Ne higgye, hogy a norvégok olyan rendes emberek

– Bizonyára csak a szép oldalát mutatták meg önnek. Vagy csak a fehéret-feketét. Pedig az az öt év nem fehér volt, és nem is fekete volt, csak szürke.

Jahn Otto Johansen író, oslói lapszerkesztő, tudósító, a Norvég Rádió munkatársa. Három dokumentatív esszéregényt írt a norvég és az európai zsidókérdésről.

– Ne higgye, hogy a norvégok olyan rendes emberek, mint amilyennek képzelik magukat. A háborúban a finnek több embert vesztettek, mint a norvégok. Magyarázat persze mindenre van. Norvégia homogén, keresztyén, demokratikus társadalom, befelé forduló, nem veszi be az idegent. Itt nincs hagyománya a más nyelvnek, a más vallásnak, a nemzeti kisebbségnek. A norvég ember nemcsak a zsidók iránt: mindenki más iránt közömbös. A norvégot semmi más nem érdekli, csak a többi norvég. A megszállás alatt egy norvég „biztonsági okokból” megölt néhány zsidót: veszélyesnek találta őket a környezetükre nézve. Aztán magához vette az ingóságaikat. A háború után ezt a norvégot bíróság elé állították – és felmentették! Kérdésemre a bíró azt felelte, az ítélet törvényes, hiszen a vádlott a honfitársai életét: norvégok életét akarta megmenteni. De hiszen, mondom a bírónak, itt rablógyilkosság történt! Nem történt rablógyilkosság, válaszolta a bíró.

– Gondolja, hogy az efféle példa az általánosság szintjére emelhető? Olvastam, hogy a lutheránus egyház püspökei pásztorlevélben tiltakoztak az ország nácivá alakítása ellen, s a tiltakozást lemondásukkal hitelesítették. Nehezen képzelhető el, hogy az „Isten akaratával ellentétes” cselekedetek sorából kizárták volna a zsidóüldözést.

– Ismertem egy falusi papot, a háború alatt „püspök” lett Nyugat-Norvégiában, és röpiratot bocsátott ki arról, hogy a zsidók – Isten ellenségei, Krisztus gyilkosai – „közvetlen fenyegetést jelentenek a keresztyénség, a nyugati civilizáció és Norvégia ellen”, nem szabad őket segíteni, nem szabad zsidó menekülteket beengedni Norvégiába, elveszik a munkaalkalmat a jó norvégok elől, titkos kapcsolataik révén mindenhová beszivárognak: „nyújtsd a kisujjadat a zsidónak, nemsokára az egész kezedet követeli” – mondja a röpirat. A pap külön szót emel az Európából bevándorolt zsidó orvosok ellen, akik „ravaszul befurakodtak ide, és állást szereztek maguknak Norvégiában”; név szerint felsorolja őket, s érezteti, hogy a zsidó orvosok kifejezetten veszélyt jelentenek a norvég egészségre, mi több, szellemiségre. Illusztrációit a röpirat egy gyermekek számára készült antiszemita képeskönyvből veszi, nagy orrú, görbe lábú, szőrös, vastag kezű figurák, arcukon bűnözésre, hazudozásra való hajlam, testükön ördögi jelképek…

– Ez csak egy röpirat, nem intézményesített antiszemitizmus.

– A háború alatt Norvégia bizonyos vidékein rendelet jelent meg arról, hogy nem lehet házakat eladni zsidó vevőknek. Egy gyár úgy reklámozta magát, hogy kétszázötven alkalmazottja között egyetlen zsidó sincs. A zsidók üzleteire karikatúrákat ragasztottak, „J” betűt festettek, a zsidókat kicsúfolták a villamoson…

– Egy ország közvéleményére nem lehet a nácik viselkedéséből következtetni.

– A nem náci tisztviselők magatartásában nyoma sem volt részvétnek, az üldözöttekkel való szolidaritásnak. Sem apám, sem anyám nem értette, hogy lehetnek ilyenek a norvégok. Egy lapban cikk jelent meg arról, hogy Norvégia „elzsidósodik”. Egy másik lap azt írta, hogy a bevándorlók „tönkreteszik a norvég pszichét”. 1933 és 1940 között ötszáz zsidó menekült Norvégiába, ebből háromszáz telepedett itt le, de ez is elég volt arra, hogy ne csak a nácik: mások is megijedjenek a következményektől. Már a harmincas években sajtóvita volt a bevándorlásról, arról, hogy az ember először az övéin segítsen, csak azután az idegeneken; hogy volt-e a költő, Henrik Wergeland ereiben zsidó vér; hogy a zsidók értelemcentrikusak, tehát destruktívak, s ezért tehetségük veszélyes – egy lap állandó rovatot nyitott „A Talmud erkölcstelensége” címmel –; és elhangzott, hogy alapítsanak zsidó államot, jó messze, Madagaszkáron vagy Új-Guineában, s menjen oda minden norvég zsidó…

– Mikor azonban tettlegességre került sor, úgy tudom, a norvég rendőrök figyelmeztették a zsidókat, hogy vigyázzanak.

