Norvégia

 

Naplómból I

Bergen nyugat-norvégiai városba 1958 augusztusában kellett volna utaznom, nevelési kongresszusra.

Egy éve voltam tanár. Újpesten. Fiatal. Kezdő. Mindennél szenvedélyesebben vonzott a nevelés. Az irodalomnál is, a zenénél is szenvedélyesebben. Az utazásnál is. Talán.

Sohasem jártam addig külföldön. Még Kassán sem, még Kolozsvárt sem. Sehol.

És akkor most Bergen! Nyugat-Norvégia. Gleccserek. Sziklák. Tengerpart! A fjordvidék! „Kitépem Norvégia erdeiből a legmagasabb fenyőt, és azzal írom az egekre…”

1958 augusztusa. Nem tudtam, mit jelent. Benne éltem.

A kerületi oktatási osztály vezetője azt írta rólam akkor valahová: „Nem megbízható.”

Nem utaztam el.

Jártam aztán sokat és sokfelé. Hanem a marhabillogot nem szokás elfelejteni.

Évtizedekkel később a televízió kisfilmet játszott a norvégokról: norvég filmet. A vásznon öles termetű norvégok sítalpon ugranak be az ágyba, norvég turista hazafias dalokat énekel külföldön, majd elátkozza hazáját a vámnál, amikor dupla fenekű bőröndjéből otthon kiszedik a szeszes italt, norvég idegenvezető mutogatja Ibsen lakóházát és ásít, norvég tömeg ácsorog a norvég parlament előtt, s kisvártatva megveri az eredménnyel kisiető norvég Nobel-békedíj bizottságot.

Azonnal ösztöndíjat kértem Norvégiába. Indokolás: ha egy ország nevetni tud saját magán, az az ország rendszerint nagy tettekre is képes.

A nehézvízszabotázzsal épp a norvégok bénították meg Hitlert az atombombagyártásban.

Az 1940–45-ös norvég ellenállási mozgalmat szeretném tanulmányozni, ezt írtam az indokolás mellé a kérvényembe. Gondoltam, a norvég külügyminisztériumban ki fognak nevetni.

Nem nevettek ki.

„Ön az első külföldi, aki érdeklődik irántunk – mondták. – Regényt már írtak rólunk: John Steinbeck, Siegfried Lenz. Jugoszláviából itt járt egy újságíró, de csak a jugoszláv partizánok nyomát kereste. A norvégok története senkit sem érdekel. Mindenki a dánokhoz megy.”

Így kerültem Norvégiába, s először éppen Bergenbe, ahonnét mindössze néhány kilométer a fjordvidék.

1983 áprilisa. Sziklapart. Gleccser. Fenyőfák. Minden úgy van, ahogy volt.

Nem huszonöt éves vagyok, hanem ötven.

 

Naplómból II

Ötven – sőt, hatvan – év alatt meg kell tudni a választ a kérdésre: mivel nehezebb együtt élni, a hazugsággal vagy az életveszéllyel.

Horthy admirális írja 1946-os feljegyzéseiben: „Lengyelország, Dánia, Norvégia, Hollandia és Belgium sorsa bebizonyította, hogy a határozott ellenállás maga után vonta az ország függetlenségének teljes elvesztését és teljes kifosztását.”

Mentegetődzés ez természetesen, de pontatlan.

Norvégiát és Dániát ugyanazon a napon, 1940. április 9-én szállta meg a német hadsereg.

Norvégia ellenállt.

Dánia kapitulált.

A két kormánynak órák alatt kellett döntenie.

A norvég Tore Gjelsvik, sarkkutató geológus, a polgári ellenállás vezetője felidézi könyvében a megszállás első óráit. „A Norvégia elleni német Blitzkrieg az 1940. április 9-re virradó éjszakán villámcsapásként ért mindnyájunkat. Bénító lidércnyomás, szinte nem is valóságos: néhány óra leforgása alatt fővárosunkat s az ország nagyobb városait minden fontos repülőtérrel, parti erődítménnyel és hadianyaggal együtt elfoglalták.”

A norvég hadsereg két hónapig ellenállt. Északon Narvikot visszafoglalták a németektől. Dél-Norvégia azonban nem bírta magát tartani, s a király, VII. Haakon június 7-én kormányával együtt hajóra szállt, Angliába menekült. Öt év múlva ugyanezen a napon érkezett vissza hazájába.

1983 áprilisában dr. Eilert Eilertsen orvos, Bergen város polgármestere megmutatta a Hardanger-fjord fölött a hegyi ösvényeket, ahol annak idején a helybeli parasztok menekültek a Gestapo elől.

Mit jelent egy reggel megszállt országban fölébredni, kérdeztem.

„Rossz lelkiismeretet. Azt, hogy nemcsak Németország volt becstelen: Norvégia sem tett meg mindent, amit tehetett volna, hogy hadserege, flottája, légiereje ne legyen ütésképtelen. Ha ez nem így van, valószínűleg kiverjük innen a németeket. Tény azonban, hogy készületlenek voltunk. És szervezetlenek. A helyzet zavarosságát fokozta, hogy Churchill aknákat telepített a norvég partvidékre; egy darabig az sem volt biztos, ki támadott meg bennünket: a britek vagy a németek! Amellett néhány német hajó brit zászlót vont fel az árbocára… Rendbe kellett hoznunk a sorainkat és az önbizalmunkat. A legtöbben ezért lettek ellenállók.”

A polgármester a háború alatt a Skóciában kiképzett Linge-század hadnagya volt. A Linge-katonák élelmet és fegyvert szállítottak a norvég partvidékre. 1942-ben a Gestapo lecsapott a hajókra, és fölégetett egy kikötőt, Telavåg halászfalut.

A községi elöljáró, Thomas Midttvedt egykori halász emlékezése szerint „Terboven Reichskommissar ott állt, és nézte, ahogy ég a falu. Egyszer csak egy kő majdnem eltalálta. Lidice és Oradour mellett ez a harmadik helység, ahol a németek »példát statuáltak«.”

