Az útirány

S akkor a korlát meglazult. Nem beszélt róla senkinek. Csöndben figyelt. A héja tud figyelni így, ha fenn libeg, kiszemelve az ámulást, a másodpercnyi életet, a csőr metszette folytatást, a forgást, ahogy végbemegy, születés és halál közül végtelen emléksűrüség – mint nyomtalan csatornabűz, megtölti minden pórusát – csomósan árad, feltolul, az ideje is végtelen, s hamuhodatlan visszahull, ami fontos volt idelenn, és sivatagi lábnyomán árnyékát üti el a fény, s az érzéketlen útirány elfordul tüzes kerekén, egy felhőtlen, vad éjszaka, s a hajókorlát felragyog. Az elemekből lépsz haza, ha ott vagy, és ha nem vagy ott.