúról.

Hihetetlen, de így történt: a Sjælland-sziget és a Fyn-sziget között eltévedtem a tengeren.

Hæstrup professzor történettudós. Tapintatosan fogad. Három könyvet írt az európai második világháborúról, Dánia szerepéről a háborús Európában. Mind a három könyv megjelent angolul: Secret Alliance (1977, Titkos szövetség), Europe Ablaze (1978, Európa lángol), Passage to Palestine (1983, Út Palesztinába). Csaknem harminc év munkája a három könyv.

A Secret Alliance az a háromkötetes mű, amelyet Koppenhágában megláttam, s végül is megvettem magamnak.

– Mit jelentenek a könyvcímek, mindenekelőtt a „Titkos szövetség”, professzor úr? S pontosan mit takar az „Európa lángol”, melyik Európát, és mi volt az az „Út Palesztinába”?

– Titkos szövetségnek azt a szövetséget nevezem, amelyet a dán ellenállási mozgalom kötött a külvilággal, mindenekelőtt Nagy-Britanniával. Europe Ablaze című könyvem Lengyelország, Csehszlovákia, a Szovjetunió; Dánia, Norvégia, Luxemburg, Hollandia, Belgium; Franciaország, az 1943 utáni Olaszország; Jugoszlávia, Albánia, Görögország ellenállási mozgalmával foglalkozik, és természetesen szerephez jutnak benne a menekülteket befogadó vagy segítő országok: Svájc, Svédország, Törökország, Spanyolország. A Passage to Palestine alcíme: Zsidó fiatalok Dániában 1932-től 1945-ig.

– Az alapmű, amely továbbvezette önt, azt hiszem, mégiscsak a Secret Alliance. Hogyan tehetünk különbséget a különféle országokkal kötött titkos szövetségek között?

– A dán ellenállási mozgalomnak a britekkel, az amerikaiakkal, a svédekkel és a Szovjetunióval volt ilyen titkos szövetsége. A legszorosabb kapcsolat a dánokat, természetesen, mint említettem, Nagy-Britanniához fűzte; ez volt a hagyomány, onnét jött a legtöbb fegyver, az ejtőernyősök; pontosan kimunkált kapcsolat volt, gyakorlati együttműködés, míg a Szovjetunióval kötött titkos szövetség pusztán politikai természetű kapcsolatfelvételt jelentett.

– Súlyos dolgokról beszélünk. Hogy lehet az ilyen szövetségépítésbe belefogni? Szervezeteknek? Hús-vér embereknek? Megszállt országban?!

– A megszállás után a britekkel való kapcsolat keresgélése egyéni akciókban merült ki. Churchill 1940. február másodikán előre megmondta, hogy Dánia kapitulálni fog. A szabad világ félreértette a dán magatartást. Henrik Kauffmann, Dánia washingtoni nagykövete 1940. szeptember 4-én figyelmeztette a dán külügyminisztériumot: ha az Egyesült Államok Dánia iránti megvetése tovább növekszik, Dániának nehéz lesz megtartania Grönlandot! A Londonban élő dánok a kormány kapitulációjának hírére mind elkeseredésüknek, szégyenérzetüknek adnak kifejezést. Először 1940 júliusában ülnek össze, azzal, hogy tenni kell valamit. Az év októberében megalakul a londoni Det danske Råd, a Dán Tanács. Közben a brit magatartás is változik; attól fogva, hogy Churchill 1940. május 13-i beszédében csak „vért, verejtéket és könnyeket” ígér népének, a britek óhatatlanul jobban figyelnek a kontinensre, Dániával szemben is toleránsabbak, jobban megértik kiszolgáltatottságát. Októberben alakul meg a SOE – a londoni Különleges Hadműveleti Parancsnokság – dán szekciója. A hazai információkat a dán felderítés tisztjei Stockholmon át, Ebbe Munck újságíró közvetítésével juttatják el Londonba. De évekbe telik, míg a dán ellenállás kivívja London valódi elismerését.

– Mi volt az úgynevezett külföldi szabad dánok szerepe az ellenállásban?

– A hazájától elvágott kereskedelmi flotta azonnal a szövetségesek oldalára állt, s a szövetséges országokban dán önkéntesek léptek be a hadseregbe. Henrik Kauffmann washingtoni dán nagykövet néhány órával azután, hogy hírét vette az ország német megszállásának, „szabad” dán nagykövetté nyilvánította magát, s érve az volt, hogy mivel kormánya kényszer hatására cselekedett, ő, Kauffmann pedig magát a dán király és az eljövendő szabad Dánia képviselőjének tekinti, a jövőben nem kormánya utasításait, hanem Dánia valódi érdekeit tartja magára nézve irányadónak. Kauffmann ezzel a lépésével elutasította a tévképzetet, hogy a megszállás nem érinti az ország függetlenségét. Eduard Reventlow gróf, Dánia londoni követe a megszállás után lojális maradt a kormánypolitikához, de másfél évvel később, amikor a dán kormány aláírta az Anti-Komintern Paktumot, Reventlow hazatáviratozott, hogy nem fogad el többé utasítást saját külügyminisztériumától. Ebbe Munck, látszólag egy dán lap stockholmi tudósítója, nemcsak London s a dán vezérkari felderítés összekötője volt, de jegyzetei, levelei, sajtóközleményei útján az ellenállásé is a szabad világgal, s 1944 áprilisában lelkes közvetítőként vett részt a Szabadság Tanács és a szövetségesek képviselőinek stockholmi tárgyalásain.

– Frode Jacobsen, a Szabadság Tanács képviselője beszámolt ezekről a sorsdöntő stockholmi tárgyalásokról, melyeknek tétje az volt, vajon Dániát maguk közé fogadják-e a szövetségesek.

