Közép-Európa ígéret volt

Hazugság vagy életveszély

Norvégia

Naplómból I

Bergen nyugat-norvégiai városba 1958 augusztusában kellett volna utaznom, nevelési kongresszusra.

Egy éve voltam tanár. Újpesten. Fiatal. Kezdő. Mindennél szenvedélyesebben vonzott a nevelés. Az irodalomnál is, a zenénél is szenvedélyesebben. Az utazásnál is. Talán.

Sohasem jártam addig külföldön. Még Kassán sem, még Kolozsvárt sem. Sehol.

És akkor most Bergen! Nyugat-Norvégia. Gleccserek. Sziklák. Tengerpart! A fjordvidék! „Kitépem Norvégia erdeiből a legmagasabb fenyőt, és azzal írom az egekre…”

1958 augusztusa. Nem tudtam, mit jelent. Benne éltem.

A kerületi oktatási osztály vezetője azt írta rólam akkor valahová: „Nem megbízható.”

Nem utaztam el.

Jártam aztán sokat és sokfelé. Hanem a marhabillogot nem szokás elfelejteni.

Évtizedekkel később a televízió kisfilmet játszott a norvégokról: norvég filmet. A vásznon öles termetű norvégok sítalpon ugranak be az ágyba, norvég turista hazafias dalokat énekel külföldön, majd elátkozza hazáját a vámnál, amikor dupla fenekű bőröndjéből otthon kiszedik a szeszes italt, norvég idegenvezető mutogatja Ibsen lakóházát és ásít, norvég tömeg ácsorog a norvég parlament előtt, s kisvártatva megveri az eredménnyel kisiető norvég Nobel-békedíj bizottságot.

Azonnal ösztöndíjat kértem Norvégiába. Indokolás: ha egy ország nevetni tud saját magán, az az ország rendszerint nagy tettekre is képes.

A nehézvízszabotázzsal épp a norvégok bénították meg Hitlert az atombombagyártásban.

Az 1940–45-ös norvég ellenállási mozgalmat szeretném tanulmányozni, ezt írtam az indokolás mellé a kérvényembe. Gondoltam, a norvég külügyminisztériumban ki fognak nevetni.

Nem nevettek ki.

„Ön az első külföldi, aki érdeklődik irántunk – mondták. – Regényt már írtak rólunk: John Steinbeck, Siegfried Lenz. Jugoszláviából itt járt egy újságíró, de csak a jugoszláv partizánok nyomát kereste. A norvégok története senkit sem érdekel. Mindenki a dánokhoz megy.”

Így kerültem Norvégiába, s először éppen Bergenbe, ahonnét mindössze néhány kilométer a fjordvidék.

1983 áprilisa. Sziklapart. Gleccser. Fenyőfák. Minden úgy van, ahogy volt.

Nem huszonöt éves vagyok, hanem ötven.

Naplómból II

Ötven – sőt, hatvan – év alatt meg kell tudni a választ a kérdésre: mivel nehezebb együtt élni, a hazugsággal vagy az életveszéllyel.

Horthy admirális írja 1946-os feljegyzéseiben: „Lengyelország, Dánia, Norvégia, Hollandia és Belgium sorsa bebizonyította, hogy a határozott ellenállás maga után vonta az ország függetlenségének teljes elvesztését és teljes kifosztását.”

Mentegetődzés ez természetesen, de pontatlan.

Norvégiát és Dániát ugyanazon a napon, 1940. április 9-én szállta meg a német hadsereg.

Norvégia ellenállt.

Dánia kapitulált.

A két kormánynak órák alatt kellett döntenie.

A norvég Tore Gjelsvik, sarkkutató geológus, a polgári ellenállás vezetője felidézi könyvében a megszállás első óráit. „A Norvégia elleni német Blitzkrieg az 1940. április 9-re virradó éjszakán villámcsapásként ért mindnyájunkat. Bénító lidércnyomás, szinte nem is valóságos: néhány óra leforgása alatt fővárosunkat s az ország nagyobb városait minden fontos repülőtérrel, parti erődítménnyel és hadianyaggal együtt elfoglalták.”

A norvég hadsereg két hónapig ellenállt. Északon Narvikot visszafoglalták a németektől. Dél-Norvégia azonban nem bírta magát tartani, s a király, VII. Haakon június 7-én kormányával együtt hajóra szállt, Angliába menekült. Öt év múlva ugyanezen a napon érkezett vissza hazájába.

1983 áprilisában dr. Eilert Eilertsen orvos, Bergen város polgármestere megmutatta a Hardanger-fjord fölött a hegyi ösvényeket, ahol annak idején a helybeli parasztok menekültek a Gestapo elől.

Mit jelent egy reggel megszállt országban fölébredni, kérdeztem.

„Rossz lelkiismeretet. Azt, hogy nemcsak Németország volt becstelen: Norvégia sem tett meg mindent, amit tehetett volna, hogy hadserege, flottája, légiereje ne legyen ütésképtelen. Ha ez nem így van, valószínűleg kiverjük innen a németeket. Tény azonban, hogy készületlenek voltunk. És szervezetlenek. A helyzet zavarosságát fokozta, hogy Churchill aknákat telepített a norvég partvidékre; egy darabig az sem volt biztos, ki támadott meg bennünket: a britek vagy a németek! Amellett néhány német hajó brit zászlót vont fel az árbocára… Rendbe kellett hoznunk a sorainkat és az önbizalmunkat. A legtöbben ezért lettek ellenállók.”

A polgármester a háború alatt a Skóciában kiképzett Linge-század hadnagya volt. A Linge-katonák élelmet és fegyvert szállítottak a norvég partvidékre. 1942-ben a Gestapo lecsapott a hajókra, és fölégetett egy kikötőt, Telavåg halászfalut.

A községi elöljáró, Thomas Midttvedt egykori halász emlékezése szerint „Terboven Reichskommissar ott állt, és nézte, ahogy ég a falu. Egyszer csak egy kő majdnem eltalálta. Lidice és Oradour mellett ez a harmadik helység, ahol a németek »példát statuáltak«.”

Fölgyújtotta és nézte. És a kő nem találta el. De odavágták.

Mivel nehezebb együtt élni, a hazugsággal vagy az életveszéllyel?

Nem sokkal ezután elutaztam Dániába s az egyfolytában semleges Svédországba is.

Négy év alatt ötvenhárom embert kérdeztem meg az észak-európai második világháborúról. Szereplőket, vezetőket, foglyokat, kutatókat. 1988-ban könyvet írtam róluk. De a kérdést – hazugság vagy életveszély – most teszem föl magamnak igazán.

Kiválasztottam az ötvenháromból tizenöt életviselt embert. A többitől is néhány fontos, eligazító mondatot. Három ország polgárai, háromféle magatartás szorongatott helyzetben. Nem ítélem meg őket, nincs rá jogom. Ítéljenek ők magukról és egymásról.

Nem ítélek, csak kérdezek. És ma is figyelek rájuk.

Jobban, mint bármikor.

Velünk vagy ellenünk

Tim Greve író, egy oslói napilap főszerkesztője, VII. Haakon király életrajzírója.

– Kérem, idézze föl az 1940. április 9-ét követő napokat. Hogyan mozdult meg a bénult Norvégia, fokozatosan vagy egyszerre?

– A megszállás irtózatos sokkját először teljes passzivitás követte: mi történt? – kérdezték az emberek –, németek menetelnek az utcán! Senki nem értett semmit, a családok összehúzódtak, én is összeszedtem az enyémet, északon harc folyt, a fjordvidéken égtek a virágzó almafák, menekülni kellene, hajóval, de hát arról jöttek a németek! Kapkodtunk, napról napra nőtt a fejetlenség, az emberek teherautókra, biciklikre kéredzkedtek föl az országúton… Aztán lassan harag lett a méltatlankodásból. Egy német tiszt nyilatkozott, hogy: „barátként jöttünk ide”. Az emberek leköpték a németeket. Néhányan szervezkedni próbáltak, tenni valamit, de nem volt fegyver, a kormány nem tudta, mi az a mozgósítás, 1814 óta itt nem volt háború, a tisztek biciklivel jártak házról házra a hadügyminiszter utolsó pillanatban kiadott hadparancsával, de az emberek nem ismerték az egyenruhát, az ellenállásra jelentkező polgárokat meg hazaküldték, teljes volt a zűrzavar. Tudja, a harmincas években a katonatisztek osztályellenségnek számítottak, a munkások ellenségének, ezért a szocialista gondolkodású embernek kötelessége volt, hogy hadseregellenes legyen. A szolgálati idő harmincöt nap volt. A harmincas évek végén néhány fiatalember figyelmeztette a kormányt, vigyázzatok, ott van Etiópia, ott van Spanyolország példája, csinálni kellene valamit – de a közgondolkodás ez volt: „minek a hadsereg? hiszen mi senkinek sem ártottunk! hadsereget tartani barátságtalan dolog.” Apám, aki tiszteletbeli francia tanácsos volt, megmondta előre, mi lesz. Néhány család légelhárító ágyút szerzett be a partvidéken, folyt a műkedvelő katonásdi, közben elszigetelődtünk a világtól és egymástól, a nagyvárosok közt nem járt a vonat, minden polgármester a maga szakállára intézkedett… Quisling, a nácipárt vezére még április 9-én este miniszterelnökké kiáltotta ki magát, kormányzása hat napig tartott, a németek félreállították, megalakult az ideiglenes kormányzótanács, tagjai megpróbáltak békésen együttműködni a németekkel, de a nyomás egyre nőtt, ördögi alak volt Terboven Reichskommissar; rávették a tanácsot, szólítsa föl a királyt: mondjon le a trónról. De a király nem mondott le!

– Meghatározható-e az ellenállás kezdetének valódi pillanata?

– Igen. Ez volt az. A narviki győzelem visszaadta a nemzet önbizalmát, de a király döntése azt jelentette, cselekedni kell. Szeptemberben Terboven megint a nácipárthoz fordult támogatásért, a többi politikai pártot betiltották, megértettük, hogy nincs mód tárgyalni a németekkel. A szervezkedés műkedvelő módon indult, de a frontok már tisztázódtak; a kommunisták eleinte pártolták a németeket, még érvényben volt az 1939-es szovjet–német megnemtámadási szerződés, de később csatlakoztak az ellenálláshoz, sokukat elfogták, agyonlőtték…

– Az, hogy Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, sok mindent eldöntött Európában.

– Kis, titkos csoportok szerveződtek, csak a vezetőik ismerték egymást, magán-rádióleadók működtek mindenfelé, aztán a résztvevők száma egyre nőtt, fegyver nélkül gyakorlatoztak, Nyugat-Norvégiában egy tornatanár harmincezer embert összeszedett! A puszta szervezkedés ébren tartotta az ellenállás szellemét. Sokan persze hiába kockáztatták az életüket. Valami ártatlan naivsággal azt gondolták: a németek nem lőnek le senkit, az nem volna tisztességes! Mikor aztán sorban eltűntek az élelmiszerek, s a tejet is megvonták, és az emiatt sztrájkba lépő munkások két szakszervezeti vezetőjét agyonlőtték a németek, a norvégok kezdték végre megérteni, mi történik. Kialakult a „jégfront”. Ne állj szóba némettel! Ha megkérdezi az utcán, merre menjen, mutass rossz irányba. Ne ülj melléje a villamoson. Haakon király születésnapján az emberek virágot tűztek a gomblyukukba. Quisling rohamcsapata, a Hird emberei letépték a virágokat. Akkor gemkapcsot tűztek a kabáthajtókára, az összetartás jelképét, és mikor a Hird azt is lefülelte, gombostűt szúrtak ugyanoda: a fegyverem rejtve, de a fejem fönn van! A szülők, a tanárok levélben tiltakoztak a nácipártba való belépés ellen, ezrével írták a leveleket, a papok is tiltakoztak, a gyerekek Haakon király monogramját, a 7-es számmal átütött nagy H betűt firkálták a falra…

– És aki nem tartott a jégfronttal? Aki németbarát volt? Hogyan lett valaki Norvégiában náci? Miért?

– Különböző okokból. Sokan kommunistaellenességből. Mások haragudtak a Munkáspártra. Ismét mások úgy vélték, erőskezű vezetőre van szükségünk. Néhányan elhitték, hogy a felsőbbrendű fajhoz tartozunk, nagy ország leszünk, mögöttünk a viking hagyomány, s a britek elárultak bennünket 1940-ben – de a felsőbbrendűség mítoszába itt nem vegyült antiszemitizmus. Aztán ott voltak a mindenkori Mitläuferek, akik szerephez akartak jutni, fontosnak lenni, felülkerekedni a kisebbségi érzésükön…

– S az önök nagy írója, Knut Hamsun?!

– Sosem lépett be a nácipártba. Visszaéltek a nevével. Nem szerette a briteket. Viszont a könyveinek nagy sikerük volt Németországban. Ezért írt olyan iszonyú cikkeket a náci sajtóba. Eszményképe lett a felsőbbrendű északi germán, az erős erdőlakó… Vigelandnak is hízelegtek a németek, de már nagyon öreg volt, megúszta a nácikat, a háború alatt meghalt. Szobraiban így is több a germán, mint a skandináv.

– Ön még nagyon fiatal ember volt azokban az években.

– Én csak a passzív ellenállásban vettem részt. Illegális lapokat terjesztettem, rádióztam otthon; eléggé ügyetlen voltam. Apám börtönben ült, egyik bátyámat elfogták, a másik bujkált, 1944 nyarától egy hegyi faluban húzódtam meg, álnéven, anyám beteg volt; a környéken fegyveres ellenállócsoport működött, vezetőjét elvitték a németek, s a csoport fegyveres kiképzője, egy brit ügynök, a házunkban lakott, anyám vállalta az életveszélyt… Ott tanultam meg, milyenek a bátor emberek. És ugyanezek az emberek építették fel 1945-ben a leégett városokat, és vonultak be mint megszállók Németországba; és azt mondták: „eljöttünk, hogy bevezessük a demokráciát”. Nem álltak bosszút; csak épp nem álltak szóba a németekkel. Tudja, van valami, ami a norvégokat minden más néptől megkülönbözteti. Mi első perctől fogva tudtuk, hogy győzni fogunk. Hogy a szövetségesek előbb vagy utóbb, de győzni fognak. Úgy néztünk az árulókra – az „evezősök”-re –, hogy jól van, ma ti vagytok az urak, de eljön még az a nap, hogy…! „Velünk vagy ellenünk” – mondta Quisling – és mi ugyanezt mondtuk őnekik!

Ne higgye, hogy a norvégok olyan rendes emberek

– Bizonyára csak a szép oldalát mutatták meg önnek. Vagy csak a fehéret-feketét. Pedig az az öt év nem fehér volt, és nem is fekete volt, csak szürke.

Jahn Otto Johansen író, oslói lapszerkesztő, tudósító, a Norvég Rádió munkatársa. Három dokumentatív esszéregényt írt a norvég és az európai zsidókérdésről.

– Ne higgye, hogy a norvégok olyan rendes emberek, mint amilyennek képzelik magukat. A háborúban a finnek több embert vesztettek, mint a norvégok. Magyarázat persze mindenre van. Norvégia homogén, keresztyén, demokratikus társadalom, befelé forduló, nem veszi be az idegent. Itt nincs hagyománya a más nyelvnek, a más vallásnak, a nemzeti kisebbségnek. A norvég ember nemcsak a zsidók iránt: mindenki más iránt közömbös. A norvégot semmi más nem érdekli, csak a többi norvég. A megszállás alatt egy norvég „biztonsági okokból” megölt néhány zsidót: veszélyesnek találta őket a környezetükre nézve. Aztán magához vette az ingóságaikat. A háború után ezt a norvégot bíróság elé állították – és felmentették! Kérdésemre a bíró azt felelte, az ítélet törvényes, hiszen a vádlott a honfitársai életét: norvégok életét akarta megmenteni. De hiszen, mondom a bírónak, itt rablógyilkosság történt! Nem történt rablógyilkosság, válaszolta a bíró.

– Gondolja, hogy az efféle példa az általánosság szintjére emelhető? Olvastam, hogy a lutheránus egyház püspökei pásztorlevélben tiltakoztak az ország nácivá alakítása ellen, s a tiltakozást lemondásukkal hitelesítették. Nehezen képzelhető el, hogy az „Isten akaratával ellentétes” cselekedetek sorából kizárták volna a zsidóüldözést.

– Ismertem egy falusi papot, a háború alatt „püspök” lett Nyugat-Norvégiában, és röpiratot bocsátott ki arról, hogy a zsidók – Isten ellenségei, Krisztus gyilkosai – „közvetlen fenyegetést jelentenek a keresztyénség, a nyugati civilizáció és Norvégia ellen”, nem szabad őket segíteni, nem szabad zsidó menekülteket beengedni Norvégiába, elveszik a munkaalkalmat a jó norvégok elől, titkos kapcsolataik révén mindenhová beszivárognak: „nyújtsd a kisujjadat a zsidónak, nemsokára az egész kezedet követeli” – mondja a röpirat. A pap külön szót emel az Európából bevándorolt zsidó orvosok ellen, akik „ravaszul befurakodtak ide, és állást szereztek maguknak Norvégiában”; név szerint felsorolja őket, s érezteti, hogy a zsidó orvosok kifejezetten veszélyt jelentenek a norvég egészségre, mi több, szellemiségre. Illusztrációit a röpirat egy gyermekek számára készült antiszemita képeskönyvből veszi, nagy orrú, görbe lábú, szőrös, vastag kezű figurák, arcukon bűnözésre, hazudozásra való hajlam, testükön ördögi jelképek…

– Ez csak egy röpirat, nem intézményesített antiszemitizmus.

– A háború alatt Norvégia bizonyos vidékein rendelet jelent meg arról, hogy nem lehet házakat eladni zsidó vevőknek. Egy gyár úgy reklámozta magát, hogy kétszázötven alkalmazottja között egyetlen zsidó sincs. A zsidók üzleteire karikatúrákat ragasztottak, „J” betűt festettek, a zsidókat kicsúfolták a villamoson…

– Egy ország közvéleményére nem lehet a nácik viselkedéséből következtetni.

– A nem náci tisztviselők magatartásában nyoma sem volt részvétnek, az üldözöttekkel való szolidaritásnak. Sem apám, sem anyám nem értette, hogy lehetnek ilyenek a norvégok. Egy lapban cikk jelent meg arról, hogy Norvégia „elzsidósodik”. Egy másik lap azt írta, hogy a bevándorlók „tönkreteszik a norvég pszichét”. 1933 és 1940 között ötszáz zsidó menekült Norvégiába, ebből háromszáz telepedett itt le, de ez is elég volt arra, hogy ne csak a nácik: mások is megijedjenek a következményektől. Már a harmincas években sajtóvita volt a bevándorlásról, arról, hogy az ember először az övéin segítsen, csak azután az idegeneken; hogy volt-e a költő, Henrik Wergeland ereiben zsidó vér; hogy a zsidók értelemcentrikusak, tehát destruktívak, s ezért tehetségük veszélyes – egy lap állandó rovatot nyitott „A Talmud erkölcstelensége” címmel –; és elhangzott, hogy alapítsanak zsidó államot, jó messze, Madagaszkáron vagy Új-Guineában, s menjen oda minden norvég zsidó…

– Mikor azonban tettlegességre került sor, úgy tudom, a norvég rendőrök figyelmeztették a zsidókat, hogy vigyázzanak.

– 1942. október végén a németek lecsaptak a norvég zsidókra. Apám szerint kifejezetten német akcióról volt szó. Nem így volt: norvégok is részt vettek benne, NS-párttagok vezették az akciót, norvég rendőrök kísérték a zsidókat, emléktárgyakat vettek magukhoz a lakásokból, és norvég listák alapján történtek az elfogatások, Ordnung muss sein, a norvégok is rendet tartanak, kartotékban, letartóztatásban, rabkísérésben… Összesen ezernyolcszáz-kétezer zsidó élt egész Norvégiában, körülbelül a felét megölték, és a háború után ezért senkit nem vontak felelősségre! Mintha csak apró epizód lett volna!

– Egy emlékiratban olvastam, hogy ami a norvég zsidókkal történt, az „egész Norvégia történelmének legnagyobb szégyenfoltja”. Az ellenállási mozgalom azonban, tudomásom szerint, mintegy ezeregyszáz norvég és külföldi zsidót szöktetett át Svédországba. Abból a hétszáznyolcvanból, akit a Gestapo elhurcolt, huszonnégy maradt életben, s tért vissza Norvégiába. S akik segíteni próbáltak az elfogottakon, azok közül is sokat elvitt a Gestapo. 1943 augusztusában négyszázhetven norvég rendőrt is elfogtak, s több mint a felét egy Danzig melletti koncentrációs táborba vitték…

– De a tragédiát mégsem tudtuk megakadályozni! Miért tudták a dánok?! A dánok a zsidókat 1943-ban különleges akcióval átmentették Svédországba, és a finnek is megkímélték őket, nem adták őket a Gestapo kezére, pedig a finnek a németek oldalán harcoltak!

– Azt hiszem, ezek itt a kivételes példák. Hiszen ha Európa többi országára gondol… De engedjen meg inkább egy személyes természetű kérdést. Ön, szerkesztő úr, nem zsidó. Szavaiból mégis olyan keményen szól az ítélet és a fájdalom, hogy az már szokatlan az etnikumok közös sorsvállalásának történetében. A sebzett igazságérzet okán cikket szoktak írni, esetleg riportkönyvet. De trilógiát? Nincs valami személyes köze az ügyhöz?

– Van. Apai nagyanyámat fiatal korában teherbe ejtette egy férfi, aki aztán otthagyta őt. Nagyanyám azt képzelte, a férfi zsidó volt. Nagyanyám náci lett, föl akarta adni a férfit a Gestapónak, 1940-ben tűvé tette érte Norvégiát… Fasiszta dokumentumokat, könyveket, cikkeket gyűjtött, bekezdéseket megjelölt, sorokat aláhúzott bennük; az imént ezekből a cikkekből idéztem. Nagyanyámmal a család megszakította a kapcsolatot, a dokumentumokra a halála után találtunk rá. És igen, más érzelmi szálakról is szó van. Barátokról, Európa-szerte. Sorsokról, amelyekről írok. Gyerekkorombeli szomszédainkról, egy zsidó családról. Mikor a háború végén megtudtuk, hogy ez a család elpusztult, apám összehívott bennünket, Eszter könyvéből olvasott fel, Hámánra emlékeztetett, s az átokra, Ahasvérus király átkára, hogy szálljon a gonosz szándék a gyilkosok fejére! És azzal csukta be a Bibliát: így jár mindenki, aki fölkel Isten saját népe ellen. Némettel pedig nem állt szóba többé. Szerencsére már nem érte meg a német újjáépítést.

– Mi történt a háború után azokkal, akik túlélték a táborokat, és vissza akartak ide települni?

– 1945 márciusában a londoni norvég kormány rendeletet hozott a menekültek hazatelepítéséről. Az eredeti rendeletben a zsidók is benne voltak. Nygaardsvold miniszterelnök kihúzta a rájuk vonatkozó részt, mondván: „ezeket az embereket mi nem kértük arra, hogy jöjjenek Norvégiába”. Egy interjúban nekiszegezték a kérdést a miniszterelnöknek: mivel itt – foglyokat, szökevényeket, mindent egybevéve – százezerből mindössze száz emberről van szó, rendelkezése nyilvánvalóan nem gazdasági, hanem elvi jellegű. A miniszterelnök igent mondott, s hozzátette: mi nem tiltjuk meg, hogy ezek az emberek Norvégiába jöjjenek, de nem fogunk rájuk pénzt költeni.

– Akkor hát hogy kerültek vissza a zsidók Norvégiába? Ha jól értem, azokról van szó, akik még nem voltak norvég állampolgárok.

– Tisztességes norvég is van. Egy norvég ember nyolcvanezer koronát gyűjtött össze a zsidók támogatására, mikor meghallotta, hogy a miniszterelnök fejenként ezer koronát követel. Az emigráns kormány egyik tagja pedig javaslatot dolgozott ki: utasítani kell a tiszteket, segítsenek hozzá minden szabadon bocsátott foglyot, hogy visszatérhessen a hazájába, s a hontalanokat is repatriálni kell. Végül megszületett a rendelet, belement a miniszterelnök is, a földönfutók a magánúton összegyűjtött pénz segítségével hazatértek – és Norvégia lett a szövetségesek közül az egyetlen ország, amely tekintettel volt a hontalanokra…

– Nincsenek tehát Norvégiában hazátlanok. Az idegengyűlöletből maradt-e valami?

– A fajgyűlöletből, általában. Működik a szélsőjobboldal; röpcédulákat osztogatnak a fiatalok között, az iskolákban… Maga az antiszemitizmus egyébként nem önálló jelenség, hanem jelkép; aki antiszemita, az anti-mindenféle is lehet. S az ilyesmi nem múlik el, ezt ön is tudja.

Megszállók, kifele innét!

Herluf Nygaard nyugalmazott vezérőrnagy, az oslói Iparvédelmi Intézet igazgatója. 1982-ben könyvet írt a megszállás és az ellenállás mindennapjairól.

– Vezérőrnagy úr, az ön könyvének címe Kínvallatás, menekülés, túszok – az ártó ember. Katona létére mi vitte rá, hogy hadműveletek helyett a terror gyakorlatáról írjon?

– A háború elején őrmester voltam, s két barátommal, akik már a Linge-század katonáiként érkeztek Norvégiába, Stockholmon át én is Nagy-Britanniába menekültem, és rövid shetlandi kiképzés után mint rádiótávírász jöttem vissza az északnyugati partvidékre. A földalatti ellenállást szerveztük, fegyvereket csempésztünk be a halszállítmánnyal: a ládákban alul mésztufa volt, azon papír, azon a fegyverek, s a legtetején több rétegnyi hal; a német kereskedő, aki továbbította a szállítmányt, nem is sejtette, mit ad tovább a barátainknak. A szervezetben csak a legfelső vezetés tagjai ismerték egymást, s kapcsolatban voltak a csoportvezetőkkel, de a közemberekkel nem; minden csoportvezető kilenc embert ismert, s azok ismerték a saját csoportvezetőjüket. Ennek megfelelően folyt a kiképzés. Közben néhány emberünket elfogták és agyonlőtték, de 1942-ig át tudtuk venni a szállítmányokat. 1942 őszén vidékünkön német iránykereső működött, s mikor egy nap megkerestem távírászunkat, miért nincs üzenet Londonból, emberünk helyén egy jól megtermett németet találtam, megragadott, állon vágtam, összeverekedtünk, tíz másik német jött a segítségére, elfogtak. A Gestapo főhadiszállására vittek. Megkínoztak. Ütöttek, fegyvert fogtak rám, magánzárkába csuktak, rákötöztek egy asztalra, vasrúddal vertek, míg el nem vesztettem az eszméletemet, apró szobában óriási lámpával az arcomba világítottak, megpróbáltam nevek nélkül beadni nekik valami történetet, aztán megpróbáltam kiugrani az ablakon, kiszedtem a zsanért, kötelet fontam az ágyneműből, kimásztam, elfogtak, összebilincseltek egy másik fogollyal, elvittek, mentünk egy hídon át, körös-körül németek, éreztem, hogy ha mozgatom a kezem, a bilincsben meglazul a pöcök, s mikor a börtönhöz értünk, kiszabadítottam magam, és futásnak eredtem. Fejest ugrottam a folyóba, a német őr nem mert lőni, négykézláb kúsztam a kórházig, az ápolónő nem mert segíteni, egy barátomnál húzódtam meg egy órányit, aztán elindultam a börtön felé, mert tudtam, hogy arrafelé nem fognak keresni. Megint a barátaimnál bújtam el, teherautón akartam átszökni Svédországba, német őrökbe futottunk bele, a teherautó alvázán krisztusi pózban lógtam körülbelül tíz kilométernyi úton át. Svédországban hóvihar fogadott, aztán köd ereszkedett, a vasútvonal mentén elgyalogoltam az állomásig, ott összeestem. Stockholmból végül eljutottam Angliába, a Linge-század kötelékében kaptam másfél éven át kiképzést; az angolok először azt hitték, kém vagyok – a németek néhány norvégot szabadon bocsátottak azzal a feltétellel, hogy kémkednek a Gestapónak –, így engem is vallatóra fogtak az angolok, de aztán megtalálták a nevemet egy német körözvényben, s ez eldöntötte a sorsomat. Közben otthon a családomat elfogták, szüleimet, öcséimet, húgaimat – heten voltunk testvérek, a legkisebbik nyolc és fél éves volt, s néhányukat egészen a háború végéig fogva tartották. Minket pedig három csoportban visszadobtak Norvégiába, beosztásom a dél-norvég hegyvidékre szólt, ipari létesítményeket kellett védenünk; a németek ismét működtették az iránykeresőt, sokáig nem akadtak ránk, kunyhót építettünk, síugrósánccal, nehezen megközelíthető terepen. 1944-45 telén megtalálták a kunyhót, tíz embert agyonlőttek; Leif Tronstad professzor és különítménye elfogta a helybeli náci rendőrt, a rendőr hibbant agyú öccse követte a nyomokat, két emberünket lelőtte, kiszabadította a bátyját, végképp mennünk kellett, három kilométerrel odébb vittük az adó-vevő készüléket, miután egy szálloda előtt lelőttem a német őrt… Mikor a béke eljött, hétszáz fegyveres emberemmel vettem át a helységet, addigra már hadnagy voltam, s mögöttünk volt a nehézvízszabotázs, amelynek tervezésében Tronstad professzor is részt vett, s kivitelezésével az én embereim is kapcsolatban álltak. Hát röviden: ennyi történt.

– S ha most röviden meg kellene fogalmaznia, az ön számára mit jelentett ez az ártalom, mit mondana?

– Azt, hogy kihívás volt. Kihívás, amire azt feleltem: kifele innét! És aztán ez lett a munkám. A foglalkozásom, mint bármely polgári foglalkozás. Azokban az években fegyverrel aludtam. Megszoktam, hogy fegyverrel alszom.

– És hogy sikerült leszoknia róla?

– A háború után még körülbelül másfél évig éjjelente lidérces álmaim voltak, azt álmodtam, hogy üldöznek a németek. Hat-hét Linge-katona beleőrült a békeidőbe, soha ki nem gyógyultak, egyik rászokott az italra, a másik öngyilkos lett… Hosszú évekig nem bírtam háborús könyvet a kezembe venni. És látja, most magam is írtam egyet.

– Talán azért nem őrül meg az ember, mert tudja, hogy egy napon meg fogja írni. S a jelenlegi munkaköre?

– Mióta hosszabb külképviseleti munka után a hadsereg kötelékéből vezérőrnagyként nyugdíjba mentem, ennek az intézménynek vagyok az igazgatója. Feladatunk a gyárak ipari védelme: gáz- és tűzvédelem, egészségügyi szolgálat… Most ez a dolgom.

– Megenged még egy kérdést? Norvégia NATO-tagállam. Nem volt mód rá, hogy az ország semleges maradjon?

– Sajnos, nem. Egyszer már ért bennünket kellemetlen meglepetés; még egyszer nem engedhetjük meg magunknak. De hát Magyarország sem semleges.

Mi a becsületünket nem vesztettük el

Ragnar Ulstein író az északnyugati szigetváros, Ålesund közelében, egy halászfaluban él. Évtizedeket szánt rá, hogy megírja a szigetvilágbeli ellenállók, megszállók, besúgók és kémelhárítók történetét s azt a kemény életet, ami az északi szigetlakóknak mindig is kijutott.

– Vajon háború idején kiszolgáltatottabb-e a városoknál a szigetvilág? Vagy éppen ellenkezőleg: védettebb?

– Itt, nálunk mindent meghatároz a partvidék. A halászok azt gondolták: átkelni a tengeren, mi az nekik! Csakhogy az átkelésben nem volt tapasztalatuk. Akit itt a németek elfogtak, azt kivégezték vagy lecsukták – pedig többnyire csak arról volt szó, hogy az illető el akart szökni innét, s a terveit meghallotta egy spicli. Aki többet akart, aki az ellenállást választotta, a halált választotta. Negyvenezer ellenálló volt – és tízezer áruló! Tízezer spicli egy három és fél milliós népből! Nyolcezer sziget van itt a partvidéken, a németek rájöttek, hogy nem tudják a szigeteket szemmel tartani, hát ügynököket béreltek fel. Megfizették őket. Hanem itt az embereknek az árulásról sem voltak képzeteik! Évszázadokon át az árulás csak üres fogalom volt. És nagyon alacsonyak voltak a bérek… Ettől olyan szomorú ez az egész história: nem a ragyogó hősiség története, csak két csoport norvégé, az egyiknek a szívügye volt fontos, a másiknak a megélhetése.

– Csak a megélhetése?

– Elsősorban az. A nácipárt itt nem volt nagyon erős. Az ügynökök többsége nem volt náci, csak megfizetett besúgó. Amellett az emberi természetben rejlő alapvető megalkuvási hajlammal is számolni kell. Sok embernek fontos, hogy a hatalmon lévőt kiszolgálja.

– Milyen volt a besúgók mimikrije?

– Tökéletes. Olyanok voltak, mint mi: halászok, parasztok, iskolás fiúk. Remekül játszották a patriótát. Itt, Ålesundban egy egész csoport besúgó befészkelte magát az egyik ellenállócsoportba, a vezetőjük Rinnan volt, foglalkozására nézve sofőr; ügyes, tehetséges, cinikus férfi, szakember a kínzásban. Olyan jól értette a beszivárgási játszmát, hogy több ellenállási csoportot szétrobbantott, és megbénította a shetlandi forgalmat. Ålesund városkát akkor „kis London”-nak hívták, annyi információ jutott innen Londonba – társaimmal a sziklákon ültünk, minden ellenséges hadmozdulatról értesítettük a briteket –, ezért Berlin elhatározta, hogy leállítja a shetlandi forgalmat, vagyis a norvégok menekülését Skóciába; a semleges Svédország nem érdekelte őket, oda menekülhettünk. A sofőr, aki egy közeli városban élt, tudta, hogy a mieink bejárogatnak a városi kávéházba, odaküldte két spiclijét, akik nagy hangon elkezdték szidni a németeket. A mi tapasztalatlan embereink meg fölvették őket a halászhajóra… A menekülők közül tizennyolcat kivégeztek, a többit lecsukták, a nőket koncentrációs táborba vitték. Több száz ember életébe került, hogy a norvégok megtanulják, mi az óvatosság, az önvédelmi ösztön. A kivégzések kilencven százaléka a spiclik miatt történt.

– Önt hogy érintette érzelmileg a megszállás?

– Húszéves voltam, és rendkívül dühös. Megállítottam a német katonákat az utcán, elmondtam nekik, mit gondolok Hitlerről. Megmondtam, hogy meg fogunk szabadulni tőlük, és el fogjuk vágni a torkukat. Megmosolyogtak és odébbálltak. A német katonák nem voltak velünk ellenségesek, lekiabáltak a hajókról, hogy elhozták a szabadságot; csak az SS és a Gestapo volt kegyetlen, a Wehrmacht-katonák nem: őszintén elhitték a saját propagandájukat. Néhány éve Nyugat-Németországban voltam, s találkoztam valakivel, aki itt katonáskodott a háború alatt Norvégiában, s abban a hitben élt, hogy felszabadít minket a britek alól. Megkérdeztem: most, negyven év után még mindig azt hiszi, hogy a szabadságot hozta? Azt válaszolta: igen. Elborzadok az emberi természettől, milyen könnyen áldozatául esik a hamis képzeteknek, a véleményterrornak, a hazugságnak. Én épphogy elmúltam húszéves akkor, és megszöktem innét, mert nem bírtam nézni, hogy a többség lavírozik, hogy az emberek egyszerűen megszokják a hazudozást!

– Milyen volt a többség kapcsolata a megszállókkal?

– A németek – ismétlem: nem az SS, és nem a Gestapo – tisztességesen viselkedtek, itteni parancsnokuk rendesebb vezető volt, mint Quisling, emberei közt szigorú fegyelmet tartott. A norvégoknak nem a németekkel kellett megütközniük, hanem a nácizmussal, nem a katonákkal, hanem Hitlerrel. De a norvégok – ez a homogén nép, ez a „tiszta” faj – megtartották a távolságot, őrizték a saját szokásaikat. A németek teli voltak romantikus ábrándokkal a norvégokról, de a norvégok nem engedték be őket a házaikba, csak nácik otthonába léphettek be, pedig majd meghaltak, hogy otthont, konyhát, kisbabát, családot lássanak maguk körül.

– Ön tehát ezt hagyta maga mögött. A hazugságot és az elzárkózást. Más szóval: az alkalmazkodás és az idegengyűlölet ellentmondását. Ha ugyan nem egy tőről fakad a kettő.

– 1941 júniusában mentem el Norvégiából, és hétnapi hányódás után érkeztem meg Shetlandbe; szerencsére köd volt. Tudtam, hogy mit akarok. Még 1933-ban láttam egy képet: egy zsidó férfi holttestét az akasztófán, a holland–német határon. A képet megjegyeztem. Ha ez megtörténhet, bárkivel bárhol megtörténhet. Mikor a németek bevonultak a Szudéta-vidékre, mikor elkövették ezt a borzalmas árulást, én már számítottam a háborúra. Volt, aki nevetett ezen. Ugyan már, messze van! A legtöbb ember elviseli, ami messze van. Én mindig vigyáztam, hogy ne essem áldozatául a távolságnak. Ezért lettem katona; 1943-ban mint kiképzett szabotőr tértem vissza, német hajók elleni akciókban vettem részt, igaz, mindössze egy hajót tudtunk elsüllyeszteni, azután norvég iparvállalatokat védtünk. És ezért lettem író. Megtanultam azonosulni. Mélyen megértem a német ellenállási mozgalmat. A németek elvesztették a becsületüket. Mikörülöttünk több a legenda, mint amennyit megérdemlünk, holott Quisling banditáknak hívott bennünket – de mi a becsületünket soha nem vesztettük el.

– Ebből az országrészből is elvitték a zsidókat?

– Errefelé nemigen voltak zsidók; itt, a városban alig néhány család. Üldöztetésük példa volt arra, hogy a fajtája vagy a vallása miatt bárki üldözhető. De errefelé a náci is kevés volt. Inkább keleten éltek, az iparvidéken, ahol nagyobb volt az osztálykülönbség. Ugyanez okból ott több volt a kommunista is. Itt, nálunk ez a halászok, a parasztok, a béresek társadalma, senki sincs kisebbségi helyzetben, a tenger kiegyenlíti a rangkülönbségeket.

– Visszajutottunk tehát a szegénységhez mint az árulás fő okához. Egy nagy magyar költő, Illyés Gyula írja valahol: téved, aki azt hiszi, hogy a szegénység szép. Ön műveiben hogyan próbálja leválasztani a szegénységet az árulásról?

– Tárgyilagossággal. Látom a krisztusi és a júdási oldalt. Minden így szerkesztett munkám mélyén ott a rejtett mondandó, hogy a szabadság fontosabb, mint a szeretet vagy a kímélet. Alakjaim áldozatok, de igent mondanak a sors kihívására. Két háborús regényt írtam, s bennük azt firtatom: ha az ember áldozatból katona lesz, vesztesből győztes, vajon nincs-e meg a veszélye annak, hogy olyanná válik, mint az ellensége: mélyebb értelemben nácivá, hinni fog a hatalomban és az erőszakban, mindabban, amit harc közben annyira megvetett – nem, ez az, aminek nem szabad bekövetkeznie, ez nemcsak az életet, az emberi méltóságot is veszélyezteti!

– Dokumentumkötetei, gondolom, hasonló tárgyilagosságra törekszenek.

– Öt év kutatómunka után kétkötetes könyvet írtam a shetlandi forgalomról; tíz évig dolgoztam azon a három köteten, amely a Svédországba menekült norvégokkal foglalkozik. Feldolgoztam Giske falucska háborús történetét: négyezer ember élt itt négy kis szigeten, menekültek, foglyok, háziasszonyok, katonák, halászok, orosz hadifoglyok, lányok, akik német katonákhoz mentek feleségül; németek, akik a tanyasi házak falai mögött sírtak, mikor Berlin elesett – ha mindenkiről gyűlölet nélkül írok, csak akkor írhatom meg a háború történetét. Aki minden norvégot hősnek ábrázol, és minden németet ördögnek, rossz szolgálatot tesz. Sok németet nem fertőzött meg a náci világnézet. A németek nálunk nem viselkedtek olyan állat módra, mint Jugoszláviában: minket nem néztek alsóbbrendű népnek.

– Én Jugoszlávia közeléből jövök.

– Hiszen ez is baj: az ember beleesik a saját tapasztalatai csapdájába… Mindig fel kell idéznünk, mi történt a többi európai országban, ha igazságot akarunk szolgáltatni a történelemnek. Mindnyájan bűnösök vagyunk, mindnyájan áldozatok vagyunk, nincs tökéletes ártatlanság. Jelenleg a norvég háborús kémelhárítás történetével foglalkozom. Mindkét oldallal: a miénkkel és az árulókéval.

Naplómból III

A tárgyilagosság, a nagy álom.

A BBC hangja. Churchill hangja. Semmiképp el nem lágyulni! „Nem ígérhetek mást, csak vért, verejtéket és könnyeket.”

A Churchill létrehívta SOE, a Special Operations Executive, a Különleges Hadműveleti Parancsnokság, amely kiképzi a Linge-század katonáit, élelmet és fegyvert küld a nyugat-norvégiai partvidékre (Martin Linge színészből lett hadnagy 1941-ben, egy légitámadásban meghal, de a század megőrzi a nevét). Az élelem és a fegyver norvég kézre jut – kinek a kezébe?

A polgári ellenállás egykori vezetője, Tore Gjelsvik sarkkutató nehezményezi, hogy az idegenben kiképzett Linge-katonáknak volt fegyverük, míg a Norvégiában megalakult Milorg – Militœrorganisasjonen: Katonai Szervezetek – egységei s a polgári ellenállók fegyvertelenül gyakorlatoztak. A szövetséges hatalmak megígérték Norvégia invázióját: sosem következett be. A kommunisták gerillaháborút akartak, a polgári ellenállás szabotázst. Az ellenállásban a lakosság öt-tíz százaléka vett csak részt, a többi a családjával törődött. Sok volt a kudarc. A lakosság félt a németek által visszaállított halálos ítélettől. A németek a kommunisták irattárában megtalálták a névsort, és csaknem felgöngyölítették a szervezetet. A szövetségesek csak 1944 őszétől dobtak le fegyvert, addig a Linge-század egységei vitték a szót: „tulajdonképpen szövetséges különítmények egy megszállt országban – mondja Gjelsvik. – Mi pedig brit katonai parancsnak engedelmeskedtünk.”

Nehezen állt helyre a norvég ellenállás egysége. Sok norvég ellenállót büntetőtáborba vittek. Knut M. Hansson, a színész (fiatalon Peer Gynt, most Lear király és Prospero) egy pszichiáter nyomán KZ-szindrómáról beszél, a sachsenhauseni tábor napjaitól máig nem szűntek meg lidérces álmai: „Néha éjjel fölriadok arra, hogy ott vagyok, és jönnek. Ilyenkor reggel azt mondom a feleségemnek: »Else-Marie, az éjjel megint itt voltak«.”

Knut Hamsunnak, a nagy írónak a színész nem tud megbocsátani, semmiféle terrort nem tud elnézni; 1983 áprilisában tiltakozó gyűlésre sietett: szovjet tengeralattjárót vettek észre a norvég felségvizeken.

Aki fogoly volt, nem lehet tárgyilagos.

A sarkkutató, Tore Gjelsvik is fogoly volt: „Narviknál én is részt vettem a harcokban. Egységem végül megadta magát a németeknek, Svédországba, fogolytáborba kerültünk. Megszöktem…”

A svédek szerepe.

A dánok szerepe.

Jahn Otto Johansen: „De a tragédiát mégsem tudtuk megakadályozni! Miért tudták a dánok?! A dánok a zsidókat 1943-ban különleges akcióval átmentették Svédországba…”

Tore Gjelsvik: „Svédországba, fogolytáborba kerültünk…”

A katonaorvost, dr. Sten Floreliust, a norvég hadsereg későbbi sebész főorvosát is elfogják 1942-ben, a hírhedt Grini gyűjtőből egy oslói börtönbe kerül; ott börtönorvos. Kiszabadulása után megszervezi az illegális egészségügyi szolgálatot; ágyneműtől áramfejlesztőig, sebészkéstől röntgengépig annyi orvosi eszközt csempésznek át Svédországból, hogy százötven kórházi osztályt szerelnek föl, a Gestapo orra előtt, hivatalos papírokkal.

1944 szeptemberében az orvos családostul átmegy a határon, hogy megszervezze a Svédországban kiképzett norvég rendőrosztagok egészségügyi ellátását.

Apró halászhajón, az éjszaka sötétjében szöknek.

Milyenek voltak a svédek, kérdezem.

„A svédek egy része azt gondolta: piszok norvégok, mért nem maradtok veszteg, mért nem fértek össze a németekkel! Más részük, főként a határ mentén, segítette a norvégokat. De Sztálingrád előtt még az is megtörtént, hogy a svédek visszadobták a norvég menekülteket a határon, s a Gestapo kezére juttatták őket.”

El kell utaznom Dániába és Svédországba. Ekkor határoztam el.

Dr. Florelius elmond egy viccet.

„Három skandináv síel a hegyekben. Az egyikük svéd, a másikuk finn, a harmadik norvég. Odamegy hozzájuk egy negyedik. Megkérdi a svédet: ha nem volnál svéd, mit csinálnál? Norvég lennék, mondja a svéd. Az utas odamegy a finnhez. Ha nem volnál finn, mit csinálnál? Norvég lennék, mondja a finn. Végül a norvég kerül sorra. Ha nem volnál norvég, mit csinálnál? Elsüllyednék a szégyentől, mondja a norvég.”

Tárgyilagosság. BBC. Churchill. Az ellenállás hibái, vétkei, tragédiái. Nem, nem. Ez az ismerős: az éjszakai lidércnyomás, a szökés, a vicc, a stikli.

A norvég Ellenállási Múzeum kijáratánál, a szövetségesek zászlói alatt van egy felirat.

Ez.

Ez az ismerős.

A vágykép. Az európai összefogás legutolsó pillanata.

Mindig vissza fogok vágyni Norvégiába.

Dánia

Naplómból IV

„Mindenki a dánokhoz megy” – panaszolták 1983-ban a norvégok. Az

1945-ös német fegyverletételkor állítólag Montgomery tábornok kijelentette, hogy a dán ellenállás a második volt Európában a nem létező első után.

A Jylland – németül Jütland – félszigeten meghúzott dán–német határról, a schleswig-holsteini évszázados határviszályról éppoly felületes a tudásunk, mint Nyugat-Európa ismeretei például Transsylvaniáról. Keveset ad hozzá, ha tudjuk, hogy a második világháború végén a Dánia javára kiigazított határnak mindkét oldalán maradt más nyelvű kisebbség: emitt dánok, ott németek.

Nemrégiben a televízió riportfilmet játszott az elnémetesedés ellen küszködő holsteini dán kisebbségről. Iskolák, anyanyelvi oktatás; életprogram dánul.

Szeretem a mások érzékenységét.

Egy útikönyv szerint a svédek Észak németjei, a norvégok Észak írjei, a dánok Észak franciái. Egy másik útikönyv szerint Észak-Európában minden újdonság útja az, hogy „a norvég kitalálja, a svéd megcsinálja, a dán nagy haszonnal eladja”.

