Velünk vagy ellenünk

Tim Greve író, egy oslói napilap főszerkesztője, VII. Haakon király életrajzírója.

– Kérem, idézze föl az 1940. április 9-ét követő napokat. Hogyan mozdult meg a bénult Norvégia, fokozatosan vagy egyszerre?

– A megszállás irtózatos sokkját először teljes passzivitás követte: mi történt? – kérdezték az emberek –, németek menetelnek az utcán! Senki nem értett semmit, a családok összehúzódtak, én is összeszedtem az enyémet, északon harc folyt, a fjordvidéken égtek a virágzó almafák, menekülni kellene, hajóval, de hát arról jöttek a németek! Kapkodtunk, napról napra nőtt a fejetlenség, az emberek teherautókra, biciklikre kéredzkedtek föl az országúton… Aztán lassan harag lett a méltatlankodásból. Egy német tiszt nyilatkozott, hogy: „barátként jöttünk ide”. Az emberek leköpték a németeket. Néhányan szervezkedni próbáltak, tenni valamit, de nem volt fegyver, a kormány nem tudta, mi az a mozgósítás, 1814 óta itt nem volt háború, a tisztek biciklivel jártak házról házra a hadügyminiszter utolsó pillanatban kiadott hadparancsával, de az emberek nem ismerték az egyenruhát, az ellenállásra jelentkező polgárokat meg hazaküldték, teljes volt a zűrzavar. Tudja, a harmincas években a katonatisztek osztályellenségnek számítottak, a munkások ellenségének, ezért a szocialista gondolkodású embernek kötelessége volt, hogy hadseregellenes legyen. A szolgálati idő harmincöt nap volt. A harmincas évek végén néhány fiatalember figyelmeztette a kormányt, vigyázzatok, ott van Etiópia, ott van Spanyolország példája, csinálni kellene valamit – de a közgondolkodás ez volt: „minek a hadsereg? hiszen mi senkinek sem ártottunk! hadsereget tartani barátságtalan dolog.” Apám, aki tiszteletbeli francia tanácsos volt, megmondta előre, mi lesz. Néhány család légelhárító ágyút szerzett be a partvidéken, folyt a műkedvelő katonásdi, közben elszigetelődtünk a világtól és egymástól, a nagyvárosok közt nem járt a vonat, minden polgármester a maga szakállára intézkedett… Quisling, a nácipárt vezére még április 9-én este miniszterelnökké kiáltotta ki magát, kormányzása hat napig tartott, a németek félreállították, megalakult az ideiglenes kormányzótanács, tagjai megpróbáltak békésen együttműködni a németekkel, de a nyomás egyre nőtt, ördögi alak volt Terboven Reichskommissar; rávették a tanácsot, szólítsa föl a királyt: mondjon le a trónról. De a király nem mondott le!

– Meghatározható-e az ellenállás kezdetének valódi pillanata?

– Igen. Ez volt az. A narviki győzelem visszaadta a nemzet önbizalmát, de a király döntése azt jelentette, cselekedni kell. Szeptemberben Terboven megint a nácipárthoz fordult támogatásért, a többi politikai pártot betiltották, megértettük, hogy nincs mód tárgyalni a németekkel. A szervezkedés műkedvelő módon indult, de a frontok már tisztázódtak; a kommunisták eleinte pártolták a németeket, még érvényben volt az 1939-es szovjet–német megnemtámadási szerződés, de később csatlakoztak az ellenálláshoz, sokukat elfogták, agyonlőtték…

– Az, hogy Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, sok mindent eldöntött Európában.