– A külföldi szabad dánok egyik leghíresebbje, Christmas Møller fogalmazta meg legvilágosabban az ellenállás lényegét: Dániának át kell alakulnia „megszálltból szövetségessé”, azaz megszállt országból szövetséges országgá. A nagy tekintélyű, közismerten németellenes, konzervatív párti politikus, akinek német követelésre 1940 őszén le kellett mondania miniszteri tisztéről, 1942 április-májusában emigrált Stockholmon át Londonba, miután közzétette a Frit Danmark című lapban programadó nyilatkozatát arról, hogy a Scavenius-féle kiegyezéses politikát le kell leplezni, s vállalni a kockázatot – értsd: a „norvég állapotokat”, a nyílt szembenállást –, hiszen „nem szabad, hogy Dánia hiányozzék abból a közös küzdelemből, amely a világ zsarnokai ellen folyik”. Møller londoni munkája, a BBC hullámhosszán elhangzó, egyebek között szabotázsra szólító beszédei felmérhetetlen hatással voltak az otthoniakra; az ellenállás több vezetője Møllert szánta a háború utáni koalíciós kormány élére.

– Mint a kommunista Alfred Jensen is.

– Mikor azonban a többség a szociáldemokrata Vilhelm Buhl mellett döntött, Møller is Buhlt s a korábbi kormánypolitikusokat pártfogolta – elemi lélektani tudás kell csak hozzá, hogy lássuk: magatartása mögött csalódottság van és mélységes keserűség.

– Ki volt a Szovjetunióval kötött titkos szövetség megvalósítója?

– A stockholmi dán–szovjet tárgyalások eredményeképp a Szabadság Tanács Thomas Døssing könyvtárigazgatót, a szociáldemokrata párt tagját küldte a „harcoló Dánia” képviselőjeként Moszkvába. A történelemben először fordult elő, hogy egy kormány, amely nem kormány, követet küldjön valahová, aki nem követ, egy szövetséges nevében, aki nem szövetséges. Døssing, ez a kristálytiszta jellem, a háború tépázta Moszkvában makacs következetességgel látta el feladatát; magányos volt és elszigetelt, sem kocsija, sem titkárnője, kevés a tüzelő, gyertyafénynél fejti meg a rejtjeles táviratokat, vérhassal, tüdőgyulladással küszködik, nem jut újsághoz, információhoz, és nem érti, a Szabadság Tanács otthon miért lép szövetségre a korábbi politikusokkal, akiket az oroszok „Hitler hűséges szekértolói”-nak, „lakájok”-nak és „árulók”-nak neveznek. Døssing a Szabadság Tanácsot képviseli – és nem ért vele egyet. Ha a Tanács nevében tárgyal, mégis lojális; Moszkva jóváhagyása nélkül Dániából nem lesz szövetséges ország. De Døssing valójában az oroszokkal ért egyet, s a kompromisszumhoz nincs tehetsége. Mire eljön a felszabadulás, rokkant, öreg ember. Christmas Møller végül is külügyminiszteri tárcát kap a koalíciós kormányban, de Møller is, Døssing is sérült lélekkel tér haza Dániába. Døssinget agyi károsodás éri, 1947-ben meghal; egy évre rá Christmas Møller is követi.

– Ilyen tragédiákat is hordoz hát az ellenállás sokat emlegetett egysége… És a Szabadság Tanács tagjai ép lélekkel vészelték át a megszállás utolsó másfél évét?

– Az 1943. szeptember 16-án megalakult Szabadság Tanács hat alapító tagja közül Mogens Fog a Frit Danmarkot, Erling Foss a Szabad Dánokat, Børge Houmann a kommunista pártot, Jørgen Staffeldt a Dán Egységpártot, Aage Schoch a Hjemmefronten – Hazai Front – című illegális lapot, Frode Jacobsen pedig, akivel ön is beszélt, a Kör nevű pártot képviselte; hetedikként Flemming Muus csatlakozott hozzájuk a külföldi szabad dánok s egyúttal a SOE képviseletében. Amint a hat ember közül kiesett valaki, nyomban a helyébe lépett egy másik. Staffeldt azonnal belevetette magát a szabotázsmunkába, 1943 decemberétől a Holger Danske-csoportot vezette, elfogták, 1944 karácsonyán egy német koncentrációs táborban meghalt.

– Jártam az öccse könyvesboltjában, ahol mentőakciókat szerveztek annak idején.

– Erling Fosst, az éles szemű, tájékozott, konzervatív szemléletű mérnököt 1943 decemberében letartóztatták, aztán kiengedték, de el kellett tűnnie, s 1944 februárjától Stockholmban képviselte a Szabadság Tanácsot. Aage Schoch, a jó humorú, szívós, konzervatív párti lapszerkesztő 1944 szeptemberében került börtönbe.

– Felesége, Kate Fleron, a Frit Danmark szerkesztője beszélt erről.

– Mogens Fog professzort pedig, az ismert baloldali meggyőződésű ideggyógyászt, ezt a tiszta logikájú, mozgékony szellemet, a Szabadság Tanács kiáltványainak egyik fogalmazóját, 1944 októberében juttatta börtönbe egy áruló. A professzor és a főszerkesztő 1945. március 21-én, a Gestapo-főhadiszállást ért brit légitámadás perceiben együtt menekült ki az égő Shell-házból; Mogens Fog a háború utáni kormányban a különleges ügyek minisztere lett. Fog letartóztatása után nehéz napokat élt át a Szabadság Tanács; az alapító tagok közül Frode Jacobsen mellett már csak a kommunista Børge Houmann maradt, az Arbejderbladet – A Munkások Lapja – sajtómenedzsere, a BOPA nevű szabotázsszervezet összekötője, akit önzetlen, áldozatkész, higgadt viselkedéséért, s azért, hogy politikai nézeteit mindenkor alárendelte a közös ügynek, minden harcostársa tisztelt. Houmann 1945 újévén súlyosan megbetegedett.

– Akkor hát az ő helyére került Alfred Jensen.

