Hálaadás-parafrázis
| Szememnek Weöres nyitott új mezőt, |
| Illyés tanított ízére a dalnak, |
| és Pilinszky, hogy meg sose hajoljak |
| a korszellem s a kordivat előtt. |
|
| Elkésett időm egén ők lobogtak, |
| mint fároszok, vezérlő tűzjelek. |
| A deszka: vers, ezt Ágnes mondta meg, |
| s Vas Pista, hogy a visszhang is vacoghat. |
|
| Negyventől tettem magasra a lécet. |
| A kicsi térben megidéztem Yeatset. |
| Ők lánggal égnek, én vagyok az emlék. |
|
| Oltárom nincs. A század félhomályán |
| hat nagy halottat burkol gézbe hálám. |
| Bárcsak a porban lábnyomuk lehetnék. |
|
|
Sivatagi törvény
|
Kosztolányi emlékének
| Az ember végképp egyszeri. |
| „Jólismert” csak a rézkarc. |
|
| mely lehatol a porszemig, |
|
| De gőg s alázat nem segít, |
|
| és útra hajt, és úton áll |
| S a Szfinx, akit nem köt morál, |
|
|
Őrizetlenül*
| Egyszercsak nincs több szemtanú |
|
| kerékbe törve a föld az ég |
| a zöld palást a kék palást |
| foszladó rongya mit takar |
|
| húsz negyven ötven év a füst |
|
| és bakó és deres és kaloda |
| és guillotine a vagonkerék |
| az inkvizíció egyszervolt holnemvolt |
|
| a marhabillog leválik az időről |
| nincs már aki a bordáiban őrzi |
| hogy az országút és a hold |
|
| között hangtalanul felbukott |
| mert egyetlenegy mert azt a sikolyt |
|
| akkor egyszer az ő torka-vére |
| szöktette fel ahogy kivált a többiből |
| ahogy emelkedett dőlt zuhant szállt |
| és elvált az árnyékától hogy az őr |
|
| amint bestialitása sziluettjében |
| magához tért amint magas- |
|
| is lőjön s egybemossa majd |
| emlékeit hiszen nincs tanú |
| a félelemre kerék kerék kerék |
|
| ahogy a golyó átégett az éjszakán |
|
| azt hiszed olajfolt van ott |
|
| ahogy egy orgona zúghatott |
| ahogy a szél most is vacog |
| egy pár bakancs topoghatott |
|
| fullajtár hintó nincs velünk |
|
| senki sem kérdi majd mi volt |
|
| s ha árnyát is elűzi a vidék |
|
|
Sztatika
| tengert dagaszt, nőt roncsol, |
|
| beszélsz és meg sem ingasz, |
|
| Nem változunk. A hold sem. |
|
|
Gershwin
| A testből vágyott el, nem |
| a kontinensből. A zárt ruhák, |
| a zárt csókok, a zárt hangok |
| világa taszította messzire, |
| héját a légörvény. Fiatalon, |
| amikor szökőkutat látott, |
| azt gondolta, erő. A víz ereje. |
| Kilencágú szökőkút, a születés |
| tengermélyi robbanása, emblematikus |
| zene. Később, megmerítkezvén, rálátott, |
| ráérzett, ráhallott, kilencvonalnyi |
| önimádat csap le a peremkövezetre, |
| a víz mélyén megbetonozva is |
| víz van, mozdulatlan akkordok |
| tetszelgő lényege; és felszínes színeváltozás, |
| ha esténként bevilágítják a vízsugarakat |
| kékkel, zölddel, sárgával, tűzvörössel, |
| és szaporodnak a színárnyalatok, |
| mint az őrület változatai. Az italok, |
| a gyógyszerek csupán síkban kínálkozó |
| alapjai egy-két vad zongorista sehol sem |
| kikötő hörgésének, leszáll a szégyen, |
| felszáll a zene. Kilencvonalnyi |
| önimádat. Lecsap a billentyűkre |
| a légörvényből a héja, zárt hangok, |
| zárt csókok, zárt ruhák szakadnak |
| fel véresen a csőre nyomában, a szárnya |
| dobverés, a víjjogása szinkópás rézfúvós- |
| menekülés az elemi lényeg elől, |
| egy kontinensből vágyott el, mohó |
| és vétkes lelkiismerettel, kiszolgáltatott |
| testtel, véget nem érő éjfél utáni órákkal, |
| édes, hímnemű bábzenével, azért járt |
| kilenc lábon a peremkövezet fölött, |
| kék-rosszhangulatban azért volt otthon |
| minden elrongyolt frakkban, ismeretlen |
| bőrben, bőrszínben, sohasem próbált |
| szaxofonsivításban, azért torpant meg |
| hirtelen hangot hallva az Ötödik sugárút |
| és a Negyvenkettedik utca sarkán a mocsokban |
| feltisztuló járdaszegélyen, azért, azért hullt térdre – |
|
Egy határszéli temetőre
| Ki alszik itt? Ki alszik itt? |
| Kiből törekszik ennyi múlt? |
| és rózsaszín és elvadult. |
|
| Fenn várrom, fennsík, borvidék. |
| A kocsma zeng, a kocsma zeng. |
|
| és koszorú és gyászbeszéd, |
| eljön a nép, eljön a nép, |
| s éjjel a követ hordja szét. |
|
| copfos pogány maradt a hit. |
| Nincs lélek, hogyha nincs neve. |
| Ki alszik itt? Ki alszik itt? |
|
| Férfi lehetett, szépnevű? |
| „Mutter”-t mondott, „idesanyá”-t? |
|
| Ha egyszer névtelen kihullt, |
| Mit ér a történelmi múlt?! |
|
|
Íróhalál
|
| „Meghalt N. Gy., volt író és |
|
| Nem. Gyászjelentést nem lehet |
| Visszahördülni, mint ha vödör |
| csattan a kútban. Az ember az, ami. |