Kiemelések tőlem.

Az előítéletre nem érdemes figyelni; hogy miért faragták, arra igen.

Érzékeny szállal idekapcsolható, miféle történelmi regényt írnak egy országról. A norvég ellenállásra két fontos regény is felfigyelt. Az egyik John Steinbeck könyve: Lement a hold, a másik Siegfried Lenzé: Városszerte beszélik.

Mindkettő remekmű.

A dán ellenállás ugyancsak két ismert műben fordul elő. Leon Uris Exodusa megemlíti az udvarostul Dávid-csillagot viselő X. Keresztély királyt. A történeti hitelességet az író feltehetően ellenőrizte. Elliot Arnold könyve, A virrasztás éjszakája a dániai embermentéseket írja le, az 1943. október 1-jéről 2-ára virradó éjszaka német razziáját, a menekülő zsidók halászhajóit, meg ahogy a partról integet utánuk a nép, és azt mondja: „Visszavárunk benneteket Dániába!” Visszavárunk.

Szép mondat. Mindkét könyv nagy siker lett.

Habár éjszakai meneküléskor nincs mód integetni, beszélgetni. Úgy emlékszem.

„Mindenki a dánokhoz megy.”

1984 októberében elmentem én is.

Naplómból V

Minden országban vannak dátumok, amelyekre több nemzedék összerezzen.

Dániát és Norvégiát ugyanazon a napon, 1940. április 9-én szállta meg a német hadsereg.

„Csakhogy Dániából tökéletes megszállt országot akartak csinálni, »mintaprotektorátus«-t, mert szükségük volt a dán élelemre – mondja Axel Christensen, a koppenhágai Ellenállási Múzeum munkatársa, a megszállás éveiben a BOPA nevű szabotőrcsoport tagja. – Azon a reggelen, 1940. április 9-én hajnali öt órakor arra ébredtünk, hogy a dán kereskedelmi flotta hajói teli vannak német csapatokkal, az ég teli van német bombavetőkkel. Dánia lapos, mint a palacsinta, itt nincsenek nagy hegyek, mint Norvégiában, az ilyen országot nem lehet megvédeni!”

Hazugság vagy életveszély.

Dánia kapitulált.

A megszálló kiléte nem volt kétséges. Churchill nem telepített aknákat a dán partvidékre.

Dán kormánynyilatkozat, 1940. április 9-én.

„A kormány abban a becsületes meggyőződésben cselekszik, hogy tettével megóvja a még rosszabb sorstól az országot. Állhatatosan törekedni fogunk rá, hogy hazánkat és népünket megkíméljük a háború csapásaitól, és számítunk a nép együttműködésére.”

A tett, amely megóvja a még rosszabb sorstól az országot.

A nép, amely együttműködik.

Eleinte együttműködik. Csönd van. Szelíd tiltakozásképp jelennek meg az utcán a RAF, a Royal Air Force, a brit légierő egyensapkájának dán másolatai s a németellenes röpcédulák. X. Keresztély király szokásához híven mindennap kilovagol.

A jóltáplált megszállót meg lehet szokni. Csak hát… „a németekkel… mindig is területi problémáink voltak – mondja Axel Christensen –, a kultúránk, a nyelvünk messze van a németekétől, nekünk nincs olyan nevetséges nyelvtanunk, hogy az ige három mérfölddel odébb van, mint a mondat többi része – én megesküdtem, hogy ha vége a háborúnak, soha többé nem beszélek németül!”

A jóltáplált megszállót nem lehet megszeretni.

1942-ben megindulnak a szabotázsok. Előbb néhány kisméretű robbantás, később ipari üzemek, vasútvonalak tönkretétele. 1943 augusztusában a németek statáriumot követelnek, halálbüntetést a szabotőrökre. A kormány nemet mond. Ezzel megszűnik Scavenius miniszterelnök kormánya. Lefegyverzik a hadsereget. A flotta átmenti hajói kisebb részét Svédországba, a többit elsüllyeszti.

„Honfitársai kivégzését a kormány nem vállalta – mondja Frode Jacobsen filozófus, a Szabadság Tanács alapító tagja. – 1943. augusztus 29-én a dán kormány lemondott.”

A dánok három és fél évig bírták.

1943. szeptember 16-án megalakul a Szabadság Tanács. Négy párt alapítja meg. Hat ember. Szociáldemokraták, kommunisták, polgárok, konzervatívok. Együtt. Frode Jacobsen szociáldemokrata.

„A Tanács valamiféle földalatti kormány volt. Rendszeres hírösszefoglalókat küldtünk szét az országban, mindenről közöltük a vélemenyünket, s a dánok közt hamarosan szállóige lett, hogy: »mit mond a Szabadság Tanács?«”

A Szabadság Tanács tárgyal a hivatalban maradt kormánytisztviselőkkel. A Szabadság Tanácsot keresik meg 1943 végén az augusztusban leszerelt hadsereg és flotta tisztjei, hogy csatlakozzanak az ellenálláshoz. A népből a Szabadság Tanács tagjait a felszabadulásig senki sem ismeri. Mindenki rájuk hivatkozik.

A Szabadság Tanácsnak legendája van.

És legendája van a londoni Dán Tanácsnak, a londoni SOE, a Különleges Hadműveleti Parancsnokság dán ügyosztályának, Frode Jacobsen 1944. áprilisi stockholmi útjának, melynek során a szovjet követséggel tárgyal, és legendájuk van az úgynevezett „külföldi szabad dánok”-nak, néhány kalandos életű politikusnak – otthon, külföldön, minden ellenálló azon dolgozik, hogy a kapituláció miatt megvetett Dániát végre maguk közé fogadják a szövetségesek.

De ezeket a legendákat nem ismeri a világ. A világ csak X. Keresztély legendáját ismeri, a királyét, aki udvarostul Dávid-csillagot visel. A legendát megírja Leon Uris az Exodusban, s azóta is írják-írják az írók, a tudósítók, a lelkesedők.

Felirat a koppenhágai Ellenállási Múzeum bejáratánál.

Ha egyszer ez a történelmi tény, miért volt szükség a csillagos legendára? Cui prodest? Kinek állott érdekében a szájhagyomány?

A királynak?

X. Keresztély felelősséget érzett azért, „hogy a helyzettel együtt tudjunk élni; hogy ne legyen szakadás a dánok közt. Hogy a dánok egyformán dánok; s hogy a megszállókhoz semmi közünk. Soha egyetlen vacsorára meg nem hívta a németeket! Nem hagyta el az országot, itt kellett mentenie a menthetőt. Amikor 1947-ben meghalt, a szabadságmozgalom karszalagját tették a koporsójára.” (Per Federspiel liberális párti ügyvéd, az ellenállás pénzügyi szakértője.)

Jól jött talán a híresztelés a kormánynak?

„Nem, ez nem volt Vichy, itt nem volt Quisling, a politikusaink mindössze békességet akartak… mindenesetre tény, hogy a király is, a kormány is ellenezte a szabotázst.” (Frode Jacobsen.)

Felhasználta az adalékot a hadsereg?

A hírszerző munkát, amelyet a szövetségesek is segítettek, „kitűnően elvégezte itthon a dán hadsereg vezérkari főnökségének felderítő szolgálata”. (Per Federspiel.)

Az ország érdekével törődött tehát a király, a kormány; a kapituláns vezérkar a hadsereg kötelékében németellenes hírszerző szolgálatot működtetett, amíg volt hadsereg – minek ide, ráadásként, legenda?!

Akkor hát: kinek a javát szolgálta a hírverés? Cui bono? Kik vették jónéven, ha rájuk is vetül valami a fényből?

A megmentettek? A megmentők? A dán nép, amely legendás királya által is el akart különbözni szomszédaitól? Maga az egységére büszke ellenállás?

„1943 októberében a németek hajszát indítottak a dán zsidók, jobban mondva a zsidó hátterű vagy zsidó vallású dánok ellen. A hajsza meghiúsult, körülbelül hétezer embernek sikerült átszöknie Svédországba…” (Axel Christensen.)

„Nem, ennek a segítségnyújtásnak semmi köze a németek iránti gyűlölethez, ha erre gondol. Az emberiesség a mi hagyományunk. A mi keresztyén hagyományunk.” (Frode Jacobsen.)

„Nekünk meg kellett tanulnunk valamit, ami nem volt könnyű egy ilyen élethabzsoló népnek; mint a dán: hallgatni.” (Per Federspiel.)

„A norvégok többet szenvedtek… Norvégia éhezett!” (Axel Christensen.)

„Ha elfogtak a svédek egy dán szabotőrt, börtönbe csukták, hanem Sztálingrád után a svédek megváltoztak…” (Axel Christensen.)

„A kommunisták a szovjet–német megnemtámadási szerződés idején azt vallották, a nyugati plutokraták rosszabbak, mint a nácik; de attól fogva, hogy Hitler megtámadta a Szovjetuniót, bátor fegyvertársaink voltak.” (Frode Jacobsen.)

…És Alfred Jensen, a kőművesből lett kommunista képviselő a háború után a konzervatív politikust, Christmas Møllert javasolta miniszterelnöknek!

Mi van itt megszépíteni való?

Vagy mégis?

A későn indult dán ellenállás történetében ott egy azóta is fel-felizzó neuralgikus sebhely.

Az 1943. augusztus 29-i – mondjuk így – rendszerváltozás után mind a Gestapo mellett megalakult s a szabotőrökre ráuszított dán Schalburg-különítmény, mind a feloszlatott rendőrség helyébe lépő HIPO, a Hilfspolizei, az emberkínzásról hírhedt dán segédrendőrség spiclikkel dolgozott.

Az ellenállók agyonlőtték a spicliket.

Három vélemény.

Axel Christensen (radikális szabotőr). „A háború végén az ideiglenes kormányba beolvadt Frihedsråd – a Szabadság Tanács – rövid időre visszaállította a halálbüntetést. Ötven árulót végeztek ki – mi úgy éreztük, ötszázat kellett volna, túl sok spicli vitte el épségben a bőrét!”

Frode Jacobsen (szociáldemokrata filozófus). „A megszállás alatt háromszázötven besúgót öltek meg az ellenállók. De besúgót megölni nem megtorlás, hanem háborús kényszer; nem büntetés, hanem megelőzés. Meg kellett gátolnunk, hogy a besúgó feladjon embereket. Meg kellett ölnünk azt a nácit, akinek valami fontos információ volt a birtokában.”

Per Federspiel (liberális párti ügyvéd). „Dán részről viszont szokatlan szigorúság, elüt a nemzeti karaktertől, s roppant kínos, hogy agyonlőttük a besúgókat. De hát veszélyeztették az ellenállást.”

S a negyedik vélemény.

Koppenhága külvárosa, Ryvangen. Emlékpark: az ellenállók temetője. Egykor laktanya állt itt, udvarán végezte ki az elfogott dánokat a Gestapo. Most az egyik parcellában ők nyugszanak, a másikba a táborok halottait földelték el, míg az emlékfalon azoknak a neve olvasható, akiknek a holtteste nem került haza.

Victor Botoft (temetőőr). „Az itt elesett németeket is eltemették; a halottakra nem haragszunk, végül is ezeket a katonákat ideküldték, hogy meghaljanak. Az áruló dánokkal más a helyzet, nekik nem lehet megbocsátani. Az egyik halottról kiderült, hogy életében besúgó volt, kétfelé dolgozott. Sírját kihantolták, befüvesítették. Ott az az üres sír, az emlékművel szemben. Nem nyugszik benne senki.”

Az egyik oldalon a világot belovagló X. Keresztély király és udvara, a nem létező Dávid-csillaggal.

A másik oldalon ez az üres sírhely.

Kilépve a jelképiségből: az egyik oldalon emberség, összefogás. A másikon kíméletlen szigor.

A kettő között kell lennie az igazságnak.

De hétezer ember megmenekült.

Dániában az ember nem vette észre

Dr. Birgit Blatt-Lyon koppenhágai orvosnő is megmenekült. Gyerek volt akkor, és halászok vitték át, mint a norvég gyerekeket. A dán ellenállás ezt a tengeri menekülést nevezte röviden „svéd út”-nak.

– Elmondaná…?

– Abban az időben Århus városban éltem, Jyllandon. Dániában a zsidó lakosság száma tudtommal hétezer fölött volt, többségük Koppenhágában élt; Århusban nem működött zsidó hitközség, nem volt zsinagóga; talán harminc-negyven zsidó lakott összesen a városban. Meg kell értenie: Dániában az ember nem vette észre, hogy zsidó.

– Hittant sem tanultak?

– A mi iskolánkban ugyanazt a hitoktatást kapta mindenki. Apám egyetemi tanár volt a városban, s egy beszéde miatt 1943. augusztus 29-én, a kormány lemondásának napján, más professzorokkal együtt letartóztatták. Néhány hétig fogva tartották a németek, aztán átvitték egy német fogolytáborba, Koppenhága közelébe. Anyám a három gyerekével a fővárosba költözött, hogy közelebb legyen apámhoz. Szeptember végén minket is figyelmeztettek, hogy mi készül…

– Az akciót a németek, úgy tudom, az 1943. október 1-jéről 2-ára virradó éjjelre tervezték, a zsidó újév első és második napja közötti éjszakára, amikor a templomból hazamenet mindenki elérhető. A figyelmeztetés után önök hova mentek?

– Minket elvittek egy dán parókiára, két hétig rejtőztünk ott, aztán elhatároztuk, hogy átmegyünk Svédországba; közben szerencsére apám is kijött a börtönből, és megtalált bennünket; két másik család is a segítségünkre volt, kézről kézre adtak, majd felraktak egy halászhajóra. A szüleim kifizették az átkelési díjat…

– Fizetni kellett?

– Természetesen. Mi, gyerekek, nem tudtuk, hová megyünk, merre járunk, október közepén érkeztünk meg Svédországba; sok zsidó már szeptember végén odaért.

– Milyen volt a svéd fogadtatás? Baráti vagy csak jótékony?

– A svédek nagyon tisztességesen bántak velünk. Apámat, aki a klasszika-filológia professzora volt, mindjárt Lundban hozzásegítették a kollégái, hogy megszervezze az összes dán iskolát Stockholmban, Lundban és Göteborgban, úgy, hogy a diákok zökkenő nélkül folytathassák a tanulmányaikat, ha majd hazatérnek. A göteborgi egyetemnek teljes státusa volt egy kínai professzor számára, de az állásra nem akadt pályázó; a svédek a státust kettéosztották, és odaadták két dán professzornak – apám volt az egyik… Ha akkor nem így alakul, ha Svédország bezárja kapuit, mindnyájunknak végünk van. Így tudtunk megmenekülni.

A legtöbb átkelés sikerült

Amikor a németek 1940. április 9-én megszállták az országot, a dánokra ráerőltetett együttműködés feltételei közt nem szerepelt a zsidókérdés megoldása. Annál kevésbé, mert a megszálló hatalom tudta, hogy Dániában nincs zsidókérdés; és bár a Frits Clausen vezette dán nácipárt, a DNSAP több felhívást tesz közzé az „angol–zsidó–bolsevik pestis” ellen, a németek nem akarják feldúlni az élelmezésükről gondoskodó „mintaprotektorátus” békéjét.

Amint azonban 1943. augusztus 29-én a kormány lemondásra kényszerül, dr. Werner Best német főkormányzó távirati kérelmére Hitler elrendeli a dán zsidók azonnali elfogatását. A koppenhágai Dagmar-házban működő német főhadiszállás náciellenes érzelmű alkalmazottja, Georg F. Duckwitz hajószakértő kísérletet tesz, hogy elvágja a távirat útját, majd a svéd hatóságokhoz fordul segítségért, végül szeptember 29-én figyelmezteti Hans Hedtoft-Hansen és H.C. Hansen dán szociáldemokrata politikusokat a küszöbönálló német akcióra. A politikusok továbbadják az információt a zsidó közösség vezetőinek, s a hír másnap, szeptember 30-án, a zsidó újév előestéjén végigfut a zsinagóga padsorain. Végigfut a városokon, a falvakon, s mikor a következő nap éjszakáján a Gestapo betör a zsidó otthonokba, a legtöbb helyen üres falakat talál. Néhány óra vagy néhány nap alatt csaknem hétezer ember nyomtalanul eltűnt. A németek azt a négyszázhetvennégyet tartóztatják le, akihez nem jutott el a hír, vagy aki nem hitte el, hogy a hír Dániában igaz lehet.

Könyvesbolt Koppenhága belvárosában. Sétálóutca. Elegáns, széles kirakat: fóliázott művészeti albumok, finom kivitelű útikönyvek, többkötetes történelmi munkák. Odabenn külön polcon a dániai ellenállás története.

Mogens Staffeldt könyvkereskedő a megszállás alatt a „svéd út” egyik szervezője volt.

– Könyvesboltjának minőségéből ítélve ön régi szakember, Staffeldt úr. Volt-e köze a szakmájának az ellenállási munkájához?

– Az 1943-as német akciók idején már régen ellenálló voltam. 1941-ben kapcsolódtam be az ellenállási mozgalomba. Feleségemmel náciellenes könyveket terjesztettünk, ő stencilezte a szövegeket, én sokszorosítottam őket, tízezer példányt adtunk el magánszemélyek segítségével, s a pénz az ellenállási mozgalom kasszájába került. Így olyan szoros volt a kapcsolatom az ellenállókkal, hogy 1942-től a könyvesboltom valósággal főhadiszállása lett a szabotőröknek. Ejtőernyősök is jártak hozzám. A boltom akkor a Városháza közelében volt, az emeleten a németek irodái; 1943 szeptemberében a németek kijelentették, szükségük van az egész épületre, el kellett költöznöm. Megint nagy helyen nyitottam ki az üzletet, a Kongens Nytorv téren…

– Azt olvastam, a tér sarkán álló Hotel d’Angleterre-ben akkoriban egy magas rangú német tiszt lakott. Figyelték önt?

– 1944 februárjában a bátyámmal együtt elfogtak. A halál torkában voltunk. Koncentrációs táborba vittek bennünket, én kiszabadultam, a bátyámat továbbvitték egy másik táborba, ott halt meg 1944 karácsonyán. Az egész család az ellenállásnak dolgozott. Nyolcan voltunk testvérek, s rajtam kívül három fivérem volt lecsukva, és börtönben ült az apám is. A foglyok meg vannak számozva, és a Gestapo üzent, hogy az ilyen és ilyen számú foglyot bocsássák szabadon. A főhadiszálláson elnézték a számot, így kerültem szabadlábra 1944 decemberében. Mi ketten, a bátyám – aki meghalt – és én addigra már szabotőrök voltunk, a többiek megmaradtak a könyvszakmánál.

– Hogyan szerzett tudomást az 1943-as német akciókról?

– Illegális csatornákon át tíz nappal az akciók előtt eljutott hozzám a hír, hogy a németek 1943. október elejére tervezik a dán zsidók elfogatását. Sok zsidó barátom volt. Sorban elbicikliztem hozzájuk, és megmondtam nekik, hogy ha kell, el tudom vinni őket. Akkor már tizenkét-tizennégy szabotőrcsoportunk volt, mindegyikben tíz-tíz ember. Közöltem velük, hagyják abba a szabotázst, és álljanak át helyette a „svéd út”-ra. Ezt a százhúsz-száznegyven embert elküldtem a halászokhoz, hogy állapodjanak meg velük. Három-négy nap alatt hat-hét megállapodás jött létre a halászokkal, s én szóltam zsidó barátaimnak, küldjék be keresztyén barátaikat az üzletembe, hogy a dátumot megbeszéljük. A következő tíz napban nyolcszáz embert juttattunk át Svédországba, így, a könyvesbolt közvetítésével.

– Minden menekülőnek fizetnie kellett az átkelésért?

– A halászok természetesen pénzt kértek, nagy volt a kockázat, ha elfogják őket, a család nem maradhat fillér nélkül, s akadt olyan is, akinek új hajóra volt szüksége. A gazdag zsidókkal nagy összeget fizettettünk, de a szegény zsidók nem fizettek semmit. Gazdagnak számítottak az üzletemberek, a bankárok, a tőzsdések, az ügyvédek, a professzorok, a kórházi orvosok, köztük nem egy közismert ember, híres, jó képességű, a nevük gyakran szerepelt a sajtóban, elvileg a hitközséghez tartoztak, de nem volt vele kapcsolatuk, többségük nem is járt a zsinagógába. Szegények az ortodoxok voltak, mintegy nyolcszáz vagy ezer ember.

– Volt-e a „svéd út” során balsikerű utazás?

– Nem sok. A legtöbb átkelés sikerült. A Dániában élő körülbelül hétezer zsidó közül négyszáz-valahány jutott a németek kezére; őket Theresienstadtba vitték.

– S a tévhitekkel ellentétben: ott kellett először föltenniük a Dávid-csillagot. Jørgen H. Barfod, az Ellenállási Múzeum igazgatója azt írja, rejtélyes okokból dán zsidókat nem vittek Auschwitzba. S ahová vitték őket, ott jobban bántak velük, mint a többiekkel.

– Theresienstadtban a dán zsidók közül csak a beteg, idős foglyok haltak meg, talán ötven ember. A többi visszajött. Vagyis ez az ötven nem jött vissza a hétezerből, a többi mind megmenekült.

– Egy norvég író nyomán föltettem másoknak is a kérdést, miért tudták a dánok végbevinni, amit végbevittek. Volt, aki az emberiesség keresztyén hagyományára hivatkozott. Másvalaki azt mondta, a dánokhoz a németek nem voltak olyan kegyetlenek, mint a norvégokhoz; ismét másvalaki úgy vélte, a német partőrség Dániában nem járt el nagyon szigorúan. Most vagyok a forrásnál: önnek mi erről a véleménye?

– A válasz egyszerű. A mentést azért tudtuk ilyen jól és ilyen gyorsan végbevinni, mert már korábban megvolt rá a szervezetünk, s tagjainak azt mondhattuk: hagyjátok abba a szabotázst, foglalkozzatok helyette embermentéssel!

– A dániai embermentés szak- és szépirodalmából eddig csak Elliot Arnold könyvét, A virrasztás éjszakáját ismerem.

– Elliot Arnold könyve rossz könyv. Az embermentés sokkal keményebb munka volt, mint ahogy leírja. Ő csak a „sztorit” látta, a képes magazinokba valót. Az emberek itt nem úgy gondoltak a zsidókra mint zsidókra, hanem mint honfitársainkra, akiken segítenünk kell. A zsidók dánok Dániában. Lehetnek okosabbak, beszédesebbek, mulatságosabbak, muzsikálhatnak jobban, akkor is dánnak tartjuk őket.

– Ez a minőségszempontúság Arnold könyvében írói fogássá alakul: keresztyén és zsidó dánjai együgyűbbek, mint az önnön lelkükkel viaskodó németek.

– Amikor engem a németek elfogtak, és tizenkét órán át vallattak, a harmadik órában megmondtam nekik, hogy Danzig mellett koncentrációs tábort láttam. Azt válaszolták, ők nem láttak semmit. Megmondtam nekik, hogy jóllehet a családom Németországból származik, mint könyvkereskedő a nácizmus ellen dolgozom – de természetesen hallgattam a szabotázsról, a brit kapcsolatokról, az ejtőernyősökről, a zsidókról. Tizenkét óra múltán fényképeket mutattak, amelyeken híres szabotőrök éppen kilépnek az üzletemből. „Nem ismerem őket – mondtam, míg a lámpával az arcomba világítottak –, de rólam mindenki tudja, hogy náciellenes vagyok, és sokan bizonyára ezért jönnek a könyvesboltomba.” Az elején kínoztak, később abbahagyták, valószínűleg azért, mert a szemükbe mondtam, hogy náciellenes vagyok, s ezt respektálták.

– A dánokhoz talán csakugyan nem voltak olyan kegyetlenek, mint a norvégokhoz. Ha lehetséges az ilyen összehasonlítás.

– Minden más népnél jobban szeretem a norvégokat! Családom egy része Norvégiában él. Nehéz szívvel mondom ki, de – míg Dániában csak elvétve akadtak antiszemiták – Norvégiában mindig volt antiszemitizmus. A norvégok sokkal könnyebben átvihették volna a zsidókat a partvonalon, mint a dánok, és nekik ott vannak a hegyeik, Dánia meg lapos! Itt, Dániában az emberek tudták, mi a belső ellenállás, Norvégiában viszont a kívülről jött ejtőernyősök többet segítettek be a szabotázsmunkába; jöttek, aztán visszamentek. Nem szeretek beszélni arról, ami a norvég zsidókkal történt. A norvégok olyan nagyszerű, bátor emberek, annyit tanultunk tőlük, bátrak voltak az első pillanatban, ellenálltak, a hegyekbe vonultak, nekünk, dánoknak meg másfél évünkbe került, hogy fölébredjünk. Pedig a mi hadseregünk még itt volt, a németek nem fegyverezték le a katonáinkat, csak jó három év múlva…!

– Egy megmenekült orvosnő azt mondta, a svédek nélkül a dánok bátorsága is hiábavaló lett volna.

– Ezt is nehéz kimondanom, de eleinte nem tudtuk, hogyan fogják fel Dánia német megszállását a svédek. Szállították a vasércet Németországnak, átengedték a dán Helsingőrből a svéd Helsingborgon át a norvég Narvikba igyekvő német csapatokat… Sztálingrád után változtak meg. Azt is csak remélni mertük, hogy a dán zsidókat befogadják. De befogadták. A két ország között titkos egyezmény jött létre arról, hogy a dán zsidók mindennapi szükségleteit a svédek fedezik, a dán kormány pedig megtéríti a költségeket, mihelyt vége a háborúnak. Így történt.

Így történt.

Kicsit sok szó esett ebben az interjúban a pénzről.

Egy háromkötetes történelmi munkát szerettem volna a boltban megvenni, ára kétszázkilencven dán korona: több mint ezernégyszáz forint. (1984-ben ez a fizetésem egyharmada.)

Jørgen H. Barfod kis könyvét már beszereztem a múzeumban, olvasom benne H. Fuglsang Damgaard püspöknek a lutheránus püspöki kar nevében írt, 1943. októberi nyilatkozatát: „Bár vallási meggyőződésünk eltér egymástól, harcolni fogunk zsidó testvéreinkért, hogy visszanyerjék ugyanazt a szabadságot, amelyet mi magunk többre tartunk az életnél.”

A kis könyv címe: The Holocaust Failed in Denmark. Vagyishogy a holocaust „nem működött” Dániában.

Vigye a holocaust szót, aki akarja, fordításaival együtt. Tűzáldozat. Vészkorszak! Gyönyörűszép kifejezések az utolsó hörgés utánra.

A halászhajó neve halászhajó. A pénz neve pénz. A dániai templomokban felolvasott püspöki nyilatkozat neve püspöki nyilatkozat. Az ásó neve ásó.

The Holocaust Failed in Denmark. Dánia nemet mondott a népirtásra.

Sehol nem volt ilyen összetartás

Kate Fleron koppenhágai lapszerkesztő, a megszállás alatt az ellenállás sajtójának föltehetően a vezéralakja.

– Konzervatív családban nőttem fel, belém oltódott a németellenesség: nagyapám részt vett az osztrákokkal s a poroszokkal vívott dél-jyllandi harcokban, és ez mindnyájunk magatartását meghatározta. Kifejezetten nacionalista alapon lettem ellenálló. Csakhogy ez nem volt egyszerű, az emberek a megszállás alatt nagyon vigyáztak, kivel állnak szóba, két évig nem találtam az ellenállással kapcsolatot! Holott ellenálló voltam már addig is: a Nationaltidende (Nemzeti Hírlap) című konzervatív napilap, amelynek a szerkesztőségében dolgoztam, s amely többször kényszerült címváltoztatásra, megszállásellenes volt, mindenki gyűlölte a németeket, csak épp a mozgalom „bejáratát” nem találtuk. Végül egy kollégám vezetett rá az útra, szintén a konzervatív sajtó munkatársa, többedmagával figyelték a dán rendőrök és a németek; azt mondtam neki, ha bajban vagy, gyere el hozzám – hát bajban volt: Christmas Møllert, a Det Konservative Folkeparti, a Konzervatív Néppárt vezetőjét képviselte, ezt a nagyszerű embert, aki németellenessége miatt kénytelen volt lemondani a pártvezetésről.

– Az 1942 április-májusában Stockholmon át Londonba menekülő Christmas Møller, úgy tudom, továbbra is befolyásolta a hazai eseményeket; különösnek találom, hogy Alfred Jensen kommunista politikus és későbbi miniszter épp a konzervatív Møllert látta volna szívesen a háború utáni kormány miniszterelnöki székében.

– Emigrációját megelőzően Christmas Møller találkozott Aksel Larsennel, a kommunista párt vezetőjével, és megbeszélték, hogy igenis megmutatják a németeknek: ha arra kerül a sor, nem számít, hogy az ember kommunista vagy konzervatív, együtt fognak föllépni a megszállás ellen! A két politikus elhatározta, hogy Szabad Dánia címmel illegális lapot alapít…

– Fritt Danmark…

– Nem jó, ez norvégul van, dánul egy -t: Frit Danmark! Ennek a lapnak lettem a szerkesztője, Christmas Møller képviseletében. Addigra már az én újságíró barátom is útban volt London felé; ő hagyta meg, hogy a szerkesztőségben a konzervatívokat képviseljem. De akkor nem voltak ilyen merevek a határok! Jellemző a dán ellenállási mozgalomra, hogy többek között együtt dolgozott Aage Schoch, a Nationaltidende főszerkesztője és Mogens Fog, a jól ismert kommunista, aki a koppenhágai orvosegyetemen a neurológia professzora volt, s a barátom azt mondta nekem: ha valaha is zavarba jössz, és nem tudod, mit kell tenned, ez a két ember megmondja, Schoch és Fog!

– Hogyan képviselte a lap a kettős irányvonalat?

– A lap az ellenállás egészét képviselte. Együttműködtünk a londoni SOE által küldött dán ejtőernyősökkel; hozzám a barátom küldte őket Londonból. A lap hetenként jelent meg, mi írtuk és sokszorosítottuk, néha ki is nyomtattuk, onnan loptunk gépet, ahonnan lehetett. A Frit Danmark lett a legnagyobb illegális lap Dániában; 1944–45-re elértük a száznyolcvanezres példányszámot! Egy ilyen kicsi országban! De hát szoros kapcsolatban álltunk a Szabadság Tanáccsal, és első kézből kaptuk a híreket.

– A Szabadság Tanács képviselői is a tökéletes egységet hangsúlyozzák.

– Az volt. Ismétlem, én nacionalista alapon kerültem be az ellenállási mozgalomba, de egy kis idő után már magam sem tudtam: konzervatív vagyok? vagy kommunista? Nem! Egyszerűen nem tudtam megkülönböztetni. Olyanok lettek a körülmények, akkora lett a valóság kényszerítő ereje, hogy a szabadságvágy mindenkit egyesített. A vágy, hogy a dán nép jobban éljen! Így jutottunk el a szocializmus eszméjéhez. Én nem vagyok tagja semmiféle pártnak. De hiszek az egyenlő vagyonelosztásban! Most konzervatív kormányunk van, és a szemünk előtt omlik össze minden, amiért küzdöttünk. Nem tudom, ön érzi-e a jelenlegi gazdasági válságot. Sehol az egyenlő vagyonelosztás! Sehol az egyenlő tanulási lehetőség! Azelőtt kitűnő volt az oktatási helyzet Dániában, a főiskolákon, az egyetemeken, mindenütt. De ez a kormány meggazdagítja a gazdagot, és elszegényíti azt, aki amúgy is szegény.

– Mennyi ideig volt ön a Frit Danmark szerkesztője?

– 1944 szeptemberében elvittek a németek az egyik ejtőernyős miatt, az ejtőernyősök nem mind voltak olyan fegyelmezettek, mint a hazai ellenállók, sokat fecsegtek! Letartóztattak engem is, a férjemet is. Férjem a Szabadság Tanács tagja volt.

– Megkérdezhetem a nevét?

– Aage Schoch. Mindkettőnket a Vestre fœngselbe, a koppenhágai Nyugati börtönbe zártak, onnan elvittek Dél-Jyllandra, a frøslevi átmeneti táborba, egészen közel a német határhoz, de engem nem hurcoltak tovább, hála Istennek. Ott voltam majdnem a háború végéig; néhány nappal a felszabadulás előtt kiszabadítottak az ellenállók.

– S a férje?

– Férjemet mint túszt a Shell-házban, a Gestapo-főhadiszálláson tartották fogva, éppen a brit légitámadás idején, 1945 márciusában – férjem szerencsére megmenekült, kitört a Shell-ház égő romjai közül! Néhány nappal a háború vége előtt, titokban találkoztunk… És aztán a felszabadulás! Nem lehet elfelejteni. Május negyedikén este a dánok az utcára tódultak, és a norvég himnuszt énekelték! Nagyon szerettük a norvégokat. Ők is minket – amíg nem találtak olajat a tengerben… De azok a napok gyönyörűek voltak. Azt hittük, új élet kezdődik. Azt hittük, soha többé nem lesz háború. Veszélyek nélkül lehet élni. Nem sikerült. A Frit Danmarkból legális folyóirat lett, havonta jelent meg, én voltam megint a szerkesztője – de a békeidő más. Valahogy megosztottak lettünk. Akik a megszállás alatt baloldali szelleműek voltak, mind megosztottak lettek. Nem mintha gyűlöltük volna egymást, vagy ellenségek lettünk volna, vagy vádaskodtunk volna, hogy a másik tisztességtelenül viselkedett a háború alatt… Nem. Csak éppen elkezdtünk máshogy gondolkodni, eltérő véleményeket hangoztatni. De hát… mi sem könnyebb, mint okosnak lenni – utólag.

– A Frit Danmark 1942. áprilisi, első megjelenéséről a negyvenedik évfordulón különszámmal emlékezett meg a folyóirat szerkesztősége. Az ünnepi szám vezércikkét ön írta, az egykori szerkesztő. Megkérhetem, hogy fordítsa le nekem a cikk egyik lényeges mondatát?

– Természetesen. „Az ember ne nagyon dicsérje a saját népét, de nem tudok a második világháború idején német megszállás alatt élő országok közül még egyet, ahol az ellenállási mozgalomban akkora összetartás lett volna, mint a miénkben.” A lapot különben 1982-ig szerkesztettem. Akkor pénzügyi okokból megszűnt.

– Pénzügyi okokból?!

– Hogy veszélyben az emberek összetartanak, és békeidőben széthúznak, ez nemcsak a dánokkal van így. Nagyon emberi dolog. Nordahl Grieg, a norvég ellenállás 1943-ban elesett nagy költője írta: „A háború után, ezt ne feledd: / te ne fáradj ki, mint a többiek.” Pedig mindig ez történik. Háború után kifáradunk. És nincs többé, aki ellenálljon a világban működő rossznak.

Ha van visszhangzó mondat, ez az.

Meg kell szereznem azt a háromkötetes történelmi munkát a dániai ellenállásról.

Dánia nem lesz más nemzet kutyája

Jorgen Hæstrup professzor a Fyn-szigeten él, Odense városban, Andersen szülőhelyén. A meseköltő házát meg kellene néznem, de nem jut rá idő. Három órát késem az interjúról.

Hihetetlen, de így történt: a Sjælland-sziget és a Fyn-sziget között eltévedtem a tengeren.

Hæstrup professzor történettudós. Tapintatosan fogad. Három könyvet írt az európai második világháborúról, Dánia szerepéről a háborús Európában. Mind a három könyv megjelent angolul: Secret Alliance (1977, Titkos szövetség), Europe Ablaze (1978, Európa lángol), Passage to Palestine (1983, Út Palesztinába). Csaknem harminc év munkája a három könyv.

A Secret Alliance az a háromkötetes mű, amelyet Koppenhágában megláttam, s végül is megvettem magamnak.

– Mit jelentenek a könyvcímek, mindenekelőtt a „Titkos szövetség”, professzor úr? S pontosan mit takar az „Európa lángol”, melyik Európát, és mi volt az az „Út Palesztinába”?

– Titkos szövetségnek azt a szövetséget nevezem, amelyet a dán ellenállási mozgalom kötött a külvilággal, mindenekelőtt Nagy-Britanniával. Europe Ablaze című könyvem Lengyelország, Csehszlovákia, a Szovjetunió; Dánia, Norvégia, Luxemburg, Hollandia, Belgium; Franciaország, az 1943 utáni Olaszország; Jugoszlávia, Albánia, Görögország ellenállási mozgalmával foglalkozik, és természetesen szerephez jutnak benne a menekülteket befogadó vagy segítő országok: Svájc, Svédország, Törökország, Spanyolország. A Passage to Palestine alcíme: Zsidó fiatalok Dániában 1932-től 1945-ig.

– Az alapmű, amely továbbvezette önt, azt hiszem, mégiscsak a Secret Alliance. Hogyan tehetünk különbséget a különféle országokkal kötött titkos szövetségek között?

– A dán ellenállási mozgalomnak a britekkel, az amerikaiakkal, a svédekkel és a Szovjetunióval volt ilyen titkos szövetsége. A legszorosabb kapcsolat a dánokat, természetesen, mint említettem, Nagy-Britanniához fűzte; ez volt a hagyomány, onnét jött a legtöbb fegyver, az ejtőernyősök; pontosan kimunkált kapcsolat volt, gyakorlati együttműködés, míg a Szovjetunióval kötött titkos szövetség pusztán politikai természetű kapcsolatfelvételt jelentett.

– Súlyos dolgokról beszélünk. Hogy lehet az ilyen szövetségépítésbe belefogni? Szervezeteknek? Hús-vér embereknek? Megszállt országban?!

– A megszállás után a britekkel való kapcsolat keresgélése egyéni akciókban merült ki. Churchill 1940. február másodikán előre megmondta, hogy Dánia kapitulálni fog. A szabad világ félreértette a dán magatartást. Henrik Kauffmann, Dánia washingtoni nagykövete 1940. szeptember 4-én figyelmeztette a dán külügyminisztériumot: ha az Egyesült Államok Dánia iránti megvetése tovább növekszik, Dániának nehéz lesz megtartania Grönlandot! A Londonban élő dánok a kormány kapitulációjának hírére mind elkeseredésüknek, szégyenérzetüknek adnak kifejezést. Először 1940 júliusában ülnek össze, azzal, hogy tenni kell valamit. Az év októberében megalakul a londoni Det danske Råd, a Dán Tanács. Közben a brit magatartás is változik; attól fogva, hogy Churchill 1940. május 13-i beszédében csak „vért, verejtéket és könnyeket” ígér népének, a britek óhatatlanul jobban figyelnek a kontinensre, Dániával szemben is toleránsabbak, jobban megértik kiszolgáltatottságát. Októberben alakul meg a SOE – a londoni Különleges Hadműveleti Parancsnokság – dán szekciója. A hazai információkat a dán felderítés tisztjei Stockholmon át, Ebbe Munck újságíró közvetítésével juttatják el Londonba. De évekbe telik, míg a dán ellenállás kivívja London valódi elismerését.

– Mi volt az úgynevezett külföldi szabad dánok szerepe az ellenállásban?

– A hazájától elvágott kereskedelmi flotta azonnal a szövetségesek oldalára állt, s a szövetséges országokban dán önkéntesek léptek be a hadseregbe. Henrik Kauffmann washingtoni dán nagykövet néhány órával azután, hogy hírét vette az ország német megszállásának, „szabad” dán nagykövetté nyilvánította magát, s érve az volt, hogy mivel kormánya kényszer hatására cselekedett, ő, Kauffmann pedig magát a dán király és az eljövendő szabad Dánia képviselőjének tekinti, a jövőben nem kormánya utasításait, hanem Dánia valódi érdekeit tartja magára nézve irányadónak. Kauffmann ezzel a lépésével elutasította a tévképzetet, hogy a megszállás nem érinti az ország függetlenségét. Eduard Reventlow gróf, Dánia londoni követe a megszállás után lojális maradt a kormánypolitikához, de másfél évvel később, amikor a dán kormány aláírta az Anti-Komintern Paktumot, Reventlow hazatáviratozott, hogy nem fogad el többé utasítást saját külügyminisztériumától. Ebbe Munck, látszólag egy dán lap stockholmi tudósítója, nemcsak London s a dán vezérkari felderítés összekötője volt, de jegyzetei, levelei, sajtóközleményei útján az ellenállásé is a szabad világgal, s 1944 áprilisában lelkes közvetítőként vett részt a Szabadság Tanács és a szövetségesek képviselőinek stockholmi tárgyalásain.

– Frode Jacobsen, a Szabadság Tanács képviselője beszámolt ezekről a sorsdöntő stockholmi tárgyalásokról, melyeknek tétje az volt, vajon Dániát maguk közé fogadják-e a szövetségesek.

– A külföldi szabad dánok egyik leghíresebbje, Christmas Møller fogalmazta meg legvilágosabban az ellenállás lényegét: Dániának át kell alakulnia „megszálltból szövetségessé”, azaz megszállt országból szövetséges országgá. A nagy tekintélyű, közismerten németellenes, konzervatív párti politikus, akinek német követelésre 1940 őszén le kellett mondania miniszteri tisztéről, 1942 április-májusában emigrált Stockholmon át Londonba, miután közzétette a Frit Danmark című lapban programadó nyilatkozatát arról, hogy a Scavenius-féle kiegyezéses politikát le kell leplezni, s vállalni a kockázatot – értsd: a „norvég állapotokat”, a nyílt szembenállást –, hiszen „nem szabad, hogy Dánia hiányozzék abból a közös küzdelemből, amely a világ zsarnokai ellen folyik”. Møller londoni munkája, a BBC hullámhosszán elhangzó, egyebek között szabotázsra szólító beszédei felmérhetetlen hatással voltak az otthoniakra; az ellenállás több vezetője Møllert szánta a háború utáni koalíciós kormány élére.

– Mint a kommunista Alfred Jensen is.

– Mikor azonban a többség a szociáldemokrata Vilhelm Buhl mellett döntött, Møller is Buhlt s a korábbi kormánypolitikusokat pártfogolta – elemi lélektani tudás kell csak hozzá, hogy lássuk: magatartása mögött csalódottság van és mélységes keserűség.

– Ki volt a Szovjetunióval kötött titkos szövetség megvalósítója?

– A stockholmi dán–szovjet tárgyalások eredményeképp a Szabadság Tanács Thomas Døssing könyvtárigazgatót, a szociáldemokrata párt tagját küldte a „harcoló Dánia” képviselőjeként Moszkvába. A történelemben először fordult elő, hogy egy kormány, amely nem kormány, követet küldjön valahová, aki nem követ, egy szövetséges nevében, aki nem szövetséges. Døssing, ez a kristálytiszta jellem, a háború tépázta Moszkvában makacs következetességgel látta el feladatát; magányos volt és elszigetelt, sem kocsija, sem titkárnője, kevés a tüzelő, gyertyafénynél fejti meg a rejtjeles táviratokat, vérhassal, tüdőgyulladással küszködik, nem jut újsághoz, információhoz, és nem érti, a Szabadság Tanács otthon miért lép szövetségre a korábbi politikusokkal, akiket az oroszok „Hitler hűséges szekértolói”-nak, „lakájok”-nak és „árulók”-nak neveznek. Døssing a Szabadság Tanácsot képviseli – és nem ért vele egyet. Ha a Tanács nevében tárgyal, mégis lojális; Moszkva jóváhagyása nélkül Dániából nem lesz szövetséges ország. De Døssing valójában az oroszokkal ért egyet, s a kompromisszumhoz nincs tehetsége. Mire eljön a felszabadulás, rokkant, öreg ember. Christmas Møller végül is külügyminiszteri tárcát kap a koalíciós kormányban, de Møller is, Døssing is sérült lélekkel tér haza Dániába. Døssinget agyi károsodás éri, 1947-ben meghal; egy évre rá Christmas Møller is követi.

– Ilyen tragédiákat is hordoz hát az ellenállás sokat emlegetett egysége… És a Szabadság Tanács tagjai ép lélekkel vészelték át a megszállás utolsó másfél évét?

– Az 1943. szeptember 16-án megalakult Szabadság Tanács hat alapító tagja közül Mogens Fog a Frit Danmarkot, Erling Foss a Szabad Dánokat, Børge Houmann a kommunista pártot, Jørgen Staffeldt a Dán Egységpártot, Aage Schoch a Hjemmefronten – Hazai Front – című illegális lapot, Frode Jacobsen pedig, akivel ön is beszélt, a Kör nevű pártot képviselte; hetedikként Flemming Muus csatlakozott hozzájuk a külföldi szabad dánok s egyúttal a SOE képviseletében. Amint a hat ember közül kiesett valaki, nyomban a helyébe lépett egy másik. Staffeldt azonnal belevetette magát a szabotázsmunkába, 1943 decemberétől a Holger Danske-csoportot vezette, elfogták, 1944 karácsonyán egy német koncentrációs táborban meghalt.

– Jártam az öccse könyvesboltjában, ahol mentőakciókat szerveztek annak idején.

– Erling Fosst, az éles szemű, tájékozott, konzervatív szemléletű mérnököt 1943 decemberében letartóztatták, aztán kiengedték, de el kellett tűnnie, s 1944 februárjától Stockholmban képviselte a Szabadság Tanácsot. Aage Schoch, a jó humorú, szívós, konzervatív párti lapszerkesztő 1944 szeptemberében került börtönbe.

– Felesége, Kate Fleron, a Frit Danmark szerkesztője beszélt erről.

– Mogens Fog professzort pedig, az ismert baloldali meggyőződésű ideggyógyászt, ezt a tiszta logikájú, mozgékony szellemet, a Szabadság Tanács kiáltványainak egyik fogalmazóját, 1944 októberében juttatta börtönbe egy áruló. A professzor és a főszerkesztő 1945. március 21-én, a Gestapo-főhadiszállást ért brit légitámadás perceiben együtt menekült ki az égő Shell-házból; Mogens Fog a háború utáni kormányban a különleges ügyek minisztere lett. Fog letartóztatása után nehéz napokat élt át a Szabadság Tanács; az alapító tagok közül Frode Jacobsen mellett már csak a kommunista Børge Houmann maradt, az Arbejderbladet – A Munkások Lapja – sajtómenedzsere, a BOPA nevű szabotázsszervezet összekötője, akit önzetlen, áldozatkész, higgadt viselkedéséért, s azért, hogy politikai nézeteit mindenkor alárendelte a közös ügynek, minden harcostársa tisztelt. Houmann 1945 újévén súlyosan megbetegedett.

– Akkor hát az ő helyére került Alfred Jensen.

– És az alapítók közül csak Frode Jacobsen bírta fizikummal és szerencsével, hogy 1945. május 5-ig, végig a helyén maradjon. Frode Jacobsen, az erős akaratú, a kemény fából faragott, a jyllandi konokságú filozófus, a szenvedélyes vitatkozó és tárgyalópartner, aki szilárdan hitt a Szabadság Tanács küldetésében, elérte, hogy a Tanácsnak engedelmeskedjék a németek által leszerelt dán hadsereg, elérte, hogy a szövetséges haderők 1944. június 14-től maguk közé fogadják a dán ellenállók csoportjait, és azt is elérte, hogy a háború utáni kormányban ötvenszázaléknyi részt vállaljon az ellenállás, és ötvenet a korábbi politikusok, kivéve a Scavenius-kormány magukat kompromittált minisztereit. Jacobsen tudatosan egyezett meg a politikusokkal, józan volt: tudta, hogy az ellenállási mozgalom befolyása nem tart tovább, mint maga a küzdelem. Pedig a Szabadság Tanács már néhány héttel a megalakulása után mitikus fogalom lett, jelkép, megtestesítője annak, amit Mogens Fog így írt meg a Frit Danmark 1943. szeptemberi különszámában: „Dánia nem lesz semmilyen más nemzet kutyája. Nem engedünk a német korbács kényszerének, de tetteinket éppoly kevéssé vezérli az a vágy, hogy hátunkat majd megveregessék szövetséges barátaink.”

