Mi a becsületünket nem vesztettük el

Ragnar Ulstein író az északnyugati szigetváros, Ålesund közelében, egy halászfaluban él. Évtizedeket szánt rá, hogy megírja a szigetvilágbeli ellenállók, megszállók, besúgók és kémelhárítók történetét s azt a kemény életet, ami az északi szigetlakóknak mindig is kijutott.

– Vajon háború idején kiszolgáltatottabb-e a városoknál a szigetvilág? Vagy éppen ellenkezőleg: védettebb?

– Itt, nálunk mindent meghatároz a partvidék. A halászok azt gondolták: átkelni a tengeren, mi az nekik! Csakhogy az átkelésben nem volt tapasztalatuk. Akit itt a németek elfogtak, azt kivégezték vagy lecsukták – pedig többnyire csak arról volt szó, hogy az illető el akart szökni innét, s a terveit meghallotta egy spicli. Aki többet akart, aki az ellenállást választotta, a halált választotta. Negyvenezer ellenálló volt – és tízezer áruló! Tízezer spicli egy három és fél milliós népből! Nyolcezer sziget van itt a partvidéken, a németek rájöttek, hogy nem tudják a szigeteket szemmel tartani, hát ügynököket béreltek fel. Megfizették őket. Hanem itt az embereknek az árulásról sem voltak képzeteik! Évszázadokon át az árulás csak üres fogalom volt. És nagyon alacsonyak voltak a bérek… Ettől olyan szomorú ez az egész história: nem a ragyogó hősiség története, csak két csoport norvégé, az egyiknek a szívügye volt fontos, a másiknak a megélhetése.

– Csak a megélhetése?

– Elsősorban az. A nácipárt itt nem volt nagyon erős. Az ügynökök többsége nem volt náci, csak megfizetett besúgó. Amellett az emberi természetben rejlő alapvető megalkuvási hajlammal is számolni kell. Sok embernek fontos, hogy a hatalmon lévőt kiszolgálja.

– Milyen volt a besúgók mimikrije?

– Tökéletes. Olyanok voltak, mint mi: halászok, parasztok, iskolás fiúk. Remekül játszották a patriótát. Itt, Ålesundban egy egész csoport besúgó befészkelte magát az egyik ellenállócsoportba, a vezetőjük Rinnan volt, foglalkozására nézve sofőr; ügyes, tehetséges, cinikus férfi, szakember a kínzásban. Olyan jól értette a beszivárgási játszmát, hogy több ellenállási csoportot szétrobbantott, és megbénította a shetlandi forgalmat. Ålesund városkát akkor „kis London”-nak hívták, annyi információ jutott innen Londonba – társaimmal a sziklákon ültünk, minden ellenséges hadmozdulatról értesítettük a briteket –, ezért Berlin elhatározta, hogy leállítja a shetlandi forgalmat, vagyis a norvégok menekülését Skóciába; a semleges Svédország nem érdekelte őket, oda menekülhettünk. A sofőr, aki egy közeli városban élt, tudta, hogy a mieink bejárogatnak a városi kávéházba, odaküldte két spiclijét, akik nagy hangon elkezdték szidni a németeket. A mi tapasztalatlan embereink meg fölvették őket a halászhajóra… A menekülők közül tizennyolcat kivégeztek, a többit lecsukták, a nőket koncentrációs táborba vitték. Több száz ember életébe került, hogy a norvégok megtanulják, mi az óvatosság, az önvédelmi ösztön. A kivégzések kilencven százaléka a spiclik miatt történt.

– Önt hogy érintette érzelmileg a megszállás?

– Húszéves voltam, és rendkívül dühös. Megállítottam a német katonákat az utcán, elmondtam nekik, mit gondolok Hitlerről. Megmondtam, hogy meg fogunk szabadulni tőlük, és el fogjuk vágni a torkukat. Megmosolyogtak és odébbálltak. A német katonák nem voltak velünk ellenségesek, lekiabáltak a hajókról, hogy elhozták a szabadságot; csak az SS és a Gestapo volt kegyetlen, a Wehrmacht-katonák nem: őszintén elhitték a saját propagandájukat. Néhány éve Nyugat-Németországban voltam, s találkoztam valakivel, aki itt katonáskodott a háború alatt Norvégiában, s abban a hitben élt, hogy felszabadít minket a britek alól. Megkérdeztem: most, negyven év után még mindig azt hiszi, hogy a szabadságot hozta? Azt válaszolta: igen. Elborzadok az emberi természettől, milyen könnyen áldozatául esik a hamis képzeteknek, a véleményterrornak, a hazugságnak. Én épphogy elmúltam húszéves akkor, és megszöktem innét, mert nem bírtam nézni, hogy a többség lavírozik, hogy az emberek egyszerűen megszokják a hazudozást!

– Milyen volt a többség kapcsolata a megszállókkal?

