Daniela versei*
ötévestől tizenöt éves koráig
| Boldogtalan volt Schubert |
| ezért vagyunk mi boldogok. |
|
| Rangrejtve jár a földrengés, |
| Gondolj mögé, mit rejt a kés, |
|
| és szikrát vet a horizont |
| csak visszatérj, csak visszatérj |
|
| Mondják, a tenger semleges. |
|
| Sem gránit nem nő, sem bazalt |
| De a harangszó megszakad, |
|
| Az ablaküveg visszaretten. |
| Lila bója a szürkületben. |
|
| Ex manibus Iovis cibum captare solebam – |
| Mortuus est spiritus: humus in ore manet. |
|
| Én Jupiter keziből szoktam kapkodni az ételt – |
| Meghal a szellemem is: számban öregszik a föld. |
|
| Tudod már, mi az irgalom? |
| Hiába hallod, „el, el innen”. |
| Ne légy könnyed, ha ver az Isten. |
|
| Semmibe fordul a Teremtés. |
| S felsistereg a föld alatt |
| ama legelső összefüggés – |
|
| vízeséshez szól így az érc, |
| vulkán felett száll így a sólyom – |
| egy elszakadt köldökzsinóron. |
|
|
|
A havasokról
| Holdtöltekor, azt mondják, van egy vásár, |
| hol embert adnak, embert vesznek. |
| A hasadékon túl, a hegyen is túl |
| az angyalok hajókat delejeznek |
|
| Kifutni a nyílt tengerre egyszer…! |
| Gyermek keze az apjáéban reszket. |
| Üstfoldozók, ha erre jártok, |
| minek is vetnétek keresztet. |
|
| Az ablakban keskeny zongora hallgat. |
| Muskátlin ül egy akkordja, a legszebb. |
| A kiáltás, akár az egymásra dobott |
| csontok, évtizedeken átneszezhet. |
|
| Ahogy a tejből felhullámzik a tenger. |
| Ahogy a vasaló parazsán ők jeleznek. |
| Ahogy az angyal elfordul, mert nem lehet |
| nézni, mikor gyereket sebeznek. |
|
| Éjfél után, azt mondják, végre csönd lesz. |
| Se part, se horhos nem vár rájuk többet. |
| Alszik hajós, zsandár, katona, kalmár. |
| Tenger csillaga, világítsd meg őket. |
|
|
Japán-tenger, sötétedéskor
| És akármilyen maszkot ölt, |
| ő az első istenteremtmény, |
|
| És akárhányszor ránk esteledik, |
| ott a madár a sziklazátonyon, |
|
| De akármekkora csillagháló |
| a hálóban felütődik mindig |
|
| Mert akárhová tetted a képét, |
| körbefog, teafű agyagüregben, |
| akárhová tetted, ittmarad, |
|
|
Immanuel Kanttal, egy régi pénteken
| A fölegyenesedő országutakon |
| (mintha volna a télben délibáb: |
| rászűkül a szemem, akár a petróleum- |
| lámpa reszketeg fényére az üvegen át) |
| a vigasz lassan, aprózva érkezik, |
| nem a szférákból, csak az eperfa felől |
| hosszú, észrevétlen évtizedekig, |
| a fának szétrozsdállik a levele, és visszanől, |
| és emlékké hátrál mind, aki a fák közt elhaladt, |
| a múzeumi hős, akit egy szilárduló csizmanyom |
| őriz, miként ő kísérte volt az árnyakat |
| s maguk az árnyak is fönn az országutakon. |
| És a bakancsomba, emlékszem, ahogy illik, |
| tiszta kapcát tettem. Feljött a csillag. |
|
Seholsem
| Mélyéből mesterség kiált, |
| vagy kontinensnyi szégyen. |
|
| Vésni tanulság. Nem kenyér. |
| Egy barlang sincs, hol úr vagy. |
|
|
Egy magányos mesterhez
| Egyetlen jázmin-könnyűség a hold. |
| A templomtorony héja csupa szöglet. |
| Barlangba vágyó embrió-kobold, |
| a hold a torony oldalára görnyed, |
|
| a toronyívek lassan elfödik, |
| vad, ragadozó éjjeli növények, |
| körbefogják s az égbe földelik |
| azt, ami benne pillanatnyi lényeg. |
|
| És a torony a holdra menekül. |
| Szétfeszülnek az ívek, csúcsra futnak, |
| s a díszítmények gátlása mögül |
| akkordja szól a barokk mélabúnak – |
|
| zúgnak a fémes domborulatok, |
| teli jázminnal, teli ólmos éggel. |
| „A hold ma oly kerek!” – valaki így dadog. |
| És minden tornyot a földbe pecsétel. |
|
|
A jel meghosszabbodása
| Talán a cipők is magukban |
| beszélnek, mint a sírok odakinn, |
| vagy az emberek az utcán. |
|
| Tegnap egy orthopéd cipő sírdogált, |
| nincs, aki elhordja. Nem a tárgy szűnt meg, |
| hanem a használni tudása. |
|
| El lehet fogadni dísznek. Ott állhat |
| a vitrinben, egy ritkafogú baba és |
| két csésze mellett. Más úgysem fér el. |
|
| Kimarad a mankó, a fásli, |
| a leletek is kimaradnak, a kenőcs |
| megavasodik, minden elbarnul. |
|
| A képeslapon ceruzával az írás: |
| „Üdvözlet a váradi fások báljáról. |
| Egész este Magát emlegetjük.” |
|
|