– És az alapítók közül csak Frode Jacobsen bírta fizikummal és szerencsével, hogy 1945. május 5-ig, végig a helyén maradjon. Frode Jacobsen, az erős akaratú, a kemény fából faragott, a jyllandi konokságú filozófus, a szenvedélyes vitatkozó és tárgyalópartner, aki szilárdan hitt a Szabadság Tanács küldetésében, elérte, hogy a Tanácsnak engedelmeskedjék a németek által leszerelt dán hadsereg, elérte, hogy a szövetséges haderők 1944. június 14-től maguk közé fogadják a dán ellenállók csoportjait, és azt is elérte, hogy a háború utáni kormányban ötvenszázaléknyi részt vállaljon az ellenállás, és ötvenet a korábbi politikusok, kivéve a Scavenius-kormány magukat kompromittált minisztereit. Jacobsen tudatosan egyezett meg a politikusokkal, józan volt: tudta, hogy az ellenállási mozgalom befolyása nem tart tovább, mint maga a küzdelem. Pedig a Szabadság Tanács már néhány héttel a megalakulása után mitikus fogalom lett, jelkép, megtestesítője annak, amit Mogens Fog így írt meg a Frit Danmark 1943. szeptemberi különszámában: „Dánia nem lesz semmilyen más nemzet kutyája. Nem engedünk a német korbács kényszerének, de tetteinket éppoly kevéssé vezérli az a vágy, hogy hátunkat majd megveregessék szövetséges barátaink.”

– Professzor úr, ez az arcképcsarnok ma is olyan elevenen süt, mint a parázs. Hogy került ennyi tapasztalt, ennyi nagyszerű ember együvé?

– Az ön nemzedéke nem nagyon érti, hogy nekünk semmiféle tapasztalatunk nem volt az ellenállásban. Az ellenállás kezdete egyszerűen nevetséges volt. Egyik hazafias gyűlés a másik után. Rémhírek: jön a cenzúra. Aztán kiderült, hogy igaz! Meg kellett tanulnunk a sorok között olvasni. Aztán a „dalestek”. Harmincötezer ember összejött, hogy énekeljen! Előadás a „középkori” történelemről. Dánia a tizenkettedik században. Kinevettem a professzort, hogy nagy termet kér – és három és fél ezer ember szorongott a teremben, s másik három és fél ezer kinn rekedt! Innen kellett a tervekig, a nagy elképzelésekig, a szervezkedésig eljutnunk, de erre jóval később került sor. 1943-ban volt az áttörés. Sokan vitatkoznak róla, vajon a dán ellenállás a németek lépése nélkül is elérte volna-e, amit elért. Van, aki azt mondja, igen. Én azt mondom: nem! Az történt, ami történt. A históriának nem lehet kiindulópontja a „mi lett volna, ha”.

– És a nemzeti karakter? A „lassú” dánok? Az, amíg az önök Csaba királyfija, Holger Danske felébred? Amíg Hamlet eljut a tettig? De ha egyszer eljut, drámai módon végre is hajtja – miért tudták a dánok?!

– Nemzeti karakter? Arra csak kívülről lehet rálátni. Akiben benne van, nem érzi. Fluidum. A magyarázat szerintem az, hogy a dán társadalom szervezettsége igen magas fokú. Amikor a németek 1940-ben idejöttek, a tisztek kioktatták a sorkatonákat, hogy a dánokra a Bauernschlauheit a jellemző, a paraszti ravaszság. És csakugyan, a németek hamarosan tapasztalták, hogy a dánok bolonddá teszik őket, a megállapodásokat nem tartják be, lenyűgöző kimutatásaik mögött nincsenek tények, s az 1943. november 3-i führeri parancsra emelendő hatalmas atlanti-parti betonerődítmény jyllandi építési munkálatai, amelyeket Rommel tábornok személyesen ellenőrzött, sehogy sem haladnak! Lehet, hogy azt az íratlan összeesküvést, ami e mögött a magatartás mögött van, ön nemzeti karakternek nevezi. Én inkább úgy hívom: életmód, magas fokú szervezettség, a problémákkal való megbirkózás sajátos dániai gyakorlata.

– Mégiscsak valami helyhez kötött hagyomány. Valami, ami közös historikumra, mintákra épül.

– Az embermentéseket is a társadalom szervezettsége tette lehetővé. Passage to Palestine című könyvemben azokról a zsidó fiatalokról írok, akik 1932 és 1945 között Dániában szereztek mezőgazdasági képzettséget, hogy ennek alapján befogadó nyilatkozatot kapjanak a palesztinai brit kormányzattól. Amikor 1939-ben kitört a háború, nem kaphattak ilyen nyilatkozatot többé, s az ország német megszállásakor ötszázötven mezőgazdasági gyakornok – Németországból, Ausztriából, Csehszlovákiából érkezett zsidók, illetve az a jó néhány lengyelországi hontalan zsidó, aki előbb Németországban dolgozott mint külföldi munkás – itt rekedt Dániában. Ezek a menekültek a dán zsidókkal együtt átjutottak Svédországba; megrázó beszámolóik tanúsága szerint megmentésükön orvosok, halászok, parasztok, erdészek, kocsmárosok, papok, rendőrök, tanítók, diákok, ismeretlen dánok tömege munkálkodott, s a mentés hátterében rendszerint ott érezték az ellenállási mozgalom jelenlétét. Ennek a magas fokú szervezettségnek egy másik példája az 1944 június-júliusában kirobbant sztrájk, amely több volt, mint általános munkabeszüntetés: teljes sztrájk volt, válasz a németek elrendelte kijárási tilalomra, a főváros utcáin barikádok emelkedtek, szemétből rakott tüzek gyúltak, leállt a közlekedés, a telefon, a sajtó, csak a kórházak és a tejboltok voltak nyitva, a németek elzárták a villanyt, a vizet, a gázt, foglyokat végeztek ki, bevetették a Schalburg-különítmény terroristáit, a sztrájk tovább tartott, őrjöngtek a németek, és helytelenítették a sztrájkot a dán politikusok, akik – Mogens Fog szavaival – „csak azt a szót ismerik: »kímélet« – kerüljön bármibe –, míg mi azt a szót is ismerjük: »áldozat«…”, s a Szabadság Tanács, amely nem provokálta a sztrájkot, de mellé állt, feltételül szabta a németeknek, hogy távolítsák el a Schalburg-különítményt, szüntessék meg a statáriumot, nyissák meg a közműveket, és ne torolják meg a munkabeszüntetést, és a sztrájk akkor ért véget, amikor dr. Werner Best német főkormányzó, aki korábban azt mondta Dániára: „nevetséges kis ország”, az utolsó szóig teljesítette a Szabadság Tanács feltételeit.

– Azt hiszem, értem, professzor úr. Mindkét példát értem. A mentést és az áldozatot is.

– Ez volt Dánia hozzájárulása a második világháború történetéhez. És ezt mindenütt tudják Európában.

