| Egyszercsak nincs több szemtanú |
|
| kerékbe törve a föld az ég |
| a zöld palást a kék palást |
| foszladó rongya mit takar |
|
| húsz negyven ötven év a füst |
|
| és bakó és deres és kaloda |
| és guillotine a vagonkerék |
| az inkvizíció egyszervolt holnemvolt |
|
| a marhabillog leválik az időről |
| nincs már aki a bordáiban őrzi |
| hogy az országút és a hold |
|
| között hangtalanul felbukott |
| mert egyetlenegy mert azt a sikolyt |
|
| akkor egyszer az ő torka-vére |
| szöktette fel ahogy kivált a többiből |
| ahogy emelkedett dőlt zuhant szállt |
| és elvált az árnyékától hogy az őr |
|
| amint bestialitása sziluettjében |
| magához tért amint magas- |
|
| is lőjön s egybemossa majd |
| emlékeit hiszen nincs tanú |
| a félelemre kerék kerék kerék |
|
| ahogy a golyó átégett az éjszakán |
|
| azt hiszed olajfolt van ott |
|
| ahogy egy orgona zúghatott |
| ahogy a szél most is vacog |
| egy pár bakancs topoghatott |
|
| fullajtár hintó nincs velünk |
|
| senki sem kérdi majd mi volt |
|
| s ha árnyát is elűzi a vidék |
|
|