Egy magányos mesterhez

Egyetlen jázmin-könnyűség a hold. A templomtorony héja csupa szöglet. Barlangba vágyó embrió-kobold, a hold a torony oldalára görnyed, a toronyívek lassan elfödik, vad, ragadozó éjjeli növények, körbefogják s az égbe földelik azt, ami benne pillanatnyi lényeg. És a torony a holdra menekül. Szétfeszülnek az ívek, csúcsra futnak, s a díszítmények gátlása mögül akkordja szól a barokk mélabúnak – zúgnak a fémes domborulatok, teli jázminnal, teli ólmos éggel. „A hold ma oly kerek!” – valaki így dadog. És minden tornyot a földbe pecsétel.