– Igen: mindenütt. Professzor úr! Az ön harmadik könyve – Europe Ablaze – az európai ellenállási mozgalmakkal foglalkozik. Bocsásson meg: hiányolom országai közül Magyarországot. Nálunk is volt néhány tisztességes politikus, katonatiszt, pap, szellemi és kétkezi munkás, aki ellenállt.

– Lehetséges. Nem tudok róla. Majd utánanézek.

 

Fáj.

Propagandafogás volt, merő kitalálás

Jylland, még aznap éjjel. A konok emberek félszigete, a porosz–dán határviszályokon edzett; sokak szerint „az igazi Dánia”. Århus vörös téglás iparváros; egyetemén tanított dr. Birgit Blatt-Lyon édesapja klasszika-filológiát. Innen menekültek el.

Henning Poulsen történész professzor nem az ellenállással foglalkozik: a másik oldallal. Doktori disszertációját a megszállásról írta, a dániai német politikáról, s hogy milyen volt a németek kapcsolata a náci érzelmű dánokkal.

Utolsó dániai beszélgetésem.

Meg kell csomóznom a kérdéseimet.

– Dániát és Norvégiát tehát ugyanazon a napon szállták meg a németek, professzor úr. Dánia és Norvégia a megszállókkal szemben kétféle magatartást tanúsított. Mi a véleménye, igazolta-e valamelyik magatartást az idő?

– Dánia a békés megoldásra szavazott, Norvégia a fegyveres küzdelemre – de Dániának nem volt más választása, ezt az országot nem lehetett volna a németek ellen megvédeni. Másrészt belülről sem nagyon volt, ami tüzelje a harci kedvet; az ország nácivá alakítását itt meg sem kísérelték, a dán nácipártnak nem volt hatalma, nálunk a lelkészek, a tanítók, a kormánytisztviselők nyíltan hangoztathatták a véleményüket, nem tartóztatta le őket senki. Norvégiában katonai és polgári ellenállás működött; Dániában nem volt polgári ellenállás, nálunk a tárgyalásos kormánypolitika alternatívája kizárólag a fegyveres ellenállás lehetett. Ezért a mi ellenállási mozgalmunk radikálisabb volt, mint a norvégoké.

– Radikálisabb? Jól értem? Hiszen a dán ellenállás legjobbjai itthon is, külföldön is a „norvég állapotok” megteremtését sürgették!

– A mieink nem tudták, mit jelentenek a németek megtorló akciói. 1944 nyarán a németek kijelentették: akit szabotázson érnek, kivégzik. A Szabadság Tanács az illegális sajtóban nyilatkozatot tett közzé, mely szerint a dánoknak akkor sincs más lehetőségük, mint a szabotázs. Ám a németek úgynevezett „tisztogatásai” talán ha száz ember életét követelték; minden lelőtt németért lelőttek egy dánt. A teljes sztrájk után pedig Hitler megtiltotta a nyilvános kivégzéseket, attól fogva csak szabályosan letartóztatott ellenállókat lőttek le, vagy vittek koncentrációs táborokba. Más országokhoz képest itt mindkét fél viszonylagos önmérsékletet mutatott. Az 1944. június-júliusi teljes sztrájk – „a nép sztrájkja” – azonban óriási kockázat volt, Koppenhága ott állt tökéletesen védtelenül; az ellenállás vezetői mégis vállalták a kockázatot. Norvégiában nem volt ilyen méretű megmozdulás. Nem volt olyan összefogás sem, mint itt, ahol az ügy érdekében a kommunisták együtt dolgoztak a jobboldallal.

– S melyik pártot nevezi ön jobboldalnak…?

– A kommunista-konzervatív együttműködés ebben az országban nagyon sokat jelentett; Norvégiában viszont majdnem mindvégig kirekesztették a kommunistákat. Ami nálunk történt, Európában egyedülálló. A kommunistákat itt úgy tekintették, mint a szabotázs szakembereit. Århusban a londoni SOE képviselője mondta meg a kommunistáknak, hol kell szabotázsakciót végrehajtani – és a kommunisták végrehajtották!

– De mindehhez a keret mégiscsak a dán „mintaprotektorátus”!

– A „mintaprotektorátus” lehetőségét a németek a norvégoknak és a hollandoknak is megadták; Norvégia és Hollandia az ajánlatra nemet mondott, Dánia igent. A németek meg voltak elégedve azzal, amit kaptak. A dán fővárosban dolgoztak mint hivatalnokok, mint diplomaták; ha erőszakot alkalmaznak, nekik gyűlt volna meg a bajuk. Nem volt kedvük hozzá, hogy Dániában azt mondják rájuk: „nácik”, mert akkor nem fogadja be őket a jó társaság. Mit szólt volna ehhez Terboven, a norvégok Reichskommissarja! De nálunk Cecil Renthe-Fink, Németország rendkívüli és meghatalmazott nagykövete képviselte a megszálló hatóságokat, vele kellett még gazdasági ügyekben is tárgyalni; csak 1942-ben lett Dánia német főkormányzója dr. Werner Best, a kipróbált náci, az SS- és Gestapo-vezető, háta mögött kétéves franciaországi gyakorlat, Párizsból hívta vissza a német külügyminisztérium, s tekintettel náci múltjára és Himmlerrel való kapcsolatára, felkínálták neki ezt a tisztséget, lelkére kötve, hogy Dánia a továbbiakban is szuverén ország maradjon, s ne közönséges megszállt ország. A németeknek ez volt az érdekük. Ügyeltek rá, hogy Dániában ne legyen náci kormány; a náci hatalomátvételre még nem érett meg az idő… Aztán a sztrájkok és a zavargások a vidéki városokban is úgy elharapództak, hogy Hitler elvesztette a türelmét, rá akarta erőltetni a halálbüntetést az országra; a dán kormány nemet mondott, és elkövetkezett 1943. augusztus 29-e.

– Az 1940. április 9-i „igen” és az 1943. augusztus 29-i „nem” között csaknem három és fél év telt el. Vajon éppen a „húzd meg, ereszd meg” politika szorításában radikalizálódott a dán ellenállás?!