Fölgyújtotta és nézte. És a kő nem találta el. De odavágták.

Mivel nehezebb együtt élni, a hazugsággal vagy az életveszéllyel?

Nem sokkal ezután elutaztam Dániába s az egyfolytában semleges Svédországba is.

Négy év alatt ötvenhárom embert kérdeztem meg az észak-európai második világháborúról. Szereplőket, vezetőket, foglyokat, kutatókat. 1988-ban könyvet írtam róluk. De a kérdést – hazugság vagy életveszély – most teszem föl magamnak igazán.

Kiválasztottam az ötvenháromból tizenöt életviselt embert. A többitől is néhány fontos, eligazító mondatot. Három ország polgárai, háromféle magatartás szorongatott helyzetben. Nem ítélem meg őket, nincs rá jogom. Ítéljenek ők magukról és egymásról.

Nem ítélek, csak kérdezek. És ma is figyelek rájuk.

Jobban, mint bármikor.

 

Velünk vagy ellenünk

Tim Greve író, egy oslói napilap főszerkesztője, VII. Haakon király életrajzírója.

– Kérem, idézze föl az 1940. április 9-ét követő napokat. Hogyan mozdult meg a bénult Norvégia, fokozatosan vagy egyszerre?

– A megszállás irtózatos sokkját először teljes passzivitás követte: mi történt? – kérdezték az emberek –, németek menetelnek az utcán! Senki nem értett semmit, a családok összehúzódtak, én is összeszedtem az enyémet, északon harc folyt, a fjordvidéken égtek a virágzó almafák, menekülni kellene, hajóval, de hát arról jöttek a németek! Kapkodtunk, napról napra nőtt a fejetlenség, az emberek teherautókra, biciklikre kéredzkedtek föl az országúton… Aztán lassan harag lett a méltatlankodásból. Egy német tiszt nyilatkozott, hogy: „barátként jöttünk ide”. Az emberek leköpték a németeket. Néhányan szervezkedni próbáltak, tenni valamit, de nem volt fegyver, a kormány nem tudta, mi az a mozgósítás, 1814 óta itt nem volt háború, a tisztek biciklivel jártak házról házra a hadügyminiszter utolsó pillanatban kiadott hadparancsával, de az emberek nem ismerték az egyenruhát, az ellenállásra jelentkező polgárokat meg hazaküldték, teljes volt a zűrzavar. Tudja, a harmincas években a katonatisztek osztályellenségnek számítottak, a munkások ellenségének, ezért a szocialista gondolkodású embernek kötelessége volt, hogy hadseregellenes legyen. A szolgálati idő harmincöt nap volt. A harmincas évek végén néhány fiatalember figyelmeztette a kormányt, vigyázzatok, ott van Etiópia, ott van Spanyolország példája, csinálni kellene valamit – de a közgondolkodás ez volt: „minek a hadsereg? hiszen mi senkinek sem ártottunk! hadsereget tartani barátságtalan dolog.” Apám, aki tiszteletbeli francia tanácsos volt, megmondta előre, mi lesz. Néhány család légelhárító ágyút szerzett be a partvidéken, folyt a műkedvelő katonásdi, közben elszigetelődtünk a világtól és egymástól, a nagyvárosok közt nem járt a vonat, minden polgármester a maga szakállára intézkedett… Quisling, a nácipárt vezére még április 9-én este miniszterelnökké kiáltotta ki magát, kormányzása hat napig tartott, a németek félreállították, megalakult az ideiglenes kormányzótanács, tagjai megpróbáltak békésen együttműködni a németekkel, de a nyomás egyre nőtt, ördögi alak volt Terboven Reichskommissar; rávették a tanácsot, szólítsa föl a királyt: mondjon le a trónról. De a király nem mondott le!

– Meghatározható-e az ellenállás kezdetének valódi pillanata?

– Igen. Ez volt az. A narviki győzelem visszaadta a nemzet önbizalmát, de a király döntése azt jelentette, cselekedni kell. Szeptemberben Terboven megint a nácipárthoz fordult támogatásért, a többi politikai pártot betiltották, megértettük, hogy nincs mód tárgyalni a németekkel. A szervezkedés műkedvelő módon indult, de a frontok már tisztázódtak; a kommunisták eleinte pártolták a németeket, még érvényben volt az 1939-es szovjet–német megnemtámadási szerződés, de később csatlakoztak az ellenálláshoz, sokukat elfogták, agyonlőtték…

– Az, hogy Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, sok mindent eldöntött Európában.

– Kis, titkos csoportok szerveződtek, csak a vezetőik ismerték egymást, magán-rádióleadók működtek mindenfelé, aztán a résztvevők száma egyre nőtt, fegyver nélkül gyakorlatoztak, Nyugat-Norvégiában egy tornatanár harmincezer embert összeszedett! A puszta szervezkedés ébren tartotta az ellenállás szellemét. Sokan persze hiába kockáztatták az életüket. Valami ártatlan naivsággal azt gondolták: a németek nem lőnek le senkit, az nem volna tisztességes! Mikor aztán sorban eltűntek az élelmiszerek, s a tejet is megvonták, és az emiatt sztrájkba lépő munkások két szakszervezeti vezetőjét agyonlőtték a németek, a norvégok kezdték végre megérteni, mi történik. Kialakult a „jégfront”. Ne állj szóba némettel! Ha megkérdezi az utcán, merre menjen, mutass rossz irányba. Ne ülj melléje a villamoson. Haakon király születésnapján az emberek virágot tűztek a gomblyukukba. Quisling rohamcsapata, a Hird emberei letépték a virágokat. Akkor gemkapcsot tűztek a kabáthajtókára, az összetartás jelképét, és mikor a Hird azt is lefülelte, gombostűt szúrtak ugyanoda: a fegyverem rejtve, de a fejem fönn van! A szülők, a tanárok levélben tiltakoztak a nácipártba való belépés ellen, ezrével írták a leveleket, a papok is tiltakoztak, a gyerekek Haakon király monogramját, a 7-es számmal átütött nagy H betűt firkálták a falra…

– És aki nem tartott a jégfronttal? Aki németbarát volt? Hogyan lett valaki Norvégiában náci? Miért?