– 1942. október végén a németek lecsaptak a norvég zsidókra. Apám szerint kifejezetten német akcióról volt szó. Nem így volt: norvégok is részt vettek benne, NS-párttagok vezették az akciót, norvég rendőrök kísérték a zsidókat, emléktárgyakat vettek magukhoz a lakásokból, és norvég listák alapján történtek az elfogatások, Ordnung muss sein, a norvégok is rendet tartanak, kartotékban, letartóztatásban, rabkísérésben… Összesen ezernyolcszáz-kétezer zsidó élt egész Norvégiában, körülbelül a felét megölték, és a háború után ezért senkit nem vontak felelősségre! Mintha csak apró epizód lett volna!

– Egy emlékiratban olvastam, hogy ami a norvég zsidókkal történt, az „egész Norvégia történelmének legnagyobb szégyenfoltja”. Az ellenállási mozgalom azonban, tudomásom szerint, mintegy ezeregyszáz norvég és külföldi zsidót szöktetett át Svédországba. Abból a hétszáznyolcvanból, akit a Gestapo elhurcolt, huszonnégy maradt életben, s tért vissza Norvégiába. S akik segíteni próbáltak az elfogottakon, azok közül is sokat elvitt a Gestapo. 1943 augusztusában négyszázhetven norvég rendőrt is elfogtak, s több mint a felét egy Danzig melletti koncentrációs táborba vitték…

– De a tragédiát mégsem tudtuk megakadályozni! Miért tudták a dánok?! A dánok a zsidókat 1943-ban különleges akcióval átmentették Svédországba, és a finnek is megkímélték őket, nem adták őket a Gestapo kezére, pedig a finnek a németek oldalán harcoltak!

– Azt hiszem, ezek itt a kivételes példák. Hiszen ha Európa többi országára gondol… De engedjen meg inkább egy személyes természetű kérdést. Ön, szerkesztő úr, nem zsidó. Szavaiból mégis olyan keményen szól az ítélet és a fájdalom, hogy az már szokatlan az etnikumok közös sorsvállalásának történetében. A sebzett igazságérzet okán cikket szoktak írni, esetleg riportkönyvet. De trilógiát? Nincs valami személyes köze az ügyhöz?

– Van. Apai nagyanyámat fiatal korában teherbe ejtette egy férfi, aki aztán otthagyta őt. Nagyanyám azt képzelte, a férfi zsidó volt. Nagyanyám náci lett, föl akarta adni a férfit a Gestapónak, 1940-ben tűvé tette érte Norvégiát… Fasiszta dokumentumokat, könyveket, cikkeket gyűjtött, bekezdéseket megjelölt, sorokat aláhúzott bennük; az imént ezekből a cikkekből idéztem. Nagyanyámmal a család megszakította a kapcsolatot, a dokumentumokra a halála után találtunk rá. És igen, más érzelmi szálakról is szó van. Barátokról, Európa-szerte. Sorsokról, amelyekről írok. Gyerekkorombeli szomszédainkról, egy zsidó családról. Mikor a háború végén megtudtuk, hogy ez a család elpusztult, apám összehívott bennünket, Eszter könyvéből olvasott fel, Hámánra emlékeztetett, s az átokra, Ahasvérus király átkára, hogy szálljon a gonosz szándék a gyilkosok fejére! És azzal csukta be a Bibliát: így jár mindenki, aki fölkel Isten saját népe ellen. Némettel pedig nem állt szóba többé. Szerencsére már nem érte meg a német újjáépítést.

– Mi történt a háború után azokkal, akik túlélték a táborokat, és vissza akartak ide települni?

– 1945 márciusában a londoni norvég kormány rendeletet hozott a menekültek hazatelepítéséről. Az eredeti rendeletben a zsidók is benne voltak. Nygaardsvold miniszterelnök kihúzta a rájuk vonatkozó részt, mondván: „ezeket az embereket mi nem kértük arra, hogy jöjjenek Norvégiába”. Egy interjúban nekiszegezték a kérdést a miniszterelnöknek: mivel itt – foglyokat, szökevényeket, mindent egybevéve – százezerből mindössze száz emberről van szó, rendelkezése nyilvánvalóan nem gazdasági, hanem elvi jellegű. A miniszterelnök igent mondott, s hozzátette: mi nem tiltjuk meg, hogy ezek az emberek Norvégiába jöjjenek, de nem fogunk rájuk pénzt költeni.

– Akkor hát hogy kerültek vissza a zsidók Norvégiába? Ha jól értem, azokról van szó, akik még nem voltak norvég állampolgárok.

– Tisztességes norvég is van. Egy norvég ember nyolcvanezer koronát gyűjtött össze a zsidók támogatására, mikor meghallotta, hogy a miniszterelnök fejenként ezer koronát követel. Az emigráns kormány egyik tagja pedig javaslatot dolgozott ki: utasítani kell a tiszteket, segítsenek hozzá minden szabadon bocsátott foglyot, hogy visszatérhessen a hazájába, s a hontalanokat is repatriálni kell. Végül megszületett a rendelet, belement a miniszterelnök is, a földönfutók a magánúton összegyűjtött pénz segítségével hazatértek – és Norvégia lett a szövetségesek közül az egyetlen ország, amely tekintettel volt a hontalanokra…

– Nincsenek tehát Norvégiában hazátlanok. Az idegengyűlöletből maradt-e valami?

– A fajgyűlöletből, általában. Működik a szélsőjobboldal; röpcédulákat osztogatnak a fiatalok között, az iskolákban… Maga az antiszemitizmus egyébként nem önálló jelenség, hanem jelkép; aki antiszemita, az anti-mindenféle is lehet. S az ilyesmi nem múlik el, ezt ön is tudja.