– A mérlegelők és a szembenállók más-más irányból jöttek. A kormány jórészt konzervatívokból és szociáldemokratákból állt; az ellenállás vezetői a korábbi ellenzéki pártokból szerveződtek – a politikusok s az ellenállók végül megegyeztek, hogy a háború után együtt alakítanak kormányt! A hadsereg mintegy két-háromezer lefegyverzett tisztje 1944-ben titkos katonai csoportokat hozott létre, s az ellenállók ugyancsak fegyveres csoportokba tömörültek; az év végén a hadsereg és az ellenállás csoportjai egyesültek, a sereg tábornoka feljebbvalójának ismerte el a Szabadság Tanácsot, s a tisztek elvállalták az ellenállók fegyveres kiképzését! Előfordult az is, hogy valamelyik csoport tagja ellenálló is volt, de a kormánypolitikát is helyeselte. Apám például illegális újságokat kézbesített – miért? mert hazafi volt? mert bátor volt? dehogy! mert postás volt! Az illegális lapokat újságírók írták, nyomdászok nyomták, vasutasok terjesztették; a hírszerzésnél valódi hírszerzők dolgoztak, csak most Nagy-Britanniának; mindenki tette a maga hétköznapi dolgát, mindenki azt akarta, hogy Németország elveszítse a háborút, s a szövetségesek győzzenek. A dánok az elvi döntésekben voltak radikálisok – s később a kivitelezésben is. „Nincs kompromisszum” – ez volt az illegális sajtó jelmondata. A norvégok kétszer meggondolták, ha valami emberéletbe került; a dánok azt mondták, ha emberéletbe kerül, akkor is megcsináljuk! A dánok fegyverbarátságokat kötöttek a németek ellen; a norvégok néha a saját kommunistáik ellen fordították a fegyvert, míg az 1941-ben bebörtönzött dán kommunistákat a dánok a nácizmus áldozatainak tekintették.

– Az imént azt mondta, Dániában nem volt hatalma a nácipártnak.

– 1940-ben a dán nácipárt, a DNSAP erősebb volt, mint az NS, a norvég nácik pártja. A DNSAP kétszázaléknyi szavazattal rendelkezett; az NS szinte semmivel. Később azonban a norvég nácipárt taglétszáma megnőtt, sok norvégot bekényszerítettek az NS-be, rádiójuk is csak a náci párttagoknak lehetett Norvégiában; nálunk az vett rádiót, aki akart, és senkinek nem származott előnye abból, ha belép a nácipártba. Dániában Hitlert és a német nácikat nem lehetett nyíltan megtámadni, de a dán nácikat igen, s így a nemzetiszocialista eszméket is! Ez ellen a németek semmit sem tudtak tenni. Aksel Larsen, a kommunista párt vezetője egyszer, még a megszállás elején felállt a parlamentben, és Frits Clausen náci vezetőnek a fejére olvasta, hogy pénzt fogadott el a németektől. Frits Clausen tiltakozott, de további lépést ő sem tehetett. A dán nácikat nálunk olyan alacsonyrendű lényeknek tartották, hogy a háború után egy német főtisztviselő letagadta, hogy valaha is kapcsolatban állt velük; meg akarta őrizni a jó hírét, mint afféle tisztességes ember, aki a Bürgertumhoz tanozik.

– És oda tartozott? Végtére is a dán polgárság minden tekintetben nyitottabb volt, mint a norvég!

– A németek nem bírtak a dánokkal. Nem tudtak rajtunk kifogni. Egyszer a dán sajtóban nagy cikket olvastak a patkányokról és a disznókról; nyomban fölmentek a dán külügyminiszterhez, hogy tiltakozzanak, de a miniszter azt mondta: a cikkben patkányokról és disznókról esik szó, ezen ő sem tud segíteni. A dán nacionalizmus fölerősödött a háború alatt. Az, hogy valaki dán, egyértelmű volt azzal, hogy nem német. A dánoknak sosem volt kisebbségi érzésük a németekkel szemben; a németellenesség kezdettől fogva a határviszályokból adódott. A nácizmust a dánok német ideológiának tartották, s ezért elvetették. Nácizmus és nacionalizmus ebben az országban két ellentétes fogalomnak számított; nacionalistának lenni annyit jelentett, mint náciellenesnek lenni. Az antiszemitizmus pedig rossz hírű irány volt, ezért nálunk még a nácik is megpróbálkoztak vele, hogy ne legyenek nagyon antiszemiták: nem akartak szavazatokat veszíteni. Frits Clausen mindössze annyit említett meg a parlamentben, hogy Marx zsidó volt. A dán társadalomba tökéletesen beilleszkedett zsidóság olyan szakembereket adott Dániának a szellemi és a politikai életben, a baloldaltól a jobboldalig, hogy aki itt antiszemita volt, azt bolondnak nézték. Az antiszemitizmus rövid ideig tartott a tizenkilencedik századi Dániában; a vidéki zsidók beházasodtak, beolvadtak a lakosságba, aki a vallását meg akarta őrizni, többnyire Koppenhágába ment. A századfordulón körülbelül háromezer zsidó élt az országban, számuk 1940-ig a szovjet, a balti, a lengyelországi bevándorlókkal hét- és nyolcezer közöttire nőtt. Aki itt antiszemita volt, az nem volt demokrata. S az emberek úgy vélték, ha Németországban antiszemitizmus van, akkor az antiszemitizmus nem lehet helyes. A zsidók megmentéséhez két dolog kellett: bátorság és németellenesség. Akiket nem tudtak megmenteni, azoknak az elhurcolásában csak a Gestapo vett részt, a többi német nem! A németek mindent elkövettek, hogy a dánok ne azonosítsák őket a nácizmussal, s hogy részei lehessenek a művelt dán társadalomnak – egy kis kikötőnkből egyszer kifutott egy halászhajó vagy száz zsidó menekülttel, alig száz méterrel odébb ott volt a német járőr, messzelátójával fürkészte a tengert, brit hajókat keresett, s a halászhajót elengedte, mintegy kinyilvánítva, hogy az efféle halászhajóval semmi dolga nincs!

– Az átlagnémet tehát másként vélekedett a dán társadalomról, mint a náci főkormányzó, aki azt mondta Dániára: „nevetséges kis ország”.

