A szédület
|
Buday Mariannak
| Hogy mi történt a kútnál, nem tudod. |
| Csak körülállták csendben a kutat. |
| Azt álmodták, átlényegülnek, |
| míg lánggal el nem ég az ünnep, |
| s a tenger kettécsap és véget ér, |
| a vízmosásból pedig fagyökér |
| mered a kiszemelt bölcső fölé, |
| mint évezred a pillanatra lép, |
| amely nevet ad hazugnak, igaznak. |
| Hét az álom, hét a tehén, hét az asztag, |
| s a tény a név alatt lassan elforog. |
| A kutat betemeti a homok. |
| Ami lefödött, értelmezhetetlen. |
| De esély vár az elforgó makettben – |
| s az év, a tűzre szánt bokor és lenn, |
| az országutakon a széttartó félelem, |
| a felforrósult jelcsoport a rideg |
| világban a váltást nem könnyíti meg. |
| Forog az év, a láng, a sivatag, |
| a sír, a nádas, az országutak, |
| és ők is, mindig, akik körben állnak, |
| s a homokban a semmit figyelik. |
| De érintése Ramszesz bársonyának |
| itt maradt aztán, évszázadokig. |
| Kutak fölött, gyökér alatt. |
|
|