| mindenestül. Semmi se „volt”. |
| A jelen hullik velünk, ahogy |
| szétporladó szikláról madár sikolt |
| a naplementébe: mára vége. |
| Ami van, veszendő és végleges. |
| A feltámadás nagystílűsége ez. |
| Nem mozdít rajta visszhang, |
| És Istenre vagy emberre fonódó |
| bölcseletek minden kötélzete |
| végképp bevallatlan marad, |
| hogy szeretted a mondataidat, |
| mint lebontott templom köve |
| kőpor, sztetoszkóp, morfium, |
| hörgés, függőón, ágytál – |
| a szavaidban te pontifikáltál. |
|
Föníciai írástudó
| És akkor hátravolt a háza még. |
| Az ablakból a kék-zöld cédrusok. |
| A két hajó egymás falára ring, |
| ha az öbölre esti szél zuhog. |
|
| Majd elindulnak Karthágó felé, |
| majd fehér éllel vág a kelta part, |
| a hajósok mind vért öklendenek, |
| de a vitorla majd végig kitart. |
|
| Csak bíborért, csak mérges fűszerért, |
| csak üvegért, csak tompa mámorért, |
| csak Astarte kis fémszobraiért |
| és semmi-mellű ibér lányokért. |
|
| Mi vonzza őket mégis vízre el? |
| A hullámtest mint végső oltalom? |
| Szabadnak gondolt, nyers formáival. |
| a véges árucsere-forgalom? |
|
| Byblos nem tudja, hová lett az ég. |
| És éjjelente perzsák siklanak. |
| Mint fönn felejtett szarkofágfedél, |
| a városra a múltja rászakad, |
|
| két követ ásnak az udvarban el, |
| rajtuk az ugariti alfabét. |
| A vitorlák sehol sem látszanak. |
| És akkor hátravolt a háza még. |
|
|
A Gare de l’Esten
|
Voltak idők, amikor emberi városok
– Firenze, Granada vagy Bizánc –
az emberi képzeletnek adtak kifejezést;
ha a mi időnk nem ilyen, azért nemcsak
a gazdaságot kell hibáztatni,
de kultúránkat is, melynek képzelőereje
csődöt mondott.
Kathleen Raine
|
| Berlin Párist dalolja. Berlint Páris. |
| A vonat sziszeg, a vonat dohog. |
| A történeti kontextus halott. |
| Felszáll a bolond-sok álom fia, |
| a sín végéről sírkert szele jő, |
| határtalan a jelentésmező, |
| csak épp deformált, ami lineáris: |
| szent ámulások, Isten veled, Páris, |
| vad tor vár minket, tűzcsóvás szilárdság, |
| hegy és tenger övezete szituáltság, |
| e koldus, zűrös, bús világ pedig |
| – historikuma bár repetitív – |
| a szövegalakítás szintjén |
| daltalan, mint kutya mögött a sintér, |
| fagyos lehellet, hullaszag-Bizánc, |
| mely már nem tudja, mi az asszonánc, |
| tárgya a sorsa, sírva követi, |
| redundáns lelke ezt követeli, |
| aztán kinyúlik bután, hidegen |
| az érdekeltté nem tett szövegen, |
| melynek jelentéshorizontja dermed – |
| ó, szótlan, forró, illatos szerelmek, |
| Flórenc, Granada, Páris fellobog – |
| a vastengelyen vágtat egy halott. |
|
Okigbo megfordítja a nsukkai arcvonalat*
| Hullámtarajt zúz kövekre a forrás. |
| Valahány elmegy itt, kapaszkodik. |
| „Hová lesz”, „honnét”, „mi lenne, ha egyszer” – |
| embert veszít, ki látomást veszít. |
|
| Tükrök villognak testünk körül sebzett- |
| áhitatosan. Hét távoli szél, vagy |
| négy lovas körbejár a hegyen. Vagy csak |
| a világvégi, egyszeri méhkas, |
|
| körülforog a mély szibilla-kamra, |
| odalenn, ahol éjszaka úgyis |
| álmodunk, Isten legszebb töredéke, |
| pálmakertről. Szól a De profundis.
|
|
| De vályogházba belép-e az angyal? |
| Jegenyék közt eltéved a bozót. |
| Az úton részeg mind, és egy se szomjas. |
| Ó, még egy könyvet! Mallarmét! A szót! |
|
| S a tenger messze. Ó, jaj, Palinurus! |
| Veled hullt palló, kormány, evező. |
| A sár megköt majd. Látni érdemes volt. |
| Téged nem roncsol el csak az idő |
|
|
| Téged nem roncsol el csak az idő |
| A sár megköt majd. Látni érdemes volt. |
| Veled hullt palló, kormány, evező. |
| S a tenger messze. Ó, jaj, Palinurus! |
|
| Ó, még egy könyvet! Mallarmét! A szót! |
| Az úton részeg mind, és egy se szomjas. |
| Jegenyék közt eltéved a bozót. |
| De vályogházba belép-e az angyal? |
|
| Pálmakertről szól a De profundis,
|
| álmodunk, Isten legszebb töredéke, |
| odalenn, ahol éjszaka úgyis |
| körülforog a mély szibilla-kamra, |
|
| a világvégi, egyszeri méhkas, |
| négy lovas körbejár a hegyen, vagy csak |
| áhitatosan hét távoli szél, vagy |
| tükrök villognak testünk körül. Sebzett |
|
| embert veszít, ki látomást veszít. |
| „Hová lesz”, „honnét”, „mi lenne, ha egyszer” – |
| valahány elmegy itt, kapaszkodik. |
| Hullámtarajt zúz kövekre a forrás. |
|
|
| Téged nem roncsol el csak az idő. |
| Belép az angyal. Álmodj, Isten legszebb |
| töredéke. Szól a De profundis.
