Absztrakt tehén

A tehénnel déli tizenkettő tájt találkoztam másodszor. A csont-bőr nem jó kifejezés; elvékonyodott addigra, mint a füstcsík. És nézett rám, nézett, onnét, a magasból, egyenesen, lefelé; senki sem tud úgy nézni, mint a gyerek meg az állat. Elfordítottam a fejemet.

– Courage – suttogta a tehén. – Bátorság.

Nem szeretem, ha a fülembe suttognak. Mondja hangosan, ha valamit akar.

Már a belvárosi magasháztól is irtóztam. Egymásra fülledt benne üveg, pozdorja, műanyag, alumínium. Benyitok az egyforma szobákba, mesterséges mondatok csapnak ki az ajtón.

Az ezüsthajú lektornő, aki mellett megtelepszem, végre a lényeget mondja. Előtte az íróasztalon regényfordításom; nagynevű angol író, tűvillogású humor, ádázul pontos stílus. Ahol a lektornő ceruzája járkál, épp urbánusok és népiek kerülgetik egymást. Angol urbánusok, angol népiek; még 1938-ban. Egy londoni lap külpolitikai rovatvezetője takarmányrépáról próbál társalogni.

– Megbocsáss – mondja a lektornő –, miféle szavakat adsz te ennek az úrnak a szájába? Pálinkás jó reggelt, hogy ityeg a fityeg, oltvány, dugvány – mit akar ez?

– Imponálni – mondom védekezve.

– Ezzel? Ilyen szavak, a te szádból – ne is haragudj, ez nem hiteles.

– Miért nem? – húzódom egyre beljebb. – Nekünk kertünk volt. Falusi házunk. A dédapámnak harminckét hold földje. Jószág. Kiskoromban még megvolt a tehenünk.

– Neked ahhoz a tehénhez semmi közöd – mondja kedvesen a lektornő.

– De hát – mondom elveszetten – egyszer tanítottak engem fejni is. És nekem erős emlékem a falu. A ház. A kert. A tehén.

– Ágnes – mondja a lektornő, és mosolyog.

Nézzük egymást.

– Az a tehén – mondja halkan a lektornő – absztrakt tehén.

Tizenkettőt kongatnak.

 

Jól van, gondolom lenn, a Vörösmarty téren, a költő összefirkált szobortalpa előtt, akkor hát nézzünk utána. Nézzük meg ezt a tehenet közelebbről. Bődüljön ide a ház elől, ahol magára hagyták, szimatoljon az összeszáradt legelőkön, csapja szét a farkával az újra támadó legyeket, torpanjon meg a kutaknál s az országúton, döfjön idáig a szarvával, ha van neki – nem emlékszem, mert nem figyeltem meg.

Most semmi másra nem figyelek, csak erre a tehénre.

Hogyan lesz belőle óhatatlanul absztrakció.

Hová tűnt mögüle az otthonom.

Miért nem tehénfejéssel foglalkoztam mostanáig; helyette mit csináltam.

Mit vállaltam magamra a külvilág zavarórepülése közepett; mit nem vállaltam el.

Milyennek láttam kútkáváról a nagyvilágot.

Kik próbáltak letaszítani; kik fölemelni.

Ha zuhantam, miben adatott megfogódznom.

S ha semmi közöm hozzá, miért fáj.

 

Absztrakcióba nem lehet belehalni.

New Orleansban kunyhószerű sírkamrába temetik el a halottakat.

Falak közt éltem le az életem nagy részét; falak hűlt helyén a legjavát.

Az a három férfi, akinek a múltját is szerettem, értette ezt is: a tartós kőomlást. Zoltán leventeként jött vissza Passauból a háború utáni pusztára; Elechi mint katonatiszt börtönbe került a semmivé váló biafrai arcvonalon; George-ot – hadd szólítsam így, máig sincs biztonságban – lakóhelyén 1952-ben halálra ítélték, aztán életfogytiglani, később tízévi szigorított fegyházra, végül „jó magaviseletért” hat és fél év után kiengedték, közben összetörték a műtermét.

Még nem szerettem szabad embert.

A családom minduntalan elvesztette a szabadságát, s nehezen nyerte vissza a biztonságos házfalakat. Születésemkor már csak legenda volt a harminckét holdas kondorosi birtok – zsíros feketeföld –, anyai nagyanyám három bátyja állítólag elmulatta. Mosolyognom kell rajta, három vidéki fiatalember kártyázik, húzatja a cigánnyal, régi magyar filmjelenet. Megéri? Az ifjak egyike különben földműves lett, később „gatyás Dani bácsi”-nak csúfolták, s valamikor a háború után belépett a termelőszövetkezetbe. Nagyanyám csöndes, vad elszántsággal küszködött, hogy talpra állítsa a szűkebb családot, s ez mindannyiszor sikerült neki. Rekedtes, mezzo fekvésű, mindig halk és mindig határozott hangjára máig emlékszem; máig hiányzik. Nem volt előtte becsülete csak a munkának; a léhűtőket elkergette. Egyik unokaöccse a szülei halála után levelet írt nagyanyámnak: „Most, hogy egyedül maradtam, Riza néni köteles engem eltartani…” Nagyanyám azonnal válaszolt: „Jól van, fiam, vállalom a kötelességem. Pénzt azt nem, de küldök neked egy kötelet, akaszd föl magad…”

A munkának ez a sötét tisztelete úgy belealvadt a családba, mint a vér. Anyai nagyapám suszter volt, szakmáját úgy tanulta ki, ahogy a múlt század végén kellett: két évig csak pesztrálta a mester gyerekeit, a harmadik évben, maga is tizenöt évesen, megkapta a segédlevelet. Jó mesterember volt, mondják róla. A fényképei tanúsága szerint rendkívüli szépségű férfi már meglett fejjel vette el nagyanyámat; a suszterműhelyben pálinkát is mért a hajnali háromkor bezörgető aratóknak, míg a család el nem unta a nyugtalan éjszakákat. Első világháborús frontképe maradt utána, és az a napfényszínű ház, amelyben anyám bátyja, anyám s eztán én is megszülettem, Endrődön, az úgynevezett Szarvasvégben, az Andrássy út 28-ban. Az utcát azóta átkeresztelték, a házat átépítették, a falakat fájdalmasan átfestették; maga a falu is város, és Gyomaendrődnek hívják.

De én tudom, amit nosztalgia nélkül tudnom kell: a ház egykori fekete fakerítése mögött kert volt, sárga keramitköves úttal, rózsafákkal, a kerekeskút mellett vörös szilvafa, a kerítés tövében szamóca, sóska, csalán; távolabb, a liget felé egy holdnyi konyhakert, istálló, az istállóban tehén, egészen a háborúig; még távolabb, a piactéren s a század elején káposztáshordó, arra állt fel nagyapám az első világháború végeztével, s éltette gróf Károlyi Mihályt, és földosztást követelt, míg nagyanyám a magasból le nem ráncigálta – „gyere haza, Fábián, már megint ittál” –, s még távolabb, Erdélyben, a család reménykedve figyelt, Nagyváradon, Szalárdon, Marosvásárhelyen, Kolozsvárt, szépséges ismeretlenek, nagyapám testvérei, kisöccsei, kishúgai, csak fényképen láttam őket, a második világháborúban gyilkosságnak estek áldozatul, talán a román Vasgárda ölte meg őket, talán a bevonuló magyarok, remélem, nem a magyarok; de az első világháború után még ők is reménykedtek, nagyapám testvérei és sógorai, ott Erdélyben, és nagyanyám és nagyapám is, itthon, nem sokáig, mert a falu szélén álló, napfényszínű házat a Kommün végnapjaiban először a bőrkabátosok rabolták ki, „Kun Béláék”, ahogy a család emlékezett, másodszor a fehérterroristák, „Héjjasék”, harmadszor a románok, egy román tiszt állítólag el akarta hajtani a tehenet is – akkor még az udvarban volt az istálló –, de nagyanyám sodrófával elkergette.

Courage!

Ez volt a tehén első szereplése.

Nagyanyám mindhárom rablás után újra nyitotta a műhelyben berendezett üzletet; „tekintetes asszony – írták a nagykereskedők –, tudjuk, az ön neve mit jelent, önnek bármikor hitelezünk…” Nagyapám akkor már betegeskedett, gyomorfekélyét a híres pesti sebész, Hültl Hümér operálta, a műtétre mindenük ráment; hazafelé rázós vonat és rázós szekér vitte nagyapámat, elvérzett, 1922 volt már, anyám tizenkét éves, a bátyja, Laci bátyám – Endrődön a Lajost Lacinak becézik – tizenkilenc, beálltak dolgozni, nagyanyám rutinja, sziszifuszi reflexei átszíjazták az életünket, az övékét s később az enyémet is.

A régi, napfényszínű festék átüt a házfalon. Én tudom ezt, mert a festékréteg olyan, mint a háború: az egyik eléri a másikat.

1943 telén vérmérgezésben meghalt nagyanyám; azt mondják, az Isten akarta, hogy ne érje meg a háború utolsó esztendejét. Aranyinjekciót kapott a lábába, s Weiss doktor elfelejtett szólni neki, ne húzzon aznap fekete harisnyát – nagyanyám feketében járt korai özvegysége óta –, a seb hamarosan elmérgesedett. „Már a gyerekeimért se” – mondta nagyanyám a kórházi ágyon, és még valamit akart mondani, de csak mozgott az ajka. „Tudom, mit akartál mondani, anyám – zokogott Laci bátyám a halálos ágynál –, anyám, ebben a családban mindenkinek egyformán fog jutni mindenből!” Mert jogot is tőle tanultunk, nagyanyámtól: egyformán kezitcsókolommal köszöntünk jegyzőnének és kubikosnak, s láttuk, milyen az észrevétlen ajándékozás; ötven évvel később olvastam egy hajdani summáslány szavait – „Boldog újesztendőt adjon a Jóisten, örömet és áldást mindnyájunknak itten… evvel a verssel elmentem én mindenüve… kaptam öt vagy hat narancsot, énnekem az olyan boldogság vót…” – és név szerint megemlíti a házunkat; és egyszer azzal mentem haza az iskolából, hogy a gazdag gyerekek uzsonnáját el kell osztani a szegény gyerekek közt, „kommunista beszéd – mondta mosolyogva nagyanyám, és a térdére húzott. – Sose vedd el a másét.”

Elvesztettük vele a talajt a lábunk alól. A föld emlékét. A házat, a kertet. Szüleimmel kezdettől a Dunántúlon, Zalában éltem; csak nyaranta, karácsonykor és húsvétkor jártunk Endrődre, mégis ez volt a „hazamegyünk”, az elfészkelődés. Apámnak és nekem a Dunántúl a kalandot jelentette; apai családom a nyugati határvidék városaiban, falvaiban lakott, egyedül nagyapám nősült az Alföldre, de apám nem találta a helyét Battonyán, egy barátjával, Parragi Györggyel Győrbe szegődött újságíró gyakornoknak, míg apám húga, Elza néném Pestre ment szakmát tanulni.

Ha Endrőd fészek volt, Battonya ekhósszekér. Apai nagyszüleim városról városra költöztek, a csomagokból kikandikáltak nagyapám foszladozó szélű könyvei. Nagyapám hűségesen írt mindenünnen, s a sárgás levelezőlapokat névvel jegyezte: „szerető nagyszüleid, Irma, Zsiga”. Nyaranként őket is látogattuk, a kertben mák nőtt, s valamelyik udvarukban élt egy parittyaként kivágódó, sziszegő gúnár. A házban mintha mindig alkonyodott vagy hajnalodott volna. Feladat volt itt élni. Nagynéném Pesten albérletben lakott; apám Győrött éjszakánként összetolt két szerkesztőségi bőrfotelt, Parragi György a másik kettőt, úgy aludtak.

A legenda szerint apám egy bálon látta meg anyámat. Lehet, hogy nem így volt, nekem mégis így tetszik a legjobban: egymásba forog a parketten a szépség és a nyugtalanság, a biztonság és a kaland. Valami mondhatatlan izgalommal éltem ennek a házasságnak az árnyékában, tudtam, hogy apámnak anyám, anyámnak pedig nagyanyám a legfontosabb, ők hárman egymásnak az erkölcsi törvény, csak aztán jövök én, bemondásaimmal, színjeles bizonyítványommal, elálló fülemmel. Lédi kutyám – hatalmas farkaskutya – őrködött, amíg aludtam. Boldog gyerekkorom volt.

A zalaegerszegi villában, amit béreltünk – meg nem vettük, mert a rádió rémületes híreket mondott Németországról –, lila akác futott a tornác üvegtetején, a diófa ebédlőbútoron manóforma minták ugráltak, s az asztal alatt, a Pesti Napló díszalbumából ötéves koromban Goethét olvastam: „Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár…” Egyszerre kaptam a betűvel a rímet, a zenét, a vágyat és a távolságot, s azt, hogy a világban ilyen különös szavak vannak: „tengerár”, „holdsugár”, „partra döng”. Maga a „Zalaegerszeg” szó is különleges volt, előkelőnek éreztem, mint később azt, hogy „Washington D. C.”.

Apu a Zalai Hírlapot szerkesztette, vasárnap délelőttönként pedig futballbíró volt a MOVE ZSE – a Magyar Országos Véderő Egylet Zalai Sportegyesülete – valamelyik meccsén. Néha szabadjegyével mi ketten, Apu meg én, vonatra ültünk, szótlanul néztük a szokatlan dombvidéket. Ha Pestre ment, Apu a parlamentből tudósított; ilyenkor szüleim este sokáig fennmaradtak és halkan beszéltek: „Peyer Karcsi… Rassay… Drozdy… Az ellenzék… Trianon…” Semmit sem értettem.

„Malária, trachoma és fertőzött ivóvíz pusztítja Zala megye népét” – írta a Virradat című nyilaspárti lap 1940. augusztus 26-i száma. A lap Zalaegerszegre kiküldött tudósítója természetesen megnevezte a malária, a trachoma és a vízszennyezés kórokozóit, és felelősségre vonta a város két napilapját, a Zalai Magyar Életet – ez volt a Zalai Hírlap új neve – és a Zalamegyei Újságot. „Az előbbi – írta a tudósító – immár negyedszer változtatta meg a címét, de még ezzel sem tudja múltjának foltjait eltüntetni… Ez a lap a nyilasok rágalmazásában a körúti ó-liberálisokat is megszégyenítő módon jár elől… Ez az állapot éveken át tartott a főispán tudtával.”

A másik lapnak, a Zalamegyei Újságnak – folytatta a tudósító – „külsőleg a Zrinyi Rt. a tulajdonosa, valójában pedig Pehm József prelátus, Zalaegerszeg apátplébánosa, aki a nemzetiszocializmus esküdt ellensége. Pehm József a Habsburgok törhetetlen híve, aki Ottó születésnapja alkalmából személyesen szokott hálaadó misét mondani. Irányítása mellett azután a Zalamegyei Újság egy úton halad a nyilasok elleni hadjáratban a főispán lapjával.”

A tudósító végül elmondja, hogy a Szent István király tiszteletére kitűzött zászlót egy korábbi nemzeti ünnepen letépték a zalaegerszegi nemzetiszocialista székházról, s kifejezi reményét, hogy „talán nem tépik le megint…”

Letépték-e, nem tudom. Mi akkor már nem voltunk Egerszegen. Szüleim belefáradtak, hogy a főispán csak egyik hónapról a másikra hosszabbíthatja meg Apu munkavállalási engedélyét.

A Hírlap nevét azért kellett – ha jól emlékszem, kétszer – megváltoztatni, mert Pehm József apátplébános a katolikus egyházon esett sérelmek miatt sajtópert indított „a főispán lapja” ellen; mindkét esetben megnyerte a pert. A nyilaspárti lap persze egybesöpörte az apáturat, a trónörököst, a főispánt, a lapszerkesztőt s jó néhány, rútságokkal illetett magyar állampolgárt. Évtizedekkel később, 1973. szeptember végén Pehm József apátúr – Mindszenty hercegprímás – meg én véletlenül egyszerre érkeztünk az Egyesült Államokba, Washington D. C.-be. S nekem ott, a Kongresszusi Könyvtárban nemcsak a zalaegerszegi sajtóperek jutottak eszembe, és nemcsak a hercegprímás 1956-os rádiószózata, hanem az is, hogy volt egy pillanat az életünkben, amikor egyszerre undorodtunk a rútságoktól, s hogy rútságot az ember nem fejt ki és nem ismétel meg, mert abból lesz a malária, a trachoma és a fertőzött ivóvíz.

A kollégák segíteni próbáltak egy darabig. Parragi György az úgynevezett „lapkorlátozó rendelet” egyik enyhébb időszakában levelet írt Apunak: „Kedves öreg Komám! …arról van szó, hogy a Sopronvármegyét kiterjesztjük Pápára is…a riporteri teendőkre keresünk egy embert… Sajnos azonban, ami az anyagiakat illeti…” Talán ezért nem lett semmi az egészből. „Különben hogy éltek Zalaországban? …baráti szeretettel ölel Parragi Gyurka.” Évszám nincs; „Zalaországból” 1940 első felében jöttünk el. Drozdy Győző felajánlotta a Magyar Gazda című kisgazdapárti lap tudósítói állását; ez sem ment tovább egy évnél. Többen álneves újságírást ajánlottak; Apu nem tudott álnéven dolgozni. Az Esti Kurir cégbélyegzős levélpapírján 1941. március 17-i keltezéssel a főszerkesztő ezt írta: „Kedves Barátom! Vonatkozással legutóbbi szóbeli megbeszélésünkre, értesítelek, hogy amit ígértem Neked, nevezetesen, régimeváltozás esetén pártfogásom alá veszlek. Úgy gondolom, hogy nincs messze az az idő, amikor mint titkár működhetsz majd mellettem a helyzetnek megfelelő dotáció mellett. Hogy szavahihetőségemet ne vonhasd kétségbe, íme írásban is megerősítem azt, amiről Veled már olyan régen tárgyalok. Addig kitartás, dolgozz, amit tudsz. A politikai rész – erre is elég érettnek tartalak – a fentiek természetes folyamánya lesz. Baráti köszöntéssel híved: Rassay Károly, ny. államtitkár, képviselő.” Apu kitartott, „dolgozott, amit tudott”; kitanulta a sofőrszakmát.

Budapesti albérletünk a Népszínház utca elején volt, idegen bútor, rézgombos ágyak, poloska; a lépcsőházban egy öreg férfi megkergetett, rémületemben lezuhantam a lépcsőn.

Egyetlen napig volt Apu taxisofőr, a Kék Taxinál vagy a Szürke Taxinál, nem emlékszem. Az első borravaló után kilépett a cégtől. Ezután újságokkal ügynökölt, útjairól megszégyenülten jött haza; később Drozdy Győző fivére, Drozdy Gyula vette fel a garázsába garázsmesternek, aztán kocsimosónak. Addigra már kétszobás, önálló lakásban laktunk, a Visegrádi utca végén, ott, ahol a házak közé beékelődött egy-egy üres telek vagy ócskavastelep. Két szoba bútort felhoztunk Zalaországból: a kombinált hálószobát és a diófa ebédlőt. És felhoztuk a könyveinket. Nyaranta, karácsonykor és húsvétkor most is hazamentünk Endrődre; a napfényszínű házban együtt volt, aki élt, nagyanyám halála után Laci bátyám élt ott a feleségével és a kislányával, Judittal. Apu után Laci bátyám is megkapta a behívóját.

Az udvaron vagy a konyhában folytatásos játékot játszottunk, kettőt. Az egyik egy földalatti ország részletesen kidolgozott történelme volt, a másik a majdani férjhezmenetelünk utáni életprogram. Ábrándokat játszottunk; ebben a második játékban engem Fenyvessy Magdolnának hívtak, Juditot Ligethy Katalinnak, nevünkben az úri középosztály álom-helyesírása; foglalkozásom: színész, a Judité: író; a férjem lapszerkesztő, a Judit férje textilgyáros; Kolozsváron éltünk, Granadába mentünk nászútra.

Jóval a háború után szereztem tudomást anyai nagyapám rokonairól, akiket Kolozsvárott meggyilkoltak (talán a vasgárdisták), s a negyvenet is elhaladtam, amikor értesültem a legendáról, amely szerint apai nagyapám családja egykor Granadából indult Európa belseje felé. Mindezt nem is álmodtuk akkor.

Tizenháromszor kellett Apunak bevonulnia; Laci bátyámnak, azt hiszem, csak egyszer. Apu végigmenetelte a visszacsatolt országrészeket, amelyekről annyi cikket írt; a Felvidék visszatérte után emlékérmet kapott mint tüzérgyalogos; a Délvidéken megsebesült a lábán; 1942-ben a század előtt járt mint szállásmester. „Szállásmester.” Gondoltam, én is az leszek. Tizenharmadik bevonulása előtt Apu a házunkkal szemben lévő ócskavastelepen dolgozott; gömbvasakat cipelt, munkájával meg voltak elégedve: „bármikor visszajöhet”, mondták neki. Sohasem panaszkodott, hogy sérve van. A gyalogmenetből lapokat küldött, úgy írta őket alá, ahogy a szüleitől tanulta: „szerető apád, Gyuri”. Büntetőszázadba került; állítólag Parragi György összeírta azokat az újságírókat, akiket a háború után a Magyar Nemzetnél kívánt foglalkoztatni, Apu is köztük volt; a Gestapo 1944. március 19-én megtalálta ezt az úgynevezett „feketelistát”. Lehet, hogy Visegrádi utcai lakásunkon is a németek jártak (azt remélem, a németek); mi már nem laktunk ott, a lakást kirabolták, s beletéptek a Pesti Napló díszalbumába, épp a Goethe-versnél: „Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng; a ligetben ha néma csend borúl rám, téged köszönt.”

Apu betöltötte a harminchetedik évét. A gyalogmenettel kivitték az országból. Éhenhalt.

Laci bátyám is. Ő még a magyar határon belül, Kőszegen, és negyvenegy volt.

Apai nagyszüleim és Elza néném az ausztriai Franzensdorfból, Judit unokatestvérem az édesanyjával az ausztriai Eihofból került elő.

Mi ketten, Anyu meg én a német megszállás alatt Pesten voltunk. Anyut egyik szökése alkalmával sem lőtték le; én az utolsó gyalogmenetben sem fagytam meg. Amikor az oroszok kiverték a németeket, hazamentünk Endrődre. A családban soha többé senki sem beszélt arról, hol járt a háború alatt, és mi történt vele.

Otthon voltunk, a házban.

Semmi értelme annak, hogy „napfényszín”.

Azért Judittal tovább játszottunk. Nem Fenyvessy Magdolnát és Ligethy Katalint, nem. De a másikat igen, a földalatti országot.

A pesti lakást bombatalálat érte, és nem engedett vissza bennünket a tulajdonos; a kombinált hálószobát elvitte egy nyilas házmester, a diófa ebédlőbútort manómintáival elvitte egy ávós őrnagy. Három mesekönyvem maradt meg, s az összetépett Pesti Napló-díszalbum.

Szegedre költöztünk, hatalmas, látványos tömeglakásba, eladtuk az endrődi házat a kerttel; az egyholdas konyhakertet és a tehenet már a háború alatt el kellett adni. A pénzt, amelyről nem tudtam, hogy fele az én örökrészem, valaki befektette valami üzletbe, minden elúszott, Anyura csak egy kétségbeesett levél maradt: „…és hogy ebben a rohadt üzletben még bent vagyok, nagyrészben éppen a Te pénzed az oka, mert azt Neked hiánytalanul meg kell kapnod, még ha a tíz körmömmel kaparom is össze, vagy az utolsó párnám rámegy, akkor is.”

Sohasem kaptunk semmit.

Huszonegy évig nem volt lakásunk. A fiatalságom valósággal körém kövesedett, mintha mindennap hánytam volna. Pestre jövet gyermekotthonban laktam, aztán odaköltöztem Anyu albérletébe, a főbérlőt Fellnernek hívták, előbb a fürdőszoba, később a konyha, végül a szenespince használatát tiltotta meg. Lavórt, petróleumfőzőt, fát, szenet a szobánkban tartottunk; Anyu rendkívüli szépségét a nagyapától, szívósságát a nagymamától örökölte, az SS-őrizetből negyven fokos lázzal megszökött, de följelenteni, tiltakozni, kikövetelni, ami jár – erre nem volt képes. Elveszetten éltünk, egyik napról a másikra, lekváros kenyéren, vasárnap zöldséglevesen, ha tellett, német briketten, de hát az egész ország koplalt és fagyoskodott; esténként elnéztem, ahogy Anyu az ágyon ül – törött rugójú sezlonon aludt, én meg a földön, egy farostlemezen –, és könnyesre neveti magát, hogy egyszál világoskék hálóingjén már nincs mit varrni, úgy szét van menve, annyi rajta a szakadás, „mint rostán a lik”.

Hét évig laktunk ebben a szobában. A forradalom alatt Fellner az ügyvédje útján fölmondott és megfenyegetett, szerencsére kaptunk egy homályos társbérleti szobát a környéken. Erről hamarosan kiderült, hogy tulajdonosa van, s mert a forradalom után részben visszaállt a magántulajdon, minket perbe fogtak, két év után a pert elvesztettük, s egy sötét és nyirkos szükséglakásba költöztünk, alattunk éjszakánként részeg vándorköszörűs verte a feleségét. Néhány hónapig a férjemmel laktam, elegáns budai lakásban, aztán visszaköltöztem a szükséglakásba, akkor már sírtam éjszakánként. Sírtam azon a napon is, a stúdióba menet, amikor főosztályvezetőm véletlenül mögöttem szállt be a liftbe. „Hát maga miért sír?” „Mert soha, érti, soha nem lesz lakásom.” „Lakása? Mért nem szólt hamarabb? A sógorom az Országos Takarékpénztár vezérigazgatója.”

Így költöztünk a jelenlegi otthonunkba, 1966 szilveszterén, s fizettünk, amennyit bírtunk, a volt férjemmel közös lakás árának rám eső részéből, meg a lekváros kenyéren elspórolt évekből, ebből a hányadékból – nem számít, az ablak kertre néz, világos van, annyira világos, hogy belefájdul a szemünk, évekig kapkodunk a villanykapcsoló után, mintha villany égne, és elkerüljük a városrészeket, ahol laktunk, őrizetben vagy anélkül, és újra és újra megérintjük a falakat, a falakat!

„Kellene vennünk egy parasztházat”, mondta Anyu a 70-es évek közepén, mikorra az adósságunkat már kifizettük, és megint vágyakoztunk néha.

Aztán mégsem vettünk semmi ilyesmit.

1986-ban, amikor engem a vonaton kiraboltak, láttam, hogy helyes volt a tartózkodásunk. A tulajdon minket nem becsül. Legyen meg a falak mindennapi biztonsága; azontúl csak a várakozásnak van értelme. A rablás után Anyu szótlanul lehúzta a gyűrűjét, és nekem adta. Nagyon beteg volt már. Nem ezek között a falak között búcsúztunk el. Hiába próbálom, nem tudok erről írni.

A naplójának borítója alatt egy újságból kivágott fotót találtam. Öreg juhász ül a legelő szélén, szétnyíló térddel, nagy csöndben, és mellette ül a kutyája. És azt mondják nekem, és nekem mondják, hogy semmi közöm hozzá!

Zsidók vagyunk.

Nekünk úgyis csak absztrakt tehenünk lehet. Absztrakt kutyánk, absztrakt juhászunk, absztrakt falaink.

Absztrakcióba nem lehet belehalni.

1992-ben, a szigligeti Alkotóházban, egy este, amikor a szégyenre, a háborúra, a kabátra fölvarrt Dávid-csillagra terelődött a szó, két eltérő múltú, fiatalabb kolléga, Széchenyi Ágnes és Békés Pál azt mondta nekem: a Dávid-csillag nem szégyen.

Nem. Persze hogy nem. A Dávid-csillag nem. Az nem. A megjelöltség igen. Csillag, kereszt vagy négylevelű lóhere, mindegy. Az a szégyen, ha az embert, megjelölik, mint egy szarvasmarhát.

Courage! Mint egy szarvasmarhát.

Ahogy kimondtam, tudtam, hogy ez volt a tehén harmadszori és végleges inkarnációja, hogy immár se nem földszagú, se nem füstszagú, csak történelmileg kód értéktű, és hogy éppen ezért nincs a világon olyan fal, amely ettől az absztrakciótól egy másodpercre meg tudna védeni.

Nagyapám negyven évig dolgozott egy szótáron, amit senki sem akart kiadni, a legkevésbé ő maga, nagyapám.

Épp csak le akarta írni a szavakat, lassú, kimunkált betűkkel, egymás mellé, becézni őket, mint Gertrude Stein, amikor azt állította, hogy „a rózsa az rózsa az rózsa az rózsa…”

Nagyon el tudott a dolgokban gyönyörödni nagyapám.

Az első világháborúban hadifogságba esett, hét évet töltött Szibériában. Pontos ujjaira fölfigyelt egy sebészorvos, maga mellé vette felcsernek. Nagyapám hét éven át magyar sebesültek műtétjénél segédkezett. Gondolom, oroszokénál is. Soha nem beszélt róla.

Beszélgetni nem volt vele könnyű. Mondatait teleszőtte képpel és példázattal. – Az Úr is megkímélte Ninivét – mondta, aztán kis csönd után hozzátette: – De nem kímélte Szodomát. – Máskor meg azt mondta: – Mindig észnél kell lenni. Sámson haját is akkor vágta le Delila, amikor Sámson egy pillanatra nem figyelte, hogy mi történik. – Vagy egyszerűen rám szólt: – Mit állsz ott, mint Lót felesége? Fordulj előre, kislányom.

Hanem a legkedvesebb története Ábrahám atyjáról, Terahról szólt: hogyan vitte le a fiát valami föld alatti csarnokfélébe, a bálványokhoz, hogyan rakott ételt-italt elibük, abban a meggyőződésben, hogy elfogyasztják, s a mozdulatlan agyagszobrok látványa hogyan vezette rá Ábrahámot a hitre, hogy egy az Isten, és láthatatlan.

Magamban kinevettem nagyapámat. Egyenletesen halk beszédjét meg-megszakítva, zsebéből hatalmas, fehér zsebkendőt húzott elő, kifújta az orrát, s aztán visszasüllyesztette helyére a zsebkendőt, de úgy, hogy a vászon egy fehér csücske mindig kikandikált a zsebből. Volt ebben a csücsökben valami öreguras, valami türelmes, valami elhagyatott. Bárhol laktak is, mindig nagy kert volt a házuk körül; nagyapám kora hajnalban megállt egy-egy virágbimbó előtt, és nézte. Nem locsolta, nem simogatta, csak nézte. Derékból kicsit meghajolt, néha ütemesen hajlongott.

Nem voltak heves mozdulatai. Megütni egyszer ütött meg. Reggel volt, lehúztam a tejnek a bőrét, ahogy a köcsögből kiöntötték. – Te nem iszod meg a tejnek a fölét? – kiáltotta nagyapám. – Te válogatsz, mikor mások éheznek? – És pofon vágott. Lapáttenyere volt, ujjainak nyoma három napig vöröslött a bőrömön. Nagyapám három napra bezárkózott a szobájába.

– Mit állsz ott, mint Lót felesége? – mondta halkan, amikor előjött. – Fordulj előre, kislányom.

Széles vállú, erős ember volt. Ha nem a szótárral vagy a tanítványaival foglalkozott, vagy ha éppen nem a templomban foglalatoskodott – akárhányan voltak odabenn, kizengett a hangja –, követ faragott néha, sírkövet, és bele a betűket: lassú, kimunkált betűket. Fekete festékkel kente be őket, aranyat nem használt soha. Amikor megkérdezték, miért nem, csak visszanézett a kérdezőre: – Minek?

Nézeteltérése egyszer volt életében. Egy jómódú, idősebb úr lánya, akit a faluban széleskörűleg ismertek, elcsavarta apám fejét, olyannyira, hogy fiatal apám elhatározta, feleségül kéri. Apám akkor még nem ismerte édesanyámat. Tetszett neki a lány, és semmi sem zavarta ábrándjait. Nagyapám a házasságra nemet mondott, és fölkereste a jómódú, idősebb urat. – Az én fiam nem vesz el laza erkölcsű lányt – mondta. Ezzel alighanem évtizedekre elvágta magát: a jómódú, idősebb úr a hivatali felettese volt.

A család állandóan költözött valahová. Battonyáról Szeghalomra, Szeghalomról Szarvasra, Szarvasról Orosházára. A széles dunántúli családból egymagában az Alföldre szakadt nagyapám mindenütt megtalálta a tornácot, ahol tovább írhatta a szótárt. Kétszáz évre visszamenően leírta a családfát is, jól olvasható betűkkel, aztán azt is eltette a fiókba. – Élhetetlen – mondták a családban. S amikor lassan és kimunkáltan írtam a leckémet, megfogtam és elengedtem egy lepkét, vagy fölnéztem a magasba, valahová, szüleim rémülten összesúgtak: – A gyerek a nagyapjára hasonlít.

Isten tudja, hogy valójában kik az élhetetlenek.