– Kis, titkos csoportok szerveződtek, csak a vezetőik ismerték egymást, magán-rádióleadók működtek mindenfelé, aztán a résztvevők száma egyre nőtt, fegyver nélkül gyakorlatoztak, Nyugat-Norvégiában egy tornatanár harmincezer embert összeszedett! A puszta szervezkedés ébren tartotta az ellenállás szellemét. Sokan persze hiába kockáztatták az életüket. Valami ártatlan naivsággal azt gondolták: a németek nem lőnek le senkit, az nem volna tisztességes! Mikor aztán sorban eltűntek az élelmiszerek, s a tejet is megvonták, és az emiatt sztrájkba lépő munkások két szakszervezeti vezetőjét agyonlőtték a németek, a norvégok kezdték végre megérteni, mi történik. Kialakult a „jégfront”. Ne állj szóba némettel! Ha megkérdezi az utcán, merre menjen, mutass rossz irányba. Ne ülj melléje a villamoson. Haakon király születésnapján az emberek virágot tűztek a gomblyukukba. Quisling rohamcsapata, a Hird emberei letépték a virágokat. Akkor gemkapcsot tűztek a kabáthajtókára, az összetartás jelképét, és mikor a Hird azt is lefülelte, gombostűt szúrtak ugyanoda: a fegyverem rejtve, de a fejem fönn van! A szülők, a tanárok levélben tiltakoztak a nácipártba való belépés ellen, ezrével írták a leveleket, a papok is tiltakoztak, a gyerekek Haakon király monogramját, a 7-es számmal átütött nagy H betűt firkálták a falra…

– És aki nem tartott a jégfronttal? Aki németbarát volt? Hogyan lett valaki Norvégiában náci? Miért?

– Különböző okokból. Sokan kommunistaellenességből. Mások haragudtak a Munkáspártra. Ismét mások úgy vélték, erőskezű vezetőre van szükségünk. Néhányan elhitték, hogy a felsőbbrendű fajhoz tartozunk, nagy ország leszünk, mögöttünk a viking hagyomány, s a britek elárultak bennünket 1940-ben – de a felsőbbrendűség mítoszába itt nem vegyült antiszemitizmus. Aztán ott voltak a mindenkori Mitläuferek, akik szerephez akartak jutni, fontosnak lenni, felülkerekedni a kisebbségi érzésükön…

– S az önök nagy írója, Knut Hamsun?!

– Sosem lépett be a nácipártba. Visszaéltek a nevével. Nem szerette a briteket. Viszont a könyveinek nagy sikerük volt Németországban. Ezért írt olyan iszonyú cikkeket a náci sajtóba. Eszményképe lett a felsőbbrendű északi germán, az erős erdőlakó… Vigelandnak is hízelegtek a németek, de már nagyon öreg volt, megúszta a nácikat, a háború alatt meghalt. Szobraiban így is több a germán, mint a skandináv.

– Ön még nagyon fiatal ember volt azokban az években.

– Én csak a passzív ellenállásban vettem részt. Illegális lapokat terjesztettem, rádióztam otthon; eléggé ügyetlen voltam. Apám börtönben ült, egyik bátyámat elfogták, a másik bujkált, 1944 nyarától egy hegyi faluban húzódtam meg, álnéven, anyám beteg volt; a környéken fegyveres ellenállócsoport működött, vezetőjét elvitték a németek, s a csoport fegyveres kiképzője, egy brit ügynök, a házunkban lakott, anyám vállalta az életveszélyt… Ott tanultam meg, milyenek a bátor emberek. És ugyanezek az emberek építették fel 1945-ben a leégett városokat, és vonultak be mint megszállók Németországba; és azt mondták: „eljöttünk, hogy bevezessük a demokráciát”. Nem álltak bosszút; csak épp nem álltak szóba a németekkel. Tudja, van valami, ami a norvégokat minden más néptől megkülönbözteti. Mi első perctől fogva tudtuk, hogy győzni fogunk. Hogy a szövetségesek előbb vagy utóbb, de győzni fognak. Úgy néztünk az árulókra – az „evezősök”-re –, hogy jól van, ma ti vagytok az urak, de eljön még az a nap, hogy…! „Velünk vagy ellenünk” – mondta Quisling – és mi ugyanezt mondtuk őnekik!