|
| Látomást veszejt, aki embert sebzett. |
| S mert embert sebzett, látomást veszít. |
|
|
Trója
|
Lakatos Istvánnak
| Nincs másik pálya, Hectorom. |
| átlósan föl-le jár. Sötét, |
| éjszaka sem. Trójának most |
| mert nem vigasz, csak dögvigasz: |
| és míg kemény tíz éven át |
| földnek hiszi, s árboc-kötél |
| neked nincs Ithacád. A Sors |
|
Változat balladára
| Egy szál nyirettyű ide-oda |
| jár a szemhatáron. Hófelhő |
| csüng a híd fölött. A lámpabél |
| az utolsó házban is végigégett. |
| Valahol sötéten énekelnek, |
| hangyaszerű vonulás. A sikátor |
| hirtelen véget ér. Dominus |
| a háztetőről, recésen imbolyog |
| a gyertya. Zárt spaletták. |
| Az őrmester a sortűz előtt |
| megkérdi, ki álmodott nagyobbat. |
|
Kései fürdőzés
| A félsziget. A félsziget. |
| Ökörnyálon hintál az esti bűvölet. |
| Fürdés a tóban. Meztelen. |
| Kit víz érintett, nem lehet gyökértelen. |
| A dombhajlatban nyáj halad. |
| Ábel terelt Káin földjére nyájakat. |
| „Kolomp szól.” Merre hallgatod – |
| azóta is a lábnyomodban baktatok, |
| ökörnyálon hintálok, esti bűvölet, |
| a nyáj, a tó, a félsziget, |
| s hogy nekem is szól juhakol, üszög, |
| lélekvesztő és kocsmaküszöb, |
| fürdés a tóban, éjfélkor, örökre – |
| áldó négy ujjam ott tartom fölötted, |
| félszigeten, vízen, kocsmában is, |
| holtodban is, holtomban is. |
|
Az ígéret*
| Akit nem lesnek alligátorok, |
| aki alatt a fatörzs nem recseg, |
| akit iránytű sosem boldogít, |
| mert az irányt a csontja mondja meg, |
| aki fakérgen ujjával haladva |
| megtalálja a bevésett betűt, |
| fölteszi róla, hogy családi ékszer, |
| mely a korhadt farostba beletűnt, |
| aki telepes szeretett volna lenni, |
| őshonos, ha nem reccsen a faág, |
| akinek angyal tapadt az ablakába, |
| akinek fölrázták a paplanát, |
| akit a hold szarvacskája vezérelt, |
| ahol végig ismeretlen a bozót, |
| aki tudta, hogy a szarvasokat lelőtték, |
| ahogy majd lelövik a hírhozót, |
| aki látta a fenyőtűhulladékot, |
| amíg a fogak csattognak odalenn, |
| egyetlen levegő-ígéretbe burkolódzik, |
| és előbb-utóbb azt mondja, jelen. |
|
Föníciai hajósok
| És mennek, elvakultan, messzire. |
| Egynek holmija van, másnak hite. |
| Ó, termékenység istennője, te! |
| Nem kérded őket, van-e folytatás. |
| A bíbor szájak étvágya oda. |
| Mállik, párállik minden birtokuk. |
| A kőtáblák elásva, régen, otthon. |
| Baál mennykőcsapása síkot ér. |
| Nem válaszol az egynemű anyag. |
| Az alfabéta nem jó semmire. |
| Fönícia halott, mert nincs hite. |
| A kőben két oroszlántest szorong. |
| Szűrt fény esőz az üres városon. |
| Palló, lajtorja sehol, csak az árnyék. |
| Az anyag tövén átfordult idő. |
| Byblos a halott szolgák városa. |
| Ég és föld közt rettentő szarkofág. |
| Az idő majd évekre hullik el, |
| mint szolgákra a szolgaság. |
| S ők mennek, elvakultan, messzire. |
| Astarte hitével, vagy nélküle. |
| Ó, örök hátizsák! Az örök hátizsák! |
| Hiába kérded, mi a folytatás. |
| Fölring a part, s egy délibáb vele. |
| S a partnak nincs vitorlamestere. |
|
London
| „Nem kell halkan beszélned. |
| Itt nincs lehallgató készülék.” |
| Öt percre voltunk a British |
| Museumtól, abban a nagyon |
| intellektuális negyedben, ahol |
| a cukrászsütemény is könyvek |
| közé ékelődik, s az ember elfelejti, |
| hogy a háború alatt elrabolták |
| a könyveit. A háború után meg |
| elkallódtak az al- és társbérletek |
| vizenyőin. „Nem kell halkan |
| beszélned.” Itt minden márványból |
| van és büszkeségből, a múzeum |
| földszintjén II. Ramszesz fej- |
| szobra végigsugárzik a főutcán, |
| akár a tagolatlan Sors. Minden |
| egészben van. Latin derű és |
| germán rend helyett mint fel- |
| fehérlő árny dől a falakból |
| az integritás, a birodalom |
| széthulltán túlnövekvő. „Itt nincs |
| lehallgató készülék.” Minek. |
| A festő bűzhödt járdakövei |
| s a költő álmatlan, vad város- |
| negyede rég felszívta a dögvészt |
| sikoltó utcalány éjszakai átkait, |
| félholt csecsemője éppúgy része |
| a Teljességnek, mint a könyvtár, |
| a piac, a gárdisták, a politikusok. |
| A szavak burka folyvást ugyanaz, |
| nyugodtan lehet igazat mondani. |
| Nem kell halkan beszélned – |
| de hangosan sem. Nem hallják. |
| A szó nem hallatszik Ithakáig. |
| A hajón elolvashatod a vándorlás |
| kitűnően dokumentált történetét. |
|
Depresszió
| A kavicsbánya nem jut fel a hegyre. |
| A kavicsbányát szégyelli a hegy. |
| A bányában csak akkor van világos, |
| ha valaki lámpával odamegy. |
|
| A hegynek múltja van. Szakadék, szikla. |
