Transzcendens etűdök

 

 

 

 

Daniela versei*

ötévestől tizenöt éves koráig
1
A boldogság
Boldogtalan volt Schubert
és soha jól nem lakott
a tengerből is túlmert
ezért vagyunk mi boldogok.
2
A kés
Rangrejtve jár a földrengés,
észrevétlen a bánat.
Gondolj mögé, mit rejt a kés,
vagy kő sem sír utánad.
3
Csak visszatérj
Eljön az árvízi hajós
a hosszú éj, a hosszú éj
és szikrát vet a horizont
csak visszatérj, csak visszatérj
4
Hajózni kell
Mondják, a tenger semleges.
Mondják, hajózni kell.
Aki a parton megreked,
sosem hajózik el.
5
Hogy testté váljon
Sem gránit nem nő, sem bazalt
az ingoványon.
De a harangszó megszakad,
hogy testté váljon.
6
Lila bója
Az ablaküveg visszaretten.
Az ajtó megvetemedik.
Lila bója a szürkületben.
Az angyal nem segít.
7
Egy félisten halálára
Ex manibus Iovis cibum captare solebam –
Mortuus est spiritus: humus in ore manet.
8
Műfordítás
Én Jupiter keziből szoktam kapkodni az ételt –
Meghal a szellemem is: számban öregszik a föld.
9
Az irgalom
Tudod már, mi az irgalom?
Hiába hallod, „el, el innen”.
Az otthonod az otthonom.
Ne légy könnyed, ha ver az Isten.
10
Venit summa dies
Legvégül eljő az a nap.
Semmibe fordul a Teremtés.
S felsistereg a föld alatt
ama legelső összefüggés –
vízeséshez szól így az érc,
vulkán felett száll így a sólyom –
és helyreáll a létezés
egy elszakadt köldökzsinóron.

 

 

 

A havasokról

Holdtöltekor, azt mondják, van egy vásár,
hol embert adnak, embert vesznek.
A hasadékon túl, a hegyen is túl
az angyalok hajókat delejeznek
Kifutni a nyílt tengerre egyszer…!
Gyermek keze az apjáéban reszket.
Üstfoldozók, ha erre jártok,
minek is vetnétek keresztet.
Az ablakban keskeny zongora hallgat.
Muskátlin ül egy akkordja, a legszebb.
A kiáltás, akár az egymásra dobott
csontok, évtizedeken átneszezhet.
Ahogy a tejből felhullámzik a tenger.
Ahogy a vasaló parazsán ők jeleznek.
Ahogy az angyal elfordul, mert nem lehet
nézni, mikor gyereket sebeznek.
Éjfél után, azt mondják, végre csönd lesz.
Se part, se horhos nem vár rájuk többet.
Alszik hajós, zsandár, katona, kalmár.
Tenger csillaga, világítsd meg őket.

 

 

 

Japán-tenger, sötétedéskor

És akármilyen maszkot ölt,
ő az első istenteremtmény,
akármilyen maszkot ölt,
ő volt az első.
És akárhonnét hallani
a vad fejszecsapásokat,
a fák kerülőútjai azok
a fejszecsapások.
És akárhányszor ránk esteledik,
ott a madár a sziklazátonyon,
és mindenestül elrepül
az a zátony.
De akármekkora csillagháló
fogja be a hangokat,
a hálóban felütődik mindig
az a kavicshang.
Mert akárhová tetted a képét,
körbefog, teafű agyagüregben,
akárhová tetted, ittmarad,
akár a tea gőze.

 

 

 

Immanuel Kanttal, egy régi pénteken

A fölegyenesedő országutakon
(mintha volna a télben délibáb:
rászűkül a szemem, akár a petróleum-
lámpa reszketeg fényére az üvegen át)
a vigasz lassan, aprózva érkezik,
nem a szférákból, csak az eperfa felől
hosszú, észrevétlen évtizedekig,
a fának szétrozsdállik a levele, és visszanől,
és emlékké hátrál mind, aki a fák közt elhaladt,
a múzeumi hős, akit egy szilárduló csizmanyom
őriz, miként ő kísérte volt az árnyakat
s maguk az árnyak is fönn az országutakon.
És a bakancsomba, emlékszem, ahogy illik,
tiszta kapcát tettem. Feljött a csillag.

 

 

 

Seholsem

A csavargó az útnak él,
a lakó az eresznek.
Abból hiába lesz kenyér,
mit mások fölfedeznek.
A kő az arcát nyújtja át
csupaszon és keményen.
Mélyéből mesterség kiált,
vagy kontinensnyi szégyen.
Vésni tanulság. Nem kenyér.
Egy barlang sincs, hol úr vagy.
A lakó az eresznek él.
A csavargó az útnak.

 

 

 

Egy magányos mesterhez

Egyetlen jázmin-könnyűség a hold.
A templomtorony héja csupa szöglet.
Barlangba vágyó embrió-kobold,
a hold a torony oldalára görnyed,
a toronyívek lassan elfödik,
vad, ragadozó éjjeli növények,
körbefogják s az égbe földelik
azt, ami benne pillanatnyi lényeg.
És a torony a holdra menekül.
Szétfeszülnek az ívek, csúcsra futnak,
s a díszítmények gátlása mögül
akkordja szól a barokk mélabúnak –
zúgnak a fémes domborulatok,
teli jázminnal, teli ólmos éggel.
„A hold ma oly kerek!” – valaki így dadog.
És minden tornyot a földbe pecsétel.