Hogy az egyetlen fia meghalt a háborúban (eufémizmus: éhenhalt egy büntetőszázadban, egy nappal a felszabadító amerikai hadsereg bevonulása előtt), nagyapám kis időre félretette a szótárt. Szabad idejében a Szentírást olvasta: – Abban minden benne van – mondta. Első infarktusa után a párnája alatt egy Agatha Christie-kötetet találtak. Nagyapám elpirult. Paplanján szétnyitva feküdt a Szentírás.

Felesége, hajdani szépasszony, az én időmre már apró szénszeművé, gúnyszavait szalmakazalból kapkodóvá öregedett nagyanyám, tizenkét évvel élte túl a fiát. 1957-ben, azon a délelőttön temették, amikor én, a távol lévő unoka, megkaptam a diplomámat.

Nagyapám egyetlen lányával Pesterzsébetre költözött; irtózott a nagyvárostól. Valahányszor meglátogattam, a papírjai vagy a virágai fölé hajolt. Ha megkérdeztem, mit ír, csak annyit mondott: – A szótárt. – Egyre szűkszavúbb lett. Ha a kapuból visszaintettem, az eget nézte: – Meg ne ázzál, kislányom. – A zsebébe visszagyűrt zsebkendő világított az ágyások között, mint egy fehér macskafej.

A házban nagyapámat nem lehetett egyedül hagyni. Jött egy házaló, vagy valami koldus, ruhát kért, és nagyapám nem a használt és foltozott könyökű holmit vitte ki a kertkapuhoz, hanem az előző nap vásárolt, vadonatúj inget. Az eset többször megismétlődött, egymást bökdösték a környék dologtalanjai, amikor nagyapám végigment az erzsébeti főutcán, hogy a heti lottószelvényét föladja. Egy ilyen alkalommal, ahogy nagyapám a posta felé tartott – mindig előredőlő felsőtesttel, sietős, nagy léptekkel gyűrte maga alá az utcákat –, egy biciklista hirtelen nekilódult a járdának, feldöntötte nagyapámat. Nagyapám homlokkal nekiesett a járdaszegélynek vagy valami éles kősaroknak, fölrepedt a homloka s két helyütt a koponyája. A fiatalember rémülten leugrott a bicikliről, jöttek a mentők, jött a rendőrség, nagyapám fején nagy, puha sebkötéssel került haza, olyannal, amilyet ő rakhatott a nyögő hadifoglyokra, negyvenegynéhány évvel azelőtt. A bíróságon nagyapámat szembesítették a reszkető biciklistával, akit nyilvánvalóan el akartak ítélni. – De hiszen nem akarattal tette – mondta meglepetten nagyapám. A következő vasárnapon a fiatalember megjelent nagyapámnál, a tornácon, egy csokor rózsával.

Ez nem sokkal nagyapám harmadik infarktusa előtt történt. Vagyis nem sokkal a halála előtt. Az orvos tudta, mi következik, és szólt a maradék családnak: értesítsenek. Nagyapám a kórházi ágyról az ajtót nézte. – Sámson haját is akkor vágta le Delila, amikor Sámson egy pillanatra nem figyelt. – Ezt kellett volna mondania. Nem ezt mondta. Hanem azt: – Jön az unokám. – És nézte az ajtót.

Elkéstem.

A szótár, amelyen negyven évig dolgozott, odaveszett; hihetőleg eltüzelte. Rám a Burián-féle latin–magyar szótárt hagyta, s a beszédeit. Nemrég jutottam hozzájuk, és egyebek közt ezt találtam az egyikben: „Mindenható Isten, Mennyei szent Atyánk! Bánatos szívvel közeledünk kegyes színed elé, hogy a múlt hónap 23-án kezdődött forradalmi szabadságharcban hősi halált szenvedett magyar testvéreink lelkiüdvéért Hozzád fohászkodjunk. Áldd meg, Istenünk, az újonnan, ideiglenesen megalakult, demokratikus, teljes vallásszabadságot hirdető magyar köztársaságot, ideiglenes kormányának tagjait és az ország minden vezetőjét, hogy Tőled nyert világossággal, az igazságosság, a szabadság és a béke útján vezethessék az országot, a lakosságnak üdvére, a Te neved dicsőségére. Áldd meg, Istenünk, Magyarország minden lakosát, hogy hassa át a lelkeket a Te szellemed, hogy szűnjék meg a gyűlölködés, a tévelygés. Add, hogy a szeretet, a jóság, az emberiesség és a megértés uralkodjék a magyar nép lelkében. Hallgasd meg, Istenünk, imádságunkat, hogy magasztaljuk és áldjuk a Te szent nevedet, örökkön örökké, Ámen. 1956. november hó 3-án.”

Nagyapám soha többé nem tartott politikai beszédet.

Nem ismertem embert, aki ennyire tudta volna, mi az, ha a földi léthez kötött dolgok hirtelen értelmüket vesztik.

Akinek a fia meghal, minek kell annak szótárt kiadnia? Az írás szép, de a kinyomtatott, vászonkötéses szótár is csak tárgy, akár a vadonatúj ing, vagy a zsebkendő. Megmenteni egy lefagyott lábat Szibériában, egyistenhitre téríteni a pogányokat, nézni az ajtót: „Jön az unokám” – ezek, ezek a léten túlra vezető pillanatok.

Azért ha öregember kezében nagy, fehér zsebkendőt látsz, mindig tudd, hogy jelzés, odaátról.

S ezentúl, bármi történik, így képzelj el egy főrabbit.

Mi a dolgom nekem a kráterrel, kérdezte.

A kráter is csak lehetőség. Akár az őselemek.

Akkor hát…?

Igen. Csakhogy ez a kráter úgyszólván beteljesült. Ismerem a zegét-zugát. A szagát. A veszélyeit.

Az elmúlását.

Nem. Ezt az egyet nem. Még nem. Holott már régen, mondta bugyborékolva, már régesrégen nem vagyok köztük. Nem vagyok szigetlakó. Pontatlanok az emlékeim. Pontatlanok.

Tízszer száz embernél alig élt több azon a szigeten, amely társaival együtt a beltenger és az óceán között húzódott meg, a veszélyzóna közvetlen közelében. Tízszer száz ember, mintegy tízszer tíz család, pilóták, halászok, kereskedők, hajósok s a világítótorony őre; fellegre, és hullámra leső asszonyok a parton, tátott gyerekszájak a homokban és a küszöb fölött; nemzedékek adták tovább egymásnak a bizonytalanság biztos tudatát: a férfi esetleg nem jön vissza, s ha mégis visszajön, hát lakattal a száján. Mert ahová ezek a halászok kieveztek, s a hajósok kihajóztak, s a pilóták elrepültek, és ahonnan a kereskedők áruja érkezett – vagy nem érkezett meg soha –, ott évszázadok óta nyom nélkül elszívódnak a hajók és a bárkák, s elvész a légiflotta megannyi gépóriása. Elszívódnak, és egyetlen légbuborék sem marad utánuk; menekülésüket nem jelzi egy kicsiny hullámfodor sem. És nem kerülnek elő az évek múltával a roncsok, sem a halak lefalta holttestek csontvázai; az irdatlan mágnes, úgy tűnik, nem különbözteti meg a szervetlen és a szerves anyagot, működésének nincsenek feltételei.

Ennek a működésnek természetesen szem- és fültanúi sincsenek. A hatvanas évek végén az egyik szigeten állítólag hallották egy aznap reggel kifutó hajó kapitányának hangját, amint ezt üvölti: „Ne gyertek utánam!” A tanúbizonyságot némileg kétségessé teszi, hogy a kiáltás angolul hangzott el („Don’t come after me”), s a sziget lakói nem tudnak angolul. Egy másik szigeten azonban a tudósok találtak egy hangszalagot a parton, amely mindössze egyetlen mondatot rögzített: „Don’t come after me” („Ne gyertek utánam”). Minden egybevág! Ám egy harmadik sziget lakói szerint mindez merő találgatás.

Ki tudja, mi az igazság? Csak a hajóskapitány a megmondhatója, ha még él valahol. Egy negyedik szigeten pedig úgy vélik, hogy a kapitány igenis valahol él.

A parányi szigetek ott szorongnak a veszélyzóna közelében, és gyerekeket termelnek, és legendákat. A mi szigetünkön, a tízszer tíz család között élt egy középkorú házaspár, öreg szülőkkel és három fiúgyermekkel, akik évnyi különbséggel követték egymást. Szőke volt a legnagyobbik, barna a középső, koromfekete a legkisebb. Halász volt az ember, a család egy halászházban élt, nem messze a világítótoronytól. Kétszer hetente, télen-nyáron, a férfi elkötötte a bárkát, s aztán néhány nap múlva zsákmányostul visszatért; kétszer hetente kiállt az asszony a partra, lengő szoknyával a szélfúvásban, pillantását tenyerével ernyőzve. S mire hármat-négyet rebbent a tenyér, a férfi bárkája nagy csobbanással kikötött a parton.

Történt egyszer, hogy az asszony hiába időzött a fövenyen napszálltáig, s hasztalan próbált a hírmondó neszekből evezőcsobogást kiolvasni. És nem jött a bárka másnap, és harmadnap sem, az asszony pedig véresre dörzsölte a halántékát a hüvelykujjával, a fiúgyerekek a parti náddal ütötték egymást, a nagyfiú a középsőt, a kicsi mindkettejüket, s nem volt, aki rájuk szóljon: az öreg szülők megadóan készültek a halálra. Negyednapra különös villámlás hasította az eget, egyszeri és hangtalan, estére csillaghullás lett, akár a tűzijáték, s a fényeket ívben leszippantó horizonton egyszerre csak megjelent a bárka. Megjelent, s már ott is volt, a maga fából ácsolt valóságában, az evezők a partnak ütődtek, s a pallóról kiugrott az ember.

– Láttam – mondta fakón és lázasan. – Láttam!

És elbeszélte, mint termett ott a víz színén egy szabálytalan sziklaalak – nem emelkedett ki a mélyből, egyszerűen csak ott volt –, s mint vonzott maga után egy ismeretlen felségjelű vontatóhajót, uszályostul, míg el nem tűntek mindahányan, uszály, vontatóhajó, szikla, s a képtelenség az egészben az, hogy nem tudni, eltűnésük iránya vízszintes volt-e vagy függőleges: sem a víz, sem az ég nem adott többé jeleket, hacsak nem tekintjük annak az iménti csillaghullást.

Ezt mondta az ember, s odabenn a házban nagy ünnepélyességgel gyűlt köréje a család, ahogyan látók köré illik; az öregek a hálót vették szemügyre, hátha ismét csodálatos halfogás esett, a legnagyobb s a legkisebb fiú a szikla pontos formájáról érdeklődött, csak az asszony tördelte a kezét – nem jó, ha az ember jeleket lát a vízen vagy egyebütt –, és a középső fiú szökött ki az ajtó elé, hogy még egyszer megnézze odafönn az eget. Éjjel különös álmot láttak valamennyien, hogy miről, azt másnapra elfeledték, s reggel a legjobb ruháját vette föl mindegyik, mint aki küldetésbe megy, oly küldetésbe, amelynek lényege a némaság.

Hanem a szabály már megszegődött. Kilencszer egy ember több, mint kilenc ember. Amikor aznap szétszóródtak, a családból az egyik öregasszony a halak pikkelyeit kínálta megvételre az ékszerésznek, a nagyfiú halgerincből készített fésűvel barázdálta szőke fürtjeit a ház előtt, a kicsi meg fölhágott a világítótoronyra, s bezörgött az ablakán: – Az én apám látta, ahogy egy egész uszály eltűnik – harsogta a borostás toronyőrnek. – A hajókat egy kiterjesztett karú szikla vitte el. A hossza egy mérföld, a magassága a víz fölött fél mérföld. Az én apám mindent látott! Az én apám ellenállt!

Zengett a világítótorony.

A rajtaütés még azon a héten, világos nappal történt. Az ember éppen vízre szállásra készülődött. A csuklyások nem voltak sokan: nyolcan ha lehettek. Összes szerszámuk néhány feszítővas és rúd. Szó nélkül, módszeresen dolgoztak, előbb az ablakot verték ki, aztán a bútort törték össze, végezetül lerombolták a falakat és a tetőt. Ez történvén, tüzet gyújtottak. Reávetették a bárkát. A családot pedig – felnőtteket, öregeket, gyerekeket – ugyanilyen szótlanul elszállították a sziget belsejében lévő egykori kráterbe, s a meredekebbik oldalon egyenkint ledobálták őket. Mindvégig csend volt. Az asszony fohászkodott, a legkisebbik fiú pedig felbőgött; ellen nem állt senki. Az egyik öregasszony – az, aki a halpikkelyeket árulta – azonmód, esés közben szörnyethalt. A többiek kisebb-nagyobb sérülésekkel földet értek. Odafönt a különítmény, úgy, ahogy jött, némán távozott.

A kezdeti rémület után a lentmaradókkal szembenézett a feladat. A kráternek azon az oldalán, ahol a mélybe estek, mohos volt a kőfal. Ez tehát Észak. A túloldalon omlékonyabb volt a kőzetek alatt az altalaj. A körmeikkel gödröt ástak, eltemették az öregasszonyt, jelet tettek a sírjára. Ahonnét a sírkőnek valót kiemelték, lazult egyet a fal. Nekifeszültek négyen – a házaspár a két nagyobbik fiúval –; egész kőtömböket lehetett onnét kiragadni. A tömböket egymásra halmozták, a nagyobbakat alulra, a kisebbeket fölülre, a két fiú az apja vállára állva tuszkolta fel őket; két hónap nem telt belé, készen volt a ház, hátsó fala maga a kráteroldal, az ablaknak-ajtónak hagyott réseket ágak födték el, s a tetőszerkezet gyalulatlan gerendái, melyek vihar döntötte fákból kerültek efféle magas szolgálatba, orrukkal kiböktek a zárókövek alól, akárcsak a sok mérfölddel messzibb lakó, hajdani pueblo indiánok lapos kőházainak gerendázata. Egészében véve, csinos ház volt, két szobával, konyhával, odabenn lombokból vetett ágy, kőből asztal, pad, tűzhely, hozzá kovakő; a közelben forrásvíz csordogált, tisztálkodni lehetett benne, az ember pisztrángot fogott a vízben, a többiek körülötte bogyókat, batátát szedtek, vadméz is került, a legkisebb fiú nyulat nyúzott – robinsoni élet. A szigetlakókat eleinte nyugtalanította a kráter, aztán ők is hozzászoktak, volt, aki lekiáltott egy-egy jó szót, ledobott holmi edényt, ruhafélét, használt iskolakönyvet, ócska hegedűt… A három fiú nőttön nőtt, és mintegy magánúton elvégezte az iskolát.

– Nahát – mondta egy napon az ember. – Ki hitte volna? Veremben is lehet élni.

Az évek során sikerült lépcsőt faragniuk a meredekebbik oldalba, egészen a felszínig, s a három fiú addig próbálgatta, milyen a kráteren túli világ, mígnem kedvet kaptak hozzá, hogy a hézagos tapasztalást a teljes valóság átélésére váltsák fel. Hívták a szülőket is – a nagyszülők addigra már a kráter mélyén pihentek –, de a házaspár ragaszkodott a kőházhoz, az északi falat már belepte a moha, s a gerendák orrán az egykori ruhaadományokból átmentett apró, színes rongyocskák lógtak, törülköző, felmosórongy és zászló gyanánt. Az igazsághoz tartozik, hogy a szigetről időközben elűzték a csuklyás különítményt, s a szigetlakók több ízben lekiáltottak a kráterbe, lakói jönnének fel a maguk faragta lépcsőn, s építenének házat maguknak ismét, odafent. „Veremben is lehet élni” – mindannyiszor ez volt az ember válasza. A három fiú elindult a mohos kőlépcsőn, a legnagyobbik az idegen nyelvek, a középső a hegedülés, a legkisebbik a vadászat s a bőrkikészítés tudományát vitte az idegeiben. Apjuk néma pillantással követte őket, anyjuk apró, színes rongyocskával integetett.

– Ne feledjétek, hogy veremben nőttetek fel! – kiáltott utánuk.

A fiúk mindent elkövettek, hogy elfelejtsék, veremben nőttek fel. A legnagyobbik nekivágott Európának, s a nyugati parttól mind beljebb kerülve, szanatóriumokban, jónevű intézetekben helyezkedett el mint beteghordozó, később mint tenisztréner s egy idős báróné társalkodópartnere. Szőke hajához kitűnően illett a szmoking. A középső fiú Észak-Amerikának vette útját, finom vonókezelésére már a hajón felfigyelt egy intendáns, a fiú tányért mosott nappal és lokálokban muzsikált éjjel, s a keverék színű kábítószeresek és biszexuálisok közül sikerült barna haját és konokságát átmentenie egy kisvárosi szimfonikus zenekarba. Hosszú gallérkabátját, nagyszélű kalapját, hegedűtokot szorongató kezét nem morogták meg a kisváros kutyái. A legkisebb fiú ott maradt a szigeten, alkalmi munkákat vállalt a dokkban, s fekete hajához, akárcsak társai, ő is bozontos szakállt növesztett, s ő is kitűzte bőrkabátjára a jelvényt: zöld mezőben sötét világítótorony lángol. A jelvényes fiatalemberek alkonyattájt a rakparton gyakorlatoztak.

A három testvér gyorsan megfeledkezett egymásról; azt hitték, amit akarattal elfelejtünk, az csak sötét szégyen formájában kerülhet újra elő.

Tíz év múlva, az anyjuk temetésén, egyedül a középső fiú jelent meg. Időnként megírta az apjának, merre jár, hol koncertezik, így találtak rá. Kiugrott a helikopterből, lesietett a mohos lépcsőn, megtorpant. Mélységben a mélység: frissen ásott sír ásítozott a kráterben odalenn. S mintha az apjuk maga is sírkő volna, horgadozó, földbe süppedt, kerek vállú, megdőlt. A két férfi kezet nyújtott egymásnak. Rövidre fogták a temetést.

– Nem jössz el ide, koncertezni, fiam?

– Nem, apám. Ide én már nem jövök többé.

A lépcső tetejéről még visszanézett. A szabálytalan kőház gerendavégein apró, színes rongyocskákat lóbált a szél. Az apa fölnyúlt a gerenda felé, mintha egy rongyocskával integetni akarna. A fiú futásnak eredt.

Lódulva indult el vele a helikopter. Belsejéből időközben három jelvényes fiatalember kiszerelte az ülést.

A testvérek útja mindössze egyszer keresztezte egymást. Újabb tíz év telt el, s a középső fiú, ismert hegedűművész, egy nyugat-németországi nagyvárosban koncertezett, a koncert bevételét az ázsiai vendégmunkások nyomorának enyhítésére ajánlotta fel, a város tehetős polgárai megtöltötték a terem első sorait. Ott ült a legnagyobbik fiú is, közismert iparmágnás, a jogtudományok doktora, több gyár, leányvállalat s egy méntelep birtokosa; neve, mely előtt régóta ott állt a von szócska, ismerősen csengett a külföldi konszernek, az operatársulatok és a sajtó képviselőinek fülében. A középső fiú Bachot, Beethovent és Mozartot játszott, sikerénél mélyebb volt a játékát kísérő csendesség: ő maga is tudta, immár a nagyobb közösség lélegzetvételét játssza el; Mozart G-dúr Hegedűversenyének Rondo Allegro tételét kétszer meg kellett ismételnie. Ezekben a percekben rabolta ki a legnagyobbik fiú villáját társaival a legkisebb fiú.

Amikor a középső fiú megpillantotta az újságban saját fotója mellett, a fivérei – a kárvallott és a tettes – képét, agyát forróság öntötte el. Íme, hová jut az ember, ha erővel hátat fordít a múltjának! Így jár, aki nem becsüli a gyökereit. Elhatározó pillanat volt. A középső fiú pénzt küldött a bátyjának, levelet írt az öccsének – kezdjen új életet, még nem késő –, és elfogadta a koncertmeghívást a szigetközösségtől, amelyben született.

A sziget megváltozott az elmúlt húsz év alatt. Szennycsatorna épült rajta, vízi erőmű, szállodák, konferenciatermek, atomreaktor. A krátert mint néprajzi érdekességet tartották számon, s néhány újságíró megpróbált interjút készíteni a mélyben lakó magányos öregúrral: melyek az étkezési, temetkezési s egyéb kultikus szokásai, és hogy is volt az a dolog a sziklaalakkal, amely maga után vonzott egy egész uszályt?! Most már nyugodtan beszélhet róla.

Az öregember azonban nem állt kötélnek, s minden kérdésre ugyanazt válaszolta: „Veremben is lehet élni.”

A koncert napján sem tudták az öreget a mélyből előcsalogatni. Ott ült a háza előtt, az örökös szélfúvásban, arccal a víz felől érkező illatoknak, s a temetőnek, ahová már maga is elkívánkozott; ült és hallgatta a távoli hegedűszót, amelyben tisztán sűrűsödött a világ minden szigetének egymásra tárulkozó szenvedése, és hallotta a kiáltásokat és a tapsokat, amelyeket a hangszóró pontosan közvetített; s az öregember behunyta a szemét, és ujjongva arra gondolt: „Fizetek.” És felhangzottak a ráadások – csupa Schubert, csupa földöntúli vízcsobogás –, s a tapsözönben és a lüktető hullámzásban ekkor szólásra emelkedett a zenekar első hegedűse: „Szigetünk kiválósága…” – mondta elragadtatottan, a zajt túlkiabálva –, „nem felejtettük el, számon tartjuk… ehhez fogható koncert már évtizedek óta… micsoda magasságok… szenvedély a megformálásban… mélységek, akár a verem… igen, a verem, az szól most hozzánk… a verem diadalmas szimfóniája.”

Hörgés hallatszott. Az öregember, gyorsan, ahogy csak bírt, fölkapaszkodott a lépcsőn.

A fiát már hozták. Múló rosszullét. A sikertől, természetesen. Az átéléstől. Elvégre nem közömbös. Micsoda nagy művész, Egek Ura! Már jobban is van. Talán okosabb, ha a családot most magára hagyjuk, nemdebár? Itt is jó lesz? Vagy kísérjük egészen le?!

Az öreg ölébe vette a fia fejét, akárcsak harmincegynéhány évvel ezelőtt, amikor a fia még kisfiú volt. Egyebet az öreg nem is tudott, gyógyszer nem volt nála, csak a két kőhűvösségű kezét járatta a fia halántékán.

– Magadnál vagy, fiam?

– Igen, apám. Igazuk volt. Múló rosszullét. Már el is múlt belőlem teljesen.

Föltápászkodott, a hegedűje után nyúlt. Az öreg maga elé ejtette a kezét.

– Ha jól értem, menni akarsz, fiam.

– És apám? Itt marad? Végig?

– Hova mennék, fiam. Tudod: a temető. Meg aztán – most már én választom a sorsomat. Nincsenek csuklyások, a különítményt elűzték. Amikor a világítótornyot felgyújtották, az öcséd is megszökött a bandájával. A bátyád rendszeresen pénzt küld. Téged pedig, a legkedvesebb fiamat, téged itt elismertek! Ugye, hiszel nekem, fiam?

A középső fiú lassan elfordult, és elindult a rakpart felé. Nem búcsúzott el. Nem volt mit mondania. A szavak héját nem lehet a végtelenségig lehántani. Hiszen a különítményt csakugyan elűzték, a legkisebb fiú bandástul megszökött innét, a legnagyobbik pénzt küld ide – nem lehet egy öregembertől a vigasztalást elvenni, nem lehet föltépni a valódi jelentését annak, mit vált meg küldője a csekkel, honnét tanulta módszereit az ifjú bandavezér, s miért, hogy minden világítótoronynál szilárdabb a különítmény, amely különítmény egyébként tökéletesen egyértelmű volt, azonos önmagával; gyűlölte a szavakat, lenézte a természetet, undorodott a zenétől. Nem, ezt nem szabad. Az öregembernek joga van a végső kegyelemre. Hadd higgye végig azt, hogy a legkedvesebb fiának sikerült.

A hajó már várt. Ő volt az egyetlen utas. Erős szél fújt. A kapitányi fülkében lámpa égett. Maga mellé tette a hegedűjét, s mozdulatlanul nézte a láthatárt. Másfél órája mentek.

Mikor a távolban hirtelen, egy sziklaalak körvonalait pillantotta meg, nem érzett meglepetést. A hajó felgyorsult, a motor lihegett. Ez is egyértelmű. A kapitány kiáltása nem hallatszott be az utasfülkébe.

Nem érzett zuhanást sem. Csak a hegedűjét rántotta magához. Jól van, mondta neki, jól van, egyetlenem.

Mostantól magunknak muzsikálunk.

 

– Tökéletesen megváltozott az életem, amióta felköltöztem a fa tetejére – beszélte Žitna úr. – Azóta tudom, mi az álom, az önbizalom és a szerénység.

A kávéházban, ahol mindez elhangzott, egyszerre csönd lett. Elhallgattak a söröskriglik és a biliárdgolyók. Még Mahačková asszony, a vörös hajú kasszírnő is kiemelte fogai közül a szipkát (az pedig nagy szó: utoljára az első világháború után emelte ki, ámulatában, amikor váratlanul találkozott Kafkával).

– Bah – mondta Bohaček úr, a szűkszavú hentes.

– Semmi bah – mondta Žitna úr. – Már kényelmesen berendezkedtem. A fa odvában ruganyos fekhelyet képeztem ki magamnak, a legvastagabb ágon pedig íróasztalt. És azóta minden más. A világ alattam van, a madarak körülöttem, és fölöttem a csillagos ég.

– Az erkölcsi törvényt kifelejtette – mondta a kasszírnő megvetőleg, kezében a szipkával.

– Hiszen éppen ez az – mondta Žitna úr szelíden. – Az erkölcsi törvény a fában kering, Madame.

A kasszírnő elpirult.

– Úgy történt – folytatta álmodva Žitna úr –, hogy betöltöttem a hetvenet. („Ugyan, dehogy!”, „No de ilyet!”, „Ennyit meg annyit letagadhat!”, kiáltották oda semmitmondóságaikat a sörözők és a biliárdozók.) Betöltöttem a hetvenet, és vártam az elválasztó harangütést. A táj behorpad, az arcok elsápadnak, a főnököm meghajlik, mint egy komornyik a gazdája előtt, és azt mondja: „Žitna úr, mindig tudtam, hogy jobb könyvelő, mint én. Azonkívül tisztább a mandzsettája. A vadászaton három éve azt a nyulat nem Bohouček úr lőtte, hanem ön. Mindig tudtam! Žitna úr, engedje meg, hogy átnyújtsam a becsületrendet.”

– És átnyújtotta? – kérdezte a hentes.

– Hazafelé igyekeztem a langyos őszi esőben – sóhajtott Žitna úr, mint az októberi szél. – Egy utcagyerek belém rúgott, egy nő a gombomra hurkolta a szatyrát, aztán azt mondta: „Tu es vache”. Földig rogytam attól, hogy nőneműleg szidnak, pedig ismertem a nőt, a kifejezést még a munkásmozgalomban tanulta, de most épp a miséről jött kifelé.

– Ne térjen el a tárgytól, Žitna úr – szólt békítőleg a kasszírnő.

– De a harang csak nem akart megszólalni – horgasztotta le a fejét Žitna úr. – Hát hazaérek, mit látok. A postaládában három levél. A puceráj ír, szíveskedjek befáradni, mert már két számlámat nem tudtam kifizetni. A főnököm értesít, benthagytam a fiókomban a fokhagymás pirítóst, az iroda úszik a nem odavaló szagokban! A vadásztársaság meghív, ünnepélyes alkalom, Bohouček hatvannyolc éves, legyek ott a pezsgőbontásnál.

– De Žitna úr – mondta a kasszírnő –, Bohouček aztán  igazán  fokhagymaszagú!

– Hagyja a tényeket, muchachita – szólt a hentes. (A kasszírnő szerette, ha spanyolul szólnak hozzá.)

– Mindez semmi – mondta ünnepélyesen Žitna úr. – Telve voltam jóakarattal. Elhatároztam, hogy lerámolom a pucerájt, kiszedem a fokhagymát; úgy teszek, mintha meginnám a pezsgőt, egyszóval: élek. De akkor éjjel felvonított alattam a házmester kutyája. Vonított este hatkor, nyolckor, tízkor, éjjel kettőkor. Éreztem, ez a vonítás jelent valamit, jelez valamit, ez a vonítás az én lélekharangom. Valaki settenkedett a házban. Hol kiment, hol bejött. Ha benn volt, ordított a tánczene, a rádióbemondó, a házmesterné. Ha kinn volt, ordított az utca. A kapu becsapódott. Befelé, kifelé. A kutya mindannyiszor felüvöltött. Szólni akartam, vigyék ki a jószágot, ne kínozzák, de meg voltam kötözve, a szám betömve újságpapírral, odalenn az harsogott, hogy „Elhagytál, te hűtlen, de ééén visszavááárlak”, a kutya hörgött, a kaput ütötték, ütötték, hetvenszer ütötték egymás után, értik?! Ez volt az én harangkondulásom, az én szívdobogásom, az én becsületrendem. Az én hetven évem. Ez.

A kávéházban nem moccant semmi.

– Nyugodjék meg, Žitna úr – lehelte a kasszírnő.

Žitna úr megtörölte a homlokát.

– És akkor felköltöztem a fára – mondta egyszerűen. – És azóta minden más. Az ágyamból csak a madarakat hallani. Hattyút, vonuló vadludat, kenderikét. A fejszecsapásról tudom, hogy fejszecsapás, nem hiszem azt, hogy az államvédelem vagy a Gestapo. Néha az íróasztal tetején elalszom. Arra ébredek, hogy csönd van, szokatlan, üvegházi csönd. Egy faág bársonyosan hozzám ér. Egy bolygó leszikrázik, egyenest a mellkasomra. S bennem megindul a keringés, ugyanaz, ami a fában.

Žitna úr álmodva megsimította a halántékát, letett egy ötkoronást a pultra, és lassan kiment a kávéházból.

– Az erdő felé megy – suttogta a hentes. – Teremtő Isten.

A sörözők és a biliárdozók odagyűltek az opálos kirakat mögé.

– Mindjárt odaér a fához – találgatta valaki.

A hentes határozottan az ajtóhoz lépett.

– Utána megyek – mondta cserepes szájjal. – Utána megyek, muchachita.

– Ne menjen, Bohaček úr – mondta rekedten a kasszírnő, és megrázta a fejét. – Ne menjen. Csak megszégyenítené. Minek? Különben is: engem akar ez átverni…! A fában nincs erkölcsi törvény.

És leszórta a szivarkahamut.

Mint a balerina, aki nem bír talpra ereszkedni a balettcipője orráról, olyan lettem, amikor elvették tőlem az ötödik bé osztályt.

Veremben nem lehet élni. Egy életen át spiccen járni, az is nehéz.

Nem mintha nem tanultam volna balettozni. Tanultam: balettozni, szteppelni, énekelni, zongorázni. Azt hittem, a színipályán fogok kikötni; tizenhét éves koromban kimaradtam a gimnáziumból, jelentkeztem a Színiakadémiára, föl is vettek; az újfajta boldogság és könnyedség két hétig tartott, egészen addig, amíg a politikai rostavizsgán a főiskola káderese – fiatal filmrendező – meg nem kérdezte, kik voltak apám barátai. Nem emlékszem – mondtam. – Tizenegy éves voltam, amikor utoljára láttam.” A filmrendező tovább kérdezett. „Milyen neveket hallott emlegetni otthon?” Belepirultam a válaszba. „Parragi. Peyer. Rassay. Drozdy. Egyed Zoltán. Bajcsy Zsilinszky. Gróf Bethlen Margit. A grófnő egyszer állást ígért apámnak. Drozdy szerzett is, a fivére garázsában.”

1950 kora ősze volt.

Ezek a nevek még izzottak akkor. Viselőik egyike „körúti ó-liberális” volt a nyilasoknak, a másik „jobboldali szocdem” a kommunistáknak. Nem foglalkoztam ezzel.

Az iskoláról azzal tanácsoltak el, hogy gyengék a hangszálaim.

Lehet, hogy igazuk volt.

A gimnáziumba nemigen lehetett már visszairatkozni, kedvem se volt hozzá; az osztályban egyedül én jártam be gyermekotthonból, segélyruhában, segélyuzsonnával, ráadásul kinevettem az iskola kultúrfelelősét azokért a versekért, amiket ideadott, hogy ünnepélyeken elszavaljam, egyre emlékszem, Leonyid Pervomajszkij szovjet költő versére, két során máig nevetek, s nem tudom, miért:

 

Magyarföldön, a szántáson, varjú ül a barázdákon.

 

Nem, így nem lehet kamaszodni. Valami egészen mást akartam. Jelentkeztem vas- és fémesztergályos tanulónak a Mozdonygyárba. Ez a világ egészen más volt. A gimnáziumban egy lány sírva fakadt, mert „a Láng Gépgyár nem teljesítette negyedévi tervét”. Kinevettem a lányt. És most megtudtam, mi az, teljesíteni. Teljes fizikumomat és intellektusomat igénybe vette a munka. Nyolc órát állni, novemberi, sztálini és hasonló műszakok alatt még többet, és figyelni, hogy a munkadarab pontosan – azám, „pontosan, szépen” – jöjjön ki a kezem alól, jó méretet mutasson a subler, később a mikrométer, vagy a furatban a B-dugó, mert ha nem, kinevetnek a társaim, megneheztelnek rám az oktatóim, és vigyázni, hogy ne kerüljek életveszélybe, ki ne repüljön az amerikánerpofa vagy a kulcs, föl ne csavarja az overallomat a vezérorsó, és kárt ne csináljak, össze ne törjem a drága vídiakést, és szakrajz alapján át tudjam szerelni a fogaskerekeket, egyedül, eltitkolva, hogy mindig gyenge voltam matematikából: végigszorongtam ezeket a műszakokat, és mégis tudtam, hogy itt kell lennem, mert itt világosan különválik a hazugság és a teljesítmény.