| Vessző, jobb kéz, ha kell, vizet fakaszt. |
| Csodák idején feldörren a bánya – |
| mint a hegyé, anyaga ugyanaz. |
|
| Nem keresik. Öngyilkossággal, bűnnel |
| van verve, aki végül odamegy. |
| Sötétje határt szab a horizontnak. |
| És hegyomláskor eddig jut a hegy. |
|
|
Az útirány
| S akkor a korlát meglazult. |
| Nem beszélt róla senkinek. |
| Csöndben figyelt. A héja tud |
| figyelni így, ha fenn libeg, |
|
| a csőr metszette folytatást, |
| a forgást, ahogy végbemegy, |
|
| – mint nyomtalan csatornabűz, |
| megtölti minden pórusát – |
|
| s hamuhodatlan visszahull, |
|
| egy felhőtlen, vad éjszaka, |
| s a hajókorlát felragyog. |
| ha ott vagy, és ha nem vagy ott. |
|
|
Firenze nehéz napjai
| apja, Yehiel már nem élt. |
| alkonyatkor megállt a nap. |
| Két gyertya közt az asztalon |
| lassan forgott a sorskerék. |
|
Csak szeretetből ér vagyon. |
|
Gerinced pénz veri agyon. |
|
Rossz jellemből lesz gyűlölet. |
|
Gyűlölködés nyomorba vet. |
|
Megaláznak, szeress megint. |
| Hogy kilobbant a gyertyaláng, |
| éjfélre kelve jött a hír, |
| hogy egy legendás vad spanyol |
| nyomán jön a kalmárvilág. |
|
Csak szeretetből ér vagyon. |
|
Gerinced pénz veri agyon. |
|
Rossz jellemből lesz gyűlölet. |
|
Gyűlölködés nyomorba vet. |
|
Megaláznak, szeress megint. |
| És utcahosszat vér csorog. |
| A hírek lenn száguldanak. |
| alkonyatkor megállt a nap. |
| A kormos gyertya csonkjait |
| egy kis cselédlány vitte ki. |
|
Egy firenzei konyhában
| Már csontja sem tapintható. |
| Ma már csak árnyék az a kéz. |
| repedt falú bögrédre nézz. |
|
| Kannádra nézz, ha végtelen |
| Ma már csak árnyék az a kéz. |
| Már csontja sincs – hogy érsz haza? |
|
| Itt csipke volt. A földre nézz. |
| árnyék csak, árnyék az a kéz. |
|
| Csak szeretetből ér vagyon. |
| Ott van minden a polcokon. |
| Csontja sincs, árnyék az a kéz. |
| Az égre nézz, az útra nézz. |
|
|
Daniela versei*
ötévestől tizenöt éves koráig
| Boldogtalan volt Schubert |
| ezért vagyunk mi boldogok. |
|
| Rangrejtve jár a földrengés, |
| Gondolj mögé, mit rejt a kés, |
|
| és szikrát vet a horizont |
| csak visszatérj, csak visszatérj |
|
| Mondják, a tenger semleges. |
|
| Sem gránit nem nő, sem bazalt |
| De a harangszó megszakad, |
|
| Az ablaküveg visszaretten. |
| Lila bója a szürkületben. |
|
| Ex manibus Iovis cibum captare solebam – |
| Mortuus est spiritus: humus in ore manet. |
|
| Én Jupiter keziből szoktam kapkodni az ételt – |
| Meghal a szellemem is: számban öregszik a föld. |
|
| Tudod már, mi az irgalom? |
| Hiába hallod, „el, el innen”. |
| Ne légy könnyed, ha ver az Isten. |
|
| Semmibe fordul a Teremtés. |
| S felsistereg a föld alatt |
| ama legelső összefüggés – |
|
| vízeséshez szól így az érc, |
| vulkán felett száll így a sólyom – |
| egy elszakadt köldökzsinóron. |
|
|
|
A havasokról
| Holdtöltekor, azt mondják, van egy vásár, |
| hol embert adnak, embert vesznek. |
| A hasadékon túl, a hegyen is túl |
| az angyalok hajókat delejeznek |
|
| Kifutni a nyílt tengerre egyszer…! |
| Gyermek keze az apjáéban reszket. |
| Üstfoldozók, ha erre jártok, |
| minek is vetnétek keresztet. |
|
| Az ablakban keskeny zongora hallgat. |
| Muskátlin ül egy akkordja, a legszebb. |
| A kiáltás, akár az egymásra dobott |
| csontok, évtizedeken átneszezhet. |
|
| Ahogy a tejből felhullámzik a tenger. |
| Ahogy a vasaló parazsán ők jeleznek. |
| Ahogy az angyal elfordul, mert nem lehet |
| nézni, mikor gyereket sebeznek. |
|
| Éjfél után, azt mondják, végre csönd lesz. |
| Se part, se horhos nem vár rájuk többet. |
| Alszik hajós, zsandár, katona, kalmár. |
| Tenger csillaga, világítsd meg őket. |
|
|
Japán-tenger, sötétedéskor
| És akármilyen maszkot ölt, |
| ő az első istenteremtmény, |
|
| És akárhányszor ránk esteledik, |
| ott a madár a sziklazátonyon, |
|
| De akármekkora csillagháló |
| a hálóban felütődik mindig |
|
| Mert akárhová tetted a képét, |
| körbefog, teafű agyagüregben, |
| akárhová tetted, ittmarad, |
|
|
Immanuel Kanttal, egy régi pénteken
| A fölegyenesedő országutakon |
| (mintha volna a télben délibáb: |
| rászűkül a szemem, akár a petróleum- |
| lámpa reszketeg fényére az üvegen át) |
| a vigasz lassan, aprózva érkezik, |
| nem a szférákból, csak az eperfa felől |
| hosszú, észrevétlen évtizedekig, |
| a fának szétrozsdállik a levele, és visszanől, |
| és emlékké hátrál mind, aki a fák közt elhaladt, |
| a múzeumi hős, akit egy szilárduló csizmanyom |
| őriz, miként ő kísérte volt az árnyakat |
| s maguk az árnyak is fönn az országutakon. |