– Amikor Duckwitz, a német hajószakértő 1943 szeptemberében a két dán szociáldemokrata politikus segítségével figyelmeztette a zsidókat a közeli német akcióra, dr.Werner Best náci főkormányzó tudott a figyelmeztetésről! Best számára viszont az volt a legjobb megoldás, ha a zsidók elhagyják az országot. A németek szerettek itt lenni Dániában, távol a háborútól; később sem értették, miért vannak nekünk rossz emlékeink, az ételeket emlegették, a demokráciát, a szép dániai napokat, s hogy milyen jó, hogy megúszták a keleti frontot…! Sokan intellektuális környezetből jöttek, a nácizmus az ízlésük ellen való volt – azt akarták, hogy úriembernek tartsák őket, s a fasizmus nem úri dolog.

– Lehet, hogy ezért volt Dánia az egyetlen megszállt ország, ahol lemondtak a megkülönböztetés külsőségeiről…? Mégis, ki röppentette fel a hírt, hogy X. Keresztély király udvarostul vállalta a Dávid-csillagot? Leon Uris? Hollywood? Az amerikaiak?!

– Nem! A washingtoni dán nagykövetség! Propagandafogás volt, merő kitalálás. Mindenfelé elterjedt a hír; pedig, mint tudja, német részről nem is javasolták a csillag viselését. A valóság annyi, hogy a zsidók Dániába jövetelüktől, vagyis a tizenhetedik századtól hagyományosan a királyi család védelme alatt álltak, és 1933-ban, Hitler hatalomra jutásakor X. Keresztély király elment a zsinagógába, és részt vett egy istentiszteleten.

– Úgy tudom, 1943. augusztus 29-e után a királyt a németek saját palotájában fogva tartották.

– A királyt nem tartották fogva a németek, de néhány hónapig az egyik palotájában kellett tartózkodnia, őrei nélkül. Szabadon mozoghatott. Lehet, hogy fogolynak érezte magát, de mindig eltöltött néhány hónapot abban a palotában. X. Keresztély király roppant öntudatos ember volt. Nem kifejezetten okos. Nem tudott mindent pontosan, de követte az eseményeket. A németeket poroszoknak tekintette. Amikor tárgyalt velük, a szemükbe mondta, hogy szeretné, ha kimennének az országból. Nem volt diplomata. Támogatta a kormány politikáját, de voltak merészebb lépései. 1942. szeptember 26-án a születésnapjára küldött führeri gratulációt táviratilag nyugtázta: „Nagyon köszönöm. Keresztély király.” Hitler megsértődött. Amúgy is le akarta mondatni a dán kormányt. Dániában megindultak a szabotázsok; Hitler belekapaszkodott ebbe a táviratba. A németek Scaveniust, az addigi külügyminisztert szánták miniszterelnöknek. Ezt akarta a király is. Meglehet, önben úgy él X. Keresztély, mint „az ellenálló király”. X. Keresztély nem volt ellenálló. Az ellenállási mozgalom az ő szemében nem volt a hagyományos értékek között. A király talán még csak nem is rokonszenvezett az ellenállással! Az egyik első nagy robbantást egy kommunista szabotőrcsoport 1942-ben éppen a király születésnapján vitte végbe. És mégis: a király jelkép volt. Ezt ma nehéz megérteni. De Hitler tudta! A királynak sem a németek nem kellettek, sem az ellenállás nem kellett; a királynak egyensúly kellett. Egyik oldalán az ellenállás, a másikon a kormány és a hadsereg – a király a kormány és a hadsereg felé hajlott.

– S a király mindennapi kilovaglása a főváros utcáira, ez a demokratikus erőmutatvány? Az erkölcsi támasz, amelyet jelenlétével nyújtott a lakosságnak? X. Keresztély a hazáján belül s az egyensúlyozó politika ellenére is jelkép lett – mennyiben hasonlítható össze a norvég VII. Haakonnal, aki külföldről irányította hazája ellenállását, s nemcsak jelképesen?

– VII. Haakon a mi királyunk édes testvéröccse volt. Valószínű, hogy magatartásával hatott a bátyjára. Mi, dánok, vakon hittünk a szövetségesek győzelmében; X. Keresztély a hagyományaink jelképe volt, azé, hogy dánok maradunk, és megszabadulunk a németektől. Német volt ugyan a királyné is, de éppoly népszerű, mint a király; nem értett jól dánul, ezért a királyi pár egymás közt néha angolul beszélt, s ezt mindenki tudta. Hanem demokratának nem volt demokrata a dán király. VII. Haakon norvég király neve jobban összeforrt a demokráciával, az alkotmánnyal. X. Keresztély király Dánia függetlenségének a jelképe volt.

Naplómból VI

Hat, hét, kilenc, tíz évvel ezelőtt csináltam Skandináviában ezeket az interjúkat.

Ugyanúgy olvasom őket ma is. Belső parancsaim nem változtak.

A világ változott. Akkorát, mintha háború volna.

Egy-egy mondatnak fölerősödött az akusztikája, a logikája, feltornyozódott a jelentése, mint omláskor minden.

„Veszélyes dolog elfogadni a megszállást – mondja Frode Jacobsen a vasútállomáson. – Veszélyes elfogadni az igaz ügy ellenében azt az ügyet, amelyről tudjuk, hogy igaztalan.”

És integet.

„A britek és az amerikaiak az inváziót ugyanúgy elhitették velünk, ahogy a norvégokkal” – mondja Jørgen Hæstrup, és pipára gyújt.

A nagyhatalmakra nem mindig lehet számítani, gondolom akkor, 1984-ben.

Omlás: „…a szocialista országoknak nem érdekük az atomháború… ezekben az országokban nincsenek munkanélküliek, ingyenes az orvosi ellátás…” – Ezek Alfred Jensen szavai. Mintha egy üregből szólnának. És bevisszhangosodik, amit Steen Plesner koppenhágai zenetanár mond egy este, s ami akkor nekem a sövényen túlról hallatszik: „Dániában szabadság van, de mi nagy árat fizetünk ezért. Mennyi tehetséges tanítvánnyal dolgozom, csupa leendő zenetanár, és nincs rájuk szükség. Egész egyszerűen nem lesz munkahelyük.”

