Immanuel Kanttal, egy régi pénteken

A fölegyenesedő országutakon (mintha volna a télben délibáb: rászűkül a szemem, akár a petróleum- lámpa reszketeg fényére az üvegen át) a vigasz lassan, aprózva érkezik, nem a szférákból, csak az eperfa felől hosszú, észrevétlen évtizedekig, a fának szétrozsdállik a levele, és visszanől, és emlékké hátrál mind, aki a fák közt elhaladt, a múzeumi hős, akit egy szilárduló csizmanyom őriz, miként ő kísérte volt az árnyakat s maguk az árnyak is fönn az országutakon. És a bakancsomba, emlékszem, ahogy illik, tiszta kapcát tettem. Feljött a csillag.