| És a bakancsomba, emlékszem, ahogy illik, |
| tiszta kapcát tettem. Feljött a csillag. |
|
Seholsem
| Mélyéből mesterség kiált, |
| vagy kontinensnyi szégyen. |
|
| Vésni tanulság. Nem kenyér. |
| Egy barlang sincs, hol úr vagy. |
|
|
Egy magányos mesterhez
| Egyetlen jázmin-könnyűség a hold. |
| A templomtorony héja csupa szöglet. |
| Barlangba vágyó embrió-kobold, |
| a hold a torony oldalára görnyed, |
|
| a toronyívek lassan elfödik, |
| vad, ragadozó éjjeli növények, |
| körbefogják s az égbe földelik |
| azt, ami benne pillanatnyi lényeg. |
|
| És a torony a holdra menekül. |
| Szétfeszülnek az ívek, csúcsra futnak, |
| s a díszítmények gátlása mögül |
| akkordja szól a barokk mélabúnak – |
|
| zúgnak a fémes domborulatok, |
| teli jázminnal, teli ólmos éggel. |
| „A hold ma oly kerek!” – valaki így dadog. |
| És minden tornyot a földbe pecsétel. |
|
|
A jel meghosszabbodása
| Talán a cipők is magukban |
| beszélnek, mint a sírok odakinn, |
| vagy az emberek az utcán. |
|
| Tegnap egy orthopéd cipő sírdogált, |
| nincs, aki elhordja. Nem a tárgy szűnt meg, |
| hanem a használni tudása. |
|
| El lehet fogadni dísznek. Ott állhat |
| a vitrinben, egy ritkafogú baba és |
| két csésze mellett. Más úgysem fér el. |
|
| Kimarad a mankó, a fásli, |
| a leletek is kimaradnak, a kenőcs |
| megavasodik, minden elbarnul. |
|
| A képeslapon ceruzával az írás: |
| „Üdvözlet a váradi fások báljáról. |
| Egész este Magát emlegetjük.” |
|
|
Exotic, avagy zilált idő*
| A kert fölött a tűzijáték. |
| Francia tiszt a balkonon. |
| A tiszt karja a válladon. |
|
| A Rokumeikan terme hosszat |
| keringőt táncol. Mámoros vagy. |
| A tiszt szól: „Halni volna jó.” |
|
| szinkópa dörren, szól a jazz. |
| A sztyeppén túl Európa lángol. |
| Fiatal vagy és nem figyelsz. |
|
| Két test, egy lépés. Élvezed, hogy |
| ruhád selyem, inged batiszt. |
| Ahogy a holdfény lassan elfogy, |
|
| A krizantémsort szél borítja. |
| Innentől egy a testek útja. |
| A lábad térdig visszeres. |
|
| A halárus a halra rácsap. |
| És lángol három kontinens. |
| Telihold hangja. Merre látlak? |
| Megöregedtél, nem figyelsz. |
|
|
A madarakról
|
Jókai Annának
|
Ha a sirályok és a csérek |
|
egyszer Madagaszkárra érnek, |
|
álmukban feltűnik a norvég |
|
jégtábla képében a hollét. |
|
| Ülnek a parton folyton-folyvást, |
| a víz eloldja a szorongást, |
| a vízben víz, a vízben hal van, |
| és halál van, mely halhatatlan. |
|
|
De a sirályok és a csérek |
|
s a rosszfiúk elvágta csőrök |
|
nem felejtik a jégvilágot. |
|
Szorongás, hol a te fullánkod? |
|
|
Transzcendens etűd
| Ott akartam szeretni mindig, |
| Az alkony és az élet vége |
| egyformán irányíthatatlan. |
|
| Messziről nézem, ahogy indul, |
| tétovázik a szürkületben. |
| Felhőben áll a katedrális. |
| És nem érti, hogy hova lettem. |
|
| Ilyen szerelem soha nem volt. |
| A percek múlnak. Ráng az arca. |
| Gibraltár felől forgószél lesz. |
|
| És őt is, ahogy messze lépdel. |
| S egy olajfát, mely felsugárzik |
|
|
Druidák
|
Honti Máriának
| Holdfényes óceán. Bárhová |
| Evezősor. A tölgyes ég. Hogy |
| tagadnám meg? Véremből való. |
| Kétszer nyolc perc a part. |
|
A kastély előtt
| Mert minden fal több falrakást takar, |
| mert minden fal kezdettől otthonos, |
| mert kastélyfalak hiányaival |
| préri, puszta, sivatag, ugar |
| fel van szabdalva, mert tulajdonos |
| mindenki, aki követ kőre hányt, |
| s kőművesként is élte a hiányt, |
|
| mert malteros ruháján ott a folt, |
| hogy viszonyait az rendezze át, |
| s az elbitangolt és a birtokolt, |
| akár a volt s a másé-mégse-volt, |
| egyenlő rangra váltja föl magát, |
| mert minden más vasvilla-éjbe hull, |
| s ami rommá lesz, felmagasztosul, |
|
| mert falnak vetett háttal kell tovább |
| élni pusztában és sivatagon, |
| nézni kihamvadt kandallót s a fát, |
| mely félig égett és tükörbe lát, |
| s a fókuszban a régi fényfolyam |
| nem bír kitörni, melengetni se, |
| míg felszínén az árny lótusz-keze, |
|
| mert látni kell a sötét csarnokot, |
| az oszlopnál egy seprű elhever, |
| a múlt idő, mint porcelán, kopott, |
| nem tudnak külső fényt az oszlopok, |
| nincs, mit az ablak még halálra szel, |
| fagyott rügyekkel a cseresznyefák, |
| különlakozni nincs több külvilág, |
|
| mert a gránittömb a kapu előtt, |
| melyről lánc csüng a kockakőre le, |
| s a gálya, mely a tengerpartra nőtt, |
| ahol a szél nem ír homokredőt, |
| s nincs, aki eszmét társítson vele, |
| s az ottfelejtett fehér gyolcslepel |
| csak vérre gondol, másra úgyse kell, |
|