– Professzor úr, ez az arcképcsarnok ma is olyan elevenen süt, mint a parázs. Hogy került ennyi tapasztalt, ennyi nagyszerű ember együvé?

– Az ön nemzedéke nem nagyon érti, hogy nekünk semmiféle tapasztalatunk nem volt az ellenállásban. Az ellenállás kezdete egyszerűen nevetséges volt. Egyik hazafias gyűlés a másik után. Rémhírek: jön a cenzúra. Aztán kiderült, hogy igaz! Meg kellett tanulnunk a sorok között olvasni. Aztán a „dalestek”. Harmincötezer ember összejött, hogy énekeljen! Előadás a „középkori” történelemről. Dánia a tizenkettedik században. Kinevettem a professzort, hogy nagy termet kér – és három és fél ezer ember szorongott a teremben, s másik három és fél ezer kinn rekedt! Innen kellett a tervekig, a nagy elképzelésekig, a szervezkedésig eljutnunk, de erre jóval később került sor. 1943-ban volt az áttörés. Sokan vitatkoznak róla, vajon a dán ellenállás a németek lépése nélkül is elérte volna-e, amit elért. Van, aki azt mondja, igen. Én azt mondom: nem! Az történt, ami történt. A históriának nem lehet kiindulópontja a „mi lett volna, ha”.

– És a nemzeti karakter? A „lassú” dánok? Az, amíg az önök Csaba királyfija, Holger Danske felébred? Amíg Hamlet eljut a tettig? De ha egyszer eljut, drámai módon végre is hajtja – miért tudták a dánok?!

– Nemzeti karakter? Arra csak kívülről lehet rálátni. Akiben benne van, nem érzi. Fluidum. A magyarázat szerintem az, hogy a dán társadalom szervezettsége igen magas fokú. Amikor a németek 1940-ben idejöttek, a tisztek kioktatták a sorkatonákat, hogy a dánokra a Bauernschlauheit a jellemző, a paraszti ravaszság. És csakugyan, a németek hamarosan tapasztalták, hogy a dánok bolonddá teszik őket, a megállapodásokat nem tartják be, lenyűgöző kimutatásaik mögött nincsenek tények, s az 1943. november 3-i führeri parancsra emelendő hatalmas atlanti-parti betonerődítmény jyllandi építési munkálatai, amelyeket Rommel tábornok személyesen ellenőrzött, sehogy sem haladnak! Lehet, hogy azt az íratlan összeesküvést, ami e mögött a magatartás mögött van, ön nemzeti karakternek nevezi. Én inkább úgy hívom: életmód, magas fokú szervezettség, a problémákkal való megbirkózás sajátos dániai gyakorlata.

– Mégiscsak valami helyhez kötött hagyomány. Valami, ami közös historikumra, mintákra épül.

– Az embermentéseket is a társadalom szervezettsége tette lehetővé. Passage to Palestine című könyvemben azokról a zsidó fiatalokról írok, akik 1932 és 1945 között Dániában szereztek mezőgazdasági képzettséget, hogy ennek alapján befogadó nyilatkozatot kapjanak a palesztinai brit kormányzattól. Amikor 1939-ben kitört a háború, nem kaphattak ilyen nyilatkozatot többé, s az ország német megszállásakor ötszázötven mezőgazdasági gyakornok – Németországból, Ausztriából, Csehszlovákiából érkezett zsidók, illetve az a jó néhány lengyelországi hontalan zsidó, aki előbb Németországban dolgozott mint külföldi munkás – itt rekedt Dániában. Ezek a menekültek a dán zsidókkal együtt átjutottak Svédországba; megrázó beszámolóik tanúsága szerint megmentésükön orvosok, halászok, parasztok, erdészek, kocsmárosok, papok, rendőrök, tanítók, diákok, ismeretlen dánok tömege munkálkodott, s a mentés hátterében rendszerint ott érezték az ellenállási mozgalom jelenlétét. Ennek a magas fokú szervezettségnek egy másik példája az 1944 június-júliusában kirobbant sztrájk, amely több volt, mint általános munkabeszüntetés: teljes sztrájk volt, válasz a németek elrendelte kijárási tilalomra, a főváros utcáin barikádok emelkedtek, szemétből rakott tüzek gyúltak, leállt a közlekedés, a telefon, a sajtó, csak a kórházak és a tejboltok voltak nyitva, a németek elzárták a villanyt, a vizet, a gázt, foglyokat végeztek ki, bevetették a Schalburg-különítmény terroristáit, a sztrájk tovább tartott, őrjöngtek a németek, és helytelenítették a sztrájkot a dán politikusok, akik – Mogens Fog szavaival – „csak azt a szót ismerik: »kímélet« – kerüljön bármibe –, míg mi azt a szót is ismerjük: »áldozat«…”, s a Szabadság Tanács, amely nem provokálta a sztrájkot, de mellé állt, feltételül szabta a németeknek, hogy távolítsák el a Schalburg-különítményt, szüntessék meg a statáriumot, nyissák meg a közműveket, és ne torolják meg a munkabeszüntetést, és a sztrájk akkor ért véget, amikor dr. Werner Best német főkormányzó, aki korábban azt mondta Dániára: „nevetséges kis ország”, az utolsó szóig teljesítette a Szabadság Tanács feltételeit.

– Azt hiszem, értem, professzor úr. Mindkét példát értem. A mentést és az áldozatot is.

– Ez volt Dánia hozzájárulása a második világháború történetéhez. És ezt mindenütt tudják Európában.

– Igen: mindenütt. Professzor úr! Az ön harmadik könyve – Europe Ablaze – az európai ellenállási mozgalmakkal foglalkozik. Bocsásson meg: hiányolom országai közül Magyarországot. Nálunk is volt néhány tisztességes politikus, katonatiszt, pap, szellemi és kétkezi munkás, aki ellenállt.

– Lehetséges. Nem tudok róla. Majd utánanézek.

Fáj.

Propagandafogás volt, merő kitalálás

Jylland, még aznap éjjel. A konok emberek félszigete, a porosz–dán határviszályokon edzett; sokak szerint „az igazi Dánia”. Århus vörös téglás iparváros; egyetemén tanított dr. Birgit Blatt-Lyon édesapja klasszika-filológiát. Innen menekültek el.

Henning Poulsen történész professzor nem az ellenállással foglalkozik: a másik oldallal. Doktori disszertációját a megszállásról írta, a dániai német politikáról, s hogy milyen volt a németek kapcsolata a náci érzelmű dánokkal.

Utolsó dániai beszélgetésem.

Meg kell csomóznom a kérdéseimet.

– Dániát és Norvégiát tehát ugyanazon a napon szállták meg a németek, professzor úr. Dánia és Norvégia a megszállókkal szemben kétféle magatartást tanúsított. Mi a véleménye, igazolta-e valamelyik magatartást az idő?

– Dánia a békés megoldásra szavazott, Norvégia a fegyveres küzdelemre – de Dániának nem volt más választása, ezt az országot nem lehetett volna a németek ellen megvédeni. Másrészt belülről sem nagyon volt, ami tüzelje a harci kedvet; az ország nácivá alakítását itt meg sem kísérelték, a dán nácipártnak nem volt hatalma, nálunk a lelkészek, a tanítók, a kormánytisztviselők nyíltan hangoztathatták a véleményüket, nem tartóztatta le őket senki. Norvégiában katonai és polgári ellenállás működött; Dániában nem volt polgári ellenállás, nálunk a tárgyalásos kormánypolitika alternatívája kizárólag a fegyveres ellenállás lehetett. Ezért a mi ellenállási mozgalmunk radikálisabb volt, mint a norvégoké.

– Radikálisabb? Jól értem? Hiszen a dán ellenállás legjobbjai itthon is, külföldön is a „norvég állapotok” megteremtését sürgették!

– A mieink nem tudták, mit jelentenek a németek megtorló akciói. 1944 nyarán a németek kijelentették: akit szabotázson érnek, kivégzik. A Szabadság Tanács az illegális sajtóban nyilatkozatot tett közzé, mely szerint a dánoknak akkor sincs más lehetőségük, mint a szabotázs. Ám a németek úgynevezett „tisztogatásai” talán ha száz ember életét követelték; minden lelőtt németért lelőttek egy dánt. A teljes sztrájk után pedig Hitler megtiltotta a nyilvános kivégzéseket, attól fogva csak szabályosan letartóztatott ellenállókat lőttek le, vagy vittek koncentrációs táborokba. Más országokhoz képest itt mindkét fél viszonylagos önmérsékletet mutatott. Az 1944. június-júliusi teljes sztrájk – „a nép sztrájkja” – azonban óriási kockázat volt, Koppenhága ott állt tökéletesen védtelenül; az ellenállás vezetői mégis vállalták a kockázatot. Norvégiában nem volt ilyen méretű megmozdulás. Nem volt olyan összefogás sem, mint itt, ahol az ügy érdekében a kommunisták együtt dolgoztak a jobboldallal.

– S melyik pártot nevezi ön jobboldalnak…?

– A kommunista-konzervatív együttműködés ebben az országban nagyon sokat jelentett; Norvégiában viszont majdnem mindvégig kirekesztették a kommunistákat. Ami nálunk történt, Európában egyedülálló. A kommunistákat itt úgy tekintették, mint a szabotázs szakembereit. Århusban a londoni SOE képviselője mondta meg a kommunistáknak, hol kell szabotázsakciót végrehajtani – és a kommunisták végrehajtották!

– De mindehhez a keret mégiscsak a dán „mintaprotektorátus”!

– A „mintaprotektorátus” lehetőségét a németek a norvégoknak és a hollandoknak is megadták; Norvégia és Hollandia az ajánlatra nemet mondott, Dánia igent. A németek meg voltak elégedve azzal, amit kaptak. A dán fővárosban dolgoztak mint hivatalnokok, mint diplomaták; ha erőszakot alkalmaznak, nekik gyűlt volna meg a bajuk. Nem volt kedvük hozzá, hogy Dániában azt mondják rájuk: „nácik”, mert akkor nem fogadja be őket a jó társaság. Mit szólt volna ehhez Terboven, a norvégok Reichskommissarja! De nálunk Cecil Renthe-Fink, Németország rendkívüli és meghatalmazott nagykövete képviselte a megszálló hatóságokat, vele kellett még gazdasági ügyekben is tárgyalni; csak 1942-ben lett Dánia német főkormányzója dr. Werner Best, a kipróbált náci, az SS- és Gestapo-vezető, háta mögött kétéves franciaországi gyakorlat, Párizsból hívta vissza a német külügyminisztérium, s tekintettel náci múltjára és Himmlerrel való kapcsolatára, felkínálták neki ezt a tisztséget, lelkére kötve, hogy Dánia a továbbiakban is szuverén ország maradjon, s ne közönséges megszállt ország. A németeknek ez volt az érdekük. Ügyeltek rá, hogy Dániában ne legyen náci kormány; a náci hatalomátvételre még nem érett meg az idő… Aztán a sztrájkok és a zavargások a vidéki városokban is úgy elharapództak, hogy Hitler elvesztette a türelmét, rá akarta erőltetni a halálbüntetést az országra; a dán kormány nemet mondott, és elkövetkezett 1943. augusztus 29-e.

– Az 1940. április 9-i „igen” és az 1943. augusztus 29-i „nem” között csaknem három és fél év telt el. Vajon éppen a „húzd meg, ereszd meg” politika szorításában radikalizálódott a dán ellenállás?!

– A mérlegelők és a szembenállók más-más irányból jöttek. A kormány jórészt konzervatívokból és szociáldemokratákból állt; az ellenállás vezetői a korábbi ellenzéki pártokból szerveződtek – a politikusok s az ellenállók végül megegyeztek, hogy a háború után együtt alakítanak kormányt! A hadsereg mintegy két-háromezer lefegyverzett tisztje 1944-ben titkos katonai csoportokat hozott létre, s az ellenállók ugyancsak fegyveres csoportokba tömörültek; az év végén a hadsereg és az ellenállás csoportjai egyesültek, a sereg tábornoka feljebbvalójának ismerte el a Szabadság Tanácsot, s a tisztek elvállalták az ellenállók fegyveres kiképzését! Előfordult az is, hogy valamelyik csoport tagja ellenálló is volt, de a kormánypolitikát is helyeselte. Apám például illegális újságokat kézbesített – miért? mert hazafi volt? mert bátor volt? dehogy! mert postás volt! Az illegális lapokat újságírók írták, nyomdászok nyomták, vasutasok terjesztették; a hírszerzésnél valódi hírszerzők dolgoztak, csak most Nagy-Britanniának; mindenki tette a maga hétköznapi dolgát, mindenki azt akarta, hogy Németország elveszítse a háborút, s a szövetségesek győzzenek. A dánok az elvi döntésekben voltak radikálisok – s később a kivitelezésben is. „Nincs kompromisszum” – ez volt az illegális sajtó jelmondata. A norvégok kétszer meggondolták, ha valami emberéletbe került; a dánok azt mondták, ha emberéletbe kerül, akkor is megcsináljuk! A dánok fegyverbarátságokat kötöttek a németek ellen; a norvégok néha a saját kommunistáik ellen fordították a fegyvert, míg az 1941-ben bebörtönzött dán kommunistákat a dánok a nácizmus áldozatainak tekintették.

– Az imént azt mondta, Dániában nem volt hatalma a nácipártnak.

– 1940-ben a dán nácipárt, a DNSAP erősebb volt, mint az NS, a norvég nácik pártja. A DNSAP kétszázaléknyi szavazattal rendelkezett; az NS szinte semmivel. Később azonban a norvég nácipárt taglétszáma megnőtt, sok norvégot bekényszerítettek az NS-be, rádiójuk is csak a náci párttagoknak lehetett Norvégiában; nálunk az vett rádiót, aki akart, és senkinek nem származott előnye abból, ha belép a nácipártba. Dániában Hitlert és a német nácikat nem lehetett nyíltan megtámadni, de a dán nácikat igen, s így a nemzetiszocialista eszméket is! Ez ellen a németek semmit sem tudtak tenni. Aksel Larsen, a kommunista párt vezetője egyszer, még a megszállás elején felállt a parlamentben, és Frits Clausen náci vezetőnek a fejére olvasta, hogy pénzt fogadott el a németektől. Frits Clausen tiltakozott, de további lépést ő sem tehetett. A dán nácikat nálunk olyan alacsonyrendű lényeknek tartották, hogy a háború után egy német főtisztviselő letagadta, hogy valaha is kapcsolatban állt velük; meg akarta őrizni a jó hírét, mint afféle tisztességes ember, aki a Bürgertumhoz tanozik.

– És oda tartozott? Végtére is a dán polgárság minden tekintetben nyitottabb volt, mint a norvég!

– A németek nem bírtak a dánokkal. Nem tudtak rajtunk kifogni. Egyszer a dán sajtóban nagy cikket olvastak a patkányokról és a disznókról; nyomban fölmentek a dán külügyminiszterhez, hogy tiltakozzanak, de a miniszter azt mondta: a cikkben patkányokról és disznókról esik szó, ezen ő sem tud segíteni. A dán nacionalizmus fölerősödött a háború alatt. Az, hogy valaki dán, egyértelmű volt azzal, hogy nem német. A dánoknak sosem volt kisebbségi érzésük a németekkel szemben; a németellenesség kezdettől fogva a határviszályokból adódott. A nácizmust a dánok német ideológiának tartották, s ezért elvetették. Nácizmus és nacionalizmus ebben az országban két ellentétes fogalomnak számított; nacionalistának lenni annyit jelentett, mint náciellenesnek lenni. Az antiszemitizmus pedig rossz hírű irány volt, ezért nálunk még a nácik is megpróbálkoztak vele, hogy ne legyenek nagyon antiszemiták: nem akartak szavazatokat veszíteni. Frits Clausen mindössze annyit említett meg a parlamentben, hogy Marx zsidó volt. A dán társadalomba tökéletesen beilleszkedett zsidóság olyan szakembereket adott Dániának a szellemi és a politikai életben, a baloldaltól a jobboldalig, hogy aki itt antiszemita volt, azt bolondnak nézték. Az antiszemitizmus rövid ideig tartott a tizenkilencedik századi Dániában; a vidéki zsidók beházasodtak, beolvadtak a lakosságba, aki a vallását meg akarta őrizni, többnyire Koppenhágába ment. A századfordulón körülbelül háromezer zsidó élt az országban, számuk 1940-ig a szovjet, a balti, a lengyelországi bevándorlókkal hét- és nyolcezer közöttire nőtt. Aki itt antiszemita volt, az nem volt demokrata. S az emberek úgy vélték, ha Németországban antiszemitizmus van, akkor az antiszemitizmus nem lehet helyes. A zsidók megmentéséhez két dolog kellett: bátorság és németellenesség. Akiket nem tudtak megmenteni, azoknak az elhurcolásában csak a Gestapo vett részt, a többi német nem! A németek mindent elkövettek, hogy a dánok ne azonosítsák őket a nácizmussal, s hogy részei lehessenek a művelt dán társadalomnak – egy kis kikötőnkből egyszer kifutott egy halászhajó vagy száz zsidó menekülttel, alig száz méterrel odébb ott volt a német járőr, messzelátójával fürkészte a tengert, brit hajókat keresett, s a halászhajót elengedte, mintegy kinyilvánítva, hogy az efféle halászhajóval semmi dolga nincs!

– Az átlagnémet tehát másként vélekedett a dán társadalomról, mint a náci főkormányzó, aki azt mondta Dániára: „nevetséges kis ország”.

– Amikor Duckwitz, a német hajószakértő 1943 szeptemberében a két dán szociáldemokrata politikus segítségével figyelmeztette a zsidókat a közeli német akcióra, dr.Werner Best náci főkormányzó tudott a figyelmeztetésről! Best számára viszont az volt a legjobb megoldás, ha a zsidók elhagyják az országot. A németek szerettek itt lenni Dániában, távol a háborútól; később sem értették, miért vannak nekünk rossz emlékeink, az ételeket emlegették, a demokráciát, a szép dániai napokat, s hogy milyen jó, hogy megúszták a keleti frontot…! Sokan intellektuális környezetből jöttek, a nácizmus az ízlésük ellen való volt – azt akarták, hogy úriembernek tartsák őket, s a fasizmus nem úri dolog.

– Lehet, hogy ezért volt Dánia az egyetlen megszállt ország, ahol lemondtak a megkülönböztetés külsőségeiről…? Mégis, ki röppentette fel a hírt, hogy X. Keresztély király udvarostul vállalta a Dávid-csillagot? Leon Uris? Hollywood? Az amerikaiak?!

– Nem! A washingtoni dán nagykövetség! Propagandafogás volt, merő kitalálás. Mindenfelé elterjedt a hír; pedig, mint tudja, német részről nem is javasolták a csillag viselését. A valóság annyi, hogy a zsidók Dániába jövetelüktől, vagyis a tizenhetedik századtól hagyományosan a királyi család védelme alatt álltak, és 1933-ban, Hitler hatalomra jutásakor X. Keresztély király elment a zsinagógába, és részt vett egy istentiszteleten.

– Úgy tudom, 1943. augusztus 29-e után a királyt a németek saját palotájában fogva tartották.

– A királyt nem tartották fogva a németek, de néhány hónapig az egyik palotájában kellett tartózkodnia, őrei nélkül. Szabadon mozoghatott. Lehet, hogy fogolynak érezte magát, de mindig eltöltött néhány hónapot abban a palotában. X. Keresztély király roppant öntudatos ember volt. Nem kifejezetten okos. Nem tudott mindent pontosan, de követte az eseményeket. A németeket poroszoknak tekintette. Amikor tárgyalt velük, a szemükbe mondta, hogy szeretné, ha kimennének az országból. Nem volt diplomata. Támogatta a kormány politikáját, de voltak merészebb lépései. 1942. szeptember 26-án a születésnapjára küldött führeri gratulációt táviratilag nyugtázta: „Nagyon köszönöm. Keresztély király.” Hitler megsértődött. Amúgy is le akarta mondatni a dán kormányt. Dániában megindultak a szabotázsok; Hitler belekapaszkodott ebbe a táviratba. A németek Scaveniust, az addigi külügyminisztert szánták miniszterelnöknek. Ezt akarta a király is. Meglehet, önben úgy él X. Keresztély, mint „az ellenálló király”. X. Keresztély nem volt ellenálló. Az ellenállási mozgalom az ő szemében nem volt a hagyományos értékek között. A király talán még csak nem is rokonszenvezett az ellenállással! Az egyik első nagy robbantást egy kommunista szabotőrcsoport 1942-ben éppen a király születésnapján vitte végbe. És mégis: a király jelkép volt. Ezt ma nehéz megérteni. De Hitler tudta! A királynak sem a németek nem kellettek, sem az ellenállás nem kellett; a királynak egyensúly kellett. Egyik oldalán az ellenállás, a másikon a kormány és a hadsereg – a király a kormány és a hadsereg felé hajlott.

– S a király mindennapi kilovaglása a főváros utcáira, ez a demokratikus erőmutatvány? Az erkölcsi támasz, amelyet jelenlétével nyújtott a lakosságnak? X. Keresztély a hazáján belül s az egyensúlyozó politika ellenére is jelkép lett – mennyiben hasonlítható össze a norvég VII. Haakonnal, aki külföldről irányította hazája ellenállását, s nemcsak jelképesen?

– VII. Haakon a mi királyunk édes testvéröccse volt. Valószínű, hogy magatartásával hatott a bátyjára. Mi, dánok, vakon hittünk a szövetségesek győzelmében; X. Keresztély a hagyományaink jelképe volt, azé, hogy dánok maradunk, és megszabadulunk a németektől. Német volt ugyan a királyné is, de éppoly népszerű, mint a király; nem értett jól dánul, ezért a királyi pár egymás közt néha angolul beszélt, s ezt mindenki tudta. Hanem demokratának nem volt demokrata a dán király. VII. Haakon norvég király neve jobban összeforrt a demokráciával, az alkotmánnyal. X. Keresztély király Dánia függetlenségének a jelképe volt.

Naplómból VI

Hat, hét, kilenc, tíz évvel ezelőtt csináltam Skandináviában ezeket az interjúkat.

Ugyanúgy olvasom őket ma is. Belső parancsaim nem változtak.

A világ változott. Akkorát, mintha háború volna.

Egy-egy mondatnak fölerősödött az akusztikája, a logikája, feltornyozódott a jelentése, mint omláskor minden.

„Veszélyes dolog elfogadni a megszállást – mondja Frode Jacobsen a vasútállomáson. – Veszélyes elfogadni az igaz ügy ellenében azt az ügyet, amelyről tudjuk, hogy igaztalan.”

És integet.

„A britek és az amerikaiak az inváziót ugyanúgy elhitették velünk, ahogy a norvégokkal” – mondja Jørgen Hæstrup, és pipára gyújt.

A nagyhatalmakra nem mindig lehet számítani, gondolom akkor, 1984-ben.

Omlás: „…a szocialista országoknak nem érdekük az atomháború… ezekben az országokban nincsenek munkanélküliek, ingyenes az orvosi ellátás…” – Ezek Alfred Jensen szavai. Mintha egy üregből szólnának. És bevisszhangosodik, amit Steen Plesner koppenhágai zenetanár mond egy este, s ami akkor nekem a sövényen túlról hallatszik: „Dániában szabadság van, de mi nagy árat fizetünk ezért. Mennyi tehetséges tanítvánnyal dolgozom, csupa leendő zenetanár, és nincs rájuk szükség. Egész egyszerűen nem lesz munkahelyük.”

Per Federspiel viccet mond, szemüvege bepárásodik. „Az üvegszemű gestapós azt mondja a fogolynak: »Eleresztelek, ha megmondod, melyik szemem van üvegből.« »A jobb szeme.« »Honnét tudtad?« »Az néz rám barátságosan.«”

Mostanában nem hallok vicceket.

Dánia teli volt viccekkel annak idején; a dánok éltek vele, hogy a nácizmus humortalan. Mindenfajta pöffeszkedés humortalan. Axel Christensen beszéli el a múzeumban, hogy a megszállás alatt illegális újságra is elő lehetett fizetni, nem létező feladót írtak a borítékra: „Napsugár, rendkívül hatásos szer tetvek ellen, gyártó cég Danmark utca 43”, és a lapot kézbesítette a posta!

Poulsen professzor apja is kézbesített ilyen lapokat.

Mit értett Henning Poulsen pontosan radikalizmuson? „A norvégok kétszer meggondolták, ha valami emberéletbe került; a dánok azt mondták, ha emberéletbe kerül, akkor is megcsináljuk!”

A dánok kivégezték a besúgókat, de csaknem hétezer embert megmentettek; dr. Werner Best német főkormányzó tudott róla, hogy a menekülőket figyelmeztették a veszélyre, és a német partőrség olykor félrefordult, ha meglátta a halászhajókat, de azt a csaknem hétezer embert akkor is át kellett szöktetni, kockázat így is volt; X. Keresztély pedig a washingtoni dán nagykövetség jóvoltából azóta is lovagol a legendás csillaggal, tény azonban, hogy csaknem hétezer ember túlélte a legendát.

Hazugság vagy életveszély?

Dánia nemet mondott a népirtásra. Én pedig nemet mondok mindenfajta történelmi esemény utólagos heroizálására éppúgy, mint az utólagos deheroizálásra. Ha Bauernschlauheit van a mentések mélyén, ha a legendát „Dánia nagy haszonnal eladja”, az sem érdekel.

Mit kell tenni a besúgókkal?

Nem szembesített velük a sorsom, Istennek hála.

Mit kell tenni a menekülőkkel?

Ezt végre megtanultam.

A Sjælland-sziget és a Fyn-sziget között 1984 októberében eltévedtem a tengeren.

ltt a hiteles történet.

Az utazás előtti éjszakán a koppenhágai szállodában tengermélyről álmodom, egy élőlény magasra bukkan, kétfejű: egyik feje nő, a másik férfi. „Állampolgársága?” – kérdik egyszerre. „Hontalan” – felelem én. Stációk című regényemről nemrég ők írtak kritikát.

Kora reggel a vonat ráfut a kompra, megnézem a fülkeszámot, poggyászom otthagyom a csomagtartóban, felsétálok a fedélzetre. Több fedélzet van, mindegyiken más színű a bútor; az egyiken bár, a másikon étterem, a harmadikon kávézó, söröző, automaták, kioszk… Nézelődöm. Másfél óra múlva megszólal a hangosbemondó – dánul –, megkérdezek egy utast, mikor érünk Odensébe. Körülbelül húsz perc, mondja. Átülök egy bárpult mellé; egyszerre nyugtalanság fog el: körülöttem semmi se mozdul. Lerohanok a lépcsőn, ott a vonat, ott a fülke, a poggyászom sehol. Megszólítom a fülkében ülő idegen fiatalembert. „Hová utazik?” – kérdi. Megmondom. „Ó – döbben meg a fiatalember –, ez a vonat épp az ellenkező irányba megy, siessen, hátha még eléri a saját vonatát.” A saját vonatomat? De hol?! Ebben a pillanatban meglátom, hogy egy másik sínpárra másik vonatot tolnak, visszarohanok a lépcsőn, a túloldalon újabb vonatok érkeznek, irtózatos erővel ront rám a kétségbeesés, hontalan vagyok, eltévedtem, a sínpár az orrom előtt összecsattan, komphajó helyett ez a cethal belseje, jó Istenem, szabadíts ki innét, karon ragadok egy kalauzt, vagy matrózt, vagy cethalászt, csak németül tud, mein Zug, üvöltöm, wo ist mein Zug…! Most a kalauz ragad karon, felrohanunk valahová a magasba, egy terembe, ahol fehér inges férfiak vannak, és halálos csönd. A vasutas valamit magyaráz a fehéringeseknek, az arcokat nem látom, a hangokat nem hallom, nem érzékelem, hol vagyok, valaki megfogja a vállamat, azt mondja: „Take it easy”, ugyan, ne aggódjék, rácsuklok egy székre, elfog a sírás, telefon szól valahonnét, valaki egy csésze kávét rak elém, s egy mondatot, hogy: „Megpróbálunk csinálni valamit.” S akkor lassanként kitisztul a kép. Az, hogy a komp nem megy el egészen Odenséig. Hanem húsz perccel előbb kidobja magából a vonatot. Húsz percig a vonat maga megy a szárazföldön; elmulasztottam, hogy megnézzem a térképet. A vonat helyére a kompon más vonatok állnak. Négy vonatot hordoz a komp. A súlyoknak és méreteknek ekkora halmazától el lehet ájulni, ha valaki nem tengerjáró. Megiszom a kávét. A kormányosfülkében vagyok. Mellettem magas, napbarnította, kissé kopaszodó férfi, hangja, mint Hamleté, egyszerre töprengő és határozott. Ő hozta a kávét. Ő mondta, hogy: „Megpróbálunk csinálni valamit.” S most azt mondja: „Én vagyok ennek a hajónak a kapitánya.” Ügyetlenül bemutatkozom. „Hová kellett volna mennie?” – kérdezi a kapitány. „Jørgen Hæstrup professzorhoz” – mondom, és a szégyen arcomba kergeti a vért.

Dániában mindenki ismeri Hastrup professzor könyvét az ellenállási mozgalomról.

Az események ritmust váltanak. A kapitány fölkel, néhány halk szót mond, s az első tiszt a jobb oldali, a másodtiszt a bal oldali műszerpult mögé áll. Mindkét pulton telefonkészülék. Az első tiszt megkérdi a bőröndöm színét és a fülkeszámot, majd tárcsáz, a vonatot hívja. Az ilyen és ilyen számú fülkében, a csomagtartóban világosbarna hajóbőröndnek kell lennie. Öt perc múlva a vonat kalauza visszatelefonál: a bőrönd megvan, de találtak mellette egy pár kesztyűt, az is az utasé? A bőrönd és a kesztyű ott fog várni a gazdájára az odenséi vasútállomáson, a „pénztár és információ” feliratú fülkében. Eközben a másodtiszt Odense telefonközpontján keresztül Hæstrup professzor számát csöngeti, az információval: a komp visszamegy a sjællandi kikötőbe, onnét jön újra Fyn szigetére, az utat háromszor kell megjárnom, s az interjúról három órát fogok késni. A másodtiszt leteszi a kagylót: „A központos azt üzeni, a beszélgetés drága lesz, huszonkét koronába fog kerülni.” Kiszámolom a huszonkét koronát. A másodtiszt tárcsáz. Az első tiszt felhívja a vasútállomást: ott van a bőrönd. A másodtiszt jelenti, hogy Hæstrup professzor nem veszi föl a kagylót. „Mi járatban van ön itt Dániában?” – kérdezi a kapitány. „Az ellenállási mozgalomról szeretnék írni.” A kapitány cigarettára gyújt. „Mint fiatal matróz én is hajón szolgáltam a háború alatt. Egyszer bomba talált el bennünket, egyszer aknára futottunk, egyszer baleset ért… Néha azt gondolom, merő véletlen, hogy élek.” A másodtiszt jelenti, hogy sikerült beszélnie Jørgen Hæstrup professzorral, s a professzor üzeni, amint megérkezem, siessek a helyszínre. Föllélegzem. A kapitány elém tesz még egy csésze kávét. A másodtiszt visszahozza a huszonkét koronát. „A telefonközpontos üzeni, hogy a beszélgetés nem kerül pénzbe.” „Miért?!” „Because you are in trouble: mert ön bajban van.” Az első tiszt, a másodtiszt továbbra is a helyén marad, a kormányos rezzenéstelen arccal pipázik a kormánykeréknél. Sima a tenger. A kapitány karon fog, kivisz a folyosóra, bevezet egy oldalajtón. „Parancsoljon, itt egy üres kabin. Még van két órája, itt ledőlhet. Ott a toalett, a zuhanyozó. Helyezze kényelembe magát. Ha majd ki kell szállnia, én figyelmeztetem.” Megmosom az arcomat hideg vízzel, kimegyek az automatákhoz, hogy egyem valamit. Kiemelek egy szalámis zsemlét, amikor megjelenik ismét a kapitány, ezúttal a büfésnő kíséretében. „Tegyük vissza azt a szendvicset. Kérem, jöjjön utánam. Ön vendég ezen a hajón.” Az első osztályú étterembe megyünk. A kapitány leültet, és magamra hagy. A pincérnő elém teszi az étlapot. „Válasszon, kérem, bármit.” Halfélét eszem, meg süteményt, gyömbérsörrel; fizetni akarok: „Ön nem fizet, ön bajban van” – mondja a pincérnő. Nem merek borravalót adni. Loholva jön a büfésnő a másik fedélzetről, hozza vissza a szendvics árát, kiszedte az automatából. Tiltakozásomra azt feleli: „A kapitány mondta, hogy ön bajban van.” Visszalebegek a luxuskabinba, nézem a tengert, körülülnek a hullámok.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire megjelenik az ajtóban a kapitány. „Lehet készülődni – mondja. – Egy matróz leviszi önt a vonathoz. Első osztályon foglaltattam helyet, de nem kell megtérítenie a differenciát.” Fölmegyek a kormányosfülkébe, kezet fogok az első tiszttel, a másodtiszttel, a hallgatag kormányossal. A kapitány elkísér. A lépcsőn visszafordulok. „Elkérhetem a névjegyét?” Ideadja. „Otto Søgaard, a Kronprins Frederik komphajó kapitánya.” Elteszem. „Köszönöm – nyújtom a kezemet. – Mindent köszönök.” A kapitány hirtelen átölel, arcon csókol. Átad a matróznak, az lekísér a vonatig, és továbbad a kalauznak. A kalauz mosolyogva betessékel egy első osztályú fülkébe. Az út pontosan húsz perc. Megérkezünk Odensébe, a kalauz beszól az ajtón, sapkájához emeli a kezét. Utánaintek. Bőröndöm, kesztyűm a vasútállomás „pénztár és információ” feliratú helyiségében. Taxiba ülök; elindulok Hæstrup professzor villájába.

Luxuskaland volt, tudom.

Thomas Døssing, a Szabadság Tanács moszkvai képviselője 1944 júniusában utazott el Dániából, és július végén, a háborús körülményeknek megfelelően a Stockholm–Észak-Afrika–Teherán–Baku útvonalon érkezett meg állomáshelyére. Magányos volt, elszigetelt, kevés a tüzelője, gyertyával világít, vérhassal, tüdőgyulladással küszködik, de nélküle a luxuskörülmények között dolgozó nyugati „szabad dánok” munkája hiábavaló lett volna, és Døssing tette a dolgát, és „odahagyta Dániát – mondja Jørgen Hæstrup –, pedig a fia és a menye a németek fogságában, Németországban volt”. Døssing elvégezte a feladatát, és két év múlva meghalt.

Mit mondjon erre, aki ugyanabban az időben úgy élt, ahogy Thomas Døssing, csak éppen nem volt feladata, mégis túlélte Døssinget? Mit mondjon, aki a tengeren úgy érzi, végképp eltévedt? Mit mondhat, aki az értetlen szavakra azonnal megadja magát: „Hontalan”?

Ugyan mit mondhat. Nem árt, ha tudja, hogy van olyan kapitány, aki egyetlen hívójelre – „mert ön bajban van” – bekapcsolja azt a pontos szerkezetet, amely hibátlan működésével bemutatja, mi ment itt végbe és hogyan, a valódi bajok idején. „Ha majd megint »a tengeren« jár, ismét örömmel »megmentem« önt” – írta 1984 utolsó napjaiban a köszönetre válaszképpen a kapitány.

„A tengeren.”

Hiszen csak egy dániai tengerszoros volt.

S egy embernek mindössze annyit kellett mondani: „Kérem, jöjjön utánam.”

Svédország

Naplómból VII

Mentem, mint akit húznak. 1986 májusában.

Hiszen minden út ide vezet, minden menekülés útja, a túlsó partra. A halászhajók is ide érkeztek, a háború alatt is semleges Svédországba.

Csodálom és szeretem a semlegességet, de félek tőle, mert ismeretlen. Megszállást átéltem már, többször. Semlegességet soha. Legföljebb percekig.

Most is csak tükörből látom, norvégok és dánok elmondásaiból, hogy a semleges Svédország annak idején milyen volt: befogadó és elutasító egyszerre. Menekülők ezreit fogadta be, fegyveres alakulatokat képzett ki, orvosi műszereket csempésztek át a határán, megmentett hadihajók ültek a felségvizein, titkos szövetségesek találkoztak a fővárosában.

És 1940-ben átengedte a Norvégia felé vonuló németeket, fogolytáborba zárta az elfogott norvég katonákat, börtönbe csukta az elfogott dán szabotőröket, és Sztálingrád előtt visszadobta a határon a norvég menekülteket, s a Gestapo kezére juttatta őket. És vasércet szállított a hitleri Németországnak.

Ez volna a semlegesség? Emberiesség és üzlet kényes egyensúlya? S hogyan kell megítélni? Hogy lehet tárgyilagosan megítélni? És lehet-e tárgyilagos, aki a megszálltság felől nézi a semlegességet?

Lehet-e tárgyilagos, aki a semlegesség felől nézi a semlegességet?

Per Olov Enquist írja A légionáriusok című dokumentumregényében:

„A világon egyedül a svédeknek van hordozható lelkiismeretük; a svédek úgy járnak-kelnek, mint hivatásos moralisták.”

Ha a lelkiismeret rugóit, egy ország erkölcsi mozgásterét viszonylagos tárgyilagossággal látni akarom – nem megítélni, csak látni –, ismernem kell mindenfajta vélekedést. Baloldalit, jobboldalit. Önkínzót, önigazolót. Svéd ítéleteket norvégokról, dánokról, németekről. Svédekről. A stockholmi Királyi Könyvtárban elérhető történelmi tanúvallomásokat.

És nem szabad egyiktől sem megijednem.

A semlegesség a hitelesség alapelvére épülő politika, írja Sverker Åström Svédország semlegességi politikája című füzetében; semleges országnak nem szabad hiú reményeket keltenie az egyik oldalon, sem alaptalan félelmeket a másikon: ki kell vívnia a többi nemzet becsülését. Svédországban a semlegesség a biztonsági politika fedezete: „megtartani az Északot a világ egyik nyugalmas zugának”. Semleges ország nem vállalhat külső kötelezettségeket sem békében, sem más államok közötti háborúban, nem vehet részt szövetségekben, háború idején az 1907-es, illetve az 1912-es hágai egyezményhez kell tartania magát: nem engedhet át csapatokat…

Kiemelés tőlem.

Nem engedhet át csapatokat, internálnia kell a hadviselők egységeit, amennyiben a területére hatolnak…

Kiemelés tőlem.

Amennyiben a területére hatolnak; s ha fegyverkiviteli tilalom lép életbe, a tilalmat mindegyik hadviselővel szemben egyformán alkalmaznia kell…

Kiemelés tőlem.

„Svédország a háború alatt formálisan semleges volt, de nagyon sok engedményt tett a németeknek – mondja Carl-Henrik Hermansson közgazdász, parlamenti képviselő, a svéd kommunista párt volt főtitkára. – A hadsereg vezérkarában és a rendőrség vezetői közt sok volt a náci, sok volt, aki hitt benne, hogy Hitler megnyeri a háborút, és nekünk, svédeknek a németekhez kell igazodnunk. 1939-ben a svéd hadsereg főparancsnoka gratulált Hitlernek ötvenedik születésnapján. A svéd rendőrség együttműködött a német náci rendőrséggel.”

Mi történt a határon, kérdezem.

„1940-ben bevezették a vízumkényszert. A finnek kivételével mindenkinek vízumot kellett szereznie, ha be akart jönni Svédországba. A vízum nélkül menekülőket visszaküldték a német megszállás alatt lévő országokba, sokan börtönbe vagy koncentrációs táborba kerültek, és volt, akit a németek kivégeztek. A norvég és a dán ellenállók itt, Svédországban kerültek táborba. És azok a német kommunisták is, akik Hitler elől próbáltak menekülni.”

Ön személyesen is megtapasztalta valamelyik engedményt, kérdezem.

„Német csapatok vonultak itt át a Szovjetunió és Norvégia ellen. Trelleborgban voltam katona, láttam, hogy a németek jönnek befelé a komppal.”

Mit tett ebben a helyzetben a király, kérdezem. V. Gusztáv királynak az a híre nálunk, hogy táviratot küldött Horthy kormányzónak: állítsa le a magyar zsidók erőszakos elszállítását. A királyok körüli legendákhoz óvatosan kell közelednünk. Milyen ember volt V. Gusztáv?

„Ismert teniszjátékos.”

De ha politizált, kérdezem reménykedve.

„Svédországban V. Gusztáv király is latba vetette befolyását a németek érdekében. A Bernadotte-ház Franciaországból származik, de V. Gusztáv felesége német volt. És mert a király is beleegyezett, hogy átengedjük a német csapatokat, az ő lemondása szóba sem került.”

És Sztálingrád után, kérdezem. Mindenki azt mondja, a svédek megváltoztak Sztáligrád után.

„Sztálingrád után megváltozott a svéd gondolkodásmód. A menekültekkel kapcsolatban is.”

Miért, kérdezem szorongva.

„Mert a svédek megértették, hogy Hitler nem fog győzni. Ezért később hivatalosan is támogatták a norvég »rendőrosztagokat« és a Dán Brigádot.”

A kormány…?!

„A kormány néhány tagja rokonszenvezett a norvég és a dán ellenállással. A háború alatt koalíciós kormányunk volt, nem tisztán szociáldemokrata; németbarát miniszter éppúgy volt benne, mint náciellenes. Gustav Möller szociáldemokrata népjóléti miniszter például az ellenállást pártolta. Christian Günther külügyminiszter viszont nácibarát volt.”

A svédek, úgy tudom, Sztálingrád után is szállították a vasércet Németországnak.

„A svédek egészen a háború végéig szállították a vasércet Németországnak!”

Semleges országnak, írja Åström, bizalmat kell keltenie a nagyhatalmakban, de szilárdnak kell maradnia „erős külső nyomás alatt is”. Képesnek kell lennie rá, hogy kivonja magát a háborúból, ennek pedig a hazai fegyvergyártás és a megbízható gazdaság a feltétele, az, hogy az ország csökkentse a külső forrásoktól való függőségét. Mert „még a háború alatti erőteljes életszínvonal-csökkentés is jobb, mint maga a háború”. Svédországnak sikerült kimaradnia a második világháborúból, ám ezért, mondja Åström, „néhány nem jelentéktelen engedményt tettünk a hadviselőknek, s néha megszegtük a semleges ország törvényes kötelezettségeit”. Mint azokban az esetekben, amikor Svédország átengedte a szabadságolt német katonákat…

Kiemelés tőlem.

Átengedte a szabadságolt német katonákat a háború első éveiben, s átengedett egy egész német hadosztályt: az Engelbrecht-hadosztályt, amely Norvégiából vonult Finnországba, 1941 nyarán.

Néhány nem jelentéktelen engedmény a háborúból való kimaradásért.

Ez nem a „hordozható lelkiismeret” kalapácsütése. Ez mérlegkészítés.

Sverker Åströmöt nem ismerem.

Carl-Henrik Hermansson 1964-től 1975-ig a svéd kommunista párt főtitkára. A magyar ’56 és a csehszlovák ’68 miatt a svéd kommunista párt a hetvenes évek közepén kettészakad; Hermansson Moszkva ellen fordul. „Kár, hogy nem szociáldemokrata”, mondják róla.

Semmi halászhajót nem említ. Semmi innenső partot. Csak annyit, hogy megváltozott a svéd gondolkodásmód: „a menekültekkel kapcsolatban is”.

Mert a svédek megértették, hogy Hitler nem fog győzni.

Nem szabad megijednem.

A másik választási lehetőség a háború

Sven Andersson szociáldemokrata politikus. A háború alatt pártjának jogi képviselője, 1948-tól parlamenti képviselő, majd államtitkár, később közlekedés- és postaügyi, hosszú időn át pedig – 1957-től 1973-ig – honvédelmi miniszter. Ezután nyugalomba vonulásáig, 1976-ig Svédország külügyminisztere.

– Külügyminiszter úr, Norvégiában és Dániában úgy értesültem, mindkét országot váratlanul érte a németek 1940. április 9-i támadása. Thomas Kingston Derry Skandinávia története című könyve azonban a német támadásra utaló korábbi jelekről is tud. Gunnar Hägglöf A semlegesség próbája: Svédország a második világháborúban című műve pedig megemlíti, hogy a berlini svéd követség 1940 márciusában figyelmeztette a svéd kormányt a Skandinávia ellen irányuló német háborús előkészületekre. Ön mit gondol erről?

– 1940-ben sem Norvégiának, sem Dániának nem volt komoly hadereje; Svédország valamivel jobban állt. Mi egy héttel a támadás előtt figyelmeztettük a szomszédainkat, hogy német hajók haladnak el a svéd partok mellett, Norvégia irányába! Abban az időben Göteborgban éltem, s az ottani újság mindennap tájékoztatott a német csapatmozdulatokról. De a norvégok nem törődtek a figyelmeztetéssel, és nem rendeltek el mozgósítást.

– Mit gondolt a német hajóhad láttán Svédország?

– Hogy a németek ide is bejönnek! Ezért részleges mozgósítást rendeltünk el. A sajtó bírálta a kormányt, hogy elkésett, már április 3-án vagy 4-én mozgósítania kellett volna, ha csakugyan bejönnek a németek, itt találnak bennünket készületlenül, csak a svéd légierőnél volt korábban mozgósítás, de az nem volt olyan erős, hogy szembeszálljon a német légierővel – egy ilyen kis országnak miféle esélye van? A németek az egész országukat mozgósították!

– Így tehát az, hogy segítsenek a szomszédaikon…

– Szóba sem jöhetett! Nem volt hozzá elég komoly haderőnk. Katonai segítséget nem nyújthattunk a norvégoknak és a dánoknak, de másmilyet igen. A norvégok számára nem jelentett problémát a határátlépés, a háború alatt nem volt német ellenőrzés a svéd határon, a norvégok ki-be járkálhattak; ezrével jöttek át a menekülők, később pedig kiképző táborok voltak itt, 1944–45-re itt állt Svédországban a jól képzett norvég hadsereg, és ha a németek nem teszik le a fegyvert, szembetalálják magukat a Svédországból hazatérő, felfegyverzett norvég és dán csapatokkal.

– Mielőtt a kiképző táborokat felállították, hogyan érintkeztek a szomszédaikkal?

– Ez sem jelentett problémát. Mint képviselő Stockholmban dolgoztam, és kapcsolatban álltam azokkal a norvég szociáldemokrata vezetőkkel, akik itt húzódtak meg nálunk, Svédországban. Itt élt a háború alatt a német szociáldemokrata, Willy Brandt is – norvég volt a felesége –, mint újságíró kis irodát tartott fenn, innen küldte szét híreit a szabad világba. Jól ismertem mindnyájukat, könyvet írtam azokról az időkről Per Albin kora címmel: Per Albin Hansson, a svéd szociáldemokrata párt vezetője volt a háború alatt a miniszterelnökünk, olyan népszerű volt, hogy a svédek csak „Per Albin”-nak emlegették.

