Rondo capriccioso

 

 

 

 

A fogadtatás

A külső ajtón lépcsők árnya volt.
És pincegádor a másik alatt.
Egy újabb ajtón félméter sötétség.
A belső ajtó nyitva. Benn a kék ég.
A padlón, középütt, a sárga árny.
Rossz hátizsák, lefoszlik, mint a szárny.
Kopaszra nyírt fej, pillantás a lépcsőn.
Senki sem mondja: „Eljöttél, de későn.”
Hát eljöttél. A falon ott a kép.
Padló, fal, ajtó, minden a tiéd.
A szög megmozdul, keresztben a holnap.
Még ellenállsz a más dimenziónak.

 

 

 

A repülőút

A virrasztás most már halott.
A narancsfényű ég
leszorítja a megfagyott
hullámok tetejét
– felhőcsomók – kávét, teát
hord végig a steward,
és rendelünk, kávét, teát
– inkább, mint éhhalált –
mert semmi jel az ablakon,
a levéltár üres,
a bűnös kézfej koslatón
egy legendát keres,
hogy azt a kávét vagy teát
ő is úgy itta ki –
és hallgatnak, felhőkön át,
Izland vulkánjai.

 

 

 

Az evezés

Még egy evezőcsobbanás.
Mint ha valaki utoljára
az ajtómélyből visszaás,
hogy el van-e zárva a gázcsap,
az ernyő ott a fogason,
vásárlótáska a kilincsen,
a hullám mindent visszavon,
s az ajtófélfán ott az Isten.

 

 

 

Az időtlenség

Sötét a part. A kő, a fák, a tó.
Tömör formák, szikkadt vésőcsapás.
„Hűvös és angolosan elegáns
Szobortestén nem üt át a való.”
Időtlen éjben mi az a „való”?
Laza, lemásolt szőke lobogás,
hol minden ásó csak kívülre ás,
s az idők verme kétszer lakható.
Aztán kihűl a víz s a pillanat.
Szoborbelsőből árad a veszély.
„Csupasz testén vad kőformáinak
átüt a fojtott, elvont szenvedély.”
Szélben járnak a jó céhmesterek.
A hőfok nem véd, csak a műremek.

 

 

 

A kézirat

Réz Pálnak

 
Nehéz elhinni, nehéz mondani
– de minek mondjuk újra, ami könnyű –,
velünk egy korszak öregszik, Pali,
s ha már túléltük, jobb, ha megköszönjük.
Megtörtünk? S földig hajoltunk? Alig.
Egy kézirattól szétnyílott az öklünk,
s fohász helyett ha körbezárt a ring,
embert sosem, csak antikvát ütöttünk.
De végre, mondja, van-e mibe hinni?
A mesterségen túl, majd, az azúrban,
hol nem göröngybe botlanak a lelkek,
megtudjuk-e a húrt, amin az Úr van?
S hogy lehet élni, ha már nincs mit írni,
az ismeretlen, végső szeretetnek?

 

 

 

A jelentés

Ez a kadáver agnoszkálhatatlan,
szólt a halottkém. Azt hinnők, ez ő,
holott csak identifikálhatatlan
a dekomponált jelentésmező,
így minden „ő”-t és „mégsem ő”-t ma néma
és végtelen negáció hat át,
a temporális vetületben miénk a
referencializálhatatlanság.
Tér- és idő-koordináták között
az összes paradigma az, ami:
a fenomént szuggeráljuk a födött
osszáriumba visszametszeni.
A kadáver nem korpusz! Vége most már.
Kelt ’negyvenkilenc október, Segesvár.