Exotic, avagy zilált idő*
| A kert fölött a tűzijáték. |
| Francia tiszt a balkonon. |
| A tiszt karja a válladon. |
|
| A Rokumeikan terme hosszat |
| keringőt táncol. Mámoros vagy. |
| A tiszt szól: „Halni volna jó.” |
|
| szinkópa dörren, szól a jazz. |
| A sztyeppén túl Európa lángol. |
| Fiatal vagy és nem figyelsz. |
|
| Két test, egy lépés. Élvezed, hogy |
| ruhád selyem, inged batiszt. |
| Ahogy a holdfény lassan elfogy, |
|
| A krizantémsort szél borítja. |
| Innentől egy a testek útja. |
| A lábad térdig visszeres. |
|
| A halárus a halra rácsap. |
| És lángol három kontinens. |
| Telihold hangja. Merre látlak? |
| Megöregedtél, nem figyelsz. |
|
|
A madarakról
|
Jókai Annának
|
Ha a sirályok és a csérek |
|
egyszer Madagaszkárra érnek, |
|
álmukban feltűnik a norvég |
|
jégtábla képében a hollét. |
|
| Ülnek a parton folyton-folyvást, |
| a víz eloldja a szorongást, |
| a vízben víz, a vízben hal van, |
| és halál van, mely halhatatlan. |
|
|
De a sirályok és a csérek |
|
s a rosszfiúk elvágta csőrök |
|
nem felejtik a jégvilágot. |
|
Szorongás, hol a te fullánkod? |
|
|
Transzcendens etűd
| Ott akartam szeretni mindig, |
| Az alkony és az élet vége |
| egyformán irányíthatatlan. |
|
| Messziről nézem, ahogy indul, |
| tétovázik a szürkületben. |
| Felhőben áll a katedrális. |
| És nem érti, hogy hova lettem. |
|
| Ilyen szerelem soha nem volt. |
| A percek múlnak. Ráng az arca. |
| Gibraltár felől forgószél lesz. |
|
| És őt is, ahogy messze lépdel. |
| S egy olajfát, mely felsugárzik |
|
|
Druidák
|
Honti Máriának
| Holdfényes óceán. Bárhová |
| Evezősor. A tölgyes ég. Hogy |
| tagadnám meg? Véremből való. |
| Kétszer nyolc perc a part. |
|
A kastély előtt
| Mert minden fal több falrakást takar, |
| mert minden fal kezdettől otthonos, |
| mert kastélyfalak hiányaival |
| préri, puszta, sivatag, ugar |
| fel van szabdalva, mert tulajdonos |
| mindenki, aki követ kőre hányt, |
| s kőművesként is élte a hiányt, |
|
| mert malteros ruháján ott a folt, |
| hogy viszonyait az rendezze át, |
| s az elbitangolt és a birtokolt, |
| akár a volt s a másé-mégse-volt, |
| egyenlő rangra váltja föl magát, |
| mert minden más vasvilla-éjbe hull, |
| s ami rommá lesz, felmagasztosul, |
|
| mert falnak vetett háttal kell tovább |
| élni pusztában és sivatagon, |
| nézni kihamvadt kandallót s a fát, |
| mely félig égett és tükörbe lát, |
| s a fókuszban a régi fényfolyam |
| nem bír kitörni, melengetni se, |
| míg felszínén az árny lótusz-keze, |
|
| mert látni kell a sötét csarnokot, |
| az oszlopnál egy seprű elhever, |
| a múlt idő, mint porcelán, kopott, |
| nem tudnak külső fényt az oszlopok, |
| nincs, mit az ablak még halálra szel, |
| fagyott rügyekkel a cseresznyefák, |
| különlakozni nincs több külvilág, |
|
| mert a gránittömb a kapu előtt, |
| melyről lánc csüng a kockakőre le, |
| s a gálya, mely a tengerpartra nőtt, |
| ahol a szél nem ír homokredőt, |
| s nincs, aki eszmét társítson vele, |
| s az ottfelejtett fehér gyolcslepel |
| csak vérre gondol, másra úgyse kell, |
|
| s a falak alatt, az ásó nyomán |
| sorban vonulnak el a századok, |
| a templomon nem lebben néma szárny, |
| nem harsan hang a béna harsonán, |
| a próféta, akár a kő, halott, |
| a horizont a tengert elfödi, |
| Atlanti, Balti, Káspi, Földközi, |
|
| az ereket a nagy kéz rád köti, |
| lefognak az évezredes romok, |
| mozdulni sem tudsz, és a bábeli |
| csöndben magát rettegve átveti |
| a fényfolt, s az útszélen imbolyog, |
| ott, ahol végképp nincs már semmi nyom, |
| itt volt a bakter háza egykoron, |
|
| egy lépés: vérehulló fecskefű |
| és zöld hunyor emléke kőhöz ér, |
| s a kő alatt a kő is megfeszül, |
| és a tető cseréppé testesül, |
| s a harangszó mint tornyokon a bőr, |
| földön hunyor, kő, lépés, fecskefű, |
| mert rommá lenni mégsem egyszerű, |
|
| mert minden rom épséget álmodik, |
| s a toronytérbe úgy dől az idő, |
| hogy gazdátlannak azt sem látod itt, |
| ki a kőből jobb létre változik, |
| s új évezredig mondja el a kő, |
| hogy földje gyulladt, és álma lobos. |
| Mert minden rom kezdettől otthonos. |
|
|
|