Megszállók, kifele innét!

Herluf Nygaard nyugalmazott vezérőrnagy, az oslói Iparvédelmi Intézet igazgatója. 1982-ben könyvet írt a megszállás és az ellenállás mindennapjairól.

– Vezérőrnagy úr, az ön könyvének címe Kínvallatás, menekülés, túszok – az ártó ember. Katona létére mi vitte rá, hogy hadműveletek helyett a terror gyakorlatáról írjon?

– A háború elején őrmester voltam, s két barátommal, akik már a Linge-század katonáiként érkeztek Norvégiába, Stockholmon át én is Nagy-Britanniába menekültem, és rövid shetlandi kiképzés után mint rádiótávírász jöttem vissza az északnyugati partvidékre. A földalatti ellenállást szerveztük, fegyvereket csempésztünk be a halszállítmánnyal: a ládákban alul mésztufa volt, azon papír, azon a fegyverek, s a legtetején több rétegnyi hal; a német kereskedő, aki továbbította a szállítmányt, nem is sejtette, mit ad tovább a barátainknak. A szervezetben csak a legfelső vezetés tagjai ismerték egymást, s kapcsolatban voltak a csoportvezetőkkel, de a közemberekkel nem; minden csoportvezető kilenc embert ismert, s azok ismerték a saját csoportvezetőjüket. Ennek megfelelően folyt a kiképzés. Közben néhány emberünket elfogták és agyonlőtték, de 1942-ig át tudtuk venni a szállítmányokat. 1942 őszén vidékünkön német iránykereső működött, s mikor egy nap megkerestem távírászunkat, miért nincs üzenet Londonból, emberünk helyén egy jól megtermett németet találtam, megragadott, állon vágtam, összeverekedtünk, tíz másik német jött a segítségére, elfogtak. A Gestapo főhadiszállására vittek. Megkínoztak. Ütöttek, fegyvert fogtak rám, magánzárkába csuktak, rákötöztek egy asztalra, vasrúddal vertek, míg el nem vesztettem az eszméletemet, apró szobában óriási lámpával az arcomba világítottak, megpróbáltam nevek nélkül beadni nekik valami történetet, aztán megpróbáltam kiugrani az ablakon, kiszedtem a zsanért, kötelet fontam az ágyneműből, kimásztam, elfogtak, összebilincseltek egy másik fogollyal, elvittek, mentünk egy hídon át, körös-körül németek, éreztem, hogy ha mozgatom a kezem, a bilincsben meglazul a pöcök, s mikor a börtönhöz értünk, kiszabadítottam magam, és futásnak eredtem. Fejest ugrottam a folyóba, a német őr nem mert lőni, négykézláb kúsztam a kórházig, az ápolónő nem mert segíteni, egy barátomnál húzódtam meg egy órányit, aztán elindultam a börtön felé, mert tudtam, hogy arrafelé nem fognak keresni. Megint a barátaimnál bújtam el, teherautón akartam átszökni Svédországba, német őrökbe futottunk bele, a teherautó alvázán krisztusi pózban lógtam körülbelül tíz kilométernyi úton át. Svédországban hóvihar fogadott, aztán köd ereszkedett, a vasútvonal mentén elgyalogoltam az állomásig, ott összeestem. Stockholmból végül eljutottam Angliába, a Linge-század kötelékében kaptam másfél éven át kiképzést; az angolok először azt hitték, kém vagyok – a németek néhány norvégot szabadon bocsátottak azzal a feltétellel, hogy kémkednek a Gestapónak –, így engem is vallatóra fogtak az angolok, de aztán megtalálták a nevemet egy német körözvényben, s ez eldöntötte a sorsomat. Közben otthon a családomat elfogták, szüleimet, öcséimet, húgaimat – heten voltunk testvérek, a legkisebbik nyolc és fél éves volt, s néhányukat egészen a háború végéig fogva tartották. Minket pedig három csoportban visszadobtak Norvégiába, beosztásom a dél-norvég hegyvidékre szólt, ipari létesítményeket kellett védenünk; a németek ismét működtették az iránykeresőt, sokáig nem akadtak ránk, kunyhót építettünk, síugrósánccal, nehezen megközelíthető terepen. 1944-45 telén megtalálták a kunyhót, tíz embert agyonlőttek; Leif Tronstad professzor és különítménye elfogta a helybeli náci rendőrt, a rendőr hibbant agyú öccse követte a nyomokat, két emberünket lelőtte, kiszabadította a bátyját, végképp mennünk kellett, három kilométerrel odébb vittük az adó-vevő készüléket, miután egy szálloda előtt lelőttem a német őrt… Mikor a béke eljött, hétszáz fegyveres emberemmel vettem át a helységet, addigra már hadnagy voltam, s mögöttünk volt a nehézvízszabotázs, amelynek tervezésében Tronstad professzor is részt vett, s kivitelezésével az én embereim is kapcsolatban álltak. Hát röviden: ennyi történt.

– S ha most röviden meg kellene fogalmaznia, az ön számára mit jelentett ez az ártalom, mit mondana?

– Azt, hogy kihívás volt. Kihívás, amire azt feleltem: kifele innét! És aztán ez lett a munkám. A foglalkozásom, mint bármely polgári foglalkozás. Azokban az években fegyverrel aludtam. Megszoktam, hogy fegyverrel alszom.

– És hogy sikerült leszoknia róla?

– A háború után még körülbelül másfél évig éjjelente lidérces álmaim voltak, azt álmodtam, hogy üldöznek a németek. Hat-hét Linge-katona beleőrült a békeidőbe, soha ki nem gyógyultak, egyik rászokott az italra, a másik öngyilkos lett… Hosszú évekig nem bírtam háborús könyvet a kezembe venni. És látja, most magam is írtam egyet.

– Talán azért nem őrül meg az ember, mert tudja, hogy egy napon meg fogja írni. S a jelenlegi munkaköre?

– Mióta hosszabb külképviseleti munka után a hadsereg kötelékéből vezérőrnagyként nyugdíjba mentem, ennek az intézménynek vagyok az igazgatója. Feladatunk a gyárak ipari védelme: gáz- és tűzvédelem, egészségügyi szolgálat… Most ez a dolgom.

– Megenged még egy kérdést? Norvégia NATO-tagállam. Nem volt mód rá, hogy az ország semleges maradjon?

– Sajnos, nem. Egyszer már ért bennünket kellemetlen meglepetés; még egyszer nem engedhetjük meg magunknak. De hát Magyarország sem semleges.