– Úgy tudom, nem minden menekülő jutott át a háború alatt a svéd határon; voltak norvégok és dánok, akiket a svédek visszadobtak, s olykor a Gestapo kezére juttattak.

– Soha nem hallottam, hogy norvégokat és dánokat visszadobtunk volna a határon, és a Gestapo kezére juttattuk volna őket! Soha! A vezetőiknek állandó kapcsolatuk volt a svéd kormánnyal és a pártokkal, és soha nem említettek ilyesmit!

– Ismertebb-e azoknak a norvég és dán ellenállóknak a sorsa, akik itt Svédországban internálótáborokba kerültek?

– Táborokba? A táborokban nem a norvégokat és nem a dánokat tartottuk, hanem a svéd kommunistákat és a svéd nácikat! Szükséges volt, hogy ellenőrizzük a kommunistákat és a nácikat; két-háromszáz fiatal kommunista élt különleges táborokban, azt hiszem, 1943-ig, a kormány attól félt, hogy kapcsolatba lépnek a Szovjetunióval, és segítséget nyújtanak neki; ne felejtse el, hogy 1941 júniusáig érvényben volt a szovjet–német megnemtámadási szerződés, akadt svéd kommunista, aki örült, hogy a németek benn vannak Norvégiában! Ugyanígy a nácik, az itteni kvizlingek is kapcsolatba léphettek a német nácikkal! Lehet aztán, hogy a kommunista és a náci menekülteket visszadobták a határon – de biztos vagyok benne, hogy senkit nem dobtak vissza úgy, hogy előzőleg ne léptek volna érintkezésbe például a norvég menekültügyi irodával.

– És a dánokéval?

– Dániában más volt a helyzet, a dánoknak megvolt a kormányuk, hivatalosan tárgyalhattunk egymással, a dánok leutazhattak ide, együtt vacsorázhattunk velük Malmőben vagy Koppenhágában, de Norvégiában nem volt ott a kormány, csak Quisling, s a vezetők jó része talán a Grini gyűjtőben vagy valamelyik másik táborban raboskodott.

– Megkérdezhetem önt mint magánembert: ha választania kellett volna, melyik megoldást választja, a norvégokét vagy a dánokét?

– A norvégokét. Feltétlenül! A dánok persze nem tehettek másként, védtelenek voltak, a flottájuk semmi – a norvégoknak volt flottájuk, hajóik csatlakoztak a szövetségesekhez, a norvégok harcoltak az első naptól fogva, harcoltak egészen 1940 júniusáig, amikor VII. Haakon és kormánya Londonba emigrált. És ha a németek megszállják Svédországot, mi is harcoltunk volna, feltétlenül.

– Abban, hogy végül is segítettek a szomszédaikon, milyen szerepe volt a győzelmi esély alakulásának?

– A segítségnyújtás szándéka az első perctől fogva megvolt bennünk. De nem a katonai segítségnyújtásé! S ebben nem az játszott szerepet, hogy mi történt El Alamein és Sztálingrád előtt, vagy mi történt utána, hanem az, hogy Svédország semleges! Egyébként segítettünk gazdaságilag, és segítettük a menekülteket – a háború egész ideje alatt, végig azonos szinten. El Alamein és Sztálingrád után azonban – 1943 végétől – nem engedtünk át többé német csapatokat Norvégiába.

– Wilhelm M. Carlgren A svéd külpolitika a második világháború idején című munkájában leírja, hogy Victor zu Wied herceg, német követ 1940. április 9-én, Norvégia és Dánia német megszállásának napján jegyzéket nyújtott át Christian Günther svéd külügyminiszternek arról, hogy a német kormány Svédországtól „a legszigorúbb semlegességet” várja el. A svéd kormány ne tegyen lépéseket Norvégia és Dánia megszállása ellen, ne mozgósítsa haderejét, és továbbra is szállítsa a vasércet Németországnak. A svéd válaszjegyzék igent mond a feltételekre, de a kormány fenntartja magának a jogot, „hogy semlegességét megvédje”. Ettől kezdve Svédország két teljes hónapig – amíg Norvégiában folynak a harcok – keményen ellenáll a német kérésnek, hogy területén német csapatokat és hadianyagot engedjen át Norvégiába. Carlgren idegháborúnak nevezi ezt az időszakot.

– Svédország 1940 júniusától engedte át Göteborgon a német katonákat; a szabadságolt német katonákat.

– A szabadságolt német katonákat…?!

– Ha ezer német katona ment Norvégiából haza szabadságra, ugyanannyinak kellett visszaérkeznie. A svéd határon ellenőrizték és megszámolták őket. Ezt a csapatátengedést sokan bírálták Svédországban, sokan azonban – így Per Albin Hansson miniszterelnök is – úgy vélték, hogy az Atlanti-partvidék nem Nagy-Britannia, hanem Németország kezében van, Svédország tehát elszigetelődött a külvilágtól, az egész balti övezet a németeké: meg kell tennünk, mondta Per Albin Hansson, át kell engednünk a csapatokat, mert a másik választási lehetőség a háború!

– Per Albin Hansson azt mondta a háború utolsó napján, 1945. május 8-án tartott beszédében: „Ha az ember azért küzd, hogy kimaradjon a háborúból, nem tanúsíthat merevséget, mert így csak előidézi az összeütközést, amelyet szeretne elkerülni.”

– A norvégok és a dánok is bíráltak bennünket a csapatátengedésért. Azt mondták, nem vagyunk semlegesek! Rendben van. Egyfelől nem voltunk semlegesek. De másfelől norvég és dán katonákat képeztünk ki! És ezért meg a németek bíráltak bennünket! Naponta jöttek a jegyzékek a német követségről a svéd külügyminisztériumba! Svédország tökéletesen el volt szigetelve, sem Nagy-Britannia, sem az Egyesült Államok nem segíthetett rajtunk, a többi demokratikus országot körülöttünk elfoglalták a németek…

– Mi volt mégis a kínálkozó segítség?

– A hadsereg. 1942–43-ra erős hadsereget építettünk ki. A németeket lefoglalta a Szovjetunióban s Európa más részein folytatott háború. Most már módunkban állt, hogy megvédjük magunkat, Hitlernek viszont nem maradt nélkülözhető hadereje. A háború végére hat-hétszázezer katonája volt a svéd hadseregnek, annyi van ma is. Mikor kiépítettük a hadsereget, elmondhattuk, hogy nem félünk többé. Most már jöhet a német támadás. Most már azt mondhatjuk a németeknek: menjetek a pokolba.

– Ez volt hát az a történelmi pillanat, amikor megváltozott a svéd gondolkodásmód?

– Nem a gondolkodásmód változott meg, hanem a valóság.

– Svédország a háború végéig szállította a vasércet Németországnak.

– Németország pedig szenet szállított Svédországnak. Nekünk nincs se szenünk, se olajunk. Amikor Nagy-Britannia bombázta Németországot, a németek még akkor is szállították nekünk a szenet! Mi pedig vasércet szállítottunk nekik. Kereskedelmi egyezmény volt. Németország maradt az egyetlen kereskedelmi partnerünk, amely szenet tudott nekünk szállítani. Svédország el volt a világtól szigetelve: hogyan élhettünk volna öt éven át szén nélkül? Képtelenség!

– A svéd vasércből fegyver készült a hitleri Németországban.

– Természetesen. De ha nem szállítunk vasércet a németeknek, a másik választási lehetőség a háború. Jobb lett volna a briteknek szállítani a vasércet, és tőlük kapni a szenet. De nem volt szabad út. A partvonalon ott álltak a németek. Svédország elszigetelődött.

– Ön tehát igazolva látja ezt a kereskedelmi politikát.

– Semlegesek voltunk. Nem száz százalékig, de kilencvenöt százalékig. Semleges ország azzal kereskedik, akivel akar. De hány német repülőgépet állítottunk meg? vagy lőttünk le? Előbb figyelmeztető lövést adtunk le, aztán lelőttük a gépet. Táborok voltak itt a foglyul ejtett Luftwaffe-pilótáknak! Az egész országban légelhárító ágyúkat állítottunk fel!

– Mit válaszolt a kormány a norvég és a dán kiképző táborokkal kapcsolatos német jegyzékekre?

– Azt, hogy csak „rendőrosztagokat” képezünk ki. A németek kérték, hogy szüntessük meg a kiképzést, de mi egyre jobban kiépítettük ezeket a táborokat. A norvég kiképző táborok 1942-től működtek; a dánok csak a háború második felében. A dánok nagy akciója 1943 októberében a zsidók átmentése volt. A mi gondunk lett a menekültek élelmezése, pénze, elszállásolása. Aztán a Bernadotte-akcióval újabb menekülthullám érkezett hozzánk, 1945 április-májusában. Aztán ’56-ban Magyarországról! ’67-ben a görög katonai diktatúrából! ’68-ban Csehszlovákiából! És ma is, egyre többen, Irakból, Iránból, Szíriából, Libanonból, az egész Közel-Keletről! Kérdés, hogy: meddig? Pedig muszáj őket befogadnunk, ez emberi kötelesség, segítenünk kell. De természetesen nem tudunk a végtelenségig befogadni mindenkit, aki ide akar jönni.

– A menekülőket talán a semlegesség is vonzza.

– Svédország semleges maradt a háború után. Norvégiát és Dániát a tapasztalat arra tanította, hogy jobb, ha másokhoz csatlakozik, és segítséget kap az erősebbtől. A háború után azt javasoltuk a norvégoknak és a dánoknak, alakítsunk semleges védelmi szövetséget. A norvégok nemet mondtak. Nézzen a térképre. Ha csatlakozunk a NATO-országokhoz, Svédország lett volna a határ a NATO és a Varsói Szerződés között. Nem akartuk. Norvégia és Dánia NATO-ország, Finnország és Svédország semleges. A semlegességünk egyik fontos oka pedig éppen a szomszédainkkal kapcsolatos. Mint semleges ország nem segíthetünk senkit katonailag. És ezt a szomszédaink is tudják.

Politika az, amit végre lehet hajtani

Stig Synnergren tábornok a palotában fogad; életemben először járok királyi palotában. (Lapot írok haza: a palota fölött a telihold.) Synnergren tábornok a háború alatt katonatiszt, 1970-től 1978-ig a svéd hadsereg főparancsnoka. Jelenleg királyi testőrparancsnok. Azért vagyunk a palotában.

– Henry Denham A náci gyűrű közepén: egy tengerészeti attasé Svédországban 1940-től 1945-ig című könyve a brit külügyminisztérium 1942 elején kelt feljegyzését idézi: „Ebben a háborúban nincsenek semlegesek; csak hadviselők és nem-hadviselők vannak.” Tábornok úr szerint mi volt a svéd semlegességi politika lényege a második világháborús években?

– Az, hogy kimaradjunk a háborúból. Nemcsak azért, mert katonailag nem voltunk kellőképpen felkészülve. Hanem mert nem akartunk belebonyolódni mindabba, ami Közép-Európában történik. Sem a norvégok, sem a dánok, sem a svédek nem gondolták, hogy Németország megtámad bennünket. Svédországot nem is támadta meg, szerencsére. Nem volt rá szükség. Nagy-Britannia előbb megtámadta Észak-Norvégiát, majd 1940 júniusában feladta a harcot. Hitlernek a norvégiai támaszpontok kellettek, hogy a Nagy-Britannia elleni támadást előkészítse. Elfoglalta Norvégiát, Dániát, Franciaországot: bekerítette Nagy-Britanniát. Ehhez nem kellett neki Svédország. Csakhogy Nagy-Britannia jobban fel volt készülve, mint ahogy Hitler gondolta. Mindez számunkra kedvező körülményeket teremtett. A hadseregünk, amelynek fejlesztéséhez 1936-ban fogtunk hozzá, a háború végére megerősödött.

– Annak, hogy a németek megkímélték Svédországot, a katonapolitikai okok mellett volt-e világnézeti vagy egyéb oka is?

– Hermann Göring svéd nőt vett feleségül; mikor beteg volt Göring, itt élt, itt gyógyíttatta magát Stockholmban. Mondják, hogy Göring szót emelt Svédország érdekében Hitlernél. De véleményem szerint Hitler úgy le volt kötve Finnországban és Európa más részein, hogy Svédországgal nem törődött.

– Svédország 1940 júniusától különféle engedményeket tett Hitlernek.

– Az, hogy vasércet szállítottunk Németországnak, kereskedelmi egyezményen alapult. S bár a háború végéig szállítottunk a németeknek, 1943-tól jelentősen csökkentek a szállítmányok! És átengedtük Svédországon a német csapatokat, de csak azokat a katonákat, akik szabadságra mentek, s vissza ugyanannyi katonának kellett érkeznie Norvégiába! Az Engelbrecht-hadosztályt pedig át kellett engednünk Norvégiából Finnországba… Hogy ez nem semlegesség? Sok szó esik erről. A háborúba nem szabad belekerülni. Segítettük Finnországot, önkénteseket, hadianyagot küldtünk oda. Ön megkérdezheti, miféle semlegesség ez. Mi képeztük ki a norvég rendőrosztagokat is. Ma már nem mondjuk, hogy semlegesek vagyunk. Csak azt mondjuk, békeidőben nincsenek katonai kapcsolataink senkivel, s ha háború lesz, ki akarunk belőle maradni. De elvünk az, hogy a külpolitikában mindig nagyon erőteljesen fellépjünk. Ennek Olof Palme gyakran volt a szószólója. Fel kell emelni a szavunkat, valahányszor nagy országok kis országokat támadnak meg. Ebben a tekintetben nem vagyunk semlegesek. Ami a kereskedelmet s a kultúrát illeti, sokkal inkább a nyugati világhoz kötődünk. Akkor hát mi a svéd semlegesség lényege? Úgy cselekedni békeidőben, hogy ha Európában kitör a háború, mi kimaradjunk belőle. Ugyanezért erősítettük meg a hadseregünket. Megpróbálkozunk vele, hogy a főbb fegyvereket mi magunk gyártsuk, itt az országon belül. A fegyvereinknek hetven százaléka svéd gyártmány, ami nagyon sok, más nyolcmillió lakosú országokéival egybevetve. Magunk gyártjuk a repülőgépeket, a hajókat, az elektronikus berendezéseket, a lövedékeket, a tankokat, a járműveket, a tüzérségi felszereléseket meg a többit.

– Mikor öltött alakot a norvégok és a dánok svédországi katonai kiképzésének gondolata?

– Amikor 1940. április 9-én megtámadták őket, a norvégok és a dánok azonnal tódulni kezdtek Svédországba. Sok fiatal norvég továbbment innen Londonba. Abban a két hónapban, amíg Norvégiában folytak a harcok, áprilistól júniusig szoros együttműködés volt a norvég és a svéd felderítés között. A dánokról nem sokat tudok, én a norvég felderítéssel álltam kapcsolatban, Trondheimtől északra dolgoztam és Värmlandban, a svéd–norvég határvidéken, állandó mozgásban a kettő között. Ez után a kezdeti szakasz után még sok időbe telt, amíg katonai kiképzést adhattunk a norvég rendőröknek meg a kémeknek – mindegy, milyen néven nevezzük őket –, és amíg a norvégok belelendültek a szabotázsba, és abba, hogy Nagy-Britanniából indítsanak támadásokat. 1942-ben alakultak meg itt a norvég kiképző táborok. De a norvégok folyamatosan jöttek. Egy részük azért, mert félt az oroszoktól. És özönlöttek a finnek. A háború végén a finnek szükségképpen megegyeztek az oroszokkal, hogy kiűzik a németeket Finnországból, megtámadták a németeket, az oroszok pedig Észak-Finnországból kergették ki őket; a polgári lakosság megpróbált elmenekülni a vidékről, s a legkönnyebb út Svédország felé adódott, és amikor a németeket kidobták, ezek a finnek visszamentek a hazájukba. Nehéz idők voltak, sok finn gyerek is jött Svédországba, később a többségük hazatért, de volt, aki itt maradt, mert elvesztette a szüleit, vagy mert itt magasabb az életszínvonal. És közben jöttek-mentek a norvégok, hazamentek, visszajöttek, átmentek Nagy-Britanniába, beálltak a rendőrosztagokba… Bonyolult helyzet volt. Én alhadnagy voltam, aztán hadnagy, a határvidékről 1944 végén jöttem Stockholmba.

– És az soha nem került szóba, hogy Norvégiának és Dániának tényleges katonai segítséget nyújtsanak? Hogy Svédország ezekhez a szomszédaihoz is küldjön önkénteseket?

– Fel voltunk készülve, hogy bevonulunk Norvégiába, ha a németek nem adják meg magukat, és ha a norvégok igényt tartanak rá. Szándékunk kettős volt: egyrészt, hogy segítsünk a norvégoknak, másrészt, hogy kéznél legyünk, ha a németek semleges országban akarnak hadifogságba esni.

– Ó, értem… igen. Voltak-e a háború alatt Svédországban külföldiek számára létrehozott internálótáborok? Nem a Luftwaffe-pilóták táborára gondolok, hanem olyanokra, amelyekbe norvég és dán ellenállókat zártak.

– 1940 áprilisától júniusáig rengeteg külföldi jött hozzánk. Észak-Norvégiában, a narviki öbölben huszonkét hajót elsüllyesztettek a britek. A hajók menekültjeit Svédországba dobták át a németek, volt köztük lengyel, spanyol, chilei, mexikói, voltak idegenlégiósok, mind itt maradt. Nemcsak norvégok és dánok jöttek! Kozmopolita világ volt akkor Svédországban. A táborok pedig nem voltak internálótáborok. Csak külföldiek számára fenntartott táborok. Lakóik – észtek, lettek, litvánok – szabadon mozoghattak.

– Ön az 1945-ös balti menekülttáborokra gondol. De korábban…?

– Norvégokat és dánokat sosem zártunk internálótáborba. Svéd családoknál laktak. Vagy hazamentek, vagy Nagy-Britanniába mentek, vagy beálltak a rendőrosztagokba.

– A kezdeti idők iránt érdeklődöm. Volt-e rá eset, hogy norvég és dán menekülteket visszadobtak a határon, s olykor a Gestapo kezére juttatták őket?

– Egyetlen norvégot sem küldtünk vissza akarata ellenére. Ott voltam szolgálatban. Tudom. És egyetlen dánt sem. Lehet, hogy akik Quislingéknek dolgoztak, más elbánásban részesültek.

– A szomszédos skandináv országok közül ön szerint melyik tanúsított megfelelő magatartást, melyik döntött helyesen a háború alatt?

– Finnország. Ezért ma Finnország szabad ország.

– S Norvégia és Dánia közül melyik?

– Norvégia. Máskülönben az oroszok elvették volna Észak-Norvégiát. Dánia viszont a kontinens része. Nem volt más választása; gyengén állt katonailag azokban a napokban.

– Carlgren azt írja, hogy „a norvég kormányt, miután elmenekült az országból, nem sokra becsülték”, a Storting – a norvég parlament – elnöksége pedig előzőleg felszólította VII. Haakon királyt, hogy mondjon le, a norvégok tehát hajlandónak mutatkoztak rá, hogy kormányalakításról tárgyaljanak a németekkel. Ilyen körülmények között, írja Carlgren, a német–svéd csapatátengedési egyezménynek nem volt olyan nagy jelentősége…! Vajon csökkenti-e a norvégok rossz pillanata a svédek felelősségét? S végtére is a norvég kormány Nagy-Britanniából irányította az ellenállást, és VII. Haakon nem mondott le!

– VII. Haakon először Svédországon át akart Norvégiából elmenekülni, de erre nem volt lehetőség. Így végül a britek segítettek rajta. Nekünk ezen a téren is annyira semlegesnek kellett maradnunk, amennyire csak lehetséges, hiszen a hadseregünk mind keményebben és keményebben bánt a németekkel, és a dolgokat ki kellett egyensúlyoznunk. Ennek az egyensúlynak az eredménye, hogy Svédországot sohasem támadták meg! Ez pedig pozitív eredmény. A politika nem a könyvekben lakik. Politika az, amit végre lehet hajtani. Nincsenek doktrínák. A semlegesség sem az. Minden helyzetben viselkedhetünk úgy, ahogy a könyvben meg van írva. De ezt a semlegességet ön sehol sem fogja megtalálni. Ennek a semlegességnek a lényege az, hogy ha még egyszer háború lesz, távol kell tőle maradni.

– Volt-e a háború alatt Svédországban s ezen belül a hadseregben náci irányzat?

– Svédországban a második világháború előtt volt náci irányzat, és néhány katonatiszt aktív náci volt. Ezeket semlegesítettük.

– Semlegesítették…?

– 1940. április 9-e után megfosztottuk őket a pozíciójuktól. Ugyanúgy, mint a kommunistákat. Egyensúlyban kellett maradnunk.

– Sok volt a hadseregben a németbarát?

– Igen. Katonaember csak elragadtatással nézhette a németek első győzelmeit: hogy foglalták el Lengyelországot, Franciaországot, milyen könnyen, egyik országot a másik után, milyen okos volt a kormányuk! Nekünk meg folyton attól kellett tartanunk, hogy az oroszok elfoglalják Svédországot, aztán meg a németek elfoglalják Svédországot…

– „Egy kis ország Európa szélén… – mondja Carlgren – óhatatlanul tekintetbe kellett hogy vegye a német hadsereg elsöprő nyugati győzelmeit és a végső német győzelem esélyét.” Tisztán katonai szempontok voltak ezek?

– A német volt az első idegen nyelv, amit az iskolában tanultunk. A fiatal svédek évszázadokon át Németországban utazgattak, német kultúrát szívtak magukba. Jó barátaink, rokonaink, kereskedő partnereink voltak Németországban. Vasércet adtunk el nekik, érdekünk volt a svéd–német kapcsolat. A legtöbb svéd németbarát volt, de ez nem jelenti azt, hogy Hitler-barát volt! Svédország mindig ellenezte a diktatúrát. Ezt az országot még soha nem foglalták el! A háború elején sok svéd azt gondolta, hogy Hitler megmenti a világot a kommunizmustól. De amikor 1942-ben látták, hogy Hitler nem képes erre, azt gondolták: mi történik most Svédországgal? Ezért emeljük, fel a szavunkat a kis országok érdekében – megértjük őket, mert mi is kis ország vagyunk. Részünkről ez nyilvánvaló önzés!

– Nem követtek el semmilyen hibát, tábornok úr, a semlegesség nevében? Úgy véli, tökéletesen igazolva van a svéd semlegesség?

– Erről már sokat írtak össze! Elemezték az egész problémát, megírták a tanulságot, azt, hogy mit kell tennünk a jövőben. Természetesen követtünk el hibákat. Jobban kellett volna tudnunk, mi folyik a háború előtti Németországban. Nem lett volna szabad visszaküldenünk az észt, a lett és a litván menekülteket a hazájukba, tudniillik azokat, akik egyenruhát viseltek; a civileket nem küldtük vissza.

– Az az egyenruha német egyenruha volt. Per Olov Enquist szerint a baltiak közül a katonatisztek többsége önként lépett be az SS-be, míg a közkatonák legtöbbjét bekényszerítették. Menekültből katonaszökevények lettek. Irtózatos dráma.

– Mivel azonban Svédországot nem támadták meg és nem foglalták el, bárhogyan értelmezzük is a semlegességet, a gyakorlat a svéd politikát igazolja.

Kilépek a palotából.

Svédország el volt szigetelve.

Katonaember csak elragadtatással nézhette… hogy foglalják el… milyen könnyen, egyik országot a másik után…

Nem, nem szabad megijednem.

Mi nem léptünk be a háborúba, nekünk hősökre van szükségünk

Még mindig Stockholm. A Televízió épülete. Hans Villius történész, egyetemi docens. 1957 óta a Svéd Rádió és Televízió munkatársa.

– Határátlépéskor megváltozik a szavak értelme, szerkesztő úr. Ön történész, átéli a távlatot is: mi szabályozta a semleges Svédország egyensúlypolitikáját a háborús Észak-Európában?

– 1941-ben iratkoztam be az uppsalai egyetem történelem szakára. Azokban az időkben a svédek nagyon féltek, hogy a németek Svédországot is megszállják. A skandináv szomszédok iránti érdeklődést az ország földrajzi felosztása szabta meg: a stockholmiakat mindenekelőtt Finnország érdekelte, a göteborgiakat Norvégia, a dél-svédeket – Helsingborg, Malmö, Lund lakosait – Dánia. Kulturálisan az ország erős szálakkal kötődött Németországhoz; a hadseregből, az idősebb nemzedékből sokan rokonszenveztek a németekkel, nem feltétlenül a náci rendszerrel, de magával Németországgal: nem ébredtek rá azonnal, Hitler mit forgat a fejében, nem voltak vele tisztában, mi történik. Sztálingrád után hirtelen magatartás-változás következett be, a svédek kicsit keményebben bántak a németekkel.

– Hogyan éltek a svédek a háborús Európában?

– Jegyrendszer volt. Jegyre adták a kenyeret, a húst, a tojást; négy tojást havonta. Apám fogorvos volt, előttem van, ahogy biciklizem egy gazdálkodóhoz, aki apámnak tojással fizet, az erdőn kell átmennem, nehogy valaki meglásson. Virágzott a feketepiac Öland szigete és a partvidék között. De a jegyrendszer ellenére jobban álltunk, mint az első világháború alatt. Az emberek tisztességesen megéltek.

– Szorongatott helyzetben a viszonylagos jólétnek is megvannak a veszélyei.

– A svédek rokonszenveztek a norvégokkal és a dánokkal, főként a partvidékeken. Segíteni is próbáltak nekik – de hát féltették a saját jólétüket.

– Mint történettudós hogyan ítéli meg a háború alatti svéd semlegességet?

– Nem volt ez szorosan vett semlegesség, mert az nem lehetséges. Ha semlegesek lettünk volna, sohasem engedjük át az országon a német csapatokat. Német részről nyomás nehezedett ránk, és mi engedtünk neki – aztán elkönyveltük az egészet mint bölcs politikát, hiszen a németek nagyon erősek voltak akkoriban, nekünk mégis sikerült elkerülnünk a háborút. Én megértem, hogy a norvég és a dán ellenállók nem nézték jó szemmel ezt a svéd magatartást, pedig mi később nemcsak a menekülteket fogadtuk be, fegyvert is csempésztünk át az ellenállóknak innét, 1944–45-ben, és a dán ellenállók a svéd koalíciós kormány tudtával, a Svédországban élő „külföldi szabad dánok” közreműködésével elraktározták ezeket a fegyvereket, hogy a dán kommunisták ne jussanak hozzá, és ne hajthassanak végre államcsínyt.

– A dánok? A dánok?! Biztos ez?

– Egészen biztos.

– Nekem itt, Észak-Európában mindenki a dán ellenállási mozgalom egységéről beszélt! Arról, hogy a norvég ellenállás soraiban eleinte voltak ellentétek, de a dánok közt olyan összefogás volt, mint sehol a kontinensen!

– Nemcsak a norvég ellenállók közt volt szakadás. A dánok közt is. Ezt biztosan tudom. Filmet csináltunk róla. Emberi hajlandóság, hogy eltüntessük a pajzsról a foltokat, hogy utólag úgy állítsuk be a dolgot, tökéletesek voltunk. Ahogy a francia ellenállók. Ugyanígy a dánok is.

– Körülbelül mennyi náci volt Svédországban?

– Sok. A német kultúra szerelmeseitől olyan ifjakig, akik beléptek a Waffen SS-be. Hogy pontosan hol a határ a németbarát és a Hitler-barát között, nem tudnám megmondani. Óvatos becslés szerint a svéd nácik száma országosan tíz százalék lehetett. A nácik gyakran befolyásos hivatalokat töltöttek be, s főként a jobboldali polgárságból és a hadseregből verbuválódtak.

– Meghatározható-e, hová állt elvei szerint V. Gusztáv svéd király?

– V. Gusztáv német hercegnőt vett feleségül; a királyné 1930-ban meghalt. Az első világháború alatt a királyi pár rokonszenvezett a németekkel – de azért nem mondhatom, hogy V. Gusztáv náci lett volna. A király megpróbált nagyobb befolyásra szert tenni, mint amivel rendelkezett. V. Gusztávnak nem volt valódi befolyása.

– Melyik irányból szólt bele az eseményekbe a háború alatti svéd sajtó?

– A háború éveiben a cenzúra erősen figyelte a svéd lapokat, különösen a göteborgi sajtót. Egy nagy terjedelmű napilap, a Göteborgs Handels- och Sjöfartstidning – Göteborgi Kereskedelmi és Hajózási Újság – főszerkesztője, Torgny Segerstedt lapjában mindent nyíltan ki akart mondani, a németek tiltakoztak, és a svéd kormány időnként cenzúrázta a lapot. Stockholmban is és vidéken is voltak németbarát újságok, de a legtöbb svéd lap nem a németek oldalán állt.

– Sven Andersson volt külügyminiszter említést tett erről a göteborgi lapról. Milyen volt a negyvenes évek elején a svéd bevándorlási politika?

– Nagyon rossz. Főként a zsidó bevándorlókra nézve. A háború előtt és később is. Szigorú rendelkezések szabályozták a bevándorlást. Sok emberen lehetett volna segíteni, sokat meg lehetett volna menteni, és mi nem mentettük meg őket.

– A Svédország a második világháború idején című könyvsorozat A svéd bevándorlási politika nemzetközi nyomás alatt című kötetében Hans Lindberg, a kötet írója megjegyzi, hogy az első svéd idegentörvényt 1927-ben, a következőt 1937-ben szavazta meg a parlament. A törvény engedélyezi a más országbeli üldözöttek befogadását, „amennyiben a nemzeti érdekeket nem veszélyeztetik”. Menedékjog a politikai üldözötteknek adható. 1938-ban, a vízumügyek tárgyalásakor a németek felajánlják, hogy minden német zsidó útlevelére piros „J” betűt nyomtatnak. A svédek elfogadják a német javaslatot.

– A svédeket mindezért kemény bírálat érte a háború után. Nem, erre nem lehetünk nagyon büszkék.

– Norvégoktól és dánoktól hallottam, hogy az ő menekültjeiket sem engedték be a háború elején a svédek.

– A norvég és a dán menekülteket a svédek beengedték a háború alatt – de a háború előtt semmiféle menekültet nem engedtek be, nagyon keményen bántak velük, sokat visszaküldtek. Az uppsalai orvosok például tiltakoztak az ellen, hogy német zsidó orvosok jöjjenek ide be, és elvegyék a svédektől az állásukat.

– A Lindberg-kötet címlapján svéd fiatalok 1939-es tüntetése látható. A tüntetés feliratai: „Tiltakozunk a zsidóimport ellen”, „Svédország a svédeké”, „A svéd nemzetiszocialisták”. Csak néhány év, és Svédország a menekülők ezreit fogadja be. Mi volt ez a sokkszerű változás? És a háború végén hogy volt képes Folke Bernadotte gróf, V. Gusztáv király unokaöccse többezer skandináv foglyot kihozni a német táborokból? Hogyan tudtak ebben a társadalomban felülkerekedni végül is a Bernadotte-szabású emberek?

– Bernadotte szerepét a svédek túlértékelik. Éppúgy, mint a Wallenbergét. Mi nem léptünk be a háborúba, nekünk hősökre van szükségünk. Két hősünk van: Folke Bernadotte és Raoul Wallenberg. Mindkettő sok jót tett, igen, de mi, svédek, eltúlozzuk a szerepüket! Ne feledje el, milyen rengeteg ember tett jót akkoriban, de mi csak őket emlegetjük! Magyarországon Wallenbergen kívül ott volt Waldemar Langlet, ott volt a Svájci Vöröskereszt! Nekünk keresztre feszített hősre volt szükségünk, hát mártírt csináltunk belőle! Valóságos komplexus lett ebből, dédelgetjük ezt a két hőst, a többiek rovására! Ne értsen félre, tudom az értéküket, de a többire is gondolni kell, nemcsak ezt a kettőt állítani a talapzatra…! Ha az, akit megmentettek, úgy gondol a hősre, mint legendára, rendben van. De a történésznek ezt is tárgyilagosan kell szemlélnie. Látnia kell a hőst, de a többiekkel együtt! Azokkal együtt, akiket elfeledtek, csak mert nem jutottak ugyanarra a sorsra!

– Talán egyszer majd őket is észrevesszük.

– A feleségemmel könyvet írtunk Wallenbergről húsz évvel ezelőtt, és hangsúlyoztuk, hogy Wallenberg 1947-ben meghalt. De az embereknek élő hős kell. Svédország nem vett részt a háborúban, a svédek tele vannak bűntudattal, hát szükségük van hősökre. Ezért van ennyi túlzás ebben az országban.

– Korábban említette a Sztálingrád utáni hirtelen magatartás-változást. Sven Andersson volt külügyminiszter szerint „nem a gondolkodásmód változott meg, hanem a valóság”.

– Sven Anderssonnak igaza van. Mihelyt Németország veszített az erejéből, és a svédek nem féltek többé, azonnal másképp kezdtek gondolkodni.

– Ez a svéd alkalmazkodóképesség?

– Ez a svéd valóságérzékenység.

– Hogyan alakította ez a fajta érzékenység a svéd társadalmat?

– 1814 óta Svédországban nem volt háború. Gondolja meg: több mint százhetven éve békében élünk! Svájc mellett mi vagyunk az egyetlen ilyen európai ország. Micsoda látványosság volt Stockholm a háború után! Voltam Oslóban, Koppenhágában akkor, láttam a romokat – itt nem volt semmi ilyesmi! Az Egyesült Államok ötszázezer embert vesztett, a Szovjetunió húszmilliót – de nálunk béke volt, mi megúsztuk; volt vasércünk, volt fánk, a háború után belefogtunk, hogy kialakítsuk a „svéd modell”-t, a szociáldemokrata párt elindította a jóléti politikát, a „svéd modell” legendás lett Nyugat-Európában, az emberek felnéztek Svédországra. A jóléti politikába rengeteg pénzt fektettünk az ötvenes, hatvanas években – ma már más országok is utolértek bennünket, de mi még mindig jómódban élünk. A háborún kívül maradni óriási dolog.

– Könnyű dolog svédnek lenni? Morálisan is?

– Svédország nagyon lutheránus ország. Tele van korlátozással. Az élet könnyebb Dániában vagy Nagy-Britanniában. Mi jobban hallgatunk a hatóságokra, mint kellene. Engedelmeskedünk a mindenkori királynak. Én szeretek demokráciában élni, de a miénket megkötözi a hagyomány. Homogén volt ez a társadalom, a szigorú idegentörvények is a homogenitást szentesítették. Mindennek a gyökere a tizenkilencedik századi svéd társadalomba nyúlik vissza. Akkor még Európa volt a világ közepe; az volt egészen a második világháborúig. Azóta a nagyhatalmak döntenek a világról, a Szovjetunió, az Egyesült Államok. Európa elvesztette a jelentőségét. A távközlési forradalommal egyetlen hálózat lett a világ. 1938-ban, a müncheni válság idején Neville Chamberlain, Nagy-Britannia miniszterelnöke azt mondta: „Miért ásnánk mi lövészárkokat azért, mert csetepaté van egy távoli országban?” És mi volt az a távoli ország? Csehszlovákia!

– Megőrizte-e szerepét Svédország az egyetlen hálózattá vált világban?

– Svédország szerepe természetesen kisebb, mint volt. Ehhez a nyugat-európai gazdasági kiegyenlítődés is hozzájárul. De Svédország még így is szerencsés, békés, jómódú ország.

Naplómból VIII

Folke Bernadotte fogolyszabadító akciójáról kevesen beszélnek nálunk.

Wallenbergről is csak tíz-tizenöt éve beszélünk.

Pecsét a szájon, pecsét az emlékezeten.

A fehér buszok című dokumentumfilmet Gregor Novinsky rendezte 1985-ben, negyven évvel a történtek után. A Svéd Vöröskereszt székházában nézem meg a filmet, mielőtt Hans Villius történésszel beszélgetek. A beszélgetés után a filmet másodszor is megnézem.

Meg akarom érteni: hogyan tudtak ebben a társadalomban felülkerekedni végül is a Bernadotte-szabású emberek.

A Bernadotte-akció – a film szavával: misszió – a skandináv foglyokat hozta volna ki a német táborokból.

Eredetileg.

A foglyok szabadulásáért 1945 februárjában folyamodott Arvid Richert berlini svéd követ. A svédek a norvég menekültügyi irodákban tájékozódnak a foglyok hollétéről; megkeresik dr. Felix Kerstent, Himmler finn kezelőorvosát és Schellenberget, a német politikai felderítés vezetőjét: járjanak közben a foglyok érdekében Himmlernél. (Calgrennél azt olvastam, Felix Kersten a masszőrje volt Himmlernek.)

Himmler igent mond a skandinávok kiszabadítására. Úgy véli, Svédország is segíthet majd a békekötésnél.

Bernadotte Németországba utazik. Megegyezik Himmlerrel, hogy a foglyokat Hamburg közelében, a neuengammei táborban gyűjtik össze. Himmler mellett német részről Kaltenbrunner, Ribbentrop és Schellenberg vesz részt a tárgyaláson. Bernadotte hazatáviratozik; szállítóeszközöket kér.

A neuengammei táborban csaknem ötezer skandináv fogoly; jobb barakkokban, mint a többiek.

Márciusban Észak-Svédországból Hamburgba érkezik a svéd hadsereg egyik hólapátoló egysége. Kétszázötven ember, hetvenöt jármű. A szövetségesek megígérik, hogy nem bombázzák az utat, ha mód van rá. A buszokat fehérre kell festeni. Útjukon végig svéd és dán zászlók.

A Gestapo átkutatja a sofőröket, a dán foglyok ünneplik őket: „Pedig nem is csináltunk semmit”, mondja egy buszsofőr.

Kétezer foglyot kellett átszállítani Sachsenhausenból, hat-hétszázat Dachauból, Schönbergből és Mauthausenból Neuengamméba.

Ápolónők kötözik át a sebesülteket, osztják szét az ennivalót. A foglyok marokkal falják az ételt, a buszokat a hasmenés miatt folyton meg kell állítani.

„Az a bűz! – mondja egy buszsofőr. – Azt nem lehet elfelejteni. Az a szag egyszerűen leírhatatlan. Isten tudja, mióta nem mosakodtak. Bámulatos, hogy maradtak életben. A disznóól semmi ahhoz képest. A gestapós gyerek nem is bírta!”

Az egyik buszsofőr meghalt. Egy másiknak megsérült a koponyája. A szövetségesek bombázták az utat.

A dán foglyokat két dániai táborban gyűjtik össze. Megfürdetik, tetvetlenítik őket, orvosi vizsgálaton esnek át. Könnyű ételt kapnak, lassan kell enniük. „Nagyon lassan”, mondja egy ápolónő.

A határ mellett állomásozó dán jyllandi hadtest tíz teherautóját és nyolcvanhárom buszát a svédek rendelkezésére bocsátja.

Április 19-től április 20-ig, huszonnégy óra alatt átviszik a skandináv foglyokat a határon: négyezer-kétszázhuszonnégy embert. Vannak foglyok, akik látják ugyan a fehér buszokat a kapunál, de nem fogják fel, hogy szabadok. „Önök a svéd kormány védelme alatt állnak”, mondja nekik dr. Arnoldsson göteborgi orvos.

Aztán Ravensbrückből hoznak ki a svédek ezer lengyel zsidó fogolynőt, azonkívül holland, francia, belga, lengyel foglyokat. Április 21-én négyezer ember van a tehervagonokban. Hat nap alatt érnek a dán határra.

Bernadotte ismét találkozik Himmlerrel. A békekötés feltétele az, írja Christian Günther svéd külügyminiszternek, hogy a németek vonuljanak ki Norvégiából és Dániából, ő, Bernadotte pedig hazavihesse Svédországba a foglyokat.

1945. május 5-ig huszonhét országból származó tizenkilencezer embert szállított át a Bernadotte-misszió Svédországba.

Sebesültek a hordágyakon. A pályaudvaron zsebkendők lobognak, a vonatablakból a volt foglyok integetnek. Ápolónő vezet kézenfogva egy kislányt. A film utolsó képsora.

A tizenkilencezerből csak az a négyezer-kétszázhuszonnégy volt skandináv.

A háború után a semleges Svédország tele volt táborokkal.

1945 tavaszától 1945–46 teléig az egyik svédországi balti menekülttábor szomszédságában nagy német fogolytábor működött. Per Olov Enquist A légionáriusokban leírja, hogy a jól összeszokott német foglyok egy napon műsoros estet rendeztek; a baltiak nem vettek benne részt.

Az egyik svéd őr visszaemlékezése szerint az esten felszólaló svéd táborparancsnok gyakran használta beszédében ezt a szót: Kamerad. „Ha már nem léphettünk be a háborúba a nácik ellen, amit meg kellett volna tennünk – mondja az őr –, legalább annyit tartsunk kötelességünknek, hogy ne bratyizzunk velük utólag.” A táborparancsnok levélben cáfolja a vádat: beszédében csak a jól sikerült esthez gratulált; a Kamerad szót csupán a németek használták egymás közt.

1945 októberében ugyanebben a táborban két náciellenes német foglyot ismeretlen támadók eszméletlenre vernek. A svéd táborparancsnokság a két embert kilenc hasonló érzelművel együtt lecsukatja, mert „a többi internált bajkeverőnek nevezte őket”: a svédek nem vállalják az esetleges további támadások kockázatát. Az egyik támadót felismerik; a svéd táborparancsnokság nem csukatja le.

A huszonhét országból származó tizenkilencezer ember menekülttáboraiban a svédek ápolják és etetik a volt foglyokat. A volt foglyok esznek. Nagyon lassan.

Folke Bernadotte 1948-ban ENSZ-közvetítőként Palesztinába megy. Egy zsidó terrorista öli meg, Jeruzsálemben.

Legyen a gyilkos ezerszer, tizenkilencezerszer átkozott. Maradjon névtelen, a Ljubjanka őreivel együtt.

Ha Bernadotte neve a svéd történésznek bűntudatot jelent, a svéd írónak hordozható lelkiismeretet, a svéd politikusnak megváltozott valóságot: nekem, a kívülállónak mást. Egyetemesebbet.

Nemcsak valóságérzékenységet.

Tragédiaérzékenységet is.

Svéd tragédiaérzékenységet.

A titkosrendőrség visszavásárolta a pisztolyokat

Talán Göteborgban még többet sikerül megértenem.

Per Nyström szociáldemokrata politikus, nyugalmazott tartományi kormányzó – egyszerűbben: Göteborg megye egykori főispánja. Nyolcvanhárom éves; hatvannak látszik.

– Eredetileg történész vagyok. 1935-tól a Népjóléti Minisztériumban dolgoztam, hamarosan csatlakoztam a svédországi antifasiszta mozgalomhoz. Így a sztálingrádi csata után, 1943 elejétől én lettem ennek a kérdéskörnek a szakértője a minisztériumban; 1946-ban neveztek ki miniszterhelyettessé. Azokban az években a titkosrendőrség is a Népjóléti Minisztériumhoz tartozott.

– Akkor most a legilletékesebbtől kérdezhetem meg: kiket zártak internálótáborba a háború alatt Svédországban?

– Voltak internálótáboraink, amelyekbe kommunisták kerültek, és voltak, amelyekbe a közép-európai kommunista körökből származó külföldiek. A táborok az én hatáskörömbe tartoztak; az én feladatom volt, hogy tanulmányozzam az internáltak listáját, és szabadon bocsássak a táborokból néhány embert. Miniszterem, a szociáldemokrata Gustav Möller azért állított erre a posztra, mert tudta, hogy tagja vagyok az antifasiszta mozgalomnak, és olvasta a cikkeimet Torgny Segerstedt lapjában.

– Gustav Möllerről Carl-Henrik Hermansson, a svéd kommunista párt egykori főtitkára beszélt nekem; Torgny Segerstedt lapját Sven Andersson volt külügyminiszter és Hans Villius, a Svéd Televízió szerkesztője is említette. Hogyan döntötte ön el az internáltak listája alapján, kiket kell szabadon bocsátania?

– Tanulmányoztam a rendőrségi dokumentumokat. Szabadon bocsátottunk például egy német kommunistát, aki később tagja lett a Német Demokratikus Köztársaság kormányának. Az internálótáborok rendes, kényelmes, jól élelmezett táborok voltak, de lakóik természetesen nem mozoghattak szabadon. Voltaképpen vigyáztunk az itt fogva tartott kommunistákra és baloldaliakra. A listákat Möller miniszter, Tage Erlander népjóléti miniszterhelyettes – a későbbi miniszterelnök – és én néztük át, és mi hárman személyesen mentünk el a táborokba, hogy felkeressük azokat, akik szabadon bocsáthatók. Az említett német kommunista feljegyzi az emlékirataiban, hogy Möller miniszter odament hozzá, kezet fogott vele, és elvtársnak nevezte.

– Milyen változást hozott Sztálingrád Svédország életében – és az ön életében?

– Sztálingrád után szabadabbnak éreztük magunkat, engedett az addig nagyon erős német nyomás; korábban bizony zsebre kellett vágnunk az öklünket… Én A városi ipari munkásság az 1800-as évekig címmel írtam doktori értekezést a harmincas években, de csak jóval később folytathattam a kutatómunkámat. 1956-ban, az értekezésem megjelenésekor lettem doktor, már mint a megye főispánja. A könyvemet többször kiadták; egyetemi tankönyv. A történetírás dilemmája című munkám 1974-ben, A nép szolgálatában című cikkgyűjtemény 1983-ban, a nyolcvanadik születésnapomra jelent meg.

– Említette, hogy a Népjóléti Minisztériumban együtt dolgozott Tage Erlanderrel.

– Erlander meg én együtt jártunk Lundban egyetemre, az ő apja is, az enyém is tanár volt. 1924–25-től voltunk barátok. 1946-ban, amikor Erlander lett Svédország miniszterelnöke, én kerültem a helyére mint népjóléti miniszterhelyettes; négy esztendőn át töltöttem be ezt a hivatalt. 1950-ben lettem itt, a szülővárosomban és a megyében főispán; Erlander szerette volna, ha Stockholmban maradok, de a szociáldemokrata párt és a liberális párt is kérte, hogy jöjjek ide vissza, és vegyem a vállamra, amit kell. Göteborg megye egészen a norvég határig húzódik, és gazdasági bajokkal küszködő vidék volt akkoriban, sok munkanélkülivel. Újjá kellett szerveznem a gazdaságot. 1971-ig voltam főispán, és fontosnak tartottam, hogy a körülöttem élők jól érezzék magukat. Ez nem mindig könnyű; a partvidéken felépült Petrolkémiai Művek miatt például a zöldek tűntettek ellenem – holott ez a gyár tette lehetővé, hogy orvosoljuk a munkanélküliséget! Ipart kellett teremtenünk vidéken is, ott, ahol azelőtt nem volt ipar, tárgyalnunk kellett a nagyiparosokkal, mert nem kényszeríthettük őket, hogy menjenek ki, csatornázzanak, és így tovább, jóban kellett lennünk a néppel is meg a nagyiparosokkal is, hiszen itt részben az államé, részben magánkézen van, vagyis vegyes típusú az ipar.

– Lát-e összefüggést, főispán úr, a háború utáni és a háború előtti munkája között? Hadd utaljak ismét a táborokra.