„Aki selejtet csinál, segíti az imperialistákat!” – harsogták a feliratok. Fél évig vergődtem a selejtes munkák között, de senki sem szólt az imperialistákról, az arcokon annyi volt, hogy ügyetlen vagyok. A gyárudvaron a megafon harsogott az élmunkások ezer-ezerkétszáz százalékos teljesítményéről; mindenki tudta, hogy a feszített normát százhúsz százalékra is lehetetlen teljesíteni. A mozdonyműhelyben országos hírű élmunkás mutatta be az új szovjet módszert, a Bikov-féle gyorsvágást. Ízzé-porrá tört vele egy drága gépet. Senki sem szólt semmit; a Bikov-féle gyorsvágásnak csöndben vége volt.

Egy napon sápadt, fekete hajú, arany fülbevalós lány állt meg kis olasz esztergapadom, az „Ideal” előtt.

– Te milyen vallású vagy?

– Én? Egyházon kívüli.

– Igen? Azt hittem, más. Mert akkor megvernének az erdőben a soroksári jampecok.

Féltem-e? Nem volt időm félni. Öntöttvassal dolgoztam, csillekerekeket csináltam, végre „selejtmentesen”, és késtörés nélkül; aztán betanítottam egy éneket az osztálynak a tanonciskolában, és a női válogatott kosárlabdameccsen jó labdát passzoltam a sápadt, fekete hajú, arany fülbevalós lánynak, és ő be is dobta a kosárba a labdát. Nem vertek meg a soroksári jampecok. Soha többé zsidó helyett ezt a marhaságot nem mondtam: „egyházon kívüli”.

Megpróbáltam itt maradni, vagy valamilyen szállal kötődni a gyárhoz. Vasútépítő mérnöknek jelentkeztem; öncsalás volt, előbb-utóbb elakadtam volna a matematikával. Aztán a Színiakadémián akartam bosszút állni, szép, együgyű viselkedéssel beerőltettem magam a filmrendezői szakra, majd otthagytam. Végül egy mezőgazdasági szaktanfolyamon kötöttem ki, lovak gyomormosásánál segédkeztem, s a Vekerdi Róza nevű kedves kis parasztlánnyal számítgattuk a háziállatok vizeletének fajsúlyát. Hamvába holt kísérleteim után átkérvényeztem magam a szakérettségi humán tagozatára; a szakérettségis tanfolyamokon egy év alatt be lehetett fejezni a gimnáziumot. Az angolosztályba vettek föl. Itt találkoztam Zoltánnal. Hét évvel volt nálam idősebb. Én tizenkilenc, ő huszonhat, meglett férfi. Az osztályfőnökünk, dr. Márki János, harminckettő. Merő rajongásból az egész osztály úgy hívta: „az Agg”.

Márki tanár úr komolyan vette a szakérettségit, ezt az azóta is homlokráncolva emlegetett intézményt. Angolóráin teljes szótári fölkészültséggel, magyaróráin leplezetlen érzékenységgel illett megjelennünk. Délután kezdődtek az iskolai órák, kora reggel a tanulás a kollégiumban; előfordult, hogy a versolvasás az éjszakába nyúlt, alig aludtunk. A „polgári” írókat, így a Nyugat-nemzedék költőit kihagyták a tananyagból; Márki tanár úr természetes gesztussal olvastatta velünk a könyveiket. Senki sem árulta be. Szünetet nem adott a tanár úr, szünetben is olvastunk, vagy reprodukciókat néztünk, vagy az angol kiejtést gyakoroltuk; óra előtt a körúti antikváriumba mentünk, a tanár úr fölírta, azon a héten milyen könyvek kaphatók, és mennyiért. Akkor vettem az első szótáramat. A tanár úr értelmiséget nevelt, a végzettség hiánya nem érdekelte. Sőt. Az én hat gimnáziumi előzményem mintha egyenesen zavarta volna. Zoltán is a hatodik gimnáziumból maradt ki, de vele állandóan foglalkozott a tanár úr; Zoltán a pusztáról jött. Féltette tőlem a tanár úr Zoltánt, és aggodalmának nem egyszer hangot adott, a maga tapintatos módján; megkérdezte tőlem azt is, mi a véleményem a kereszténységről, a keresztség felvételéről. Tudtuk, hogy vasárnap templomba jár. Senki se jelentette föl. Már egyetemisták voltunk, amikor vasárnap délelőttönként, a mise után, rendszeresen meglátogattuk, Platónt olvastunk nála, Epiktétost, eljátszottunk a szillogizmusokkal, Bachot hallgattunk, Dürer, Bruegel képeit lapoztuk; soha nem politizáltunk. A tanár úr elnézett minden fölött, ami talmi. Olyan tanár akartam lenni, mint ő.

1956 az utolsó egyetemi évben ért bennünket; azonnal tudtuk, hogy sormetszet az életünkben. Mostantól lakásunk lesz, nem fogunk koplalni, eljutunk messzire, Pozsonyig, Bécsig, Párizsig, Londonig, eredetiben látjuk Bruegelt, az angolról kiderül, hogy nem halott nyelv, nem az iskolapad gyötrelme, beszélni lehet – beszélni, angolul, magyarul, szabadon beszélni, megbukik a hazug kormány, megbukik a hazugság! Csak behunyom a szemem, és ma is ott menetelek október 23-án a tétova, a meglepett, a reménykedő többiekkel, és kiabálunk, reménykedve, hatalmas kórus, és pórusaimban érzem a tömeget, ahogy se azelőtt, se azóta. Elég, ha behunyom a szemem, minden reménység ott van. Nem lesz többé hazug kormány, vagy, ha lesz, az első pillanatban felismerjük, minden hazugságot felismerünk. Micsoda áradat, négy egész napig. Nem föltétlenül kell szépléleknek lenni ahhoz, hogy az ember a felkelés első négy napját őrizze az emlékezetében, a jószándékot, a feliratokat a kirakatokban, hogy „magyar ember nem zabrál”, és nem is zabrált, négy napig, és nem kell sterilizálni az emlékezést ahhoz, hogy az ember jobban szeresse azt a négy napot az utána következőknél, amikor jobbról-balról támadták a kormányt, amely végre nem hazudik, és eluralgott a városon a „kilőtt először” dilemmája, az utcasarkon lincseltek, egy amerikai rendező filmre vette a lámpavasat a holttesttel – ott hallottam először angol szót az iskolapadon kívül –, és mindenki a francia forradalomra hivatkozott, ahelyett, hogy a szabadság részegítő erejére hivatkozott volna, a gyűlöletig részegítő erőre, és mindenki egy szót várt, és beszélt az elfogott miniszterelnök, a leendő pártvezér, beszélt Mindszenty hercegprímás és a Szabad Európa Rádió, hogy „tartsatok ki”, de azt a szót, amit vártunk, senki nem mondta ki, és nem is lehetett, és a jövő csak annyi volt, hogy felismertük, ami történik. Se lakás, se munka, se London, se Bruegel. De nekünk többé nem lehetett hazudni.

Azon a negyedik napon, október 26-án lett Zoltán harmincéves.

Három hónap volt az utolsó félévünk; három hónap alatt befejeztük az egyetemet. Marxizmus helyett logikából szigorlatoztunk a börtönből szabadult Szalai professzornál; most jöttek jól Márki tanár úr szillogizmusai. A tanulmányi osztály kiszórta a káderlapokat – a titkos jelentéseket, amik végigkísérték a napjainkat –, kis, vacak, kockás füzetlapok, az egyiken ezt találtam: „Vekerdit ő hozta fel!” Vagyis azt, hogy angol szakra iratkozhattam be, annak köszönhetem, hogy a Vekerdi Róza nevű kedves kis parasztlánynak, kivel a mezőgazdasági szaktanfolyamon számítgattam a lovak vizeletének fajsúlyát, feljavult a tanulmányi átlaga.

Elképzelhetetlen világ volt.

Diplomával a kezemben ott álltam az egyetem előtt, fel is út, le is út. Zoltán állást kapott a Rádiónál; én hiába kilincseltem, mindenütt felrótták az október 23-i tüntetést, holott az egyetemről a forradalmi bizottmány tagjai is rég elhelyezkedtek már. Álltam az egyetem előtt, a kitűnő diplomámmal, angol–magyar szakos tanár. Aztán késő ősszel Kéry László, a világirodalmi tanszék adjunktusa szólt valakinek a Fővárosi Tanácsnál, egyszersmind vállalta a felelősséget, így volt: vállalta értem a felelősséget, s az illető közölte, van állás, de csak Újpesten, megosztva, három iskolában, és elsősorban földrajzot, egészségtant, fizikát, kémiát kell tanítani, tíz-tizenkét éveseknek. Jó korosztály, válaszoltam, és nem akarok a Belvárosba kerülni, elkényeztetett kádergyerekek közé.

Újpesten senki sem volt elkényeztetve. Egy évig gyötrődtem térképpel-csontvázzal-lombikkal, mire az egyik iskolában – lányiskolában – meggyökeredztem, s a tárgyaimat taníthattam – angolt „rendkívüli” tárgyként, ahogy a katolikus tisztelendő úr a hittant, hatodik órában. De nem az óráktól voltak fáradtak a gyerekek. Két-három évvel a háború után született ez a nemzedék; kövér gyerekre nem is emlékszem az osztályból. Amikor 1958-ban osztályfőnöke lettem az ötödik bének, még fél kézzel elértük egymás élményeit, a gyerekek meg én. Ha valami hirtelen zajra valaki összerezzent, senki sem csodálkozott. Ha a padból kilógott egy eldobott kiflivég, s én kiabáltam, mindenki értette.

Az egész osztályra emlékszem, az egész ötödik bére, ahogy ott áll a három padsor az orrom előtt. Középen, az első sorban Dobai és Hübner, jobb oldalt, elöl Fábián Lujzi, balról Wittmann, a második padban, a katedrával szemben Kárpáti, az ajtónál Koltai. Fel-alá járok a padok és a katedra között, Hübner rajzol, Dobai a kezem járását utánozza, Fábián Lujzi hátrafordul, kapkodja a fejét, fölnevet, Wittmann unatkozik, Koltai álmodva kíséri a szavaimat, Kárpátival mindig össze lehet nézni. Néhány hónap, és már tudom, hogy Apátit a nővére, Bindert a dédnagyanyja neveli, Draskóczi verekszik, Fábián Mari falusi, nem bír átszokni a városra, Grünfeldék nyolcan laknak egy szobában, Jancz összerázkódik, ha felszólítják, Kollár azután született, hogy anyja a vonatról árokba zuhant, holttestek közé, Major édesapja külföldön él és „kastélya van”, Mokány sosem arra felel, amit kérdezek, szülei elváltak, Stroch apró termetű és gyenge, és rendszeresen veri az osztály, és ő beárulja a verekedőket.

Huszonöt éves vagyok, és egészséges, művelt embereket akarok az ötödik bébe. Hajnaltól estig kinn élek Újpesten, s amennyit bírok, együtt vagyok az osztállyal. Közelről nézem az arcokat, hallgatom a hangokat; többnyire elveszem a szünetet. Beszélek. Elviszem az ötödik bét kirándulni, mindig ugyanoda, a pomázi Kőhegyre. Játszunk; folytatásos játékokat. A magyarórákon a János vitéz is folytatásos játék. Mindenkinek van külön stilisztika füzete, beleírja a jelzőt, a hasonlatot, a metaforát. A bukott tanulók is elhozzák az órára a stilisztika füzetet. Osztályfőnöki óráimon „titkos levelekre” válaszolok; a legtöbb „titkos levelet” ők írják, a bukott tanulók, megismerem az írásukat. Senkit nem leplezek le. „Ágnes néni mikor tetszik férjhez menni.” „Minden nőnek megvan a menstruáció-ja?” „Mi lesz a Hübner 50 Forintjával?” „Ágnes néni én nem tudom hogy miért nem szeretnek engem osztálytársaim. Pedig erről már beszélgetünk Ágnes nénivel. De még mindig olyan egyedül érzem magam. Nem tudom de talán azért mert kicsit durva vagyok? De utána bocsánatot kérek tölük, az azt jelenti hogy ne haragudjon. De ő akkor se bocsát meg nekem. És ha valamit kérek tölük soha semit nem adnak nem tudom hogy miért. Ha valami elveszik rögtön én senki más meg stb. Nagyon megkérem Ágnes nénit ha tud segitsen rajtam. Tessék velük beszélgetni. Előre is köszönöm.” A kérdésekre könnyű válaszolni, egyenesen, az arcokba nézve, de „a Hübner 50 Forintja” ott feszül a levegőben. A pénzt ellopták, az osztály Grünfeldet gyanúsítja, a „tessék velük beszélgetni” és a tombolán összeszedett forintok nem csitítják az osztály földúlt igazságérzetét – de a bűnbakképzéshez nem járulok hozzá. Beszélek, a „ne lopj” törvényéről beszélek; az osztály fele nem tudja, mi a magántulajdon. Grünfeld sebzett kutyaszemmel néz az utolsó előtti padból; az osztály nem tudja, mit jelent nyolcgyerekes cigány asszony második gyerekének lenni, zsidó nevelőapával; én sem tudom. Annyi előrehaladást bírok fölmutatni ebben a dologban, hogy ezt a kifejezést: „cigány asszony”, két szóba írom, a „norvég asszony”, „magyar ember” mintájára. De az ötödik bé nem sejti, hogy a „Mi lesz a Hübner 50 Forintjával?” életem egyik legnehezebb kérdése marad.

Játszunk. Ötödikben végigjátsszuk a Jánost vitézt, hatodikban a Toldit. A bukott tanulókat elsőnek feleltetem stilisztikából. Janczra rámosolygok, mielőtt felszólítom; Fábián Maritól tájszavakat kérdezek. Az osztályterem falára jelmondatokat kell írnunk, ez a rendelkezés; az ötödik bé nem „A néppel tűzön-vízen át!” jellegű mondatokat választja, hanem ezt a József Attila-idézetet: „Munka, szabadság, kenyér s jószavak.” Hatodikban Babits Mihály sorát írjuk majd a falra, ezt: „Nem játék a világ! Látni, teremteni kell!”

Az igazgatónő csöndben figyeli az osztályt.

Az osztály érti a „játék” és a „nem játék” közötti különbséget. Ötödikben az igazgatónő bejön a Petőfi halálát tárgyaló órára, és leül középen, a hátsó padban, a hátak mögött. „Orosz szurony végzett vele. Elölről érte a döfés, a gyomrán. Szemtanúk szerint, amikor a tömegsírba dobták, még élt.” Utolsó óra, este, kicsöngettek. Az osztály némán ül. Az igazgatónő ül és néz bennünket.

Félévenként minden osztályfőnöknek részletes jelentést kell írnia.

„Az osztály létszáma 30 fő – írtam 1960. január 23-án. – Ebből munkás származású 18, alkalmazott 9, értelmiségi 2, egyéb 1.”

Ilyeneket írtunk akkoriban.

„Az osztály félévi tanulmányi átlaga 2,85; a munkás származásúak tanulmányi átlaga 2,54. A munkás származásúak közül jó rendű 3, közepes 6, elégséges 3, elégtelen 6. A gyenge eredmény mindenekelőtt szociális okokra vezethető vissza. Az elégtelen és az elégséges rendű munkástanulók körülményeit a neveknél részletezem. Sokukat nehéz kimozdítani a közönyből, a nemtörődömségből, a lustaságból. Az osztály napközis. A napközivezetővel együtt megtesszük, amit lehet: tanácsot adunk a szülőknek, korrepetálunk, iskolán kívül is foglalkozunk a tanulókkal (művelődési kör); de a rossz családi életet egy-egy szociális segély nem oldja meg.”

Alig múltam huszonhat éves, amikor ezt írom.

„A VI/b-be 9 túlkoros jár; harmadik éve ez az osztály örökli a legtöbb osztályismétlőt, illetve javítózót. A szellemi színvonal egyébként is alacsony. Van néhány gyógypedagógiai és ideggyógyászati esetünk.

A kérdés társadalmi súlyát ismerve, a jövőben is mindent el fogok követni…”

Az igazgatónő mosolyogva megkérdi, ugye, nem gondolom komolyan, hogy a munkások gyerekei lusták. – Meg fogod te ezt oldani, Ágneske – mondja. (Így hív.) – És mi az a művelődési kör?

A művelődési kör még ötödikben alakult, az osztályból mindenki benne van, a bukott tanulók is. Könyvtárat hoztunk össze, tíz fillér egy kölcsönzés, a pénztáros Nagy Zsuzsa, aki matematikából osztályelső. Szavalóversenyt rendeztünk, Janiczky lett az első A walesi bárdokkal. Két szólamban énekeljük Arany János dalait, az Írószobámat és A tudós macskáját, a költő maga szerezte a zenét, a szólót Stroch énekli, akiről kiderült, szép, tiszta hangja van. Strochot azóta nem veri az osztály, és Stroch azóta nem árul be senkit. Negyedévenként képtárba megyünk. Legutóbb Lotz Károly aktképeit néztük meg. Semmi szemlesütés, semmi röhincsélés, a jövőben semmi falfirka. Itt kell megszokni a felnőttséget, otthon nem mindenkinek sikerül. Azt a szovjet háborús filmet, ahová a múltkor befizetett az iskola, megvitattuk a művelődési körben. Aki rosszul lett, azt elengedtem a moziból.

Két nap múlva az igazgatónő újra hívat.

– Rendben van a művelődési kör – mondja. – De el kell nevezni úttörő művelődési körnek.

Elnevezzük.

A pomázi Kőhegyen detektívesdit játszunk, a szereplők ott helyben találják ki a történetet. Nagy Judit, az osztály jegyzője, zsírpapíron örökíti meg a bírósági tárgyalást.

„Mint tudjuk a vízitörvények megsértésével Magyarország belsejébe hatolt a »Patricia« nevű holland kalózhajó. Ezen a jachton érkeztek meg a hírhedt Palermó ikrek, kik származásukra nézve spanyolok. Szüleik csendesen hátulról verték fejbe a húskloffolóval, de legjobb esetben a palacsintasütővel a járó-kelőket. Az ikrek 3 vannak, Lorenzó, Marco és Giovanni. A bíróság megoszlása: főbíró, ékszer-szakértő, orvos, vádló, védő, tanú.” A vád és a védőbeszéd elhangzása után a tanú kihallgatása következik. „A tanú ékszerei az egyik halott alsóneműjében voltak találhatók. A halottról kiderült, hogy csak techalott, így ő is a vádlottak közé került.” Lassanként mindenki gyanúba keveredik, sorban letartóztatják a szereplőket: „A Lorenzókat golyó-általi halálra, a többieket pedig 5 évi börtönre ítélték. Nagy zúgolódás támadt, ekkor az álfőbíró ledobta álruháit, s ott állt előttünk Gregory Wellington Broowen, a hírhedt amerikai genszter. Kattant a karperec, 15 év.” Ez a főgenszter én voltam. Valaki szemtelen három keresztet rakott a zsírpapíron az aláírásom helyére. Angol dalokat énekelve jöttünk le a hegyről.

Egy októberi osztályfőnöki órán 1956-ról beszéltünk. Megállapodtunk abban, hogy az „ellenforradalom” elnevezés helytelen, de a „forradalom” sem pontos, hiszen a kezdeteknél nem volt szó rendszerváltozásról. ’56-ot felkelésnek fogjuk nevezni. „És ha egy ember azt mondja a munkahelyén, hogy felkelés volt, és elveszti miatta az állását?” – kérdezte valaki. Hosszas vita után arra jutott az osztály, hogy „a magányos ember mondhatja, hogy felkelés volt, de akinek hat gyereke van, nem lehet olyan bátor. A családot el kell tartani.”

Eszembe sem jutott, hogy valaki följelenthet.

Újpest messze esett a város életétől, de a tanterv számontartotta, az írók közül kik kaptak börtönbüntetést, és kik nem publikálnak – kik „hallgatnak” – azok közül, akik nincsenek börtönben. Illyés Gyula akkor még hallgatott. Az osztály megtanulta Illyés elbeszélő költeményét, A csudafurulyás juhászt, amelyet szerzője mintha egyenesen színpadra írt volna. A történet – hogyan táncoltatja meg a juhászlegény a sánta ördögtől szerzett furulyával az igazság elvesztőit – magyarázat nélkül mindenkinek jólesett, a darabot naponta próbáltuk.

„Hol volt, hol nem egy juhász, / jó nótás, jó furulyás, / hetyke, büszke igazi / szókimondó pusztafi.” Magát a vers testét Kárpátira bíztam, tudtam, hogy a közönséggel is úgy fog összenézni, ahogy velem, onnét a középső padsorból. A juhászlegény Koltai volt, az álmodó szemével, Nagy Zsuzsa a szabadító feleség, a sánta ördög Fábián Lujzi, itt most izeghet-mozoghat, ördögszarvval, farokkal, bekormozott arccal, az igazság elvesztői is mind táncolnak a jelmezükben, pénzeszacskóval, kitömött hassal, talárban, kakastollal, Hübner őrültnek öltözik az „alja költő” szerepében, Bindernek a dédnagyanyja csinál királyi koronát, még akasztófa is van, hóhérral, a megtáncoltatott sokaság úgy üvölti: „Húzd. Magasra!”, mintha azt kiabálná: „Feszítsd meg”, és amikor a juhász mégis kiszabadul, a fehérruhás birkanyáj ítéli el a gonosztevőket, „mind, aki az igazság vesztére vár”, s a nyájban Jancz a vezérkos, mögötte Grünfeld, vasalt-keményített blúzban, az én kis bukott nebulóim ott csomósodnak a furulyázó juhász körül, mint valami boldog-boldog felhő.

A bemutató nagy siker, Illyés nem jön el, de a Janiczky szép betűivel megírt, „Kedves író Bácsi!” kezdetű levélre szívélyesen válaszol, engedélyezi az előadást, az igazgatónő mosolyogva bólint a levélre, ő sem jön el.

Zoltán eljön. Ő is pusztafi, Illyés harmadunokatestvére, Ozorán született. Együtt állunk a színpad mögött, reszketnek az ujjaim.

Év végén már csak három bukott tanuló van az osztályban. Jövőre egy lesz, vagy kettő, gondolom. Aztán egy sem. Nyáron, ugyanúgy, mint tavaly, bezárjuk a könyvtárat, szünetel a művelődési kör, Nagy Zsuzsa elszámol a pénzzel.

Augusztus huszadika után az igazgatónő bejelenti, hogy nem lesz hetedik bé. Az osztályt megfelezik, egyik része az ába, a másik a cébe kerül. Egy évig magyart tanítok az osztály egyik felének, néznek rám az enyéim az idegen arcok közül; akiket nem tanítok, lehajtott fejjel mennek el mellettem a folyosón, mint a bűnözők.

Otthagyom az iskolát. Innentől fogva két-három, nyolc-tíz évenként állást változtatok.

Az újpesti lánygimnázium a régi iskolám épületében van, az emeleten, a kapuja egy mellékutcából nyílik, nem a térről, így sohasem kell látnom az ötödik béseket. A gimnáziumban az I/f osztályfőnöke vagyok. Huszonkilenc lány, a többségük magas és karcsú, szálanként hátrafésült hajukat kontyba tűzik, az egyik festi a haját, lakkozza a körmét, a mosolyuk utoléri a hátamat, azt mondják nekem: „Ági néni”, nem hajlandók átszokni az Ágnesra, nem bírom a becézett néniséget, „Csöpi néni”, „Öcsi bácsi”, szenilisnek érzem magam, elnehezültnek, verset szinte lehetetlen nekik tanítani, szórakozottan maguk elé néznek, kinéznek az ablakon, az angol dalokat foghegyről éneklik, csak az osztályfőnöki óra villanyozza fel őket, az, ha kérdezhetnek, ha ilyeneket kérdezhetnek: „Ági néni, miért van az Operaház balettkarában annyi homoszexuális?” A karcsú hátak ilyenkor megnyúlnak, a kontyok rezzenetlenek, halántékomon érzem az I/f párbajtőrét. Ennél már csak az idegfeszítőbb, ha az iskolai táncmulatságon tvisztet táncolnak, vadul elnézve a fejem fölött, s az osztálykiránduláson elszökdösnek a sátorból, és a bokrok felől kamaszfiúk hangja, gitárpengés, kutyavonítás és tűzpattogás szűrődik az én öreg, elhagyatott sátramba.

Huszonnyolc éves vagyok, félek tőlük. Erre az időszakra esik néhány hónapig tartó házasságom, visszaköltözésem a szükséglakásba, s az, hogy egy orvos csaknem megmérgezett a Luminal nevű altatóval: augusztustól novemberig semmit sem őriz meg a memóriám. „Ági néni összetéveszti Török Bálintot Balassi Bálinttal – mondja egy magyarórán Sinkó. – Amikor Balassi született, Török Bálint már három éve halott volt.” „Igen – mondom. – Igazad van. Elnézést kérek.”

Bevezetik a politechnikai oktatást, a Cérnagyár főmérnöke lakatosmunkára, kelmefestésre fogja a lányokat, a mérnököt följelentik, a második évben „valódi” munka következik, fonás és cérnázás. A tantestületi értekezleten felnyújtom a kezem: „Azért tanítsam én évi egy órában Berzsenyit, hogy a diákjaim heti hat órában egy gépet bámuljanak, és ha a cérna elszakad, megnyomjanak egy gombot, és megkössék a takácscsomót? És soha ne tanulják meg tisztességesen, mi az időmértékes verselés?” Az igazgatóhelyettes följelent, hogy „aláaknázom a munkára való nevelést”, aztán egy kirándulás után, ahonnét három lányt hazaengedek a filmgyár sofőrjével, egy szülő följelent mint lánykereskedőt – lépni sem tudok már Újpesten, köszönöm, elég volt, elbúcsúzom a II/f-től.

„Aki tanár, az eleve nevetséges – mondom nekik. – Az ember kilélegzi magából a fiatalságát. Sose térül meg.”

A lányok sírnak. Én is.

„Két tragédiát éreztem meg előre – mondja Meixler, akivel tíz év múlva találkozom az utcán. – Az egyik az volt, hogy el kell válnom a férjemtől. A másik, hogy Ági néni otthagyja az osztályt.”

Jobbnál jobb állásokba kerültem ezután, előkelő és hasznos helyekre: a Rádió külföldi adásaihoz, különféle irodalmi szerkesztőségekbe, de soha nem éreztem a mellkasomban azt a nevetséges hajtóerőt, soha többé a lábam alatt a katedra biztonságát. A mikrofonmunka hasonlított néha a tanításhoz; a vidéki riportok eszembe juttatták Újpest földre dobott létrára emlékeztető házait, a létra hézagos fokaiban fennakadt emberi sorsokkal. De semmi sem volt ugyanaz; hangszínemet a stúdióban technikus igazgatta, ha „helyszínre” mentem, jött utánam a kábeles, a legtöbbször úgy éreztem, szenvelgek, s mert külföldi megrendelésre dolgoztam, és kerülnöm kellett a politikát, minden műsoromban volt valami gyertyafényes idill. „Befejeződött Magyarország villamosítása!” „Sopron: la città natale di Francesco Liszt.” „Római víziorgona Aquincumban, horatiusi dallamok. Integer vitae scelerisque purus…”

1968 kora ősze táján a BBC interjút kért Illyés Gyulától; én voltam a kijelölt riporter. Illyés emelkedett hangon beszélt a mikrofonba a maga ifjúkori szocialista hitéről, arról, hogy azóta miben csalódott és miben nem, majd az interjú vége felé azt mondta: „természetesen nekem nem tízmillió, hanem tizenötmillió magyar sorsára kell gondolnom.” 1968 kora ősze. Az interjút lefordítottam, meghallgatták, ennél a mondatnál megakadtak. Elküldték – korabeli szóhasználattal: felküldték – a hangszalagot a pártközpontba, ahol nem tudni, mi történt vele; egy idő után egyszerűen nyoma veszett.

Két és fél év múlva úgy éreztem, belefáradtam. Abba, hogy a műsoraimból ki kell hagynom a Himnuszt, abba, hogy a börtönviselt nagy közgazdász professzorról kiderítik: „jobboldali szocdem” – érzékeny vagyok erre a megjelölésre –, az interjút kivágják, s a professzort kifizetik százötven forinttal; belefáradtam az aquincumi víziorgonába és a tízmillió magyarba. Elmentem a Rádiótól.

Az Élet és Irodalom szerkesztőségében átcsodálkoztam az éveket: a munkaidő rövid volt és intenzív, a kollégák elolvasták egymás írásait, elevenbe vágó jelzőket dobáltak egymás fejéhez, a főszerkesztőre rávágták az ajtót, senki senkit nem jelentett föl. A pénteki értekezleten a lapról volt szó, semmi másról: eléggé kerek szerkezetűek vajon a cikkek, segítenek-e valakin, rácsapnak-e a problémára; a világlátási végleteket a „vörös báróné”, Máriássy Judit és a fehéren izzó tekintélyű Nagy László jelentette, az előbbi a terminusait szabadította ránk („lila” volt a szépirodalom, „tökös” a publicisztika), az utóbbi egy másfajta ólmelegség hallgatag indulatait. Mindenki befogadta az elszabadult mániákat, a füstös szobát, a sörösüvegeket az asztal alatt, talán az én szánalmas teás termoszomat is, és Nagyapó rögeszméit: a pontosvessző fontosságát, a „szenvedély” helyett a „szenvedelem” használatát, s azt, hogy írást visszaadni ezzel a rövid kijelentéssel kell: „Nem”.

Nagyapó a főszerkesztőnk volt, Nemes György, ő szabadította össze az ellentétes véleményeket, őrá lehetett rávágni az ajtót, az ő íróasztalán csöngött hetente a telefon, mindig leszóltak neki valaki vagy valami miatt, nagybeszédű ember volt, de a telefonhívások részleteit sosem tudtuk meg, csak azt láttuk, hogy megint ijesztően tapintatos valamelyik munkatársával. A szerkesztőségben több ’56-os börtönviselt kolléga dolgozott. Ő vette fel őket.

Minden pénteki értekezleten, amikor a tördelőszerkesztőt, Pintér Tamást megkérték, olvassa fel a laptervet („énekelj, Pintyő”), s az információs rovathoz érve Pintér rám nézett, és azt mondta: „a rovat ajánlata…”, úgy éreztem, a helyemen vagyok, mert személyem belesűrűsödik a munkámba, amelynek tartályát úgy jelölik: „a rovat”. Akár a detektívregényekben, a bírósági tárgyalási előtt: „Ready for the prosecution”, „Ready for the defence”. A vád készen áll, a védelem készen áll. Létszámjelentést kérek – de a létszám mellékes. Az ötödik bében megkezdődik a magyaróra. A Kőhegyen megkezdődik a játék. Játssz mindig szenvedelmesen.

És ezzel, azt hiszem, vége is a mezei kóborlásnak; a többi valódi magaslati levegő. Három évig dolgoztam a Szépirodalmi Könyvkiadóban, lektorként; az igazgató, Illés Endre hívott oda; aztán még tizenegy évet töltöttem el a Nagyvilág című folyóiratnál, ahová én kértem át magam, a kevéssé ismert tengerentúli – az afrikai, az ázsiai, a kanadai, az ausztráliai, az újzélandi – irodalmak rovatvezetőjének, Kéry László főszerkesztő keze alá. Rettegéssel teli évek voltak, lenyűgözött a feladat nagyszerűsége: Krúdyt, Tömörkényt, Magyar népdalokat, Magyar népballadákat szerkeszteni, bele ne bukjék a tollam, s aztán Soyinkát, Óe Kenzaburót, Margaret Atwoodot, félre ne értsek belőlük valamit, magyarán, le ne zuhanjak onnét, abból a nagy árnyakkal teli varázserdőből, ahol kollégáim szemlátomást otthonosan mozognak, s valami budapesti biztonsággal, olyannyira, hogy amikor a kiadóban megemlítem, az irodalmi szószátyárság hamarosan úgy eláraszt minket, mint nemrég a 60-as évek „közéleti” költészete, egy kolléga azt feleli: „maga is elég vén marha”, és nincs párbajképes férfi a közelben, s aztán a folyóiratnál afrikai eredetmondákkal jelenek meg, népmesékkel, kopt-keresztény szerelmes verssel, és egy kolléga megjegyzi: „aki meséket hoz ide, menjen a Dörmögő Dömötörhöz”, hát ez vagyok, mint „rovat”, ready for the defence, mert a világirodalmat úgy képzelem el, Thomas Mann mellett az eredetmondáknak is helyük van benne, sőt, Thomas Mann naplója csak jobban felragyog attól, ha mellette azt olvasom: „És Gueno legyőzte a halált.” Botladoztam hát ebben a varázserdőben, hol bódult királynőnek, hol orra bukó mesterembernek éreztem magam, és Illés Endre rejtélyesnek látszott, mint Alvilág című novellájának betörői, akik azért kímélik meg egy beteg öregasszony életét, mert elolvassák az éjjeliszekrényen heverő kórházi leletet – latinul! –, Illés tudta, hogy az irodalompolitikusok, akik belebeszélnek a munkánkba, annyit értenek a diagnózishoz, mint a betörők, mégis, az írókért hajlandó volt verekedni, a munkatársaiért nem: „Más az irodalom – mondta –, és más az irodalompolitika.” És nevetett a szeme.