– Különböző okokból. Sokan kommunistaellenességből. Mások haragudtak a Munkáspártra. Ismét mások úgy vélték, erőskezű vezetőre van szükségünk. Néhányan elhitték, hogy a felsőbbrendű fajhoz tartozunk, nagy ország leszünk, mögöttünk a viking hagyomány, s a britek elárultak bennünket 1940-ben – de a felsőbbrendűség mítoszába itt nem vegyült antiszemitizmus. Aztán ott voltak a mindenkori Mitläuferek, akik szerephez akartak jutni, fontosnak lenni, felülkerekedni a kisebbségi érzésükön…

– S az önök nagy írója, Knut Hamsun?!

– Sosem lépett be a nácipártba. Visszaéltek a nevével. Nem szerette a briteket. Viszont a könyveinek nagy sikerük volt Németországban. Ezért írt olyan iszonyú cikkeket a náci sajtóba. Eszményképe lett a felsőbbrendű északi germán, az erős erdőlakó… Vigelandnak is hízelegtek a németek, de már nagyon öreg volt, megúszta a nácikat, a háború alatt meghalt. Szobraiban így is több a germán, mint a skandináv.

– Ön még nagyon fiatal ember volt azokban az években.

– Én csak a passzív ellenállásban vettem részt. Illegális lapokat terjesztettem, rádióztam otthon; eléggé ügyetlen voltam. Apám börtönben ült, egyik bátyámat elfogták, a másik bujkált, 1944 nyarától egy hegyi faluban húzódtam meg, álnéven, anyám beteg volt; a környéken fegyveres ellenállócsoport működött, vezetőjét elvitték a németek, s a csoport fegyveres kiképzője, egy brit ügynök, a házunkban lakott, anyám vállalta az életveszélyt… Ott tanultam meg, milyenek a bátor emberek. És ugyanezek az emberek építették fel 1945-ben a leégett városokat, és vonultak be mint megszállók Németországba; és azt mondták: „eljöttünk, hogy bevezessük a demokráciát”. Nem álltak bosszút; csak épp nem álltak szóba a németekkel. Tudja, van valami, ami a norvégokat minden más néptől megkülönbözteti. Mi első perctől fogva tudtuk, hogy győzni fogunk. Hogy a szövetségesek előbb vagy utóbb, de győzni fognak. Úgy néztünk az árulókra – az „evezősök”-re –, hogy jól van, ma ti vagytok az urak, de eljön még az a nap, hogy…! „Velünk vagy ellenünk” – mondta Quisling – és mi ugyanezt mondtuk őnekik!

Ne higgye, hogy a norvégok olyan rendes emberek

– Bizonyára csak a szép oldalát mutatták meg önnek. Vagy csak a fehéret-feketét. Pedig az az öt év nem fehér volt, és nem is fekete volt, csak szürke.

Jahn Otto Johansen író, oslói lapszerkesztő, tudósító, a Norvég Rádió munkatársa. Három dokumentatív esszéregényt írt a norvég és az európai zsidókérdésről.

– Ne higgye, hogy a norvégok olyan rendes emberek, mint amilyennek képzelik magukat. A háborúban a finnek több embert vesztettek, mint a norvégok. Magyarázat persze mindenre van. Norvégia homogén, keresztyén, demokratikus társadalom, befelé forduló, nem veszi be az idegent. Itt nincs hagyománya a más nyelvnek, a más vallásnak, a nemzeti kisebbségnek. A norvég ember nemcsak a zsidók iránt: mindenki más iránt közömbös. A norvégot semmi más nem érdekli, csak a többi norvég. A megszállás alatt egy norvég „biztonsági okokból” megölt néhány zsidót: veszélyesnek találta őket a környezetükre nézve. Aztán magához vette az ingóságaikat. A háború után ezt a norvégot bíróság elé állították – és felmentették! Kérdésemre a bíró azt felelte, az ítélet törvényes, hiszen a vádlott a honfitársai életét: norvégok életét akarta megmenteni. De hiszen, mondom a bírónak, itt rablógyilkosság történt! Nem történt rablógyilkosság, válaszolta a bíró.

– Gondolja, hogy az efféle példa az általánosság szintjére emelhető? Olvastam, hogy a lutheránus egyház püspökei pásztorlevélben tiltakoztak az ország nácivá alakítása ellen, s a tiltakozást lemondásukkal hitelesítették. Nehezen képzelhető el, hogy az „Isten akaratával ellentétes” cselekedetek sorából kizárták volna a zsidóüldözést.

– Ismertem egy falusi papot, a háború alatt „püspök” lett Nyugat-Norvégiában, és röpiratot bocsátott ki arról, hogy a zsidók – Isten ellenségei, Krisztus gyilkosai – „közvetlen fenyegetést jelentenek a keresztyénség, a nyugati civilizáció és Norvégia ellen”, nem szabad őket segíteni, nem szabad zsidó menekülteket beengedni Norvégiába, elveszik a munkaalkalmat a jó norvégok elől, titkos kapcsolataik révén mindenhová beszivárognak: „nyújtsd a kisujjadat a zsidónak, nemsokára az egész kezedet követeli” – mondja a röpirat. A pap külön szót emel az Európából bevándorolt zsidó orvosok ellen, akik „ravaszul befurakodtak ide, és állást szereztek maguknak Norvégiában”; név szerint felsorolja őket, s érezteti, hogy a zsidó orvosok kifejezetten veszélyt jelentenek a norvég egészségre, mi több, szellemiségre. Illusztrációit a röpirat egy gyermekek számára készült antiszemita képeskönyvből veszi, nagy orrú, görbe lábú, szőrös, vastag kezű figurák, arcukon bűnözésre, hazudozásra való hajlam, testükön ördögi jelképek…

– Ez csak egy röpirat, nem intézményesített antiszemitizmus.

