A kastély előtt

Versek
1998–2001

 

 

 

 

Hálaadás-parafrázis

Szememnek Weöres nyitott új mezőt,
Illyés tanított ízére a dalnak,
és Pilinszky, hogy meg sose hajoljak
a korszellem s a kordivat előtt.
Elkésett időm egén ők lobogtak,
mint fároszok, vezérlő tűzjelek.
A deszka: vers, ezt Ágnes mondta meg,
s Vas Pista, hogy a visszhang is vacoghat.
Negyventől tettem magasra a lécet.
A kicsi térben megidéztem Yeatset.
Ők lánggal égnek, én vagyok az emlék.
Oltárom nincs. A század félhomályán
hat nagy halottat burkol gézbe hálám.
Bárcsak a porban lábnyomuk lehetnék.

 

 

 

De profundis

 

 

 

 

Sivatagi törvény

Kosztolányi emlékének

 
Az ember végképp egyszeri.
„Jólismert” csak a rézkarc.
Ahány példánya létezik,
ép, mint a repüléstan,
mely lehatol a porszemig,
ahogy fölébe nőhet,
s fölénnyel méri terheit
a szorító időnek.
De gőg s alázat nem segít,
hol mélyebben a lényeg.
A tenger kettéválik itt,
a pálmák összeégnek,
és útra hajt, és úton áll
a sivatag sakálja.
S a Szfinx, akit nem köt morál,
nem néz le rá. De látja.

 

 

 

Őrizetlenül*

 
 
egy sziluettben
felébred az őr
Itámár Jáoz-Keszt
 
Egyszercsak nincs több szemtanú
sem a jóra sem a rosszra
a rom leválik az időről
hogy magát sokszorozza
a fákból elmarad a szél
az ágak összeverten
cellafalat támasztanak
a széttördelt keretben
kerékbe törve a föld az ég
a zöld palást a kék palást
foszladó rongya mit takar
kígyómarást
mért mondaná a táj magát
azt mondja csak elég
húsz negyven ötven év a füst
„hamvadó cigarattavég”
és bakó és deres és kaloda
és guillotine a vagonkerék
az inkvizíció egyszervolt holnemvolt
kelléke az a kerék
a marhabillog leválik az időről
mosópor-reklámban a folt
nincs már aki a bordáiban őrzi
hogy az országút és a hold
között hangtalanul felbukott
a test amely arra volt
kiszemelve hogy kiváljék
mert egyetlenegy mert azt a sikolyt
akkor egyszer az ő torka-vére
szöktette fel ahogy kivált a többiből
ahogy emelkedett dőlt zuhant szállt
és elvált az árnyékától hogy az őr
amint bestialitása sziluettjében
magához tért amint magas-
lesen tudta magát az őr
és képesnek hogy vadat
is lőjön s egybemossa majd
emlékeit hiszen nincs tanú
a félelemre kerék kerék kerék
gurul
s ott van az ég alul
ezt gondolta az őr
ahogy a golyó átégett az éjszakán
ott elől
Shell Oil
azt hiszed olajfolt van ott
árnyék ahogy eleshetett
ahogy a föld foroghatott
ahogy egy orgona zúghatott
ahogy elnémulhatott
ahogy a szél most is vacog
egy pár bakancs topoghatott
azután elválik a lépés
fullajtár hintó nincs velünk
„megkönnyezetlen kell
hamuhodni” letűnt
világot temetünk
eső eső eső zuhog
s a nyolcadik napon
senki sem kérdi majd mi volt
céltalan és oktalan
s ha árnyát is elűzi a vidék
leválni az időről
hol lesz akkor az ég

 

 

 

Sztatika

Semmi sem függ a holdtól
(nehéz megérteni),
tengert dagaszt, nőt roncsol,
van benne isteni;
Akteonnak erőt ad
(Diána nincs sehol),
nyakát nyújtja a rőtvad,
és verset szimatol.
Fehér fények lobognak
vak történés helyett.
A név nem márka holnap,
csak az óvóhelyed,
elrejtőzöl Korinthosz
sziklái tetején,
beszélsz és meg sem ingasz,
én te vagyok, s te én.
Nem változunk. A hold sem.
Az inga megmered.
Körülfogja a holttest
a hátgerincedet,
és idéznéd napestig
a tengermormolást –
mint temetők felejtik
az időszámítást.