Kéry László nemcsak rejtélyesnek akart látszani: az is volt. Könnyű volna Oberon szerepét osztani rá – Demetrius volt, vagy Lysander, maga is tévelygő. Hogyan lehetne másképp magyarázni, hogy egy évfordulón kijelentette: büszke rá, hogy a nyomdász szakszervezet tagja lehet? Kit érdekelt a szakszervezet a nyolcvanas évek derekán? Mi más lehetne a magyarázata annak, hogy a többi lap ez idő tájt már benne volt a politikai forrongásban, míg a miénk csupán merészen erotikus volt, mintha beszínezné a hályogot az emberek szemgolyóján? S miképpen magyarázható, hogy Tom Stoppard új darabjáról, amely egy szovjet elmegyógyintézetben játszódik, egy angol kritikus szemtelenül leírja a lapban: merészsége annyi, hogy a zenekart fölviszi a színpadra?! Igazságtalan vagyok. Az angol kritikus ismerte a játékszabályokat. Kéry pedig elhitte, el akarta hinni, hogy a betörők tudják a diagnózist. Ezért az ő szempontjuk szerint járt el, ha valamelyik munkatársát megvédte, vagy nem védte meg, s akit nem védett meg, attól másnap szorongva bocsánatot kért (Illés Endre pénzjutalmat adott, Kéry László jószavakat). Szorongott. Ha valakinek a halálhíre eljutott hozzá, hamarosan láttuk, nevet, tréfálkozik, famous last words, mondja, híres utolsó szavak. Kellemetlenül éreztem magam, néhányszor megszégyenítettem, nyilvánosan is, pedig tudnom kellett volna, mi az, ha Sinkó föláll, s a II/f előtt azt mondja: „össze tetszik téveszteni Török Bálintot Balassi Bálinttal”, de haragudtam, hogy nevet, amikor sírni kell, hogy X mellé áll, amikor Y-nak van igaza, hogy fordítva működnek a reflexei; nem figyeltem föl rá, hogy izzad a homloka, párás a szemüvege, szaporodnak a szívpanaszai, hogy alakján átdereng az a fiatal adjunktus, aki 1957-ben vállalta értem a felelősséget, aki a III. Richard 1955-ös bemutatójáról megírta, hogy az írnok szavaiban – „Ocsmány világ ez! Azért pusztul el, mert ilyen bűnökről hallgatni kell” – ott egy egész elrohadt rendszer ítélete, nem, a tisztánlátás nem vész el, csak bepárásodik, a Hamlet-könyvet, két évvel Kéry László halála előtt, az a fiatal adjunktus írja, ezzel az irgalmatlan címmel: Talán álmodni, és a könyv egyik mondata ott kiabál Hamletról, hogy „akkor a legkegyetlenebb, mikor megkíméli az imádkozó Claudiust, mivel nem akarja a mennyországba segíteni”, holott mindegy, hogy Hamlet mit mond, a fontos mégiscsak az, hogy nem öli meg az embert, aki imádkozik.

Valamelyikünk fordítva lát. Valamelyikünk fordítva ítélkezik.

Mindegy most már.

Letelt a munkaidőnk, tanár úr, nem tudjuk megbeszélni, mi félelmesebb, álmodni vagy a gondolattól halványra betegedni.

A hetvenedik születésnapjára, még ideát, írtam egy limericket.

 

Volt egy professzor, jó Kéry László, ki tudta, hogy soha sincs zárszó:   mert urallhat Ural,   és repülhet turul, ha Hamlet az igazi zászló.

 

Lobogj, királyfi.

Köszönöm, hogy tanár lehettem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Boldogult és csodatévő osztályfőnökünk, Márki János asszociációs gyakorlatokkal kezdte a magyaróráit.

Orr. Megorrol, megorrint, ne üsd bele az orrod, orrod tőle fokhagymás.

Fül, lefülel, fülébe jut, fülbemászó. Szem, szemtelen, szemet szemért, fogat fogért, száj, szájaskodik, üss a szádra, torok, az ágyú torka, a halál torka, mi kell még.

Ez járt az eszemben (észkerék, észbontó), amikor egy forró nyári napon bementem a Petőfi Irodalmi Múzeumba, a néhány éve meghalt magyar író életét megnézendő. Szeretem az ilyesmit, a mások tárgyai jobban érdekelnek, mint a sajátjaim, amelyek annyiszor elhagytak már.

Kétszobányi volt a kiállítás, az elsőben bútorok, könyvek, festmények, a halott híres íróállványa (mindenki tudta róla, állva ír), a másodikban levelek, dedikált könyvek, a falon az a hivatali határozat, amelybe (mindenki tudta) belehalt.

Egyébként természetesen: a könyvek jelentős írók könyvei, a dedikációk jelentős írók dedikációi, a levelek jelentős írók levelei. Mind.

Ki dönti el, az író jelentős vagy jelentéktelen? „A könyvpiac mozgása: rejtély” – mondta mosolyogva ő is. Aztán azt is mondta, amikor egy (szerintem) jelentéktelen könyv kiadása ellen tiltakoztam: „Más az irodalom, és más az irodalompolitika.”

Főnököm volt. Három évig. Pengefényű rejtély, mint a könyvpiac. Egyik napról a másikra kiszámíthatatlan. Bőkezűen megjutalmazta, akit az előző nap nyilvánosan megszégyenített. Egyik legműveltebb kollégánk miatt értekezletet hívott össze, mert úgymond, Graham Greene nevét hibásan írta. Mindenki tudta, hogy a kolléga jól írta Graham Greene nevét, szóvégi e-vel, nem úgy, mint a Julien Greenét. A kolléga is tudta. Ő is tudta. Mindenki hallgatott. Nem lehetett vele vitatkozni. Néhány nap múlva ugyanennek a kollégának a véleményét kérte ki, valamely többszázezer forintos könyvsorozat tárgyában.

Beszélték, egy fogadáson véletlenül leöntötte egy társaságbeli hölgy estélyi ruháját. Másnap a hölgynek estélyi ruhát küldetett a Rotschild-szalonból. Beszélték, figyeli és figyelteti a munkahelyi konfliktusokat, felizzó vitákat. Aztán beleírja őket a drámáiba.

Egyik színművének bizonyos részletéhez szüksége volt a munkámra, egy XV. századi, dél-spanyolországi esemény háttérszövegének kidolgozására. Hónapokig leveleztünk. Aztán a rendező eldobta ezt a jelenetet.

Életében álomértéke volt a színháznak. Ő maga mennyire volt jó színész, nem tudni. A „más az irodalom, és más az irodalompolitika” jegyében vacak emberekkel is kellett foglalkoznia: mindig egyformán elegáns volt, soha egy félrecsúszott nyakkendő, soha egy félrecsúszott mondat, halvacsoránál soha a halkés. Halálos biztonsággal beszélt, igen, halálos biztonsággal, aki elébe járult, úgy érezte, az élete függ tőle; harminc éve mellette dolgozó munkatársai lélegzettelenül futottak végig a folyosón, ha hívatta őket. És mégis: ezek a mondatok teli voltak látszatdadogással, jól elhelyezett töltelékszavakkal, egy angol lord „well, well”-jei, csak fokozták a hallgató jegességérzetét, összezsugorodhatnékját. Mindenki vágyott rá, hogy beszéljen vele; mindenki föllélegzett, ha kilépett az ajtaján.

Értekezleteiből nekem is kijutott. Egyszer rám támadt: hivatali titkot fecsegtem ki. Nem engedte, hogy válaszoljak. Mikor tisztázódott, hogy a „titok” közlésére – hogy egy bizonyos verseskönyv áprilisban jelenik meg – hivatalból fölszólítottak, bocsánatot kért. „Nyilvánosan megszégyenít, és négyszemközt elnézést kér!” Rávágtam az ajtót.

A következő héten nagyösszegű jutalmat kaptam.

Aztán még sok mindent. Egy pohárka francia konyakot, valahányszor könyvem jelent meg: vers, regény, tanulmány. Úgynevezett kényes feladatokat, köztük széles hátra valót is (hát, hátszél, tartani a hátat), sosem volt bennük köszönet. Leveleket, nemcsak a dél-spanyolországi imádságok ügyében, máskor is. A bennünk lakó bűnöző címmel egy karácsonyon tárcanovellát írtam, önkínzót, arról, melyik rossz-véletlen szavammal kinek a halálához járultam hozzá. „Nem élhetjük le az életünket aprólékos lelkiismeret-furdalások közepett – írta karácsonyi üdvözletében. – Akkor már fiatalon megőrülnénk.” A Stációk megjelenésekor ezt üzente: „Köszönöm, hogy megírta: 1956 nem volt ellenforradalom. Köszönöm, hogy így írta meg!”

Aztán egy szerkesztésem miatt valahol felelősségre vonták. Behívott a szobájába (rohantam), jegesen, halkan rám kiáltott, nem engedte, hogy válaszoljak, az asztalra csapott, az ajtóra mutatott, azt mondta: „Kifelé.”

Felmondtam.

A jutalomból ötven szál szegfűt küldettem a lakására: harminc szál vöröset, húsz szál fehéret. A névkártyán csak a keresztnevem kezdőbetűje.

Barátaim Szvengálinak hívták.

De hát odafigyelt rám.

Egyszer majd, amikor minden lényegtelen elhalványul, tudni fogják róla, mekkora író volt, mennyire ismerte a magyar mondatot. Nem sebészileg, mint hiszik. Belgyógyászilag.

A kiállítás szobácskái abban a rekkenő nyárban műtéti hűvösséggel fogják be a tárgyait, annyit, amennyit a betévedt látogató megláthat belőlük. De hát ki dönti el a látványról, jelentős vagy jelentéktelen?

Mi csak a mondatokról tudjuk teljes bizonyossággal, fontosak-e annyira, hogy végképp megöljenek, vagy rövid időre feltámasszanak.

Valahol Bach-zene szól, fönn, egy ablakban orgonálnak: az ő zenéje. Sehol egy fölösleges hang. Az ég szikrázik. Meddig tart ez? Mikor s kit rántanak majd megint le onnét?

Titánia nekiröpül az ablaknak, letottyan, s odalenn nincs senki, csak Orrondi, az üstfoldozó.

A régi ÉS. A régi ÉS. Minden pénteken számvetés. Mi járja ott? Kik járnak ott? Füst, sör vagy pintydal árad ott? A heti jegyzet megvan-e? És magvas-e? Vagy blabla-e? A főglossza hová vezet? Van benne rondószerkezet? Elég merész-e a riport? Fölkel tőle az eltiport? S a könyvkritikus tétova? Vagy ő Mucius Scaevola? A régi ÉS körül haraszt. Vörös báró, ezüst paraszt összezördülhet: nem zörög, bár szél fúj a fejek fölött. Hogy honnan fúj, tudnivaló, és Nagyapó a szélfogó: „Nem!” – mondja folyvást. Unjuk-e? Hogy mibe került, tudjuk-e? A régi ÉS. A régi ÉS. Íratlan közmegegyezés. Kérdik: „lila? „ Kérdik: „tökös?” De nem kérdik, hogy: „törzsökös?” Talán valami megmaradt a fők alatt, a fák alatt, hogy az írásmű fontosabb, a pontosvessző pontosabb; pulton, cellában, kőhegyen, írj mindig szenvedelmesen – megméretett a régi ÉS? Szerettük egymást. Nem kevés.

Nagyon fehér bőrű, eléggé kövér fiú volt, ha jól emlékszem, kicsit bandzsa, s a nevében valami idegesítő szabályosság: Süssmann Ottó. Vele szemben állt a kórus, a negyedik elemisták kórusa, beálltam közéjük én is, és üvöltözve énekeltük: „Süssmann zsírja olcsó, jó, részletre is kapható.” Süssmann hallgatott bennünket, tűrte, bandzsa szemében egykedvűség és rémület.

Ha legalább elszaladt volna, vagy nyelvet nyújt az üvöltő sokaságra, vagy mond valami disznót.

De csak ott ült.

Mi pedig egyre jobban üvöltöttünk. Én is.

Nem tudom, hogyan lett vége.

Süssmann egyedül vonszolódott hazafelé az utcán.

Hazamentem én is, egymagam mentem. Nem néztem át a túloldalra. Piszkos érzés volt.

Most is az.

Mit remélhettem?

Találkozunk, és nem megy el mellettem kézfogás nélkül. Mindnyájan dönthetünk rosszul. Túléltük a háborút, nincs idegeskedni való azon, ami szabályos, vagy ami szabálytalan.

De lehet, hogy karcsú herceg lett azóta, motorversenyző vagy filozófus, akiért megvesznek a nők, s akihez halkan szólnak, és a haját simogatják. Akkor pedig érvényét veszti az én történetem.

Ám az ilyen történet mindig érvényes. Nem a bűntudat okán, hanem mert – az angol író, Graham Swift végre kimondja – az ember igenis mindig ugyanabba a folyóba lép. Belép, elsodorják, a parton Süssmann tekintete: egykedvűség és rémület.

Nincs más, legfeljebb elmondhatom, ami történt. Megközelítő pontossággal, és vigyázva, hogy azt ne állítsam, én voltam a herceg, s az üvöltők csupa megtévedt motorversenyző és filozófus.

És legfőképpen: nem szabad utólag jó döntést hazudni.

 

Én nem vagyok természettől bátor. Tizenhét év alatt háromszor ugrottam neki, hogy megírjam Pilinszkyt és Oklahomát. Először Oklahomából jövet, 1978-ban, másodszor 1992-ben, amikor Csokits János Pilinszky Nyugaton című könyve megjelent, a költő leveleivel s az 1978. november 21-i keltezésű levélben ezzel a mondattal: „…egyik megrázkódtatás a másik után ért…”, és harmadszor a napokban, és hiába, és hiába. Eljutok valameddig, Madame Mandelstamig, abbahagyom.

Nem vagyok bátor. Pontosan értem azt a rigai taxisofőrt, aki 1979-ben – egy évvel Oklahoma után – kérésemre elvitt az óváros egyik udvarán elrejtett, középkori zsinagógához, egy sarokkal odébb állt meg a taxival, és hátrasúgta: „Zurück. Russzkije szmotrjat.” Menjen vissza. Az oroszok figyelnek. És a nevére mutatott, a táblácskára a műszerfalon, Jákob volt odaírva, de lehet, hogy Ábrahám, és lecsapta a taxiórát, és nem fogadta el a viteldíjat. „Ne integessen – mondta. – Russzkije szmotrjat.” Értem a zsinagóga alkalmazottait, akik, amikor megkérdeztem, utazhatnak-e Nyugatra, kórusban vágták rá: „Mindenhová utazhatunk.” És értem magamat, hogy ott, abban a rejtett, hatalmas imateremben, ahol nekem szögezték, mi a foglalkozásom, csöndesen azt mondtam: „Lehrerin.” Fürkészve néztek rám, miféle tanító lehetek. Moszkva – Leningrád – Riga, volt az útvonal, akkor, 1979-ben, egy évvel Oklahoma után. Módomban állt volna – talán –, hogy megkeressem Madame Mandelstamot. Nem kerestem meg.

Bátor nem vagyok, helyette agresszív sem akarok lenni. A följelentők és a rossz mondatok légyrajzása, ez a pocsék kelet-közép-európai zavarórepülés megtanított, hol az a pont, ahol a morális és a stiláris összeér. Legkedvesebb unokabátyám szüleit, testvéreit a háború alatt kivégezték, házukat, magtárukat fölgyújtották, neki magának később azt ajánlották, álljon bosszút, lépjen be az ÁVH-ba. Unokabátyám – Öcsinek becéztük – elment az országból; Palesztinában, egy narancsültetvényen dolgozott, egy idő múlva látomások kínozták, üldözi a Gestapo, üldözi az ÁVH, tíz évig bírta, aztán egy narancsfa ágára fölakasztotta magát.

Amikor 1948 körül apai nagyapáméknál utoljára találkoztunk, azt írta az emlékkönyvembe: Soha ne higgy a csillogó szavaknak, az igazság egyszerű és szerény: „Csodáld és szeresd örökké az erkölcsi törvényt önmagadban és a csillagos eget fölötted.”

Kemény diktátum.

Nincs mód Oklahomát megkerülnöm.

 

Ivar Ivask, az Oklahomai Egyetem tanára és a World Literature Today főszerkesztője – akit életem sorsdöntő nyarán, 1971-ben, Helsinkiben ismertem meg – 1977 augusztusában táviratot küldött: tagja lennék-e a következő év februárjában, az oklahomai Norman városban összeülő nemzetközi zsűrinek, amely az egyetem, a Neustadt család és a lap, a WLT nevében ítélné oda a kétévenként kiosztott, tízezer dolláros Neustadt-díjat egy bármilyen nemzethez tartozó híres írónak. A díjra minden zsűritag egyetlen írót jelölhet, nem okvetlenül honfitársát, a feltétel az ismertség, és az, hogy a jelöltnek legalább egy műve világnyelven – angolul vagy franciául – is elérhető legyen. Táviratozzak vissza, elfogadom-e a meghívást, és ki a jelöltem.

Azonnal táviratoztam, elfogadom a meghívást, köszönöm, jelöltem Pilinszky János.

Az utazást a Művelődési Minisztérium intézte. A minisztérium irodalmi főosztályán hamarosan megkérdezték, kértem-e a távirat feladásához engedélyt. Nem, mondtam, nem jutott eszembe, kellett volna? Jobban tettem volna, ha engedélyt kérek, mondták. A minisztérium álláspontja szerint ugyanis Illyés Gyulát kellett volna jelölnöm.

Számolni kezdtem. Alig több, mint huszonegy éve, hogy vasárnaponként Zoltánnal a Józsefhegyi úti villa előtt fel-alá sétáltunk, hátha kilép a házkapun a Mester, hátha meglátjuk. Még néhány hónap, és megtanuljuk az Egy mondat a zsarnokságrólt, és elrejtjük a lapot, amiben megjelent. Jó tizenhét éve, hogy a hatodik bével előadtuk A csudafurulyás juhászt, Illyés verses meséjét; éppen tizennégy éve, hogy első verseskönyvemet elküldtem, sóvárgó dedikációval, Illyés Gyulának, nem válaszolt; és kilenc esztendeje, hogy a BBC azt az interjút kérte Illyéstől, amelyben elhangzott a nevezetes mondat: „természetesen nekem nem tízmillió, hanem tizenötmillió magyar sorsára kell gondolnom.” A magyar csapatok akkortájt vonultak be Csehszlovákiába, az interjúnak – az interjúmnak – nyoma veszett a pártközpontban; két és fél év múlva megváltam az állásomtól. Belefáradtam.

Nem. Most nem jelölöm Illyés Gyulát.

Nemsokára jelentkezett Vajda Miklós, aki William Jay Smithszel akkoriban jelentette meg a Modern Hungarian Poetry című angol nyelvű magyar versantológiát: levelet kapott Smithtől, Smith is zsűritag lesz Oklahomában, jelöltje Illyés Gyula. „Bill neheztel magára, amiért nem Illyést jelöli – mondta Vajda. – Ha ketten jelölik ugyanazt, biztosan elhozzák a díjat.”

Azzal érveltem, megnéztem Illyés Gyula, Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Nagy László angol nyelvű verseskötetét (Nemes Nagy Ágnesnak, Vas Istvánnak csak később jelent meg könyve angolul). Egyik verseskönyv sem mérkőzhet az angol nyelvű Pilinszky-kötettel, Ted Hughes fordításának szikár erejével.

A társfordító Csokits János írja 1992-es Pilinszky-könyvében, hogy Hughes kilenc évig dolgozott ezen a vékonyka versesköteten.

Így kellene.

Megmaradtam az eredeti jelölésnél.

Ady Endre születésének századik évfordulóján konferencia volt a Várnegyedben. A jelenlévők közül nemigen tudta senki, hogy Oklahomába utazom. A márvány borítású folyosón álltunk, összeverődve, Nemes Nagy Ágnes, Vihar Béla, én. Egyszerre öles léptekkel mellettünk termett Illyés Gyula.

– Ágnes, kérem – fordult Nemes Nagyhoz –, mutasson be a hölgynek.

A hölgy én voltam.

Ágnes bemutatott, aztán elment. Nem szóltam, hogy már ismerjük egymást.

– Hallom, ön Pilinszky Jánost jelöli a Neustadt-díjra – mondta Illyés.

– 1974-ben Karinthy Ferenc önt jelölte.

Illyés nem törődött a közbeszólásommal.

– Nagyon helyes – folytatta, és minden szót megnyomott. – Érvényesüljenek a fiatalok! Kapjanak díjat a fiatalok! Legyenek világhírűek a fiatalok!

– Bill Smith önt jelöli a díjra – mondtam én is nyomatékosabban, de Illyés nem figyelt.

– Csak kapja meg a díjat Pilinszky!

– Csak kapja meg a díjat magyar költő! – mondtam égő arccal. – Oklahomában mind a kettejükért úgy fogok harcolni, mint az oroszlán!

– Viszontlátásra – nézett rajtam végig Illyés, és sarkon fordult.

– Mi volt ez? – kérdezte sápadtan Vihar Béla.

– Nem tudom – mondtam, és úgy éreztem, belegyökeredztem a márványpadlóba.

Aztán mégsem kellett Oklahomában mind a kettejükért harcolnom. Bill Smith megmásította szándékát, s egy amerikai írónőt jelölt a Neustadt-díjra.

Az értesítők egész télen át sűrűn érkeztek Oklahomából. Ivask minden részletről tájékoztatott. A tízezer dolláros díjat kétévente a Neustadt család adományozza, a védnökséget az egyetem vállalja, a publicitást a folyóirat. A zsűri tizenkét tagból áll, az elnök mindig Ivask, a többi tizenegy mindig máshonnét jön. Jelöltjük csak a zsűritagoknak van, az elnöknek nincs, ő pártatlan. A zsűrizés két napig tart, az első napon rövid előadások a jelöltekről, a második napon kieséses szavazás, a listákról mindig ki kell egy nevet húzni. Az eredményt sajtófogadáson hirdeti ki az egyetem rektora, utána díszünnepség, estélyi ruha kötelező. A campuson, cottage-okban, teljesen berendezett kis házakban fogunk lakni. A Neustadt-díj a Nobel-díj után a világ legnagyobb presztizsű kitüntetése, az eddigi díjazottak között van az olasz Ungaretti és a kolumbiai García Márquez.

Díszünnepség, estélyi ruha, García Márquez. Tizenkét éve még szükséglakásban laktam, a könyveim a befőttek között. Meg kell szereznem ezt a díjat Magyarországnak.

Revolvergolyószerű fájdalmat érzek a gyomorszájamon.

Megérkezik az 1978-as Neustadt-díj jelöltjeinek végleges listája.

 

 

Egy barátom megnézi a listát. – Brodsky! – mondja. – Még Szolzsenyicin előtt kirúgták. Miłosz! Diplomata volt, lelépett. Nagyezsda Mandelstam…! Ezekkel akarsz te rivalizálni? Nem félsz?

– De – mondom. – Félek.

Egymás után érkeznek a könyvcsomagok, a díjra jelöltek művei, az oklahomai egyetem küldi őket. Minden átjön a vámon. Miłosz könyve is. Nagyezsda Mandelstam naplóit két nappal az utazás előtt hozza a postás.

Az ágyam fejénél minden reggel ötkor, később négykor, aztán háromkor csöng az óra. Mindent elolvasok. Miłosz verseit, esszéit. Drummond de Andrade verseit. Schéhadé szatirikus játékát. Herbert verseit. Canetti regényét, a Káprázatot, angolul, magyarul. Naipaul öt regényét. Eudora Welty három regényét. Graham Greene-t újra, magyarul, a The Power and the Gloryt angolul is. Mondatokat, szóképeket írok ki, hogy vitatkozni, érvelni, cáfolni tudjak. Powell tizenkét kötetes, proustinak szánt regényfolyamából végigolvasok nyolc kötetet. Olvasok ágyban, fürdőkádban, villamoson. Betanulom a jegyzeteket. Megírom az előadásomat Pilinszkyről, betanulom. Elviszem a Ravensbrücki passiót Ted Hughes angol és Guillevic francia fordításában. Mind a kettőt megtanulom. Lax főorvos gyomorröntgenre küld.

Balogh főorvos – a „Doktor bácsi”, aki a sorsdöntő 1971-es évben meggyógyította a jobb kezemet – minden reggel és minden este telefonál. – Őrültség – mondja. – Minek mindent elolvasni? Senki sem lesz úgy fölkészülve, mint a tanárnő.

Tanárnőnek hívott.

A zsűritagok műveiből is elolvasom, amihez hozzáférek.

– Haza kell hoznom a díjat Pilinszkynek – mondom a telefonba.

Az indulás előtti délutánon váratlanul becsönget Lax főorvos, megvizsgál.

– Utazhat – mondja. Honoráriumot nem fogad el.

Nagyezsda Mandelstam naplójából a repülőgépen olvasok el negyven oldalt. Gyomorszájamon a revolvergolyó. Az Atlanti-óceán fölött azt kívánom, törjön szilánkokra az ablak, forduljunk vissza, egye meg a fene az egész zsűrizést. Estére vagyunk Oklahomában.

Minden zsűritagnak van külön kísérője, az enyém Ted Herstand, a színházigazgató. Elegáns öltönyéhez puha, széles karimájú marhapásztorkalapot hord, megemeli, mosolyog, „Csakhogy megérkezett!” – mondja melegen. Az utca teli van széles karimájú kalapokkal. A járdán térdig ér a hó. A cottage hálói a szalonból kétfelé nyílnak, középütt a szalonnal egybeépült konyha. Vastag, bolyhos szőnyeg a padlón, mezítláb járunk, mint a fűben, Bettina meg én. Bettina Knapp New York-i professzornő, a hirtelen megbetegedett Andrée Chedid helyett jött. Keveset beszélünk, hamar elalszunk, éjfél van. Reggel a szomszéd cottage-ból sínadrágos, jambósapkás férfi néz ki a hóba, aztán résnyire tárja az ajtót: „Én vagyok Bill Smith!” – kiabálja, megölel. Dehogy haragszik. Behív teázni. Nagy Laci haláláról kérdez, a boncolás hegeket mutatott ki a szíven, akarnám mondani, nem jut eszembe a „boncolás” szó, Bill kisegít: autopsy. Hamarosan kezdődik a zsűrizés.

Tanterem az egyetemen. Az asztalnál tizenkettő helyett kilencen ülünk: Powell jelölője, Tuomas Anhava nincs itt, Carlos Drummond de Andrade még érkezésünk előtt visszalépett, Candido tehát nem jött el, Narayan beteg, de jelöltjéről, Graham Greene-ről egyébként is többen úgy vélik, más írói kategóriába sorolható, Nobel-díj jelölt is volt már. Megszavazzuk, Graham Greene lekerül a listáról. Kilenc név közül kell választani.

Bill mellett ülök. A másik oldalamon, mintegy az asztalfőn, Brodsky és Ivask, velem szemben Bettina. Az első előadó Wolfgang Kraus; mindössze annyit mond Canettiről: „nagy író, és nekem nagyon jó barátom”, de valaki megemlíti a Káprázat utolsó jelenetét, azt, ahogy a primitív szakácsné belehajszolja a kétségbeesett szobatudóst, hogy fölgyújtsa a saját könyvtárát, s ezzel megjelenik a század rémképe a tanteremben, a diktatúra mint veszélyforrás, Bettina Schéhadéról beszél, Schéhadé játékában robbanó ibolyákat gyártanak, a művek most már szólítják egymást, versenyen kívül is, Graham Greene Hatalom és dicsőségének kivégzett papja Zbigniew Herbert megalázott Hamletját, és Fortinbrast, akire mártírium helyett az marad, hogy Dániát csatornázni kell, és Miłosz máglyára lépő Giordano Brunója Pilinszky Ravensbrücki passiójának fegyencét, aki elfelejtett kiáltani, és Nagyezsda Mandelstam sikolyát, és azt, hogy sosincs vége, hogy sosem lesz vége. Görnyedten ülünk, mintha sötét volna, Pilinszky ravensbrücki kockacsendjéről beszélek, és Brodsky tudja, mi a munkatábor, és Ivask tudja, mi a száműzetés, ha önkéntes is, és a terem közepén egy fegyenc áll, aki elfelejtett kiáltani, és mi vagyunk a csendje, mi burkoljuk be őt, és a kockacsend lefordíthatatlan, Hughes „négyszögletes csend”-nek, Guillevic „a csend négyszögé”-nek fordítja, mindketten kihagyják a dimenziókat, de megőrzik a börtönudvart, felolvasom Hughest, Bill felolvassa Guillevicet, „olvasd fel magyarul”, mondja rekedten Ivask, felolvasom, és Ivasknak csupa könny a szeme.

Aztán még ott vagyunk a teremben, nem nagyon beszélünk, Ivask felesége, Astrid, aki a jegyzőkönyvet vezeti, hozzám lép, leragasztott cédulát nyom a kezembe: „Csak holnap ilyenkor bonthatod fel”, és Ivask azt mondja: „Köszönöm”, és Brodsky hátat fordít a többieknek: „Bocsáss meg, nagyon szeretem Jánost, ha tudtam volna, hogy Jánossal indulsz, nem indulok Miłosz-sal.”

A folyosó üres, hírzárlat, egyelőre nem jöhet be senki, hideg büfé van egy teremben, színes, púpozott tálak, valaki megjegyzi, az evőeszközök azért olyan nehezek, mert mind aranyozott színezüst, „melléd állok – mondja Derek Walcott –, a magyarok állítólag lopják az ezüstkanalat.” Walcottnak világos kreol bőre van és zúzmarás, szürkéskék szeme.

Másnap délelőtt elkezdjük a módszeres, kieséses szavazást, minden kihúzott név után újra körbemegy az egyre fogyatkozó lista; Ivask nem szavaz, minduntalan felugrik, s áthúzza a táblán az éppen kiesett író nevét. Elsőnek Canetti esik ki, a Káprázat írója, az eltüzelt könyvtár írója, majd Schéhadé, aztán Powell, és negyediknek Nagyezsda Mandelstam. Bjørnvig megállítja a szavazást, azt mondja, érti, hogy a zsűri nem fogadja el győztesnek Madame Mandelstamot, végtére a napló nem szépirodalmi műfaj, de levelet kellene küldenünk Madame Mandelstamnak, meg kellene írnunk neki, mennyire mellette vagyunk, mennyire meg vagyunk győződve írói és emberi nagyságáról.

Bjørnvig felolvassa a levelet, mindenki jelentkezik, hogy aláírja, én nem.

– De hát miért nem…? – kérdezi Bjørnvig. Nyolc szempár szegeződik rám.

Gondolkodás nélkül válaszolok.

– Utazás előtt két nappal kaptam meg a naplókat. Negyven oldalt olvastam el az egészből a repülőn. Negyven oldalból nem tudom megállapítani, valaki nagy író-e vagy sem.

– És ha elolvastad volna az egészet – kérdezi csöndesen Bill –, akkor aláírnád?

– Igen – felelem. – Aláírnám.

Megszavazzák, hogy egyetlen aláírás híjával érvényes-e a levél. Érvényes. Aláírják.

Folytatjuk a szavazást.

Nem vagyok bátor. Alkalmasint négy oldalból is meg lehet állapítani, valaki nagy író-e vagy sem. De nem tudom, sosem tudom, a igazi segítség nem az-e, ha hósapkát küld az ember, ennivalót, könyvet, névtelenül, egy névtelen jóbaráttal. Mert a kétségkívül jóakaratú és bátor aláírók most elküldik postán Madame Mandelstamnak a levelet. Madame Mandelstam megkapja a levelet. És russzkije szmotrjat, másnap megjelenik a lakásán a KGB.

Lehet, hogy ma már aláírnám azt a levelet: a szeretet fontosabb a kockázatnál. De akkor nem tettem.

Nem szabad utólag jó döntést hazudni.

Nagyezsda Mandelstam után már csak néhány név van hátra. Kiesik Eudora Welty, utána V. S. Naipaul. Három név marad a táblán: Herbert, Miłosz, Pilinszky. „Három kelet-európai – mondja Ivask. – Ilyen még nem volt.” Azután kiesik Zbigniew Herbert. Miłosz és Pilinszky között kell döntenünk.

Ivask leállítja a szavazást.

– A finisben vagyunk – mondja. – Kérem az illetékes zsűritagokat, összegezzék az érveiket.

Kiszárad a szám. Most érzékelem csak, hogy hajszálnyira van Pilinszky Jánostól a nagydíj. Megbénulok. Újabb összegezésre nem készültem. – Mindent elmondtam, nincs értelme ismételni – préselem ki magamból a szavakat. – A többi benne van Pilinszky verseiben.