– A háború alatt Norvégia bizonyos vidékein rendelet jelent meg arról, hogy nem lehet házakat eladni zsidó vevőknek. Egy gyár úgy reklámozta magát, hogy kétszázötven alkalmazottja között egyetlen zsidó sincs. A zsidók üzleteire karikatúrákat ragasztottak, „J” betűt festettek, a zsidókat kicsúfolták a villamoson…

– Egy ország közvéleményére nem lehet a nácik viselkedéséből következtetni.

– A nem náci tisztviselők magatartásában nyoma sem volt részvétnek, az üldözöttekkel való szolidaritásnak. Sem apám, sem anyám nem értette, hogy lehetnek ilyenek a norvégok. Egy lapban cikk jelent meg arról, hogy Norvégia „elzsidósodik”. Egy másik lap azt írta, hogy a bevándorlók „tönkreteszik a norvég pszichét”. 1933 és 1940 között ötszáz zsidó menekült Norvégiába, ebből háromszáz telepedett itt le, de ez is elég volt arra, hogy ne csak a nácik: mások is megijedjenek a következményektől. Már a harmincas években sajtóvita volt a bevándorlásról, arról, hogy az ember először az övéin segítsen, csak azután az idegeneken; hogy volt-e a költő, Henrik Wergeland ereiben zsidó vér; hogy a zsidók értelemcentrikusak, tehát destruktívak, s ezért tehetségük veszélyes – egy lap állandó rovatot nyitott „A Talmud erkölcstelensége” címmel –; és elhangzott, hogy alapítsanak zsidó államot, jó messze, Madagaszkáron vagy Új-Guineában, s menjen oda minden norvég zsidó…

– Mikor azonban tettlegességre került sor, úgy tudom, a norvég rendőrök figyelmeztették a zsidókat, hogy vigyázzanak.

– 1942. október végén a németek lecsaptak a norvég zsidókra. Apám szerint kifejezetten német akcióról volt szó. Nem így volt: norvégok is részt vettek benne, NS-párttagok vezették az akciót, norvég rendőrök kísérték a zsidókat, emléktárgyakat vettek magukhoz a lakásokból, és norvég listák alapján történtek az elfogatások, Ordnung muss sein, a norvégok is rendet tartanak, kartotékban, letartóztatásban, rabkísérésben… Összesen ezernyolcszáz-kétezer zsidó élt egész Norvégiában, körülbelül a felét megölték, és a háború után ezért senkit nem vontak felelősségre! Mintha csak apró epizód lett volna!

– Egy emlékiratban olvastam, hogy ami a norvég zsidókkal történt, az „egész Norvégia történelmének legnagyobb szégyenfoltja”. Az ellenállási mozgalom azonban, tudomásom szerint, mintegy ezeregyszáz norvég és külföldi zsidót szöktetett át Svédországba. Abból a hétszáznyolcvanból, akit a Gestapo elhurcolt, huszonnégy maradt életben, s tért vissza Norvégiába. S akik segíteni próbáltak az elfogottakon, azok közül is sokat elvitt a Gestapo. 1943 augusztusában négyszázhetven norvég rendőrt is elfogtak, s több mint a felét egy Danzig melletti koncentrációs táborba vitték…

– De a tragédiát mégsem tudtuk megakadályozni! Miért tudták a dánok?! A dánok a zsidókat 1943-ban különleges akcióval átmentették Svédországba, és a finnek is megkímélték őket, nem adták őket a Gestapo kezére, pedig a finnek a németek oldalán harcoltak!

– Azt hiszem, ezek itt a kivételes példák. Hiszen ha Európa többi országára gondol… De engedjen meg inkább egy személyes természetű kérdést. Ön, szerkesztő úr, nem zsidó. Szavaiból mégis olyan keményen szól az ítélet és a fájdalom, hogy az már szokatlan az etnikumok közös sorsvállalásának történetében. A sebzett igazságérzet okán cikket szoktak írni, esetleg riportkönyvet. De trilógiát? Nincs valami személyes köze az ügyhöz?

– Van. Apai nagyanyámat fiatal korában teherbe ejtette egy férfi, aki aztán otthagyta őt. Nagyanyám azt képzelte, a férfi zsidó volt. Nagyanyám náci lett, föl akarta adni a férfit a Gestapónak, 1940-ben tűvé tette érte Norvégiát… Fasiszta dokumentumokat, könyveket, cikkeket gyűjtött, bekezdéseket megjelölt, sorokat aláhúzott bennük; az imént ezekből a cikkekből idéztem. Nagyanyámmal a család megszakította a kapcsolatot, a dokumentumokra a halála után találtunk rá. És igen, más érzelmi szálakról is szó van. Barátokról, Európa-szerte. Sorsokról, amelyekről írok. Gyerekkorombeli szomszédainkról, egy zsidó családról. Mikor a háború végén megtudtuk, hogy ez a család elpusztult, apám összehívott bennünket, Eszter könyvéből olvasott fel, Hámánra emlékeztetett, s az átokra, Ahasvérus király átkára, hogy szálljon a gonosz szándék a gyilkosok fejére! És azzal csukta be a Bibliát: így jár mindenki, aki fölkel Isten saját népe ellen. Némettel pedig nem állt szóba többé. Szerencsére már nem érte meg a német újjáépítést.

– Mi történt a háború után azokkal, akik túlélték a táborokat, és vissza akartak ide települni?

– 1945 márciusában a londoni norvég kormány rendeletet hozott a menekültek hazatelepítéséről. Az eredeti rendeletben a zsidók is benne voltak. Nygaardsvold miniszterelnök kihúzta a rájuk vonatkozó részt, mondván: „ezeket az embereket mi nem kértük arra, hogy jöjjenek Norvégiába”. Egy interjúban nekiszegezték a kérdést a miniszterelnöknek: mivel itt – foglyokat, szökevényeket, mindent egybevéve – százezerből mindössze száz emberről van szó, rendelkezése nyilvánvalóan nem gazdasági, hanem elvi jellegű. A miniszterelnök igent mondott, s hozzátette: mi nem tiltjuk meg, hogy ezek az emberek Norvégiába jöjjenek, de nem fogunk rájuk pénzt költeni.