| s a falak alatt, az ásó nyomán |
| sorban vonulnak el a századok, |
| a templomon nem lebben néma szárny, |
| nem harsan hang a béna harsonán, |
| a próféta, akár a kő, halott, |
| a horizont a tengert elfödi, |
| Atlanti, Balti, Káspi, Földközi, |
|
| az ereket a nagy kéz rád köti, |
| lefognak az évezredes romok, |
| mozdulni sem tudsz, és a bábeli |
| csöndben magát rettegve átveti |
| a fényfolt, s az útszélen imbolyog, |
| ott, ahol végképp nincs már semmi nyom, |
| itt volt a bakter háza egykoron, |
|
| egy lépés: vérehulló fecskefű |
| és zöld hunyor emléke kőhöz ér, |
| s a kő alatt a kő is megfeszül, |
| és a tető cseréppé testesül, |
| s a harangszó mint tornyokon a bőr, |
| földön hunyor, kő, lépés, fecskefű, |
| mert rommá lenni mégsem egyszerű, |
|
| mert minden rom épséget álmodik, |
| s a toronytérbe úgy dől az idő, |
| hogy gazdátlannak azt sem látod itt, |
| ki a kőből jobb létre változik, |
| s új évezredig mondja el a kő, |
| hogy földje gyulladt, és álma lobos. |
| Mert minden rom kezdettől otthonos. |
|
|
A fogadtatás
| A külső ajtón lépcsők árnya volt. |
| És pincegádor a másik alatt. |
| Egy újabb ajtón félméter sötétség. |
| A belső ajtó nyitva. Benn a kék ég. |
|
| A padlón, középütt, a sárga árny. |
| Rossz hátizsák, lefoszlik, mint a szárny. |
| Kopaszra nyírt fej, pillantás a lépcsőn. |
| Senki sem mondja: „Eljöttél, de későn.” |
|
| Hát eljöttél. A falon ott a kép. |
| Padló, fal, ajtó, minden a tiéd. |
| A szög megmozdul, keresztben a holnap. |
| Még ellenállsz a más dimenziónak. |
|
|
A repülőút
| A virrasztás most már halott. |
| – felhőcsomók – kávét, teát |
| és rendelünk, kávét, teát |
| – inkább, mint éhhalált – |
| mert semmi jel az ablakon, |
| hogy azt a kávét vagy teát |
| és hallgatnak, felhőkön át, |
|
Az evezés
| hogy el van-e zárva a gázcsap, |
| vásárlótáska a kilincsen, |
| a hullám mindent visszavon, |
| s az ajtófélfán ott az Isten. |
|
Az időtlenség
| Sötét a part. A kő, a fák, a tó. |
| Tömör formák, szikkadt vésőcsapás. |
| „Hűvös és angolosan elegáns |
| Szobortestén nem üt át a való.” |
|
| Időtlen éjben mi az a „való”? |
| Laza, lemásolt szőke lobogás, |
| hol minden ásó csak kívülre ás, |
| s az idők verme kétszer lakható. |
|
| Aztán kihűl a víz s a pillanat. |
| Szoborbelsőből árad a veszély. |
| „Csupasz testén vad kőformáinak |
|
| átüt a fojtott, elvont szenvedély.” |
| Szélben járnak a jó céhmesterek. |
| A hőfok nem véd, csak a műremek. |
|
|
A kézirat
|
Réz Pálnak
| Nehéz elhinni, nehéz mondani |
| – de minek mondjuk újra, ami könnyű –, |
| velünk egy korszak öregszik, Pali, |
| s ha már túléltük, jobb, ha megköszönjük. |
|
| Megtörtünk? S földig hajoltunk? Alig. |
| Egy kézirattól szétnyílott az öklünk, |
| s fohász helyett ha körbezárt a ring, |
| embert sosem, csak antikvát ütöttünk. |
|
| De végre, mondja, van-e mibe hinni? |
| A mesterségen túl, majd, az azúrban, |
| hol nem göröngybe botlanak a lelkek, |
|
| megtudjuk-e a húrt, amin az Úr van? |
| S hogy lehet élni, ha már nincs mit írni, |
| az ismeretlen, végső szeretetnek? |
|
|
A jelentés
| Ez a kadáver agnoszkálhatatlan, |
| szólt a halottkém. Azt hinnők, ez ő, |
| holott csak identifikálhatatlan |
| a dekomponált jelentésmező, |
|
| így minden „ő”-t és „mégsem ő”-t ma néma |
| és végtelen negáció hat át, |
| a temporális vetületben miénk a |
| referencializálhatatlanság. |
|
| Tér- és idő-koordináták között |
| az összes paradigma az, ami: |
| a fenomént szuggeráljuk a födött |
| osszáriumba visszametszeni. |
|
| A kadáver nem korpusz! Vége most már. |
| Kelt ’negyvenkilenc október, Segesvár. |
|
|
A szédület
|
Buday Mariannak
| Hogy mi történt a kútnál, nem tudod. |
| Csak körülállták csendben a kutat. |
| Azt álmodták, átlényegülnek, |
| míg lánggal el nem ég az ünnep, |
| s a tenger kettécsap és véget ér, |
| a vízmosásból pedig fagyökér |
| mered a kiszemelt bölcső fölé, |
| mint évezred a pillanatra lép, |
| amely nevet ad hazugnak, igaznak. |
| Hét az álom, hét a tehén, hét az asztag, |
| s a tény a név alatt lassan elforog. |
| A kutat betemeti a homok. |
| Ami lefödött, értelmezhetetlen. |
| De esély vár az elforgó makettben – |
| s az év, a tűzre szánt bokor és lenn, |
| az országutakon a széttartó félelem, |
| a felforrósult jelcsoport a rideg |
| világban a váltást nem könnyíti meg. |
| Forog az év, a láng, a sivatag, |
| a sír, a nádas, az országutak, |
| és ők is, mindig, akik körben állnak, |
| s a homokban a semmit figyelik. |
| De érintése Ramszesz bársonyának |
| itt maradt aztán, évszázadokig. |