Brodsky elismétel egy verset Miłosztól, hangsúlyozza ezt a sort: „senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba”, „közhely”, mordulok fel, „idézet”, mondja valaki, „kilóg a versből”, mondja Bill, a levegő áll a teremben, az érvelésnek semmi értelme, „szavazzunk”, csattan valaki türelmetlenül, „Miłosz vagy Pilinszky”, „mi az a Pilinszky – nyerít fel Derek Walcott –, ki az a Pilinszky, gyerünk tovább!” Még egy mozdulat, és Pilinszky János kiesik. Ivask felugrik, odarohan hozzám, átölel: „I’m sorry, darling!”, mondja, ne haragudj, drágám. Félájult vagyok.

Elegánsan kellene veszíteni, nem tudok. Hátat fordítok a teremnek, felbontom Astrid céduláját: „Jánoska will come first” – ez áll rajta, Jánoska lesz az első. Csukladozva sírok az ablaknál.

Ugyanabba a folyóba. Ugyanabba a folyóba. Mindig elveszik tőlem az ötödik bé osztályt.

Szegény szülőhazám.

De nincs idő. Odakinn tolonganak az újságírók, bemegyünk a nagyterembe, leülünk az emelvény alá kilencen, engem Brodsky mellé ültetnek, szótlanul nézek rá, visszanéz.

Ekkor követem el a vétket.

– Nem akarod, hogy melléd üljek? – kérdezi Brodsky

S én rávágom, hogy:

– Nem!

És Brodsky, a győztes, elvonszolódik jó messzire tőlem, a hátsó sor szélére, és mindenki megértően nézi a közjátékot, két kelet-európai, az egyik fél, hogy a másikkal meglátják, mindenki azt hiszi, Brodsky is azt hiszi, én is azt hiszem.

Gyűlölöm Brodskyt. Bele akartam rúgni. Belerúgtam.

Villognak a fényképezőgépek. Paul F. Sharp, az egyetem rektora kihirdeti az eredményt. Az 1978-as Neustadt-díj nyertese Czeslaw Miłosz (Lengyelország/USA); runner-up, vagyis a második helyezett Pilinszky János (Magyarország). Mosolyogva nézünk magunk elé.

A helybeli sajtó másnap tele van a runner-up kifejezéssel. Ivask gratuláló táviratot ad fel Pilinszkynek. Mihez gratulál?!

A díszünnepségre fölveszem az estélyi ruhámat. Walter Neustadt, a díjalapító család képviselője mellé ültetnek. Pazar ételek, italok, nem nagyon figyelek a mozdulataimra.

Tegnap azok a lázas arcok. Ivask szeme csupa könny. „Olvasd fel magyarul.” „Jánoska lesz az első.” Brodsky az asztalfőn. „Ha tudtam volna, hogy Jánossal indulsz…” „A magyarok lopják az ezüstkanalat.” „És ha elolvastad volna Madame Mandelstam naplóját…?” „Összegezzék az érveiket!” „Mi az a Pilinszky, ki az a Pilinszky!” „Ne haragudj, drágám!” Mi történt a két nap között?!

– Az én fiam európai nevelést fog kapni – mondja mellettem Walter Neustadt. – Nem fogja előre feldarabolni a húst. Késsel-villával eszik.

Pirulva visszateszem a kést a tányéromra.

– Kávét tetszik? – kérdezi a pincér.

Intek, hogy nem kérek.

– Ha ebben az országban az ember fölfelé fordítja a csészéjét, az azt jelenti, hogy inni kér – mondja Walter Neustadt.

Lefelé fordítom a csészémet. Aztán a Neustadt-díjról érdeklődöm, mikor és miért alapította a család.

Valami most már mindig emlékeztetni fog erre a díjra.

Astrid és Ivask átad egy égszínkék gyöngyből fűzött indián medáliát, azt mondják rá: „második díj”. A WLT nagy cikket hoz a zsűrizésről, ott a fényképünk, mosolygunk, Pilinszkyről megírják, hogy runner-up. Valamelyik nyugati lapban szerepel a modern kelet-európai költővonulat, a lengyel Herbert, a cseh Holub, a német Kunert, a szerb Popa. Magyar név sehol. Pesten megjegyzi valaki, milyen nagyszerű, hogy Pilinszky a második lehetett egy ilyen nagy költő mögött, mint Czeslaw Miłosz. „Megérte?” – kérdezi Balogh főorvos. – „Nem tudom – mondom a telefonba. – De másképp nem lehet.” Lax főorvos kontrollra küld, a húszfilléres nagyságú nyombélfekély begyógyult: „Most már elfelejtheti.”

„Magának nincs nemzetközi gyakorlata” – vigasztal főszerkesztőm, Kéry László. Levél Oklahomába címmel tájékoztatót írok a Nagyvilágnak, Joseph Brodsky és Nagyezsda Mandelstam nevét ki akarják hagyni, nem engedem.

Pilinszkytől egy hanglemezt kapok ajándékba, Maurizio Pollini Chopint játszik. Polonézek. Polonézek! Azév novemberében írja majd Pilinszky Csokits Jánosnak: „egyik megrázkódtatás a másik után ért…”

1980-ban Czeslaw Miłosz megkapja a Nobel-díjat.

1981-ben Elias Canetti is Nobel-díjas lesz, a Káprázat írója, az 1978-as Neustadt-zsűrizés elsőnek kiesett írója.

1987-ben Joseph Brodskyé a Nobel-díj. Lefordítom a Nagyvilág részére Brodsky Elégia John Donne-nak című költeményét, a formátlan és pontatlan angol szöveg helyett oroszból, verejtékezve, fogcsikorgatva, a vers gyönyörű, elküldöm a magyar fordítást Brodskynak, Brodsky nem válaszol.

1992-ben Nobel-díjas lesz Derek Walcott. Nem érdekel.

„Felül kellene bizonyos dolgokon emelkedni” – mondja egy barátom.

Biztosan igaza van.

Közben 1980-ban Moszkvában meghal Nagyezsda Mandelstam. Brodsky tanulmánynak beillő nekrológot ír róla. Róla ír, Ahmatováról, Mandelstamról, saját magáról.

1981 nyarán meghal Pilinszky János. Bill Smith a temetés napján érkezik Budapestre. Forró júniusi nap, Bill kimegy a temetőbe, én nem. A temetés után találkozunk.

– Három év eltelt – mondom neki. – Te tudod, mi történt Oklahomában?

Bill elnéz mellettem.

– Nézd – mondja –, ez most a lengyelek ideje. Brzezinski, Miłosz, a pápa…

Levelet írok Ivasknak. Megírom, hogy akármi történt, most már jóvátehetetlen.

1982-ben Orbán Ottó zsűrizik Oklahomában. Elégedetten jön haza, jelöltje, Weöres Sándor harmadik lett. Ottó cikket ír: „Oklahoma bronza”. A Neustadt család tízezerről huszonötezer dollárra emelte a díj összegét.

Őrült vagyok.

1991-ben meghal Graham Greene. A Hatalom és dicsőség írója nem kapta meg a Nobel-díjat.

A kelet-európai rendszerváltozások után Astrid és Ivask közelebb költözik gyermekkora Baltikumához. Dél-Írországban telepednek le, és boldogok. A házukat úgy hívják: Baltica. 1993-ban Ivask meghal.

A hontalanság jóvátehetetlen.

Utólagos bejegyzés. 2001-ben V.S. Naipaul is megkapja a Nobel-díjat. Néhány oklahomai jelölt, néhány volt zsűritag még él. Astrid is él, magányosan, Dublin mellett. 2002-ben „hazaköltözik” Rigába.

Ugyan ebben az évben meghal Orbán Ottó.

Levelet írók Bettinának New Yorkba; abba a New Yorkba, ahová a nagyszülei érkeztek a „múlt század” elején Litvániából.

Akkor hát még egyszer. A hontalanság jóvátehetetlen.

Sohasem fogom megtudni, mi történt Oklahomában.

De nem is kérdeznék többé senkit. Talán a dolgok nem is az élettől kapják meg a magyarázatukat, talán nem is az élettel függnek össze. Azt mondom: Oklahoma, s titokban azt kell gondolnom: nem ismert tartomány.

És örülnöm kell, hogy hazatértem.

Vigyázok a mondataimra. Vigyázok az ítéleteimre. A sorsomtól pedig nem kérek mást, mint hogy ne legyek azok közt, akik másokat kicsúfolnak, megfigyelnek – szmotrjat –, hazugságra kényszerítenek, és mindig tudjam, hogy a győztesek boldogtalanok, s hogy a jó mondat ugyanannyit ér, mint az ég és a törvény között lengő, ártatlan narancsfaág.

És nekem mégis abból kell élnem.

tegnap azt álmodtam, hogy csalogány vagyok és

elromlott az írógépem

illetve nem is romlott el hanem betűről betűre

kellett ugrálnom rajta hogy írjon

és elspóroltam a vesszőket a pontokat

zárójel kezdődik bocsánat spórolni germanizmus de

hogy hangzanék az hogy eltakarékoskodtam

kérdőjel zárójel bezárva

még arra emlékszem hogy jól éreztem magamat

mint csalogány

benn jártam a bozótmélyben az örökös sűrűségben

és minden tökéletesen leegyszerűsödött

zárójel mi az hogy leegyszerűsödött az egyszerűség

nagyon magas értékű felegyszerűsödött így volna

helyes zárójel bezárva

tehát minden a végletekig egyszerű volt

hajszálpontosan elvált a nappal az éjszakától a

tavasz a téltől nem is annyira fönn a láthatáron és

benn a sűrűségben mint inkább még beljebb a

szívizmaimban zárójel azért nem mondok zsigereket

vagy ösztönt mert egész életemben vad

szárnycsapásokkal kerültem a divatokat zárójel

bezárva a szívizmaim iszonyút rándultak minden

változáskor amelyet jelentősnek ítéltek

valahányszor telihold csattant a sűrű fölé egész

testem egyetlen mélymárvány hangszál volt

reszkettem énekeltem odalenn a farkaskutyák

vonítva bámulták az ismeretlent derekuk fölfelé

feszült mint odyssesus íja zárójel nagybetűt sem

tudok ütni zárójel bezárva

rejtély ez a kutyákkal mi vonzza őket fölfelé s miért

tesznek úgy mintha taszítaná őket valami hörögnek

felborzolódnak nekiugranak a bozótnak kapálják a

földet talán repülnének ilyenkor talán vízbe

engednék uszonyaikat hogy a tükörképet

megharapják összetörjék idegurítsák mint a cirkuszi

tűzkarikát és elpusztítsák a bozótot vele

de miért kell nekem a kutyákat megértenem

gondolatjel audiatur et altera pars gondolatjel miféle

egyoldalú empátia ez a fene egye meg felkiáltójel és

még egy felkiáltójel

elmondhatatlan hogy mit énekeltem ott az ághegyen

ornitológus nem bírja lekottázni én sem győzöm

billentyűvel várj megpróbálom valahogy másképp

amerikai és német vendégeim voltak a nyáron

nevadai házaspár s egy sziléziából egykor

gyerekfejjel nevadába menekült német férfi a

koncert műsorán akkor este bach és purcell zenéje

szerepelt zárójel bocsánat bach bocsánat purcell

zárójel bezárva délután ötkor azt mondta a német az

ördögbe is kertvendéglőbe menjünk inkább gulyást

akarok magyarországon cigányzenét kell hallgatni

bocsánat magyarország

kertvendéglőbe mentünk hát a dombon

megjegyeztem gül baba rendes török volt rózsát

termesztett igen a lugasok közt derűs ételszag a

háromtagú banda körbejárt later mondtuk a

prímásnak later please

és zsíros borsos ételek és bennem forrt a méreg bach

és purcell a duna túloldalán

és fehérbor és félszáraz pezsgő magyarországra

mondták a nevadaiak amerikára koccantottam a

pezsgőspoharammal én és sziléziára mondta

komoran a német

havva nagila havva aztán román pacsirta aztán

asszonykám adj egy kis kimenőt és ezerforintosok a

húr alá fűzve és bőgnek a lugasban az egyik

kocsmából a másik kocsmába és suhan a pincér a

prímás a göncölszekér

valami gershwint mondják csöndben a nevadaiak és

porgy dala és aztán lady be good és a német

fátyolosan hogy wien wien nur du allein

lassan néptelenedik a kert az üres lugasokon

pezsgőbe mártott akácfürtök csüngenek ha most azt

mondanám ákácfürtök senki sem értené akkor hát

nekem is én is kérem küldje vissza a prímást

felkiáltójel

és akkor egyszerre harminc évvel fiatalabban és

tizenöt kilóval karcsúbban és arany vállpántosan és

hosszú fülbevalót rezgetve gondolatjel most olyan

vagy mint ava gardner gondolatjel s a hangom

fölível mint a tiéd valamikor az ákácos lugasban

amelyet darabokra szedett a történelmi csonkolás de

most a hangod a hangom hogy tegnap se ragyogott

több csillag az égen a prímás a brácsás a bőgős

halkan kísér és amerikai vaku villan és lesütött

szemek és hiányzik valaki ebből az utcából és

kérem mondja a prímás tessék még egyet énekelni

és addigra már fönn ülök az ághegyen

máig sem értem

nem értem az egészet

ebben a komisz álságos évben ez volt az egyetlen

valódi estém

de miért kell nekem magamat megértenem

miért kell nekem bármit is megértenem

rendes török mondta hazafelé a német rózsákat

termesztett mondta ismerem ezt nekem is szokták

mondani rendes német

és sír

ezt értem

et altera pars

és figyelem a bozót geometriáját zárójel azt az

egyszerűt zárójel bezárva

és várom a következő teliholdat

azt az egy teliholdat

Két íróférfi sétált a májusi Boulevard-on, a Szent István körúton, a Teréz körúton…

Nem jó.

Szíveskedjék ezt úgy följegyezni, ahogy a korszellem diktálja.

Két íróférfi sétált a májusi Boulevard-on, azaz a pesti Nagykörúton (Szent István? Teréz? Erzsébet? Lenin? Lipót?).

Az egyik íróférfi neve Beatrix volt (Mátyás király felesége, Beatrice után), a másiké József; a név eredete bizonytalan (Szent József? József és testvérei? Arimathiai József? József nádor? Ferenc József? Második József? Don José? A mantuai herceg?), nem tudjuk.

A két férfi gyanútlanul sétált a Boulevard-on (Szent István? stb.), míg oda nem értek a Visegrádi utcai lángossütőhöz, néhány lépésre az egykori kommunista párt (sejt? csoport? frakció?) titkos találkahelyétől.

– Tetvek – mondta József (Arimathiai? stb.), és nem tudni, kikre gondolt (a lángossütőkre? a rovarokra? a kommunistákra?). – A tetvekért nem lehet rajongani.

Beatrix csak bólogatott; megszokta a kommunikációnak ezt a formáját.

– Nomen est omen – folytatta József, még mindig gyanútlanul. – Hetekig így fordította a rádióújság: „A név kötelez”.

– De semmi – mondta Beatrix. – Reggel bemondta a rádió, hogy a fiatal basszista beugrott a Máté Passióba, mint Pilátus a Crédóba.

– A televízió sem jobb – borongott József. – A híradóban azt mondja a riporter: fülük botját sem hegyezték!

– És az időjárás-jelentés? – kesergett Beatrix. – A Balatonnál zivatartevékenységeket észleltek!

– Tetvek – kezdte József gyanútlanul, és Beatrix már bólintott volna, ekkor azonban elrepült fölöttük Ágoston, a költőnő (Szent Ágoston? Augustus? Erős Ágost? Augsburg?), és erélyesen megsuhintotta a hajukat:

– Ne legyetek ellenzékiek!

– Milyen erős szél van – mondta József. – Valósággal széltevékenység.

Beatrix bólintott.

Megálltak a Népművészeti Bolt előtt. Immár bizonyos, hogy a Szent István körúton jártak. (Lipót?).

– Palóc futó, sárközi szőttes, gyulai szőnyeg – sorolta József. – És mit látsz mellette?

– Rézfejű fokost – mondta Beatrix.

– Nem ott – rázta a fejét József. – Odébb. Meg a másik kirakatban. Mit látsz?

– Babaholmit – mondta Beatrix. – Felirattal. „Senior.” „Heart Breaker.” „I love Budapest.”

– Frászt – mondta József. – Csongrádi futó mellett szöges öv meg fülbevaló! „Fashion bijoux!” Hajgumi, „New Fluorescence!” Ceruzaforma tolltartó, tolltartóforma ceruza, „Coca-Cola törvényesen védve”! Kezeslábason „Mini Yacht”, a fene egye meg! Kiárusítják az országot!

Beatrixnak nem volt ideje bólintani, Ágoston, a költőnő (Szent Ágoston? Augsburg?) egy fa tetejéről orron fricskázta őket:

– Ne legyetek kormánypártiak!

– Hát mik legyünk? – kérdezte József elgyöngülve.

– Konstruktívak, fiaim – felelte a költőnő a fa tetejéről. – Konstruktívak. Pilátus nem a rádióból ugrik a Credóba. A Coca-Colát pedig régen megunta mindenki. A rézfejű fokossal együtt.

– De hát miből építkezzünk? – kérdezte Beatrix bátortalanul.

– Magatokból, fiaim – hangzott az intelem a magasból. – Kizárólag magatokból. Ti a tetvektől undorodtok, holott az ország majmokkal van teli. Ahogy Gide mondja, mindenki olyan akar lenni, mint a másik. Ahogy Saint-Exupéry írja, az embereknek nincs képzelőtehetségük: folyton csak azt szajkózzák, amit mondanak nekik. Nézzünk egy látszatra jelentéktelen holmit, a határozatlan névelőt. Előbb bekúszott ide mint germanizmus. „Ő egy echt úriember.” Aztán mint nyelvileg nem létező, gondolati russzizmus: „Ő egy jó elvtárs.” És most itt van, mint reklám-amerikanizmus: „Egy új termék született!” Egy új termék! Mindenütt! Filmismertetésben: „kettejük közt egy lángoló viszony alakul ki”! Politikai nyilatkozatban: „Egy rosszkedvű értelmiséggel csak rossz politikai közérzet képzelhető el”! Tudományos megállapításban: „A kultúra: egy nemzet, szorongás nélkül”! Leírásban: „Tibetben egy felkelés tört ki”! Karikatúra-aláírásban: „Kisasszony! Akar tőlem egy gyereket?” Vagy mindjárt kettőt, teszem hozzá! Regényírókat is így beszéltetnek a fordítóik. Bulgakovot: „Ön egy nagyon nagy tudós”! Agatha Christie-t: „Egy bridzspartira megyek”! Regényírókat! Jókai még pontosan tudta, mi a különbség a határozatlan névelő és a tőszámnév között, micsoda gyönyörűség ez: „Egy az Isten”! A nótaszerző is tudta: „Csak egy kislány van a világon”! És Rejtő Jenő is tudta, mert Troppauer Hümér szaharai legionárius verse: „Én egy virág vagyok” – jól alkalmazott körúti stílushumor!

– Vegyen levegőt! – mondta József.

– Nem veszek! Mit mondott Kodályról nemrégiben egy tudós? „Ő egy hallatlanul erőteljes, rendkívüli súlyú személyiség volt”! Kodályról! Aki a Fölszállott a páva című művének azt az alcímet adta: „Változatok magyar népdalra”! Nem pedig „egy magyar népdalra” – meghalt volna inkább!

És Ágoston, a költőnő, leugrott a fáról.

Ebben a másodpercben József, a kritikus, betörte a Szent István (Lipót?) körúti Népművészeti Bolt (Spitz Boutique?) kirakatát, felragadott az üveg mögül egy rézfejű fokost, és fejbe csapta vele Ágostont, a költőnőt, s a következő pillanatban Beatrix, a recenzens ráhúzott egyet a fokosra egy „Coca-Cola törvényesen védve” feliratú kezeslábassal, hogy a költőnő nekitántorodott a fának, és aléltan kérdezte:

– De hát mi volt ez?

– Egy kis éji zene – mondta József.

És Beatrix bólintott.

– Eine kleine Nachtmusik.

S a két íróférfi továbbsétált a Lipót körúton (Lenin?), a Western udvar shopjai és a Bonbon Hemingway (Faulkner?) felé, szabálytalanul átvágva a Nyugati téren, amelynek korábbi neveire egyikük sem emlékezett.

dr. Balogh János emlékének

 

A kopottas márványlépcső kanyarjából nem látszik a romos palota.

Köréje gyűltünk. Prémes kalapot, könnyű lebernyeget, rövid csizmát viselt. Arca leborotválva. Az évszakra nem emlékszem. Fojtott hangon beszéltünk, veszteségeinket raktuk a vállára. Emberhalálról nem esett szó. Azt nem tűrte volna.

– Az utazást – mondta az egyik. – Az utak ártatlanságát vették el tőlem. Örökre. Azt, hogy álmomban tizenhat évesen hátizsákkal baktatok a Montmartre-on. Én többé nem baktatok, tetszik érteni? Harminckét éves vagyok, negyven, hatvan. Kapkodok. Táskámat nyitom, zsebeimet tapogatom. Körülnézek. Magam mögé. Ki van ott. Ott van-e. Nincs ott. Mindegy. Az első nyugati utam előtt engem is megkeresett Ligeti hadnagy. Vagy Szigeti őrnagy. Nincs jelentősége. Jóképű férfi volt. Ha megfigyelek bizonyos dolgokat, mindig kapok útlevelet, mondta. Persze nem repülőteret, meg laktanyát. Irodalmi dolgokat. Mi van az irodalmi dolgokon megfigyelni való, kérdeztem. És hogy kerül ilyen rokonszenves férfi oda, álltam lábujjhegyre a presszó előtt. Humora is volt. Néhány cikket küldött nekem Dylan Thomasról. Feladó: The Holy Office, a szent hivatal. Lúdbőrös lettem. Még egyszer lehívott a presszóba. Aznap kaptam meg életem első kefelevonatát. Lázasan a levonatról beszéltem – mi van ezen megfigyelni való? Nem láttam többé. Gesztenyebarna, fürtös haja volt, egy verssoromba is beleírtam: „csigás hajú, szép Sámsonok…” Valójában máig nem értem, mit akart, mit akartak. És azt hiszem, ők maguk sem értették, mit akarnak. Töltötték az időt, megfigyelték a semmit, szolgálták a szónak nem ideológiai, hanem ontológiai értelmében a Sátánt, aki évekre, évtizedekre levette a hátgerincemről az álomzsákot, és kiemelte a lábam alól a Regent Streetet vagy az amszterdami kikötőt, ahol senki nem mondta, mit figyeljek meg a világon, senki nem mondta, soha, soha, soha.

Nem válaszolt, csak a homlokát húzta magasabbra. Teát töltött vékony üvegpoharainkba, aranyszínű teát.

– Európa közepét szüntették meg bennem, végleg – mondta a másik. – Vacak mondatok, vacak gesztusok. Húsz éve? Harminc? Tegnapelőtt? „Ugyan mit adtak ezek Szvatopluk óta Európának?” Az aradi kávéházban pornográf kártyát árulnak magyar turisták. „Ezeknek jó lesz.” A vesztőhelyen akkor libalegelő. Ábrányit mondok: „…Míg koszorút bír fonni a kezem, / Míg a szabadság szebb a szolgaláncnál, / Míg egy könnyem lesz: én emlékezem!” És koszorúzunk. És a nagyváradi kávéházban újra előkerülnek a pornográf kártyák. „Ezeknek…” És a moszkvai metró folyosóin a lengőajtót senki nem fogja meg az utána lépkedő előtt. Az ajtó mindenkinek az arcába csapódik. „És ezekhez vagyunk hozzákötve”, Úristen, ezt én mondom. Bécsben pedig egy nagy áruház kirakatában magyar felirat: „Ne fogdosd az arckrémet”. Így. Tegezve. Csak magyarul. Ezeknek.

Most már megjelent az orra körül az a türelmetlen vonás, amelyet mindig észlelhettünk, valahányszor az érzelem túlburjánzott a logikánkon.

– A hitemből – mondta a harmadik, és kissé nehezen beszélt. – Engem abból forgattak ki. Azok a mesterkélt összefüggések. A tézis-antitézis-szintézis. Hogy lehetne szintetizálni a rosszat a jóval? A tüzet a vízzel? A gyilkost az áldozattal! Nincs kiegyenlítődés, csak kioltódás. Valamikor egy Emőd Tamás-verset mondtam esténként, imádság gyanánt: „Istenem, add, hogy jó legyek, / Ne üssek sohasem sebet, / Hulljon ölembe két kezem, / Mielőtt velük vétkezem. / Ne érezze élő, se holt, / Hogy késem szívükbe hatolt…” A halottakat sebezhetjük meg legmélyebben. Az anyagtalan a legtömörebb, a legkihívóbb.

Hirtelen megenyhült az arca. Összerezzentünk.

– A döntés képességét – mondta halkan a negyedik. – Azt veszítettem el. 1956 decemberében, amikor megállt velünk az idő, a villamoson egyszer hullámos fekete hajú munkásőrnő utazott. Fölszállt a régi Nemzetinél egy részeg, rákiáltott a nőre, zsidó. A munkásőrnő kirántotta a pisztolyát. A villamos megállt. A részeget letuszkolták. A nemrég még beszédes arcokról nem lehetett leolvasni semmit. Az enyémről sem. Azóta sem. Kiindulok az action gratuite-ből, és ott végzem, hogy egyikükkel sem tudok mit kezdeni.

Közben megittuk a teánkat, és kérdőn néztünk rá, elkísérhetjük-e. Bólintott. A Gellérthegy lankásabb oldala felől mentünk le gyalogszerrel az Erzsébet hídra. A hídon aztán, Európa közepének legkönnyedebb vonalú függőhídján megtorpantunk, mindenki arra nézett, amerre ő.

– Voltak már estélyen? – kérdezte váratlanul.

– Üzemi bálon. Tánciskolában. A Kolónia nagytermében. Szüreten.

Összevissza beszéltünk.

– Ott volt az estély az első emeleten – mondta. A vívóteremben. Akinek akkor szava volt, odajárt. Színész, sportbajnok, politikus, író. Ott, ahol ki van világítva.

Nem mertünk közbeszólni.

Elmentem ebből. Hajósinasnak. Aztán amerre adódott. Bolognában, Münchenben, Párizsban szereztem diplomát. Kémikus lettem, borkóstoló, antropológus, plasztikai sebész. A háborúban kivittek a frontra. 1945 karácsonyán azt mondta egy hadifogoly bajtársam: cseréljünk, hadd menjek helyetted haza, te magányos vagy, nekem ott a két gyerekem. Cseréltünk. Hét esztendeig kinn tartottak. Rájöttek, hogy meggyógyítom az idegsérülést. Magas rangú tiszteket kezeltem. Végigjártam az országot a Kaukázustól a Baltikumig, de sohasem tudtam, hol vagyok, zárt kocsiban, sötétben vittek.

Az első emeleti bálteremben szikrát vetettek a villanylámpák.

– Odakinn a filmhíradóban láttam, hogy ég a házunk. A vívóterem, a tornyok, mind a két Klotild-palota. Ültem és néztem a romokat. Palota, estély, ezerkétszáz holdas birtok. 1952-ben hazajöttem. Lakást ajánlottak. Azóta minden évben ajánlanak. Minden évben kikeresek egy sokgyerekes családot. Albérlő vagyok, évek óta, évtizedek óta. Így könnyebb dolgozni. A kórházi rendelőnek kiváló a klímája. Oda jár a lakáshivatal vezetője, jönnek a balett-táncosok, az ökölvívók, de ott az elhárítás főnöke is, és a volt belügyminiszter. Mindenkit kezelek, aki megbetegszik.

– Ha gyilkos, akkor is? – kérdezte az egyik. – Ha tömeggyilkos? Ha spicli?

– Ha köszönet helyett egyszer lekuruzslózzák? – sziszegte a másik. – Akkor is?

– Hogyan dönt? – vágott közbe a negyedik. – Belehal?

– Bizonyos helyzetekben azt kell csinálni, hogy semmit sem kell csinálni – mondta. Mosolya szomorú volt, kisfiús. – Dönteni sem mindig kell. Az én semmittevésem a gyógyítás. Azt hiszem, minden kérdésre megfeleltem.

– Az enyémre nem – mondta csöndesen a harmadik.

– Nil nocere – hallottuk a hangját, távolodóban. – Ha már segíteni nem tudunk, ne ártsunk legalább. A szótlanság, a mozdulatlanság a legnehezebb.

Magunkban álltunk a hídon, Európa közepének alkímiai tömörségű függőhídján, mozdulatlanul. Néztük a villanykörtéket a palotában, a roncsolódó estélyt, azokkal, akiknek szavuk van, színészekkel, politikusokkal, fontos megfigyelésekkel, odafönn a téliesen kiprémezett éggel.

Ő tudta, mi az, hogy van élet, de nincs tét.

Különben a háború múltával nem volt többé se csizmája, se köpönyege, se prémkalapja.

Ne mondja nekem senki, aki hosszú-hosszú tiltás után kiszabadul külföldre, hogy az idegen országokat nem egyetlen fix ponthoz hozzákötve szemléli. A tiltás hosszú évei alatt olyan erővel fogódzkodik önnön rabságába az ember, hogy előbb-utóbb megszereti a saját erejét, s amikor végre eljut az országhatárig, belekáprázik az első határőrbe, elszédül a festett sorompótól, s élete nagy és kibillentő eseményének tartja a vámtiszttel folytatott párbeszédet. Fix pontnak pedig mindvégig – vagy csaknem mindvégig – megmarad az emlékezetében egy falrész, amelyhez egyszer hozzádőlt, egy kútkáva, amelyre rákönyökölt, egy karfa, amelyben jobb híján megkapaszkodott: ezeket kell valahogyan elérnie, ha mint utas irtózatos méretű tengerjáró gőzöst lát, vagy ellenkezőleg, ha valaki összeszűkülő szemmel méregeti az ő szegény kis étkezési szokásait. Az a falrész, az a kútkáva a beidegződő koncentráció árán meg-megjelenik majd, de az erőt mindenestül lekötik az idegen benyomások. Rokonaim életéből látom, mibe kerül az emigráció.

Az endrődi kútkáva, amelyre valószínűleg rákönyököltem – mögötte fekete fakerítés, előtte kert, sárga keramitköves úttal, rózsafákkal, közvetlen közelében vörös szilvafa, a kerítés tövében szamóca, sóska, csalán –, sok minden más képet is biztonsággal előhív. Először magát a mesét, amit a kútról olvastam: két lány eltéved az erdőben, meglátnak egy kutat, amely a jövőt rejti. A lányok meg akarják tudni a jövőjüket, a kút őre, a mindenható tündér előbb szabódik, aztán nagynehezen odaengedi őket a kúthoz. A két lány belenéz, egyikük fényes jövendőt lát, a másik csupa gyászt és vereséget. Azt hiszem, a mi kutunk nem volt igazán mély.

A könyökölés puszta mozdulatától – elég az államat a tenyerembe temetnem – fölidéződik a fény és a vereség megannyi képe, amely külföldön utolért; ebben igazuk van a preraffaelitáknak és az imagistáknak, az embert utolérik a képek. És legalább annyi bennük a fény, mint a vereség. Ezt az arányt az sem tudja megbontani, hogy – ha Kassát és Kolozsvárt nem számítom – harminckét évesen láttam először idegen földet, s ez késő, nagyon késő, az elkésett ember a vadkan szenvedélyével éli újra a tapasztalatait, sérülten és diadalmasan, minden szálkányi hangsúlyt, „a könyvnek ez a részlete valóságos bédekker!” – mondja majd Illés Endre arról, amit A tolmácsban a kiotói vöröslakk szentélykapukról írok, persze, ő úgy megy Tarvisióba, mint én Esztergomba – de nem, mégsem, hiszen én átnézek a folyón, megdobban a szívem; ott a szlovák határ. Mert aki hosszas tiltás után szabadul ki külföldre, minden szentélykapuval, minden tengerjáró gőzössel, idegen ajkú szerelmi vallomással, minden gránátalmával szívdobogva fogja bizonyítani, hogy ott járt, hogy kinn járt; az ellopott idő belőlünk mind utast csinál, hűtlen és hetvenkedő utast, az utazások Don Juanját.

Fény és vereség. Vereség és lámpák. Életem első nagyobb útja – ha tehát Kassát és Kolozsvárt nem számítom – 1965-ben Japánba visz, rádióbeli főosztályvezetőm, az, akinek a segítségével egy év múlva lakáshoz jutok majd, áldott legyen az emléke, a rádió gyerekkórusával kiküld angol tolmácsnak, előzmény nélkül, bele, a Távol-Kelet sűrűjébe, a homályos szükséglakásból a Ginza, a tokiói főutca fölhevült éjszakai ragyogásába, az amerikainál hangsúlyozottan gyorsabb vonatok, portások, pincérek és liftek közé. Kiszolgálnak! Minden működik! A gyerekek hetekig szórakoznak vízcsappal, telefonnal, nyomógombbal. Minden látvány hírt hoz valamiről, telített élet, mégsincs kuszaság. A kiotói vöröslakk szentélykapuk enyhén hajlított felső íve lenyugosztja az égi jelenlétet, s nem felszökik hozzá, mint a gótika. A narai parkban kezünkből esznek az őzek. Sem Buddhának, sem a természetnek nem ártott meg eddig a civilizáció – csak épp Hirosimát nem lehet ebben a rendszerben elhelyezni. Két hónap, mire megszokom bölcselet és technika belvilágtól háborítatlan összhangját, a gyerekkórus hatalmas rivaldafényű koncertjeit s a Mozartért és az európai gyerekarcokért lelkendező közönséget, amelynek ruházatából alig tudni, ki gazdag, ki szegény. Valamilyen módon mindenki gazdag. Szapporótól Kagosimáig ragyognak az utcák, a hegyek közt az ösvények, az alagutak, a szentélyekhez vezető lépcsők; az emberkéz itt mindig farag valamit, ha teljes a gépesítés, akkor is. A munka és az ütem rabságában él ez a sok szabad és gazdag ember; ez a rabság más, mint a mi rabságunk.

