De profundis

 

 

 

 

Sivatagi törvény

Kosztolányi emlékének

 
Az ember végképp egyszeri.
„Jólismert” csak a rézkarc.
Ahány példánya létezik,
ép, mint a repüléstan,
mely lehatol a porszemig,
ahogy fölébe nőhet,
s fölénnyel méri terheit
a szorító időnek.
De gőg s alázat nem segít,
hol mélyebben a lényeg.
A tenger kettéválik itt,
a pálmák összeégnek,
és útra hajt, és úton áll
a sivatag sakálja.
S a Szfinx, akit nem köt morál,
nem néz le rá. De látja.

 

 

 

Őrizetlenül*

 
 
egy sziluettben
felébred az őr
Itámár Jáoz-Keszt
 
Egyszercsak nincs több szemtanú
sem a jóra sem a rosszra
a rom leválik az időről
hogy magát sokszorozza
a fákból elmarad a szél
az ágak összeverten
cellafalat támasztanak
a széttördelt keretben
kerékbe törve a föld az ég
a zöld palást a kék palást
foszladó rongya mit takar
kígyómarást
mért mondaná a táj magát
azt mondja csak elég
húsz negyven ötven év a füst
„hamvadó cigarattavég”
és bakó és deres és kaloda
és guillotine a vagonkerék
az inkvizíció egyszervolt holnemvolt
kelléke az a kerék
a marhabillog leválik az időről
mosópor-reklámban a folt
nincs már aki a bordáiban őrzi
hogy az országút és a hold
között hangtalanul felbukott
a test amely arra volt
kiszemelve hogy kiváljék
mert egyetlenegy mert azt a sikolyt
akkor egyszer az ő torka-vére
szöktette fel ahogy kivált a többiből
ahogy emelkedett dőlt zuhant szállt
és elvált az árnyékától hogy az őr
amint bestialitása sziluettjében
magához tért amint magas-
lesen tudta magát az őr
és képesnek hogy vadat
is lőjön s egybemossa majd
emlékeit hiszen nincs tanú
a félelemre kerék kerék kerék
gurul
s ott van az ég alul
ezt gondolta az őr
ahogy a golyó átégett az éjszakán
ott elől
Shell Oil
azt hiszed olajfolt van ott
árnyék ahogy eleshetett
ahogy a föld foroghatott
ahogy egy orgona zúghatott
ahogy elnémulhatott
ahogy a szél most is vacog
egy pár bakancs topoghatott
azután elválik a lépés
fullajtár hintó nincs velünk
„megkönnyezetlen kell
hamuhodni” letűnt
világot temetünk
eső eső eső zuhog
s a nyolcadik napon
senki sem kérdi majd mi volt
céltalan és oktalan
s ha árnyát is elűzi a vidék
leválni az időről
hol lesz akkor az ég

 

 

 

Sztatika

Semmi sem függ a holdtól
(nehéz megérteni),
tengert dagaszt, nőt roncsol,
van benne isteni;
Akteonnak erőt ad
(Diána nincs sehol),
nyakát nyújtja a rőtvad,
és verset szimatol.
Fehér fények lobognak
vak történés helyett.
A név nem márka holnap,
csak az óvóhelyed,
elrejtőzöl Korinthosz
sziklái tetején,
beszélsz és meg sem ingasz,
én te vagyok, s te én.
Nem változunk. A hold sem.
Az inga megmered.
Körülfogja a holttest
a hátgerincedet,
és idéznéd napestig
a tengermormolást –
mint temetők felejtik
az időszámítást.

 

 

 