 

 

 

A szédület

Buday Mariannak

 
Hogy mi történt a kútnál, nem tudod.
Csak körülállták csendben a kutat.
Azt álmodták, átlényegülnek,
míg lánggal el nem ég az ünnep,
s a tenger kettécsap és véget ér,
a vízmosásból pedig fagyökér
mered a kiszemelt bölcső fölé,
mint évezred a pillanatra lép,
amely nevet ad hazugnak, igaznak.
Hét az álom, hét a tehén, hét az asztag,
s a tény a név alatt lassan elforog.
A kutat betemeti a homok.
Ami lefödött, értelmezhetetlen.
De esély vár az elforgó makettben –
s az év, a tűzre szánt bokor és lenn,
az országutakon a széttartó félelem,
a felforrósult jelcsoport a rideg
világban a váltást nem könnyíti meg.
Forog az év, a láng, a sivatag,
a sír, a nádas, az országutak,
és ők is, mindig, akik körben állnak,
s a homokban a semmit figyelik.
De érintése Ramszesz bársonyának
itt maradt aztán, évszázadokig.
Kutak fölött, gyökér alatt.
A gerincem emlékezik.

 

 

 

A pálmakert

Timár Györgynek

 

I

Mint aki meglátta a spanyol kerteket,
s nem tudja, mihez, kezdjen Afrikával,
a szárnyas idő megállt a révkalauz felett,
s bármerre húz a döntés súlya, rávall,
mint aki a Genezis fölött érzi, hogy
a szó átzuhan a város orgonáin,
s ha nem írja meg, már tornácán kifogy
a hit, hogy tárgyi tévedés volt-e Káin,
mint aki felé folyvást kardhegy közelít,
mint aki folyton-folyvást a kardélt tudja,
úgy nézte íróasztalán a papírt,
hogy fut rajta a pontatlanság útja.
 

II

Ilyenkor, azt beszélik, felordított.
Megtehette, még volt ordítani hangja.
A ház gyakran üres. Vagy van valaki ott.
A papír az íróasztalt betakarja.
Betakarja a boltívet, a házfalat,
amelyet teleírtak, a virágokat,
a kapurácsot, az ösvényt a ház alatt
s azt a talyigás embert, aki kalap-
levéve áll a hegyoldalban, mivel
megszólaltak a város harangjai,
konganak a folyó hosszában, menni kell
mentésre, árvíz van, tűz van, hallali,
szól a vadászkürt, dobpergés, riadó,
normann és vandál és vizigót seregek
ömlenek, a folyó örvénylik, felbolygó
repülők járnak a ház körül, elered
orrából, szájából a vére, ahogy ott
fuldoklik papírok, papírok, papírok
tonnányi halma közt, Istenem, ki vagyok,
föld kong és levegő, mert amit leírok,
méhdongás, egyetlen apró méh dongása,
s azt állítom, árvíz, tűzvész, vizigótok,
s azt hiszem, magam lettem Ábel mása,
s futok, mint spanyol kertek alól a mórok.
 

III

Nem látni, a házhoz kik közelítenek.
A pálmafák szimmetriája véges.
Csak nő a tonnasúly. Nem kérdezi, minek.
A szárnyas csendben talán még elég lesz.

 

 

 

Az utazás

Szécsi Magda képére

 
És kígyó minden utcamély
s az elhanyatló nagy folyam
az ágak indián jelén
a magház árulása van
a báli lepkemaszk fölött
álmatlanabbul száll a hold
mint hogyha szétkúszik a völgy
mert őre egy kiméra volt
és tornyokon és várfalon
a pallér jár hogy higgy neki
hívő – építő – várlakó –
holott csak magát hirdeti

 

 

 

Az átok

Jól van. Legyen hát tiéd Gallia.
Hispánia tiéd. Britannia,
Észak-Afrika, Elő-Ázsia,
mind meghátrál, meg kell hátrálnia.
A hegyormok és a beltengerek,
a vitorlák a tengerek felett,
a kolosszusok az ormok felett,
oszlopcsarnokod és szókészleted,
csillagjósaid csillagideje,
váteszeidnek a madár bele,
vadászaidnak fák lehelete,
papnőidnek az olajmécs leve,
minden az övék, minden a tiéd,
a légióé minden, ami ép,
a történeté minden, ami szép,
én meghalok, és Gallia tiéd,
én itten fel fogok most botlani,
és nem tudom többé, Európa mi –
te élsz, és Brutushoz fogsz szólani.
Idézz majd meg. Idézz meg, római.