 

 

 

Gershwin

A testből vágyott el, nem
a kontinensből. A zárt ruhák,
a zárt csókok, a zárt hangok
világa taszította messzire,
héját a légörvény. Fiatalon,
amikor szökőkutat látott,
azt gondolta, erő. A víz ereje.
Kilencágú szökőkút, a születés
tengermélyi robbanása, emblematikus
zene. Később, megmerítkezvén, rálátott,
ráérzett, ráhallott, kilencvonalnyi
önimádat csap le a peremkövezetre,
a víz mélyén megbetonozva is
víz van, mozdulatlan akkordok
tetszelgő lényege; és felszínes színeváltozás,
ha esténként bevilágítják a vízsugarakat
kékkel, zölddel, sárgával, tűzvörössel,
és szaporodnak a színárnyalatok,
mint az őrület változatai. Az italok,
a gyógyszerek csupán síkban kínálkozó
alapjai egy-két vad zongorista sehol sem
kikötő hörgésének, leszáll a szégyen,
felszáll a zene. Kilencvonalnyi
önimádat. Lecsap a billentyűkre
a légörvényből a héja, zárt hangok,
zárt csókok, zárt ruhák szakadnak
fel véresen a csőre nyomában, a szárnya
dobverés, a víjjogása szinkópás rézfúvós-
menekülés az elemi lényeg elől,
egy kontinensből vágyott el, mohó
és vétkes lelkiismerettel, kiszolgáltatott
testtel, véget nem érő éjfél utáni órákkal,
édes, hímnemű bábzenével, azért járt
kilenc lábon a peremkövezet fölött,
kék-rosszhangulatban azért volt otthon
minden elrongyolt frakkban, ismeretlen
bőrben, bőrszínben, sohasem próbált
szaxofonsivításban, azért torpant meg
hirtelen hangot hallva az Ötödik sugárút
és a Negyvenkettedik utca sarkán a mocsokban
feltisztuló járdaszegélyen, azért, azért hullt térdre –
és a kontinens utolérte.

 

 

 

Egy határszéli temetőre

Ki alszik itt? Ki alszik itt?
Kiből törekszik ennyi múlt?
Repedt a kő és névtelen
és rózsaszín és elvadult.
Fenn várrom, fennsík, borvidék.
A kocsma zeng, a kocsma zeng.
Rugózik a táj mértana,
és elveti a névtelent.
Évforduló ha érkezik
és koszorú és gyászbeszéd,
eljön a nép, eljön a nép,
s éjjel a követ hordja szét.
Fehér falú imák alatt
copfos pogány maradt a hit.
Nincs lélek, hogyha nincs neve.
Ki alszik itt? Ki alszik itt?
Férfi lehetett, szépnevű?
„Mutter”-t mondott, „idesanyá”-t?
Mint a jégesőt élte át
a temető gyalázatát?
S túlélte-e? túlélte-e?
Ha egyszer névtelen kihullt,
mit ér népének végzete?
Mit ér a történelmi múlt?!

 

 

 

Íróhalál

 
„Meghalt N. Gy., volt író és
volt hírlapíró…”
Testamentum-újsághír
 
Nem. Gyászjelentést nem lehet
odaátról érvényesíteni.
Visszahördülni, mint ha vödör
csattan a kútban. Az ember az, ami.
Omnis moriar. Meghalunk,
mindenestül. Semmi se „volt”.
A jelen hullik velünk, ahogy
szétporladó szikláról madár sikolt
a naplementébe: mára vége.
Ami van, veszendő és végleges.
A feltámadás nagystílűsége ez.
Nem mozdít rajta visszhang,
se káprázat, se vásár.
És Istenre vagy emberre fonódó
bölcseletek minden kötélzete
álság, ha a nagytükörben
végképp bevallatlan marad,
hogy szeretted a mondataidat,
s úgy zuhantál magadba,
mélybe, magasba, mélybe,
mint lebontott templom köve
a sarki ház tövébe,
kőpor, sztetoszkóp, morfium,
hörgés, függőón, ágytál –
a szavaidban te pontifikáltál.

 

 

 

Vadászat 2000-ben

Egy őzbak jár a parton.
A történet kihal.
Az árkot fű borítja
elnyűtt imáival.
A perspektíva csúcsán
a szétfeslő idő.
De egyformán mered rá
ablak vagy puskacső.
Torzonborz háztetőktől
kell még búcsúznia.
És elnyilall, miként az
utolsó hettita.