Gershwin

A testből vágyott el, nem
a kontinensből. A zárt ruhák,
a zárt csókok, a zárt hangok
világa taszította messzire,
héját a légörvény. Fiatalon,
amikor szökőkutat látott,
azt gondolta, erő. A víz ereje.
Kilencágú szökőkút, a születés
tengermélyi robbanása, emblematikus
zene. Később, megmerítkezvén, rálátott,
ráérzett, ráhallott, kilencvonalnyi
önimádat csap le a peremkövezetre,
a víz mélyén megbetonozva is
víz van, mozdulatlan akkordok
tetszelgő lényege; és felszínes színeváltozás,
ha esténként bevilágítják a vízsugarakat
kékkel, zölddel, sárgával, tűzvörössel,
és szaporodnak a színárnyalatok,
mint az őrület változatai. Az italok,
a gyógyszerek csupán síkban kínálkozó
alapjai egy-két vad zongorista sehol sem
kikötő hörgésének, leszáll a szégyen,
felszáll a zene. Kilencvonalnyi
önimádat. Lecsap a billentyűkre
a légörvényből a héja, zárt hangok,
zárt csókok, zárt ruhák szakadnak
fel véresen a csőre nyomában, a szárnya
dobverés, a víjjogása szinkópás rézfúvós-
menekülés az elemi lényeg elől,
egy kontinensből vágyott el, mohó
és vétkes lelkiismerettel, kiszolgáltatott
testtel, véget nem érő éjfél utáni órákkal,
édes, hímnemű bábzenével, azért járt
kilenc lábon a peremkövezet fölött,
kék-rosszhangulatban azért volt otthon
minden elrongyolt frakkban, ismeretlen
bőrben, bőrszínben, sohasem próbált
szaxofonsivításban, azért torpant meg
hirtelen hangot hallva az Ötödik sugárút
és a Negyvenkettedik utca sarkán a mocsokban
feltisztuló járdaszegélyen, azért, azért hullt térdre –
és a kontinens utolérte.

 

 

 

Egy határszéli temetőre

Ki alszik itt? Ki alszik itt?
Kiből törekszik ennyi múlt?
Repedt a kő és névtelen
és rózsaszín és elvadult.
Fenn várrom, fennsík, borvidék.
A kocsma zeng, a kocsma zeng.
Rugózik a táj mértana,
és elveti a névtelent.
Évforduló ha érkezik
és koszorú és gyászbeszéd,
eljön a nép, eljön a nép,
s éjjel a követ hordja szét.
Fehér falú imák alatt
copfos pogány maradt a hit.
Nincs lélek, hogyha nincs neve.
Ki alszik itt? Ki alszik itt?
Férfi lehetett, szépnevű?
„Mutter”-t mondott, „idesanyá”-t?
Mint a jégesőt élte át
a temető gyalázatát?
S túlélte-e? túlélte-e?
Ha egyszer névtelen kihullt,
mit ér népének végzete?
Mit ér a történelmi múlt?!

 

 

 

Íróhalál

 
„Meghalt N. Gy., volt író és
volt hírlapíró…”
Testamentum-újsághír
 
Nem. Gyászjelentést nem lehet
odaátról érvényesíteni.
Visszahördülni, mint ha vödör
csattan a kútban. Az ember az, ami.
Omnis moriar. Meghalunk,
mindenestül. Semmi se „volt”.
A jelen hullik velünk, ahogy
szétporladó szikláról madár sikolt
a naplementébe: mára vége.
Ami van, veszendő és végleges.
A feltámadás nagystílűsége ez.
Nem mozdít rajta visszhang,
se káprázat, se vásár.
És Istenre vagy emberre fonódó
bölcseletek minden kötélzete
álság, ha a nagytükörben
végképp bevallatlan marad,
hogy szeretted a mondataidat,
s úgy zuhantál magadba,
mélybe, magasba, mélybe,
mint lebontott templom köve
a sarki ház tövébe,
kőpor, sztetoszkóp, morfium,
hörgés, függőón, ágytál –
a szavaidban te pontifikáltál.

 

 

 

Vadászat 2000-ben

Egy őzbak jár a parton.
A történet kihal.
Az árkot fű borítja
elnyűtt imáival.
A perspektíva csúcsán
a szétfeslő idő.
De egyformán mered rá
ablak vagy puskacső.
Torzonborz háztetőktől
kell még búcsúznia.
És elnyilall, miként az
utolsó hettita.

 

 

 

Föníciai írástudó

És akkor hátravolt a háza még.
Az ablakból a kék-zöld cédrusok.
A két hajó egymás falára ring,
ha az öbölre esti szél zuhog.
Majd elindulnak Karthágó felé,
majd fehér éllel vág a kelta part,
a hajósok mind vért öklendenek,
de a vitorla majd végig kitart.
Csak bíborért, csak mérges fűszerért,
csak üvegért, csak tompa mámorért,
csak Astarte kis fémszobraiért
és semmi-mellű ibér lányokért.
Mi vonzza őket mégis vízre el?
A hullámtest mint végső oltalom?
Szabadnak gondolt, nyers formáival.
a véges árucsere-forgalom?
Byblos nem tudja, hová lett az ég.
És éjjelente perzsák siklanak.
Mint fönn felejtett szarkofágfedél,
a városra a múltja rászakad,
két követ ásnak az udvarban el,
rajtuk az ugariti alfabét.
A vitorlák sehol sem látszanak.
És akkor hátravolt a háza még.