– Akkor hát hogy kerültek vissza a zsidók Norvégiába? Ha jól értem, azokról van szó, akik még nem voltak norvég állampolgárok.

– Tisztességes norvég is van. Egy norvég ember nyolcvanezer koronát gyűjtött össze a zsidók támogatására, mikor meghallotta, hogy a miniszterelnök fejenként ezer koronát követel. Az emigráns kormány egyik tagja pedig javaslatot dolgozott ki: utasítani kell a tiszteket, segítsenek hozzá minden szabadon bocsátott foglyot, hogy visszatérhessen a hazájába, s a hontalanokat is repatriálni kell. Végül megszületett a rendelet, belement a miniszterelnök is, a földönfutók a magánúton összegyűjtött pénz segítségével hazatértek – és Norvégia lett a szövetségesek közül az egyetlen ország, amely tekintettel volt a hontalanokra…

– Nincsenek tehát Norvégiában hazátlanok. Az idegengyűlöletből maradt-e valami?

– A fajgyűlöletből, általában. Működik a szélsőjobboldal; röpcédulákat osztogatnak a fiatalok között, az iskolákban… Maga az antiszemitizmus egyébként nem önálló jelenség, hanem jelkép; aki antiszemita, az anti-mindenféle is lehet. S az ilyesmi nem múlik el, ezt ön is tudja.

Megszállók, kifele innét!

Herluf Nygaard nyugalmazott vezérőrnagy, az oslói Iparvédelmi Intézet igazgatója. 1982-ben könyvet írt a megszállás és az ellenállás mindennapjairól.

– Vezérőrnagy úr, az ön könyvének címe Kínvallatás, menekülés, túszok – az ártó ember. Katona létére mi vitte rá, hogy hadműveletek helyett a terror gyakorlatáról írjon?

– A háború elején őrmester voltam, s két barátommal, akik már a Linge-század katonáiként érkeztek Norvégiába, Stockholmon át én is Nagy-Britanniába menekültem, és rövid shetlandi kiképzés után mint rádiótávírász jöttem vissza az északnyugati partvidékre. A földalatti ellenállást szerveztük, fegyvereket csempésztünk be a halszállítmánnyal: a ládákban alul mésztufa volt, azon papír, azon a fegyverek, s a legtetején több rétegnyi hal; a német kereskedő, aki továbbította a szállítmányt, nem is sejtette, mit ad tovább a barátainknak. A szervezetben csak a legfelső vezetés tagjai ismerték egymást, s kapcsolatban voltak a csoportvezetőkkel, de a közemberekkel nem; minden csoportvezető kilenc embert ismert, s azok ismerték a saját csoportvezetőjüket. Ennek megfelelően folyt a kiképzés. Közben néhány emberünket elfogták és agyonlőtték, de 1942-ig át tudtuk venni a szállítmányokat. 1942 őszén vidékünkön német iránykereső működött, s mikor egy nap megkerestem távírászunkat, miért nincs üzenet Londonból, emberünk helyén egy jól megtermett németet találtam, megragadott, állon vágtam, összeverekedtünk, tíz másik német jött a segítségére, elfogtak. A Gestapo főhadiszállására vittek. Megkínoztak. Ütöttek, fegyvert fogtak rám, magánzárkába csuktak, rákötöztek egy asztalra, vasrúddal vertek, míg el nem vesztettem az eszméletemet, apró szobában óriási lámpával az arcomba világítottak, megpróbáltam nevek nélkül beadni nekik valami történetet, aztán megpróbáltam kiugrani az ablakon, kiszedtem a zsanért, kötelet fontam az ágyneműből, kimásztam, elfogtak, összebilincseltek egy másik fogollyal, elvittek, mentünk egy hídon át, körös-körül németek, éreztem, hogy ha mozgatom a kezem, a bilincsben meglazul a pöcök, s mikor a börtönhöz értünk, kiszabadítottam magam, és futásnak eredtem. Fejest ugrottam a folyóba, a német őr nem mert lőni, négykézláb kúsztam a kórházig, az ápolónő nem mert segíteni, egy barátomnál húzódtam meg egy órányit, aztán elindultam a börtön felé, mert tudtam, hogy arrafelé nem fognak keresni. Megint a barátaimnál bújtam el, teherautón akartam átszökni Svédországba, német őrökbe futottunk bele, a teherautó alvázán krisztusi pózban lógtam körülbelül tíz kilométernyi úton át. Svédországban hóvihar fogadott, aztán köd ereszkedett, a vasútvonal mentén elgyalogoltam az állomásig, ott összeestem. Stockholmból végül eljutottam Angliába, a Linge-század kötelékében kaptam másfél éven át kiképzést; az angolok először azt hitték, kém vagyok – a németek néhány norvégot szabadon bocsátottak azzal a feltétellel, hogy kémkednek a Gestapónak –, így engem is vallatóra fogtak az angolok, de aztán megtalálták a nevemet egy német körözvényben, s ez eldöntötte a sorsomat. Közben otthon a családomat elfogták, szüleimet, öcséimet, húgaimat – heten voltunk testvérek, a legkisebbik nyolc és fél éves volt, s néhányukat egészen a háború végéig fogva tartották. Minket pedig három csoportban visszadobtak Norvégiába, beosztásom a dél-norvég hegyvidékre szólt, ipari létesítményeket kellett védenünk; a németek ismét működtették az iránykeresőt, sokáig nem akadtak ránk, kunyhót építettünk, síugrósánccal, nehezen megközelíthető terepen. 1944-45 telén megtalálták a kunyhót, tíz embert agyonlőttek; Leif Tronstad professzor és különítménye elfogta a helybeli náci rendőrt, a rendőr hibbant agyú öccse követte a nyomokat, két emberünket lelőtte, kiszabadította a bátyját, végképp mennünk kellett, három kilométerrel odébb vittük az adó-vevő készüléket, miután egy szálloda előtt lelőttem a német őrt… Mikor a béke eljött, hétszáz fegyveres emberemmel vettem át a helységet, addigra már hadnagy voltam, s mögöttünk volt a nehézvízszabotázs, amelynek tervezésében Tronstad professzor is részt vett, s kivitelezésével az én embereim is kapcsolatban álltak. Hát röviden: ennyi történt.