– Népjóléti munka volt az is. Ha ezekből a jól felszerelt, jól ellátott táborokból kijött valaki, sokszor nehezen jutott odakinn munkához, élelemhez… Többeket kiszabadítottunk, de néha nem voltunk biztosak a dolgunkban, az illető nem náci-e, háborús idők voltak… És arra nagyon vigyáztunk, hogy egyetlen náci ki ne szabaduljon! A kétféle táborban: a svéd kommunisták, illetve a külföldiek táboraiban a nácik szét voltak szórva.

– Főispán úr! Ha most visszagondol rá, csakugyan szükség volt ezekre a táborokra?

– Nem vagyok benne egészen biztos. Svédország megoszlott akkor. A hadseregből sokan figyeltek Németországra, a polgárság soraiban is sok volt a németbarát. A munkások között nem! És itt, Nyugat-Svédországban még a polgárság is britbarát volt. A stockholmiak Göteborgot „kis London”-nak nevezték.

– Ålesund norvég városkát nevezték így a háború alatt a norvégok.

– És itt volt Torgny Segerstedt lapja, a Göteborgs Handels- och Sjöfartstidning.

– Göteborgi Kereskedelmi és Hajózási Újság.

– Röviden: GHT, amely ugyancsak britbarát volt. Én Stockholmban éltem akkor, de ott is éreztem Svédországnak ezt a nyugat–keleti tagozódását. Valamikor Észtország, Finnország, Norvégia Svédországhoz tartozott, Finnországot Oroszország vette el Svédországtól, a svédek mindig féltek az oroszoktól, hagyomány volt az oroszellenesség, a kommunistaellenesség. Nagyon okos miniszterelnökünk volt a háború alatt, Per Albin Hansson, ő tartotta fenn az egyensúlyt a megosztott Svédországban.

– Láttam Sven Andersson volt külügyminiszter könyvét Per Albin Hanssonról, és olvastam, amit utóda, Tage Erlander mondott a miniszterelnökről Per Olov Enquistnek adott interjújában. Erlander szerint Hansson „megszokta, hogy bármilyen kérdés merül fel, úgy viselkedjék, mint aki segít az országnak kikerülni a politikai csapdákat, és mindegyre csak az járt az eszében, hogy odakinn megőrizze az országunkba vetett bizalmat. Az volt a fontos, hogy megmutassa, nem engedünk a nyomásnak. Hogy a kormányunk szilárd, hogy van bennünk állhatatosság és erő.”

– Én magam a munkások oldalán álltam, és cikkeket írtam Segerstedt lapjába. A miniszterelnök, Per Albin figyelmeztetett: a szociáldemokrata párt irányvonalát kell követnünk! De Per Albin ismerte a véleményemet; tudta, hogy az antifasiszták közé tartozom. Segerstedt viszont olyan név volt, hogy Göring haragját is kihívta, Göring egyszer táviratban tiltakozott egy cikke ellen!

– Ezért történt, hogy a GHT-t a kormány időnként cenzúrázta?

– A sajtócenzúrát a kormány német nyomásra vezette be 1941-ben. Néhány cikket töröltek a lapokból. Ugyancsak német nyomásra a titkosrendőrség lehallgatta a telefonhívásokat. 1943-ban – Sztálingrád után – idelátogattam Göteborgba, és Segerstedt megkérdezte tőlem: „Lehallgatják a telefonhívásaimat?” Azt feleltem neki: „Most már nem. Talán Sztálingrád előtt igen…” Ez a mi határvonalunk: Sztálingrád előtt, Sztálingrád után. De Segerstedt nem hitt nekem. Azt mondta: „Biztos vagyok benne, hogy lehallgatják a telefonomat.” Pedig Sztálingrád után lazult a szorítás.

– Mi változott meg akkor? A svédek gondolkodásmódja vagy a valóság?

– A valóság, a háttér. Már nem féltünk annyira Hitlertől. A náciknak különben sem volt befolyásuk Svédországban, a göteborgi városi tanácsban negyven-ötven náci párttag volt; az ország polgársága viszont erős szálakkal kötődött a német műveltséghez és a hadsereg Hitler kezdeti sikereihez. Náci befolyásról nem beszélhetünk, de óvatosnak kellett lennünk, mert Stockholm tele volt német kémekkel, akik mindent jelentettek Németországnak; és innen, a göteborgi kikötőből is jelentették a hajók mozgásirányát. Stockholmban ott voltak a norvég és a dán ellenállási mozgalom képviselői; természetesen kapcsolatban voltam velük. Ezért fontos, hogy a miniszterem, Gustav Möller is antifasiszta volt. Amikor találkoznom kellett például a dán ellenállás egyik képviselőjével, nem kocsival mentem, hanem villamosra ültem, átszálltam egy másik villamosra, vagy beugrottam egy taxiba! Úgy jártam-keltem, mint egy összeesküvő.

– Elképesztő. Önhöz tartozott a titkosrendőrség, és ön találkát adott az ellenállóknak!

– Igen. A norvég ellenállók hírvivőket küldtek innét Norvégiába. A futárok vittek magukkal pisztolyt. Mi mondtuk nekik, vigyenek német pisztolyt magukkal! És mi adtuk nekik a pisztolyt…! Így mentek át Norvégiába, és azt hiszem, mindnek sikerült vissza is jönnie – csakhogy a határt őrizték a svéd csapatok, és elvették tőlük a fegyvert. Mi lelkükre kötöttük a futároknak, meg ne mondják a svéd tiszteknek, a pisztoly honnan való. A tisztek átadták a pisztolyokat a svéd vámhatóságnak, eladásra. A vámhatóság visszaküldte a pisztolyokat Stockholmba, ahol mi visszavásároltuk őket. Mármint a titkosrendőrség emberei vásárolták vissza őket. Így aztán a pisztolyok visszakerültek a norvég futárokhoz! Egyszer két norvég fiú jött hozzám, kettejüknek csak egy Walter-pisztolyuk volt; a másik ilyen pisztolyt benn őrizték a Rendőrmúzeumban. Azt mondták, szeretnék a fegyvert elvinni, s a helyébe odarakni egy hasonló formájú svéd pisztolyt, hogy ha a német kémek odamennek, lássák, hogy minden a helyén van. Megtörtént. Alig néhány ember tudott róla, hogy mit csinálunk. Nem hiszem, hogy a kormányt informálták…

– A koalíciós kormányban is megoszlottak a vélemények.

– A kormány néhány tagja nagyon ügyelt a svéd semlegességre. Gustav Möller vállalta a kockázatot, hogy nem mindenről tájékoztatja kollégáit.

– Azt hallottam, Christian Günther külügyminiszter nácibarát volt.

– Nem hinném, hogy Günther nácibarát lett volna. Mit tehettünk, amikor Németország győzelmei csúcspontján állt? Bele kellett illeszkednünk a német Európába! Günther nagyon vigyázott rá, nehogy ingerelje valamivel a németeket! Így tudtuk megőrizni az egyensúlyt, eleget tenni a németeknek, segíteni a norvégokat és a dánokat! Én azt hiszem, a kormány nagyon okosan politizált. Még folyt a háború, amikor 1945. március 31-én, húsvét előestéjén Torgny Segerstedt meghalt. Meleg hangú búcsúztatót írtam róla a stockholmi szociáldemokrata lapba. Per Albin Hansson miniszterelnök szemrehányást tett, mindnyájunknak tartanunk kell magunkat a szociáldemokrata párt irányvonalához! Azt válaszoltam neki, meg kellett adnom a tiszteletet Segerstedt emlékének. Per Albin erre azt mondta, ők is jó barátságban voltak a háború előtt, de Segerstedt sok nehéz napot szerzett a kormánynak a náciellenes cikkeivel.

– Többeket megkérdeztem itt: ha Svédország válaszút elé kerül, melyik irány lett volna ajánlatos, a dán vagy a norvég. Azt a választ kaptam: a norvég. Engem a háború alatti svéd semlegesség gyakorlata egyre inkább a dán „húzd meg, ereszd meg” politikára emlékeztet.

– Titokban segítettük a norvégokat és a dánokat, de a felszínen semlegesnek kellett maradnunk. El Alamein és Sztálingrád után nyíltabban cselekedhettünk. Akkor képeztük ki a norvég „rendőrosztagokat” és kisebb létszámban a dánokat. Akkor fogadtuk be a dán zsidókat is. A göteborgi svéd zsidók – bankárok, kereskedők – egyébként sok pénzt adtak a dán mentőakciókhoz. Igen, a svéd politika kétarcú volt: a hivatalos és a titkos. De a Stockholmban élő, kitűnő norvég és dán ellenállókkal jól megértettük egymást, megbíztunk egymásban.

– Carlgren írja le, hogy Hitler még 1945 újesztendején sem beszélt barátságtalanul Svédországról, bár bírálta a svéd sajtót. És úgy nézett fel a svéd királyra, mint senki másra, írja Carlgren.

– V. Gusztáv királyra kétségtelenül hatással volt Hitler. Meglehet, Hitlert a svéd király holmi kis káplárnak tartotta, a katonai sikerei mégis imponáltak neki. Amikor átengedtük a német csapatokat, ebben a válságos helyzetben a király a németek pártjára állt. A kormányban kemény vita folyt arról, engedjünk-e a német kívánságoknak. A király azokhoz húzott, akik azt mondták: igen. V. Gusztáv semmit sem tudott arról, hogy titokban a másik oldalt segítjük.

– Kik voltak a svéd kormányban azok a miniszterek, akik a leghatározottabban azt mondták a német kívánságokra: nem?

– Gustav Möller népjóléti és Ernst Wigforss pénzügyminiszter. Mindketten ellene voltak annak, hogy a német csapatokat átengedjük Svédországon; de végül követték a kormány szabta irányvonalat.

– S vajon jó lelkiismerettel?

– Fontos volt, hogy kimaradjunk a háborúból. Sok menekült vészkikötője lett Svédország. A háború mindig háború. Azt hiszem, minden okunk megvan rá, hogy jó legyen a lelkiismeretünk. A háború után a többség elismerte, hogy a svéd kormány nagyon okos politikát folytatott. Én ezenkívül azt is gondolom, nemcsak az okos svéd politika tartott bennünket távol a háborútól, de a nemzetközi körülmények is segítettek. 1941-ig érvényben volt a szovjet–német megnemtámadási szerződés. Mind Molotov szovjet, mind Ribbentrop német külügyminiszter súlyt helyezett rá, hogy Svédország semleges maradjon. Ha Németország megtámadja Svédországot, felrobbantottuk volna a vasércbányáinkat. A németek féltek ettől. Amikor a britek Észak-Norvégiában harcoltak a németek ellen, lehetséges, hogy Churchill szemet vetett a svéd bányákra, amelyek közel vannak Narvik észak-norvég városhoz. A németek kiűzték a briteket. A háború első szakaszát a svéd vasérc döntötte el.

– Gunnar Hägglöf szerint 1940 májusa, vagyis Franciaország eleste után a németeknek rendelkezésükre álltak a francia vasércmezők is!

– A svéd vasérc különösen jó minőségű. A német acélgyárak a svéd vasércre voltak beállítva. És itt van Göteborgban az ország legfontosabb gyára, az SKF, a Svenska Kullagerfabriken – a Svéd Golyóscsapágygyár –, amely ugyancsak szállított a háború alatt a németeknek.

– Thomas Munch-Petersen A furcsaháború stratégiája: Nagy Britannia, Svédország és a vasérckérdés 1939-től 1940-ig című könyvében megjegyzi, hogy a norvégiai harcok befejeztével, a fokozódó német nyomásra a svédek megnövelték a vasércszállítást, a bányászokat fölmentették a katonai szolgálat alól, a bányamunkát felgyorsították, és 1940 júliusában több mint egymillió tonna vasércet szállítottak el Luleå svéd kikötőből Németországba, s ez olyan havi rekord, amelyet nem múltak felül egészen 1969-ig!

– De Sztálingrád után gyors kis motoroshajók mentek titokban egy Göteborgtól százötven kilométerrel északabbra fekvő kis kikötőbe, át a tenger alatti német mágneses aknazáron, és Angliába vitték a svéd golyóscsapágyat az éjszaka sötétjében! Nagy kaland volt…! Ha acélhajó halad át az aknazáron, felrobban, csakhogy ezek a hajók fából voltak! Hivatalosan természetesen a legtöbb vasércet Németországba küldtük. De titokban egy bizonyos mennyiséget Angliába küldtünk! Így működött a svéd egyensúlyérzék!

Hazugság vagy életveszély?

Miféle választási lehetősége van a semlegességnek?!

A svédek lelkiismerete rossz volt a háború után

Ingrid Segerstedt-Wiberg liberális politikus. 1934-től 1945-ig menekültügyekkel foglalkozik; a háború után még három évig Göteborg menekültügyi főgondnoka. 1958 és 1970 között a liberális néppárt parlamenti képviselője; közben egy évig tagja a svéd ENSZ-küldöttségnek is.

Újságíró.

Torgny Segerstedt lánya.

– Az ön édesapjáról többet hallok itt, asszonyom, mint bárkiről, akinek szerepe volt a háború alatti Svédországban. Többet hallok róla, mint Wallenbergről és Bernadotte-ról. Legyenek róla bármilyen véleménnyel: mindenkinek fontos volt, Torgny Segerstedt mit mond a világról. Írni így érdemes.

– Apám bátor ember volt. Olyan, aki első perctől bátor. 1932-ben lapja, a Göteborgs Handels- och Sjöfartstidning centenáriumi számában azt írta: „Egy újság ne riadjon vissza attól, hogy ellenkezést vált ki, és ellenséget szerez magának. Adjuk meg az igazságnak, ami az igazságé.” Apám már 1933-ban bírálta Hitlert. Hitler 1933. január 30-án lett kancellár, és apám a GHT „A mai nap” rovatában február 3-án leírta, hogy Hitler sértés Európára nézve.

– Per Nyström főispán mondta, hogy Torgny Segerstedt még Göring haragját is kihívta egy cikkével.

– Ez volt az. A cikk megjelenése után Göring már másnap tiltakozó táviratot küldött apámnak. Göring azt akarta, hogy se apám, se a GHT ne bírálja többé Németországot. Apám azt válaszolta, hogy Göringnek itt semmi szava nincs. Göring egyébként morfinista lett és súlyos idegbeteg az első világháború után, ide jött Svédországba, itt élt a svéd feleségével, itt kapott kórházi kezelést, és kiderült, hogy 1919 körül egyszer rugós késsel fenyegette meg a nácikat. Ezt az értesülést én szereztem, elmondtam apámnak, aki magát a tényt nem említette cikkében, csak célzott rá, s azt írta, Göring úgy viselkedik, mintha nem volna épelméjű, és nagy baj, ha ilyen ember bekerül a kormányba. Az olvasók azonban előásták, mi történt, és a hír bejárta a világot! Apám leközölte Göring táviratát; Göring betiltatta a lapot német földön, a GHT többé nem juthatott be oda, és apám nem utazhatott többé Németországba.

– Mennyiben érintette az intézkedés a családot?

– A férjem 1942-ben üzleti ügyben Németországba akart menni, de amikor vízumért folyamodott, a német konzulátuson azt mondták: „tudjuk, hogy ön a Segerstedt veje”. Végül mégis elutazott; a németek mindvégig a nyomában voltak.

– Torgny Segerstedt sajátos viszonyban lehetett a háború alatti svéd politikai vezetőkkel. Sven Andersson volt külügyminiszter elmondta, hogy a GHT már Norvégia és Dánia megszállása előtt „mindennap tájékoztatott a német csapatmozdulatokról”. Hans Villius szerkesztő szerint a GHT-t cenzúrázták, mert „Torgny Segerstedt lapjában mindent nyíltan ki akart mondani”. Per Nyström főispánt, aki a háború alatt cikkeket írt a lapba, figyelmeztette Per Albin Hansson miniszterelnök: ne térjen el a szociáldemokrata párt irányvonalától! A GHT liberális párti lap volt, és britbarát. A miniszterelnök azt mondta, ő is jó barátságban volt a főszerkesztővel a háború előtt, „de Segerstedt sok nehéz napot szerzett a kormánynak a náciellenes cikkeivel”. Lehetséges, hogy a bírálat a túlzott bátorságnak szól?

– Apám bátor volt, de sosem vetette el a sulykot, mindig ügyelt a megfogalmazásra. Természetesen elítélte azt, hogy átengedjük a német csapatokat és fegyvereket Svédországon!

– Fegyvereket?!

– Hivatalosan annyit közöltek, hogy csak katonák vannak a vagonokban, de mi gyanítottuk, hogy fegyverek is, külön vagonokban, nem a katonákkal. Beismerni csak a katonákat ismerték be. A vonatok itt vesztegeltek éjszakánként. A főispán, Per Nyström elődje figyelmeztette a kormányt, hogy éjjelente német katonákat látni a környéken, itt vannak a város külterületén.

– Ugyanannyi katona érkezett ide, mint amennyi előzőleg hazament szabadságra, Németországba?

– Elképzelhető. De ezekkel a vonatokkal csempészték át az apám lapját Norvégiába! Beszéltem odaát norvégokkal, akik kijártak a pályaudvarra az újságért! Az én anyám is norvég volt, a szüleim 1905-ben, azon a napon kötöttek házasságot, amikor Norvégia független lett Svédországtól. Apám emlékműve itt áll a városban, és Norvégia nemzeti ünnepén, május 17-én a Göteborgban élő norvégok mindig virágot visznek az emlékműhöz.

– Ma van május 17-e…!

– Igen, délelőtt volt az ünnepség. Apámból nemzeti hős lett. Torgny Segerstedt professzor, így emlegetik. Mielőtt az újságírói pályára lépett, teológiából doktorált. 1941. november 1-jén, a hatvanötödik születésnapján olvasói nyílt levelet intéztek apámhoz, rajongó hangú levelet, arról, hogy apám akkor mert bátor lenni, amikor körülötte elgyávult a világ. A levél aláírói szerint apám ritka ember, megtestesíti a szabadságszeretetet, az igazság- és becsületérzést s a kötelességtudatot, ezeket az igazi svéd erényeket. A mostani nehéz időkben, mondják a levélírók, amikor a ballépések áldozata lesz az ország szabadsága, s amikor „a hajbókolók és a szerencselovagok” kiszolgálják a zsarnokokat, az ilyen intellektusú ember kimondhatatlan érték, mert úgy áll a lábán, „mint világítótorony a hegyfokon”, mert remény a kishitűeknek, remény a reménykedőknek. Olvasói arra kérték apámat, ne fáradjon el. A levelet ezerötszázan írták alá.

– És akik nem írták alá?

– Sokan úgy vélték, apám nem bátor, csak őrült. Őrült, aki túlfeszíti a húrt, akinek nincs veszélyérzete; írásai „felelőtlen irományok”. Most is van, aki így látja, de ez a vélemény ma már nem olyan általános.

– Felfogható-e Torgny Segerstedt szerepének átértékelése lelkiismereti problémának?

– A svédek lelkiismerete rossz volt a háború után, ehhez nem fér kétség. 1938-ban befogadhattuk volna a zsidó bevándorlókat, és nem fogadtuk be őket. És a világ nem felejti el, hogy átengedtük a német csapatokat, és vasércet szállítottunk Németországnak. Az ország nem hallgatott apám figyelmeztetésére. 1939-ben három üzletember hirdetési bojkottot indított a GHT ellen. El akarták pusztítani a lapot, hangját egy másik lapban „arrogáns”-nak és „gyűlölködő”-nek nevezték, mások is csatlakoztak hozzájuk, aláírásokat gyűjtöttek, gyalázkodó leveleket írtak, fenyegetőztek, a tiltakozási hullám egészen 1941-ig tartott, s ha jól emlékszem, 1940-41 telén történt, hogy apám nem kapott a Németországból importált szénből, a németek az egyezményben kikötötték, hogy Segerstedt nem kaphat szenet, sem a lakása, sem a szerkesztősége számára, de apám talált valakit, akinek volt még a háború előttről, Nagy-Britanniából importált szene raktáron, így jutottunk tüzelőhöz. A lapot pedig nem tudták elpusztítani.

– Mivel indokolták a támadók azt, hogy a lap hangja „arrogáns” és „gyűlölködő”? Csak bírálta a GHT a németeket, vagy aktív ellenállásra szólított fel?

– Apám sosem kívánta, hogy Svédország belesodródjék a háborúba, de nagyon ellenezte, hogy ennyi engedményt teszünk a németeknek. 1940 októberében apámat magához hívatta V. Gusztáv király, és azt mondta neki: „Ön gyűlöli a németeket.” „Nem, Felség – válaszolta apám. – Csak a nácikat.” Sohasem láttam apámat annyira feldúltnak, mint másnap reggel. A király figyelmeztette, hogy ügyeljen jobban a megfogalmazásra, és gondolja meg, miről ír. V. Gusztáv öreg volt és szenilis, és természetesen a kormány ötlete volt, hogy hívassa magához Segerstedtet, és beszéljen vele. Apám azt mondta, soha még csak nem is álmodott semmi ilyen rémséget, mint ez a kihallgatás. Ráadásul rendetlenség volt a király szobájában… Apámat sokszor megfenyegették a nácik is, de ahhoz hozzá voltunk szokva.

– Tudomást szereztek Torgny Segerstedt nehézségeiről az olvasók? A hirdetési bojkottról, a tüzelőmegvonásról, a cenzúráról, a királyi figyelmeztetésről?

– A háború után két könyv is megjelent apám életéről, az egyiket J. Viktor Johansson svéd könyvtáros írta, a másikat a híres svéd író, Vilhelm Moberg. Ez az utóbbi könyv A Segerstedt-csata címet viseli, és Aage Schoch dán lapszerkesztő írt hozzá előszót.

– Találkoztam a feleségével, Kate Fleronnal, a Frit Danmark egykori szerkesztőjével. Hányszor ütközött bele a GHT a hatósági intézkedésekbe?

– A lapot 1940 és 1942 között, ha jól tudom, tizenkétszer kobozták el, de a rendőrség elkésett, az emberek addigra már elolvasták a híreket. Az első ilyen elkobzás apám 1940. szeptember 13-i vezércikkének megjelenését követte; apám elsőként tudósított arról, hogy Svédországon német csapatok vonulnak át, nem lehet ellenőrizni, kik utaznak oda-vissza, és svéd szemtanúk a vagonokban fegyvereket is láttak! Hasonló sorsra jutott a lap következő két száma. A szeptember 17-i számban apám megírta, mi történt a lappal, és Lukács evangéliumára utalva hozzáfűzte: „Hogyha az emberi hangokat elhallgattatják, senki ne higgye, hogy a kövek fognak kiáltani. Csak a halál csöndje következik el.” Elkobozták a lap 1940. október 8-i számát is, amelyben apám megírta, hogy Thörnell tábornok, a svéd hadsereg főparancsnoka megkapta Hitlertől a Nagy Sas-rendet, ugyanazt, amit Románia miniszterelnöke, Antonescu tábornok. Mindaddig, amíg Thörnell a svéd hadsereg főparancsnoka, írta apám, nem magánügye, kitől fogad el kitüntetést!

– Carl-Henrik Hermanssontól, a svéd kommunista párt egykori főtitkárától hallottam, hogy 1939-ben a svéd hadsereg főparancsnoka gratulált Hitlernek ötvenedik születésnapján.

– 1941 júniusában szavazta meg a kormány a cenzúrára vonatkozó törvényjavaslatot. Apám támadta a kormányt: „Olyan országban, ahol az emberek bíznak egymásban, nincs szükség cenzúrára – írta. – A cenzúra a köz iránti mélységes gyanakvásról tanúskodik; nem kevesebbet jelent, mint a népképviselet önmegtagadását.” 1942 márciusában a Norvégiában működő koncentrációs táborokról tudósított a GHT, egyebek közt a Grini gyűjtőről, arról, hogy a táborokban embertelen a bánásmód. A cikket letiltották, de a címe megjelent, és az emberek értettek belőle. Tizenhét svéd lap közölte a hírt, mind a tizenhetet elkobozták! Az utolsó dátum, amely a GHT elkobzását jelzi, 1942. szeptember 9. Utána már jött a britek győzelme El Alameinnél, és fokozatosan megváltozott a helyzet. A sajtó helyzete is. Ahogy Moberg írja, Segerstedt rágalmazói egyre gyakrabban idézték a „felelőtlen” Segerstedt mondásait.

– Ön az édesapja árnyékában kezdte el a saját munkáját. Az imént említette, hogy 1938-ban nem mindenki kapta meg a svéd vízumot.

– Volt, aki mégis bejutott ide. Ausztriából, Németországból, Csehszlovákiából, Magyarországról. És aztán nagyon sok gyerek jött, kis csoportokban. Otthonról úgy küldték el őket, hogy a lakcímük kis cédulán, a nyakukba akasztva lógott. Körülbelül százötven gyerek sorsa tartozott rám. Később, 1942-ben aztán jöttek a norvég menekültek, és 1943-ban a dánok. Egynémelyik menekült egészen hihetetlen úton került ide. Egy német zsidó például már sárga csillagot hordott a mellén, amikor kicsúszott az SS-ek markából, elment egy berlini dán barátjához, az azt tanácsolta neki, meneküljön Dániába, hát nekiindult, mindvégig a vonat alvázán lógott, s valahányszor megállt a vonat, úgy tett, mintha szerelő volna, mindig kalapált valamit, így érkezett meg Dániába, épp azon a napon, amikor ott a németek zsidóellenes akciója elkezdődött – de a dánok őt is átszöktették, és másnap itt volt velem Svédországban! Mindehhez persze fantasztikusan találékonynak kellett lennie.

– Hogyan jutottak el idáig a gyerekcsoportok?

– A gyerekek a Nansen-segéllyel kerültek Norvégiába. Ebbe a városba a göteborgi zsidó közösség hozatta őket – és én. Minden gyereket elvállaltunk, aki csak idejött. A legtöbbjük árva volt, de akadt, akinek a szülei később külföldre szöktek, ha Közép-Európában életben maradtak… A gyerekek beilleszkedtek itt a családokba. Volt olyan is, akit gyermekotthonban helyeztünk el. Volt, aki nem is akart családba kerülni, a társaihoz ragaszkodott. A befogadó családok között volt zsidó és volt keresztyén, nem tettünk különbséget. Az otthonban is összekevertük a különböző vallású gyerekeket, és megtartottuk a karácsonyt is meg a hanukkát is. Voltak az otthonban ortodox zsidó gyerekek. Megpróbáltuk az étrendjüket betartani. Azt akartuk, hogy mindenki úgy érezze, családban van. És rendes kerékvágásban megy az élete. Különféle ruhákat vettünk a gyerekeknek, nem egyenruhát. Svéd iskolába jártak. Együtt játszottak a svéd gyerekekkel.

– Együtt játszani, együtt ünnepelni: igen, asszonyom. Ez valószínűleg egy életre mindent meghatároz.

Nagy téren Torgny Segerstedt emlékműve. Obeliszk: kőből faragott írótoll. Az emlékmű talapzatán virágok, kis norvég zászlók, s a kőbe vésve Segerstedt 1940. október 9-én leírt mondatai. „A szabad madár utat hasít magának a végtelenben. Nem mind éri el a távoli célt. A lényeg más. Szabadon hal meg.”

Torgny Segerstedt 1945. március 31-én halt meg, húsvét előestéjén. Néhány hét múlva véget ért a második világháború.

A haldokló Segerstedt akkor este azt kérdezte a lányától: „Mi történt Norvégiában? Még nem szabadult fel?”

Segerstedt is Svédország volt.

Ahogy a magyar írók legjava mondaná: a másik Svédország.

A teljes bonyolultság kell, nemcsak a legenda

Dél-Svédország, Helsingborg kikötőváros. A Finnország és Norvégia iránti figyelmet itt, ahogy Hans Villius szerkesztő mondta, felváltja a Dánia iránti érdeklődés. Csak át kell nézni a túlsó partra. Az Öresund, a keskeny tengerszoros túloldalán Dánia, Helsingør kikötőváros, Arany János-i helyesírással: Helsingőr.

Stellan Olsson filmrendező, eredetileg történész. Nemrégiben hatórás filmet készített a Svéd Televíziónak egy második világháborús kémnőről. A filmnek botrányos sikere volt.

A filmrendező, mintha tárgyalásra készülne, tanúkat hoz magával. Embereket, akik másképp látják a háború alatti tengerszorost, mint a dánok vagy az észak- és a nyugat-svédek. „A svédek magatartása megváltozott…” „A valóság változott meg…” „Svédország megnyitotta kapuit…” Helsingborg maga a kapu.

Gunny Bake, tornatanárnő. Anyja svéd, apja Grúziából 1917-ben emigrált cári tiszt. Az apa egy amerikai cégnél, Dániában kap munkát, ott élnek. 1943 őszén – az apai nagyanya zsidó – menekülniük kell. Gilleleje észak-sjællandi halászfalu templomában a mintegy száz menekülőért éjfélkor nem a halászok jönnek, hanem a Gestapo: egy dán asszony följelentésére. A család Auschwitzba kerül.

Auschwitzba? Dániából?!

Ott a tetoválás Gunny Bake karján. Két és fél hónap után, mert az anya svéd, s az apa német cégeknek is dolgozott, elengedik őket. Az egyik gyerek meghal. Visszamennek Dániába. A háború után a dánok letartóztatják az apát: nem volt-e náci, hogy a németek ilyen hamar elengedték. Kétnapi vallatás után hazaküldik.

„A legtöbb átkelés sikerült”, mondta másfél éve Mogens Staffeldt könyvkereskedő Koppenhágában. Gilleleje a tragikus kivétel.

Az átkelési díjat a családnak ki kellett fizetnie. Sosem tudták meg, mi történt a pénzzel. „Akadt, aki az embermentést üzletnek fogta fel – mondja Gunny Bake. – Jó néhány dán meggazdagodott rajta.”

A filmrendező egy svéd halászról is tud, aki festményeket vett az átkelési díjból.

De a szegényeket ingyen áthozták!

Igen, mondja Gunny Bake. „A szegénysorsú menekültekkel a dánok nagyon rendesek voltak.”

Gunny Bake-nek svéd férje van, lányai, unokái. Biztosan érdekli őket ez az érvényes félmúlt.

Nem. „Nem szeretik hallgatni. A lányaim nem akarják, hogy a gyerekeik tudjanak róla.”

Per-Olof Wärring és Rolf K. Nilsson. Fiatal helsingborgi újságírók. A Stellan Olsson filmjéhez felhasznált dokumentumok nyomán a „svéd út”-tal kapcsolatos részleteket kutatják, mindazt, ami korábban nem került a nyilvánosság elé.

Például azt, kik dolgoztak a háború alatti helsingborgi sajtóban, kik voltak ezek közül németbarátok, s kik pártoltak át 1943–44-ben villámgyorsan az ellenálláshoz. Hogyan vetette le német-forma hosszú szárú csizmáját néhány helsingborgi rendőr, hogyan húzott lapos cipőt 1944-ben, hogyan segítette az ellenállókat. Hogyan lett a túlsó parton, Dániában egyik-másik emberből utólagos ellenálló! Miért kockáztatta néhány svéd az életét 1943-ban a zsidókért – s a háború után ugyanezek miért segítették a nácikat!

És miért?

A menekülteket még jóságból mentették. Aztán rákaptak a pénzre. A dán ellenállási mozgalomban – mondja Wärring és Nilsson – megbújt néhány bűnöző is: „Norvégiában csak harminc-negyven árulóval végeztek, de Dániában körülbelül ötszázzal! És a népítélet folytatódott a háború után! Miért? Az ellenállási mozgalomról nem lehetett fecsegni. Az ellenállás hőseinek hősöknek kell maradniuk.”

A dán ellenállás érzékeny pontja. Az árulók kivégzése.

A svédeké. A hősök.

Volt más is – mondja Nilsson. – „Találkozó a koppenhágai Hotel d’Angleterre-ben: titkos megegyezés a németek és a dánok közt.”

Honnan származik ez az információ?!

Stellan Olsson meginterjúvolt egy németet.

Egy németet…! A vesztes hatalom nem fog a hősök oldalára állni. A valódi hősök névtelenek, mondja Wärring és Nilsson. Például a svéd katonák és matrózok, akik kisegítették hajóikkal a túlzsúfolt menekülthajókat. Vagy a Bernadotte-misszió emberei – Helsingborgban is ezrével éltek menekültek.

Tudom.

„De a menekültekkel együtt Európa különböző országaiból a nácik is idejöttek!” – mondja Nilsson.

„Helsingborg volt az az észak-európai kikötő – mondja Wärring –, ahonnét nácikkal a fedélzetén a legtöbb hajó ment Argentínába.”

S mint megtudom, összekötőjüknek, a nácibarát argentin diplomatának el kellett hagynia Svédországot, 1946–47-ben.

És végre Stellan Olsson.

Utolsó beszélgetésem Skandináviában. Mit fogok még megtudni?

– Újságíró kollégái említették, rendező úr, hogy ön legutóbbi filmjéhez fontos dokumentumokat is felhasznált.

– A Svéd Televízió felkért, hogy készítsek dokumentumokon alapuló játékfilmet Jane Horney sorsáról. Jane Horney, bár a neve angolnak hangzik, svéd volt; az egyetlen svéd kém, akit eltettek láb alól, s valójában senki sem tudja, mi történt vele. Ki volt Jane Horney? Németbarát spicli vagy kettős kém? A mai napig nem tudjuk. A dél-svédországi partvonalon működött, főként Helsingborg és Malmö vidékén s a környékbeli kis halászfalukban. Ezen a vidéken voltam gyerek, Helsingborgtól tizenöt kilométernyire, egy községben, amely vasúti csomópont; lidérces emlékeim vannak a háborús évekből, a német csapatokat ugyanis nem itt, a városban vezényelték át más vonatokba, hanem az én falumban.

– Úgy hallom, nincs eldöntve, hogy a német katonákat szállító vonatok vittek-e fegyvereket is Norvégiába.

– A német katonák szabadságukról érkeztek ide vissza, és történt fegyvercsempészési kísérlet a vonatokon. A csapatszállítási egyezménynek az átvihető holmikra vonatkozó kifejezésén a svédek később árnyalatnyit szigorítottak, de ha a határon nem fedezték fel ezt a kis változtatást, a németek átvihettek magukkal akármit, még hadianyagot is.

– Carlgren írja le, hogy 1940. június 16-án Ribbentrop német külügyminiszter figyelmezteti Arvid Richert berlini svéd követet: Norvégiában a harcok befejeződtek, ezzel értelmét vesztette a német csapatszállításokat elutasító svéd magatartás. A július 8-án végül megkötött csapatszállítási egyezmény oda-vissza utazó, szabadságolt, fegyvertelen katonák szállítására vonatkozik, akik nem válhatnak a norvégiai német csapaterősítések eszközévé.

– Sohasem értettem, hogy a svéd kormány, amely két hónapig kitartóan azt válaszolta a német kérésekre: „nem”, miért mondta egyszerre csak azt, hogy: „igen”. Azután megtudtam, hogy Németországban azon a napon állították át a nyári időszámítás szerint az órákat, s egy óra eltérés volt a német és a svéd időmérés között. Abban az órában telefonált egy német tábornok, megfenyegette a svédeket, és ez után a fenyegető hívás után kötötte meg a két kormány az egyezményt.

– S elkövetkezett a katonai és gazdasági engedmények időszaka, vagyis az az 1940 nyarától 1942 közepéig tartó korszak, amelynek célját Gunnar Hägglöf ebben jelöli meg: időt nyerni.

– Ez az időszak szégyenletes, de érthető. Szabadok maradtunk, segíthettünk a norvégokon és a dánokon; a dánok ugyanebben az időszakban kollaboráltak a németekkel, és megvoltak a maguk árulói a norvégoknak is, ezért nem tudom, vajon nekik van-e joguk a bíráskodásra! Mindhárom ország a kelleténél többet rejtőzködik a hősiség leple mögé.

– Ön interjút készített a koppenhágai Hotel d’Angleterre-beli német–dán titkos találkozóról, amely ha csakugyan fedi a valóságot, a dániai szabadságmozgalom arculcsapása. Nehéz elhinni, hogy akár Frode Jacobsen, akár a Szabadság Tanács tudott a találkozóról. Nehéz elhinni, hogy a dán ellenállók azért tudtak annyi embert megmenteni, mert egyezséget kötöttek a németekkel!

– A koppenhágai Hotel d’Angleteme-beli német–dán titkos találkozó miatt rengeteg bajom volt. A dánok szerint soha nem volt ilyen találkozó. Nekem egy német beszélt róla, és egy Nyugat-Németországban élő dán, aki már a megszállás előtt a németeknek dolgozott. A beszélgetésnél két kollégám is jelen volt, úgyhogy van két tanúm. A Svéd Televízió és Hans Villius szerkesztő megkért, iktassam be a találkozót a filmbe. A koppenhágai Hotel d’Angleterre-beli találkozón nem volt jelen a Szabadság Tanács egyik hivatalos tagja sem. Dánia volt az egyetlen ország Európában, ahol nem volt demarkációs vonal, ezért sokan féltek az oroszoktól, s elrejtettek egy csomó fegyvert a kommunisták elől.

– Hans Villius szerkesztő szerint a dán ellenállók elraktározták a fegyvereket, hogy a dán kommunisták ne juthassanak hozzá, és ne hajthassanak végre államcsínyt. A dánok ezzel szemben az ellenállási mozgalom tökéletes egységéről beszélnek!

– Főként a dán katonai elhárítás nem akarta, hogy a kommunisták fegyverhez jussanak. A fegyvert a dán katonai szervek rejtették el a polgári ellenállók elől: az 1943. augusztus 29-e előtti hadsereg egységei az ellenállók olyan csoportjai elől, amelyekben kommunisták is voltak. A tisztek nem ismerték fel a dán kommunisták népszerűségét; a szovjet–német megnemtámadási szerződés ideje elmúlt, Dániában épp a kommunisták kezdték el az ellenállást, s a sztrájkok után nagyon megnőtt a hitelük. Az oroszok bejövetelétől a legjobban a németek tartottak. A d’Angleterre-beli találkozó állítólagos résztvevői között volt egy dán, aki „svéd utakat” szervezett az Öresundon; egy másik dán, aki meg akarta magának szerezni az összes utakat; mindketten nagy hatalmú férfiak, az első főbe lőtte magát, mikor kiderült, hogy német ügynök volt; a másiknak ott álltak a hajói végig ezen a partszakaszon, Högenästől le Malmőig. A harmadik résztvevő állítólag egy dán arisztokrata volt. Német részről jelen volt egy magas rangú tiszt, azt hiszem, Gestapo Obersturmbannführer; vele az egyik legközelebbi embere, aki ma is él; a harmadik pedig, a legfiatalabb, a Gestapo-tiszt titkára és tolmácsa; ő az, akivel beszéltem. Tehát hatan voltak. De senki nem volt ott sem a dán politikai körökből, sem a Szabadság Tanácsból! Ez a német azt mondta nekem, ha bírósági ügy lenne a dologból, átjönne, és tanúvallomást tenne a találkozóról.

– Mikor jött létre ez a titkos találkozó?

– 1944 nyarán.

– De hiszen az embermentések már 1943 őszén elkezdődtek!

– Mielőtt belefogtunk ennek a hatórás sorozatnak a forgatásába, Frode Jacobsen megjelent a dán televízió képernyőjén, és azt mondta, Jane Horney áruló volt, kurva volt, és meg kellett ölni, mert veszélybe sodorta volna az összes menekültet. De a dánok összezavarják az időpontokat. Elhiszem, hogy Jacobsent nem értesítették mindenről, elhiszem, hogy nem tudott a titkos találkozóról – de Jane Horneyt számításunk szerint 1945 januárjában ölték meg, a menekülteket pedig, ahogy ön is mondja, már 1943-ban megmentették!

– Nagy részüket igen. Melyek voltak a titkos megállapodás feltételei?

– Először. A dánok fegyvereket vihetnek át Svédországból Dániába, de a fegyverek nem kerülhetnek illetéktelen kezekbe – ezen a kommunistákat s a kommunistákkal összevegyült csoportokat kell érteni –; s hogy ne csússzon semmi hiba a számításba, a németek iderendeltek a svéd partra egy dán ügynököt, aki a hajókat ellenőrzi. Másodszor. Egyetlen németet se végezzenek ki Dániában, bármit követett is el. És nem végeztek ki egyet sem! A megszállt Európában Dánia volt az egyetlen ország, ahol nem mondtak ki halálos ítéletet németre! Harmadszor. A németek magukkal vihetnek bizonyos „holmikat” a maguk „svéd út”-jára. Miféle holmikat, kérdeztük. Az értéktárgyaikat, például az aranyat! A háború után! Hogy a „holmi” is elmeneküljön, velük együtt! Két dán, Harly Foged és Henrik Krüger 1985-ben könyvet írt Flugtrute Nord – Egérút északra – címmel a menekülő németekről. Azokról, akik svéd kikötőkből mentek Argentínába. Volt egy másik egérút is, délre, Portugálián keresztül. És negyedszer. A németek partra tehetik a hajókat ellenőrző ügynököket más német ügynökökkel együtt, Svédországban.

– „Svéd út” tehát többféle volt, ha valóság ez a magánalku. Kinek dolgozott Jane Horney? Ki volt Jane Horney?

– A dánok szerint, mint említettem, ügynök volt és kurva, aki veszélyt hoz az összes menekültre. Jane Horney Stockholmba való. A fivére él, és segít az adatszerzésben. Az egyik vád Jane Horney ellen az volt, hogy nagyon érdekelték a tengeri útvonalak, a menekültek és a fegyverek. Ez igaz, csakhogy nem találtunk bizonyítékot arra, hogy a dán útvonalak érdekelték volna. Annál inkább felkeltették érdeklődését a német–dán útvonalak, levélben értesítette róluk a svéd államvédelmi rendőrséget: ezeken az útvonalakon szállították a fegyvereket Dániába, s ezeken érkeztek a dél-svéd partvidékre a német ügynökök. Érthető, hogy a dán ellenállási mozgalom felhívta erre a lányra a svéd rendőrség figyelmét; Jane Horney gyakran megfordult Koppenhágában, édesanyja dán volt. A férje pedig svéd újságíró, Berlinben. Jane szerette a kalandot, szeretett motorbiciklin járni, repülőgépre ülni, 1943 nyarán, amikor épp Berlinben volt, szerepet vállalt egy német filmben, majd az év őszén Koppenhágába költözött, s megismerkedett egy 1935 óta Dániában élő némettel, aki „Skandináv Hírszolgálat” néven irodát nyitott a dán fővárosban. Ez a férfi a német katonai elhárítás vezetőjének s a Hitler elleni összeesküvés egyik résztvevőjének, Canarisnak az embere volt, Canaris állandó kapcsolatot tartott fenn vele. A neve Ernst Gilbert. A forradalom után Oroszországban járt, összebarátkozott Bugyonnijjal, katonai kiképzéseket vezetett az orosz lovasságnál, maga is lovastiszt volt, 1933-ban Németországban bebörtönözték náciellenes magatartása miatt, 1935-ben átment Dániába, és 1939-ben részt vett a szovjet–német tárgyalásokon, mivel tudott oroszul. 1943 végén Canaris és Gilbert titkos tárgyalásokat kezdeményezett Kollontaj szovjet nagykövet asszonynál Svédországban. Futárra volt szükségük. Gilbert Jane Horneyt választotta. A dánok ezt nem tudhatták, annyit láttak csak, hogy Jane a német férfi társaságában mutatkozik, s ugyanez a Jane a dán ellenállási mozgalom egyik tagjának a kedvese.

– Eléggé félreérthető helyzet.

– A dánok nem tartották Jane-t megbízhatónak, s úgy vélték, különösen annak az ellenállócsoportnak a létét veszélyezteti, amelyhez a szerelmese is tartozott. Összekerülésük után néhány hónappal a férfit a németek elfogták egy hajón az Öresundon, és elvitették a horserødi internálótáborba. Jane megpróbálta kiszabadítani, de Gilbert nem mert a segítségére lenni, Jane akkor egy másik némettel próbálkozott, lefeküdt vele, pénzt adott neki, és 1944 tavaszán kiszabadította kedvesét a táborból. A dán ellenállócsoport ekkor még jobban gyanakodott mindkettejükre. Egy dán illegális lap felhívta a figyelmet rájuk, két svéd hivatalos lap pedig leközölte a figyelmeztetést; az ügy kipattant. Jane akkor éppen Németországban volt, s megpróbált bejutni Himmlerhez, hogy rávegye: engedje el a dán zsidókat Theresienstadtból bizonyos összegért. Himmler később kiadta a zsidókat Bernadotte-nak, teherautókért, azt hiszem. De Jane gondolt rá először, hogy a foglyokat ki kellene szabadítani.

– A foglyokért cserébe adott teherautókról eddig nem hallottam. Mennyire jutott a saját missziójával Jane Horney?

– Jane éppen Himmler szárnysegédjével tárgyalt, amikor utolérte a svéd lapokban közölt figyelmeztetés. Hazarohant Svédországba. Megpróbálta bebizonyítani, hogy megbízható. Akkor figyelte meg alaposabban a német–dán útvonalakat, és értesítette róluk a svéd államvédelmi rendőrséget, amely a dán vádak alapján két héten át fogva tartotta és kihallgatta Jane-t, s a kihallgatás eredménye az lett, hogy a vádak megalapozatlanok! Ezt a svéd államvédelmi rendőrség főnöke megmondta a dán elhárítás emberének, aki erre azt válaszolta, Jane mostantól szabad. Ugyanez az ember hozzáfogott, hogy Jane halálát megrendezze. És azon a napon, amikor Jane kiszabadult, meghalt Gilbert: valaki átnyújtott neki egy csokor virágot, a virág közt pisztoly volt, Gilbertet lelőtték. Lehetetlen megkerülni a kérdést: mit tudhatott Jane, amit nem volt szabad megtudnia a svéd államvédelmi rendőrségnek? Az útvonalakról tudott valamit? Az elrejtett fegyverekről? Jane Horney 1945 januárjában halt meg, huszonhat évesen, különös körülmények között. 1946-ban a svéd kormány érdeklődésére a dán ellenállási mozgalom vállalta Jane Horney erőszakos haláláért a felelősséget.

– Negyven év telt el azóta.

– A fedőt rányomták a fazékra egészen 1956-ig; akkor a malmői rendőrfőnök újrakezdte a nyomozást, mert elterjedt a hír, hogy a svéd rendőrök is belekeveredtek az ügybe. A rendőrfőnök alapos nyomozás után sem talált magyarázatot arra, miért kellett Jane-t mint besúgót eltenni láb alól. És nemcsak arról van szó, hogy a tengeren, hogy nemzetközi vizeken agyonlőttek egy nőt, hanem arról is, hogy itt van a kutya elásva!

– Mit szóltak a dánok ahhoz, hogy fölelevenedik a történet?

– A filmet 1985 novemberében mutatta be a svéd televízió, hat részben; a svéd és a dán sajtó hónapokig cikkezett a sorozatról. A dánok fel voltak háborodva. De nem mind. Van egy dán orvos, egykori ellenálló, aki annak idején éjszakánként a mély vízben úszva mágneses aknákat helyezett el a német hajók alatt. Ennek az embernek a mozgalomban „Doki” volt a beceneve, sokat segített a forgatókönyv megírásakor. A dánok tudták, hogy „Doki” az aknák és a bombák szakembere, és amikor Svédországba kellett menekülnie, a dán katonai elhárítás megkérte, robbantson fel Stockholmban egy német irodát – feltehetően azt, ahol a német–dán titkos tárgyalások iratait őrizték. De „Doki” nem robbantotta fel a német irodát. Hanem előásott utólag egy sor adatot Jane-ről és saját magáról; rájött, hogy a kettejük története összefügg. „Doki”-nak állandó helye van a dán Ellenállási Múzeumban, de mostanában egy-két dán nem nagyon kedveli őt. Két mítosz áll itt egymással szemben: a hősök mítosza és a Mata Hari-mítosz. De Jane Horney nem volt Mata Hari.