 

 

 

Föníciai írástudó

És akkor hátravolt a háza még.
Az ablakból a kék-zöld cédrusok.
A két hajó egymás falára ring,
ha az öbölre esti szél zuhog.
Majd elindulnak Karthágó felé,
majd fehér éllel vág a kelta part,
a hajósok mind vért öklendenek,
de a vitorla majd végig kitart.
Csak bíborért, csak mérges fűszerért,
csak üvegért, csak tompa mámorért,
csak Astarte kis fémszobraiért
és semmi-mellű ibér lányokért.
Mi vonzza őket mégis vízre el?
A hullámtest mint végső oltalom?
Szabadnak gondolt, nyers formáival.
a véges árucsere-forgalom?
Byblos nem tudja, hová lett az ég.
És éjjelente perzsák siklanak.
Mint fönn felejtett szarkofágfedél,
a városra a múltja rászakad,
két követ ásnak az udvarban el,
rajtuk az ugariti alfabét.
A vitorlák sehol sem látszanak.
És akkor hátravolt a háza még.

 

 

 

A Gare de l’Esten

 

Voltak idők, amikor emberi városok

– Firenze, Granada vagy Bizánc –

az emberi képzeletnek adtak kifejezést;

ha a mi időnk nem ilyen, azért nemcsak

a gazdaságot kell hibáztatni,

de kultúránkat is, melynek képzelőereje

csődöt mondott.

Kathleen Raine

 
Berlin Párist dalolja. Berlint Páris.
A daluk intertextuális.
A vonat sziszeg, a vonat dohog.
A történeti kontextus halott.
Felszáll a bolond-sok álom fia,
megigézi a koherencia,
a sín végéről sírkert szele jő,
határtalan a jelentésmező,
csak épp deformált, ami lineáris:
szent ámulások, Isten veled, Páris,
vad tor vár minket, tűzcsóvás szilárdság,
hegy és tenger övezete szituáltság,
e koldus, zűrös, bús világ pedig
– historikuma bár repetitív –
a szövegalakítás szintjén
daltalan, mint kutya mögött a sintér,
fagyos lehellet, hullaszag-Bizánc,
mely már nem tudja, mi az asszonánc,
tárgya a sorsa, sírva követi,
redundáns lelke ezt követeli,
aztán kinyúlik bután, hidegen
az érdekeltté nem tett szövegen,
melynek jelentéshorizontja dermed –
ó, szótlan, forró, illatos szerelmek,
Flórenc, Granada, Páris fellobog –
a vastengelyen vágtat egy halott.

 

 

 

Okigbo megfordítja a nsukkai arcvonalat*

 

1

Hullámtarajt zúz kövekre a forrás.
Valahány elmegy itt, kapaszkodik.
„Hová lesz”, „honnét”, „mi lenne, ha egyszer” –
embert veszít, ki látomást veszít.
Tükrök villognak testünk körül sebzett-
áhitatosan. Hét távoli szél, vagy
négy lovas körbejár a hegyen. Vagy csak
a világvégi, egyszeri méhkas,
körülforog a mély szibilla-kamra,
odalenn, ahol éjszaka úgyis
álmodunk, Isten legszebb töredéke,
pálmakertről. Szól a De profundis.
De vályogházba belép-e az angyal?
Jegenyék közt eltéved a bozót.
Az úton részeg mind, és egy se szomjas.
Ó, még egy könyvet! Mallarmét! A szót!
S a tenger messze. Ó, jaj, Palinurus!
Veled hullt palló, kormány, evező.
A sár megköt majd. Látni érdemes volt.
Téged nem roncsol el csak az idő
 

2

Téged nem roncsol el csak az idő
A sár megköt majd. Látni érdemes volt.
Veled hullt palló, kormány, evező.
S a tenger messze. Ó, jaj, Palinurus!
Ó, még egy könyvet! Mallarmét! A szót!
Az úton részeg mind, és egy se szomjas.
Jegenyék közt eltéved a bozót.
De vályogházba belép-e az angyal?
Pálmakertről szól a De profundis,
álmodunk, Isten legszebb töredéke,
odalenn, ahol éjszaka úgyis
körülforog a mély szibilla-kamra,
a világvégi, egyszeri méhkas,
négy lovas körbejár a hegyen, vagy csak
áhitatosan hét távoli szél, vagy
tükrök villognak testünk körül. Sebzett
embert veszít, ki látomást veszít.
„Hová lesz”, „honnét”, „mi lenne, ha egyszer” –
valahány elmegy itt, kapaszkodik.
Hullámtarajt zúz kövekre a forrás.
 