– S ha most röviden meg kellene fogalmaznia, az ön számára mit jelentett ez az ártalom, mit mondana?

– Azt, hogy kihívás volt. Kihívás, amire azt feleltem: kifele innét! És aztán ez lett a munkám. A foglalkozásom, mint bármely polgári foglalkozás. Azokban az években fegyverrel aludtam. Megszoktam, hogy fegyverrel alszom.

– És hogy sikerült leszoknia róla?

– A háború után még körülbelül másfél évig éjjelente lidérces álmaim voltak, azt álmodtam, hogy üldöznek a németek. Hat-hét Linge-katona beleőrült a békeidőbe, soha ki nem gyógyultak, egyik rászokott az italra, a másik öngyilkos lett… Hosszú évekig nem bírtam háborús könyvet a kezembe venni. És látja, most magam is írtam egyet.

– Talán azért nem őrül meg az ember, mert tudja, hogy egy napon meg fogja írni. S a jelenlegi munkaköre?

– Mióta hosszabb külképviseleti munka után a hadsereg kötelékéből vezérőrnagyként nyugdíjba mentem, ennek az intézménynek vagyok az igazgatója. Feladatunk a gyárak ipari védelme: gáz- és tűzvédelem, egészségügyi szolgálat… Most ez a dolgom.

– Megenged még egy kérdést? Norvégia NATO-tagállam. Nem volt mód rá, hogy az ország semleges maradjon?

– Sajnos, nem. Egyszer már ért bennünket kellemetlen meglepetés; még egyszer nem engedhetjük meg magunknak. De hát Magyarország sem semleges.

Mi a becsületünket nem vesztettük el

Ragnar Ulstein író az északnyugati szigetváros, Ålesund közelében, egy halászfaluban él. Évtizedeket szánt rá, hogy megírja a szigetvilágbeli ellenállók, megszállók, besúgók és kémelhárítók történetét s azt a kemény életet, ami az északi szigetlakóknak mindig is kijutott.

– Vajon háború idején kiszolgáltatottabb-e a városoknál a szigetvilág? Vagy éppen ellenkezőleg: védettebb?

– Itt, nálunk mindent meghatároz a partvidék. A halászok azt gondolták: átkelni a tengeren, mi az nekik! Csakhogy az átkelésben nem volt tapasztalatuk. Akit itt a németek elfogtak, azt kivégezték vagy lecsukták – pedig többnyire csak arról volt szó, hogy az illető el akart szökni innét, s a terveit meghallotta egy spicli. Aki többet akart, aki az ellenállást választotta, a halált választotta. Negyvenezer ellenálló volt – és tízezer áruló! Tízezer spicli egy három és fél milliós népből! Nyolcezer sziget van itt a partvidéken, a németek rájöttek, hogy nem tudják a szigeteket szemmel tartani, hát ügynököket béreltek fel. Megfizették őket. Hanem itt az embereknek az árulásról sem voltak képzeteik! Évszázadokon át az árulás csak üres fogalom volt. És nagyon alacsonyak voltak a bérek… Ettől olyan szomorú ez az egész história: nem a ragyogó hősiség története, csak két csoport norvégé, az egyiknek a szívügye volt fontos, a másiknak a megélhetése.

– Csak a megélhetése?

– Elsősorban az. A nácipárt itt nem volt nagyon erős. Az ügynökök többsége nem volt náci, csak megfizetett besúgó. Amellett az emberi természetben rejlő alapvető megalkuvási hajlammal is számolni kell. Sok embernek fontos, hogy a hatalmon lévőt kiszolgálja.

– Milyen volt a besúgók mimikrije?

– Tökéletes. Olyanok voltak, mint mi: halászok, parasztok, iskolás fiúk. Remekül játszották a patriótát. Itt, Ålesundban egy egész csoport besúgó befészkelte magát az egyik ellenállócsoportba, a vezetőjük Rinnan volt, foglalkozására nézve sofőr; ügyes, tehetséges, cinikus férfi, szakember a kínzásban. Olyan jól értette a beszivárgási játszmát, hogy több ellenállási csoportot szétrobbantott, és megbénította a shetlandi forgalmat. Ålesund városkát akkor „kis London”-nak hívták, annyi információ jutott innen Londonba – társaimmal a sziklákon ültünk, minden ellenséges hadmozdulatról értesítettük a briteket –, ezért Berlin elhatározta, hogy leállítja a shetlandi forgalmat, vagyis a norvégok menekülését Skóciába; a semleges Svédország nem érdekelte őket, oda menekülhettünk. A sofőr, aki egy közeli városban élt, tudta, hogy a mieink bejárogatnak a városi kávéházba, odaküldte két spiclijét, akik nagy hangon elkezdték szidni a németeket. A mi tapasztalatlan embereink meg fölvették őket a halászhajóra… A menekülők közül tizennyolcat kivégeztek, a többit lecsukták, a nőket koncentrációs táborba vitték. Több száz ember életébe került, hogy a norvégok megtanulják, mi az óvatosság, az önvédelmi ösztön. A kivégzések kilencven százaléka a spiclik miatt történt.

– Önt hogy érintette érzelmileg a megszállás?