Per Federspiel viccet mond, szemüvege bepárásodik. „Az üvegszemű gestapós azt mondja a fogolynak: »Eleresztelek, ha megmondod, melyik szemem van üvegből.« »A jobb szeme.« »Honnét tudtad?« »Az néz rám barátságosan.«”

Mostanában nem hallok vicceket.

Dánia teli volt viccekkel annak idején; a dánok éltek vele, hogy a nácizmus humortalan. Mindenfajta pöffeszkedés humortalan. Axel Christensen beszéli el a múzeumban, hogy a megszállás alatt illegális újságra is elő lehetett fizetni, nem létező feladót írtak a borítékra: „Napsugár, rendkívül hatásos szer tetvek ellen, gyártó cég Danmark utca 43”, és a lapot kézbesítette a posta!

Poulsen professzor apja is kézbesített ilyen lapokat.

Mit értett Henning Poulsen pontosan radikalizmuson? „A norvégok kétszer meggondolták, ha valami emberéletbe került; a dánok azt mondták, ha emberéletbe kerül, akkor is megcsináljuk!”

A dánok kivégezték a besúgókat, de csaknem hétezer embert megmentettek; dr. Werner Best német főkormányzó tudott róla, hogy a menekülőket figyelmeztették a veszélyre, és a német partőrség olykor félrefordult, ha meglátta a halászhajókat, de azt a csaknem hétezer embert akkor is át kellett szöktetni, kockázat így is volt; X. Keresztély pedig a washingtoni dán nagykövetség jóvoltából azóta is lovagol a legendás csillaggal, tény azonban, hogy csaknem hétezer ember túlélte a legendát.

Hazugság vagy életveszély?

Dánia nemet mondott a népirtásra. Én pedig nemet mondok mindenfajta történelmi esemény utólagos heroizálására éppúgy, mint az utólagos deheroizálásra. Ha Bauernschlauheit van a mentések mélyén, ha a legendát „Dánia nagy haszonnal eladja”, az sem érdekel.

Mit kell tenni a besúgókkal?

Nem szembesített velük a sorsom, Istennek hála.

Mit kell tenni a menekülőkkel?

Ezt végre megtanultam.

A Sjælland-sziget és a Fyn-sziget között 1984 októberében eltévedtem a tengeren.

ltt a hiteles történet.

Az utazás előtti éjszakán a koppenhágai szállodában tengermélyről álmodom, egy élőlény magasra bukkan, kétfejű: egyik feje nő, a másik férfi. „Állampolgársága?” – kérdik egyszerre. „Hontalan” – felelem én. Stációk című regényemről nemrég ők írtak kritikát.

Kora reggel a vonat ráfut a kompra, megnézem a fülkeszámot, poggyászom otthagyom a csomagtartóban, felsétálok a fedélzetre. Több fedélzet van, mindegyiken más színű a bútor; az egyiken bár, a másikon étterem, a harmadikon kávézó, söröző, automaták, kioszk… Nézelődöm. Másfél óra múlva megszólal a hangosbemondó – dánul –, megkérdezek egy utast, mikor érünk Odensébe. Körülbelül húsz perc, mondja. Átülök egy bárpult mellé; egyszerre nyugtalanság fog el: körülöttem semmi se mozdul. Lerohanok a lépcsőn, ott a vonat, ott a fülke, a poggyászom sehol. Megszólítom a fülkében ülő idegen fiatalembert. „Hová utazik?” – kérdi. Megmondom. „Ó – döbben meg a fiatalember –, ez a vonat épp az ellenkező irányba megy, siessen, hátha még eléri a saját vonatát.” A saját vonatomat? De hol?! Ebben a pillanatban meglátom, hogy egy másik sínpárra másik vonatot tolnak, visszarohanok a lépcsőn, a túloldalon újabb vonatok érkeznek, irtózatos erővel ront rám a kétségbeesés, hontalan vagyok, eltévedtem, a sínpár az orrom előtt összecsattan, komphajó helyett ez a cethal belseje, jó Istenem, szabadíts ki innét, karon ragadok egy kalauzt, vagy matrózt, vagy cethalászt, csak németül tud, mein Zug, üvöltöm, wo ist mein Zug…! Most a kalauz ragad karon, felrohanunk valahová a magasba, egy terembe, ahol fehér inges férfiak vannak, és halálos csönd. A vasutas valamit magyaráz a fehéringeseknek, az arcokat nem látom, a hangokat nem hallom, nem érzékelem, hol vagyok, valaki megfogja a vállamat, azt mondja: „Take it easy”, ugyan, ne aggódjék, rácsuklok egy székre, elfog a sírás, telefon szól valahonnét, valaki egy csésze kávét rak elém, s egy mondatot, hogy: „Megpróbálunk csinálni valamit.” S akkor lassanként kitisztul a kép. Az, hogy a komp nem megy el egészen Odenséig. Hanem húsz perccel előbb kidobja magából a vonatot. Húsz percig a vonat maga megy a szárazföldön; elmulasztottam, hogy megnézzem a térképet. A vonat helyére a kompon más vonatok állnak. Négy vonatot hordoz a komp. A súlyoknak és méreteknek ekkora halmazától el lehet ájulni, ha valaki nem tengerjáró. Megiszom a kávét. A kormányosfülkében vagyok. Mellettem magas, napbarnította, kissé kopaszodó férfi, hangja, mint Hamleté, egyszerre töprengő és határozott. Ő hozta a kávét. Ő mondta, hogy: „Megpróbálunk csinálni valamit.” S most azt mondja: „Én vagyok ennek a hajónak a kapitánya.” Ügyetlenül bemutatkozom. „Hová kellett volna mennie?” – kérdezi a kapitány. „Jørgen Hæstrup professzorhoz” – mondom, és a szégyen arcomba kergeti a vért.

Dániában mindenki ismeri Hastrup professzor könyvét az ellenállási mozgalomról.