3

Téged nem roncsol el csak az idő.
Belép az angyal. Álmodj, Isten legszebb
töredéke. Szól a De profundis.
Látomást veszejt, aki embert sebzett.
S mert embert sebzett, látomást veszít.

 

 

 

Trója

Lakatos Istvánnak

 
Nincs másik pálya, Hectorom.
Az álom elriad.
Esélyhiány taglózza le
a katonáidat,
a részeg horkolás a hold
s a városfal között
átlósan föl-le jár. Sötét,
meghurcolt testedet,
amely durván beledagadt
a gyeplőszár közé
és kérdező árnyékodat
az út nem tudja még,
éjszaka sem. Trójának most
a madár sem felel,
a kőben sejtig ér a tűz,
a víz lovat visz el,
s a levegő lefödte már
a romba zárt időt,
melyben a bosszú éthosza
holtoddal összenőtt,
mert nem vigasz, csak dögvigasz:
Achilles is halott,
és míg kemény tíz éven át
Ulixes a hajót
földnek hiszi, s árboc-kötél
mítoszkörébe lép,
s évezredek élik vele
túlcsordult életét,
neked nincs Ithacád. A Sors
a gőgtől messze hajt.
És Ulixest fölismeri
öreg kutyája majd.

 

 

 

Változat balladára

Egy szál nyirettyű ide-oda
jár a szemhatáron. Hófelhő
csüng a híd fölött. A lámpabél
az utolsó házban is végigégett.
Valahol sötéten énekelnek,
hangyaszerű vonulás. A sikátor
hirtelen véget ér. Dominus
vobiscum. Macska mered
a háztetőről, recésen imbolyog
a gyertya. Zárt spaletták.
A nyirettyű ide-oda jár.
A torony eléri a holdat.
Az őrmester a sortűz előtt
megkérdi, ki álmodott nagyobbat.

 

 

 

Kései fürdőzés

A félsziget. A félsziget.
Ökörnyálon hintál az esti bűvölet.
Fürdés a tóban. Meztelen.
Kit víz érintett, nem lehet gyökértelen.
A dombhajlatban nyáj halad.
Ábel terelt Káin földjére nyájakat.
„Kolomp szól.” Merre hallgatod –
azóta is a lábnyomodban baktatok,
ökörnyálon hintálok, esti bűvölet,
a nyáj, a tó, a félsziget,
s hogy nekem is szól juhakol, üszög,
lélekvesztő és kocsmaküszöb,
fürdés a tóban, éjfélkor, örökre –
áldó négy ujjam ott tartom fölötted,
félszigeten, vízen, kocsmában is,
holtodban is, holtomban is.

 

 

 

Az ígéret*

Akit nem lesnek alligátorok,
aki alatt a fatörzs nem recseg,
akit iránytű sosem boldogít,
mert az irányt a csontja mondja meg,
aki fakérgen ujjával haladva
megtalálja a bevésett betűt,
fölteszi róla, hogy családi ékszer,
mely a korhadt farostba beletűnt,
aki telepes szeretett volna lenni,
őshonos, ha nem reccsen a faág,
akinek angyal tapadt az ablakába,
akinek fölrázták a paplanát,
akit a hold szarvacskája vezérelt,
ahol végig ismeretlen a bozót,
aki tudta, hogy a szarvasokat lelőtték,
ahogy majd lelövik a hírhozót,
aki látta a fenyőtűhulladékot,
amíg a fogak csattognak odalenn,
egyetlen levegő-ígéretbe burkolódzik,
és előbb-utóbb azt mondja, jelen.

 

 

 

Föníciai hajósok

És mennek, elvakultan, messzire.
Egynek holmija van, másnak hite.
Ó, termékenység istennője, te!
Nem kérded őket, van-e folytatás.
A bíbor szájak étvágya oda.
Mállik, párállik minden birtokuk.
A kőtáblák elásva, régen, otthon.
Baál mennykőcsapása síkot ér.
Nem válaszol az egynemű anyag.
Az alfabéta nem jó semmire.
Fönícia halott, mert nincs hite.
A kőben két oroszlántest szorong.
Szűrt fény esőz az üres városon.
Palló, lajtorja sehol, csak az árnyék.
Az anyag tövén átfordult idő.
Byblos a halott szolgák városa.
Ég és föld közt rettentő szarkofág.
Az idő majd évekre hullik el,
mint szolgákra a szolgaság.
S ők mennek, elvakultan, messzire.
Astarte hitével, vagy nélküle.
Ó, örök hátizsák! Az örök hátizsák!
Hiába kérded, mi a folytatás.
Fölring a part, s egy délibáb vele.
S a partnak nincs vitorlamestere.