– Húszéves voltam, és rendkívül dühös. Megállítottam a német katonákat az utcán, elmondtam nekik, mit gondolok Hitlerről. Megmondtam, hogy meg fogunk szabadulni tőlük, és el fogjuk vágni a torkukat. Megmosolyogtak és odébbálltak. A német katonák nem voltak velünk ellenségesek, lekiabáltak a hajókról, hogy elhozták a szabadságot; csak az SS és a Gestapo volt kegyetlen, a Wehrmacht-katonák nem: őszintén elhitték a saját propagandájukat. Néhány éve Nyugat-Németországban voltam, s találkoztam valakivel, aki itt katonáskodott a háború alatt Norvégiában, s abban a hitben élt, hogy felszabadít minket a britek alól. Megkérdeztem: most, negyven év után még mindig azt hiszi, hogy a szabadságot hozta? Azt válaszolta: igen. Elborzadok az emberi természettől, milyen könnyen áldozatául esik a hamis képzeteknek, a véleményterrornak, a hazugságnak. Én épphogy elmúltam húszéves akkor, és megszöktem innét, mert nem bírtam nézni, hogy a többség lavírozik, hogy az emberek egyszerűen megszokják a hazudozást!

– Milyen volt a többség kapcsolata a megszállókkal?

– A németek – ismétlem: nem az SS, és nem a Gestapo – tisztességesen viselkedtek, itteni parancsnokuk rendesebb vezető volt, mint Quisling, emberei közt szigorú fegyelmet tartott. A norvégoknak nem a németekkel kellett megütközniük, hanem a nácizmussal, nem a katonákkal, hanem Hitlerrel. De a norvégok – ez a homogén nép, ez a „tiszta” faj – megtartották a távolságot, őrizték a saját szokásaikat. A németek teli voltak romantikus ábrándokkal a norvégokról, de a norvégok nem engedték be őket a házaikba, csak nácik otthonába léphettek be, pedig majd meghaltak, hogy otthont, konyhát, kisbabát, családot lássanak maguk körül.

– Ön tehát ezt hagyta maga mögött. A hazugságot és az elzárkózást. Más szóval: az alkalmazkodás és az idegengyűlölet ellentmondását. Ha ugyan nem egy tőről fakad a kettő.

– 1941 júniusában mentem el Norvégiából, és hétnapi hányódás után érkeztem meg Shetlandbe; szerencsére köd volt. Tudtam, hogy mit akarok. Még 1933-ban láttam egy képet: egy zsidó férfi holttestét az akasztófán, a holland–német határon. A képet megjegyeztem. Ha ez megtörténhet, bárkivel bárhol megtörténhet. Mikor a németek bevonultak a Szudéta-vidékre, mikor elkövették ezt a borzalmas árulást, én már számítottam a háborúra. Volt, aki nevetett ezen. Ugyan már, messze van! A legtöbb ember elviseli, ami messze van. Én mindig vigyáztam, hogy ne essem áldozatául a távolságnak. Ezért lettem katona; 1943-ban mint kiképzett szabotőr tértem vissza, német hajók elleni akciókban vettem részt, igaz, mindössze egy hajót tudtunk elsüllyeszteni, azután norvég iparvállalatokat védtünk. És ezért lettem író. Megtanultam azonosulni. Mélyen megértem a német ellenállási mozgalmat. A németek elvesztették a becsületüket. Mikörülöttünk több a legenda, mint amennyit megérdemlünk, holott Quisling banditáknak hívott bennünket – de mi a becsületünket soha nem vesztettük el.

– Ebből az országrészből is elvitték a zsidókat?

– Errefelé nemigen voltak zsidók; itt, a városban alig néhány család. Üldöztetésük példa volt arra, hogy a fajtája vagy a vallása miatt bárki üldözhető. De errefelé a náci is kevés volt. Inkább keleten éltek, az iparvidéken, ahol nagyobb volt az osztálykülönbség. Ugyanez okból ott több volt a kommunista is. Itt, nálunk ez a halászok, a parasztok, a béresek társadalma, senki sincs kisebbségi helyzetben, a tenger kiegyenlíti a rangkülönbségeket.

– Visszajutottunk tehát a szegénységhez mint az árulás fő okához. Egy nagy magyar költő, Illyés Gyula írja valahol: téved, aki azt hiszi, hogy a szegénység szép. Ön műveiben hogyan próbálja leválasztani a szegénységet az árulásról?

– Tárgyilagossággal. Látom a krisztusi és a júdási oldalt. Minden így szerkesztett munkám mélyén ott a rejtett mondandó, hogy a szabadság fontosabb, mint a szeretet vagy a kímélet. Alakjaim áldozatok, de igent mondanak a sors kihívására. Két háborús regényt írtam, s bennük azt firtatom: ha az ember áldozatból katona lesz, vesztesből győztes, vajon nincs-e meg a veszélye annak, hogy olyanná válik, mint az ellensége: mélyebb értelemben nácivá, hinni fog a hatalomban és az erőszakban, mindabban, amit harc közben annyira megvetett – nem, ez az, aminek nem szabad bekövetkeznie, ez nemcsak az életet, az emberi méltóságot is veszélyezteti!

– Dokumentumkötetei, gondolom, hasonló tárgyilagosságra törekszenek.

– Öt év kutatómunka után kétkötetes könyvet írtam a shetlandi forgalomról; tíz évig dolgoztam azon a három köteten, amely a Svédországba menekült norvégokkal foglalkozik. Feldolgoztam Giske falucska háborús történetét: négyezer ember élt itt négy kis szigeten, menekültek, foglyok, háziasszonyok, katonák, halászok, orosz hadifoglyok, lányok, akik német katonákhoz mentek feleségül; németek, akik a tanyasi házak falai mögött sírtak, mikor Berlin elesett – ha mindenkiről gyűlölet nélkül írok, csak akkor írhatom meg a háború történetét. Aki minden norvégot hősnek ábrázol, és minden németet ördögnek, rossz szolgálatot tesz. Sok németet nem fertőzött meg a náci világnézet. A németek nálunk nem viselkedtek olyan állat módra, mint Jugoszláviában: minket nem néztek alsóbbrendű népnek.

– Én Jugoszlávia közeléből jövök.

