A pálmakert
|
Timár Györgynek
| Mint aki meglátta a spanyol kerteket, |
| s nem tudja, mihez, kezdjen Afrikával, |
| a szárnyas idő megállt a révkalauz felett, |
| s bármerre húz a döntés súlya, rávall, |
|
| mint aki a Genezis fölött érzi, hogy |
| a szó átzuhan a város orgonáin, |
| s ha nem írja meg, már tornácán kifogy |
| a hit, hogy tárgyi tévedés volt-e Káin, |
|
| mint aki felé folyvást kardhegy közelít, |
| mint aki folyton-folyvást a kardélt tudja, |
| úgy nézte íróasztalán a papírt, |
| hogy fut rajta a pontatlanság útja. |
|
|
| Ilyenkor, azt beszélik, felordított. |
| Megtehette, még volt ordítani hangja. |
| A ház gyakran üres. Vagy van valaki ott. |
| A papír az íróasztalt betakarja. |
|
| Betakarja a boltívet, a házfalat, |
| amelyet teleírtak, a virágokat, |
| a kapurácsot, az ösvényt a ház alatt |
| s azt a talyigás embert, aki kalap- |
|
| levéve áll a hegyoldalban, mivel |
| megszólaltak a város harangjai, |
| konganak a folyó hosszában, menni kell |
| mentésre, árvíz van, tűz van, hallali, |
|
| szól a vadászkürt, dobpergés, riadó, |
| normann és vandál és vizigót seregek |
| ömlenek, a folyó örvénylik, felbolygó |
| repülők járnak a ház körül, elered |
|
| orrából, szájából a vére, ahogy ott |
| fuldoklik papírok, papírok, papírok |
| tonnányi halma közt, Istenem, ki vagyok, |
| föld kong és levegő, mert amit leírok, |
|
| méhdongás, egyetlen apró méh dongása, |
| s azt állítom, árvíz, tűzvész, vizigótok, |
| s azt hiszem, magam lettem Ábel mása, |
| s futok, mint spanyol kertek alól a mórok. |
|
|
| Nem látni, a házhoz kik közelítenek. |
| A pálmafák szimmetriája véges. |
| Csak nő a tonnasúly. Nem kérdezi, minek. |
| A szárnyas csendben talán még elég lesz. |
|
|
|