A kastély előtt

Mert minden fal több falrakást takar, mert minden fal kezdettől otthonos, mert kastélyfalak hiányaival préri, puszta, sivatag, ugar fel van szabdalva, mert tulajdonos mindenki, aki követ kőre hányt, s kőművesként is élte a hiányt, mert malteros ruháján ott a folt, hogy viszonyait az rendezze át, s az elbitangolt és a birtokolt, akár a volt s a másé-mégse-volt, egyenlő rangra váltja föl magát, mert minden más vasvilla-éjbe hull, s ami rommá lesz, felmagasztosul, mert falnak vetett háttal kell tovább élni pusztában és sivatagon, nézni kihamvadt kandallót s a fát, mely félig égett és tükörbe lát, s a fókuszban a régi fényfolyam nem bír kitörni, melengetni se, míg felszínén az árny lótusz-keze, mert látni kell a sötét csarnokot, az oszlopnál egy seprű elhever, a múlt idő, mint porcelán, kopott, nem tudnak külső fényt az oszlopok, nincs, mit az ablak még halálra szel, fagyott rügyekkel a cseresznyefák, különlakozni nincs több külvilág, mert a gránittömb a kapu előtt, melyről lánc csüng a kockakőre le, s a gálya, mely a tengerpartra nőtt, ahol a szél nem ír homokredőt, s nincs, aki eszmét társítson vele, s az ottfelejtett fehér gyolcslepel csak vérre gondol, másra úgyse kell, s a falak alatt, az ásó nyomán sorban vonulnak el a századok, a templomon nem lebben néma szárny, nem harsan hang a béna harsonán, a próféta, akár a kő, halott, a horizont a tengert elfödi, Atlanti, Balti, Káspi, Földközi, az ereket a nagy kéz rád köti, lefognak az évezredes romok, mozdulni sem tudsz, és a bábeli csöndben magát rettegve átveti a fényfolt, s az útszélen imbolyog, ott, ahol végképp nincs már semmi nyom, itt volt a bakter háza egykoron, egy lépés: vérehulló fecskefű és zöld hunyor emléke kőhöz ér, s a kő alatt a kő is megfeszül, és a tető cseréppé testesül, s a harangszó mint tornyokon a bőr, földön hunyor, kő, lépés, fecskefű, mert rommá lenni mégsem egyszerű, mert minden rom épséget álmodik, s a toronytérbe úgy dől az idő, hogy gazdátlannak azt sem látod itt, ki a kőből jobb létre változik, s új évezredig mondja el a kő, hogy földje gyulladt, és álma lobos. Mert minden rom kezdettől otthonos.