 

 

 

London

Hédával, 1968-ban
 
„Nem kell halkan beszélned.
Itt nincs lehallgató készülék.”
Öt percre voltunk a British
Museumtól, abban a nagyon
intellektuális negyedben, ahol
a cukrászsütemény is könyvek
közé ékelődik, s az ember elfelejti,
hogy a háború alatt elrabolták
a könyveit. A háború után meg
elkallódtak az al- és társbérletek
vizenyőin. „Nem kell halkan
beszélned.” Itt minden márványból
van és büszkeségből, a múzeum
földszintjén II. Ramszesz fej-
szobra végigsugárzik a főutcán,
akár a tagolatlan Sors. Minden
egészben van. Latin derű és
germán rend helyett mint fel-
fehérlő árny dől a falakból
az integritás, a birodalom
széthulltán túlnövekvő. „Itt nincs
lehallgató készülék.” Minek.
A festő bűzhödt járdakövei
s a költő álmatlan, vad város-
negyede rég felszívta a dögvészt
sikoltó utcalány éjszakai átkait,
félholt csecsemője éppúgy része
a Teljességnek, mint a könyvtár,
a piac, a gárdisták, a politikusok.
A szavak burka folyvást ugyanaz,
nyugodtan lehet igazat mondani.
Nem kell halkan beszélned –
de hangosan sem. Nem hallják.
A szó nem hallatszik Ithakáig.
A hajón elolvashatod a vándorlás
kitűnően dokumentált történetét.

 

 

 

Depresszió

A kavicsbánya nem jut fel a hegyre.
A kavicsbányát szégyelli a hegy.
A bányában csak akkor van világos,
ha valaki lámpával odamegy.
A hegynek múltja van. Szakadék, szikla.
Vessző, jobb kéz, ha kell, vizet fakaszt.
Csodák idején feldörren a bánya –
mint a hegyé, anyaga ugyanaz.
Nem keresik. Öngyilkossággal, bűnnel
van verve, aki végül odamegy.
Sötétje határt szab a horizontnak.
És hegyomláskor eddig jut a hegy.

 

 

 

Az útirány

S akkor a korlát meglazult.
Nem beszélt róla senkinek.
Csöndben figyelt. A héja tud
figyelni így, ha fenn libeg,
kiszemelve az ámulást,
a másodpercnyi életet,
a csőr metszette folytatást,
a forgást, ahogy végbemegy,
születés és halál közül
végtelen emléksűrüség
– mint nyomtalan csatornabűz,
megtölti minden pórusát –
csomósan árad, feltolul,
az ideje is végtelen,
s hamuhodatlan visszahull,
ami fontos volt idelenn,
és sivatagi lábnyomán
árnyékát üti el a fény,
s az érzéketlen útirány
elfordul tüzes kerekén,
egy felhőtlen, vad éjszaka,
s a hajókorlát felragyog.
Az elemekből lépsz haza,
ha ott vagy, és ha nem vagy ott.

 

 

 

Firenze nehéz napjai

Amikor Firenzébe ért
Avram Judah, az egykori,
apja, Yehiel már nem élt.
Toscanában bealkonyult.
Avram Judah háza felett
alkonyatkor megállt a nap.
Két gyertya közt az asztalon
lassan forgott a sorskerék.
 
Csak szeretetből ér vagyon.
 
Gerinced pénz veri agyon.
 
Rossz jellemből lesz gyűlölet.
 
Gyűlölködés nyomorba vet.
 
Szegénység alázatra int.
 
Megaláznak, szeress megint.
Hogy kilobbant a gyertyaláng,
éjfélre kelve jött a hír,
hogy egy legendás vad spanyol
fölfedezte Amerikát.
A Vízöntő és a Halak,
a tekervényes tengerek,
martalócok és zsoldosok,
markotányosnők, koldusok
nyomán jön a kalmárvilág.
 
Csak szeretetből ér vagyon.
 
Gerinced pénz veri agyon.
 
Rossz jellemből lesz gyűlölet.
 
Gyűlölködés nyomorba vet.
 
Szegénység alázatra int.
 