Kagosimában egy éjjel kinézek az ablakon – itt járt egykor a portugál hajóhaddal Xavéri Szent Ferenc, itt verték le Szaigo tábornok lázadóit, itt borítja zöld fénybe az óriáskerék a Szakuradzsima-vulkán füstfelhőjét –, nézek az ablakból a tenger és a cseresznyefák felé, és azt gondolom, ha majd másodszor, ha istenigazából férjhez megyek, ide jövök, Kagosimába, nászútra.

Ilyen gondolatokra ritkán van időm, nem enyhül a júliusi monszun, a magyarok nem adtak a gyerekek mellé tanárt, a japánok nem adtak a jelmezekhez ládarakodót, sorakoztatok, hajóládákat rakok ki és be, és tolmácsolok az ömlő, forró pára alatt, a karnagyokat természetesen kímélni kell, a magyar delegációvezető rám mordul, gyerünk a rakodással, az egyik japán kísérő rám sziszeg, mi lesz a sorakozóval, negyven fokos meleg, a színpad mögött valamelyik város polgármestere várakozik, tolmácsolnom kell. És tolmácsolok, és rakodok, és sorakoztatok, lihegve, két hónapig ebben a gazdag és szabad országban, és Kagosimáról tudom, hogy vissza akarok ide jönni nászútra, csak azt nem mérem föl, hogy az egész úton semmi szerepe nincs az akaratomnak, és csaknem harminc évig, mostanáig elmulasztom levonni a következtetést az utazás leglényegéből – gödörmélyből a legszebb az országút –, hogy köszönöm, nem kell, ilyen áron nem kell!

És mert elmulasztottam levonni a következtetést, a történet megismétlődik, huszonöt év múlva, fájdalmasabban, Jeruzsálemben.

 

Hiszen ahogy megkért, hogy segítsek, azonnal igent mondtam. Nem, nem azonnal, csak amikor kitört belőle az a tüdőből szakadt keserűség: „Parasztgyerek vagyok, én nem tudtam nyelveket tanulni!”

Ezt a hangot értem. Ezt az intonációt nem szoktam félrehallani. Ez valódi. Zoltán jut eszembe, aki urasági kovács fia volt, és tizenhat évesen Baudelaire-t olvasott a szénaboglya közt, magyarul és franciául. És németül tanult, és latinul, és maga alá gyűrte az amerikai mondatfétiseket, a szép, dél-dunántúli beszédje alá, akkora erővel, hogy – ma már azt hiszem – ez is beleszakadt a három infarktusába. „Parasztgyerek vagyok…!” Értem. Értem. Azonnal igent mondtam. Most én döntöttem el, hogy tolmács leszek, a magam akaratából alárendelt.

És e körül a döntés körül széthullik minden esemény.

 

A júdeai sivatag. Jártam Kaliforniában, Arizonában és Nevadában, láttam a vörös homokot és a kaktuszokra szegezett naplementét, New Mexicóban a pueblók szétroncsolt és újra összerakott sárga vályogházait s a hatalmas keresztet a cementszürke hegyen, Texas határán.

A júdeai sivataghoz semmi sem fogható.

 

Lefényképeztük egymást a városfalnál és a homokdombok előtt. Az volt az érzésem, ők jobban odaillenek a tájba, mint én. Büszkék voltak, derűsek, tartásuk szálegyenes; kettejük közül ő volt a nyugodtabb, őszes-sötét haja rászálkásodott mozdulatlanul figyelő arcára, míg az asszony mosolyába hosszú fekete hajszálakat vágott a sivatagi szél. A Siratófalnál fegyveres őr kutatta át a holminkat, az asszony megrebbent, ő nem. Mintha nem is ő mondta volna az első estén azt a mondatot. Néma sziluett a fehér kövek között – úgy hívtam magamban azontúl: a fejedelem.

 

Kazahsztáni menekültek a repülőgépen. Csak én utazom velük, ők ketten első osztályon mennek, a Demokrata Fórum rendelte a jegyüket. 1990. február. Egy hónap van a választásokig. „Ne haragudjék, Ágnes.” Miért haragudnék. Máskor sem utazom első osztályon.

A kazahsztániak forgolódnak a keskeny üléseken, szakállas öregek, kendős asszonyok, néhány elnyúzott arcú kisgyerek. Oroszul beszélnek egymás közt, minden morzsát megesznek a tálcáról. A jeruzsálemi repülőtéren csoportba verődnek, meredten nézik a poggyászkiadó forgódobját, kiáltozva kapkodják magukhoz a papírbőröndöket, a formátlanra tömött piros batyukat. Aztán megint csoportba verődnek és várnak, míg majd valaki értük jön.

– Ugye, most már érti, Ágnes, mi az, ha én erdélyieket látok a magyar határon. Ugye, érti, hogy azt érzem, amit maga most.

– Értem, hogyisne érteném. Erdélyben rokonaim voltak. Én is azt érzem, amit maga most.

 

Az Első Jeruzsálemi Nemzetközi Költőfesztivál. Kétszáz személyes színházterem. Hatvanhét hazai és külhoni költő. A terem minden estén tele izgatott hallgatósággal. Magyarországot ketten képviseljük, ő meg én. Van, aki verset olvas fel, van, aki vitaesten is részt vesz. Szereplésünket a prospektusból tudjuk meg. Én nem veszek részt ilyen vitaesten.

Tolmácsolok majd.

 

Album jelenik meg a hatvanhét ember munkáiból: vers anyanyelven és héberül, illetve angolul, hozzá rövid életrajz, fénykép. Miniatűr tanulmány egy-egy ilyen életrajz, különösen a helybelieké: „műveit Kuvaitban publikálta”, „a Palmachban szolgált” – szavak patikamérlegen. A mi életrajzunkkal itt nem kell vigyázni, az övében az áll: „protestáns szegényparaszt családból származik”, az enyémben nincs semmi ilyesmi.

A verseimből a Fohász lámpaoltás előtt szerepel az albumban, az övéiből az Emlékezés egy régi utcára.

 

Szeretem ezt a verset. Szeretem, mert nem cifrálkodik, mert egyszerű képekkel beszél a halálról, a halottá töpörödött utca egyszervolt lakóiról. Úgy, ahogyan kell. Azzal a tudással, hogy itt többé senki sem fakaszt vizet a falakból, s ha mégis, reggelre sár lesz belőle. Azzal a reménnyel, hogy aki itt fölfelé néz, meglát a soha többé be nem népesülő utca fölött egy árva szalmaszálat, egy emlék mozdulatlan gravitációját. Aki ezt a verset írta, tudja, mit jelent gödör felett sírni.

 

Szállásaink, az övéké s az enyém között parányi liget, sivatagból elhódított tér. Aki itt fölnéz, Sir Moses Montefiore szélmalmát látja a művésznegyed lapostetejű házai közt.

Művésznegyedben szélmalom. Nincs méltóbb látvány.

 

Jeruzsálem polgármesterénél.

Teddy Kollek nemcsak arról híres, hogy meghagyta, ugyanabból a fehér kőből kell építeni a város házait, amiből az ókorban építkeztek, hanem arról is, hogy szót ért az arabokkal. Boldogan lépek oda hozzá.

– Úgy hallottam, Kollek úr, ön Kecskeméten született.

Mint akit darázs csípett, megrándul az arca.

– Nagyvázsonyban. Kétéves koromban elkerültem onnét. Semmire sem emlékszem.

És otthagy.

 

Emléktúra: főként a város keresztény múltját mutatják meg, a Via Dolorosát, az utolsó négy stációt a félhomályos Szent Sír-templomban.

Aztán a közelmúltból a Jád váSém kertjében a fákat, amelyeket az életmentők ültettek, a jelképes tömegsírokat, a sötét termekben a fényképeket, az adatokat, az adatokat, az adatokat.

Odamegyek a mauthausen-günskircheni kőhöz. Ők ketten megállnak mögöttem.

 

Este hazakísérnek a ligeten át. Csönd van a városban, Sir Moses Montefiore szélmalma világít. Beléjük karolok.

 

A vitaest címe „A költő mint forradalmár”. Hosszú asztalnál ülünk a színpad tövében, én közvetlenül őmellette, hogy fordítani tudjak. A gondolatmenetet az este elkértem, félek a rögtönzéstől. A nézőtér zsúfolva. Nem kell félni, a három másik szereplő, a cseh Miroslav Holub és a szlovén Tomaž Šalamun, de a kínai Duo Duo is szinte végszavakat mond, prágai tavaszt és öncenzúrát, börtönt és hirtelen népszerűséget, pekingi vérfürdőt és kényszerű emigrációt – és felel rájuk az ’56-os budapesti ősz, és a költői szerep, amely Magyarországon évszázadokon át csaknem azonos volt a politikus és a hadvezér szerepével, mert így akarta a történelmi végzet. Fordítok. „A szabadság a költészet katonai gyakorlóterepe.” „Freedom is the military practising field of poetry.” Nem jó. „Kérem, ha valaki ért itt magyarul, segítsen, mi angolul a katonai gyakorlóterep.” „Manoeuvre field” – mondja egy ősz hajú férfi, biztosan ő is a Palmachban szolgált. „Köszönöm. Önök az ilyesmihez jobban értenek.” Nevetés. A beszédet megtapsolják. Föllélegzem.

És akkor a nézőtérről hirtelen azt kérdezi valaki, van-e Magyarországon antiszemitizmus.

A zsidók Magyarországon mindig vezető szerepet játszottak a kommunista mozgalomban, hangzik a válasz. Fordítok. Kun Béla. Rákosi. Gerő, Farkas. Péter Gábor. Az Államvédelmi Hatóság. Fegyelmezetten fordítok.

Miroslav Holub szót kér és hozzáfűzi, hogy ha egy népcsoporttal tragédia történik, tudnunk kell, hogy a következmény a teljes közeget sújtja. Holub civilben kutatóorvos Prágában, analitikus elme. „A történelem a rossz emlékek tudománya” – írja egyik versében.

Ezután nincs több kérdés. Felbomlik a nézőtér.

Engem nem kérdez senki. Tolmács vagyok.

Tolongunk a terem kijárata felé. Kezet nyújtok dr. Holubnak.

 

Percekkel később televízió-felvétel. Elkésem. Az operatőr dühös, azt sem akarja engedni, hogy letöröljem a verejtéket az arcomról. Letörlöm. Vagdalkozva beszélek, ez most az én műsorom. „Mennyire befolyásolta az ön költészetét a legutóbbi kormányváltozás?” „Annyira, mint ha egy levél lehullik a fáról. A költészetnek minden külső esemény egyformán külső esemény.” „Mit jelent a költészet az ön számára?” „Túlélést. Hazamegyek, családom nincs, nincs ott senki, csak a temető.”

Ilyennek sosem láttam az arcomat, mint később ezen a filmen. Sötét, elvadult arc, árkokat húz rajta a fékentartott indulat, a saeva indignatio.

Az istenfáját neki. Unokabátyám, Öcsi, inkább, mintsem bosszúból belépjen az ÁVH-ba, az emlékektől agyongyötörten végzett magával.

Őt ki fogja egyszer észrevenni?!

 

Levél a jeruzsálemi televízió riporterétől.

„Kedves Miss Gergely, úgy érzem, bocsánatkéréssel tartozom önnek: a tegnapi interjú során nem voltam eléggé tapintatos, és technikai okok miatt épp a legnehezebb kérdést kellett háromszor megismételnünk.

Azért is elnézést kérek, hogy nem mutattam be önt a stábnak, ahogyan illett volna…”

 

A júdeai sivataghoz semmi sem fogható.

Ahogy elhagyjuk a civilizált övezetet s a hosszú, repedezett földcsíkokat, ahol néhány különös barlang és elszórt beduin sátor között kecskék legelik a semmit, s egy-egy arab ékszerkereskedő és kávéárus várja a felcsigázott utasokat, kelet felől váratlanul megjelennek a homokdombok. Aztán a Holt-tengernél már mindenfelől ez látszik, homokdomb, a sivatag megrohanja az embert, kitikkadt bőrrel érezni a horizontot, azt, hogy itt földből van a föld, és mégsem az elemek élménye szippantja magához az utazót, nem a bermudai erők szilárdabb változata, és nem a tájélmény: a február végi forróságban is holdhűvösségű dombok egyszerűen domborulatok, világ csodája, szürreálisra növelt látvány, mellek, tomporok, izmok és kráterek. „Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra, mert kemény a szerelem mint a koporsó…” – csak ezen a szerelemszívó pusztaságon írhatta meg az Énekek énekét Salamon király. Meghalnál-e itt?

Élnél-e itt?

Mit kellene éreznem a kazahsztániak iránt?

 

Vitadélelőtt Jeruzsálemben a közel-keleti békéről. Hivatásos politikusok. A hátsó sorban ülünk, ketten, fordítok, három órán keresztül. Az emelvényről rám szólnak, ne sustorogjak. „Fordítok” – mondom. Micsoda reménytelenség, amivel itt meg kell küzdeni. Megfájdul a fejem. Ebéd a kantinban. „A tolmács üljön ide.” „Nem vagyok tolmács.” „Akkor is szíveskedjék ide ülni.” Asztalunknál egy helybeli arab költő; 1952-től 1972-ig országgyűlési képviselő volt, 1989-ben lépett ki a kommunista pártból. Tányérom szélére rakja a csirkecsontot.

 

Este verset olvasok fel a színházban.

Kimerülten emelem föl a fejemet, s ahogy a vers címét elmondom, becsípődik egy ideg a nyakcsigolyáim közé.

Lüktető, gonosz fájdalom.

Idegfájás Jeruzsálemben.

Mozdulatlanul végigmondom a verset.

 

Végül egy kibbucban veszünk részt felolvasóesten.

Szívfájdító érzés a „közöset” látni, amit mi már eltemettünk. És mégsem szívfájdító érzés. Jólesik.

Az első kibbuclakók Dániában tanultak.

A határszéli kibbucnak elegáns szállodája, kivilágított pálmaligete, színházterme van. Együtt állunk a színpadon, ketten, én a Fohász lámpaoltás előtt című verset olvasom fel, ő az Emlékezés egy régi utcára címűt; Kelet-Közép-Európa képei ide kísérnek bennünket. „Kérem, fordítsa le, Ágnes, hogy én ezt a verset harmincöt éve írtam. Akkor még nem volt szokás erről írni.” Lefordítom. Lobognak a halott utcácska képei, szél hátán jött, göndör pajeszú, sovány kezű kis zsidók, halálra ítélt leányka, szemében rettegés – lehajló, gyöngéd együttérzés a képsorokban.

Mélységes csönd fogadja odalenn a verset.

A nézőtéren kétméteres halászlegények, farmerek, hajósok, a Palmach egykori katonái.

 

„We’ve made it”, gondolom, végigcsináltuk. A jeruzsálemi búcsúfogadáson nagyot nyújtózom.

– Szép este van – mondom –, sétáljunk egyet.

– Fáradtak vagyunk – mondják ők ketten, mosolyogva, és elmennek. Utánuk nézek, szép emberpár.

A sötét ligetben messziről a szélmalom világít.

 

Márciusban otthon megnyeri a választásokat a Demokrata Fórum.

 

Fél év sem telik bele, megjelenik egy írásmű, benne pár mondat, meg egy kifejezés: „magyarok és zsidók”, meg a felsorolás, mi mindent nem csinálhatnak, érezhetnek, fájlalhatnak „magyarok és zsidók”, együtt. Ő írta. Az elpusztult utca, a szalmaszál után. Lehet, hogy ott fogalmazta meg magában, Sir Moses Montefiore szélmalma alatt, vagy a Jád váSém kövei között. „Parasztgyerek vagyok…!” Hát akkor miért? Nem értem. Nem értem.

 

Talán én vagyok a hibás. Talán nem figyeltem eléggé. Erdély, Kazahsztán, gödör, sivatag, Don Juan, országút – a metaforikus figyelem nem készít föl a horogütésre.

De miért gondoljak folyton arra, hogy bántanak majd? Néhány átkozott hitehagyó miatt? Én, aki kora reggel hálaadással kezdhetem a napot, és megköszönhetem, hogy nem születtem rabszolgának?!

 

1994 tavaszán prózaíró kollégám és én meghívást kapunk Dublinba. Mámorosan készülök az útra, 1991-ben könyvet írtam az írek legnagyobb költőjéről, William Butler Yeatsről, érdekel a helyszín, a versek háttere. Az első, amit az alacsony házak között meglátok, történelmi emlékmű, nem transzcendens-vöröslakk-sivatagi jelenlét, hanem Lear király lányaié; de én tudom, hogy valójában az 1916-os húsvéti felkelésnek, az írek ’56-jának emlékköve, a tizenhat kivégzett vezetőé, benn, egy emlékpark mélyén. Alacsony házak közt hatalmas történelem; otthon vagyok.

– Sajnos – mondják a dublini írószövetségben, amelynek épülete ott van, szemközt az emlékművel –, tolmácsra nincs lehetőség. De majd ön úgyis tolmácsol.

És a szállodában kettőnk közül nekem adják az ablaktalan szobát, mennyezetén minden éjjel dobol a szél meg az eső.

 

Gödörmélyből a legszebb az országút. Nem bírok a metaforáktól megszabadulni. Talán nem is baj. Így legalább nem felejtem el, mit jelent gödör felett sírni.

Az idő csupa figyelmeztetés. Aki még bír, egyre menekül, Erdélyből, Kazahsztánból, sivatagba, országutakra. Az utasokra nézve semmiféle következtetést nem kell levonni: ők sem születtek rabszolgának.

A tolmácskodás nem számít. Láttam Dublinban Jonathan Swift sírfeliratát, rajta van a vad harag, a saeva indignatio. Swift így halt meg. De a Gullivert megírta.

Meghalt, de megírta.

Ezt láttam a kútkáváról.

tetszik nekem ez a csalogányság bár megerőltető

hogy az írógépen billentyűről billentyűre ugrálok itt

mégis előkelő érzés néha más szférába átkerülni

mint ami a sajátunk

adná a sors hogy a mondataim olyan feledhetetlenek

volnának mint az ág hegyén az énekfutam

olyan titkosan lezárt teljességek mint a madártojás

egyszersmind olyan többrétegűek mint a nagy

költemények vagy mint a sivatagi föld

elvétve jártam egzotikusnak mondott tájakon de

gyakorta hallom hogy e vidékeken a növényzet és

az állatvilág olykor kifordul magából

példának okáért japánban a törpévé becézgetett

fácskát hasonlóképpen törpe utódok követik s az

üldözött állatok feldalolnak segélyért a teliholdhoz

ne tessék erre azt mondani idézőjel a szerzett

tulajdonságok öröklődnek idézőjel bezárva én is

végeztem valamely iskolát

a törpeség öröklődhet a becézés aligha a paranoia

öröklődhet a holdhoz éneklés meglehetős ritkán

a költőnemzedékek teljesítménye sem mindig

egyenletes

hitelt kell tehát adnunk ama sziklaüregben lakó

szent remete jelentésének ki macumotótól mintegy

északkeletre a japán alpesek csücskében egy éjjel

zebrát látott amely a teliholdhoz énekel

zárójel kezdődik mint említettem nagybetűt sem

bírok ütni bocsánat macumoto bocsánat japán

alpesek zárójel bezárva

az éneklő zebránál voltunk

azt mondhatná erre valaki japánban nincs zebra s ha

van kerüli a teliholdat

kérem szépen konzervatív elme ne foglalkozzék

zebrákkal

ott van neki az aerobic a gimnasztyorkavarrás a

posztmodern

megannyi lehetőség

zárójel megszámoltam őket tehát nem mondtam

alternatívát felkiáltójel zárójel bezárva

úgy vélem bebizonyítottam hogy a zebra a japán

sziklacsúcsok közt éjfélkor teli torokból énekelt s a

dal címe alighanem ez volt kettőspont idézőjel

megugrattak hortobágyon a karámból egy csikót

idézőjel bezárva

mennyi fájdalom

igen a zebracsikók messzire elszármaznak

merő véletlen hogy egyet sem sikerült látnom

belőlük amikor elvetődtem a távol-keletre egy

énekkar angol tolmácsaként jó régen volt 1965-ben

hogy pontos legyek nyáron

lélegzetszakasztó meleg volt az énekkar tíz tizenkét

tizennégy éves gyermekekből állt zárójel a tizenhat

éveseknek s a tizennyolc éves zongorakísérőnek le

kellett hazudni a korából zárójel bezárva

volt aki végigrókázta a repülőutat és behunyt

szemmel feküdt a hajókabinban a szibériai kikötőtől

jokohamáig mögöttünk jött a tájfun lábunk alatt a

fedélzeti nyílás oldalt a plafon a városokban negyven

fokos meleg kilencven százalékos páratartalom

monszun

a gyermekek eleinte elájultak a színpadon

a hangverseny első részében európai klasszikusokat

romantikusokat és japán dalokat énekeltek a

második részben csupa magyar népdalfeldolgozást

a közönség tapsolva tombolt

mozartnak is a szakurának is annak is hogy erdő

mellett estvéledtem

honvágyunk volt eleinte

betakartam a fülemet ha azt hallottam én istenem

adjál szállást

bocsáss meg istenem

hanem én inkább csak a színfalak mögött az

öltözőben tanyáztam

mert ahogy a magyar állam a tolmácsi feladat mellé

rám akasztotta a nevelői munkakört is zárójel

étkezéshez sorakozó próbához sorakozó reggel

hatkor a pontos és tiszta vonatokhoz sorakozó

zárójel bezárva azonképpen a japán állam nekem

szánta a ládarakodás mesterségét nem nyitok

zárójelet nyíltan és férfimódra láttatom harminckét

éves magamat amint a hangverseny előtt lehajlik a

ládákba, harmincnyolc matrózruháért harmincnyolc

pár lakkcipőért és szünetben harmincnyolc

magyaros szoknyáért pruszlikért sújtásos fekete

nadrágért bőujjú ingért gyöngyös pártáért tollas

kalpagért piros és fekete csizmáért szögedi

papucsért és a hangverseny végén minden megy

vissza a helyére és odakinn negyven fok kilencven

százalékos páratartalom monszun how do you do

mondja a polgármester és mosolyog és én is

mosolygok

és sorakozó és lakkcipők és ládák és how do you do

és mellettem azt mondja valaki gyerünk a

rakodással azért küldött az állam

és banánt eszik

1965 van

először látunk keletet nyugatot sziklakertet

gyorsvasutat szorgalmat vulkánfüstöt ezüstpapírban

csirkecombot sziromzápor és fényreklám együtt dől

ránk a jövendőből ha még egyszer férjhez megyek

kagosimába jövök nászútra 1965 van

a fiatalság még nem csinál mérleget

öregedni annyi mint mindinkább a fizetséggel

foglalkozni

egy nyári estén a tengerpartról a

haragversenyterembe menet zárójel negyvenkét fok

kilencven százalékos páratartalom szikrázó szürke

banképületek monszun zárójel bezárva tehát a

tengerpartról a hangversenyterembe menet a

karmesterek mellett azt mondja valaki idézőjel

ószakában politikailag nem helyes schubertet

énekelni idézőjel bezárva 1965 van

bocsánat schubert

ószakában politikailag nem helyes schubertet

énekelni

azért küldte az állam hogy ezt elmondja

1965 van

a koncertteremben bénultság a két karmester sápadt

az orvos sápadtan kapja el az ájult gyermekeket én

is sápadtan hajolok a ládák fölé how do you do

how do you do 1965

elmennél-e még egyszer kérded újraélnéd-e

ugyanazt kérded

nem

kagosimába sem kérdőjel nászútra sem kérdőjel

nem

visszafiatalodva sem három pont kérdőjel

nem

soha többé nem

gyöngyös pártáért bőujjú ingért sem

nem

akkor sem ha a sziklaüregben lakó szent remete egy

éjszaka az ószakai sós fövenyen megpillantja az

éneklő borzot

s a borz schubertet énekel

Nem voltak mestereim. Nem volt kinek a lábához ülnöm. Valahányszor a lapok közölték egy-egy írásomat, a barátaim tapintattal és gyanakodva telefonáltak, mint egy szomorú, lázas betegnek. Egyetlen író akadt, aki kezdettől fogva rám sugározta konok jóindulatát; a nevét nem írom le, túlságosan közel van a pályám alakaulásához.

Hanem az elérhető klasszikusokból nekem is jutott néhány pillanat, igazán néhány pillanat. Éppen látszólagos törékenysége miatt őrzöm ezt az egyszer-volt időt, aminthogy legkedvesebb ékszerem az igazgyöngy, mert a formája riasztóan gyöngéd, de tetszetősen illeszkedő fémlapokba nem csiszolható, nem hagyja magát, emlékszik rá, hogy miből született.

 

*

 

Kikényszerített találkozás volt az egyik. Első szerkesztőm vitt el Füst Milánhoz, a pasaréti faburkolatos házba; semmi másra nem emlékszem, csak köröskörül a faburkolatra s középütt a pokrócba burkolt aggastyánra, aki három órán keresztül figyelemre se méltatott.

Frissen végzett egyetemista voltam, társasági életben járatlan, nem tudtam még, hogy minél tovább nem figyelnek az emberre, annál több ideje marad, hogy az önvédelemre fölkészüljön. Ezért, mikor a betegségről, halálról, tehetségtelen szamarakról folytatott háromórás társalgás, mennydörgés véget ért, majdnem kiejtettem a kezemből a teáscsészém agyonszorított fülét, Füst Milán ugyanis rám rivallt:

– A kisasszony mit csinál?

– Joyce Kamarazenéjét fordítom – mondtam ijedten.

– A kisasszony tudja, hogy Szomory is írt egy kötet Kamarazenét?

– Tudja – szólt közbe a szerkesztőm.

– A szerkesztő úr ne szóljon közbe. Mit olvasott a kisasszony utoljára? Mondjon egy jó verset, amit ezek írnak.

– Pilinszky János: Harmadnapon.

– Harmadnapon. Pilinszky János. Lehetséges. A kisasszony szerint mitől jó a vers?

– Kinyílik – mondtam a kezdő tanárok határozottságával. – Et resurrexit tertia die: kinyílik, mint egy kapu.

– Jöjjön közelebb – legyintett Füst Milán, és kézcsókra nyújtotta a kezét. Megdermedtem. – Térdeljen le. Hallotta? Hajtson térdet. – A kinyújtott kéz a szájam előtt reszketett, nem volt mit tennem, de mikor milliméterek választottak el a kézcsóktól, Füst Milán intett, hogy emelkedjek föl, mosolygott, a húszéves fiúk mosolyával, és kezet csókolt.

– Kisasszony – búgta –, amit az imént méltóztatott mondani, nagy butaság. Tessék máskor pontosan tudni, mitől jó a vers.

 

*

 

Kassák Lajossal véletlenül találkoztam, egyik tanárom tihanyi villájában. Kényelmetlen kerti székeken ültünk, lugasba való kerti asztal körül. Kassák a munkám felől érdeklődött. Második éve tanítottam egy újpesti iskolában; Joyce versei s néhány más munka után megjelent a következő fordításom, Dylan Thomas könyve: Az író arcképe kölyökkutya korából.

– Jó könyv – mondta Kassák. – Jó fordítás. Rendes munka.

Elvörösödtem. „Rendes munka”: micsoda bélyegző. Annyira vágytam rá, hogy háromszor is megpróbáltam beleírni valami naplófélébe, de a különböző szerkesztők mindig visszaadták a naplófélét, dicsekvésnek minősítvén. Az is volt: dicsekvés.

A mondatokra szó szerint emlékszem.

– Mit érzett, mikor az első fordítását publikálta? – kérdezte Kassák.

– Azt, hogy megkondulnak a harangok és leszakad az ég.

– És most? A második, a harmadik megjelenés után? Mit érez?

– Semmit – mondtam. – Tudom, hogy nem történik semmi.

– A maga nemzedéke téved – pattogott Kassák, és fölkelt az asztal mellől. – Mondja meg a magyar irodalomnak, hogy ne verseket írjanak, hanem költeményeket. Mondja meg a magyar művészetnek, hogy ne képeket fessenek, hanem festményeket. Maga ne menjen a bulvárszerzők után. Mindig azt kell érezni, hogy megkondulnak a harangok és leszakad az ég. Függetlenül attól, hogy mi történik.

Szálegyenesen állt a tihanyi villa kapujában. Nem hiszem, hogy kezet fogtunk volna.

 

*

 

Azóta már azt is tudom, hogy amíg életben van az ember, nagyon nehéz rámondani a munkájára, hogy „rendes munka”. Nem kell várni semmit.

De sikerül-e valaha pontosan megmondanom, mitől jó a vers? Hallom-e még egyszer azokat az égszakasztó harangokat? Aligha. Csak régi vállalkozó kedvem emlékét próbálom őrizni, ahogy egy város őrzi a maga pöttömnyi múltját, francia vasrácsaival, spanyol belső kertjeivel, elöregedett néger zenészeivel, akkor is, ha az egész csak turisztikai látványosság, s az utcákon tulajdonképpen minden szétgurul.

 

Szorongok. Két napja egyfolytában. Kellemetlenül, oktalanul. Az évekig tartó szorongásra rászorított néhány edzőtábor, de a napokig tartó szorongás emésztőbb: olyan, mint a hétvége.

Nem ezért jöttem Davenportba. Drámaíró kollégám felolvas a színdarabjából, kisszámú közönségnek; a bajnok szerepét olvassa, én a rabszolganőét. Az Iowai Nemzetközi Íróprogramban, amelynek, ha jól számolom, negyedik magyar résztvevője vagyok, rendszeresek az effajta kisegítések. Csaknem harminc férfi van, s a feleségeken kívül mindössze öten vagyunk nők; gyakran olvassuk fel különféle irodalmak nőíróinak munkáit, színdarabokban végszavazunk, statisztálunk. Szívesen csináljuk: a szereplés itt bajtársiasság.

Délután van. A drámaíró alszik, vagy szerepet tanul.

Szorongás, szorítás. Egy Emily Dickinson-versben tapogattam ki ezt a hajszálgyökeret:

 

Felriadtam, szorongó kézzel, ékszertelen. Mostmár csak egy ametiszt emlék marad velem.

 

Semmit nem hoztam Davenportba, csak a szótárt. Négy hónapja nem beszélek magyarul, és annak idején, az egyetemen nem épült bele az angol szókincsembe a nyeles felmosószivacs, az epehólyagröntgen, az eltávozási adóbevallás.

Mindenhová magammal viszem a szótárt. Megyek és a hónom alá szorítom. Hatodik, bővített kiadás, szerzője Bizonfy Ferenc, illetve Franz de Paula Bizonfy, alcíme Az Egyedül Valódi Megbizható Bizonfy-Szótár, Clevelandben, Ohio államban jelent meg, évszáma nincs.

Találomra felütöm az angol részt az i betűnél; to inveigle – olvasom –: bizgatni, vetemíteni, irony: gúnyor; irradiance: megsugárolás, iodine: iblany. Miféle szótár ez? Nézem a magyar rész címszavait: bancsókos, bányolás, behomályosodni. Aztán találok egy főnévi igenevet: béni. Ragozása:

 

béok, bész, bé, béunk, bétok, bénak.

 

Valami történik most. Úristen. Négy hónap alatt elfelejtettem magyarul. Mi lehet az, hogy béunk. Soha többé nem szólom meg a hazalátogató emigránsokat.

Gyorsuló mozdulatokkal lapozom a szótárt. Besenyveszteni, bikecz, bilcsirta, bolygatag. Vissza az angol részbe, a heart, a szív összetételeihez: fainthearted: pillaszívű; light-hearted: vígelmű. S a következő oldalon a heath, az angol romantika kedvenc növénye, a hanga, amely itt így szerepel: avarfű.

Avarfű. Mennyivel szebb, szomorúbb, elmúlóbb, gyógyítóbb, mint a hanga. Mi volna, ha Emily Brontë üvöltő dombjain avarfű roskadozna a gyűlölködés szele alatt? Ha a regényhősök nem tévelygők, hanem bolygatagok, nem gyávák, hanem pillaszívűek volnának, a magányos nők attól senyvednének be, hogy be vannak sózva, s az olvasó az együttérzéstől a végén nem bőg, hanem magas hangon bé?!

A szavak hirtelen talpraállnak és elkezdenek szerepet játszani.