– Tragédiáival együtt: milyennek találja ön a háború alatti dán–svéd együttműködést ezen a partszakaszon?

– A svédek és a dánok együttműködése ezen a partszakaszon 1943-ban kezdődött. Göte Friberg, a háború alatt svéd rendőrtiszt Helsingborgban, 1977-ben könyvet írt Stormcentrum Öresund – Öresundi viharsarok – címmel. Friberg leírja, hogy a svéd és a dán rendőrök gyakran találkoztak, mindegyik elmondta, mit tud az útvonalakról. Óvatosnak kellett lenniük, mert mindkét rendőrség tagjai között voltak nácik. Többen a hadseregből jöttek át a rendőrségbe, csodálták azt a keménységet, ahogy a németek bánnak a bűnözőkkel, gyűlölték a svéd lassúságot, hittek a német győzelemben. Amikor aztán a dán zsidókat áthozták ide, a svéd rendőrök szállást adtak a menekülteknek, ennivalót vittek nekik, dolgoztak rájuk a menekülttáborokban. És amikor másfél évvel később a koncentrációs táborok lakóit is idehozták a partvidékre, a svédek akkor értették meg, valójában miről van szó ebben a háborúban. Engem ez foglalkoztat elsősorban: a dolgok emberi látószöge. Ez pedig azt jelenti, hogy a teljes bonyolultságot kell áttekintenem, s nemcsak a legendát.

A teljes bonyolultságot.

Stellan Olsson levetít néhány jelenetet a Jane Horney című filmből.

A címszerepben bársonynézésű, érzékien vörös hajú fiatal színésznő. Ez az első filmszerepe.

A történet elején Jane Horney húszéves. Forgalmas utca, Berlin, a háború eleje. Öreg zsidó összeesik egy kapualjban. Jane természetes ösztönnel segíteni próbál. A németek nem engedik. Jane zokogva a férje vállára borul.

Német ellenálló rohan üldözői elől. Bebukik Jane ajtaján. Jane egyedül van otthon. Nézik egymást. Jane végigsimít a férfi arcán. Az üldözők zörgetnek az ajtón. Jane ágyába fekteti a férfit, öregasszonynak öltözteti. Pardon, mondják az üldözők, és kihátrálnak. Jane ráborul a férfira. Rejtegeti. Szekérsaroglyában elrejtve viszi el Berlinből. Halt! A szekér megáll. A férfit elfogják.

Ennek az élménynek a hatására vállalja el később Jane, hogy futár legyen. Dán kedvesét annak idején besorozták a hadseregbe, de szökni próbált. Rendes körülmények közt a szökevényeket agyonlövik, ám a dánt másképp büntetik meg, elküldik az önkéntesekkel Sztálingrádba. 1942. Jane még mint katonaszökevényt ismerte meg a férfit. Akkor szerettek egymásba.

„Igen, Jane nagyon könnyen lett szerelmes, és szerette a férfiakat – mondja Stellan Olsson. – Akkor férfivilág volt, Jane-t nem értették meg. Ma már jóval egyszerűbb őt megítélnünk.”

Koppenhága, Jane elbúcsúzik Gilberttől. A német kénytelen horogkeresztes szalagot viselni. Szerelmes búcsú. Jane-t figyelmeztetik, legyen óvatos. Visszamegy Berlinbe. Otthontalan emberek. Légitámadás.

Német–dán titkos találkozó. A filmben a koppenhágai Hotel d’Angleterre helyett a tengerpart a helyszín, a résztvevők hat helyett négyen vannak, s egyikük tolószékben, akár Franklin D. Roosevelt. Olsson kihívó értelmezést ad a jelenetnek: mintha itt döntötték volna el Jane Horney sorsát. „Valójában a dán katonai elhárítás döntötte el. Jane Horneyt azzal is vádolták, hogy ő árulta el a Toms-csoportot, amelyet »Tom« becenévre hallgató vezetője után neveztek így. Kiderítettük, hogy a vád alaptalan.”

Koppenhága, német razzia. A Toms-csoport tagjai kapkodva égetik el a dokumentumokat az utolsó pillanatban. Tomot megölik.

Jane ebben az időben próbál Berlinben bejutni Himmler szárnysegédjéhez. „A háború után német levéltári anyagok igazolták, hogy bejutott. A németek azzal gyanúsították, hogy brit kém.”

Dán asszony, a Toms-csoport tagja megszökik a Gestapo-főhadiszállásról. A dánok meggyanúsítják: azért szökhetett meg, mert a németeknek tudomására hozott valamit. Majdnem kivégzik. Bebizonyítja, hogy ártatlan. Most érti meg: Jane-t is hasonlóképpen vádolták! A csoportot nem Jane árulta el, hanem az a férfi, aki Jane-t is elárulta.

Jane a rommá lőtt Berlinben. Égő házak. Volt férje megmutatja Jane-nek a svéd újságot, amely egy dán illegális lap híre alapján közli, hogy Jane az egyik leghathatósabb ügynök azok közül, akik a dán ellenállási mozgalom ellen dolgoznak. Jane rohanása Svédországba. Szülei hisznek benne, hogy ártatlan. Hirtelen felbukkanó szerelmese, a dán ellenálló önmagát vádolja Jane sorsáért.

Koppenhágában kivégzik azt a férfit, aki a Toms-csoportot feladta. De Jane ellen folytatódnak a vádaskodások.

A „Jack Riddle” – Rejtvény Jack – fedőnevű brit ügynök egy londoni utcasarkon tárgyal egy dán férfival. Mindketten tudnak a német–dán titkos megállapodásról. Kisebb hajókkal brit fegyverek érkeznek a svéd partra, összesen mintegy ötven-hatvan tonnányi. A fegyvereket Dániába viszik és elrejtik. Az Operation Moonshine – Holdfény hadművelet – elnevezésű fegyverszállítási akció azon a héten kezdődik el, amikor Jane Horneyt megölik. „Azt mondják, Jane veszélyezteti a hajórakományt. A rakományt 1945. január 15-én szállítják el. Jane Horney január 19-én tűnik el. Ha valóban veszélyeztetné a rakományt, hamarabb meg kellett volna ölniük!”

S az utolsó utazás, Malmőbe. „Azzal csábítják oda, hogy szeretnék, ha dolgozna a dán ellenállási mozgalomnak. Jane elment a végzetes útra. Azt hiszem, ha csakugyan német kém, nem ment volna el.”

A bársonynézésű érzéki szempár eltűnik a képernyőről.

Utoljára még átnézek a túlsó partra.

Helsingőr. A hajók már nem látszanak.

Dr. Sten Florelius norvég katonaorvos nyolcéves kislánya, Tove itt jöhetett át a halászhajóval, egy ilyen éjszakán. „A vízen ragyogtak a bogarak.”

Megérkezés.

A teljes bonyolultság.

Naplómból IX

Másnap elutazom Dániába.

Négy gyönyörű nap Otto Søgaard tengerészkapitány családjánál. Kisváros, a kertben nyolcféle tulipán, a ház körül nincs kerítés, csak bokrok. A közelben ősi viking település nyomai, birkalegelő, szabálytalan tengeröböl. A temető az öböl széléig ér, a sírok körül is bokrok. Tengerszag, szélszag, az utcán csönget a fagylaltárus. Elmondhatatlan béke. A kapitánynak Jane Horneyról beszélek, s arról, hogy a svédek bíráló szemmel nézik az egész háború alatti Skandináviát, benne a dánok ellenállási mozgalmát is. A kapitány a homlokát ráncolja. „Sok minden van még, amit nem tudunk”, mondja egyszerűen. Elnevetem magam. „Emlékszik, mikor másfél évvel ezelőtt »megmentett« a tengeren?” A kapitány rám néz, aztán elfordítja a fejét. „Minden dán ugyanezt tette volna.”

Megfogadtam magamnak, hogy nem ítélkezem.

A történetnek sosem lesz vége.

Utólag még hozzáolvasok, felidézek ezt-azt. Megtudom, hogy a svédek 1945. január 1-jéig – tehát nem a háború végéig – szállították a vasércet Németországnak. Olvasom, hogy Hermann Rauschning, Hitler bajtársa azt írta a Führerről: „Hitlert mindenesetre Skandináviában nem a tiszta árja vér és nem a viking hősiség germán mítosza érdekli. Hitlert a vasércbányák érdeklik…”

Január 1. után Hitler még négy hónapig élt.

Eszembe jut az a két vicc, amit Svédországban hallottam.

„Az edénygyárban egy norvég odamegy a főnökéhez, és megkérdi, hogyan találhatna ki új formát a bögréinek. »Használd, ami itt belül van«, mondja a főnöke, s a koponyájára bök. »Belül!«, kiált fel boldogan a norvég, és elrohan. Másnapra meg is csinálja a bögrét, és bemutatja a főnökének. A bögrének belül van a füle.”

„Három űrhajós fölmegy a világűrbe. Az egyik svéd, a másik dán, a harmadik norvég. Egy évig kell odafenn maradniuk. A svéd a feleségét viszi, a dán egy orosz szótárt, a norvég ezer darab szivart. Letelik az egy év, az űrhajó visszaérkezik. Előjön a svéd, hozza a feleségét egy gyerekkel, előjön a dán, tökéletesen beszél oroszul, előjön a norvég, a szájában szivar, és azt mondja: »Nincs valakinél egy szál gyufa?«”

És megmutatnak egy vaskos fehér bögrét, fekete betűkkel rá van írva: „Norsk kopp”. Norvég bögre. Belül van a füle.

Nem tudom, vajon nekik van-e joguk a bíráskodásra, mondta a dánokra és a norvégokra Stellan Olsson.

A svédek vicceket mondanak a norvégokról. A dánok vicceket mondanak a németekről. A norvégok vicceket mondanak mindenkiről.

Stellan Olsson közben egy svéd íróval közösen megírta Jane Horney életrajzát.

Aztán eszembe jut Arne F. Andersson csöndes stockholmi lakása, nem messze az utcasaroktól, ahol Olof Palmét megölték. Az Északi Szövetség, amelynek Andersson sokáig az ügyvezető elnöke volt, a „Skandináviai Egyesült Államok” eszméjét ápolta – és az északi országhatárokon ma nem kell az állampolgároknak felmutatni az útlevelüket! „És ha a külföldi utas elhagyja a német–dán határt, és északra indul, többé neki sem kell az útlevelét felmutatnia, mert ha egyszer a dánok megbíztak benne, a svédek hisznek a dánoknak.”

Levél Dániából, 1987. március 11-én.

„…Jane Horney esetét… aligha tekinthetjük példának arra a jellegzetes különbségre, amely a dolgok megközelítésében svédek és dánok között adódik. Ha fordított lett volna a helyzet – ha Svédországot szállják meg a nácik, és Dánia semleges –, és a svéd ellenállás tesz el az útból egy dán nőt szabályos bírósági tárgyalás lefolytatása nélkül, nincs kétségem afelől, hogy a dánok ugyanúgy reagáltak volna, ahogy végeredményben a svédek. Az eset tehát nem a gondolkodásmódok összeütközését, hanem a semleges és a megszállt státus összeférhetetlenségét példázza.

…Hadd jegyezzem meg végül, hogy bármilyen közfigyelmet szenteltek is a Jane Horney-ügynek Svédországban, ez egyáltalán nem keserítette meg a két ország barátságát.”

A levélíró megkér, ne közöljem a nevét.

Aztán még valaki eszembe jut, Rodny Öhman, a Svédországban élő norvég újságíró, törékeny, eleven kis asszony: „És van ott egy virág, egy különleges virág, ami csak Norvégiában nő…”

Három ország háromféleképpen döntött a második világháború elején. Mindháromban volt hozzá lélekjelenlét, hogy jófelé igazítsa a magatartását – ha kell, az utolsó előtti pillanatban.

A negyediknek volt a legnehezebb döntenie. Synnergren tábornok szerint Finnország döntött a legjobban.

Finnország. Finn, német, orosz könyvtárak. Finn, német, orosz levéltárak. Finn, német, orosz temetők.

Nem megy tovább.

Hazugság vagy életveszély?

Észak-Európa mind a kettőtől meg tud szabadulni.

A szintézis mint katasztrófa

Naplómból X

Minden belőle ágazik el. Számomra minden. William Butler Yeatsből.

A század útjai és tévútjai.

Írnek lenni, angolul írni verset. Angolul: a gyarmatosítók nyelvén. Írnek lenni Angliában. Protestánsnak lenni a katolikus Írországban. Kitörni ebből, kitörni, amerre csak lehet. „A kelta homály”, az ír mondavilág felé. A londoni bohémek, a pubok költői közé. A misztikus tapasztalatba, a „pszichikai kutatásba”, titkos tanok, okkult mozgalmak, páholyok, testvéri szövetségek, mágikus szertartások, erős koncentrációval, jelekkel kicsikart látomások közegébe. A megvalósított jelképiségbe. A lírába! A politikába. A folyvást vérbe fúló írországi tüntetésekbe, összeesküvésekbe, felkelésekbe. A keservesen vállalt, az utólagosan mitizált, 1916-os húsvéti felkelésbe, amely tizenhat ember kivégzésével végződik. Kitörni, kitörni egy trauma felé: ezek tizenhatan mindig ott lesznek az út végén, és a kivégzőik nyelvén kell írni! Verset. Tanulmányt. Naplót!

Tanulmánynak álcázott naplót.

„Egyetlen nép sem gyűlölködik úgy, ahogy mi gyűlölködünk, mibennünk mindig ott él a múlt, vannak pillanatok, mikor a gyűlölet megmérgezi az életemet, s elpuhultsággal vádolom magam, mert nem adok neki adekvát kifejezést. Nem elegendő gyűlölködő szavakat adni valami kóbor parasztköltő szájába! S akkor rádöbbenek, hogy bár tudomásom szerint egyenes ágon én kötöttem először angollal házasságot, családomban minden név angol, és lelkemet Shakespeare-nek, Spensernek, Blake-nek s talán William Morrisnak köszönhetem, és az angol nyelvnek, amelyen gondolkodom, beszélek és írok, és minden, amit szeretek, angolul jutott el hozzám – gyűlöletem szeretettel kínoz, szeretetem gyűlölettel.”

Kitörni a szeretetből. Kitörni a gyűlöletből. Angol nőkbe beleszeretni, folyton csak angolokba! Élethossziglan szeretni Maud Gonne-t, a színésznőt, Gina-Léda-Annát, trójai Helenát, akiért kigyullad a város, tüntetésre, gyűlésre járni vele, költeményt költeményre halmozni hozzá, érzéki részletekkel (csak a posztumusz napló őrzi, hogy a csókig jutottak el), szerepet írni neki, a darab végére királyivá szépülő ír koldusasszonyét, s nézni, hogy az előadás után az utcán tombol a nép, s nézni, hogy Maud férjhez megy, máshoz, egy őrnagyhoz, aki ott van, az 1916-ban kivégzett tizenhatok között, és verset írni Maudról, és verset írni az őrnagyról, s egy médiumnál vigasztalódni, Diana Vernonnál, aki a jelképi egyszerűsödéssel, a hold és a vizek világával próbál könnyíteni a költő öregedésén (csak a posztumusz napló fedi föl, hogy a vigasztaló médium valódi neve Olivia Shakespear), s végül családot alapítani Georgie Hyde-Lees-zel, becenevén George-dzsal, akiről szintén kiderül, hogy médium, ért az automatikus íráshoz, és a szövegtöredékekből versek lesznek, versek, versek, angol nyelven.

Hatalmas ívű költészet sistereg a kitörésből. Kelta ritmus, parázsló századforduló, Írország-Tündérország, neoplatonista szóképek, álom drámák az Abbey Színházban – ír színházi forradalom, Nobel-díj! –, aztán az elvadult idők nagy látomásai, A második eljövetel rémképe ellenében Swift évszázada, a példaadó ír XVIII. század, s egy egész filozófiai látomásrendszer, a holdszakaszoké, melyeknek váltakozása embert és történelmet egyaránt befolyásol, s a változás-forgás iránya hol az objektivitás, hol a szubjektivitás, képük pedig két szembeforgó kúp csavarmozgása (gyre). Ez a platóni-plótinosi alapozású rendszer merő líra természetesen; a csavarmozgás ideális végpontja a tökély (az éjfél, a halál, a telihold, Justinianos császár Bizánca, a reneszánsz, Swift XVIII. századi Írországa, s végül férfi és nő egyetlen igazi találkozása – a túlvilágon). Énünkre az anti-én forog rá, a maszk, a japán nó-játékoké (s a nó kifejezést Yeats barátja, Ezra Pound így értelmezi: teljesítmény). A tökély jelzője a hideg, a tökéletes szerelemé, a tökéletes teljesítményé is; Yeats sírkövén a költő három verssora áll:

Ez a következetesen kitartott hidegség csak akkor bicsaklik meg, ha Írország kerül szóba, az utcán-bitófán elvérző Írország, s a felelősség ezért a vérontásért.

Az Ezra Pounddal kötött barátság nem volt veszélytelen. Voltak ennek a barátságnak szép pillanatai, beleszólások egymás verseibe, olaszországi nyarak, együtt látott ravennai mozaikok: Justinianos és Theodora. Pound megírta Yeats „sírfeliratát” 1938-as, utolsó találkozásuk után, ír tájszólásban; 1958-ban publikálta (Richard Ellmann közlése; magyarul itt jelenik meg először):

Ami visszaadhatatlan: a mérföldes ír helységnév, a kis kezdőbetűvel írt szászok – angolszászok – nyelvi humora; a Shakespear végéről hiányzó e viszont jelzi, hogy Pound ismerte a vigasztaló médium titkát.

De nem kedélyeskedhetjük el a dolgot. A Pound Cantóin is nyomot hagyó fasiszta nézetek összetalálkoztak Yeats írségével, bonyolult angolellenes anglomániájával, szeretetével-gyűlöletével.

Csakhogy Yeatsnek volt ereje belenézni a szakadékba, s élete vége felé leírni ezeket a szakadékból visszhangzó mondatokat is:

Számomra minden belőle ágazik el, William Butler Yeatsből.

A század útjai és tévútjai. Bele a világba.

Afrika legnagyobb költőjét, a biafrai harctéren elesett Christopher Okigbót általában T. S. Eliothoz szokták hasonlítani. Verseskönyve, a Labirintusok bevezetőjében maga is az Átokföldjét említi föl egyik mintájaként.

Ibo törzsbeli volt. Nigériai. Angolul írt. Görög-római és nyugat-európai szóképeket akart ibo jelekre rávetíteni.

Megölték.

A modern japán novellisztika megteremtője, Akutagava Rjúnoszuke szétfeszítette a zárt szigetvilág kapuit, neki egyenest Európának, Amerikának. Az éneklő borz című elbeszélésben Yeatsre hivatkozik, a szépség európai és japán módra mindent elhitető erejére. Japánnak homo æstheticus volt Akutagava; európéernek kíméletlen.

Megmérgezte magát.

Sylvia Plath Amerikából Angliába telepítette át az életét, a költészetét, szerette és gyűlölte az európai múltat, mindnyájunk elviselhetetlen öregségét. Szerepet játszott, maszkot viselt; elhagyták.

Öngyilkos lett.

Felelősség és felelőtlenség, szintézis és katasztrófa, nekem minden belőle ágazik el, William Butler Yeatsből.

A francia Riviérán halt meg, 1939 januárjában, több mint fél évvel a második világháború kitörése és csaknem másfél évvel Franciaország német megszállása előtt.

Testét 1948 szeptemberében szállították haza, Írországba.

Katonai tiszteletadással temették el. Az ír kormányt Sean MacBride külügyminiszter képviselte. Maud és az őrnagy fia.

Daddy Goes Marching On

Napokig éreztem a zúgást, mintha városnyi huzat dőlt volna ki a versből: You do not do, you do not do… Auditív alkat vagyok, s ez nemcsak a napjaimat határozza meg, de annak a versnek a sorsát is, ami a kezembe kerül. You do not do, you do not do… Mint minden verssor, ez is kihívás volt, és mint minden kihívás, először izgatott, aztán idegesített. Ebben az időszakban rendszerint egyetlen impulzus dönti el, merre billen a befogadó kedély: a vonzalom vagy a taszítás irányába.

Mi volt az impulzus? Mert valami miatt a vers vonzani kezdett.

Sylvia Plath a Daddyt halála évében, 1963-ban írta, apjáról, Otto Plathról, aki – a vers szerint – német tiszt volt, háborús bűnös, lengyelországi hóhér.

Swastika, kiáltotta Otto Plath után Sylvia Plath a sírba – swastika, horogkereszt –, de a hang élességét lefogta a kezdősorok zúgása zubogása, csobogása:

Először a dallam fogott meg? A forma szabályossága? Talán igen, mert nem okozott külön fejtörést, hogy a swastika, a Luftwaffe, a Panzermann, sőt Dachau, Auschwitz és Belsen hogyan kerül oda az apát jelentő black shoe – a fekete cipő – mellé, az Istennel teli zsák, a szögesdrót, az ujjszorító, a telefonzsinór mellé. A halálra ítélt elme szeszélyes képzettársításai, gondoltam (szerencsémre, ostobán), s mert mindnyájan halálra ítéltek vagyunk, miért ne lehetnénk szeszélyesek, miért ne követhetnénk a cipőt, amely szorít valamit, a zsákot, amely tart valamit, a szögesdrótot, amely…

Itt kezdtem végre figyelni is? Talán igen. It stuck in a barb wire snare: beszorult a szögesdrót csapdájába. Az apa emléke – a versben – csapda lett: nem lehet átjutni a túloldalára; akár szögesdrót, akár cipő, akár Istennel teli zsák – megszorul, aki beléköltözött, megszorul, mint az ujj az ujjszorítóban, mint a telefonzsinóron átlopakodó, sivító hang a hangot fölvevő rémületben.

Megszorul, mint a szorongás.

Itt gondoltam először Emily Dickinsonra? Talán igen. Mert szorongtam, mikor az asszociációkból – a versből – kirecsegett Otto Plath márvány-súlyú, zsák-súlyú német páncélos, aki családjával átzuhant az Atlanti-óceánon, aztán bele az óceánnyi emlékezésbe, vissza az időtlen háborúba, végigrecsegett a névtelenségükről ismert lengyel városokon, trágár németséggel rárecsegett a zsidókra, a trágársággal bemocskolta saját ősárja lányát, belerondított a nem fajtiszta osztrák sörbe, arcba rúgta a szerelmes, önkínzó asszonyokat, szépen nyírott bajusza fölött a szeme azt mondta: Meinkampf, s a világot oktató palatábla előtt egész teste szénné feketült, szénszínű lett, mint az alvilági hangot közvetítő telefonzsinór.

A halálra ítélt elme szeszélyes képzettársításai?

A halálra ítélt elme halálos logikája.

És már tudtam, ennyit már igen, hogy ugyanaz a halálos biztonság zúg a kezdősorokban: You do not do, you do not do / Any more, black shoe…. De miért? Otto Plath német tisztről, miért ilyen ártatlanul? Ilyen dalolva?

A szavak egyenként is énekelnek: Do… shoe… foot… you… toe… blue… Mitől a sok o és u a mondatokban? Hangok, amelyek nemcsak díszítőelemként vannak jelen, amelyeknek nyilvánvaló szerepük van; végigcsengetik Otto Plath csizmáinak útját: where you / Put your foot, your root, elhuhogják fasiszta elveit: not very pure or true, ragadnak, mint az apja után meghalni vágyó lány összekívánkozó csontjai: they stuck me together with glue, csattannak, mint az ítélet: daddy, you bastard, I’m through.

Hosszú távú beszélgetés végén az amerikaiak azt mondják a telefonközpontnak: I’m through. Végeztem. Sylvia Plath a versben végez: kivégzi az apját, kitépi magából, akár a falból a telefonzsinórt.

De mik ezek az o-k és u-k a telefonban? Ez az egész versen végig kitartott gügyögés! Ez a gyilkos dúdolás!

Sylvia Plath a vers megírásának évében öngyilkos lett.

A versben még egyszer megszólította halott apját. Németül. Így: ach, du.

És itt már halálos biztonsággal tudtam, mi ez.

Imádság. A képekkel feltoluló gyűlöletben a szeretet atavizmusa. Ach, du. Megszólítás az elfeledett, a valahai anyanyelven. Ahogy a katolikusok latinul, a görögkeletiek ószlávul, a zsidók héberül imádkoznak. Pater noster! Goszpogyi pomiluj! Ádonáj elajhénu! Ach, du!

Imádsággá fordult blaszfémia, fordított bölcsődal: I used to pray to recover you. / Ach, du.

Egy gyilkosért.

„A fájdalom névtelensége, amely lehetetlenné tesz minden méltóságot, ez volt a témája Sylvia Plathnak – írja Alfred Alvarez. – …Meg volt róla győződve ezekben az utolsó verseiben, hogy szenvedésének gyökere az apja halála, az apjáé, akit szeretett, aki elhagyta, és aki a halálba is elvonszolta maga után.”

Ach, du.

Rímel rá a Daddy magyar változata: Apu.

Apu.

Így hívtam az apámat. Akit Otto Plath – talán éppen Otto Plath –, de a fordító hallgasson. Hallgasson, és ismerje be, hogy menthetetlenül szubjektív, ha az áramütés orvul éri.

Az impulzus.

You do not do, you do not do – a vers költőileg lefordíthatatlan első sora konokul tagadja Otto Plath menetelését – nem teszed meg, nem teszed meg –, s ez akkor is így van, ha a második sorban az any more – soha többé – a halál tényét is beemeli az oksági láncolatba. A halál ebben a kontextusban nem fölmentés, csak redukció. Ezt a rajongva redukálást próbáltam lefordítani.

S a férfi, aki márvány-súlyú, gombnyomás-agyú, akinek a szeme világos, árja szem, két kék kapu, aki Panzermann, páncélos, Apu, és lába alatt a lengyel tájon végighengerelt a háború, aki nem Isten, csak horogkereszt, eget kisiklató, tűzszerszám, ujjszorító és vérszopó, aki körül mindenki más zsidó, a férfi, akit végül is kitéptek, tövestül, mint a telefonzsinórt, nemcsak zúgott, de zokogott is a versben, most már a lánya hangján, most már az én hangomon, magyar ó-kkal és magyar ú-kkal, a hangok rímen túli jelentésével:

„Van ebben valami búgó gyengédség, ami bonyolultabbá teszi a harag másik hangját, a kegyetlenebbet – magyarázza Alvarez. – Ami a költő szánalmát közvetíti, nem annyira önmaga és saját kínlódása, mint inkább kínzója iránt. Mindennek ellenére, a Daddy szerelmes vers.”

Szerelmes vers: annak is fordítottam. Aki verset fordít, tudja: az átélésnek ezen a fokán nincs szerénység. Az én versem, az én szerelmem, az én halálom – mit szerénykedjek?

Így álltak a dolgok, mikor beütött a valóság.

Sylvia Plath 1963-ban lett öngyilkos.

Alvarez tanulmánya a Daddy s még néhány Plath-vers kíséretében a Tri-Quarterlyben, 1966-ban jelent meg.

A vers 1969-ben került a kezembe. Lefordítottam, megjelent.

1974-ben elemzést publikáltam róla. A Daddyről és hőséről, Otto Plath német tisztről, aki…

1975-ben Aurelia Schober Plath, a költőnő édesanyja, Letters Home címmel kiadta lánya hazaírott leveleit, s a kötetet okos, tartózkodó bevezetővel látta el.

A bevezetőből kiderül, hogy Sylvia Plath, a német apa és osztrák anya Amerikában született gyermeke tizenkét éves korában gondolt először arra, hogy író legyen; hogy a természettudós Otto Plath – „der Herr des Hauses” – gyermekei: Sylvia és a három évvel fiatalabb Warren születését órára megtervezte; kutatómunkája és rögeszméi árnyékában, merev napirend szerint élt, s fiatalon meghalt: cukorbajáról bebeszélte magának, hogy rák. A Daddy hőse özvegyének emlékezetében úgy él, mint aki „elszomorodott, ha véletlenül egy hangyára lépett”.

Tessék.

Daddy, a fertelmes német fasiszta nem létezett. Otto Plath közönséges amerikai szobatudós volt, közönséges szorongásokkal.

Hazugságon alapult az impulzus. Hazug volt az impulzus.

S vajon valóban hazug volt-e?

Az önigazolás szándékának dühével olvastam végig Sylvia Plath leveleit. Azzal: ha most magamat igazolom, a verset igazolom.

Sylvia tizenhét esztendős korában azt írta a naplójába: „Azt hiszem, úgy szeretném hívni magamat: »a lány, aki isten akart lenni«.” Három évvel később, mikor fölveszik a híres Smith College-ba, már az első félévben szellemi túlerőltetésről panaszkodik anyjának: „Minden üres és értelmetlen. Ez nem tanulás. Ez a pokol…”, s a következő évben elkezdi sírig tartó csatározását az amerikai folyóiratokkal, amelyek olykor visszaküldik, olykor átjavíttatják vele a verseit; egy-egy versét elküldi felülbírálásra anyjának: „Mondd meg, mit gondolsz a verseimről… ha bármilyen hasonlóságot fölfedezel Emily Dickinsonnal, az merőben szándékos.”

Föllélegeztem. Az Emily Dickinson-i párhuzam tehát nem beleérzés. Sylvia Plath erről az elődjéről nem mondott valótlant.

És a másikról? Daddynek egyelőre nyoma sincs a levelekben.

Sylvia 1953 augusztusában megmérgezi magát; megmentik. A következő év tavaszán már verset ír; haját szőkére festi: kicseréli a külsejét. Ősszel Dosztojevszkijt olvas („…kettős jellemeinek részletes tanulmányozására készülök”); haját visszafesti barnára („barna hajú egyéniségem igen szorgalmas, bájos és őszinte”); 1955 májusában megkapja az angliai cambridge-i egyetem fölvételi értesítését.

Szereti Angliát, de a cambridge-i kollégiumok, a dickensi hangulatú kiskocsmák között hamarosan rátör a szorongás: műveltsége hézagos, nem találja föl magát a „sima beszédű” angol lányok között. Nem bírja a brit irodalmi körök „kis beltenyészetét” sem („Áldott legyen Amerika az ő katolikus nagyméretével!”), s új környezetével csak akkor békül meg, mikor megismer egy fiatal költőt, Ted Hughest – későbbi férjét.

Az ismeretség átalakítja Sylvia Cambridge-képét, Európa-képét, önmagáról alkotott képét. („Olyan erős, olyan hatalmas…”, írja anyjának Tedről.) Megkezdődik a levelek eufóriája. Versek, séták, divatsikerek, zene. (Beethoven hallgatása közben Sylvia ráeszmél: „…és mivel az élet túlsó oldalán is jártam, mint Lázár: tudom, hogy egész életem az igenlés és a szeretet egyetlen éneke lesz, egy életen át.”) 1956 nyarán Sylvia és Ted Hughes házasságot köt: a fiatal költő verseit kiadják Amerikában („… olyan boldog vagyok, hogy az ő könyvét fogadják el először”), majd a londoni Faber and Faber is szerződést ajánl, T. S. Eliot gratuláló levelével! Sylvia állást kap a Smith Collegeban, de az amerikai egyetemek beltenyészetét sem állhatja; visszamegy Londonba. Ted második könyvét is elfogadja a Faber; 1960-ban Sylvia is szerződést kap a londoni Heinemanntól. Áprilisban megszületik Frieda Rebecca; az év végén megjelenik Sylvia The Colossus című könyve; a Hughes házaspár házat vesz a devonshire-i North Tawton községben; 1962 januárjában megszületik Nicholas („az élet harmincnál kezdődik”).

Augusztusban Ted Hughes elköltözik a családjától. Sylvia rendszeresen dolgozik. („Minden reggel, ahogy kimegy belőlem az altató, ötkor fenn vagyok, a dolgozószobámban, kávé mellett, írok, mint az őrült – reggeli előtt naponta megírok egy verset. Mindegyik nyomdakész. Irtózatos anyag, mintha mostanáig a családi élet fojtogatott volna…”) Lázzal, pénztelenséggel küszködik, de Tedről egy rossz szava nincs („Tudom, hogy lángész…”); Amerikáról hallani sem akar, a pokoljárás mélységében saját európaiságának gyökereit véli fölfedezni. („A – fizikai vagy lelki – Bergen-Belsenböl kilépő embert nem érdekli, ha azt mondják neki, hogy a madárkák még mindig csicseregnek; az érdekli, hogy valaki más is ott járt, és tudja a legrosszabbat, és tudja róla, hogy milyen.”)

Sylvia a két gyerekkel Londonba költözik; a BBC-ben olvas föl verseket; álnéven kiadja a The Bell Jar (Az üvegbúra) című regényt; előkészíti új versei kéziratát. Ted Hughes a gyerekeit egyszer egy héten látogatja.

A lázas-fagyos londoni télben, a naponta-vers, naponta-küszködés elhagyottságban Ted Hughes, az erős, a hatalmas, a lángész alakja – der Herr des Hauses – ráértődik a merev szobatudós halottá merevült alakjára, és a szenvedés fizikai-lelki Bergen-Belsenében megjelenik Daddy, a lengyelországi hóhér. A változtatás hajfestéstől versírásig fokozódó kétségbeesett kísérletei ebben a rajongó gyilkosságban kulminálnak. Sylvia nem adja oda anyja kérésére a kislányát Amerikába („én vagyok a gyerek egyetlen biztonsága; erőszakkal kitépni innét tapintatlan dolog volna és kegyetlen”). Egy héttel később megmérgezi magát.

Igaz-e, amit Alvarez mond, hogy Daddy megjelent, és lányát „a halálba is elvonszolta maga után”? Vagy az öngyilkosság csak olyan, mint a versírás, mint a hajfestés: önmagunk kicserélési vágya, a változtatás sötétebb változata? Ismertem egy színésznőt, három nappal az öngyilkossága előtt fölszedette a parkettát a lakásában. Az ostobák nem értették: „De hiszen élni akart!” Persze hogy élni akart.

Milyen szerencse, hogy én is ostoba voltam, mikor lefordítottam Sylvia Plath versét, a Daddyt. Hogy elhittem, ami a versben van; hogy a versnek hittem.

Mert az impulzus mégsem volt hazug. „Ha egy felnőtt ember kitartóan és bizonyos lázas meggyőződéssel azt hirdeti magáról, hogy ő gőzhajó, az orvosok megvizsgálják, s zárt intézetbe csukják – írja Kosztolányi. – A költő azonban bízvást állíthatja, hogy ő gőzhajó, hogy ő csillag, hogy ő kávédaráló, nem zárják be, hanem kinyitják előtte az ajtókat, az összes ajtókat, a halhatatlanság kapuit is, s a többiek megbabonázva melléje kuporodnak, vele együtt énekelnek, mindnyájan úgy érzik, hogy ők is gőzhajók, hogy ők is csillagok, hogy ők is kávédarálók.”

A versnek kell hinni. Az áramütésnek.

Otto Plath, a szorongásait lányára örökítő, szegény szobatudós nincs többé. Daddy, a kozmikus méretű szörnyeteg itt menetel közöttünk.

Daddy goes marching on.

Íme, itt látható.

Sylvia Plath:

Utóhang.

Az utolsó előtti szakasz filológiai biztonsága végképp meggyőzheti a tamáskodókat.

Sylvia Plath 1955-től 1962-ig volt Ted Hughes partnere, illetve felesége. Hét évig.

1962-től 1963-ig élt nélküle. Egy évig.

Vérével táplálta az emléket, amely azt mondta magáról: Daddy, holott – miért ne játsszunk – Teddy volt.

Ted Hughes, akit szeret a világ, de akit sose szeretett a falu. Az a devoni község? A közösség, amelyet mindenestül elhagyott. S amelynek „népe” ott táncol a sír fölött – pogány kultusz, megfordított gyász, szívtipró tömegőrület; utolsó fizetség.

Ha az volt.

Hanem a fájdalomnak ezen a szintjén keveset nyomnak a latban a tények. Az ambivalencia mögött a sebhely túlságosan mély. És túlságosan nyilvánvaló.

A vihar kapujában

Akutagava Rjúnoszuke 1892-ben született Tokióban. Haláláig a japán fővárosban élt. 1927-ben, harmincöt éves korában megmérgezte magát.

Életrajza alig több. Egyik biográfusa szerint életének eseményeit folyóiratszámok és könyvkiadási dátumok jelzik. Versek, tanulmányok, egy kisregény, hét kötet novella. Csak író volt; nem történt vele más. Mielőtt öngyilkos lett, hosszabb tanulmányt írt az öngyilkosságról. Kifejtette, hogy végez magával, mert „bizonytalan szorongás” fogta el.

Szorongás? Kezdettől sikeres író volt. Már a Császári Egyetem angol szakos hallgatójaként folyóiratot szerkesztett. Itt közölte első kiforrott írását, Az orr című elbeszélést, amelyre azonnal felfigyelt az idősebb prózaíró és egyetemi tanár, Nacume Szószeki. Az 1915-ben írt következő elbeszélés, A vihar kapujában, nemzedékek olvasmánya lett; két évvel a megjelenés után az első novelláskötet címadó története. Évtizedek múltán Kuroszava erről keresztelte el híres filmjét; maga a forgatókönyv A bozótmélyben című novellából készült, de a film keretjátékának színhelye az esőverte kiotói kaputorony, a Rasómon, „a vihar kapuja”, amelynek tövében minden etikai törvény bizonytalan.

Bizonytalan? Akutagava 1916-ban szerzett egyetemi oklevelet; dolgozattémája William Morris munkássága volt. Morris, a századvégi angol szocialista költő-iparművész-tipográfus nem annyira költészetével, inkább etikai tartásával hatott kortársaira, éppúgy, mint egy-két emberöltővel későbbi olvasóira. A fiatal japán írót Morris szecessziós nyugtalansága, mítoszteremtő szenvedélye ragadhatta el – szocialista eszméi, közösségformáló álmai aligha.

A mintaválasztás – az idegenhez, a másféléhez való ösztönös vonzódás – mégis jellemző.

A modern japán történelem nagy dátuma, az 1868-as Meidzsi-restauráció megnyitotta a szigetország évszázadokra lezárt kapuit a kontinensek felé. Az eurázsiai és amerikai kultúra minden hasznos-haszontalan árucikke szétáramlott a látszólag könnyed felvevőképességű japán szellemi piacon. Az 1904–5-ös orosz–japán háború utáni írónemzedék tájékozottságába mindinkább beletartozott a világnyelvek, az európai nagyvárosok ismerete, az idegen művek és irányzatok megítélése. Ismeret és megítélés – nem pedig hasonulás. A japánok sokfelé vigyázó szeme minden látnivalót felszívott, de a tennivaló ott volt, a szigetvilágban. A nyugati típusú civilizáció, a rohamos ipari fejlődés, a kereszténység viszonylagos terjedése, a legkülönbözőbb szellemi áramlatok behatolása, a megélénkült külföldi érdeklődés (Akutagava novelláit még életében lefordították angol, francia, német, spanyol nyelvre) – minden felborzolta az írók gondolkodásmódját, a felszínen. Írni valójában japánul akartak, eltanult eszközökkel is japán módra, japán olvasóközönségnek.

A Meidzsi-kor nem kedvezett a régi naturalista ábrázolásmódnak. A naturalizmus az irodalom érelmeszesedése; az áttételes jelentés rugalmasságát nem ismerő, kimerevített valóság elzárja az írásművészet érfalait az akár csak felszíni hatásoktól is. A század eleji japán irodalom fellázadt a naturalizmus ellen. Az úgynevezett neorealista irányzat vezéralakja Akutagava Rjúnoszuke. Szakít a japán énregény, az első személyben előadott, vallomásos elbeszélés, az őszinte naplózás, a hűséges természetfestegetés műfajával. Az elbeszélő – az író – alakja háttérben marad; talán elsuhan előttünk a vonaton, kezében krizantémcsokorral, csak azért, hogy a krizantém asszociatív sorokat idézzen fel; talán felvillan egy alázatos tanítvány mondatában, előkerül néhány szerény „azt hiszem”-ben, de ez sem bizonyos. Akutagava novellái semmit sem árulnak el az író életéről.

Zárt örökségű, tehát távol-keleti kompozíciónak az alkotó műveltségiránya – esetünkben a klasszikus japán és kínai hagyomány s a XIX. századi nyugati irodalom – szabja meg a hátterét. Az akutagavai háttér néha durva, néha túlfinomított, de mindig markáns vonalú, és mindig külön jelentése van. A vihar kapuját csapkodó eső egy dögvészes történelmi kor oszloptöveihez csapódik. Az Európából importált ördögi vetemény, a dohányföldek csábító villogása a portugál hódítók lábnyomából villog: „Mert nagyon is természetes, hogy amikor a »déli barbárok« istene idejött hozzánk a tengerentúlról, az ördögnek is vele kellett jönnie – vagyis, mikor Nyugatról befogadtuk a jót, a rosszat is be kellett fogadnunk”. Néha egy ecsetvonás elég a kontraszthatáshoz: a századvégi Nyugat-nyelő Tokió előkelő közönsége a Kék Duna keringőre táncol, s a bálteremben kék sárkánydíszes kínai zászlók suhognak.

A példák túlmutatnak a stílus megújításán. A japán neorealizmus elsősorban a gondolkodásmód reformját jelentette.

Akutagava realizmusát az egyik angol fordító „undorító realizmusnak” nevezi. Találóbb elnevezés volna a kegyetlen realizmus. A végzetes csata felé hajózó, vakaródzó, tetves szamurájok látványa lehet undorító – az író ítélete kegyetlen. Ezek a szamurájok egy elvetemült hűbérúr szolgái; pontosabban: egy rövidke korszak kiszolgálói; pusztulniuk kell. A pusztulást nem látjuk. Csak a tetvészkedők párviadalát. A japán novellisztikában Akutagava az első író, aki hagyományos tárgyat ilyen merészen kezel. Régi történeteket helyez modern megvilágításba a XX. századi pszichológia segítségével; történelmi, vallástörténeti kérdéseknek ad új morális értelmezést. Az értéktudat ebben az ábrázolásmódban néha a groteszkségig növekedik vagy zsugorodik. Zencsi, a szerzetes, éppúgy szenved hatalmas orra miatt, mint Kandata, a gyilkos, bűneiért a Pokol fenekén. Az emberi orr annyit ér, mint az emberélet, s ebben az összefüggésben a hiúság kínzóbb erő, mint a megrendülés. A tisztaságot jelképező fehér lótuszok közömbösen lebegnek a Paradicsom taván, a Pokol mondhatatlan szenvedései felett.

Az ironikus jelképrendszer különösen érvényesül a stílusparódiákban: a Nyugat-majmoló, századvégi tokiói estély csipkés-virágos-legyezős elsőbálos lánykáival együtt susognak-illatoznak-ringanak a novella édes-bús, hamisítatlan fin de siècle mondatai. Katonásan pattog a szöveg, ahol tetvészkednek a hős szamurájok. S a bölcsességet kedvelő moralista író kikacsint a kínai bölcsek finoman túlírt-túlbonyolított moralizáló párbeszéde mögül.

Nincs nagyobb kegyetlenség, mint pusztulásról beszélgetni és közben teázni. Akutagava nem hitt az emberben, csak a szépség mindent túlélő erejében. Az éneklő borz című elbeszélésben hangot ad ennek az ars credendinek, így:

„Yeats írja le A kelta homályban, hogy a Gill-tó partján néhány gyerek szó szerint elhitte, hogy egy kék-fehér köntöst viselő protestáns kislány maga a Szűzanya. Ha úgy gondolunk rájuk, hogy mindketten az emberi képzeletben élnek, nincs különbség a tóparti Mária és a fövenyjáró borz közt.

Miért ne hinnénk abban, ami bennünk él, éppúgy ahogy elődeink elhitték, hogy a borz megbabonázta az embereket? És miért ne élnénk annak a bűvöletében, amiben hiszünk?”

Akutagava harmincöt éven át ilyen bűvöletben élt. Ilyen bűvöletben szeretett volna élni. Pályatársa és barátja, Kikucsi Kan ezt írta róla: „… túl hideg volt, túl intellektuális. Ezüstcsipesszel játszott, de sosem ért hozzá az élethez, nem volt valódi élettapasztalata”.

Mi volt az a bizonytalan szorongás, ami ennek a szatirizáló pszichológusnak, kíméletlen moralistának, elegáns esztétának – ennek a csupa ellentmondás embernek, „hideg” írónak (aki éjszakákon át neurotikus érzékenységgel kínlódott, hogy egy szót megtaláljon, egy mondatot átírjon) végül kezébe adta a túladagolt veronáltablettákat?

Az egyik lehetséges válasz az, hogy nem hitt önmagában. Sikerei tetőfokán sem. A másik választ talán A zsebkendő című novella adja meg. A Nyugatról nősült, teázgató professzor, aki a gifui lámpás fényében Strindberget olvas, a japán lovagi erkölcs felújításáról ábrándozik, s arról, hogy Japán „híd lehetne a Kelet és a Nyugat között” – összeroppan, mikor a felismerés villámcsapásában ráomlik az a képzelt híd.

Nem lehet két kultúra ütközőpontján élni, tisztázatlanul. Csak felőrlődni, felmorzsolódni lehet.

De mindez találgatás. Akutagava ránk hagyta a bizonytalan szorongást, a kegyetlen realizmus szorítását, amely irányzatok, iskolák, öngyilkos írók és a második világháború utáni lelkifurdalásos, önvizsgáló (túlfinomult, kíméletlen) japán irodalom legnagyobb ihletője lett.

A legfontosabb japán irodalmi kitüntetést Akutagava-díjnak hívják.

Mintha a szüretet a présről nevezték volna el.

Vérszag, levendula délután

A keresztségben Christopher nevet nyert Ifeanyichukwu Okigbo 1932. augusztus 16-án, Ojoto erdei faluban született, a színes ponyvairodalmáról híres, kelet-nigériai Onitsha város közelében, ötgyermekes ibo család negyedik fiaként. Mint az ibók többsége, a család római katolikus; az apa, James I. Okigbo elemi iskolai tanító; mindegyik fiát iskoláztatja. Christopher egyik fivére, Pius, közgazdász, a másik, Bede, a nsukkai egyetem agrártudományi tanszékének hosszú ideig vezető professzora. Christopher különösen legidősebb bátyjához, Piushoz vonzódik. „Talán ő jelentette számára azt a teljesítményérzékenységet, amelyet a közvélemény általában az ibók kulturális pszichológiájával hoz kapcsolatba” – mondja Okigbo életrajzírója, Sunday O. Anozie szociológus.

A katolikus elemi iskolából Okigbo 1945-ben állami gimnáziumba kerül; ugyanide jár a későbbi neves regényíró, az Okigbónál két évvel idősebb s szintén ibo törzsbeli Chinua Achebe. Okigbo kedves tárgya a matematika, az irodalom, a latin, a zene, a sport. Szereti a szabadtéri játékokat: a futballt és a krikettet, „amelyek – írja Anozie – itt maradtak a brit gyarmati kultúrából”.