 

 

 

A Gare de l’Esten

 

Voltak idők, amikor emberi városok

– Firenze, Granada vagy Bizánc –

az emberi képzeletnek adtak kifejezést;

ha a mi időnk nem ilyen, azért nemcsak

a gazdaságot kell hibáztatni,

de kultúránkat is, melynek képzelőereje

csődöt mondott.

Kathleen Raine

 
Berlin Párist dalolja. Berlint Páris.
A daluk intertextuális.
A vonat sziszeg, a vonat dohog.
A történeti kontextus halott.
Felszáll a bolond-sok álom fia,
megigézi a koherencia,
a sín végéről sírkert szele jő,
határtalan a jelentésmező,
csak épp deformált, ami lineáris:
szent ámulások, Isten veled, Páris,
vad tor vár minket, tűzcsóvás szilárdság,
hegy és tenger övezete szituáltság,
e koldus, zűrös, bús világ pedig
– historikuma bár repetitív –
a szövegalakítás szintjén
daltalan, mint kutya mögött a sintér,
fagyos lehellet, hullaszag-Bizánc,
mely már nem tudja, mi az asszonánc,
tárgya a sorsa, sírva követi,
redundáns lelke ezt követeli,
aztán kinyúlik bután, hidegen
az érdekeltté nem tett szövegen,
melynek jelentéshorizontja dermed –
ó, szótlan, forró, illatos szerelmek,
Flórenc, Granada, Páris fellobog –
a vastengelyen vágtat egy halott.

 

 

 

Okigbo megfordítja a nsukkai arcvonalat*

 

1

Hullámtarajt zúz kövekre a forrás.
Valahány elmegy itt, kapaszkodik.
„Hová lesz”, „honnét”, „mi lenne, ha egyszer” –
embert veszít, ki látomást veszít.
Tükrök villognak testünk körül sebzett-
áhitatosan. Hét távoli szél, vagy
négy lovas körbejár a hegyen. Vagy csak
a világvégi, egyszeri méhkas,
körülforog a mély szibilla-kamra,
odalenn, ahol éjszaka úgyis
álmodunk, Isten legszebb töredéke,
pálmakertről. Szól a De profundis.
De vályogházba belép-e az angyal?
Jegenyék közt eltéved a bozót.
Az úton részeg mind, és egy se szomjas.
Ó, még egy könyvet! Mallarmét! A szót!
S a tenger messze. Ó, jaj, Palinurus!
Veled hullt palló, kormány, evező.
A sár megköt majd. Látni érdemes volt.
Téged nem roncsol el csak az idő
 

2

Téged nem roncsol el csak az idő
A sár megköt majd. Látni érdemes volt.
Veled hullt palló, kormány, evező.
S a tenger messze. Ó, jaj, Palinurus!
Ó, még egy könyvet! Mallarmét! A szót!
Az úton részeg mind, és egy se szomjas.
Jegenyék közt eltéved a bozót.
De vályogházba belép-e az angyal?
Pálmakertről szól a De profundis,
álmodunk, Isten legszebb töredéke,
odalenn, ahol éjszaka úgyis
körülforog a mély szibilla-kamra,
a világvégi, egyszeri méhkas,
négy lovas körbejár a hegyen, vagy csak
áhitatosan hét távoli szél, vagy
tükrök villognak testünk körül. Sebzett
embert veszít, ki látomást veszít.
„Hová lesz”, „honnét”, „mi lenne, ha egyszer” –
valahány elmegy itt, kapaszkodik.
Hullámtarajt zúz kövekre a forrás.
 

3

Téged nem roncsol el csak az idő.
Belép az angyal. Álmodj, Isten legszebb
töredéke. Szól a De profundis.
Látomást veszejt, aki embert sebzett.
S mert embert sebzett, látomást veszít.

 

 

 

Trója

Lakatos Istvánnak

 
Nincs másik pálya, Hectorom.
Az álom elriad.
Esélyhiány taglózza le
a katonáidat,
a részeg horkolás a hold
s a városfal között
átlósan föl-le jár. Sötét,
meghurcolt testedet,
amely durván beledagadt
a gyeplőszár közé
és kérdező árnyékodat
az út nem tudja még,
éjszaka sem. Trójának most
a madár sem felel,
a kőben sejtig ér a tűz,
a víz lovat visz el,
s a levegő lefödte már
a romba zárt időt,
melyben a bosszú éthosza
holtoddal összenőtt,
mert nem vigasz, csak dögvigasz:
Achilles is halott,
és míg kemény tíz éven át
Ulixes a hajót
földnek hiszi, s árboc-kötél
mítoszkörébe lép,
s évezredek élik vele
túlcsordult életét,
neked nincs Ithacád. A Sors
a gőgtől messze hajt.
És Ulixest fölismeri
öreg kutyája majd.