Behomályosodott. Merengér, az úrias, szépviseletű ifjú zúzott szívvel töprenkedett az életén. Atyja, a vígelmű birtokos, nemrég tagadta ki őt az örökjószágból, öccsének javára. „Az a bancsókos bikecz! Az a nyeglélkedő, hősködő eczkeficzke! – gondolta Merengér. – Csak ránézetre vasgyúró, valójában pillaszívű, mint az iblany és botránytalan, mint az enyvéd. Én vagyok Ézsau, nekem jár a jószág, mert jobban értek a bányoláshoz, különbül tudok hajhászkodni, mint ő, aki folyvást kéjhölgyek körül áncsorog, vasárnap a tánczestélyen félrebiczczen, és hatméretű verset ír minden imádóin túladó kaczérhoz!”

Eképpen végezte gondolati szükségét Merengér, a deli ifjú, családjában idősbfi, templomának dalkörében egyes-éneklő, kit gyakran kínzott a gyomorhév, mint valamely tengerkórost. Akaratosítván magában a bosszút, már messzellette az időt, midőn bolygatag öccsének csaldögöt vethet, és csigádad orczájára kiült a gúnyor.

Ekkor az ároda mögül, az estéli megsugárolásban, kilépett a kapusikátorból ama kéjhölgy, kit a nép míveltebb osztályai szerte látogattak. Jött, mint a billegény a habzuhanyból, kaczagott, mint a tigris foltú czápa, fonódott, mint az omboly. Szegény Merengér! A nagy bizgatásban lábszárába szállott a szíve, minden részecse remegett, mint a tüves csuka.

– The public is waiting – hallom az ajtóból. A közönség vár. Időközben ránk esteledett. Szimatolva közelebb lépek; az avarfűről kiderül, hogy borotvaszappan. – Meglátod, sikerünk lesz – mondja a drámaíró, és elvezet, mint egy alvajárót. Igen, tulajdonképpen sikerünk van. Mellékes az értéke: megadják. Gondolatban lefordítom Petőfit magyarról magyarra:

 

A betsülettől el ne bolygj, bikecz, Bár forr fejed, bár díjra szert tehetsz.

 

Azután rabszolganő vagyok a bajnok udvarában. Davenport, Budapest, kapusikátor – mennyi félbemaradt csoda. Ez most már mindig így lesz. Akkor is, ha majd megtudom, hogy Bizonfy Ferenc orvostudor, az 1848-as szabadságharc honvédtisztje, külföldre menekültében gondolta ki e munkácskát, hogy részecsei továbbragyogjanak egy szorongásos délutánnál. A jelenet átlázasodik; itt, a hónom alatt fogom az Egyedül Valódi Megbizható Szótárt. Szorítom, hogy ki ne essen.

 

„A fontainebleau-i erdőben, az ösvény fölött az a világító fehér folt minthogyha hírt hozna valamiről: talán már a készülődő magyar impresszionizmusról” – ilyesmit mondhattam, és a gróf csodálkozva nézett.

A háború után az endrődi polgári iskolából a szegedi gimnáziumba kellett átiratkoznom, s a különbözeti vizsga tárgyai között a művészettörténet is szerepelt. Tankönyv híján Iványi Gergely, a polgári iskola magyartanára, aki a vizsgára fölkészített, Lyka Károly A művészetek története című kötetéből adott föl művész-, festmény-, szobor- és épületneveket lecke gyanánt, mindennap hatvanat. Sírva olvastam a neveket az endrődi kertben, a fejem csupa ennivalón járt, kolbászon, lekváron, fél éve lett vége a háborúnak, nem töltöttem be a tizenkettőt sem, Myron: Diszkoszvető, Polykleitos: Lándzsavivő, Praxiteles: Hermes, Paionios: Niké… A Laokoon-szoborcsoport… A haldokló gallus… A római Colosseum… Botticelli: Tavasz, Botticelli: Vénusz születése… Velazquez… Goya… Delacroix… Lechner Ödön… Gallén Kallela…

Ez tetszett a legjobban. Gallén Kallela: Kullervo esküje. Nem értettem pontosan, miért tombol az égzengésben az az inait megfeszítő, fölfelé nyúló férfialak, de úgy képzeltem, az éhséget átkozza el, vicsorgó szájjal, villogó szemmel, a világ minden éhségét elátkozza. Azt hiszem, akkor kezdődött a vonzalmam Észak-Európa iránt.

A vizsgán Szinyei Merse Pál Majális című képét kérdezték.

Aztán már Budapesten, egy vasárnap délelőtt, míg a gyermekotthon lakói valamelyik utcabeli kollégiumban járták a körtáncot, Alíz barátnőmmel beszöktünk a közeli Szépművészeti Múzeumba; úgy hallottuk, sem a magyar, sem a külföldi gyűjteményt nem bolygatta meg a háború. Az első teremben, mindjárt az ajtónál, Markó Károly egyik várromképe előtt kis csoport vett körbe egy ősz hajú, lázas beszédű asszonyt, aki halk és jól kivehető mondatokban ismertette a látványokat, s azt, amit nem tudunk meg belőlük azonnal, amitől pedig felgyúlhat a sötét romépület, megélednek az arányok, megtalálja a helyét minden vonás a szerkezetben. Nem bírtunk elmozdulni a csoporttól. Nem is küldött el bennünket senki. A jelenlévők doktor urazták egymást, a tanárnő mellett álló férfit úgy szólították: gróf úr.

Minden vasárnap délelőtt találkoztunk. Mindig újabb kép előtt, vagy másik teremben. Az otthonban nem szóltunk róla semmit. 1949 volt. A történelmi képekről, Madarászról, Benczúrról éppúgy hallgattunk, mint Munkácsy Ásító inasáról, pedig ez volt a korszak divatképe, a tanárnőt azonban nem „Munkácsy realizmusa” érdekelte, hanem a fáradt és feszült emberi arc, ahogy Paál László erdőrészletein sem a „tájábrázolás”, hanem a Fontainebleau-ból reménytelenül hazaküldött növényi üzenet. Mednyánszky rémült csavargófejeinél vettem észre, hogy sötét láncolatot látok, amelyből csak úgy lehet kimaradni, ha valaki enteriőrfestészetre szánja el magát, mint az öreg Munkácsy. A tanárnő elborzadt ezektől az enteriőröktől, sokkal inkább elborzadt, mint ha azt kellett elmondania, hogy a festő éhenhalt, a vásznai elégtek, vagy hogy halála után képei árát fölverték a műkereskedők. A tanfolyamból aztán „vizsgáztunk” is, Alíz tétele, úgy emlékszem, Munkácsy-kép volt, a Vihar a pusztán, az enyém Paál László-kép, az Erdei út, az ösvény fölött az a világító fehér folt a fontainebleau-i erdőben.

A tanárnőről többé nem hallottunk, sem a doktor urakról, sem a grófról. Nem tudom, mi lett a sorsuk, tűzvész vagy enteriőr.

 

Absztrakcióba nem lehet belehalni.

New Orleansban kunyhószerű sírkamrába temetik el a halottakat.

Falak közt éltem le az életem nagy részét; falak hűlt helyén a legjavát.

Az a három férfi, akinek a múltját is szerettem, értette ezt is: a tartós kőomlást. Zoltán leventeként jött vissza Passauból a háború utáni pusztára; Elechi mint katonatiszt börtönbe került a semmivé váló biafrai arcvonalon; George-ot – hadd szólítsam így, máig sincs biztonságban – lakóhelyén 1952-ben halálra ítélték, aztán életfogytiglani, később tízévi szigorított fegyházra, végül „jó magaviseletéért” hat és fél év után kiengedték, közben összetörték a műtermét.

Még nem szerettem szabad embert.

 

Bennük hármukban sem a szabadságot szerettem. Amit szerettem, annak velem kellett maradnia. Ezért regényt írtam róluk, George-ról A tolmácsot 1973-ban, Elechiről A chicagói változatot 1976-ban (a regényben Ikechi néven szerepel), és Zoltánról a Stációkat 1983-ban, ehhez kellett a legtöbb idő (a regényben Gyula a neve). Én magam Karola és Magdolna lettem az első két regényben, Karola a tolmács, Magdolna a színész; Balogh főorvos figyelmeztetett, hogy vonzódom a mély hangrendű női nevekhez, így lett aztán Romola a Stációk női főszereplője, Romola, a tanárjelölt. Azt is Balogh főorvos mondta, hogy „a tanárnő – haláláig így hívott – a felületen szenvedélyes, belül márvány”.

Nem tudom, igaza volt-e.

Nem tudom, márvány és eleven tűz miféle képtelen vegyületéből kell annak lennie, aki még nem szeretett szabad embert.

 

*

 

– Várjon. Megnézem, nincs-e valaki a kapu alatt.

A műtermet hamar bemelegítette a hősugárzó. Melléje kuporodtam; George az ablakban cigarettázott. Néztem a könyveket. Impresszionisták, Skira-kötetek, Shakespeare, régi örmény művészet, Lawrence, Wilde, szótárak, puha fedelű bestsellerek, Elia Kazan, legalul Eckersley és a Collier-sorozat. A szélén haditudósítások. És a Last Exit to Brooklyn.

– Olvasta?

– Nem, csak hallottam róla.

– Pornográf szociográfia egy mértéket vesztett társadalomról. Érdekes lehet. New Yorkban óriási örmény kolónia van. Úgy tudom, a déli államokban is. Nézze, például William Saroyan, Gregory Peck…

– Foglalkozott a gondolattal?

– Mindenfélével foglalkoztam, Carol. Végül is mindegy, hol él az ember, ha független. Jó szobrok, jó könyvek, nők. Ez az egész. Itt Európában minden kiharcolható. Odaát minden megvehető. Látom, megnézte azt a márványportrét.

Mélyet szívott a cigarettából, és kidobta az ablakon.

– Az első szerelmem portréja. A szénrajz is ő. A vázlatok egy része is. Telerajzoltam vele a padokat, a falat a kollégiumban, a füzeteimet. Remek figura, nem? Angliából idáig szaladtam érte. Nézze meg profilból. Nem jött hozzám feleségül, azt mondta, más vagyok, mint ő. Fehér bőre volt, vörös haja. Zsidó volt.

Most vettem észre, hogy óra is van a szobában; hangosan ketyegett. George becsukta az ablakot.

– Nem zavarja a dohányfüst? Járt itt azóta sokféle nő. Mindenkit érdekel az egzotikum. Hát én nyújtottam, amit akartak: egzotikumot. Elsőrendű szórakozás, higgye el. Volt egy német úszónő, épp hogy nem vezényelt, mikor megöleltem. Egy bolgár drámai szoprán előtt térdre kellett borulni. Madonna mia, mi volt itt! Egy konyhalány meg idejött, és azt mondta: „Édes vagy, mint az almáspite.” Hát mondja, kell nekem utazni, színházba menni? Mindent megkapok egy kétméternyi térségben, minimális mozgással. Könnyű lesz áttérni a koporsóra.

Felálltam a hősugárzó mellől. Rossz, hogy nem dohányzom. Legalább egy cigarettában meg lehetne kapaszkodni. Holnap. Lesimítottam a szoknyámat, a hajamat. A nyakamon a gallért. Holnap reggel.

– Hova megy? Csak nem akar nekivágni az éjszakának? Mindjárt éjfél van, meg kell hallgatni a híreket. Leteszem ezt a szőnyeget a lába elé. Szeretném, ha kényelmesen érezné magát.

Bolyhos szürke perzsaszőnyeg volt, nyugalmas, puha mintával, a szélén sötétvörös pikkelyezés.

– Oroszlánsörény-minta. Apám szőnyegárus volt az isztambuli piacon. Maga szőtte a szőnyegeit. Ma azt mondanák rá, „iparművész”. Akkor úgy mondták, a „szőnyeges örmény”. Ezt egyébként én szőttem. Érzi, milyen bolyhos? Sűrű, bolyhos, meleg. Vegye le a cipőjét. Nem akarom, hogy fázzon.

Talpam alatt éreztem a sörény puhaságát. George megállt mellettem, a szemével végigpásztázott, hol a szőnyeget, hol engem, a szembogara kitágult. – Ez az – mondta, és már nem nézett rám –, ez az, Carrie. Taposson az oroszlánra. Nem fél?

– Nem fél? – mondtam lassan, és elfordítottam a fejemet. – Nem irtózik? Egy börtöntöltelékkel sétál az éjszakában. Tudja?

Kis csend után közelebbről hallottam a hangját.

– Csak azt nem tudom, milyen nyelven számolta a lépéseit.

– Igen – bólintottam –, igen, George. Beszélgessünk sirályul.

– Carol. – Szemhéjamon ketyegett az óra. – Carol, a hírek. Mindig egyedül hallgatom a híreket.

 

A hirtelen kigyulladó varázsszem porzó fénycsíkot vágott a műterem vörösébe. A téglatest, amit a levegőből kihasított magának, zöldesvörös lett, tankszínű; éles biztonsággal haladt végig a terepen, élő és élettelen tárgyak fényérzékeny közegében. – Hosszú ideig keringő orbitális űrállomások – tapintható, mint az acéllemez, el vagyunk vágva – A New Yorkban tartózkodó szovjet űrhajós küldöttség megtekintette a Hello, Dollyt – mindegy, hol él az ember, szállodában vagy űrállomáson – Kormányom pozitívan fog reagálni a lengyel érdeklődésre, mondotta a kancellár, alkalmasint ellátogat majd a varsói temetőbe és megtekinti és megkoszorúzza – a kezét, George –, tárgyal és megtekinti és megkoszorúzza – a 39. ülésszakon felszólalt – leütni – következik a 40. ülésszak, BBC World Service, mindegy, hol él az ember, megtekintik és megkoszorúzzák, reménytelen, George, a hírek beporoznak bennünket, a felső rétegben választják, felmentik, kinevezik, esetleg átnyújtja megbízólevelét, és azt mondja, a középrétegben összeül és befejeződik, és szintén azt mondja, az alsó rétegben földrengés, átkelnek a csatornán és könnygázbombát dobnak – This is London – ellep bennünket a tárgyilagosság, megfigyelők szerint, ha óvakodni kell is a túlzott várakozástól, tény, hogy a holtpontról kimozdult az ügy, és megfordítva: ha kimozdult is a holtpontról az ügy, tény, hogy óvakodnunk kell… Nem lehet elviselni, George. Szétesik, darabokra forgácsolódik minden. Ez az abroncs itt körülöttem az egyetlen önmagával azonos kifejezés. Az ujjai járása az egyetlen romlatlan út. Az izmai, a lába, ez a megfeszített várakozás az egyetlen fix pont a világegyetemben. Összekoccanok a fogaival, és belém villog az európai biztonság. Több mint egymillió japán tüntetett a nagyvárosokban – láttam egy várost, ami befészkelte magát a sziget és a vulkán közé, a sziget bolond kis ideggóc volt, kanyargós ösvényekkel, rémült cseresznyefákkal, folytonosan összedúlták a geológiai és történelmi sokkok – a vulkán a tenger fölött magában füstölődött, aztán valamilyen kőzettani üzenet hívására egyszerre kibukott a vízből, és a láva egy másodperc alatt ráforrt a szigetre. Megőrizni vagy belehalni – az Isten áldja meg, George. Jelen idő van, most is ott a város – „Hall engem, Carrie?” – igen, George – „Két hónapja így képzelem el” – én is, George – „Ha hozzám jönne feleségül, maga nem mondaná, hogy büdös örmény.” Azt hiszem, sírtam. Reggelig szólt a rádió.

 

*

 

A Bismarck Hotel márványlépcsőiről lesétáltunk a Loopba, s onnét már a chicagói huzat vitt tovább bennünket. A huzat és a vonatzaj. A járdák fölé, mint valami hatalmas seprűnyél, a szelek lebocsátkoztak a vasutakról és az emeletekről; ingamozgásuk hozzászoktatta a járókelőt a magasban élő város szeszélyes ütemeihez. A felhőkarcolók antennái meglódultak, és magukkal rántották a fej nélküli ablaküvegek tömegét, s az üres utcákon az oszlopszerű házfalak bőrösen inogtak, mint az elefántláb. Kilökődtünk a sétányra, a tóparton a rezgést átvették a fűcsonkok, az árnyékok éles mintái a tóra vetődtek, „jachtok” – mondta Demetrios, Ireneia faágakat kezdett fényképezni, közéjük húzódtam, az ágak és a kezek közé, és sodródtunk, mint a négyhúsú virág a képtár lépcsőin, s a termekben, ahol az impresszionisták vásznain továbbjártak a vizek és a fényhullámok, „nézd – mondta Ikechi –, nézd ezt a néger nőt fehér márványból, nézd ezt a kettényíló szájat, milyen tiszta, milyen érzéki”. – „Brancusi – fordult meg Ireneia. – Balkáni csavargó, mint én.”

A múzeumi étterem tölgyfa ajtaja utánunk vágódott, a benépesülő sugárúton, a szürkületben az összehajló házak fölragyogtak, s távolabb a kerek Marina-tornyok csóvafénye átlengett a merev-zöld Chicago folyón, és sötét bőrlebenyeivel dobogott, lélegzett az óriási elefántváros, dzsungel-idegeiben a nagy tűzvész emlékével, azzal, hogy valaha porrá égett és föl akart emelkedni, hogy sertésnagyvágó és vasutas legyen, a nemzet fuvarosa, Sandburg városa, a Széles Vállak Városa, amely még egy annus mirabilist is felröpített, a költők 1912-es csoda-évét, a chicagói reneszánszot.

– Itt összeér az idő – mondta Demetrios a hídon.

A tornyok mögött puhán nyüzsgött az óváros, kristályos mulatóival és színes ernyőivel; a majolikadíszes villákon opálosan feszültek a rácsok. Ireneia megállt egy szőlődíszes vaskapu előtt.

– Leskiccelem – mondta Demetriosnak. – Talán a darabodhoz, egyszer.

Végighúztam az ujjam a kapurácson.

– Tervező vagy?

– Belsőépítész – mondta Ireneia, és fölrajzolta a lópatkós cégérre a vasbetűket. A cégéren a prériátkelőhely iparosainak régi jelmondata volt: „Istenben bízunk. Másoknak hitel nincs.”

Ikechi a grafitmozgást figyelte a foszló lámpafényben.

– Úgy gondolod, jobb, ha nem mész vissza Görögországba?

– Egyelőre – bólintott Ireneia. – 1967 óta Párizsban élek.

Összenéztünk. Ireneia eltette a rajzot, aztán fölemelte az arcát.

– Görögországban az építkezési vállalkozók többsége kollaboráns. Nem dolgozom fasisztákkal.

A mulatóvá alakított kocsmában meglebbent a függöny. Odabenn valaki halkan trombitált.

– Nem haragszotok? – mondta Demetrios. – Mi most elmegyünk.

Ireneia arca feszesen izzott az árnyak foglalatában.

Kezet fogtunk.

– Sok szerencsét – mondta Demetrios, és átölelte Ikechit. – Vigyázz Magdolnára.

A lépések elhaltak az ereszkedő köddel.

Utánuk fordultam. A Loop innét gyalogosan egy óra, Demetrios hatkor megissza az igazgató cocktailján a vörös bort a Bismarck Hotelban, aztán a portások, a detektívek s az éttermi freskókon a barna kürtös vadászok feje fölött végre eljut Ireneiával a szállodai szobába, amelynek szobalány ágyazta, parázsos védettségében a tükrök körülsötétlik az összetartozás kávéskanálnyi idejét.

Hirtelen abbamaradt a zene.

Délnyugat felé mentünk; a Dearborn Avenue-n az utolsó gyalogosnak is nyoma veszett. Egy férfi, hegedűtokkal a kezében, visszahúzódott a mellékutcába; a széles járda mellett elegáns fekete házaspár csapta magára a kocsiajtót, a szemük gyorsan utánunk világított az üveg mögül, aztán elvesztek ők is. A huzat kidagadt a sötét márványoszlopokból, és a ködben hangtalanul robogtak a taxik.

– Mindjárt ott vagyunk – nézett rám Ikechi. – Félsz? Chicago nem gyönyörűség, de tapasztalat.

Húsz méterre lehettünk a Playboy-palotától, mikor egyszerre sikoltás hallatszott, s a kapu alól meztelen férfi bukott a járdára, nyomában két, rendetlenül öltözött feketével. A golyósivításban elaludtak a lámpák, vakon előrenyúltam, s a szirénázó rendőrkocsik közt megragadtam Ikechi télikabátját, a lábdobogás, az üvegzúzódás ritmusára mereven téptem a vékony szövetet, „itt vagyok – mondta Ikechi –, rég tudhatod, hogy nem hagylak”, az oszlop mögött valami puffanva lezuhant, „mióta?” – kérdeztem, szédülve a sötétségben, „a londoni repülőtér óta – mondta Ikechi, míg a rendőrök futva közeledtek –, mikor az írek bombát dobtak a chicagói gépre. Már akkor ott voltam, mögötted”. – „A tömegben, Ikechi?” – „A tömegben, Magdolna.” Összekapaszkodva álltunk, a rendőrök megfordultak, az autók recsegve spricceltek szét a betonúton.

Sem a földalattin, sem a vonaton nem engedtem el Ikechi kezét. A magasvasút rozoga fülkéjébe időnként benyitott egy utas, aztán visszalépett. Az ajtót dörrenve csukta be a szél. Lenn, a híd alatt félig letépett moziplakát lógott a transzparenseken, a „Hat fekete kéjgyilkos” ment a külvárosokban mindenütt; a néma keresztutcákban ormótlan téglaépületek váltakoztak kivilágított, üres üzletekkel, egy lakatlan ház erkélyén nádfonatú karosszék imbolygott.

– Micsoda óriás volt Lincoln – mondta Ikechi, és a kezét nézte. – Micsoda szerencsétlen óriás.

 

*

 

Néhány héttel a félévi vizsgák után, 1954. március 17-én Budán, a Rózsadomb tövében előadást hirdettek „Petőfi, a magyarság legnagyobb költője” címmel. Romola szerette Petőfit, régen hallotta ezt a szót: „magyarság”, s felcsigázta, hogy a dátum olyan közel van március 15-éhez, a forradalom évfordulójához. Az író, aki az előadást tartotta, erőteljes jelenség volt, nem olyan keserűre tetovált, mint az a másik, aki az irodalmi kört vezette a Mozdonygyárban; ennek inkább fémszálak voltak a szeme alatt, az arcán, a ráncai helyén, még magas homloka fölött, a hajában is; az egész ember fölizzott, mikor beszélt. Zsúfolásig megtelt az iskolai méretű előadóterem, az emberek ültek, álltak, karjukon puha, zöld lódenkabát, aktatáskájukban belegyűrt svájcisapka, lábukon bakancs, tekintetük az író mozdulataival köröz a teremben, mert Petőfi végre úgy jelenik meg köztük, mint aki idegyalogolt, nem mint harci induló, nem mint lobogó, hanem poros csizmájú, nyakas, féktelen csoda, akire egy nemzet készülődött, békétlen költők, magukat marcangoló köznemesek, reformokról nem tudó parasztok, és 1822. szilveszter éjszakáján a súlyos égtől lenyomasztott tetők alatt egy ország virrasztott a készülődés lázában, míg egy alföldi parasztházban anyanyelvén: szlovákul jajongott egy vajúdó, fekete hajú, kicsi asszony, s a fiút, akire vártak, biztosan szlovákul – tótul – szólongatta, ezen az édes, hegyipatakcsörgésű nyelven, hát hogyan lett a fiú mégis a miénk, a magyar nyelvé, a magyar szellemé, mi volt itt ez a kivédhetetlen vonzerő, az író hangja ömlött, mint a kályhameleg, Romola arra gondolt, mi lehet Smíri Sándorral, olvas-e valahol, s melyik édes, melyik vonzó nyelven, a teremben ülők felugráltak, mindenki az emelvény felé tolongott, Petőfit a lélek köti ide, és nem a sár, és nem a vér, mondta az író: lelke itt született meg, és magyarnak született! Nem, nem lehetett tovább maradni, a terem kigyulladt, az utóbbi tizenöt évben itt vagy a magyarságát, vagy a lelkét tagadták meg mindenkinek, sebek szakadtak föl, az emberek tombolva ünnepelték az írót, magukat, egymást, az odaveszett, az eltűnt távollevőket s az elfojtott, a gáttépő szavakat: lelke itt született meg, és magyarnak született! Romola ott állt a tömegben és sírt.

Az írót az utcára kísérték. Ki a kezét szorongatta, ki a kabátját. Romola a keze fejével tétován a könnyeihez nyúlt, aztán óvatosan körülnézett. Joós Gyula a bejárat küszöbén állt. Őt nézte. Most nem nevetett.

A tömeg lassan elszóródott. Ketten maradtak. Romola az író után nézett, aztán vissza, Gyulára.

– Hasonlítasz rá.

– Rokonom.

Gyula belekarolt Romolába. Gyalog mentek, végig a Margit hídon. Fénytelen, sötét este volt, csak a hídfőnél pislogtak a lámpák. A körúton egy rendőr indult utánuk. Gyula szorosabbra vonta a karját Romola karja köré.

– Bemegyünk a West Endbe?

A körút elején volt a Nyugati étterem, rajta ragadt a régi, a háború előtti név.

– A West Endbe? Kocsmába?

– Csak egy kicsit. Fölmelegedni.

A rendőr nem tágított.

A West End pultjánál megittak egy fél deci rumot. Romola megrázkódott, aztán lassan szétömlött rajta a melegség.

– Rokonod, azt mondtad?

– Csak szegről-végről. Ahogy a dunántúli uradalmakban mindenki rokona a másiknak. Láttál te már uradalmat? Akár nyomokban is?

Romola a fejét rázta. Gyula még egy adag rumot rendelt.

– El kell velem jönnöd Gógánfára. A zalai dombvidékre. A balatonfüredi platánsoron van egy fa…

– Tudom.

Gyula fizetett. Egy forint borravalót adott az italmérőnek. Az utcán ott várt a rendőr. Két saroknyit mentek. Hallgattak. Gyula átfogta Romola vállát.

– „So are you to my thoughts, as food to life…” – Gyulának vibrált a hangja. – Milyen jól jön néha az idegen nyelv, igaz?

Megálltak. A sarkon papírüzlet volt, nagy, néma kirakattal. Néhány méterre tőlük ott állt a rendőr.

– Hol láttad azt a platánfát?

Romola lehunyta a szemét.

– Együtt láttuk.

Várta a felcsattanó nevetést, aztán valami csípőset akart mondani, védekezni akart, de semmi, semmi, semmi nem jutott eszébe, „lelkem miattad örök harcban él”, hallotta a feje fölött, mintha rézsút rádőlt volna az ég, és nem mozdult, nem kapta félre a fejét, elfelejtette az utcát, az estét, a rendőrt, a fákat: megkövült, csak a vér íze maradt ott a száján.

Éjfél volt. A körúton a maradék néhány lámpa is kilobbant.

– Hazakísérlek.

Minden két lépésnél megálltak. Gyula a felsötétlő hídra nézett.

– Szereted ezt a várost?

Romola bizonytalanul ingatta a fejét.

– Jól van. Ha nem szereted, akkor most megalapítjuk. Ab urbe condita: a rómaiak mindent a Város alapításától számítottak. Ab urbe condita: beleegyezel?

Romola bólintott. Odaértek a ház elé. Gyula végighúzta az ujjait Romola haján.

– Húsz éve. A nemzet húsz éve készülődik erre a szerelemre.

– Ab urbe condita.

Romola megint behunyta a szemét. A hátuk mögül eltűnt a rendőr.

 

*

 

Nem lettem egyiküknek sem a felesége, és ma már úgy hiszem, talán mindig is elriasztott, ami megvalósítható.

S az örmény szobrásznál, aki túléli a művei pusztulását és az afrikai katonatisztnél, aki a börtönből szabadulva Mozartot játszik és etikai tanulmánykötetet ír, mennyivel képtelenebb a dunántúli urasági kovács fia, aki a magyar műfordítás legjavához küzdi föl magát, és csak azért, mert írni nem akar! És annál, hogy „Egy börtöntöltelékkel sétál az éjszakában. Tudja?”, és annál, hogy „itt vagyok, rég tudhatod, hogy nem hagylak”, mennyivel pokolibb az, hogy „A nemzet húsz éve készülődik erre a szerelemre”, mennyivel pokolibb tudás, hogy erről majd le kell mondani, s helyébe ott marad egy keskeny betonút, a pályám, ha élek vele, s egy negyedik magasság, ha egyszer belenyugszom.

1971-ben, életem sorsdöntő nyarán, mielőtt Balogh főorvos meggyógyította a béna jobb kezemet, még begipszelt karral voltam Finnországban, ott, ahol – mint később a Kalevalában olvastam – Kullervo csakugyan azért esküdött bosszút, amit nem egészen tizenkét évesen elképzeltem: mert éhes volt, mert kenyér helyett követ raktak az iszákjába, mert beletörte a kőbe az emlékbe kapott kését.

Helsinkiben verset kellett mondanom. Az Esti imádságot mondtam el, a saját kezdetleges angol fordításomban, ma már nem merném elmondani; benne van ez a négy sor:

 

Ha eljössz hozzám, én leszek nagy út után a vizesárkod. Mert olyan nagyon jó vagyok akár a víz, hogyha kivánod.

 

És ahogy a vers után végigmentem a nézőtéren, valaki megfogta az egészséges karomat, és azt mondta csendesen: – Szomjas vagyok.

Ilyen elemien még nem szólítottak meg.

Mindhiába.

Lehet, hogy absztrakciókba fogok belehalni.

Vettem egy faliszőnyeget. Tanyasi ház van rajta, legelő, két tehén, két legelésző tehén. A hálószobámban vannak, az ágyamból látom őket.

A szőnyeg előtt öreg karosszék. Ott ülök, ha nem dolgozom éppen, ülök és sorolom, sorolom, ami megmaradt.

Zoltán, George, Elechi… A nemzet… Az éjszakában… Itt vagyok… Elechi… Zoltán… „Én akkor is szeretni foglak, ha az orrod meg az állad összeér…” Zoltán… George… Myron: Diszkoszvető, Polykleitos: Lándzsavivő, Praxiteles: Hermes… Colosseum… Delacroix… Mednyánszky… Kullervo esküje…

Nem most kezdődött. Amikor megszédült az utcán, s a taxisofőr bevitte a János-kórházba – aznap az volt az ügyeletes kórház –, és a főorvos meghallotta a történetét, azonnal elaltatta Luminallal. (Neurosis situativa. Ugyan, kinek nincs.) A Luminal mézes szavú, kegyetlen szer, mint a tábori besúgók. A Luminal szétzsongítja a gátlásokat: a szomszédos kórteremben két prostituált sikongva dobta le a paplant nagyvizitkor, s azonmód fölkínálkozott az orvosoknak. A Luminal megrontja az egyensúlyérzéket: az elaltatott beteg, ha épp ébren van, szétvetettt karral-lábbál, jókedvűen tántorog a folyosókon, míg el nem csípik. A Luminal megszünteti az álom s az ébrenlét közti határvonalat: a beteg mondat közben ébred, mondat közben alszik, s megtapasztalja, mi a kiesett idő. „Már mégy? – mondja a három órája ott ülő látogatónak. – Hiszen egy perce, hogy jöttél! És milyen szép vagy! És szabadon járkálsz!” Mire kimondja, már alszik. A Luminal elveszi a memóriát. Ha túladagolják, a Luminal véglegesen megsebzi a memóriát.

Egy nap feltántorog a lépcsőn, keze-lába a levegőben, becsönget a főorvos ajtaján. „Kérem – mondja a kilépő főorvosnak –, ön eltávolított a kórteremből egy kecskeméti parasztasszonyt, s a helyébe odahozott egy pihenni vágyó idős hölgyet, akinek a férjével, a hírek szerint, ön együtt vadászott Gödöllőn. Szíveskedjék visszahozni a kórterembe a kecskeméti parasztasszonyt, mert akik ott feküdtünk négyen, igen jó hatással voltunk egymásra.” Dörrenve vágódik az ajtó, tíz perc múlva hangok a folyosón, rendkívüli vizit. Másnap a kecskeméti parasztasszony visszakerül a kórterembe.

Aztán mindenki elmegy, csak ő nem. Az idő így is, úgy is szétszabdalódik. „Már itthagysz? Milyen szép vagy!” És alszik. Odakinn a szép, szabad világ. 1962 augusztusa. Három hét helyett öt hétig alszik. Túlaltatták.

Pereld be, mondják a barátai. Nem szoktam, mondja. Nem szoktam beperelni senkit.

 

„Milyen jó szabadon nézni a csillagokat!”

 

Ősszel elkezdte a memóriagyakorlatokat. Ante, apud, ad, adversus… A táskámnak mely rekeszében vannak a kulcsaim? Hogy hívják a négy hadnagyot az Egri csillagokból? I-tövűek: az -es, -is végű parisyllabák, az -s, -x végű főnevek (többségükben femininumok), az -e, -al, -ar végű semlegesek, valamint az összes, harmadik declinatióhoz tartozó melléknevek.

 

Esztergomból jön visszafelé a hajó, Budapestnek. A sötétedő vízen a fedélzet színesre tapasztott villanykörtefüzérei végigfutják a feketén is rozsdálló hegyoldalakat. Bakacsin. Harmonikaszó. Penészillat. A táncok közül Zoltánnal a tangót szerették a legjobban. A tapadást: Itt álltak, a korlátnál. Kézen fogva. Mindig. Mikor történt, hogy először nem mutatott be a kollégáinak? Levegő sem volt a stúdióban. Ezt kellene elfelejteni. A szája kis rándulását. Jaj, de hosszú, jaj, de széles az az út.