Kitűnő érettségi bizonyítványával Okigbo előbb orvostanhallgató az ibadani egyetemen, majd, mint Achebe, átiratkozik bölcsésznek; 1956-ban végez, görög–latin szakon. Az egyetemen összebarátkozik a joruba törzsbeli, két évvel fiatalabb Wole Soyinkával – Soyinka költő és drámaíró lesz, 1986-ban megkapja majd a Nobel-díjat –; kriketteznek, muzsikálnak: Soyinka énekel, Okigbo zongorán kíséri. Okigbo zenei pályára készül: „komolyan foglalkoztam zeneszerzéssel 1956-ig – mondja Lewis Nkosi dél-afrikai írónak, egy 1962-es interjúban. – Akkor kezdtem verset írni, mikor a zeneszerzést abbahagytam”. Első versei „az impresszionista zeneszerzők, Debussy, César Franck, Ravel bűvöletében” íródnak, és „amint ezeknek a szerzőknek az álom félhangjaival s a szivárvány tónusaival átszőtt, árnyékos, felhős vízi világában sincsenek tisztán kivehető körvonalak, éppúgy nincsenek az én munkámban sem” – mondja első megjelent verseskönyvéről, az interjú évében kiadott Heavensgate-ről (Égi kapu). Közben görög és latin verset fordít angolra, angolt latinra-görögre: „éppen csak eljátszom a munkával, mert tudom, a költő nemcsak író, de mesterember is”.

Diplomaszerzés után egy ideig tisztviselő, aztán latintanár Nyugat-Nigériában, a Lagos melletti fiditi gimnáziumban, majd visszamegy Kelet-Nigériába, a nemrég alapított nsukkai egyetemen helyettes könyvtárvezető; később az enugui egyetemi könyvtárban vállal állást. 1962-től ismét nyugaton él, Ibadanban lesz a Cambridge University Press nyugat-afrikai képviselője, s nyugat-afrikai társszerkesztője a Transition című, Ugandában megjelenő irodalmi folyóiratnak; egyszersmind a nigériai írókat, művészeket tömörítő Mbari Club kiadványait is szerkeszti (mbari ibo nyelven az alkotás istennőjének szentélye). 1963-ban megnősül, házassága nem boldog, három évvel később váláson töpreng; válogatott verseinek kéziratát mégis feleségének és kislányának ajánlja. 1964-ben megjelenik Limits (Határok) című verseskönyve; a válogatott köteten még dolgozik. Az 1966-os dakari Néger Művészetek Fesztiválján a költők jutalmazásakor Okigbónak ítélik az első díjat; a kitüntetéstől elzárkózik: „Néger művészet nincs.” A kijelentés két évvel korábbi nyilatkozatát visszhangozza: „Afrikai irodalom nincs. Van jó írás, van rossz írás – ennyi az egész.”

A tagadás nemcsak a néger művészetre üt vissza; magára a négerségre is. A négritude mozgalomra. Amikor 1963-ban az African Writers Talking (Afrikai írók beszélnek) című interjúkötet egyik szerkesztője, Dennis Duerden megkérdezi, milyen különbséget lát az ibadani Black Orpheus és a kampalai Transition között, Okigbo így válaszol: „A Black Orpheus fekete szerzőkhöz köti magát, s ezzel mindinkább teret nyit a fekete misztikumnak – fekete misztikumon az önmagáért való feketeséget értem. A Transition mindenkit közöl, aki szívesen ír a lapba, lett légyen az illető fekete vagy fehér. Nem teszünk faji megkülönböztetést. Az volt a cél, hogy elsőrendű lapot csináljunk Afrikában, és nem csupán afrikai munkatársakra szorítkozunk.” A Black Orpheus alcíme „afrikai és afro-amerikai irodalmi újság”. Okigbo nem hisz ebben a kulturális összetartozásban. Az afrikaiak: afrikaiak. Az amerikai sötét bőrűek: amerikaiak.

A mozgalmas nyugat-nigériai évek után Okigbo visszatér keletre, s bár pénzügyi érzéke csekély, beleveti magát a vállalkozásba. Olasz üzletemberrel tárgyal, raktárt keres tengerentúli kiadóknak, Achebével maga is könyvkiadót alapít Enuguban. Mindez 1966 derekán történik; a levegő tele van jósjelekkel…

*

A levegő tele van jósjelekkel.

Nyugat-Nigéria, Kelet-Nigéria. Kitűnő érettségi bizonyítvány. Joruba, ibo. Az ibók teljesítményérzékenysége. „Néger művészet nincs.”

Ideje aládúcolni a szavak jelentését.

A jósjelek nem madárbélből következnek. Nigéria törzsi társadalmát mesterségesen ácsolták össze, mint valamely kelet-európai országot. Szétszórt törzsek és hatalmas királyságok voltak itt a gyarmatosítás előtt; az északi országrész két legnagyobb törzse a hausza és a fulani; a déli országrész nyugati oldalán az erős, összetartó joruba törzs; keleti felén a szanaszét portyázó ibók. A XV. század végétől folyik itt a kegyetlen rabszolga-kereskedelem, a portugálok kettős fedélzetű hajókkal járják a tengert, s ha rajtuk üt egy angol vagy francia cirkáló, az élő árut a hamis fedélzetről egyszerűen a tengerbe dobják. Az északi törzsek – a muzulmán vallású hausza és fulani pásztorok kezükre játszanak a rabszolga-kereskedőknek, a déli országrész népessége a XIX. század elejére rohamosan fogyatkozik. A jorubákat együttesen fogják el, harcban. Kultúrájuk a közösségtudattal együtt jut a tengerentúlra, zenéjük, táncaik, imáik sokáig divatosak a fekete bőrű amerikaiak körében (yoruba craze: joruba őrület). Az egyenként elfogott ibók viszont, mint Frederick Lumley 1974-ben írja, vagy eleve rabszolgák voltak, a törzs kitaszítottjai, vagy magas rangú harcosok, akik elfogatásuk után öngyilkosságot követtek el.

A versengésben fölülkerekedő brit gyarmatosítók a XIX. század elején eltörlik a rabszolgaságot; kereskedők, kutatók, misszionáriusok érkeznek a vidékre. A jorubákat anglikán, azaz protestáns hitre térítik, az ibókat római katolikus hitre; a hagyományos törzsi vallás a térítés ellenére fennmarad. A déli országrész így kétszeresen más, mint a muzulmán észak.

A déli és az északi protektorátust a britek 1914-ben egyesítik, az országot elnevezik Nigériának. Az ibók nehezebben törnek bele az új rendszerbe, mint a jorubák; többször fellázadnak a brit kormányzat, az adószedés ellen. A lázadásokat leverik a britek.

A későbbi Nigéria első jelentős írója egy felszabadult ibo rabszolga, Olaudah Equiano, aki 1789-ben, Londonban adja ki önéletrajzát: megragadó erővel jeleníti meg az ibo gyászszertartás éjszakáit. Az első jelentős nigériai politikus az Amerikából 1937-ben hazatérő ibo pártvezér, Nnamdi Azikiwe, becenevén „Zik”; a „zikista mozgalom” tűrhetelennek tartja, hogy az angol nevelésű joruba értelmiség könnyebben bejut a lagosi kulcspozíciókba, mint a keleti országrészből a nyugati vidékre vándorló, boltosságig, vasutasságig fölvergődő ibók, akiknek testvérei otthon koplalnak, vagy északon, a városfalakon kívül, az idegen negyedekben élnek.

Az ibók folyton vándorolnak. Keletről északra, nyugatra, vissza keletre. Viszik a nagyotakarásukat mindenfelé.

1948-ban Zik beszédet mond: „Mintha Afrika Istene azért teremtette volna az ibo nemzetet, hogy kivezesse Afrika gyermekeit az évszázados rabszolgaságból…”

A törzsek tetejébe pártok alakulnak, alkotmány, szövetségi kabinet; Ziket megvádolják, hogy kétmillió fontot invesztált egy bankba a közvagyonból; ilyen afrikai szabású politikai viszonyok között kiáltják ki 1960. október 1-jén a függetlenséget, s három évvel később a köztársaságot. A demokratikus Nigéria azonban nem bírja el a törzsi viszályok, a messianisztikus nacionalizmus, a gazdasági válság és a választási botrányok terhét. 1966 januárjában Alhadzsi Sir Abubakar Tafawa Balewa miniszterelnököt és kormányát – amelyben egy kivételével északi és nyugati miniszterek vannak – legyilkolják az ibo katonatisztek.

A puccsot bosszúhadjárat követi, tömegvérengzés. N. U. Akpan, a kelet-nigériai katonai kormány titkára fölidézi háborús naplójában az északról érkező menekültvonatokat, tele betört fejű, leszakított lábú, levágott kezű férfiakkal, felvágott hasú asszonyokkal, halott csecsemőkkel. „Azt, amit a hauszák tettek a mi népünkkel, sem szeretni, sem megbocsátani, sem elfelejteni nem fogjuk – mondja később a templomban egy ibo öregasszony Akpannak. – Ha pedig ezért pokolra jutunk, állunk elébe.” (A népnyelv hauszának nevezi az összes északi muzulmánt.)

Ibóföld 1967 tavaszán Biafra néven leszakad az államszövetségről.

A háború szétdúlja az írókat. A joruba Soyinka „a hadsereg népirtásban konszolidálódott diktatúrája” ellenében az ibók mellé áll. A szövetségi kormány bebörtönzi.

Az ikverre törzsbeli Elechi Amadi a kisebb törzsekkel „egyszerre erőszakos és zsarnokoskodó” ibók ellenében a szövetségiek mellé áll. Az ibók bebörtönzik.

1970 januárjáig tépázza Ibóföldet a polgárháború, amelyet a világ „biafrai háború” néven ismer. Okigbo azt írja róla: „a század legutolsó fáklyafénye.”

A külvilágból volt, aki melléállt a szakadár ibóknak; volt, aki erősebbnek vélte az államszövetséget.

Egy bizonyos. Ebből a háborúból nem tanult senki.

*

1966 derekán a levegő tele van jósjelekkel. A szeptember–októberi muzulmán bosszúhadjárat, az északon munkát kereső ibók lemészárlása annyira felzaklatja a költőt, hogy minden figyelmével a politika és a hadi események felé fordul.

Nem politikus alkat. Csak ibó, és érzékeny. Path of Thunder (A mennydörgés útja) címmel háborús versciklust ír, amely csak azoknak meglepetés, akik nem ismerik Silences (Csöndek) és Distances (Távolságok) című, 1962-es és 1964-es versciklusát, a mennydörgés, a dobpergés, a robbanó fehér-fekete látványok előérzetével.

De az előérzet csak a művészetben hasznosítható. A költő eltűnik a szemünk elől. Rémhírek szerint csaknem lelövik a lagosi repülőtéren; fegyvert csempészik Kelet-Nigériába; gépe lezuhan Kamerunban – bizonyíték egyikre sincs. Tény, hogy a szövetségi kormány 1967. július 6-i hadüzenete után önkéntesnek jelentkezik a keleti hadseregbe, azonnal őrnagyi rangot kap, egy hónap múlva meghal; sírja ismeretlen. Többfelé is látták; egy héttel a halála előtt Soyinka beszélt vele az enugui századirodán, a fegyveréért lelkesedett, amellyel most tanult meg bánni – az irodalmi közvélemény azt a föltevést fogadta el, hogy a nsukkai egyetemet védte, azt, amelynek megalapításában is segédkezett. Enugui lakását, könyveit elpusztították, befejezetlen kézirataival együtt.

*

Labyrinths című válogatott kötetét 1971-ben adta ki a londoni Heinemann, a borítón fehér útvesztő, s a költő mondata: „Ezek a változatok… véglegesek.” A magyar Labirintusok 1987-ben jelent meg. Okigbo bevezetője és jegyzetei eligazítanak a forrásokban: A Csend-nővérek siratója például Debussy Nocturnes-jének sziréneit és Gerard Manley Hopkins A Deutschland hajótörése című elégiájának apácáit idézi (1875 telén a Temze torkolatában elsüllyedt a Deutschland nevű hajó, fedélzetén a Németországból elűzött öt ferencesrendi apácával), de a ciklus siratói Patrice Lumumbát is elgyászolják. Maga a kötetcím, a Labirintusok éppúgy őrzi Minós király palotájának emlékét, mint egy ibo szentélyhez vezető tekervényes útét. „A mélységből kiáltok”, mondja az afrikai Idoto folyócskához Orpheusként zarándokló és kálváriája stációival keservesen ismerkedő tékozló fiú.

Aki ekkora szintézist akar magáénak mondani – Ibóföldön, angolul, és a világnak –, az csakugyan a mélységből kiált.

Ibó jelkép, törzsi, afrikai, európai, antik, nyugati, keresztény, lírai, politikai: a túlélők máig vitatkoznak.

Hiába.

Az előérzet jel nélkül diktál.

A halállabirintus egyetemes.

A második eljövetel

Senki se higgye, hogy fölrovom Yeatsnek, amiért az ír fasisztáknak indulót írt. Engem is a Teljesítmény érdekel.

Épp ezért senki se higgye, hogy a kérdést megkerülöm.

Yeats sem tűrné, hogy megkerüljem.

A Diana Vernon-i tanácsra az öregedő Yeats költészete a hold jegyében fokozatosan egyszerűsödik. Néhány fiatalkori versét átjavítja. Eltávolít jelzőt, romantikát, személyességet – félhomályt. Helyette „férfiasabb” formát alkalmaz, „élesebbre metszett” körvonalakat, mozgást: „savószín hold” helyett „üres égre kúszó hold”-at, „vergődő hajók minden bánata” helyett „Odysseus s a vergődő hajók veszté”-t. Új verseiben pedig „prózai” szavakat, sóvár erotikát, időzített politikai tartalmat.

„Mi voltunk az utolsó romantikusok”, búcsúztatja nemzedékét a coole-i parkban, 1931-ben. Az eszménytől már 1913-ban elbúcsúzik: „Romantikus Írhon halott, / O’Learyvel a sírba tért.”

A példás jellemű vezetőt továbbra is megszállottan keresi. Az 1916-os húsvéti felkelés egy pillanatra visszahozza a „romantikus Írhon” képét, de az ország élén nincs Parnell, nincs O’Leary, nincs józan, mérlegelő elme; Louis MacNeice idézi a később kivégzett Patrick Pearse szavait: „A vérontás megtísztít, a vérontás megszentel” – emlékezzünk, O’Casey drámájában, Az eke és a csillagokban ez a szózat hallatszik be a kocsmaablakon, ezért akarják a köztársaságiak a színházat felrobbantani! –, s a másik kivégzett felkelő, James Connolly, előre látta a bukást, és úgy vélte, meglesz a haszna… Az ország élén nincs józan, mérlegelő elme. Nincs Vezér.

Jellemre a történelem kínál példát.

Charles Stewart Parnell.

Yeats háromszor ír róla. Parnell’s Funeral (Parnell temetése) című verse a Nagy Játékost idézi, az ír színfalak között ölni szoktak, Parnell szívét is felfalták – felfaltuk –, a szorongás nem arctalan többé: „Jöjj és szememmel nézz farkasszemet. / Vádra szomjazom. Ír földön minden / dal, szó hazugság volt, szemenszedett…” És ha politikusok falják fel Parnell szívét – pogány szertartás: a szív a jellemet is átörökíti –, most nem tépné szét az országot a gyűlölködés. S a politikusok: De Valera, Cosgrave, a meggyilkolt O’Higgins – és O’Duffy.

Eoin O’Duffy az ír fasiszta párt vezére.

Come Gather round me, Parnellites (Parnellisták, gyertek körém) című balladájával az angolellenes hőst köszönti Yeats, a Parnell című kétsorossal pedig, melyet a Lady Dorothy Wellesleyhez, 1937-ben írt levelébe foglal bele, az előrelátó politikust: „Egy ujjongónak Parnell így szólt az úton át: / »Írország majd szabad lesz, de te követ törsz tovább«.”

Sir Roger David Casement.

Két verset ír róla Yeats. Casement ír képviselő volt a brit parlamentben, az első világháború alatt a németekkel rokonszenvezett, s Németországban állítólag ír felkelést készített elő; német tengeralattjáróról szállt hazájában partra 1916-ban, a brit Titkos Szolgálat már várta, elfogták, bíróság elé állították, felakasztották hazaárulásért. (Anglia nem a hazám, mondta 1867-ben a száműzetésre ítélt O’Leary.) Casement kivégzésének éve a húsvéti felkelés éve, a Tizenhatok kivégzéséé. Yeats egyik verse azt mondja, a vád igaztalan, a másikban Casement kísértete túlüvölti a tengert, és veri az ajtót, a Brit Birodalom ajtaját.

Nem mágikus tenger ez, s nem platonista barlangbejárat. Felidézője nem „hatvanas, mosolygó közszemély”. 1936. A hetvenegy éves Yeats „vad, gonosz vénember”-nek mondja magát (The Wild Old Wicked Man).

Ez nemzeti gyűlölködés, írja Dorothy Wellesley. „Hogyan is gyűlölhetem Angliát – válaszolja Yeats –, amikor annyit köszönhetek Shakespeare-nek, Blake-nek, Morrisnak! Anglia az egyetlen ország, amelyet nem gyűlölhetek.”

Szelíd hang. Hitelesebb hang a tanulmányé, amelyben ezt írja: gyűlöletem szeretettel kínoz, szeretetem gyűlölettel.

A szeretet is kínozza. „Ön azt mondja, szeretnünk kell – írja Dorothy Wellesleynek –, igen, de a szerelem nem azonos a szánalommal. A szerelem nem akarja megváltoztatni a tárgyát. Csak folytonosan eltűnődik azon, ami van. Ha a karomba kapok egy nőt, nem akarom megváltoztatni. Ha látnám, hogy rongyos, jobb ruhát szereznék neki, hogy tovább tűnődhessek. A kommunisták meg beledugják a fejüket a rongyba, és fuldokolnak.”

Következő levelében a Parnell-kétsorost küldi el Dorothy Wellesleynek, két másik epigrammával. Az egyik A nagy nap:

Néhány nap múlva azt írja, az angolokkal ellentétben az íreket most nem érdekli a politika, keveset tudnak a spanyol szabadságharcról, saját politikájuk iránt is közönyösek, talán mert a múltban kijutott nekik belőle. „Bocsásson meg – válaszolja Dorothy Wellesley –, angol vagyok, elszomorít az ön kitűnő Parnell-balladája… Ezt a balladát örök időkig éneklik majd Írországban, s az évszázadok múlásával mind több gyűlölet árad belőle. Közben pedig én Európára gondolok…”

Eoin O’Duffy.

Tovább nem odázhatom.

1933 áprilisában az Army Comrades Association (Honvéd Bajtársi Szövetség), amelynek célja „Írország nemzetté válása”, kék inget választ tagjainak egyenruhául. Az azontúl kékingesekként számon tartott szervezet Eoin O’Duffy tábornok vezetésével United Ireland (Egyesült Írország) néven kormányellenes párttá alakul. Hitler éve. „A nagy titok kipattant – írja 1933 júliusában Olivia Shakespearnek Yeats –, a kékingesek gyülekezete, a »Nemzetőrség«, fasiszta köszöntéssel üdvözölte új vezetőjét, s az új vezető azt állítja, hogy megreformálja a parlamentet.” Melyik ország alkotja meg a jövendőt? „Olaszország, Lengyelország, Németország, s utánuk talán Írország. Biztosan azt is gyűlölni fogom (de korántsem annyira, mint az ír demokráciát…)” S egy hónappal később: „A kékingesek országszerte mozgolódnak… A szervezet független Írországot akar az államszövetségen belül… Még nem tudni, sikerül-e megdönteniük a parlamentáris kormányt…”

Demokrácia, parlament – a brit uralom kifejezései.

Yeats otthonában fogadja O’Duffy tábornokot, s verset ígér a kékingeseknek.

Three Songs to the Same Tune a vers – a versek – címe: Három ének azonos dallamra. Az első így kezdődik:

S a „jó erős ügy” érdekében záporozó ökölcsapások dicsérete mindaddig hangzik a bitó alól, míg csak a kötél el nem fojtja a hangot.

Írországban akasztani szoktak.

Tégy igazságot minden megcsúfolt nemzedéknek, mondja a második dal: ha elbuksz, egész nagy múltunk a szemétre kerül! S a refrén:

A harmadik dal menetelésre, nemzeti önérzetre buzdít; Trója is Helenáért, abban a rajongó függésben pusztult el:

Fél évszázada mentegeti az irodalomtörténet Yeatset ezért a versért. Fél évszázada keresik rá a magyarázatot.

Rövid ideig tartott a flört a kékingesekkel, mondja A. Norman Jeffares, Yeats átírta a nekik szánt dalokat. Látta, hogy a kékingesek demagógok, mondja Joseph Hone, s a dalokat úgy írta át, hogy egy párt se énekelhesse őket. O’Duffy tábornok ír önkénteseivel a spanyol polgárháborúban Franco oldalán harcolt, pattog Richard Ellmenn, de addigra Yeats már elhidegült tőle! Yeatset „félrevezette az a hite, hogy a politikában fontosabb az erő, mint a becsület, és fontosabb a rend, mint az igazság – borong MacNeice –, ezért támogatta O’Duffy tábornokot, ezt a silány keresztes vitézt, s ezért írt le olyasmit, amit tömegőrület rabjává lett fasiszták szoktak: »az ökölcsapás az gyönyörüség«.”

Three Marchnig Songs (Három menetdal) címmel Yeats csakugyan átírja az indulókat, sorrendjüket megváltoztatja, a bitófadal az utolsó, a „tégy igazságot” helyett ez ismétlődik: „emlékezz”; a kutyafojtogatás kimarad a versből.

1934 májusában Yeats leírja Olivia Shakespearnek, hogy felesége, George a tyúkólban elcsípte egy kékinges család skót juhászkutyáját, s az ólból eltűnt egy fehér tyúk. George, aki „gyűlöli a kékingeseket”, tiltakozó levelet küld a kertésszel a családnak. A kékingesek azonnal válaszolnak: „»Elnézést, kutyát kiirtottuk« – figyelje a hitleri hangütést” – fűzi hozzá Yeats; s a kertész elmondja, hogy jelenlétében négy kutyát fojtottak vízbe, egy kóbor ebet végigzavartak az országúton úgy, hogy előbb konzervdobozt kötöttek a farkára, s egy hatodik kutya vízbefojtásán még gondolkoznak. A fehér tyúk később előkerül, Geroge kétségbeesik, nem tudja, megírja-e a kékingesnek; „tömeggyilkosnak érzed magad – mondja Yeats –, és ha megírod neki, ő is annak fogja érezni magát”. A tyúkot végül megeszik.

A gyilkosnak így nem kell ráébrednie, hogy „tömeggyilkos”.

Mosolyogjon, akinek kedve van.

A kutyafojtogatás kimarad a versből.

A bitófa nem. A vezér keresése nem.

Mussolini alakja régóta érdekli Yeatset. Olaszországi útjaikon Ezra Pound is felhívja figyelmét Mussolinire; 1933-ban Yeats azt írja Olivia Shakerspearnek, De Valera Mussolinihez, Hitlerhez hasonlítható (nem a fasiszta O’Duffyt, hanem a köztársaságpárti De Valerát hasonlítja hozzájuk – nagyobb szabású politikus). A harmincsas évek elején az erővonalak nem világosak; a húszas években – Európa „arany húszas évei”-ben – még kevésbé. 1924 augusztusában, az ősi múltból fölélesztett kelta ünnepségsorozat díszvacsoráján Yeats a meglepett vendégeknek Mussolinit idézi és értelmezni: „…Egy nagy és népszerű vezető így szólt az éljenző sokasághoz: »Rátaposunk a Szabadság Istennőjének rohadó holttestére«… Vajon nem lehetséges-e, hogy az áramlat visszafordul, s eljövendő nemzedékek tucatja nem azt kapja feladatául, hogy növelje a szabadságot, hanem azt, hogy kigyógyítson a szabadság vétkeiből; hogy szíve egész vágyával megteremtse a törvényes hatalmat, visszaállítsa a fegyelmet, fölfedezze az életet, mely eléggé hősi ahhoz, hogy mákonyos álmok nélkül végigéljük?”

A Szabadság Istennője a parlamentáris demokráciát jelentheti, a visszaforduló áramlat a Látomás szembeforgó kúpjainak irányváltoztatását, a mákonyos álom azt a reménykedést, hogy nemlesz újabb háború, s a hősi élet…

Yeats soha nem élt diktatúrában.

1936 tavaszán Ethel Mannin és Ernst Toller felkéri Yeatset, támogassa a javaslatot, mellyel Carl von Ossietzky német újságírót Nobel-békedíjra terjesztik föl. Ossietzky fogoly egy náci gyűjtőtáborban. Yeats nemet mond a felkérésre. „Ne próbáljon politikust faragni belőlem – írja Ethel Manninnak –, azt hiszem, még Írországban sem leszek az többé – ahogy valóságérzékem az évek múlásával egyre mélyül, növekvő irtózással látom a kormányok kegyetlenségét, s ha megtenném, amire kérnek, azzal mintegy elismerném, hogy az egyik fajta kormányt nagyobb felelősség terheli, mint a másikat, akkor pedig sutba dobnám az elveimet. Kommunista, fasiszta, nacionalista, klerikális, antiklerikális: mindnyájan felelősek, aszerint, melyiknek hány ember esett áldozatul. Én nem hallgattam, én felhasználtam az egyetlen rendelkezésemre álló eszközt: a verset. Ha kéznél vannak a verseim, lapozza fel A második eljövetelt. Tizenhat vagy tizenhét éve írtam, és előre megmondtam benne, mi történik. Azóta is folyton-folyvást erről írok… Nem vagyok érzéketlen, minden idegszálam reszket az iszonyattól, hogy mi történik Európában: »megfúl az ártatlanság ünnepe«…”

De a pusztulás úgyis elkerülhetetlen. „…Mit gyötörjem én magam ezekkel – írja az év végén Ethel Manninak Yeats –, hiszen kommunizmus, fasizmus, liberalizmus, radikalizmus, mind, az is, amelyik hajbókol az elején, az is, amelyik odacsap az elején, mind ugyanabban a tempóban, mind sodródik az árral, mind abban a művi egységben, amely véget vet minden civilizációnak.”

Yeats a liberalizmust ismeri közelről. A Brit Birodalmat mint művi egységet.

Carl von Ossietzky megkapja a Nobel-békedíjat. Kiengedik a táborból. Két év múlva belehal sérüléseibe. Egyetlen áldozat. Vagy tizenhat? Hatmillió? Húszmillió? Negyvenmillió?

Hat vízbe fojtott kutya? Vagy csak négy?

A felelősségnek nincs számmisztikája.

A század nem ismer mákonyos álmot; közeledik az újabb háború. Az első világháborúról Yeats nem írt számottevő verset. 1919-es költeménye, az Ír repülő a halálát jósolja, mintegy háttérnek használja az európai háborúzást.

Mert bármikor és bárhol üres élvezetté válhat a veszély is, ha józanul mérlegelt hűségből azt kényszerülünk védeni, amit nem szeretünk.

Bocsásson meg, írta Dorothy Wellesley Yeatsnek, angol vagyok… Ezt a balladát örök időkig éneklik majd Írországban, s az évszázadok múlásával mind több gyűlölet árad belőle. Közben pedig én Európára gondolok…

Európa.

Nem vagyok érzéketlen, írta Yeats Ethel Manninnak, minden idegszálam reszket az iszonyattól, hogy mi történik Európában: „megfúl az ártatlanság ünnepe…”

Háborúban folyton éjfélt kongatnak. Éjféltől éjfélig tart a repülés. Az erkölcsi Arc – a hideg szenvedély – holdként csügg a világ fölött.

A felcsillanó részvét nem a repülőnek szól: a Kiltartan Cross-i szegényembernek. Az írnek.

1925-ben az ír szenátus ülésén a katolikusok törvényen kívül akarják helyezni a válást. Yeats felszólal a protestáns kisebbség nevében. „Mi, akik ellen önök ezt merészelik tenni, nem vagyunk akárkik. Mi vagyunk Grattan népe, mi vagyunk Swift népe, Emmet népe, Parnell népe. Mi alkottuk meg a modern irodalom színe-javát ebben az országban. Mi alkottuk meg a politikai szellem legjavát…”

Ez nem hideg szenvedély.

De semmilyen nyilatkozattal nem mérhető, nem mérhető össze a mű.

Yeats érve európaisága mellett A második eljövetel, ez a hatalmas repülés; Nagy László magyar szavaival:

Igen, Yeats messzebbre látott az ír polgárháborúnál, messzebbre Írországnál. Látta, hogy a sólyom eltávolodik a solymásztól, mint Jeffares mondja, az ember eltávolodik Krisztustól, s a körforgás végpontján szörny vonszolódik Betlehem felé: képe rákopírozódik a Krisztuséra. S addig a világ csupa zűr (mere anarchy), írja T. R. Henn, „kívül” a bolsevik forradalom, „belül” az ír polgárháború; s a „vérszutykos ár” MacNeice szerint talán a fasiszta tömegőrület, amelyből Yeats, mintegy saját fasiszta hajlamával küszködve, visszavágyik egy korábbi holdszakaszba, „az ártatlanság ünnepé”-be.

Megfúl az ártatlanság ünnepe.

A második világháború előérzete ez.

Az éjféli repülésben Yeats pontosan látta, mi vár Európára. És érezte a felelősséget.

Más az, amit nem volt képes érezni.

„Az álmok mindig walesiül beszélnek”, mondja Szerb Antal könyvében, A Pendragon-legendában egy walesi papkisasszony.

Yeatsnek a sebzettség mindig írül beszélt.

A szenvedést nem érezte meg Európából.

Az analízis mint hiány

Naplómból XI

The Eastern bloc, szokták volt mondogatni ezekre az országokra Nyugaton. Eastern Europe. A „keleti tömb” országai. Kelet-Európa.

Az ember ilyenkor felcsattanva tiltakozott.

Nem, nem! Nem Kelet-Európa: Közép-Európa. Magyarország, Ausztria, Németország, Csehszlovákia – Közép-Európa.

Közép. Miért olyan fontos ez? Az ember igazából nem gondolta végig.

Pedig ide áramlik minden, a hovátartozás egyébként becsülettel végiggondolt, tisztázott, büszkén és boldogan vállalható, nagyobb és ősibb körein belül.

Tehát: miért olyan fontos, hogy az ember közép-európai?

Kelet-Európa elsősorban őket jelenti. Az oroszokat.

A hatalmas, kiismerhetetlen, tisztázatlan és tisztázhatatlan szerepű keleti szomszédot, amely bonyolultabban határozta meg a sorsunkat, mint a törökök, az osztrákok vagy éppenséggel a németek.

A németek az embert le akarták igázni. Be akarták sorolni, vagy meg akarták ölni. Parancsra.

Hűvös, tiszta képlet. Itt mérlegelésnek nincs helye.

Az oroszok… Igen, az oroszok. Az Európán végigrohanó, bátor, félholt, félrészeg hadsereg. Harmonikaszó, vodka, petróleum, zabrálás, törvénytelen csecsemők. És életmentés. Részeg lövöldözés, igen, de: életmentés. Az oroszok kizavarták innen a németeket – ők zavarták ki innen a németeket –, aztán nyomban le akarták az embert igázni, otthontalan, könnyes barbárságukkal betelepedtek ide, Nyugatra – de az oroszok megmentették az ember életét. Parancsra vagy parancs nélkül.

Útba estünk, lehet erre mondani. Akkor is megmentettek. A tudat mélyén pogromok. Akkor is.

Egy hazug rendszer nevében mentettek meg, maguk is állandó életveszélyben. Egyszerre vállalták a hazugságot és az életveszélyt.

Nem volt választási lehetőség. Nekik nem volt.

Nem, nem akarok Kelet-Európához tartozni. Itt van az életem, köszönöm; köszönöm, hogy útba estem, nem fogom elfelejteni. Én sajnálom a Osztapenko-szobrot. De nemcsak a városnak: az érzelmeimnek is ez a határa. Megelégszem Közép-Európával. Elég nekem az itteni szenvedés.

A hetvenes évek közepén Magyarországon járt egy svéd író, Lennart Frick. Először járt Magyarországon. Valami mást látott, mint amit várt. Egyszer csak úgy érezte: „Stockholm messze van. Távol van. Ott van”. Verset írt erről az ottról:

És ezzel az eltolódott középponttal, amely ezentúl visszavonhatatlanul vele fog vándorolni, az író a vállára emelte a poggyászt, amelyet Per Olov Enquist úgy hív: „hordozható lelkiismeret”.

„Mélyen belém vésődött a hála érzése, amellyel Skandináviának tartozom” – írja 1989-es emlékirataiban Willy Brandt, aki norvég felelségével a második világháború alatt Stockholmban élt. És azt írja: „A nemzedékemhez tartozó és hozzám hasonlóan gondolkodó német európai… megkönnyebbüléssel látja, hogy a németek túlélték a szakadékba zuhanást…” És így folytatja: „Letagadni az egyéni bűnt, és elfojtani a kollektív felelősséget – nem azt jelentené-e, hogy több terhet rakunk a következő nemzedékek vállára, mint amennyit azoknak igazságosan hordozniuk kell?” És aztán azt írja: „A tekintélyelvű kommunizmus áldozatokkal teli tévútnak bizonyult, melyet gazdasági-társadalmi csőd szegélyez.”

De legfőképpen ezt írja, a szabadságról írja ezt: „Értelmezésem szerint: a lelkiismeret és a vélemény szabadsága, megszabadulás az ínségtől és a félelemtől.” (Glavina Zsuzsa fordítása.)

Kiemelés tőlem.

A német politikatudós nem fél a szavaktól.

Szakadékba zuhanás, egyéni bűn, kollektív felelősség, igazságos teherhordás. És tévútnak bizonyult, és csőd. És szabad vélemény, szabad lelkiismeret. Ínség és félelem.

Voltak itt is, itt is politikatudósok, egyiknek a csőd volt a vörös posztó, a másiknak a bűn. Aki mindenfelé látott, azt évtizedekre elhallgattatták. Így nem maradt más itt, mint a szélsőségek szakadékai, a zuhanás, a sodródás lehetősége, túlélésnek a mimikri, a dac – vagy az önkéntes hallgatás. És mert a szakadékok nem múltak el, a szabadságra itt maradt az ínség és a félelem.

America was promises, mondta 1939-ben, a második világháború küszöbén az elkeseredett észak-amerikai költő, Archibald MacLeish. Vas István szavaival: Amerika ígéret volt. Ígéret volt, mert MacLeish úgy érezte, hazudnak az amerikaiaknak, és akkor kisiklik a Történelem. Kisiklatják. És ott a szakadék.

Yeats egy levelében azt írta, az íreket nem érdekli a spanyol szabadságharc. Orwellt érdekelte: ígéret volt. 1943-ban verset írt egy olasz milicista emlékére, egy köztársasági milicistáéra, akit addigra valószínűleg meggyilkoltak – a francóisták vagy a baloldaliak. Orwell mindenfelé látott. A verset lefordítottam a Nagyvilágnak, megjelent az ötvenéves évfordulóra, 1986-ban, a szenvedélyt elnyelte, elhamvasztotta a papír. Hátha most itt föllobog.

George Orwell:

Csináltak valaha ennél pontosabb sorsanalízist?

Elemzik mostanában az európai, a közép-európai – mit, közép! –, a kelet-európai szélsőségek szakadékába belezuhant sorsokat? A csődbe rohant kommunistákét? A fiatal éveiket száműzetésben elraboskodó bal- vagy jobboldali szociáldemokratákét? Az emigrációban fogukat csikorgató vagy őrlődő jobboldaliakét? A mindenkori lelencekét, akik folyton alulmaradnak? Az örökös underdogokét?!

Polgár vagyok, citoyen. Nem érzem jól magam olyan világban, ahol valakit megaláznak, megjelölnek, kijelölnek. Sem olyanban, ahol rátermettség helyett az egykori megalázottak, megjelöltek, kijelöltek sértettsége diktál.

ennél pontosabb diagnózist senki sem adott Kelet-Európáról.

A szabadság hiányáról, amelynek már elemzése sincs.

Zavartalan életem volt

Szibéria nincs olyan messze

„Több százezer nagyszájú hős járkál szerte a földgolyón, ezek mind bújtattak, mentettek, szöktettek, föltámasztottak valakit – azt, hogy Karig Sára a második világháború alatt hány gyereket tartott életben a Svéd Vöröskereszt segítségével, nem sikerült megtudnunk” – írtam Karig Sára hatvanadik születésnapjára készült, 1974. kora nyári köszöntőmben. Aztán így folytattam: „Több százezer sebesült járkál szerte a földgolyón, valódi sérültek és képzelgő sértődöttek – Karig Sára legföljebb egy igaztalan kritikán háborodik föl, a történelem nem tudja megsérteni.” És aztán, később, még ezt is hozzáírtam: „Német, angol és francia nyelvtudása mellé megszerezte az oroszt.”

Korábbi, enigmatikus mondatainkat mindig újra kell fogalmaznunk.

Karig Sárával azután ismerkedtem meg, hogy hazajött szovjetunióbeli fogságából. 1957 volt, ha jól emlékszem.

Itt az ideje: kíséreljük meg együtt az enigma kibontását.

– Életed különböző szakaszaiban te jelölted ki a helyet magadnak, Sári; mégsem éltél mindig úgy, ahogy akartál. Megfordíthatom: nem mindig éltél úgy, ahogy akartál, de te jelölted ki a helyet magadnak. Hogyan járult hozzá eltökéltségedhez az otthoni környezet, a családi háttér?

– Pedagóguscsaládban születtem. Apám Pozsonyban végezte el a tanítóképzőt, azután Pesten az egyetemet: az Apponyi-kollégiumot, vele párhuzamosan hároméves tanfolyamot a Zeneakadémián, ahol a tanítókat karmesteri tudnivalókra okították, orgonálásra, énekre, mindarra, ami egy kis faluban kell, ha a tanító esket, temet, keresztel. Apám nem került falura, de a zene nagy szerepet kapott az életében, „aki a zenét szereti, rossz ember nem lehet”, mondogatta – a történelem később rácáfolt erre; apám azonban szorgalmas, kötelességtudó, családszerető ember volt, tanári fizetésből három gyereket nevelt; anyámnak otthon kellett velünk maradnia. Anyám óvónői diplomát szerzett; édesanyja korán férjhez adta, nehogy második férjében, egy fiatal olasz mérnökben anyám érdeklődést keltsen. De anyám megszökött az esküvő után az oltár elől – gondold meg, milyen ritkaság volt ez a lázadás a század elején! –, és hozzáment a szerelméhez; közben megszerezte a tanítói diplomát, a Dunántúlon volt tanítónő, elvégezte a Montessori-kurzust is – a gyerekek testi-lelki higiéniájára, az értelmes étkezéstől a művészi nevelésig mindenre, figyelemmel lévő iskolát –, és második férjével hazaköltözött Bajára, ahol nagyanyámnak nagy villája volt, szőlője, de anyámék bérelt lakásban laktak. Anyám férje az épülő Ferenc József-csatornánál dolgozott mint hidrológus mérnök, belezuhant a jeges Dunába, agyhártya- és tüdőgyulladást kapott, és meghalt. Barátjára, leendő apámra bízta anyámat; egy év múlva meg is esküdtek, apám akkor a bajai tanítóképző intézet tanára volt, és valcerkirály. Csodálatosan játszott az orgonán. „Aki a zenét szereti…” Apámat nem érdekelte, ki honnan jött, demokratikus felfogása volt, a zene kapcsolta össze az emberekkel. Orgonált a városi zsinagógában, a református, az evangélikus, a katolikus, a pravoszláv templomban. Ő maga evangélikus volt; ez a legliberálisabb a protestáns vallások közül. Később presbiter lett a bajai evangélikus templomban. Anyám reverzálist adott; úgyis rossz viszonyban volt a pápával… Tizennyolc éves voltam, mikor anyám első házasságának felbontásáról megjött a pápai végzés! Hárman voltunk gyerekek, bátyám, nővérem és én. Elég korán tudatosítottam magamban, hogy „félvér” vagyok. Vidéken ennek jelentősége volt, a város tele szerbekkel, bunyevácokkal. Bátyámat, nővéremet anyám nagyon nehezen szülte meg, de én órák alatt, jóformán orvosi segítség nélkül megszülettem. Anyám mindig mondta: „Te nekem soha semmi fájdalmat nem okoztál…” Aztán később eleget szenvedett miattam.

– Milyen gyerekkorod volt rebellisnek mondható szüleid mellett? Milyen ifjúságod?

– A Duna volt a nagy élvezet az életünkben, nyáron fürödtünk, télen korcsolyáztunk; volt két csónakunk, a korcsolyára és a teniszütőre pedig labdaszedéssel kerestük meg a pénzt. Bátyám a cisztercita iskolába járt, nővérem magántanuló volt; engem beírattak a Miasszonyunkról elnevezett iskolanővérek zárdájába. Az iskolában unatkoztam, már tudtam olvasni, otthon azt vettem le a könyvespolcról, amit akartam; könyvek, zene és virágok között nőttem fel. Tizenkilenc évesen jöttem rá, hogy szüleim rossz házasságban élnek, szeretik egymást, de olyanok, mint a tűz meg a víz, ízlésben, minden másban; mi, gyerekek azonban nem tudtunk erről, otthon békesség volt. Az irodalom szeretetét édesanyámtól örököltem. A Bácska nemcsak a Gyurkovics-fiúk világa volt, de a Kosztolányié, a Csáthé is! Az elemiben szép, varjúmódra nagy fityulás nővérek tanítottak, de az én tanítóm egy jelöltnő volt; az első tanítási napon fölálltam a padban, elvásott a lábam, a jelöltnő kihívott, össze kellett fognom az ujjaimat, pálcával rácsapott a körmeimre, kiragadtam a kezéből a pálcát, és ráhúztam a jelöltnőre. Óriási botrány lett, otthon anyám olasz féltestvére, szobrász, renitens ember, azt mondta: „Hozzád nyúltak? Legközelebb fölrobbantom a zárdát!” Az üzenetet átadtam; kicsaptak az iskolából. Nagyanyám, aki saját erőszakosságát ismerte föl bennem, fölajánlott egy tehenet a zárdának, hogy felejtsék el az ügyet. Magántanuló lettem, így végeztem el a négy elemit s az első polgárit. Nagy szabadságban éltünk! Ha be kellett mennünk a városba, csak a háztetőn közlekedtünk; a büntetés elől fölmásztunk a diófára. De a büntetés sosem verés volt, hanem megvonás, például nem mehettünk koncertre. Szép gyerekkorom volt. A családban hagyomány, hogy nyelveket kell tanulnunk; fräulein tanította a németet. Julika nővéremmel Németországba küldtek tanulni, Neuhaus-am-Innbe, egy szigetre, az angolkisasszonyok zárdájába; olcsóbb volt, mint a pesti angolkisasszonyok. A zárdában két nyelv tanulása volt kötelező, nővérem németet–franciát, én németet–angolt tanultam, két és fél évig. Első héten bevittek a lorettói litániára, ahol a jámbor bajorok azért imádkoztak: a vad, barbár magyaroktól ments meg, Uram, minket! A főnökasszonytól fölmentést kértem ezek alól a litániák alól. Fölmentést kértem a roráte, a hajnali négy órakor tartott mise alól is azon a címen, hogy evangélikus vagyok. Így csak a hétórai misére kellett elmennem. Pecáztam az Innben litánia helyett… Egyébként modern rend volt; jól megtanultam németül–angolul. És megtanultam azt, hogy mindenféle népek vannak a világon; francia és lengyel társaim is voltak a zárdában. Innen kerültem Szegedre, az Árpádházi Szent Erzsébet gimnáziumban érettségiztem; latint tanultam, görögpótlót, franciából különbözeti vizsgát tettem, tovább tanultam a németet–angolt, iszonyatos stréber voltam: mint harmadik gyereknek, tandíjmentességet kellett szereznem. Érettségi után a szegedi egyetemen, mivel angol szak még nem volt, magyar–német szakra iratkoztam be.

– Mit adott neked a szegedi egyetem, mit jelentett emberi minőség dolgában az a város?

– A szegedi egyetemen Horger Antal és Mészöly Gedeon tanította a magyar nyelvészetet, Sík Sándor a magyar irodalmat. Akkoriban nem iskolás módon tanítottak; a professzor a kutatásairól tájékoztatta hallgatóit. Keveset foglalkoztam a tananyaggal, sokat olvastam, felhasználtam a szabad élet lehetőségeit. Összebarátkoztam a Szegedi Fiatalok körének tagjaival; közéjük tartozott Radnóti Miklós, Ortutay Gyula, Buday György, Tolnai Gábor, Baróti Dezső, Hont Ferenc; mint tudod, írás mellett főleg falukutatással foglalkoztak, előadásokat, szavalóesteket tartottak, Hont Ferenc avantgárd előadásokat rendezett; én a közönségük voltam. Buday György állt hozzám a legközelebb, mindent tudott a fametszésről, a könyvművészetről. Radnótival is nagyon szerettük egymást. 1932–33-ban megérkezett Szegedre Szent-Györgyi Albert feleségével és kislányával, aki kettővel alattam járt az iskolában. Szent-Györgyi a Biokémiai Intézet vezetője lett, hamar összebarátkoztam a családdal, kinn laktak az intézet egyik szárnyában, emlékszem, a lakásban fehéregérszag volt, Albert mamája – erdélyi nagyasszony – a Für Elisét játszotta… Szent-Györgyi sortban kosárlabdázott a növendékeivel, szerette a polgárpukkasztást. Evezőstúrákra mentünk együtt, egy életre beleszerettem Albertbe, olyan volt mint egy görög félisten, csak a lába volt kicsit rövid. Amikor megkapta a Nobel-díjat, épp otthon voltam, Baján, oda táviratozott: „gyere, segíts.” Segítettem is: köszönőleveleket írni, pénzkérők, látogatók hadát fogadni, elhárítani, feltartani az újságírókat, akik rafinált módon próbáltak bejutni hozzá… A világot Szent-Györgyi és családja tágította ki számomra. Albert szerzetesi életmódot folytatott, csak arra költött, ami az életprogramjába beleillett. Szerette a zenét, a költészetet, megtanított, hogy utazni kell, amíg az ember fiatal. Mint nemzetközi gondolkodású kutató, nem tudta elképzelni, hogy nem a józan érvek, hanem a nácizmus és a progresszió alternatívája fogja a világ sorsát eldönteni, ezért vállalta a háború alatt a törökországi küldetést is, hogy a magyar kiugrás ügyében kapcsolatokat keressen. Elsők közt volt a nácik elfogatási listáján. Bujkált. Mikor 1945 után a magyar gazdasági életnek gyors feladatokat megoldó biokémiai intézetre volt szüksége, és Albertnek a saját hosszú távú kutatási programját föl kellett volna adnia, akkor elment az országból, és követte őt majdnem minden munkatársa.

– Megszerezted a tanári diplomát Szegeden?