Megaláznak, szeress megint.
És utcahosszat vér csorog.
A hírek lenn száguldanak.
Avram Judah háza felett
alkonyatkor megállt a nap.
A kormos gyertya csonkjait
egy kis cselédlány vitte ki.
A tornyok összehajlanak.
És megépült az Uffizi.

 

 

 

Egy firenzei konyhában

Már csontja sem tapintható.
Ma már csak árnyék az a kéz.
Végtelen téli éjszakán
repedt falú bögrédre nézz.
Kannádra nézz, ha végtelen
a tágas téli éjszaka.
Ma már csak árnyék az a kéz.
Már csontja sincs – hogy érsz haza?
A polcok széle védtelen.
Itt csipke volt. A földre nézz.
Elhagyott téli éjszakán
árnyék csak, árnyék az a kéz.
Csak szeretetből ér vagyon.
Ott van minden a polcokon.
Csontja sincs, árnyék az a kéz.
Az égre nézz, az útra nézz.

 

 

 

Transzcendens etűdök

 

 

 

 

Daniela versei*

ötévestől tizenöt éves koráig
1
A boldogság
Boldogtalan volt Schubert
és soha jól nem lakott
a tengerből is túlmert
ezért vagyunk mi boldogok.
2
A kés
Rangrejtve jár a földrengés,
észrevétlen a bánat.
Gondolj mögé, mit rejt a kés,
vagy kő sem sír utánad.
3
Csak visszatérj
Eljön az árvízi hajós
a hosszú éj, a hosszú éj
és szikrát vet a horizont
csak visszatérj, csak visszatérj
4
Hajózni kell
Mondják, a tenger semleges.
Mondják, hajózni kell.
Aki a parton megreked,
sosem hajózik el.
5
Hogy testté váljon
Sem gránit nem nő, sem bazalt
az ingoványon.
De a harangszó megszakad,
hogy testté váljon.
6
Lila bója
Az ablaküveg visszaretten.
Az ajtó megvetemedik.
Lila bója a szürkületben.
Az angyal nem segít.
7
Egy félisten halálára
Ex manibus Iovis cibum captare solebam –
Mortuus est spiritus: humus in ore manet.
8
Műfordítás
Én Jupiter keziből szoktam kapkodni az ételt –
Meghal a szellemem is: számban öregszik a föld.
9
Az irgalom
Tudod már, mi az irgalom?
Hiába hallod, „el, el innen”.
Az otthonod az otthonom.
Ne légy könnyed, ha ver az Isten.
10
Venit summa dies
Legvégül eljő az a nap.
Semmibe fordul a Teremtés.
S felsistereg a föld alatt
ama legelső összefüggés –
vízeséshez szól így az érc,
vulkán felett száll így a sólyom –
és helyreáll a létezés
egy elszakadt köldökzsinóron.

 

 

 

A havasokról

Holdtöltekor, azt mondják, van egy vásár,
hol embert adnak, embert vesznek.
A hasadékon túl, a hegyen is túl
az angyalok hajókat delejeznek
Kifutni a nyílt tengerre egyszer…!
Gyermek keze az apjáéban reszket.
Üstfoldozók, ha erre jártok,
minek is vetnétek keresztet.
Az ablakban keskeny zongora hallgat.
Muskátlin ül egy akkordja, a legszebb.
A kiáltás, akár az egymásra dobott
csontok, évtizedeken átneszezhet.
Ahogy a tejből felhullámzik a tenger.
Ahogy a vasaló parazsán ők jeleznek.
Ahogy az angyal elfordul, mert nem lehet
nézni, mikor gyereket sebeznek.
Éjfél után, azt mondják, végre csönd lesz.
Se part, se horhos nem vár rájuk többet.
Alszik hajós, zsandár, katona, kalmár.
Tenger csillaga, világítsd meg őket.

 

 

 

Japán-tenger, sötétedéskor

És akármilyen maszkot ölt,
ő az első istenteremtmény,
akármilyen maszkot ölt,
ő volt az első.
És akárhonnét hallani
a vad fejszecsapásokat,
a fák kerülőútjai azok
a fejszecsapások.
És akárhányszor ránk esteledik,
ott a madár a sziklazátonyon,
és mindenestül elrepül
az a zátony.
De akármekkora csillagháló
fogja be a hangokat,
a hálóban felütődik mindig
az a kavicshang.
Mert akárhová tetted a képét,
körbefog, teafű agyagüregben,
akárhová tetted, ittmarad,
akár a tea gőze.