– Hiszen ez is baj: az ember beleesik a saját tapasztalatai csapdájába… Mindig fel kell idéznünk, mi történt a többi európai országban, ha igazságot akarunk szolgáltatni a történelemnek. Mindnyájan bűnösök vagyunk, mindnyájan áldozatok vagyunk, nincs tökéletes ártatlanság. Jelenleg a norvég háborús kémelhárítás történetével foglalkozom. Mindkét oldallal: a miénkkel és az árulókéval.

Naplómból III

A tárgyilagosság, a nagy álom.

A BBC hangja. Churchill hangja. Semmiképp el nem lágyulni! „Nem ígérhetek mást, csak vért, verejtéket és könnyeket.”

A Churchill létrehívta SOE, a Special Operations Executive, a Különleges Hadműveleti Parancsnokság, amely kiképzi a Linge-század katonáit, élelmet és fegyvert küld a nyugat-norvégiai partvidékre (Martin Linge színészből lett hadnagy 1941-ben, egy légitámadásban meghal, de a század megőrzi a nevét). Az élelem és a fegyver norvég kézre jut – kinek a kezébe?

A polgári ellenállás egykori vezetője, Tore Gjelsvik sarkkutató nehezményezi, hogy az idegenben kiképzett Linge-katonáknak volt fegyverük, míg a Norvégiában megalakult Milorg – Militœrorganisasjonen: Katonai Szervezetek – egységei s a polgári ellenállók fegyvertelenül gyakorlatoztak. A szövetséges hatalmak megígérték Norvégia invázióját: sosem következett be. A kommunisták gerillaháborút akartak, a polgári ellenállás szabotázst. Az ellenállásban a lakosság öt-tíz százaléka vett csak részt, a többi a családjával törődött. Sok volt a kudarc. A lakosság félt a németek által visszaállított halálos ítélettől. A németek a kommunisták irattárában megtalálták a névsort, és csaknem felgöngyölítették a szervezetet. A szövetségesek csak 1944 őszétől dobtak le fegyvert, addig a Linge-század egységei vitték a szót: „tulajdonképpen szövetséges különítmények egy megszállt országban – mondja Gjelsvik. – Mi pedig brit katonai parancsnak engedelmeskedtünk.”

Nehezen állt helyre a norvég ellenállás egysége. Sok norvég ellenállót büntetőtáborba vittek. Knut M. Hansson, a színész (fiatalon Peer Gynt, most Lear király és Prospero) egy pszichiáter nyomán KZ-szindrómáról beszél, a sachsenhauseni tábor napjaitól máig nem szűntek meg lidérces álmai: „Néha éjjel fölriadok arra, hogy ott vagyok, és jönnek. Ilyenkor reggel azt mondom a feleségemnek: »Else-Marie, az éjjel megint itt voltak«.”

Knut Hamsunnak, a nagy írónak a színész nem tud megbocsátani, semmiféle terrort nem tud elnézni; 1983 áprilisában tiltakozó gyűlésre sietett: szovjet tengeralattjárót vettek észre a norvég felségvizeken.

Aki fogoly volt, nem lehet tárgyilagos.

A sarkkutató, Tore Gjelsvik is fogoly volt: „Narviknál én is részt vettem a harcokban. Egységem végül megadta magát a németeknek, Svédországba, fogolytáborba kerültünk. Megszöktem…”

A svédek szerepe.

A dánok szerepe.

Jahn Otto Johansen: „De a tragédiát mégsem tudtuk megakadályozni! Miért tudták a dánok?! A dánok a zsidókat 1943-ban különleges akcióval átmentették Svédországba…”

Tore Gjelsvik: „Svédországba, fogolytáborba kerültünk…”

A katonaorvost, dr. Sten Floreliust, a norvég hadsereg későbbi sebész főorvosát is elfogják 1942-ben, a hírhedt Grini gyűjtőből egy oslói börtönbe kerül; ott börtönorvos. Kiszabadulása után megszervezi az illegális egészségügyi szolgálatot; ágyneműtől áramfejlesztőig, sebészkéstől röntgengépig annyi orvosi eszközt csempésznek át Svédországból, hogy százötven kórházi osztályt szerelnek föl, a Gestapo orra előtt, hivatalos papírokkal.

1944 szeptemberében az orvos családostul átmegy a határon, hogy megszervezze a Svédországban kiképzett norvég rendőrosztagok egészségügyi ellátását.

Apró halászhajón, az éjszaka sötétjében szöknek.

Milyenek voltak a svédek, kérdezem.

„A svédek egy része azt gondolta: piszok norvégok, mért nem maradtok veszteg, mért nem fértek össze a németekkel! Más részük, főként a határ mentén, segítette a norvégokat. De Sztálingrád előtt még az is megtörtént, hogy a svédek visszadobták a norvég menekülteket a határon, s a Gestapo kezére juttatták őket.”

El kell utaznom Dániába és Svédországba. Ekkor határoztam el.

Dr. Florelius elmond egy viccet.

„Három skandináv síel a hegyekben. Az egyikük svéd, a másikuk finn, a harmadik norvég. Odamegy hozzájuk egy negyedik. Megkérdi a svédet: ha nem volnál svéd, mit csinálnál? Norvég lennék, mondja a svéd. Az utas odamegy a finnhez. Ha nem volnál finn, mit csinálnál? Norvég lennék, mondja a finn. Végül a norvég kerül sorra. Ha nem volnál norvég, mit csinálnál? Elsüllyednék a szégyentől, mondja a norvég.”

Tárgyilagosság. BBC. Churchill. Az ellenállás hibái, vétkei, tragédiái. Nem, nem. Ez az ismerős: az éjszakai lidércnyomás, a szökés, a vicc, a stikli.

A norvég Ellenállási Múzeum kijáratánál, a szövetségesek zászlói alatt van egy felirat.

 

 

 

Ez.

Ez az ismerős.

A vágykép. Az európai összefogás legutolsó pillanata.

Mindig vissza fogok vágyni Norvégiába.