 

 

 

Változat balladára

Egy szál nyirettyű ide-oda
jár a szemhatáron. Hófelhő
csüng a híd fölött. A lámpabél
az utolsó házban is végigégett.
Valahol sötéten énekelnek,
hangyaszerű vonulás. A sikátor
hirtelen véget ér. Dominus
vobiscum. Macska mered
a háztetőről, recésen imbolyog
a gyertya. Zárt spaletták.
A nyirettyű ide-oda jár.
A torony eléri a holdat.
Az őrmester a sortűz előtt
megkérdi, ki álmodott nagyobbat.

 

 

 

Kései fürdőzés

A félsziget. A félsziget.
Ökörnyálon hintál az esti bűvölet.
Fürdés a tóban. Meztelen.
Kit víz érintett, nem lehet gyökértelen.
A dombhajlatban nyáj halad.
Ábel terelt Káin földjére nyájakat.
„Kolomp szól.” Merre hallgatod –
azóta is a lábnyomodban baktatok,
ökörnyálon hintálok, esti bűvölet,
a nyáj, a tó, a félsziget,
s hogy nekem is szól juhakol, üszög,
lélekvesztő és kocsmaküszöb,
fürdés a tóban, éjfélkor, örökre –
áldó négy ujjam ott tartom fölötted,
félszigeten, vízen, kocsmában is,
holtodban is, holtomban is.

 

 

 

Az ígéret*

Akit nem lesnek alligátorok,
aki alatt a fatörzs nem recseg,
akit iránytű sosem boldogít,
mert az irányt a csontja mondja meg,
aki fakérgen ujjával haladva
megtalálja a bevésett betűt,
fölteszi róla, hogy családi ékszer,
mely a korhadt farostba beletűnt,
aki telepes szeretett volna lenni,
őshonos, ha nem reccsen a faág,
akinek angyal tapadt az ablakába,
akinek fölrázták a paplanát,
akit a hold szarvacskája vezérelt,
ahol végig ismeretlen a bozót,
aki tudta, hogy a szarvasokat lelőtték,
ahogy majd lelövik a hírhozót,
aki látta a fenyőtűhulladékot,
amíg a fogak csattognak odalenn,
egyetlen levegő-ígéretbe burkolódzik,
és előbb-utóbb azt mondja, jelen.

 

 

 

Föníciai hajósok

És mennek, elvakultan, messzire.
Egynek holmija van, másnak hite.
Ó, termékenység istennője, te!
Nem kérded őket, van-e folytatás.
A bíbor szájak étvágya oda.
Mállik, párállik minden birtokuk.
A kőtáblák elásva, régen, otthon.
Baál mennykőcsapása síkot ér.
Nem válaszol az egynemű anyag.
Az alfabéta nem jó semmire.
Fönícia halott, mert nincs hite.
A kőben két oroszlántest szorong.
Szűrt fény esőz az üres városon.
Palló, lajtorja sehol, csak az árnyék.
Az anyag tövén átfordult idő.
Byblos a halott szolgák városa.
Ég és föld közt rettentő szarkofág.
Az idő majd évekre hullik el,
mint szolgákra a szolgaság.
S ők mennek, elvakultan, messzire.
Astarte hitével, vagy nélküle.
Ó, örök hátizsák! Az örök hátizsák!
Hiába kérded, mi a folytatás.
Fölring a part, s egy délibáb vele.
S a partnak nincs vitorlamestere.