 

Iter longum. Iter longum. Itineris longi. Itineri longo. Itinere longo. Itinera longa, itinera longa, itinerum longorum, itineribus longis, itineribus longis.

 

„Dolgoztass zsidókkal, azt mondták. Azok szorgalmasak.”

„Így mondták: azok?”

„Így.

„És mit mondtak még?”

„Azt mondták: tegyél a rádióműsorba mindig egy zsidót. Például, ha versműsort szerkesztesz, beleteszed Szép Ernőt vagy Füst Milánt vagy Zelket. Akkor nyugodtan elsütheted Sinkát, Erdélyit.”

„Ezt mondták?”

„Ezt.”

 

Hányni. To vomit. To throw up. Hasmenés. Diarrhoea. Gyomorégés. Heartburn. Székrekedés. Constipation. Hashajtó. Laxative. Köhögni, tüsszenteni, csuklani, böfögni. Cough, sneeze, hickup, burp. Görcs. Spasm. Epehólyagröntgen. Gallbladder X ray. Irigoszkópia. Barium enema. Nyombélfekély. Duodenal ulcer. Undor. Disgust.

 

„És Pilinszky is zsidó.”

„Nem. Pilinszky keresztény.”

„Pilinszky zsidó. Másképp nem tudná úgy átélni a lágereket. Nem létezik ekkora empátia.”

„Nem, Zolti?”

„Nem.”

„Ezt ők mondták?”

„Ezt én mondom.”

Ez volt az utolsó beszélgetésük.

 

„Milyen jó szabadon nézni a csillagokat!”

 

Most eszmélt rá, hogy a mondat bevisszhangosodik. Ismeretlen fiatalember ült le melléje a korlátnál. Nem válaszolt neki; tudta, hogy a fiatalember magas, sovány, barna hajú, nem akar vele kikezdeni, nem is nagyon akar beszélgetni, a memóriáját próbálgatja ő is, és ebben a mondatban nincsen semmi fölösleges. Igyekezett ugyanúgy kérdezni.

„Mióta?”

„Kilenc éve szabadultam. 1953 őszén.”

„Kistarcsa?”

„Recsk. A kőbánya.”

„Gyerek volt, mikor elvitték.”

„Az. A szomszéd fiúval azt játszottuk, ki tud messzebbre köpni. Nem vettük észre, hogy mögöttünk a lépcsőházban Sztálin-kép lóg, és figyel a házmester. Még aznap este elvittek.”

„A család tudta, hogy…”

„Nem. A rúgásokat bírtam, de azt nem, hogy nincs velem az anyám. Semmi család, semmi külvilág. Hírek csak a latrinán, egy-egy papírfoszlányon, a Szabad Népből. Meg szemvillanások. Irtózatos összetartás. Figyelmeztetések: vigyázz, jön! vigyázz, spicli! A híres szökést is együtt készítettük elő. Nyolc ember kisétált a táborból, mintha külső munkára menne, heten téglát meg követ cipeltek, a nyolcadik meg rájuk fogta a puskáját, ávósnak volt öltözve. Szabósegéd vagyok, az ávós ruhát mi varrtuk a műhelyben, a cipőt a suszterok csinálták, a puskát az asztalosok. Kisétáltak, az őr nem vette észre. Másnap, mikor felfedezték a szökést, mindnyájunkat félig agyonvertek.”

„És ők?”

„Hetet elfogtak, országos razzia volt. A nyolcadik átjutott a határon. A Szabad Európában elmondta a recski tábort, felsorolta a neveket, rengeteg névre emlékezett. Onnan tudták meg a szüleim, hogy ott vagyok.”

„Memóriagyakorlat.”

„Tessék?”

„Semmi.”

„Esténként egy költő verseit hallgattuk. Tartotta bennünk a lelket. Ismeri Faludy Györgyöt?”

„Mint nagy kalap borult reám a kég ég.”

„S hű barátom… Igen. Fejből tudtuk a verseit. Most is tudom. Nem sokkal utána szabadultam, így, kora ősszel. Kaptam vonatjegyet. Csillagos este volt. A szüleim már aludtak. Bebuktam az ajtón, összeestem a konyhaküszöbön. Édesanyám rám esett, nem akart megismerni, apám csak hallgatott. Napok teltek el, hónapok, mire visszahelyezkedtem.”

„És azóta?”

„Megnősültem, a kislányom iskolás, és hittanra jár. És úgy neveljük, hogy ismerje meg az összetartást, és ne ismerje a haragot. Hogy fölfelé nézzen. Érti?”

„Igen. Azt hiszem. Megmondaná a nevét?”

„Kereskedő Jenő. Szabómester vagyok a Bizományi Áruházban.”

 

Harminc évig őrizte ezt a történetet. Aztán Erdey Sándor A recski tábor rabjai című könyvében megtalálta az egykori fiatal szabósegéd nevét.

Az éjszakai beszélgetés a hajókorlátnál, a piszkos kis villanykörték és az őszi hegyoldal nyomasztó árnyéka alatt, sebészi pontossággal beleszakadt a történelembe.

Érdemes volt memóriagyakorlatokat végezni.

Élesnek mégis az a kép a legélesebb, amely történetileg ellenőrizhetetlen: egy fiatal férfi bebukik az otthona ajtaján, bezuhan a családjához. Az övéihez.

 

Mit mondanál tisztázatlan hovatartozású szerelmesednek, kit előzőleg bezártál a toronyszobába? Here is the key. Voici la clef. Zgyesz kljucs. Hier ist der Schlüssel. Nem állok bosszút. Itt a kulcs.

 

És egy perccel később már nem emlékezett, csakugyan ott ült-e, ő is ott ült-e az esztergom–budapesti hajó fedélzetén, látta-e a sötétben is rozsdálló őszi hegyoldalt, a végképp szabadon bocsátottak szemével látta-e, s érvényesült-e a hajón, a hajókon is valami nagyobb erő a csillagok alatt, vagy valami más, esetleg valami szempont.

Hugh MacSlauterey ír filozófus kimutatta, hogy egyenes összefüggés van valamely ország alkoholfogyasztása és levert forradalmai között.

A kijelentés a „Jereván” nevű mulatóban hangzott el, két konyakospohár magasában, vagyis a beszélő épp lehorgasztotta az arcát, azt a finom vonalút, azt a kedveset. Nem volt női kéz, amely ezt a kedves arcot – lenyúlva az állcsont alá – a magasba emelte volna, így az arc csak csüggött, ahogy a falon az eltévedt villanykörték, a zongorán az égett lámpaernyő, az elfűrészelt kotta. J’attendrai, énekelte a zongorista, és ebben nem volt politikai célzás. 1958 telét írtuk.

A finom arcú férfi már percek óta hangosan szidalmazta a nőt – aki nem volt ott, s nem temette a tenyerébe a férfi arcát, úgy, ahogy évekig szokta volt, akár józanon, akár mámorosan meredt rá az a kedves arc –, szidalmazta, és nyomatékul rácsapott a konyakra, és a pohár összetört. A pincér szó nélkül hozta a következő konyakot, nem figyelt sem a szilánkokra, sem a vérre, sem arra, hogy J’attendrai. A zongorista a mikrofonhoz hajolt. Ton retour – suttogta hangosan. Senki sem figyelt.

Ekkor emelkedett föl a szomszédos asztaltól a lobogó szemű, szép tartású fiatalember, aki az imént összerezzent a pohártörésre.

– Bocsánat – mondta illendően. – Ön az előbb itt egy női nevet emlegetett. Jól értettem…?

– Üljön le – mondta a férfi. – Mostantól a vendégem.

– A nevem Zoltán – mondta a fiatalember.

– Az enyém is – biccentett a férfi.

Egymás vezetéknevét nem értették.

– Ön is fekete pulóvert hord – csodálkozott a fiatalember.

– Ne tegyen hangos megjegyzéseket – mondta a férfi, és odaszólt a pincérnek. – Még egy konyakot.

A tálca megperdült az asztalon.

– Hát akkor igyunk. Őrá. Szervusz.

– Szervusz.

Koccintottak.

– Te honnan ismered?

– A munkásszínjátszó-csoportból. Illegális szervezkedőket játsztunk, tudod, egymásba szerettünk, értelmiségi fiú, munkáslány, a végén együtt kiabáltuk: kleba! kleba! A második felvonás záróképe csókjelenet, szigorúan meghagyták, maradjon az ajkunk közt tenyérnyi hely. A premieren betartottuk, de a második előadáson fizettem egy üveg sört a függönyhúzónak, lassan eressze le a függönyt, ajkunk összeért, botrány, a darabot levették. És te?

– A menyasszonyom volt.

A férfi végighúzta tenyerét az állán, az arca véres lett.

– Hagyd – mondta a feléje mozduló fiatalembernek. – Te színész vagy?

A fiatalember bólintott. – Debrecenben.

– És onnan jársz föl Pestre – vigyorodott el a férfi. – Iszol, mi? – És közelebb hajolt. – Hugh MacSlauterey ír filozófus kimutatta, hogy egyenes összefüggés van valamely ország alkoholfogyasztása és levert forradalmai között.

– Tudom – mondta bizonytalanul a fiatalember. – De legalább az emberségünkből át kell mentenünk valamit. Malraux szerint az elpusztított Európa nem véresebb, mint az ember arca, akit Európa létrehozni remélt.

– Színészbeszéd – mondta nyersen a férfi, és az arcához kapott. – Az elpusztított Európa! Az Ember, nagybetűvel, ugye, ezt halljátok a súgólyukból! Minek? Most még a háborúhoz mérünk mindent – de mihez fogunk mérni ezután? Konyakot!

– Sok lesz – mondta a fiatalember.

– Sok lesz – gúnyolódott a férfi. – Mihez képest? A tankokhoz? A jó kis debreceni állásodhoz? A véget nem érő éjszakákhoz? Ahhoz, hogy egyedül fogunk megrohadni?

– Én nem fogok megrohadni – mondta dacosan a fiatalember. – Én Pesten leszek vezető színész. Rómeó leszek. Varázsló leszek! Öregkoromra Csehov-színész leszek, minden leszek! Én leszek a Színészkirály!

– Én meg írni akarok – mondta csöndesen a férfi. – És regényeket fordítani. És novellákat. Joyce-ot. Eredetileg úgy képzeltük: a prózát én, a verseket ő. Tudod, mit üzent nekem legutóbb egy versfordítással? „De az volt az álomban legszebb nekem, hogy szeretsz és veled vagyok.” Te elhiszed, hogy ez Joyce? Addig forgatta a szöveget, amíg ez lett belőle, az átkozott! Még egyet, utoljára!

– Zárás – mondta a pincér.

– Proszit – mondta a férfi, és az asztalra dobta a pénzt. – Tudod, mi a konyakbogár? Rág benned, rág benned, hogy egyszer elfelejtsd a levert forradalmat, az elfüstölt szerelmet, azt, hogy a magyart mindig csak hitegetik! – A férfi megragadta a fiatalember fekete pulóverének garbónyakát. – De mi nem dőlünk be, igaz? Mi őrzők vagyunk. Nekünk nem kell a tudásunkhoz Hugh MacSlauterey. Ki a fene az a Hugh MacSlauterey? Átkom reá.

Kinn, a levegőn egymásba kapaszkodtak.

– Mi nem felejtünk – mondta a férfi. – Mi önmagunkhoz mérjük magunkat. Csak önmagunkhoz! Ide figyelj! Ha bejössz hozzám holnap, kapsz tőlem szerepet. Rádiószerepet. Főszerepet! Bejössz?

– Be – mondta a fiatalember, és kihúzta magát. – Amit én egyszer megígérek…

A mulató redőnye megnyikordult. A zongorista utánuk küldött még egy J’attendrai-t. Aztán elcsöndesült az utca.

– Isten veled, Színészkirály – suttogta a férfi. – A konyakbogárról pedig egy szót se.

– Isten veled, szerkesztő úr – hajolt meg a fiatalember, és körülnézett. – Töröld le az álladról a vért.

Ez nem álom volt. Ez sokkal közelebb jött.

Részletesen kitervelte.

Arra az esetre, ha csakugyan gyógyíthatatlan. Nem a tényleges baj, nem. Éppen ellenkezőleg. A rejtély. Mások ugyanis kigyógyulnak belőle. Szépen, szabályosan. Orvos, gyógyszer, pszichiáter, szanatórium. Isten háta mögötti osztrák falucskát ajánlok, asszonyom. Az örök hó látványa…

Az örök hó látványa!

Hát nem.

Valami keveset mindenki sejt az örökkévalóságról.

Hanem a gyomormosás undorító. Másképp, másképp kell a hidat megépíteni. Valódi hidat kell építeni.

A Margit hidat válaszotta.

Azt a pontot, amely a szigeti bejáróval szemközt néz a kivilágított várkerületre: mindig ott szeretett volna lakni, a várkerületben, egy elhagyatott utcában, törökök emlékével, öreg függönnyel, fafűtéssel bíbelődni. Mindez látható lesz a lendület pillanatában, és hátulról megtámasztja a mozdulatot a Margitsziget.

És akkor jön Carl.

– Ne!

A történet valójában ennyi.

Egy amerikai regényben olvasott bizonyos Theresáról, szőke volt, törékeny és lakktáskát szorongatott, ahogy késő este, koncertidőben illik, mert késő este volt, természetesen, iszonyú setétség, a második világháború alatt a Várat nem világították ki, nem látszottak a függönyök, a láncos golyóbisok, a rezgő ablaktáblákat lila színű papirosok fedték, ocsmány volt, háborúzzon, akinek kedvére való az odaragasztott lila papír. Theresa is a Margit hidat választotta, de az előkelőbbik részt, a híd budai felét, a szigeten túl, Theresának nem kellett, hogy a Nyulak szigete megtámassza, Arany János fáival, melyek alatt vizsgákra lehetett készülni, Theresa nem szerette s később nem gyűlölte meg a szigetet. Theresa angol volt, a budapesti angol követség egyik munkatársának felesége. Magyarország hadba lépett a szövetséges hatalmakkal. A britek csomagoltak. Theresának boldogtalan volt a házassága.

– Ne!

Theresa, zilált szőkeségével, törékenyen, kicsiny lakktáskával, ámultan csúszott vissza a földre a hídkorlátról.

Két erős férfikar (de szép ez, két erős férfikar), az szorította, azazhogy csak egy, még pontosabban: fél karjával magához szorította a férfi (Theresa nem vizsgázott magyar nyelvészetből), s a másik férfikarban szemlátomást valami hangszer bújt meg ebben a hideg téli estében, s a hangszert is szorítani kellett, a világosságot, a megélhetést.

Mit keres egy magányos férfi a késő esti Margit hídon, hangszerrel? S éppen most, ebben a percben? Atléta? Cigányzenész, valamelyik budai szórakozóhelyről? Nem látták egymás arcát. Különben is, minden zenés hely zárva van, a háború miatt.

– A Waldbauer–Kerpely vonósnégyes tagja vagyok, asszonyom.

Késő éjszakáig beszélgettek a hídon, a sötétségben.

Theresa elvált a férjétől.

És kézen fogva – kézen fogva! – jártak, a légópincébe is.

Az új házasság említésre méltó mozzanata, hogy a budai villába, ahová a házaspár beköltözködött, 1945-ben egy orosz őrnagyot szállásoltak be az embereivel. A katonák, de különösen az őrnagy, néha igen közel merészkedtek Theresához; a férj ekkor magához szorította a hangszerét, és Csajkovszkij és Glinka zenéje rezgett a fűtetlen szalonban. A katonák keze megbénult, az őrnagy felzokogott.

Erre gondolt hát, a Margit hídra, a sötét estében cigarettaként felparázsló védelemre, amely minden asszonynak kijár. Egyszer legalább kijár.

És erősen behunyta a szemét. Nézte a szemhéja alól a hídkorlát szürkéskék festékrétegét, a néma, mozdulatlan úttestet – már nem járt a villamos –, a szinkópás ritmusban fölfelé ugráló, töredezett lépcsőt, amelyen majd Carlnak kell jönnie, hogy egyetlen szavával visszaragadja a pókfonálról, egyetlen szavával:

– Ne!

Föltétlenül meg kell érkeznie. Vannak érkezések, amelyek halaszthatatlanok. Carl, maga nem szokott késni. (Magázódtak.) Érthetetlen. És miért lett kivilágítva a Vár, nincs ma ünnep, a lakosságnak pénzgondjai vannak, Brahms Magyar táncai és nehéz fémzenék hallatszanak ide a szigetről, elektromos gitárok szólnak, zizegnek, mint a légy, mint a lila papírral beragasztott fésű, segítség!

A korlát úgy recseg, mint az öreg bútorok.

Hatalmas, szárnyas, szótlan angyal állt a hídon.

Szárnya tövén két béna karja.

Később sem mondott semmit.

Másnap is tartott a havazás. Jerry topogva járkált a szobában, szidta a középnyugat-amerikai telet, és megivott egy félüveg Bourbont.

– Magyar vers – mondta egykedvűen. Kitérdelt bőrnadrágja, drótkeretes szemüvege és foszló kabáthajtókáján a féldolláros nagyságú jelvény előrezökkent a járkálástól. – Magyar vers – ismételte, és meglengette a papírlapot.

Az ágy sarkában gyűrögettem a liánokkal telerajzolt párnát.

– A szájakon lágy, álombeli mézek – mondta Jerry. – Nem rossz verskezdet, olyan, mint a kábítószer.

Néma fejforgatással kísértem a mozdulatait.

– Ha emlékezni tudsz a hálószobámra – olvasta Jerry. – Ez jó, ez hiteles, abban a hálószobában biztosan történt valami, ez esemény. De miért Logodi-utca? Milyen színhely az a Logodi utca? Az amerikai olvasónak semmit sem mond egy idegen utcanév. A Broadway színházat jelent, a Clinton Street divatokat, de mi az a Logodi utca? Bordély? vagy ravatalozó? Ahol az emberek feldöntve és vakon, vízszintesen feküsznek? S miért omlik össze, miért degradálódik, hogy gyom virít alóla, s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e vagy állat óla, falusi utca ez? Kosztolányi urbánus volt, mint Gary Beach? Vagy rurális, mint Bobby Fly? Ismerik ezt a kontrasztot Magyarországon?

– Jerry, én azt hiszem…

Jerryt nem lehetett megállítani.

– Miféle provinciális kép ez, a holtan alvó házzal, ébredj a valóra, micsoda közhely, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség, milyen patetikus, mint az anyám paplanja, az a kékfolt, mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt, paplan, irka, mondd, kérlek, nem érzed, hogy ez angolul van?

– Hát hogy legyen? – kérdeztem elkábulva.

– Amerikaiul – mondta Jerry. – A brit költészetnek Audennal vége van. A csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog, az ilyen viktoriánus szépség már nem kell senkinek, és Hannibál se kell, fütyülök az európai történelemre, a szélben a csillagok szikrázva… jóságos Ég! – Jerry undorral nézett a papírlapra. – Magdolna, ez rímel!

Kiegyenesedtem.

– És ezt a csengés-bongást meg se szakítják az írásjelek – folytatta Jerry. – Csak tudnám, mért nem rakod ki az írásjeleket. A szürrealizmus már a múlté, sőt, a beat-költészet…

– Jerry – mondtam, feszülő nyakizmokkal. – A sok írásjel olyan a versben, mint a színpadon a köhögés.

– Köhögés! – Jerry elnevette magát. – Nem az a köhögés. A kelet-európai versekben minden reszket, remeg, dermed, zsibbad, levegő után kapkod, fuldoklik, az egész lírátok egy nagy tébécé, negyvenfokos lázban gyémántos csipkefátyol, lángoló Tejút, patkójuk fölsziporkáz!

Hallgattam. A párna széle kicsúszott a kezemből.

– Az égbe bál van, minden este bál van – mondta Jerry, és krákogott. – Igen, ebben van valami. Az égi party, ahol egy óriás a házigazda. Milyen találó. Ahogy a fényes boulevardokon elindul a vendégsereg. Milyen amerikai. Ahogy a tündérek sorban beülnek a limousine-ba. Milyen vicces. Magdolna! – Jerry megállt előttem. – Ugye, nem kívánod, hogy meghatódjam? S hogy legyek én is vándor könyvkereskedő, mint a nagyapám Galíciában? Ugye, nem kívánod?

Odalépett az ablakhoz. Egy pillanatig nézte a behavazott facsonkokat, aztán zsebre vágta a szemüvegét, és kifelé indult.

– Emlék a prériről – mondta, és letette az íróasztalra a jelvényt.

Festett bádogjelvény volt. Rózsaszín orrok közt néhány betű. Hogs Are Beautiful. A sertések szépek.

Bartos Tibornak

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Simbun-krónika jegyzi fel Norihiro városban, a XVI. század végén (ha van ilyen krónika, s ha van ilyen város, hiszen köztudomású, hogy Norihiro utolsó lakóját is elvitte a pestis, épp a XVI. század végén, amikor a civilizált Európa már rég túltette magát járványon, inkvizíción), tehát a Simbun-krónika jegyzi fel, hogy amikor a portugál hajóhad legénysége partra szállt Kjúsú szigetén – annak is a legtündöklőbb városában, Kagosimában, ahol késő májusig virágzottak a cseresznyefák, s a Szakuradzsima-vulkán, amely nevében is őrzi a cseresznyevirág szirmait, peregve hullajtotta nem szűnő füstjét a város fölé, partra szállt tehát a legénység a tündöklő városban, elsőnek természetesen a szent életű szerzetes lépett a hajópallóra, Xavéri Szent Ferenc, barna barátcsuhában, s azonmód megtorpant a parton, érzékeire egyszerre csaptak rá a város lobogó gyertyafényei, a cseresznyevirágok illata, a Szakuradzsima alig hallható morajlása és a lábánál lúdbőrző tenger, Silent, upon a peak in Darien, ahogy Keats írta évszázadokkal később, de az időnek itt régen nincs szerepe, a térnek alig valamivel több, hiszen sem Kelet-, sem Nyugat-India nem fordult meg már a hajó utasainak fejében, a szent életű szerzetes most nem akart mást, mint kikötni valahol, és hirdetni az egyetlen igaz hitet, amelynek világosságát a kereszt éppúgy őrzi, mint az égtájakét a négy szél, ó, épp eleget szenvedtek Boreástól a hosszú tengeri úton, hogy Xavéri Ferenc hajnali eszmélkedésében, mindjárt ébredés után összekapcsolódjék a világ négyessége a hit szimbólumával, így aztán természetesen buzgólkodásában nem vette észre, hogy az egyik barátcsuha alól hosszadalmas farok csapkod kifelé, s viselőjének tonzúrája alig-alig rejti a kitüremkedő kis szarvkezdeményt, magyarán (s ebben Ottlik Gézának adok igazat, le lehet írni idegen közegben is ezt a szót: magyarán, vagyis egyenesen, őszintén, világosan), tehát magyarán mondva, amikor a legénység partra szállt –, a szent hittérítő elsiklott fölötte, hogy kíséretének egyik tagja maga az Ördög, aki, hogy a messzire látó Ferenc barát ne tulajdonítson neki jelentőséget, mindig ott lépkedett vezére közelében, csak fohászok idején húzódott kicsit távolabb, áhítatot mímelve, nyögve és sóhajtozva, holott csupán a zsebében elrejtett dohánymagvakat tapogatta és szaglászta kéjesen, mint most is, amikor a többiek a tündökletes Kagosimában gyönyörködtek, alkonyat volt, az Úrangyala imádságot az Ördög szerencsésen túlélte, s a másnapra gondolt, amikor szerzetestársai javában térítenek, ő pedig elveti majd a magvakat, amelyekből kinő a szenvedély, s nyomában az akaratgyengeség, a meg nem tartott fogadalmak, a bűn, a betegség, a pusztulás, ez azonban mind kevés volt az Ördögnek, túlságosan logikus, mintha csak görög bölcselő vagy francia gondolkodó találta volna ki, az Ördög pedig szerette a komplikációkat, a logikai szaltót, a szövődményt, a halálkanyart, a zseniális Salvador Dalí volt a kedvenc festője (említettem már, az időnek nincs itt szerepe semmi), szerette Bruegel képeinek bal alsó sarkát, rajongva nézte Mona Lisán a bajuszt, Marilyn Monroe és a konzervdobozok sokszorosított mását, a járdakövön Jackson Pollock vonalzuhatagát, amelyről azt tartotta, szamár farkával vitték rá a kőre (bár a szamár gondolata meghökkentette: eszébe jutott egy bizonyos jeruzsálemi bevonulás), kifinomult ízlése volt az Ördögnek és szabad lelke, ez pedig igen könnyű dolog, ha valakit elkerülnek a bántalmak, így aztán, amikor megmutatták neki az Ámos Imréről szóló monográfiát, amelyben erről a halálra bántott művészről az áll, hogy míg őt üldözték, az úgynevezett római iskola festői a hivatalos művészetet szolgálták, az Ördög rejtélyesen mosolygott, és ugyanezzel az arckifejezéssel nyugtázta a 1993-as művészeti naptár szépséges reprodukcióit, Aba Novák Vilmos, Basilides Barna, Szabó Vladimir, Molnár C. Pál s az úgynevezett római iskola más festőinek képeit s a hozzájuk fűzött megjegyzést, amely szerint a római iskolások együttes arcul csapása párját ritkító a művészetek történetében, az úgynevezett európai iskola festőiről az Ördög már hallani sem akart, pedig köztük is voltak méltatlanul üldözöttek, de az Ördög lassan gyanút fogott ennyi sorsüldözöttség láttán és hallatán, elszántan lépdelt Xavéri Szent Ferenc mögött a barátlakások felé, a vulkánfüstben, és csak a dohányföldek piros villogását látta maga előtt, míg a fejét törte a logikai csavaron, s ekkor, mint a XVI. (vagy XVII.) század végén a Simbun-krónika feljegyzi, Xavéri Szent Ferenc egyszerre ártatlan megjegyzést tett arról, hogy a lázadó Szaigo tábornok szobrát nem kell elpusztítani, elképzelhető holmi szoborpark, Ecce Homo, mellette virsli- és Coca-Cola árusokkal, és az Ördög a homlokára csapott, hogy belerezegtek a szarvkezdeményei, és elhatározta, írni fog a dohányzásról, nem úgy, mint Csehov, nem hosszasan, csak egyetlen mondatot ír majd, ráírja a méregdrágán árusított cigarettás- és szivarosdobozokra, és rá a pipadohány tasakjára is, azt, hogy „A dohányzás káros az egészségre”, és meg fog belőle gazdagodni, és senki sem fogja üldözni, soha, soha, hiszen ezzel az egyetlen mondattal is csak óvja az emberiséget, és a betű szent – és az Ördög megborzongott.

Olyan estéken, amikor a képek ki akarnak lépni a képkeretből, mindig a messzeségnél kell védelmet keresni.

Lajos atya eléggé messze van.

Lajos atya nevét onnan tudom, hogy a templomhegyen, a zömök talapzatú fehér kőkeresztre, a Pietà alá ki van írva: Ludovice, memento mori! A páter a hegyoldalban nyugszik, kiszakítva a faluból, aminthogy ott is lakott, a magasban, éveken vagy inkább évtizedeken keresztül. A hegyet valószínűleg csak én hívom templomhegynek; magányosan rezgő szőlőtőkék és elszórt házak fölött messzire sziporkál a romos fehér kápolna, formájára mégis talán háromhajós kis templom, az apszis külső falán nagybetűs fekete írás, odalentről is jól látható, az apostolok szobrai közt az van odaírva: EMMAUS.

Emmaus pedig sivatagi falu, „mely Jeruzsálemtől hatvan futamatnyira vala”, olvassuk Lukács tanúságtétele szerint; ám ehhez a hegyvidéki Emmaushoz meredek ösvényen kell fölkapaszkodni, szét kell feszíteni a kőkereszt és a templomkert között a megrongált drótkerítést, hogy aztán az ember döbbenten álljon meg odabent a szanaszét kúszó kertben, és lássa, hogy nem is templomhoz tévedt, hanem lakatlan, vagy csak csöndben-lakott településre.

A templommal szemközt négy meredező lakóépület áll, mind a négy azt a nyomasztó érzést hagyja az emberben, hogy évtizedek óta üres, de meg ne fordulj, mert rád ugrik valaki. Szél nem fúj, a bokrok egyenesek, akkor meg mi lóbálja a gerendát.

A legfelső épület a tetőn a „Lajos-lak”. Itt élt Pater Ludovicus, egészen mindennapi módra: itt evett, mosakodott, fűtött. Elrozsdált vaskályha a futamatnyinál jóval kisebb kőtornácon, előtte esővízgyűjtő, benne víz: esett a napokban, nem merte ki senki. A félkarnyi ablakon öreg függöny, belátni nem lehet, az ajtón lakat. A tornácot vaskos oszlopok tartják, az egyik körül kőasztal, a másik körül, deréktájon, lebetonozott kék bádoglavór.

A szomszédos épület felirata: „Animal”. Három összeácsolt helyiség, a két szélső ól lehetett, a középső istálló, talán tejelő tehénnek, vagy egyszál lónak, hiszen gyalogosan innét nyilván nehéz volt lejárni a faluba, a boltoshoz, a doktorhoz, az iparosokhoz, vagy – este, sötétben, esőben a csúszós köveken – a hívekhez. És ki hozta fel a cementzsákokat, és ki a szobrokat? És a köveket?

Két tanítványról olvasunk Lukácsnál; a harmadik épület neve: „Ora et labora”. Zárt, komoly háztömb, itt lehettek a bibliaórák, ide jártak a szőlőkből a hús-vér tanítványok, Lajos atya lelki pártfogoltjai. A frissen meszelt házon sehol egy szusszanás, az ajtófüggönyt mintha belülről fogná valaki.

A legalsó épület a legromosabb. „Remete-lak”-nak hívják. A bejárattól jobbra az egész merő omladék. Miféle remetére számított, aki a házat építette? Mi elől kellett idejönni? A falon neoreneszánsz bájú női arc, relief. A remete gondolkodhatott: átfordul-e a templomalapítás költészetbe. Az ajtón, középütt, be lehet lépni, cseppnyi előszoba, keskeny faliszekrény, ruhafogasok. Beljebb, az üres ajtókeret mögött hálószoba, két ősemberi ágy, rajtuk rongypokróc, sebtiben odahajított, ócska, olajos ingek, az asztalon morzsa, a falon letépett plakát. Az ablakon elnyűtt, mintás függöny, a párkányon elvirágzott muskátli. Kívül, az ablak alatt véletlenül kikelt vagy esetleg szántszándékkal odaültetett, kókadt liliom, nőszirom, egy tő fehér rózsa, és a romok mögött, hátul, valami lengő ajtajú klozett, az ülőkén félig letekert papírral, s a szemétdombon lyukas lábosok, csontok, elszórt szarufésűk, ferdén odavágott fadarabok, kanalak – élet.

Itt nemrégiben járt valaki.

Itt két sehonnai férfinak kellett járnia nemrégiben. Két ember ide egyszerűen bejött, körülnézett és összenézett, esetleg összebólintott, aztán folyton szétfeszítették a drótkerítést, mindennap bemásztak, feljöttek a hegyre „animal” nélkül, használták Pater Ludovicus vaskályháját, esőgyűjtőjét, ágyait, ruhafogasait, klozettját. Hajléktalanok? Vagy munkanélküliek? Rendőr elől menekülők?

Nem lehet megtudni. Az egész valahogy kapkodást jelez. De a részletek, a részletek…! A muskátli, a nőszirom, a fogasok! Az elvadult kert otthonossága! S egyáltalán: a templomközelség!

A templomra a kert felől az van kiírva: „Vatican”. Ajtaja lelakatolva, ablakai beverve, mögöttük a folyosón sérült harmónium, a billentyűzet hiányzik. Összetört kerti szerszámok, kötél, lánc, talyiga, oldalt villanyóra. A belső ajtó erősen zárva. A két ember haragudhatott a templomra, mert a templomból semmit sem lehet látni. A „Vatican” sehol. Lajos atya halála óta nincs itt semmi. Hát miféle messzeség az, ami nem áll elő véderőnek? – gondolta a két menekülő, vagy otthontalan, vagy bűnbeesett ember. És beverték az ablakokat.

Aztán elmentek. Itt hagyták az ingeket, meglocsolták a muskátlit, esetleg rádobtak még egy tükröt a szemétre. A kert pedig elburjánzott, az üvegek töredeztek, a templomhoz nem lehet hozzáérni: pereg a falról a fehér vakolat.

Zarándokhely is lehetett volna. „Vatican” és „Emmaus”. Róma, Jeruzsálem. A relief érintetlen a romok fölött.

Hatvan futamatnyira van valakitől ez az arc. Most már mindig hatvan futamatnyira. Ludovice, memento mori! Senkinek sincs félnivalója: ez a kép nem lép ki a képkeretből.

Összecsapódik a drótkerítés. Bogáncs zümmög benne, nem villanyáram. Vissza lehet nézni, egészen a hegy tövéből vissza lehet nézni. Minden ott van. Jó messze. Ki se kell belőle lépned.