| Kutak fölött, gyökér alatt. |
|
A pálmakert
|
Timár Györgynek
| Mint aki meglátta a spanyol kerteket, |
| s nem tudja, mihez, kezdjen Afrikával, |
| a szárnyas idő megállt a révkalauz felett, |
| s bármerre húz a döntés súlya, rávall, |
|
| mint aki a Genezis fölött érzi, hogy |
| a szó átzuhan a város orgonáin, |
| s ha nem írja meg, már tornácán kifogy |
| a hit, hogy tárgyi tévedés volt-e Káin, |
|
| mint aki felé folyvást kardhegy közelít, |
| mint aki folyton-folyvást a kardélt tudja, |
| úgy nézte íróasztalán a papírt, |
| hogy fut rajta a pontatlanság útja. |
|
|
| Ilyenkor, azt beszélik, felordított. |
| Megtehette, még volt ordítani hangja. |
| A ház gyakran üres. Vagy van valaki ott. |
| A papír az íróasztalt betakarja. |
|
| Betakarja a boltívet, a házfalat, |
| amelyet teleírtak, a virágokat, |
| a kapurácsot, az ösvényt a ház alatt |
| s azt a talyigás embert, aki kalap- |
|
| levéve áll a hegyoldalban, mivel |
| megszólaltak a város harangjai, |
| konganak a folyó hosszában, menni kell |
| mentésre, árvíz van, tűz van, hallali, |
|
| szól a vadászkürt, dobpergés, riadó, |
| normann és vandál és vizigót seregek |
| ömlenek, a folyó örvénylik, felbolygó |
| repülők járnak a ház körül, elered |
|
| orrából, szájából a vére, ahogy ott |
| fuldoklik papírok, papírok, papírok |
| tonnányi halma közt, Istenem, ki vagyok, |
| föld kong és levegő, mert amit leírok, |
|
| méhdongás, egyetlen apró méh dongása, |
| s azt állítom, árvíz, tűzvész, vizigótok, |
| s azt hiszem, magam lettem Ábel mása, |
| s futok, mint spanyol kertek alól a mórok. |
|
|
| Nem látni, a házhoz kik közelítenek. |
| A pálmafák szimmetriája véges. |
| Csak nő a tonnasúly. Nem kérdezi, minek. |
| A szárnyas csendben talán még elég lesz. |
|
|
Az utazás
|
Szécsi Magda képére
| s az elhanyatló nagy folyam |
|
| álmatlanabbul száll a hold |
| mint hogyha szétkúszik a völgy |
|
| a pallér jár hogy higgy neki |
| holott csak magát hirdeti |
|
|
Az átok
| Jól van. Legyen hát tiéd Gallia. |
| Hispánia tiéd. Britannia, |
| mind meghátrál, meg kell hátrálnia. |
|
| A hegyormok és a beltengerek, |
| a vitorlák a tengerek felett, |
| a kolosszusok az ormok felett, |
| oszlopcsarnokod és szókészleted, |
|
| csillagjósaid csillagideje, |
| váteszeidnek a madár bele, |
| vadászaidnak fák lehelete, |
| papnőidnek az olajmécs leve, |
|
| minden az övék, minden a tiéd, |
| a történeté minden, ami szép, |
| én meghalok, és Gallia tiéd, |
|
| én itten fel fogok most botlani, |
| és nem tudom többé, Európa mi – |
| te élsz, és Brutushoz fogsz szólani. |
| Idézz majd meg. Idézz meg, római. |
|
|
Az ecset
| Csak egy lépés. Bőrszíjas papucsával |
| átlépte a vakondtúrásnyi dombot. |
| Fenn, a háztető kettős magasán a |
| halszemekben kitáruló koboldok, |
|
| a lakkgerendák vízszintes folyása, |
| a szent forrás, ahogy a kőbe vágyik, |
| a juharfa, ahogy a szél bejárja, |
| az ecset, ami helyett nem lesz másik, |
|
| se másik szél, se másik falevél, |
| forrás, szentség, de gerenda se, kő sem, |
| halmaz vízszintje, magaslati cél, |
|
| és domb se lesz, hol vakond túr erősen, |
| és nem lesz lépés, se bőrszíj, se lakkfa. |
| S az ecsetet kard görbülete lakja. |
|
|
A Kék Vonat
|
Szabó Évának
| Minthogyha mindig gyertya égne, |
| csak gyertyafény és sírkövek, |
| s a sírkövek a gyertyafényre |
| mint a borostyán, fénylenek, |
|
| a barnult kő mélyén a zárvány |
| a tenyérnyi ablakvilágnál |
| növendék barmok rajzanak, |
|
| a Kék Vonat! az ment el itt hát! |
| az ment el itt! a Kék Vonat! |
| Az ember azt se tudja, mit lát, |
| Gare de Lyon, expresszvonat, |
|
| szempillantás a lagúnákig, |
| oldalt varázsos számjegyek, |
| a Kék Vonat! az ment, az állt itt, |
| s a barmok föllélegzenek. |
|
|
Egy kínai császárnéra*
| Márványlépcsője por. Kertje kihalt. |
| Könyvespolca a halál fogsora. |
| A tiszteletbe burkolt ostoba |
| nem érti meg, hogy gyógyulni akart. |
|
| A száraz ág, kit többszáz éve hajt |
| küszöbe körül a szél ostora, |
| nem porlad el, és nem hajt ki soha, |
| akár a seb, a folyton felvakart. |
|
| De aki, mint a nyers hús vele élt, |
| és kopogást hall, ahol nincs a ház, |
| és örök selyemruha-zizegést, |
|
| és gyűrött párna fölött lapozást, |
| az tudja, hogy az akarat kevés. |
| Hogy többre képes az a száraz ág. |
|
|
Ami belőle megmaradt
| A kávéház elérhetetlen. A |
| vad csillárfény, a felfújt függönyök, |
| a tömött zaj húsz márványasztala, |
| a nevetés az ablakok mögött, |
|
| ahogy mindenki nyerítve együtt |