– Nem. Pesten végeztem el a Keleti Akadémia Külkereskedelmi szakát, mérlegképes könyvelő lettem. Szent-Györgyiné kiszerzett Angliába 1934-ben, au pair girlnek. Két évig voltam Newcastle-ban egy kisfiú mellett, közben a durhami egyetemet látogattam; onnét lekerültem Londonba, beutaztam Angliát Észak-Walestől az Isle of Wightig, vendéghallgató voltam a londoni egyetemen, ott szeretem tanári diplomát. Ezt a diplomát 1945-ben, Szent-Györgyi Albert ajándékával, az Atlantis Buch der Musikkal együtt elégették azok, akik tüzelni akartak valamivel… 1937-ben jöttem haza Londonból. Hóman Bálint kultuszminiszter jóvoltából, aki az értelmiségi munkanélküliséget úgy akarta fölszámolni, hogy nyelveket tudó, állástalan diplomások elhelyezkedhettek az iparban és a kereskedelemben, a Salgótarjáni Vas- és Gépgyár Váci úti üzemébe kerültem, angol–német levelezőnek. Közvetlen főnököm Justus Pál volt, aki nemrég tért haza franciaországi emigrációjából.

– Volt Justus Pálnak szerepe abban, hogy közel kerültél a Szociáldemokrata Párthoz?

– Éppen a vele való beszélgetések hatására léptem be. Az iskolában, tudod, mint individualista-anarchista kezdtem az életemet; Justus meggyőzött: sokkal nagyobb ellenségekkel állunk szemben, hogysem anarchista eszközökkel eredményt lehessen elérni. A londoni egyetemen én is jártam a Fábiánus Társaság gyűléseire; nem láttam nagy távolságot a fábiánusok és a szociáldemokraták között. Itthon hirtelen megcsapott a fenyegetettség levegője, jött az Anschluss; megtámadták Csehszlovákiát; elindultak az események. Két évig dolgoztam a gyárban, aztán újabb két évig egy előkelő pénzintézetben, a Kereskedelmi Bankban. Főnökömet, Lányi Józsefet munkatáborba vitték. 1941-ben már bejártam az SZDP-be; 1943-ban léptem be, Bártfai Erzsébettel együtt. 1941-ben átkerültem a Gróf Somsich Borkereskedelmi Részvénytársasághoz. Somsich ügyvezető igazgatója, Zerkovitz Oszkár Bajcsy-Zsilinszky hívei közé tartozott. Később, amikor már összeesküvésre, fegyverkezésre is sor került Bajcsy-Zsilinszky körül, én a raktárban úgy helyeztem el a fegyverszállítmányokat, hogy tudtam, melyik bor mögött mi van. De a Bajcsy-Zsilinszky-féle mozgalom nem lett volna elég a magyar ellenálláshoz, a partizánkiképzéshez, a nemzeti hadsereg felállításához. Nem lehetett ez eléggé komoly dolog, nem volt kifutása. Elhangzottak ugyan figyelmeztetések, de senki sem számított arra, hogy a németek megszállnak bennünket.

– Történetek keringenek arról, hogy a háború alatt emberek tucatjain segítettél: volt, akit elbújtattál, volt, akihez „férjhez mentél”, volt, akinek fodrászod átfestette a hajszínét; kitűnően tudtál okiratot hamisítani, a lakásodon illegális nyomda működött… Egy magyar költőnő, kortársam, húsz évvel a háború után jött rá, hogy abba az árvaházba, ahol a német megszállás alatt meghúzódott, a te segítségeddel került be.

– Én nem jelentkeztem soha ellenállónak. Csináltam a magam egyéni ellenállását. A megszállás alatt nyolcszor „mentem férjhez”. Aki hazajött a frontról, huszonnégy óra alatt megnősülhetett. Több jó barátomnak, nőtlennek is, nősnek is megszereztük a frontról hazajöttek nevére szóló okmányt, amelynek birtokában őskeresztények lettek. A házassági okiratban én mindig Karig Sára voltam. Tíz lakásom volt különféle kerületekben, de egyik kerület nem írt át a másiknak, a többszörös „házasság” sohasem derült ki. A lakásokban főként lengyel menekültek, angol katonaszökevények szálltak meg. Az angolok Evelyne Gore-Symes nevű megbízottjával álltam közvetlen kapcsolatban, hozzá érkeztek a szökevények, kocsik alvázán és más rejtekutakon; sok volt a fogságba esett angol pilóta. A háború után megkeresett egy angol őrnagy, nem óhajtok-e brit állampolgár lenni; átnyújtotta az Alexander-kitüntetést, egy okmányt, amelyben Alexander tábornok kifejezte köszönetét a hadifoglyok megsegítéséért.

– 1985-ben az izraeli Jad Vasém szervezet képviseletében fölkeresett téged Reuveni Sári. A Jad Vasém azokat a keresztényeket – keresztyéneket – tartja számon és tünteti ki, akik zsidó vallású embertársaikat megmentették a háborús üldöztetések idején. A szervezet jelmondata: „Aki egyetlen embert megment, az egész világot menti meg.”

– Azt gondoltam 1985-ben: negyven év elmúlt, ki emlékszik arra, ami történt? Én ezért nem akarok kitüntetést kapni. A megmenekültek közt barátaim is voltak, és volt, akit nem is lehetett megmenteni. Amit én tettem, nekem volt segítségemre abban, hogy ép ésszel és tiszta lelkiismerettel átvészeljem azt a kort. Akkor egyébként nem tudtam kiutazni Izraelbe, és Reuveni Sári 1985-ben elhozta a kitüntetést. 1987-ben, amikor kinn voltam Jeruzsálemben és Tel Avivban a Wallenberg-emlékünnepségen, a Jad Vasém hagyományának megfelelően elültettem az Igazak fasorában egy szentjánoskenyérfát.

– Közvetlen vagy közvetett kapcsolatban voltál a háború alatt Raoul Wallenberggel?

– 1944 tavaszától a Békepárt felkérésére a Svéd Vöröskereszt gyermekosztályán dolgoztam; akkor rúgtak ki a Somsichtól. A gyermekosztályt Asta Nielsson és Waldemar Langlet vezette; az egész humanitárius akció élén Raoul Wallenberg állt. Nielsson már az első világháború idején Magyarországon dolgozott a Svéd Vöröskereszt képviseletében, megvoltak a magyar kapcsolatai. Az ő és az én elképzelésem az volt, hogy a ránk bízott csecsemőket és kisgyerekeket már meglévő magyar árvaházakba és szeretetotthonokba helyezzük el; biztonságosabb egy ilyen régebbi magyar intézmény, mint a korábban nem létező, csak a megszállás idején felállított svéd vöröskeresztes gyermekotthon. Wallenberg egyetértett vele, hogy segélyezzék tápszerrel, gyógyszerrel ezeket a magyar árvaházakat. Nielsson minden áldozatot, minden kockázatot vállalt. Árvaházi gyerekeinket mindet megmentették! A svéd vöröskeresztes otthonokba viszont betörtek – nem a németek! – a nyilasok…

– Hol jelölted ki a magad helyét a háború után?

– 1945-ben a valódi lakásom romokban volt; családom Budapestről visszament Bajára; el kellett helyezkednem. A Szociáldemokrata Pártban Justus Pál közölte velem, hogy a hazahozatali kormánybiztosnak, Millok Sándor szociáldemokrata államtitkárnak szüksége volna több nyelven beszélő titkárra. Millok mint szociáldemokrata Mauthausenből került vissza, átélte ezt a sorsot, itthon úgy érezte, kötelessége minél több embert hazahozni a családjához, nemcsak a hadifoglyokat, hanem a DP-ket is – displaced persons –, az erőszakkal elvitt embereket: a zsidókat, a leventéket! A leventék odakinn a hadifoglyokkal azonos fejadagot kaptak, ami kevés volt nekik, kamaszfiúknak; a többségük tüdőbetegen jött haza. Munkánk akkor szűnt meg, amikor a kommunista párt alakított hazahozatali irodát. Millok a BESZKÁRT vezérigazgatója lett; én a British Councilhoz kerültem előadónak, 1946-tól 1947-ig. 1947. szeptember 2-án már elvittek.

– Igen: a neuralgikus pont. Soha nem mondtad el ennek a részleteit.

– Mert nem kérdeztél. Már 1945-ben részt vettem a választási listák összeállításában az SZDP részéről. Vezettem a választási munkálatokat a II. – a mostani I. – kerületben, a Lánchídtól a Pasarétig. Ötvennél több szavazatszedő bizottságunk volt ebben az egy kerületben. 1947-ben azt kértem, hogy telefonomat, vagyis a kerületi központi választási bizottság telefonját kapcsolják össze az összes II. kerületi szavazatszedő bizottság telefonjával. A II. kerületi Távbeszélő Hivatal szociáldemokrata dolgozói teljesítették kérésemet. Mindenki megkapta a saját szavazócéduláját, aki a választási listára rákerült. Sok nyilast kihagytam, bármelyik pártnak lett légyen is tagja a felszabadulás után… Az Állami Nyomda kék cédulákat adott ki olyan választók részére, akik nem a lakóhelyükön szavaznak. A cédulán nem volt víznyomás; hamisítható volt. Adtak minden pártnak belőle. A választási bizottság egyik tagja kérte tőlem a megmaradt kék cédulákat, hogy beviszi a központba, mire én azt válaszoltam: Ries István igazságügy-minisztertől kaptam a cédulákat, csak neki adhatom őket vissza. Az illető megfenyegetett: „Karig elvtársnő, Szibéria nincs olyan messze!” Ha tudta volna, hogy Szibériánál még hidegebb vidékek is vannak… Fölébresztette az érdeklődésemet: minek kellenek a cédulák, hiszen aki akarta, megkaphatta a magáét törvényes úton! Esetleg föl akarják őket használni törvényellenesen? Jó szervező voltam, fölhívtam a szavazatszedő bizottságokat azon a bizonyos telefonon, kértem, ha bárki kék cédulával szavaz, azonnal telefonáljanak be nekem, közöljék az illető adatait. A választás 1947. szeptember 1-jén reggel hat órakor kezdődött; negyed hét tájban kinéztem az ablakon, nyitott teherautót láttam, amelyen elegáns kezeslábasba öltözött munkások mentek, feltehetőleg kirándulásra… Rövid idő után jött az első híradás: X. Y. gyári munkás kék cédulával leszavazott az elöljáróságtól nem messze lévő szavazatszedő bizottságnál. Nyomban megtelefonáltam az összes bizottságnak X. Y. nevét, adatait, s hogy kék cédulával szavazott; amennyiben újra jelentkezne, szavazólapjával együtt iratait is tartsák vissza, őt pedig adják át az ott tartózkodó rendőrnek, csalási szándék miatt. A bejelentések és lefogások száma néhány óra alatt több százra rúgott; a hír eljutott az országos választási vezetőséghez, Ries Istvánhoz; én előzőleg az igazságügytől már segítséget kértem, teherautókat, amikkel ezeket a csalókat elviszik. Ries felvilágosítást kért, hogy mi történik; tájékoztattam. Egész nap ezzel „szórakoztunk”. Este, mikor az urnákat lezártuk, újra fölkeresett az az egyén, aki a kék cédulákat akarta megkapni; felszólított, adjam át a letartóztatottak iratait. Az igazságügynek fogom őket átnyújtani, mondtam. Megint megfenyegetett, és eltávozott. Másnap reggel lakásom előtt várt két civil ruhás férfi, gazdasági rendőrnek mondták magukat, „tanúkihallgatásra” vittek – közben hátrapillantva megláttam két géppisztolyos férfit s előttem, a másik sarkon egy nagy, fekete, lefüggönyözött ablakú gépkocsit, mellette ugyancsak két fegyveres közeg. A kocsiban a sofőrrel heten voltak. Figyelmeztettek, hogy minden szökési kísérletet fegyverrel fognak megakadályozni. A Vilma királynő útnál – a mai Gorkij fasornál – két kísérőm kiszállt, én is; bevittek egy épületbe, átadtak a szovjet hadsereg közegeinek; mint kiderült, a kémelhárítás emberei voltak. Okmányaimat elvették, órámat, ékszereimet – nehogy bárkit megvesztegessek –, kabátövemet, sőt a szociáldemokrata jelvényt, a vörös kalapácsos embert is, hiszen szúró szerszám!

– Mennyire féltél?

– Nem féltem. A haláltól nem kell félni. A német megszállás alatt és a fogságban sem a haláltól féltem, hanem attól, hogy testileg-lelkileg eltorzulok. A gépkocsiból is azért nem ugrottam ki, mert attól féltem, rám lőnek, megnyomorodom, és elkezdek valakit gyűlölni. Amikor elfogtak, már olvastam Koestler könyvét, a Darkness at Noont; letartóztatásom pillanatában sok mindent elhittem, amiben a könyv olvastán még kételkedtem. A szovjet közegek udvariasan bántak velem, természetesen betartották saját szabályaikat. Nyugodt voltam, nem hittem el, hogy az én esetemben az igazság alulmaradhat a hazugsággal szemben. Tudod, az ember azt hiszi, ez csak másokkal történhet meg. Fogságom első három évében ezért ragadtam meg minden fellebbezési lehetőséget, hat hónaponként, tapasztaltabb orosz fogolytársaim csöndes iróniájával nem törődve. Habár a sarkvidéken összebarkácsolt rádióból többször értesültem, hogy akiket igazságom tanújául megneveztem, sorban eltűntek a politika színpadáról…

– Hogy bántak veled fogvatartóid?

– Az oroszok tettleg sohasem bántalmaztak. Három dolog viselte meg az egészségemet: a szokatlan koszt; az, hogy a kihallgatások éjszaka történtek, és nappal a cellában nem volt szabad aludni; és végül az, hogy a kihallgatások erős reflektorfényben folytak, sokszor előttem is, mögöttem is ültek kihallgatók. A kihallgatások átmenetileg jól végződtek, a szovjet katonai ügyészség vezetője közölte velem, hogy az ellenem felhozott vádat nem látja bizonyítottnak, szabadlábra helyezésemet javasolja Moszkvának. Moszkva válasza az volt: jelenlétem akadályozná Magyarország demokratikus fejlődését; ezért a moszkvai „Trojka” – a belügyminisztérium hármas bizottsága – úgy határozott, hogy határidő nélkül száműznek. Ausztria szovjet megszállási övezetében, Baden-bei-Wienben történt mindez; átvittek Neunkirchenbe, a gyűjtőfogházba, négy-öt hónapot töltöttem ott, volt fűtés, meleg víz, dolgozhattam, varrtam, WC-t pucoltam, huszonnyolc kilót fogytam már, de kaptam naponta egy liter tejet… Innen zárt vagonban Lembergbe, vagyis Lvovba vittek; közben két napig álltunk a budapesti Déli pályaudvaron! Két hónapig a gyűjtőtábor orvosának egészségügyileg képzett munkatársa voltam, főként a rüh és a vérbaj gyógyítása volt a munkánk, meg a poloskairtás. Jobb kosztot kaptunk, mint a lakosság, ezért cigarettában, mahorkában sosem volt hiányunk. Brjanszkon, Kirovon, Pecsorán át érkeztünk meg az északi sarkvidékre, Vorkutára; a vagonban összesen ketten voltunk nők, a többi férfi és hat őr; körülbelül tíz napig utaztunk. Egyvágányú vasút volt, a foglyok szerint minden centijét tíz fogoly csontjai tartották – mocsaras terület, a vasutat foglyok építették. A hét év fogságból több mint hat évet töltöttem itt.

– A fogságban verses naplót vezettél, néhány részlete nemrég meg is jelent. Olvastam, amit a hét szűk esztendőről írtál, a rénszarvasokról, a zürjén pásztorokról, a tundráról, a fagyról, a hosszú éjszakákról… Hol dolgoztál Vorkután?

– Agyagbányában, szénbányában dolgoztam; felszíni fejtés volt. Sosem fáztunk. Odakinn mínusz húsz-mínusz negyven fokos hideg, de ez nem volt olyan kellemetlen, mint a szállásunkon, a kétszáz személyes barakkban a hőség. Három műszakban dolgoztunk, társaim összefagyva értek haza, jólesett nekik a meleg. Amikor elfogytak a fizikai tartalékaim, kórháztelepre kerültem, a fejem jobb oldala megdagadt, a fülemet megoperálták; s miután fölfedezték egészségügyi és gyatra latin tudásomat, ápolónő lettem, előbb a nőgyógyászaton, de innen átkértem magam a nyílt csonttuberkulózisos betegek osztályára, ahol a legtöbb fogoly nem politikai volt, hanem köztörvényes: „masztirkát” követtek el, megsebezték magukat, hogy bejussanak a kórházba. Ekkor már jól olvastam ukránul, majd oroszul is.

– Ez volt az én születésnapi mondatom: „Német, angol és francia nyelvtudása mellé megszerezte az oroszt.” És ezt a nyelviskolát te mindig a hála hangján említed föl!

– Az életem része volt. Az oroszok rendkívüli módon segítettek. Az észtek, a lettek is. A szovjet állampolgárok a táborban kaphattak csomagot: vitamint, fokhagymát, süvegcukrot, kétszersültet, ezek ismeretlen kincsek a sarkvidéken. Adtak belőle, ez tartott életben, és ezt akkor is folytatták, amikor a táborvezetőség, a politikailag veszélyesnek tartott barátságokat megakadályozandó, egyik táborból a másikba küldött. Vorkuta körülbelül akkora, mint Pest megye. Barátaim eljuttatták címemet rokonaikhoz, és egyik ma is Moszkvában élő barátnőm hozzátartozói sokáig kéthavonta küldtek nekem csomagot. Később valamennyire viszonozni tudtam barátaim kedvességét: egészen kiszabadulásomig könyvkötőként dolgoztam; a ragasztót lisztből főzik, kis lisztet meg lehetett takarítani, ünnepnapokon barátaimmal palacsintát ettünk. A sarkövezetben nincs növényzet, csak nyáron, buja és rövid életű; aztán semmi, csak fenyő, annak a tűleveléből főztünk fanyar ízű teákat, skorbut ellen nagyon jó volt.

– Neked is közösségélményeddé vált a fogság.

– A huszadik századi embernek legtraumatikusabb élménye az izoláció. Háború, hadifogság, börtön, láger. S mennyien izolálódtak, mert az általuk szeretett ember eltűnt! Mint az anyám. Vagy az apám, aki belehalt abba, hogy engem elvittek. Mikor hazajöttem, 1954-ben az volt az érzésem, hogy fölösleges vagyok idehaza, de a család és a baráti kör szeretete, és az, hogy Domokos János már akkor a bizalmába fogadott, amikor még nem is voltam rehabilitálva, és fölvett szerkesztőnek az Új Magyar Könyvkiadóhoz, a későbbi Európához, kárpótolt engem az egyéni élet teljes hiányáért.

– Könyvek, zene, virágok, fräulein, zárda, csónaktúrák, utazások, férfiak, embermentés, életveszély, tisztakezűség, Vorkuta. Aztán szerkesztés, műfordítás oroszból, angolból s a fogságból hazajövet elsajátított bolgárból. Alan Marshall ausztrál íróról, aki béna lábbal megtanult járni, úszni, lovagolni, azt mondtad egyszer: példa rá, „hogyan lehet önmagunk vagy egy iszonyatos sorscsapás fölé emelkedni”.

– Amikor hazajöttem, úgy gondoltam, minden, ami jön, csak ráadás. Voltaképpen egy harmadik életet kezdtem el. Ebbe a harmadik életbe – negyvenéves voltam! – szerintem már nem fért bele karrier. Mégis, meg kell köszönnöm, hogy olyan munkát végezhettem, amihez kedvem van. Azóta majdnem az egész világot bejártam, és mindig úgy érzem, mindenünnen hazajövök.

– Ide? Ahonnan elvittek?!

– Ide. Nem fognak már többet elvinni. Én már tudom azt, hogy a börtön és a láger nem a legszörnyűbb, ami az emberrel történhet. Az egyetlen szörnyű, ami az emberrel történhet, az, ha nem tud sem tükörbe, sem önmagába nézni.

És azt hiszi, én nem kínlódtam?

Megállt az idő számomra ’56-nál

Szembenézni, amíg élünk

Oda megy az ember, ahol már ütötték, nem?

Oravecz Paulát Szigligeten, az Alkotóházban ismertem meg, mintegy tizenöt évvel ezelőtt. Viszonylag kevés ismeretem volt róla, tudtam, hogy regényeiben, elbeszéléseiben keserves lánysorsokról, asszonysorsokról ír; hogy első férje orvos volt, hosszabb időt töltött vele Brazíliában; a második férje író – Déry Tibor –; s hogy jelenleg, azaz megismerkedésünk napjaiban harmadik férjével egy budapesti peremkerületben él, a súlyosan beteg férfit ápolja, meglehetős elvonultságban. Szigligeten is szeretett egyedül lenni, nem gőgből, inkább a töprenkedés okán. Ha volt benne gőg, a fejtartásában volt, még étkezni is fölvetett fejjel étkezett, úgy járt a lépcsőn, úgy is beszélt. Szeretett habos, puha nagy sálakat átvetni a haján, a vállán. „Madonna-arc”, mondta rá valaki. Akik korábban ismerték, híres szépasszonyságát emlegették. A későbbi években, már jóval férje halála után, egyszer, ugyancsak Szigligeten, valami átlátszó, halványlila, bő ujjú, kimonószerű ruhában láttam, hátradőlt a fotelban, cigarettázott, mint valami grófnő a régi magazinokban. Nőmódra megdicsértem a ruháját; „én varrtam”, hárította el a dicséretet. Csodálkoztam, milyen váratlanul, harsogva tud nevetni; aztán pedig csodálkoztam, milyen sokat tud az emberi bűnről. Könyvein mint az abroncs feszül végig a bűn és az önvád kettős fonala; mintha írójuk folyamatosan szorongana valamiért. Mintha ez volna az erkölcsi alaptudása. Neki, aki merő szolidaritásból végigbujkálta a háborút második férjével és annak anyjával, a „mamával”.

– Facipő című, 1943-as első regényedben nemcsak egy kegyetlen gyerekkor, az egyáltalán nem romantizált első világháborús proletárgyereksors krónikáját írod meg: a regény nyilvánvaló hőséhez, magadhoz is kíméletlen vagy. A történet hétgyerekes családban felnőtt, pici lányként már fillérekért dolgozó Margitja támaszték híján, öntudatlanul követ el vétkeket: árulkodik, társnőjét elárulja, az intézeti konyhán rántást lop; tizenhárom és fél évesen hálójába kerül főnökének, a magányos, öreg fürdőigazgatónak – elképesztő lelkierőre vall, hogy ezt megírtad, hogy ezt akkor, 1943-ban írtad meg. Honnét ez a gyötrelmes bűntudat, ez a bűntudatból épülő ítélniakarás?

– Gyónok. Én bűnnek tartom mindazt, amit elkövettem. De hogy felismerjem azt, hogy árulkodni, lopni, egymást elárulni bűn, ehhez fel kellett nőnöm. És ehhez Déry Tiborral is együtt kellett élnem. Ő nem tudta megbocsátani a bűnöket. Én állandó gyónásban élek.

– Mit tartasz bűnnek? Mi a bűn?

– Ami másoknak árt. Talán önmagunknak is. De nem annyit.

– Gyerekkorodban nem voltak igazán melletted, akik ezt meghatározták volna. A Facipő Margitját anyjával, testvéreivel együtt elhagyja az édesapja.

– Szüleim nem váltak el, anyám mélyen vallásos katolikus volt. Apám egyszerűen elment tőlünk. Heten voltunk testvérek; már csak én élek közülük. Utcán nőttünk fel. Belekapaszkodtunk mindenkibe, aki egy jó szót szólt hozzánk. Ettől a sorstól kell megmenteni a világot. Nem lehet önálló, aki már gyerekkorában függőségbe kerül.

– Mennyit tudsz, mennyit sikerült megtudnod a szüleidről?

– Apám tízéves fejjel került Magyarországra, suszter lett; haláláig úgy tudta, hogy apjának nagy hentesüzlete volt Ausztriában. Amikor a második világháború előtt mindenkinek be kellett szereznie az iratokat a származásáról, Laci bátyám kiment Bécsbe az iratokért. Ott bukkant rá a családi legendára, amely szerint apai nagyanyánk egy lengyel gróf szeretője lett, így született meg az apánk Bécsben. Anyám Troll János esztergályosmester lánya volt, Bicskén született. Csak esztergályos lehetett abban a családban, ősi ipar volt ez, a rokkakészítő faesztergálás apáról fiúra szállt. Ha valaki meglátott egy boroscsapot akkor, rögtön azt mondta rá: ez bicskei. Legidősebb bátyám, Gyula, esztergályos lett. Nagyapám az egyik lányát esztergályoshoz adta.

– A dinasztiatudat egy életen át vigasztalás, kárpótlás a közvetlen részvétel hiányáért. Milyen személyes emlékeket őrzöl a szüleidről?

– Apámnak a veréseire emlékszem. Tibor jött az életembe, amikor apámról megváltozott a véleményem. Tibort mindenki érdekelte, aki hozzám tartozik. A papára egyébként lehetett számítani attól kezdve, hogy kijött a szegényházból, és újra suszter lett, önálló műhelyt nyitott. Ez akkor történt, amikor visszajöttem Brazíliából, a háború alatt. Tiborral elmentem apám suszterműhelyébe. Ez a nap volt a fordulat apám iránti érzelmeimben. Addig csak így gondoltam rá, mint aki ütött-vert minket. Árvaházi gyerek volt, őt is ütötték, ő is ütött. Volt egy hosszú padka a műhelyben. Ott ültek rajta apámnak a barátai. Kék szegényházi egyenruhában, simléderes csákójuk a lábuk előtt; ültek és szalonnáztak. Apám azt mondta nekik: „Szorítsatok a vőmnek helyet.” És apám kneibet, bőrvágó kést adott Tibornak, és Tibor ott szalonnázott az öregekkel, élvezte a kis suszterműhelyt, beilleszkedett közéjük. Ettől kezdve másképp éreztem apám iránt. Később oda is akartam venni magamhoz, Tibor beleegyezett, csak azt kérte, az édesanyja, a mama ne tudjon róla. Ebbe nem mentem bele, bevittem apámat a szeretetházba. De általában: nekem Brazília kellett, és Tibor kellett ahhoz, hogy másképp kezdjem látni a világot.

– Kócos című, 1963-as regényed az árvaság, a tabáni árvaság regénye. Más helyütt azt írod, a mamának – Déry Tibor édesanyjának – a születése napját a háború körülményei között is megünnepeltétek, míg a te családodban nem volt szokás tudni, ki mikor született. Hogyan vetült rád édesanyád sorsa, elhagyatottsága?

– Anyám mártír volt, ezt a sorsot fogadta el. Utólag visszagondolva neheztelek is érte, miért vállalta ezt a sorsot a sok gyerekkel – de nem tehetett mást. Dolgozott ránk, és mi nélküle kóboroltunk, mégis, ha megkérded, milyen anya volt, azt mondom: szent volt. Egyszer gyerekkoromban középfülgyulladást kaptam. Akkoriban az fel sem merült egy szegény családban, hogy orvoshoz kell menni! Anyám mellém feküdt, és két éjjel lehelt a fülembe. Még ma is érzem a leheletét, nyolcvannégy évesen. Harmadnapra fölfakadt a fülem, és én meggyógyultam.

– A Facipő Margitja és édesanyja fürdőben dolgozott. Fullasztó gőzben, akár József Attila édesanyja.

– Igen, anyám fürdőben dolgozott, és gyerekfejjel ott dolgoztam én is. Az a tragédia a fürdőigazgatóval csakugyan megtörtént. Tragédia, mert hiába nem tehettem róla – tizenhárom és fél évesen! –, az akkori erkölcsök szerint megbélyegzett voltam. Amikor a Facipő megjelent, 1943 májusában, kaptam egy lapot Edelsheim Gyulay Ella grófnőtől, a fiatal Horthyné anyjától. Ismert nevű arisztokrata nő volt, írt az akkori folyóiratokba is. A lapon meghívott a Dísz tér 12. szám alatti palotájába. Képzelheted, milyen izgatott voltam, még soha életemben nem láttam grófnőt. Nem tudtam, hogy jogom van kitérni a meghívás elől; a szegényember érzelmi függésben volt a gazdagtól, a meghívást parancsnak fogtam fel. Megkérdeztem a mamától, Tibor édesanyjától: mitévő legyek, mit vegyek föl? A mama azt mondta: ne légy izgatott; adott brómot, a szekrényből kivett egy pár fehér glaszékesztyűt: vedd fel. A palota földszintjén az inas levette a kabátom, fölmentem a lépcsőn, a szobában óriási asztal mögött gyönyörű, magas asszony ült, és azt mondta: „Kedves Oravecz Paula, hogy tudott maga az én boszorkány házmesternémről ilyen tündéralakot mintázni?” Nem tudtam, hogy az a ház, amiről írok, a grófnőé! Fölugrottam: „A házmestené? Németh néni a világ legjobb asszonya, a Tabán összes gyerekét eteti…!” „Igen, az én konyhámról” – mondta erélyesen a grófnő. A könyvemről természetesen nem írt. A Népszava kritikusa írta meg, hogy bátor könyv. Regényem kiadója egyébként Rácz László volt, üzletember, autószalon-tulajdonos, Honthy Hanna férje. Ötezer pengőt adott a kiadásért.

– Margit – Hanka Margit – nevéhez a későbbi munkáidban is ragaszkodtál. Ennek a Margitnak vissza-visszatér az életében az édesanyja mondása: „Éld le, lányom, a sorsodat.”

– Betartottam.

– A fürdőigazgatóval történt tragédia után intézetbe kerültél. A gazdag lányok, a „bőrcipősök”, elkülönültek a tíz facipőstől, akiket a Gyermekvédő Liga küldött az intézetbe.

– A kritika tévesen írta, hogy az intézet lelencház volt. Háziipari iskola volt; a lelencháztól a Liga egyik vezetője, egy arisztokrata nő mentett meg. Elvégeztem a háziipari iskolát, ott tanultam meg varrni.

– És összetalálkoztál a gyerekkori megkülönböztetéssel.

– Hűséget tanultam ott. Azt, hogy a hűségnek ára van. Mikor egy társnőm kérésére rühességet színleltem, hogy egy újonnan érkezett lányra rá tudják kenni: rühes, engem ítéltek szobafogságra, zsíros fekete kenőcsre, elkülönülésre… De megtanultam a hűséget nemcsak emberekhez: a szegénységhez is. Ma sincs igényem. Tibortól is úgy váltam el, hogy anyagi igények fel sem merültek. Az ékszereimet is letettem az asztalra. A méltóságom fontosabb volt. Tisztának kellett maradnia ennek a szerelemnek.

– Az emlékezés tisztogat. Hanka Margit kórházban ismerkedik meg első férjével, az orvossal. Életben maradunk című, 1977-es regényed Margitja sokszor visszaidézi az orvos alakját.

– Ez hiteles. A kórházban, az ablakmélyedésben álltam, és ő észrevett engem. Halálosan szeretett. Erről nem tudok beszélni. Nem tudom, méltó voltam-e a szerelmére. Gyarló viselkedésem miatt sokszor volt rossz a lelkiismeretem. Műveletlen ember kegyetlenebbül, megfontolatlanabbul cselekszik. Férjem annyira, annyira szeretett, már haldoklott, mikor egyszer elküldött engem a varrónőhöz, és láttam, hogy az ablakból utánam néz… Szerette a járásomat. De nem akarok dicsekedni.

– Hogyan kerültetek ki Brazíliába?

– Az első világháború után közkórházakba nem neveztek ki bentlakó alorvosi minőségben zsidó származású orvost. Kivételt csak azzal tettek, aki fogságból jött haza.

– Az effajta rendelkezés nem csak a harmincas évektől volt szigorúan érvényben?

– Nem, már az első világháború után is. Miskám orosz fogságból jött haza, így került vissza a Rókus-kórházba mint segédorvos. Amikor bicskei nagybátyámat bevitték a kórházba, akkor ismerkedtünk meg. Miskám mindennap ott várt a kórházban, az ablakmélyedésben… Találkoztunk, aztán szerelem lett belőle. Egy napon édesanyámat sürgősen operálni kellett, a hasürege tele volt gennyel, Miska azonnal kijött, anyámat átvittük a szomszédba, hogy ha Miska megérkezik, ne lássa azt a nyomort… Rögtön bevitte anyámat a kórházba konflissal, sebész volt, de nem ő operálta, hanem Elischer Ernő, aki Hültl Hümér mellett a kor másik nagy sebésze volt.

– Édesanyád mit szólt a hozzátok látogató orvoshoz?

– Anyám tudott a viszonyunkról. Azt mondta erre is: „Éld le, lányom, a sorsodat.” Miskám kinevezése négy évre szólt, utána a Poliklinikára került, jó nevű sebész volt már. Mikor itt is letelt az ideje, elhatározta, hogy kivándorol. 1930–31-ben vándorolt ki, előbb az Egyesült Államokba, aztán Brazíliába, akkoriban sok orvos telepedett meg ott. Már lemondtam róla, amikor elküldte a beutazási engedélyt és a hajójegyet. Rio Grande do Sulban, a kikötőben találkoztunk. Innen mentünk Porto Alegrébe, ahol sok magyar élt, és itt esküdtünk meg. Aztán átköltöztünk Arro doi Meoiba, ami német település volt; itt volt egy kis kórház, férjem ide került mint sebész és általános orvos. Még őrzöm ezt a bádog névtáblát: Clinica geral e alta cirurgia – Dr Maximiliano Csillag – Medico-operador. A kis településen portugál–német–olasz keveréknyelvet beszéltünk. Németül mindent értek. A mama, Tibor édesanyja, aki főként németül beszélt, később sokat bosszankodott az én hibás németségemen…

– Asszisztáltál férjednek a munkájában?

– Férjem tanított, műtősnő lettem. Manuális, ösztönös, érzelmi intelligencia kellett hozzá. A műszerek sem érzelemmentes dolgok. Az első műtétbe be kellett ugranom. Még pókháló volt a műtőben, sterilizálni kellett… A berendezést is férjem hozta magával. Hat évig éltünk ott együtt, nehéz műtéteink voltak, jártuk a vidéket, én is lóháton jártam… Közben Laci bátyám is kijött; de a férjem meghalt, ott temettem el, Brazíliában. A sírkövén egy szenvedő Krisztus-fej van. Nem egészen egy év múlva én visszajöttem, aztán Laci bátyám is. Ő a Budai Színkör színházi titkára volt, de az állását nem kapta vissza. Lacit Sebestyén Géza nevelte, és gyönyörűen zongorázott, fiatalkorában egy kiskocsmába járt zongorázni, így kereste meg a kenyerét. Tehetséges család voltunk. Nővérem énekelt, Gyula bátyám olyan esztergályos volt, hogy a kalocsai érsek elküldte Németországba, fél évre, tanulmányútra.

– Ahogy magad is írod: a családod két társadalmi osztály között lebegett.

– Igen, Laci bátyám a tehetsége által, én talán a szerelmeim által. Engem Tibor biztatott, hogy írjak. A háború után tanulni akartam, de Tibor azt mondta: ne, mert elveszted a hamvasságodat. Már Brazíliában megjelent egy novellám: Nagy Mihály a Délkereszt alatt. Férfi álnéven írtam. A világ legeldugottabb helye Rolante, Isten háta mögötti kis település. És ott magyarok élnek! A temetőben ilyen nevek vannak: Török Jánosné, Nagy Mihály. A magyarok 1895-ben érkeztek oda. Rolante mellett van a Canto Gallo, az Éneklő Kakas hegye. Nagy földeket kaptak a magyarok a környéken! Földéhségükben egész hegyeket kaphattak! Aztán évtizedek alatt az eső elmosta a földet, és megmaradt a kő… De 1933-ban még a gyerekek is tudtak ott magyarul.

– Te vissza akartál menni Brazíliába, aztán mégis itt maradtál. Megkérdezhetem? Déry Tibor miatt?

– Az emlékeim miatt. Ez volt az a föld, ahol élhetek. Oda megy az ember, ahol már ütötték, nem?

– De igen, úgy látszik.

– Miért van ez? A jóért sohasem áldoz az ember annyit a lelkéből, mint a rosszért. A Tabánban annyit megaláztak, megütöttek! És mégis: nekem a Tabán a szülőföldem. A Tabán és Bicske.

– Itt maradásodban mégiscsak szerepe volt annak, hogy egy élő ember több, mint egy töviskoszorús sírkő.

– Déry Tiborral Karinthynénál ismerkedtem meg. Látogatóba mentem Karinthynéhoz; Karinthy akkor már nem élt. Amikor odaértem, Tibor már ott volt. Rögtön beleszerettem. 1940-től együtt éltünk; 1946-ban kötöttünk házasságot. A Sas utcában volt az első lakásunk. Addig bujdostunk.

– Pontosabban: te velük bujdostál, Déry Tiborral és az édesanyjával. Paula! Félbe kell, hogy szakítsalak. Életben maradunk című regényed címe tulajdonképpen a mama mondása: életben maradunk, mert a fiam megígérte, hirdeti a háború végéig az idős hölgy, regénybeli anyósod. Regényhősöd, Margit, végigszorongja a bombázást, a bujkálást, az önként vállalt szolidaritást. Nem törődik azzal, hogy családja félti, de sokszor meginog. Paula, én sokat foglalkoztam a kevesekkel, akik veszélyben azok mellett voltak, akiket bántanak, de soha nem gondoltam végig, hogy mennyit szorongtak, hogy esetleg naponta meginogtak; soha nem gondoltam át a mindennapjaikat. Falhoz szögezett könyvednek az a jelenete, amelyben Margit felpofoz egy nyilaskeresztest, aztán arcul üti szerelmét: „gyűlöltem, mert nem keresztény”, mert félni kell miatta!

– Megütöttem? Megütöttem Tibort? És te fölmentettél?

– Igen, fölmentettelek. Amikor Margit az anyósával a vazelinoshordókkal teli raktárban, a padláson bujkál, az éjszaka sötétjében azzal gyötri magát: „Miért vagyok én itt? Kinek a parancsa?” Feleltél erre?

– Nem feleltem. Végigrettegtem a háborút. Többször próbáltam elmenekülni a helyzetemből. Lementem Diósjenőre, kenyérért, de ez csak ürügy volt. Tibor megírta, hogy a menekülésért azzal büntettem magam, hogy vonattal jöttem vissza. Bombázták a vasutat. A Két emléket Tibor legnagyobb írásának tartom. A háború alatt rettegéssel színezett szerelem volt ez. Alázatosnak kellett lenni, odaadónak, áldozatkésznek. Halálfélelemben szerelmesnek lenni óriási dolog. Emberfeletti. Felejthetetlenül gyönyörű volt, én még a nyolcvannegyedik évemben sem felejtettem el. Biztosan ő sem felejtette el. Aztán mégis elváltunk. De nem Böbe miatt váltunk el. Más miatt. Mások miatt. Akkor már Tibornak több viszonya volt, de az első, az nagy szerelem lehetett. Böbét én nem is ismertem tulajdonképpen.

– Akkor, a háború alatt, ott a padláson, tisztáztál magadban valamit?

– Anyám azt mondta: „Éld le, lányom, a sorsodat.” Én el akartam menekülni a padlásról, de éjszaka nem tudtam kinyitni a padlásajtót! Láttam, hogy nem tudok elmenekülni!

– Kettős portré a padlásjelenetben: „az elkényeztetett, több nyelven beszélő, művelt asszony”, aki „most puszta matracon fog hálni”, akire menye egy pillanatig gyűlölettel néz, mert jobban kell szolgálnia, mint a saját anyját – és aki azt mondja a menyének, ilyen egyszerűen: a fiam „megígérte az életben maradásunkat, ez a raktár is az életmentésünkhöz tartozik”. Margit, a fiatal nő az évek távolából így emlékszik vissza az anyósára: „az egyetlen anya, aki magához emelt.”

– Még ma is szeretem az anyósomat. Tibort már elfelejtettem…

– Elfelejtetted?!

– Elhalványult, de az anyósom még nem. Óriási alak volt. Nagyobb, mint a fia. Hogy igáz le engem a nagyságával! Még az ajtót sem bírom kinyitni! Padlón kúszom, hordók között, a lába előtt! Nagyon mély nyomot hagyott bennem az az éjszaka. Tibor… Tibor a téglagyárban lett óriás. Kijárt a téglagyárba, ott dolgozott, zsíros kenyeret vitt magával, az volt a napi kosztja. Sokszor utánamentem; soha nem tudta meg. Mikor fölszállt a villamosra, megkönnyebbültem, úgy éreztem, elindul vele egy ház, védve van. Mit csináltam volna, ha elfogják? Talán odaugrottam volna. Talán ez lett volna a sorsom.

– A családod féltett téged ettől a kapcsolattól. Attól, hogy otthontalanul bolyongsz egy szerelem miatt.

– Megpróbáltak lebeszélni Tiborról, pedig imádták őt. De féltékenyek voltak rá, különösen Pista, a legfiatalabb öcsém. Laci bátyám nagyon szerette Tibort, ő nem is volt rá féltékeny. Nem is lebeszélni, talán kímélni akartak. Laci bátyámmal közös volt a sorsunk, Laci zsidó lányba volt szerelmes, a háború után össze is kerültek; ők már 1947 februárjában megesküdtek, gyerekük is született.

– A ti háború utáni éveitekről kéziratos memoárkötetedben olvastam: olaszországi utatokról, válásotokról, arról, hogy utána kórházba kerültél.

– Tibortól 1953. augusztus 15-én jöttem el. Végleg. Rudi öcsémhez költöztem. Másnap már Tibor nagy csokor virágot és doboz bonbont küldött, jobbulást kívánt; influenzás voltam. Ide is járt, ebbe a lakásba. Egyszer itt állt, az ablak alatt; másnap egy idős bácsi jelent meg, szigetelőszalagot hozott, Tibor küldte, hogy huzatos a lakás. Amikor megnősült, akkor is feljött néhányszor. Elbeszélgettünk. Nikit mindig elhozta magával. Egyszer azt mondtam neki: Tibor, ne gyere többé, nem akarok Böbével konfliktust. Lekísértem a Hankóczy utca és Detrekő utca sarkáig, hogy megünnepeljem a búcsút. Niki leült az úttest közepére, és hol Tiborra nézett, hol rám, és nem mozdult. Jöttek az autók, elugrott, aztán visszaült. Végül Tibor egyet füttyentett, akkor tűnt el Niki, akkor láttam utoljára.

– Niki a te kutyád is volt?

– Niki az én kutyám volt, én szereztem Csobánkán. De Tibornál maradt. Így lett Tibor kedvenc kutyája. És kisregény-hőse. Soha többé ilyen kutyája nem volt.

– Azután évekig egyedül éltél.

– Hét évig éltem egyedül, bár voltak barátaim. 1960-ban újra férjhez mentem. Nem kell róla írni.

– De hát nem zárult le Déry Tiborral az életed!

– Dehogynem. Lezárult. Ami még jött, az a sorsom volt. Amit még le kellett élnem. Amit még le kell élnem.

Rekviem

Isten vele, szomszéd

Egy évvel ezelőtt még izgultam az életéért.

Olyan körülmények között ismertem meg, ahol eszünkbe sem jutott, hogy valaha meghalunk: egy tokiói koncertteremben. Mendelssohn búcsúdala után odajött hozzám, és azt mondta: „It’s good to see neighbours.” Jó dolog szomszédokkal találkozni. Kérdően néztem rá. „Jugoszláv vagyok” – mondta.

Gyönyörű férfi volt.

Két héttel később, Aszahikavában, abban az észak-japáni kisvárosban, ahonnét eltűnt a nyári forróság, és a pálmák fülledtségét felváltotta a lomboserdők hazai jó szaga, újra találkoztunk. Jókedvű volt; körülbelül a Balkánnal lehettünk azonos szélességi fokon. Idejött nyaralni, mondta, nem érdekli semmi, csak a fák és a zene. Megint eljött a hangversenyre, a magyar gyerekkórus hangversenyére, és amikor felhangzott az „Isten veled”, megint ránk nézett. „Isten Önnel, szomszéd” – mondta a koncert végén, és mindnyájunkkal kezet rázott.

Ki lehet? Zenekritikus? Emigráns hegedűművész, akit felkavar a szomszédság, a közös határ, az európai hang, a majdnem-hazai táj?

Acélszürke öltönyt viselt, a haja őszülésébe beleképzeltem az egykori szőkeséget, finom mozgású keze alá a hegedűt, rugalmas lépteihez a pódiumot. Kitűnően beszélt angolul.

Szívfájdalommal láttam, hogy a felesége is gyönyörű.

Másnap újra találkoztunk az aszahikava–szapporói expresszvonaton. Ők ketten voltak, de mi már nem negyvenhárman, csak hárman: egy tizennégy éves kisfiú, aki negyenfokos lázzal, önkívületben hánykolódott a párnás ülésen, egyik oldalán a hazai gyógyszereinkkel tehetetlen magyar orvos, a másikon én, a betegápolásra teljesen alkalmatlan kísérő. Ott kellett hagynunk a gyerekkórust, hogy az ismeretlen ázsiai kórtól megpróbáljuk megmenteni a kisfiút. A szülők itthon, Soroksáron semmit se tudtak, mi pedig kimeredt szemmel néztük, ahogy az elfehérült állon végigcsorog a nyál. Azt hittük, sosem érünk be a kórházba, sosem érjük el Szapporót.

Akkor lépett oda a magas, elegáns szomszéd, és adott egy lázcsillapítót. Ottani gyártmányt. A gyerek lecsöndesedett, kimerülten elaludt, és a szapporói állomáson már vártak bennünket a mentők.

– Minden jót – mondta a vonatlépcsőn a jugoszláv férfi, és hegedűművész-ujjaival átnyújtott egy névjegyet. Ráírtam a dátumot: 1965. július 24. Amikor a híres szapporói belgyógyász és nagy műveltségű rákkutató, dr. Takeo Wada öt nap alatt meggyógyította a gyereket, és az át nem aludt éjszakák után végre lenéztem a szállodából a tóra és a szigetekre, ahol nyárfák nőnek és otthonról ismert virágok, megnéztem a névjegyet is. Ez volt rajta: Vladimír Rolović, Jugoszlávia rendkívüli és meghatalmazott nagykövete.

Hat évvel később, Svédországban megölték. Tavaly ilyenkor még izgultam az életéért; de nem volt senki, aki idejében odaadta volna neki a megmentő gyógyszert.

Gyönyörű volt, művelt volt, és nagyvilági, finom ujjaival nem hegedűt szorított, hanem fegyvert: partizán volt a második világháborúban.

Ilyen embert, ilyen embereket visz el a boldog békeidő. Tegnap őt, ma téged, holnap minket. Egyszer a terrort is elviszi, mert ősi törvény, hogy a terror megemészti magát. És a terrornak majd senki sem mondja akkor: Isten vele, szomszéd.

De addig újabb és újabb hírek jönnek, mint tegnap éjjel és ma hajnalban, Münchenből, az Olimpiáról.

Ne szokj hozzá.

Naplómból XII

„Aludni annyit tesz, mint kipihenni a világegyetemet, és a pihenés nehéz annak, aki tudja, hogy kivont szablyával üldözik” – írja A bokharai Abenhakán, aki a maga labirintusában halt meg című novellájában Borges.

Valamelyest enyhít a dolgon, ha a szablyára nem mondják azt: ásó. S a világmindenségre nem mondják: ember léptékű. És ha az üldözésre nem mondják, hogy a szabadság velejárója.

Aludjunk, fiúk. Nyugodalmas jó éjszakát, hiteles jóakaratot.

Álmodjunk a térképről.