– A németek – ismétlem: nem az SS, és nem a Gestapo – tisztességesen viselkedtek, itteni parancsnokuk rendesebb vezető volt, mint Quisling, emberei közt szigorú fegyelmet tartott. A norvégoknak nem a németekkel kellett megütközniük, hanem a nácizmussal, nem a katonákkal, hanem Hitlerrel. De a norvégok – ez a homogén nép, ez a „tiszta” faj – megtartották a távolságot, őrizték a saját szokásaikat. A németek teli voltak romantikus ábrándokkal a norvégokról, de a norvégok nem engedték be őket a házaikba, csak nácik otthonába léphettek be, pedig majd meghaltak, hogy otthont, konyhát, kisbabát, családot lássanak maguk körül.

– Ön tehát ezt hagyta maga mögött. A hazugságot és az elzárkózást. Más szóval: az alkalmazkodás és az idegengyűlölet ellentmondását. Ha ugyan nem egy tőről fakad a kettő.

– 1941 júniusában mentem el Norvégiából, és hétnapi hányódás után érkeztem meg Shetlandbe; szerencsére köd volt. Tudtam, hogy mit akarok. Még 1933-ban láttam egy képet: egy zsidó férfi holttestét az akasztófán, a holland–német határon. A képet megjegyeztem. Ha ez megtörténhet, bárkivel bárhol megtörténhet. Mikor a németek bevonultak a Szudéta-vidékre, mikor elkövették ezt a borzalmas árulást, én már számítottam a háborúra. Volt, aki nevetett ezen. Ugyan már, messze van! A legtöbb ember elviseli, ami messze van. Én mindig vigyáztam, hogy ne essem áldozatául a távolságnak. Ezért lettem katona; 1943-ban mint kiképzett szabotőr tértem vissza, német hajók elleni akciókban vettem részt, igaz, mindössze egy hajót tudtunk elsüllyeszteni, azután norvég iparvállalatokat védtünk. És ezért lettem író. Megtanultam azonosulni. Mélyen megértem a német ellenállási mozgalmat. A németek elvesztették a becsületüket. Mikörülöttünk több a legenda, mint amennyit megérdemlünk, holott Quisling banditáknak hívott bennünket – de mi a becsületünket soha nem vesztettük el.

– Ebből az országrészből is elvitték a zsidókat?

– Errefelé nemigen voltak zsidók; itt, a városban alig néhány család. Üldöztetésük példa volt arra, hogy a fajtája vagy a vallása miatt bárki üldözhető. De errefelé a náci is kevés volt. Inkább keleten éltek, az iparvidéken, ahol nagyobb volt az osztálykülönbség. Ugyanez okból ott több volt a kommunista is. Itt, nálunk ez a halászok, a parasztok, a béresek társadalma, senki sincs kisebbségi helyzetben, a tenger kiegyenlíti a rangkülönbségeket.

– Visszajutottunk tehát a szegénységhez mint az árulás fő okához. Egy nagy magyar költő, Illyés Gyula írja valahol: téved, aki azt hiszi, hogy a szegénység szép. Ön műveiben hogyan próbálja leválasztani a szegénységet az árulásról?

– Tárgyilagossággal. Látom a krisztusi és a júdási oldalt. Minden így szerkesztett munkám mélyén ott a rejtett mondandó, hogy a szabadság fontosabb, mint a szeretet vagy a kímélet. Alakjaim áldozatok, de igent mondanak a sors kihívására. Két háborús regényt írtam, s bennük azt firtatom: ha az ember áldozatból katona lesz, vesztesből győztes, vajon nincs-e meg a veszélye annak, hogy olyanná válik, mint az ellensége: mélyebb értelemben nácivá, hinni fog a hatalomban és az erőszakban, mindabban, amit harc közben annyira megvetett – nem, ez az, aminek nem szabad bekövetkeznie, ez nemcsak az életet, az emberi méltóságot is veszélyezteti!

– Dokumentumkötetei, gondolom, hasonló tárgyilagosságra törekszenek.

– Öt év kutatómunka után kétkötetes könyvet írtam a shetlandi forgalomról; tíz évig dolgoztam azon a három köteten, amely a Svédországba menekült norvégokkal foglalkozik. Feldolgoztam Giske falucska háborús történetét: négyezer ember élt itt négy kis szigeten, menekültek, foglyok, háziasszonyok, katonák, halászok, orosz hadifoglyok, lányok, akik német katonákhoz mentek feleségül; németek, akik a tanyasi házak falai mögött sírtak, mikor Berlin elesett – ha mindenkiről gyűlölet nélkül írok, csak akkor írhatom meg a háború történetét. Aki minden norvégot hősnek ábrázol, és minden németet ördögnek, rossz szolgálatot tesz. Sok németet nem fertőzött meg a náci világnézet. A németek nálunk nem viselkedtek olyan állat módra, mint Jugoszláviában: minket nem néztek alsóbbrendű népnek.

– Én Jugoszlávia közeléből jövök.

– Hiszen ez is baj: az ember beleesik a saját tapasztalatai csapdájába… Mindig fel kell idéznünk, mi történt a többi európai országban, ha igazságot akarunk szolgáltatni a történelemnek. Mindnyájan bűnösök vagyunk, mindnyájan áldozatok vagyunk, nincs tökéletes ártatlanság. Jelenleg a norvég háborús kémelhárítás történetével foglalkozom. Mindkét oldallal: a miénkkel és az árulókéval.