 

 

 

Immanuel Kanttal, egy régi pénteken

A fölegyenesedő országutakon
(mintha volna a télben délibáb:
rászűkül a szemem, akár a petróleum-
lámpa reszketeg fényére az üvegen át)
a vigasz lassan, aprózva érkezik,
nem a szférákból, csak az eperfa felől
hosszú, észrevétlen évtizedekig,
a fának szétrozsdállik a levele, és visszanől,
és emlékké hátrál mind, aki a fák közt elhaladt,
a múzeumi hős, akit egy szilárduló csizmanyom
őriz, miként ő kísérte volt az árnyakat
s maguk az árnyak is fönn az országutakon.
És a bakancsomba, emlékszem, ahogy illik,
tiszta kapcát tettem. Feljött a csillag.

 

 

 

Seholsem

A csavargó az útnak él,
a lakó az eresznek.
Abból hiába lesz kenyér,
mit mások fölfedeznek.
A kő az arcát nyújtja át
csupaszon és keményen.
Mélyéből mesterség kiált,
vagy kontinensnyi szégyen.
Vésni tanulság. Nem kenyér.
Egy barlang sincs, hol úr vagy.
A lakó az eresznek él.
A csavargó az útnak.

 

 

 

Egy magányos mesterhez

Egyetlen jázmin-könnyűség a hold.
A templomtorony héja csupa szöglet.
Barlangba vágyó embrió-kobold,
a hold a torony oldalára görnyed,
a toronyívek lassan elfödik,
vad, ragadozó éjjeli növények,
körbefogják s az égbe földelik
azt, ami benne pillanatnyi lényeg.
És a torony a holdra menekül.
Szétfeszülnek az ívek, csúcsra futnak,
s a díszítmények gátlása mögül
akkordja szól a barokk mélabúnak –
zúgnak a fémes domborulatok,
teli jázminnal, teli ólmos éggel.
„A hold ma oly kerek!” – valaki így dadog.
És minden tornyot a földbe pecsétel.

 

 

 

A jel meghosszabbodása

Talán a cipők is magukban
beszélnek, mint a sírok odakinn,
vagy az emberek az utcán.
Tegnap egy orthopéd cipő sírdogált,
nincs, aki elhordja. Nem a tárgy szűnt meg,
hanem a használni tudása.
El lehet fogadni dísznek. Ott állhat
a vitrinben, egy ritkafogú baba és
két csésze mellett. Más úgysem fér el.
Kimarad a mankó, a fásli,
a leletek is kimaradnak, a kenőcs
megavasodik, minden elbarnul.
A képeslapon ceruzával az írás:
„Üdvözlet a váradi fások báljáról.
Egész este Magát emlegetjük.”

 

 

 

Exotic, avagy zilált idő*

A kert fölött a tűzijáték.
Francia tiszt a balkonon.
A tűzeső a fákra ráég.
A tiszt karja a válladon.
A Rokumeikan terme hosszat
kínai zászlók. Tokió
keringőt táncol. Mámoros vagy.
A tiszt szól: „Halni volna jó.”
Az óceán túloldaláról
szinkópa dörren, szól a jazz.
A sztyeppén túl Európa lángol.
Fiatal vagy és nem figyelsz.
Két test, egy lépés. Élvezed, hogy
ruhád selyem, inged batiszt.
Ahogy a holdfény lassan elfogy,
a küszöbön átég a tiszt.
A krizantémsort szél borítja.
Szójaszagú a halpiac.
Innentől egy a testek útja.
A lábad térdig visszeres.
A halárus a halra rácsap.
És lángol három kontinens.
Telihold hangja. Merre látlak?
Megöregedtél, nem figyelsz.

 

 

 

A madarakról

Jókai Annának

 
 
Ha a sirályok és a csérek
 
egyszer Madagaszkárra érnek,
 
álmukban feltűnik a norvég
 
jégtábla képében a hollét.
Ülnek a parton folyton-folyvást,
a víz eloldja a szorongást,
a vízben víz, a vízben hal van,
és halál van, mely halhatatlan.
 
De a sirályok és a csérek
 
s a rosszfiúk elvágta csőrök
 
nem felejtik a jégvilágot.
 
Szorongás, hol a te fullánkod?

