Naplómból II

Ötven – sőt, hatvan – év alatt meg kell tudni a választ a kérdésre: mivel nehezebb együtt élni, a hazugsággal vagy az életveszéllyel.

Horthy admirális írja 1946-os feljegyzéseiben: „Lengyelország, Dánia, Norvégia, Hollandia és Belgium sorsa bebizonyította, hogy a határozott ellenállás maga után vonta az ország függetlenségének teljes elvesztését és teljes kifosztását.”

Mentegetődzés ez természetesen, de pontatlan.

Norvégiát és Dániát ugyanazon a napon, 1940. április 9-én szállta meg a német hadsereg.

Norvégia ellenállt.

Dánia kapitulált.

A két kormánynak órák alatt kellett döntenie.

A norvég Tore Gjelsvik, sarkkutató geológus, a polgári ellenállás vezetője felidézi könyvében a megszállás első óráit. „A Norvégia elleni német Blitzkrieg az 1940. április 9-re virradó éjszakán villámcsapásként ért mindnyájunkat. Bénító lidércnyomás, szinte nem is valóságos: néhány óra leforgása alatt fővárosunkat s az ország nagyobb városait minden fontos repülőtérrel, parti erődítménnyel és hadianyaggal együtt elfoglalták.”

A norvég hadsereg két hónapig ellenállt. Északon Narvikot visszafoglalták a németektől. Dél-Norvégia azonban nem bírta magát tartani, s a király, VII. Haakon június 7-én kormányával együtt hajóra szállt, Angliába menekült. Öt év múlva ugyanezen a napon érkezett vissza hazájába.

1983 áprilisában dr. Eilert Eilertsen orvos, Bergen város polgármestere megmutatta a Hardanger-fjord fölött a hegyi ösvényeket, ahol annak idején a helybeli parasztok menekültek a Gestapo elől.

Mit jelent egy reggel megszállt országban fölébredni, kérdeztem.

„Rossz lelkiismeretet. Azt, hogy nemcsak Németország volt becstelen: Norvégia sem tett meg mindent, amit tehetett volna, hogy hadserege, flottája, légiereje ne legyen ütésképtelen. Ha ez nem így van, valószínűleg kiverjük innen a németeket. Tény azonban, hogy készületlenek voltunk. És szervezetlenek. A helyzet zavarosságát fokozta, hogy Churchill aknákat telepített a norvég partvidékre; egy darabig az sem volt biztos, ki támadott meg bennünket: a britek vagy a németek! Amellett néhány német hajó brit zászlót vont fel az árbocára… Rendbe kellett hoznunk a sorainkat és az önbizalmunkat. A legtöbben ezért lettek ellenállók.”

A polgármester a háború alatt a Skóciában kiképzett Linge-század hadnagya volt. A Linge-katonák élelmet és fegyvert szállítottak a norvég partvidékre. 1942-ben a Gestapo lecsapott a hajókra, és fölégetett egy kikötőt, Telavåg halászfalut.

A községi elöljáró, Thomas Midttvedt egykori halász emlékezése szerint „Terboven Reichskommissar ott állt, és nézte, ahogy ég a falu. Egyszer csak egy kő majdnem eltalálta. Lidice és Oradour mellett ez a harmadik helység, ahol a németek »példát statuáltak«.”

Fölgyújtotta és nézte. És a kő nem találta el. De odavágták.

Mivel nehezebb együtt élni, a hazugsággal vagy az életveszéllyel?

Nem sokkal ezután elutaztam Dániába s az egyfolytában semleges Svédországba is.

Négy év alatt ötvenhárom embert kérdeztem meg az észak-európai második világháborúról. Szereplőket, vezetőket, foglyokat, kutatókat. 1988-ban könyvet írtam róluk. De a kérdést – hazugság vagy életveszély – most teszem föl magamnak igazán.

Kiválasztottam az ötvenháromból tizenöt életviselt embert. A többitől is néhány fontos, eligazító mondatot. Három ország polgárai, háromféle magatartás szorongatott helyzetben. Nem ítélem meg őket, nincs rá jogom. Ítéljenek ők magukról és egymásról.

Nem ítélek, csak kérdezek. És ma is figyelek rájuk.

Jobban, mint bármikor.