 

 

 

Az ecset

Csak egy lépés. Bőrszíjas papucsával
átlépte a vakondtúrásnyi dombot.
Fenn, a háztető kettős magasán a
halszemekben kitáruló koboldok,
a lakkgerendák vízszintes folyása,
a szent forrás, ahogy a kőbe vágyik,
a juharfa, ahogy a szél bejárja,
az ecset, ami helyett nem lesz másik,
se másik szél, se másik falevél,
forrás, szentség, de gerenda se, kő sem,
halmaz vízszintje, magaslati cél,
és domb se lesz, hol vakond túr erősen,
és nem lesz lépés, se bőrszíj, se lakkfa.
S az ecsetet kard görbülete lakja.

 

 

 

A Kék Vonat

Szabó Évának

 
Minthogyha mindig gyertya égne,
csak gyertyafény és sírkövek,
s a sírkövek a gyertyafényre
mint a borostyán, fénylenek,
a barnult kő mélyén a zárvány
a csikorgó tehervonat,
a tenyérnyi ablakvilágnál
növendék barmok rajzanak,
a Kék Vonat! az ment el itt hát!
az ment el itt! a Kék Vonat!
Az ember azt se tudja, mit lát,
Gare de Lyon, expresszvonat,
szempillantás a lagúnákig,
oldalt varázsos számjegyek,
a Kék Vonat! az ment, az állt itt,
s a barmok föllélegzenek.

 

 

 

Egy kínai császárnéra*

Márványlépcsője por. Kertje kihalt.
Könyvespolca a halál fogsora.
A tiszteletbe burkolt ostoba
nem érti meg, hogy gyógyulni akart.
A száraz ág, kit többszáz éve hajt
küszöbe körül a szél ostora,
nem porlad el, és nem hajt ki soha,
akár a seb, a folyton felvakart.
De aki, mint a nyers hús vele élt,
és kopogást hall, ahol nincs a ház,
és örök selyemruha-zizegést,
és gyűrött párna fölött lapozást,
az tudja, hogy az akarat kevés.
Hogy többre képes az a száraz ág.

 

 

 

Ami belőle megmaradt

A kávéház elérhetetlen. A
vad csillárfény, a felfújt függönyök,
a tömött zaj húsz márványasztala,
a nevetés az ablakok mögött,
ahogy mindenki nyerítve együtt
van, míg meglebben egy hosszú kabát,
„Hol találom…” és ügyetlen, petyhüdt,
és szag kíséri az ösvényen át –
Anna örök – és Gioconda-mosoly –
Beatus ille – Lady Godiva
mezítelen lép át a városon –
Thonuzoba – Utolsó vacsora –
szonett, szonett, Fructidor és harag –
ennyi, ami belőle megmaradt.

 

 

 

Téma

Szakolczay Lajosnak

 
Lehullt a hó és vele hullt a Semmi
a hó fényét nem tudta elfeledni
de látni sem ahogy a búcsú árnya
az elhagyottak álmát körbejárja
és az álomban leapad a méreg
mert mások álmát megmérgezni vétek
mert tudja még büntetlen eltünőben
hogy mondatai ott lesznek hol ő nem
haja kihull és elreked a torka
a vasúthoz már nem mennek naponta
valahol mégis az országhatáron
föl-le jár az a mérgezetlen álom
a hó fényét nem tudja elfeledni
lehull a hó és vele hull a Semmi

 

 

 