 

 

 

London

Hédával, 1968-ban
 
„Nem kell halkan beszélned.
Itt nincs lehallgató készülék.”
Öt percre voltunk a British
Museumtól, abban a nagyon
intellektuális negyedben, ahol
a cukrászsütemény is könyvek
közé ékelődik, s az ember elfelejti,
hogy a háború alatt elrabolták
a könyveit. A háború után meg
elkallódtak az al- és társbérletek
vizenyőin. „Nem kell halkan
beszélned.” Itt minden márványból
van és büszkeségből, a múzeum
földszintjén II. Ramszesz fej-
szobra végigsugárzik a főutcán,
akár a tagolatlan Sors. Minden
egészben van. Latin derű és
germán rend helyett mint fel-
fehérlő árny dől a falakból
az integritás, a birodalom
széthulltán túlnövekvő. „Itt nincs
lehallgató készülék.” Minek.
A festő bűzhödt járdakövei
s a költő álmatlan, vad város-
negyede rég felszívta a dögvészt
sikoltó utcalány éjszakai átkait,
félholt csecsemője éppúgy része
a Teljességnek, mint a könyvtár,
a piac, a gárdisták, a politikusok.
A szavak burka folyvást ugyanaz,
nyugodtan lehet igazat mondani.
Nem kell halkan beszélned –
de hangosan sem. Nem hallják.
A szó nem hallatszik Ithakáig.
A hajón elolvashatod a vándorlás
kitűnően dokumentált történetét.

 

 

 

Depresszió

A kavicsbánya nem jut fel a hegyre.
A kavicsbányát szégyelli a hegy.
A bányában csak akkor van világos,
ha valaki lámpával odamegy.
A hegynek múltja van. Szakadék, szikla.
Vessző, jobb kéz, ha kell, vizet fakaszt.
Csodák idején feldörren a bánya –
mint a hegyé, anyaga ugyanaz.
Nem keresik. Öngyilkossággal, bűnnel
van verve, aki végül odamegy.
Sötétje határt szab a horizontnak.
És hegyomláskor eddig jut a hegy.

 

 

 

Az útirány

S akkor a korlát meglazult.
Nem beszélt róla senkinek.
Csöndben figyelt. A héja tud
figyelni így, ha fenn libeg,
kiszemelve az ámulást,
a másodpercnyi életet,
a csőr metszette folytatást,
a forgást, ahogy végbemegy,
születés és halál közül
végtelen emléksűrüség
– mint nyomtalan csatornabűz,
megtölti minden pórusát –
csomósan árad, feltolul,
az ideje is végtelen,
s hamuhodatlan visszahull,
ami fontos volt idelenn,
és sivatagi lábnyomán
árnyékát üti el a fény,
s az érzéketlen útirány
elfordul tüzes kerekén,
egy felhőtlen, vad éjszaka,
s a hajókorlát felragyog.
Az elemekből lépsz haza,
ha ott vagy, és ha nem vagy ott.

 

 

 

Firenze nehéz napjai

Amikor Firenzébe ért
Avram Judah, az egykori,
apja, Yehiel már nem élt.
Toscanában bealkonyult.
Avram Judah háza felett
alkonyatkor megállt a nap.
Két gyertya közt az asztalon
lassan forgott a sorskerék.
 
Csak szeretetből ér vagyon.
 
Gerinced pénz veri agyon.
 
Rossz jellemből lesz gyűlölet.
 
Gyűlölködés nyomorba vet.
 
Szegénység alázatra int.
 
Megaláznak, szeress megint.
Hogy kilobbant a gyertyaláng,
éjfélre kelve jött a hír,
hogy egy legendás vad spanyol
fölfedezte Amerikát.
A Vízöntő és a Halak,
a tekervényes tengerek,
martalócok és zsoldosok,
markotányosnők, koldusok
nyomán jön a kalmárvilág.
 
Csak szeretetből ér vagyon.
 
Gerinced pénz veri agyon.
 
Rossz jellemből lesz gyűlölet.
 
Gyűlölködés nyomorba vet.
 
Szegénység alázatra int.
 
Megaláznak, szeress megint.
És utcahosszat vér csorog.
A hírek lenn száguldanak.
Avram Judah háza felett
alkonyatkor megállt a nap.
A kormos gyertya csonkjait
egy kis cselédlány vitte ki.
A tornyok összehajlanak.
És megépült az Uffizi.

 

 

 

Egy firenzei konyhában

Már csontja sem tapintható.
Ma már csak árnyék az a kéz.
Végtelen téli éjszakán
repedt falú bögrédre nézz.
Kannádra nézz, ha végtelen
a tágas téli éjszaka.
Ma már csak árnyék az a kéz.
Már csontja sincs – hogy érsz haza?
A polcok széle védtelen.
Itt csipke volt. A földre nézz.
Elhagyott téli éjszakán
árnyék csak, árnyék az a kéz.
Csak szeretetből ér vagyon.
Ott van minden a polcokon.
Csontja sincs, árnyék az a kéz.
Az égre nézz, az útra nézz.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]