Az események ritmust váltanak. A kapitány fölkel, néhány halk szót mond, s az első tiszt a jobb oldali, a másodtiszt a bal oldali műszerpult mögé áll. Mindkét pulton telefonkészülék. Az első tiszt megkérdi a bőröndöm színét és a fülkeszámot, majd tárcsáz, a vonatot hívja. Az ilyen és ilyen számú fülkében, a csomagtartóban világosbarna hajóbőröndnek kell lennie. Öt perc múlva a vonat kalauza visszatelefonál: a bőrönd megvan, de találtak mellette egy pár kesztyűt, az is az utasé? A bőrönd és a kesztyű ott fog várni a gazdájára az odenséi vasútállomáson, a „pénztár és információ” feliratú fülkében. Eközben a másodtiszt Odense telefonközpontján keresztül Hæstrup professzor számát csöngeti, az információval: a komp visszamegy a sjællandi kikötőbe, onnét jön újra Fyn szigetére, az utat háromszor kell megjárnom, s az interjúról három órát fogok késni. A másodtiszt leteszi a kagylót: „A központos azt üzeni, a beszélgetés drága lesz, huszonkét koronába fog kerülni.” Kiszámolom a huszonkét koronát. A másodtiszt tárcsáz. Az első tiszt felhívja a vasútállomást: ott van a bőrönd. A másodtiszt jelenti, hogy Hæstrup professzor nem veszi föl a kagylót. „Mi járatban van ön itt Dániában?” – kérdezi a kapitány. „Az ellenállási mozgalomról szeretnék írni.” A kapitány cigarettára gyújt. „Mint fiatal matróz én is hajón szolgáltam a háború alatt. Egyszer bomba talált el bennünket, egyszer aknára futottunk, egyszer baleset ért… Néha azt gondolom, merő véletlen, hogy élek.” A másodtiszt jelenti, hogy sikerült beszélnie Jørgen Hæstrup professzorral, s a professzor üzeni, amint megérkezem, siessek a helyszínre. Föllélegzem. A kapitány elém tesz még egy csésze kávét. A másodtiszt visszahozza a huszonkét koronát. „A telefonközpontos üzeni, hogy a beszélgetés nem kerül pénzbe.” „Miért?!” „Because you are in trouble: mert ön bajban van.” Az első tiszt, a másodtiszt továbbra is a helyén marad, a kormányos rezzenéstelen arccal pipázik a kormánykeréknél. Sima a tenger. A kapitány karon fog, kivisz a folyosóra, bevezet egy oldalajtón. „Parancsoljon, itt egy üres kabin. Még van két órája, itt ledőlhet. Ott a toalett, a zuhanyozó. Helyezze kényelembe magát. Ha majd ki kell szállnia, én figyelmeztetem.” Megmosom az arcomat hideg vízzel, kimegyek az automatákhoz, hogy egyem valamit. Kiemelek egy szalámis zsemlét, amikor megjelenik ismét a kapitány, ezúttal a büfésnő kíséretében. „Tegyük vissza azt a szendvicset. Kérem, jöjjön utánam. Ön vendég ezen a hajón.” Az első osztályú étterembe megyünk. A kapitány leültet, és magamra hagy. A pincérnő elém teszi az étlapot. „Válasszon, kérem, bármit.” Halfélét eszem, meg süteményt, gyömbérsörrel; fizetni akarok: „Ön nem fizet, ön bajban van” – mondja a pincérnő. Nem merek borravalót adni. Loholva jön a büfésnő a másik fedélzetről, hozza vissza a szendvics árát, kiszedte az automatából. Tiltakozásomra azt feleli: „A kapitány mondta, hogy ön bajban van.” Visszalebegek a luxuskabinba, nézem a tengert, körülülnek a hullámok.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire megjelenik az ajtóban a kapitány. „Lehet készülődni – mondja. – Egy matróz leviszi önt a vonathoz. Első osztályon foglaltattam helyet, de nem kell megtérítenie a differenciát.” Fölmegyek a kormányosfülkébe, kezet fogok az első tiszttel, a másodtiszttel, a hallgatag kormányossal. A kapitány elkísér. A lépcsőn visszafordulok. „Elkérhetem a névjegyét?” Ideadja. „Otto Søgaard, a Kronprins Frederik komphajó kapitánya.” Elteszem. „Köszönöm – nyújtom a kezemet. – Mindent köszönök.” A kapitány hirtelen átölel, arcon csókol. Átad a matróznak, az lekísér a vonatig, és továbbad a kalauznak. A kalauz mosolyogva betessékel egy első osztályú fülkébe. Az út pontosan húsz perc. Megérkezünk Odensébe, a kalauz beszól az ajtón, sapkájához emeli a kezét. Utánaintek. Bőröndöm, kesztyűm a vasútállomás „pénztár és információ” feliratú helyiségében. Taxiba ülök; elindulok Hæstrup professzor villájába.

 

Luxuskaland volt, tudom.

Thomas Døssing, a Szabadság Tanács moszkvai képviselője 1944 júniusában utazott el Dániából, és július végén, a háborús körülményeknek megfelelően a Stockholm–Észak-Afrika–Teherán–Baku útvonalon érkezett meg állomáshelyére. Magányos volt, elszigetelt, kevés a tüzelője, gyertyával világít, vérhassal, tüdőgyulladással küszködik, de nélküle a luxuskörülmények között dolgozó nyugati „szabad dánok” munkája hiábavaló lett volna, és Døssing tette a dolgát, és „odahagyta Dániát – mondja Jørgen Hæstrup –, pedig a fia és a menye a németek fogságában, Németországban volt”. Døssing elvégezte a feladatát, és két év múlva meghalt.

Mit mondjon erre, aki ugyanabban az időben úgy élt, ahogy Thomas Døssing, csak éppen nem volt feladata, mégis túlélte Døssinget? Mit mondjon, aki a tengeren úgy érzi, végképp eltévedt? Mit mondhat, aki az értetlen szavakra azonnal megadja magát: „Hontalan”?

Ugyan mit mondhat. Nem árt, ha tudja, hogy van olyan kapitány, aki egyetlen hívójelre – „mert ön bajban van” – bekapcsolja azt a pontos szerkezetet, amely hibátlan működésével bemutatja, mi ment itt végbe és hogyan, a valódi bajok idején. „Ha majd megint »a tengeren« jár, ismét örömmel »megmentem« önt” – írta 1984 utolsó napjaiban a köszönetre válaszképpen a kapitány.

„A tengeren.”

Hiszen csak egy dániai tengerszoros volt.

S egy embernek mindössze annyit kellett mondani: „Kérem, jöjjön utánam.”