Rondo capriccioso

1
Az ablakrés
Ahogy a tompaszöggé táguló
ablakrésben egyszer megáll a hó
s a rézkilincs az éjszakai fényt
keresztbe fogja mint a dárdavég
mint madárszárny időtlen körbejár
ne mozdulj most az álom exponál
a haj kihull és rekedt a torok
megy a vonat de nincsen semmi ott
minden itt van a dárdavégnyi fényt
mozdulatlanul érzi majd a térd
ahogy a tompaszöggé táguló
ablakrésben egyszer megáll a hó
2
Mahler a templomban
Ahogy a szobrot átjárja a Semmi
és mégsem válik semmivé a test
ráépült múltját nem lehet feledni
mint a hóesés oly tökéletes
ahogy a hosszú ablak rése lassan
ráélezi az éjszakai fényt
mely csigolyák közt dárdavég alakban
naponta újrakelti életét
a szobor előtt eltompulva térden
míg a távolban kapu nyikorog
az ablakrésben és a hóesésben
s a dárdavégben ő is érzi hogy
ráépült múltját nem lehet feledni
ahogy a szobrot átjárja a Semmi
3
Mahler álma
Valahol mégis az országhatáron
föl-le jár az a mérgezetlen álom
lejár az óra csupa vágy az őrszem
intézkedése pontos és erőtlen
valahol mégis az országhatáron
föl-lejár az a mérgezetlen álom
4
Mahler léptei
Kongva kilép. A régibe már
nem tudna visszamenni. Az ablak-
keret és a lépcsők közé valaki
belevert néhány vasszeget. A nagy
szegek látványa a térdére
fokozza le. És aztán leporolja.
De néha nem. Utcán sodródik,
söröskupát fog, mindegy, mit szólnak,
jawohl, mein Schatz. Reggelire szalonna,
véreshurka, másik fogorvoshoz
fog járni, végigmegyen a várón,
a perzsaszőnyegen – les nouveaux riches –,
zakózsebében névjegy, ott ül ő is.
5
Ne mozdulj
Ahogy a tompaszöggé táguló
ablakrésben egyszer megáll a hó
minden itt van a dárdavégnyi fényt
mozdulatlanul érzi majd a térd
a haj kihull és rekedt a torok
megy a vonat de nincsen semmi ott
mint madárszárny időtlen körbejár
ne mozdulj most az álom exponál
s a rézkilincs az éjszakai fényt
keresztbe fogja mint a dárdavég
ahogy a tompaszöggé táguló
ablakrésben egyszer megáll a hó

 

 

 

Egy régi vers visszhangja*

A sziget löszfalainál
ahogy az emlék és az ikra,
csomósodik köréd, király,
az, hogy rálátsz az álmaidra.
S mint elrabolt sublód felett
egykor a birsalmák nyugalma,
percekre herdált életed
lassan úgy fordul nyomtalanra.
Töltenéd mérged a bolondon?
Megcsikarnád az ismeretlent?
Elmegy a vers is, mint a hormon,
nem élted át, mi visszarettent –
s a bozóttűzből fel, tova
száll, száll az Isten madara.

 

 

 

Mert támasztani tud

Az idő tenger nélkül elgondolhatatlan
T.S. Eliot/Vas István
 
Honnét ez a varázslatos kastélyba-
zártság? Ez az összenövés a test
nyűgeivel? Ez a réveteg bele-
fogódzás a megtörtént, de soha
ki nem mondott jóslatokba? A kor
és a korszerűtlenség szánalmas,
mert visszatérő párviadalának
rettenetébe? Honnét ez az örök
kóborlás a lovagterem falai
előtt? Nincs a teremnek mélysége?
ajtaja? nincsenek piros-kék mintás,
boltíves ablakai? nincs kémény?
nem hallatszik be a házi kísértet
spaletta-nyikorgása, hogy jelezze
az utat?
az utat? Honnét ez a varázslatos
tengermoraj? Ez a túlnövés a test
múlt idején? Ez az emléktelen, de
sohasem álomtalan támaszkodás
a révületre? Ez a bizonyosság,
hogy ami támasztani tud, annak
nincs kora? Honnét ez az örökké
tartó napsütötte lengés, éjjeli
derengés a meghatározott falú
hullámokon? Nincs erőszak a holdban?
nincs véges végtelen? nincsenek zöld
hínárral végigfuttatott halottak?
nincs magasság? nem hallatszik föntről
a delfin csobbanása, hogy szétvágja
az időt?

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]