A Gare de l’Esten
|
Voltak idők, amikor emberi városok
– Firenze, Granada vagy Bizánc –
az emberi képzeletnek adtak kifejezést;
ha a mi időnk nem ilyen, azért nemcsak
a gazdaságot kell hibáztatni,
de kultúránkat is, melynek képzelőereje
csődöt mondott.
Kathleen Raine
|
| Berlin Párist dalolja. Berlint Páris. |
| A vonat sziszeg, a vonat dohog. |
| A történeti kontextus halott. |
| Felszáll a bolond-sok álom fia, |
| a sín végéről sírkert szele jő, |
| határtalan a jelentésmező, |
| csak épp deformált, ami lineáris: |
| szent ámulások, Isten veled, Páris, |
| vad tor vár minket, tűzcsóvás szilárdság, |
| hegy és tenger övezete szituáltság, |
| e koldus, zűrös, bús világ pedig |
| – historikuma bár repetitív – |
| a szövegalakítás szintjén |
| daltalan, mint kutya mögött a sintér, |
| fagyos lehellet, hullaszag-Bizánc, |
| mely már nem tudja, mi az asszonánc, |
| tárgya a sorsa, sírva követi, |
| redundáns lelke ezt követeli, |
| aztán kinyúlik bután, hidegen |
| az érdekeltté nem tett szövegen, |
| melynek jelentéshorizontja dermed – |
| ó, szótlan, forró, illatos szerelmek, |
| Flórenc, Granada, Páris fellobog – |
| a vastengelyen vágtat egy halott. |
|
|