 

 

 

A jel meghosszabbodása

Talán a cipők is magukban
beszélnek, mint a sírok odakinn,
vagy az emberek az utcán.
Tegnap egy orthopéd cipő sírdogált,
nincs, aki elhordja. Nem a tárgy szűnt meg,
hanem a használni tudása.
El lehet fogadni dísznek. Ott állhat
a vitrinben, egy ritkafogú baba és
két csésze mellett. Más úgysem fér el.
Kimarad a mankó, a fásli,
a leletek is kimaradnak, a kenőcs
megavasodik, minden elbarnul.
A képeslapon ceruzával az írás:
„Üdvözlet a váradi fások báljáról.
Egész este Magát emlegetjük.”

 

 

 

Exotic, avagy zilált idő*

A kert fölött a tűzijáték.
Francia tiszt a balkonon.
A tűzeső a fákra ráég.
A tiszt karja a válladon.
A Rokumeikan terme hosszat
kínai zászlók. Tokió
keringőt táncol. Mámoros vagy.
A tiszt szól: „Halni volna jó.”
Az óceán túloldaláról
szinkópa dörren, szól a jazz.
A sztyeppén túl Európa lángol.
Fiatal vagy és nem figyelsz.
Két test, egy lépés. Élvezed, hogy
ruhád selyem, inged batiszt.
Ahogy a holdfény lassan elfogy,
a küszöbön átég a tiszt.
A krizantémsort szél borítja.
Szójaszagú a halpiac.
Innentől egy a testek útja.
A lábad térdig visszeres.
A halárus a halra rácsap.
És lángol három kontinens.
Telihold hangja. Merre látlak?
Megöregedtél, nem figyelsz.

 

 

 

A madarakról

Jókai Annának

 
 
Ha a sirályok és a csérek
 
egyszer Madagaszkárra érnek,
 
álmukban feltűnik a norvég
 
jégtábla képében a hollét.
Ülnek a parton folyton-folyvást,
a víz eloldja a szorongást,
a vízben víz, a vízben hal van,
és halál van, mely halhatatlan.
 
De a sirályok és a csérek
 
s a rosszfiúk elvágta csőrök
 
nem felejtik a jégvilágot.
 
Szorongás, hol a te fullánkod?

 

 

 

Transzcendens etűd

Ott akartam szeretni mindig,
a toledói alkonyatban.
Az alkony és az élet vége
egyformán irányíthatatlan.
Messziről nézem, ahogy indul,
tétovázik a szürkületben.
Felhőben áll a katedrális.
És nem érti, hogy hova lettem.
Ilyen szerelem soha nem volt.
Egész Toledo vele érez.
A percek múlnak. Ráng az arca.
Gibraltár felől forgószél lesz.
Átölelem a katedrálist.
És őt is, ahogy messze lépdel.
S egy olajfát, mely felsugárzik
a halottak lélegzetével.

 

 

 

Druidák

Honti Máriának

 
A ligetben a hosszú sor.
A szorongás, kihagynak.
„Túléljük”, int a főpap.
Holdfényes óceán. Bárhová
mégy, sose tagadd meg…!
Evezősor. A tölgyes ég. Hogy
tagadnám meg? Véremből való.
Kétszer nyolc perc a part.

 

 

 

A kastély előtt

Mert minden fal több falrakást takar,
mert minden fal kezdettől otthonos,
mert kastélyfalak hiányaival
préri, puszta, sivatag, ugar
fel van szabdalva, mert tulajdonos
mindenki, aki követ kőre hányt,
s kőművesként is élte a hiányt,
mert malteros ruháján ott a folt,
hogy viszonyait az rendezze át,
s az elbitangolt és a birtokolt,
akár a volt s a másé-mégse-volt,
egyenlő rangra váltja föl magát,
mert minden más vasvilla-éjbe hull,
s ami rommá lesz, felmagasztosul,
mert falnak vetett háttal kell tovább
élni pusztában és sivatagon,
nézni kihamvadt kandallót s a fát,
mely félig égett és tükörbe lát,
s a fókuszban a régi fényfolyam
nem bír kitörni, melengetni se,
míg felszínén az árny lótusz-keze,
mert látni kell a sötét csarnokot,
az oszlopnál egy seprű elhever,
a múlt idő, mint porcelán, kopott,
nem tudnak külső fényt az oszlopok,
nincs, mit az ablak még halálra szel,
fagyott rügyekkel a cseresznyefák,
különlakozni nincs több külvilág,
mert a gránittömb a kapu előtt,
melyről lánc csüng a kockakőre le,
s a gálya, mely a tengerpartra nőtt,
ahol a szél nem ír homokredőt,
s nincs, aki eszmét társítson vele,
s az ottfelejtett fehér gyolcslepel
csak vérre gondol, másra úgyse kell,
s a falak alatt, az ásó nyomán
sorban vonulnak el a századok,
a templomon nem lebben néma szárny,
nem harsan hang a béna harsonán,
a próféta, akár a kő, halott,
a horizont a tengert elfödi,
Atlanti, Balti, Káspi, Földközi,
az ereket a nagy kéz rád köti,
lefognak az évezredes romok,
mozdulni sem tudsz, és a bábeli
csöndben magát rettegve átveti
a fényfolt, s az útszélen imbolyog,
ott, ahol végképp nincs már semmi nyom,
itt volt a bakter háza egykoron,
egy lépés: vérehulló fecskefű
és zöld hunyor emléke kőhöz ér,
s a kő alatt a kő is megfeszül,
és a tető cseréppé testesül,
s a harangszó mint tornyokon a bőr,
földön hunyor, kő, lépés, fecskefű,
mert rommá lenni mégsem egyszerű,
mert minden rom épséget álmodik,
s a toronytérbe úgy dől az idő,
hogy gazdátlannak azt sem látod itt,
ki a kőből jobb létre változik,
s új évezredig mondja el a kő,
hogy földje gyulladt, és álma lobos.
Mert minden rom kezdettől otthonos.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]