| van, míg meglebben egy hosszú kabát, |
| „Hol találom…” és ügyetlen, petyhüdt, |
| és szag kíséri az ösvényen át – |
|
| Anna örök – és Gioconda-mosoly – |
| Beatus ille – Lady Godiva |
| mezítelen lép át a városon – |
|
| Thonuzoba – Utolsó vacsora – |
| szonett, szonett, Fructidor és harag – |
| ennyi, ami belőle megmaradt. |
|
|
Téma
|
Szakolczay Lajosnak
| Lehullt a hó és vele hullt a Semmi |
| a hó fényét nem tudta elfeledni |
|
| de látni sem ahogy a búcsú árnya |
| az elhagyottak álmát körbejárja |
|
| és az álomban leapad a méreg |
| mert mások álmát megmérgezni vétek |
|
| mert tudja még büntetlen eltünőben |
| hogy mondatai ott lesznek hol ő nem |
|
| haja kihull és elreked a torka |
| a vasúthoz már nem mennek naponta |
|
| valahol mégis az országhatáron |
| föl-le jár az a mérgezetlen álom |
|
| a hó fényét nem tudja elfeledni |
| lehull a hó és vele hull a Semmi |
|
|
Rondo capriccioso
| Ahogy a tompaszöggé táguló |
| ablakrésben egyszer megáll a hó |
|
| s a rézkilincs az éjszakai fényt |
| keresztbe fogja mint a dárdavég |
|
| mint madárszárny időtlen körbejár |
| ne mozdulj most az álom exponál |
|
| a haj kihull és rekedt a torok |
| megy a vonat de nincsen semmi ott |
|
| minden itt van a dárdavégnyi fényt |
| mozdulatlanul érzi majd a térd |
|
| ahogy a tompaszöggé táguló |
| ablakrésben egyszer megáll a hó |
|
|
| Ahogy a szobrot átjárja a Semmi |
| és mégsem válik semmivé a test |
| ráépült múltját nem lehet feledni |
| mint a hóesés oly tökéletes |
|
| ahogy a hosszú ablak rése lassan |
| ráélezi az éjszakai fényt |
| mely csigolyák közt dárdavég alakban |
|
| a szobor előtt eltompulva térden |
| míg a távolban kapu nyikorog |
| az ablakrésben és a hóesésben |
| s a dárdavégben ő is érzi hogy |
|
| ráépült múltját nem lehet feledni |
| ahogy a szobrot átjárja a Semmi |
|
|
| Valahol mégis az országhatáron |
| föl-le jár az a mérgezetlen álom |
|
| lejár az óra csupa vágy az őrszem |
| intézkedése pontos és erőtlen |
|
| valahol mégis az országhatáron |
| föl-lejár az a mérgezetlen álom |
|
|
| Kongva kilép. A régibe már |
| nem tudna visszamenni. Az ablak- |
| keret és a lépcsők közé valaki |
| belevert néhány vasszeget. A nagy |
| szegek látványa a térdére |
| fokozza le. És aztán leporolja. |
| De néha nem. Utcán sodródik, |
| söröskupát fog, mindegy, mit szólnak, |
|
jawohl, mein Schatz. Reggelire szalonna, |
| véreshurka, másik fogorvoshoz |
| fog járni, végigmegyen a várón, |
| a perzsaszőnyegen – les nouveaux riches –, |
| zakózsebében névjegy, ott ül ő is. |
|
| Ahogy a tompaszöggé táguló |
| ablakrésben egyszer megáll a hó |
|
| minden itt van a dárdavégnyi fényt |
| mozdulatlanul érzi majd a térd |
|
| a haj kihull és rekedt a torok |
| megy a vonat de nincsen semmi ott |
|
| mint madárszárny időtlen körbejár |
| ne mozdulj most az álom exponál |
|
| s a rézkilincs az éjszakai fényt |
| keresztbe fogja mint a dárdavég |
|
| ahogy a tompaszöggé táguló |
| ablakrésben egyszer megáll a hó |
|
|
|
Egy régi vers visszhangja*
| ahogy az emlék és az ikra, |
| csomósodik köréd, király, |
| az, hogy rálátsz az álmaidra. |
|
| S mint elrabolt sublód felett |
| egykor a birsalmák nyugalma, |
| lassan úgy fordul nyomtalanra. |
|
| Töltenéd mérged a bolondon? |
| Megcsikarnád az ismeretlent? |
| Elmegy a vers is, mint a hormon, |
|
| nem élted át, mi visszarettent – |
| s a bozóttűzből fel, tova |
| száll, száll az Isten madara. |
|
|
Mert támasztani tud
Az idő tenger nélkül elgondolhatatlan |
|
| Honnét ez a varázslatos kastélyba- |
| zártság? Ez az összenövés a test |
| nyűgeivel? Ez a réveteg bele- |
| fogódzás a megtörtént, de soha |
| ki nem mondott jóslatokba? A kor |
| és a korszerűtlenség szánalmas, |
| mert visszatérő párviadalának |
| rettenetébe? Honnét ez az örök |
| kóborlás a lovagterem falai |
| előtt? Nincs a teremnek mélysége? |
| ajtaja? nincsenek piros-kék mintás, |
| boltíves ablakai? nincs kémény? |
| nem hallatszik be a házi kísértet |
| spaletta-nyikorgása, hogy jelezze |
| az utat? |
Honnét ez a varázslatos |
| tengermoraj? Ez a túlnövés a test |
| múlt idején? Ez az emléktelen, de |
| sohasem álomtalan támaszkodás |
| a révületre? Ez a bizonyosság, |
| hogy ami támasztani tud, annak |
| nincs kora? Honnét ez az örökké |
| tartó napsütötte lengés, éjjeli |
| derengés a meghatározott falú |
| hullámokon? Nincs erőszak a holdban? |
| nincs véges végtelen? nincsenek zöld |
| hínárral végigfuttatott halottak? |
| nincs magasság? nem hallatszik föntről |
| a delfin csobbanása, hogy szétvágja |
|
|