 

 

 

Transzcendens etűd

Ott akartam szeretni mindig,
a toledói alkonyatban.
Az alkony és az élet vége
egyformán irányíthatatlan.
Messziről nézem, ahogy indul,
tétovázik a szürkületben.
Felhőben áll a katedrális.
És nem érti, hogy hova lettem.
Ilyen szerelem soha nem volt.
Egész Toledo vele érez.
A percek múlnak. Ráng az arca.
Gibraltár felől forgószél lesz.
Átölelem a katedrálist.
És őt is, ahogy messze lépdel.
S egy olajfát, mely felsugárzik
a halottak lélegzetével.

 

 

 

Druidák

Honti Máriának

 
A ligetben a hosszú sor.
A szorongás, kihagynak.
„Túléljük”, int a főpap.
Holdfényes óceán. Bárhová
mégy, sose tagadd meg…!
Evezősor. A tölgyes ég. Hogy
tagadnám meg? Véremből való.
Kétszer nyolc perc a part.

 

 

 

A kastély előtt

Mert minden fal több falrakást takar,
mert minden fal kezdettől otthonos,
mert kastélyfalak hiányaival
préri, puszta, sivatag, ugar
fel van szabdalva, mert tulajdonos
mindenki, aki követ kőre hányt,
s kőművesként is élte a hiányt,
mert malteros ruháján ott a folt,
hogy viszonyait az rendezze át,
s az elbitangolt és a birtokolt,
akár a volt s a másé-mégse-volt,
egyenlő rangra váltja föl magát,
mert minden más vasvilla-éjbe hull,
s ami rommá lesz, felmagasztosul,
mert falnak vetett háttal kell tovább
élni pusztában és sivatagon,
nézni kihamvadt kandallót s a fát,
mely félig égett és tükörbe lát,
s a fókuszban a régi fényfolyam
nem bír kitörni, melengetni se,
míg felszínén az árny lótusz-keze,
mert látni kell a sötét csarnokot,
az oszlopnál egy seprű elhever,
a múlt idő, mint porcelán, kopott,
nem tudnak külső fényt az oszlopok,
nincs, mit az ablak még halálra szel,
fagyott rügyekkel a cseresznyefák,
különlakozni nincs több külvilág,
mert a gránittömb a kapu előtt,
melyről lánc csüng a kockakőre le,
s a gálya, mely a tengerpartra nőtt,
ahol a szél nem ír homokredőt,
s nincs, aki eszmét társítson vele,
s az ottfelejtett fehér gyolcslepel
csak vérre gondol, másra úgyse kell,
s a falak alatt, az ásó nyomán
sorban vonulnak el a századok,
a templomon nem lebben néma szárny,
nem harsan hang a béna harsonán,
a próféta, akár a kő, halott,
a horizont a tengert elfödi,
Atlanti, Balti, Káspi, Földközi,
az ereket a nagy kéz rád köti,
lefognak az évezredes romok,
mozdulni sem tudsz, és a bábeli
csöndben magát rettegve átveti
a fényfolt, s az útszélen imbolyog,
ott, ahol végképp nincs már semmi nyom,
itt volt a bakter háza egykoron,
egy lépés: vérehulló fecskefű
és zöld hunyor emléke kőhöz ér,
s a kő alatt a kő is megfeszül,
és a tető cseréppé testesül,
s a harangszó mint tornyokon a bőr,
földön hunyor, kő, lépés, fecskefű,
mert rommá lenni mégsem egyszerű,
mert minden rom épséget álmodik,
s a toronytérbe úgy dől az idő,
hogy gazdátlannak azt sem látod itt,
ki a kőből jobb létre változik,
s új évezredig mondja el a kő,
hogy földje gyulladt, és álma lobos.
Mert minden rom kezdettől otthonos.

 

 

 

Rondo capriccioso

 

 

 

 

A fogadtatás

A külső ajtón lépcsők árnya volt.
És pincegádor a másik alatt.
Egy újabb ajtón félméter sötétség.
A belső ajtó nyitva. Benn a kék ég.
A padlón, középütt, a sárga árny.
Rossz hátizsák, lefoszlik, mint a szárny.
Kopaszra nyírt fej, pillantás a lépcsőn.
Senki sem mondja: „Eljöttél, de későn.”
Hát eljöttél. A falon ott a kép.
Padló, fal, ajtó, minden a tiéd.
A szög megmozdul, keresztben a holnap.
Még ellenállsz a más dimenziónak.

 

 

 

A repülőút

A virrasztás most már halott.
A narancsfényű ég
leszorítja a megfagyott
hullámok tetejét
– felhőcsomók – kávét, teát
hord végig a steward,
és rendelünk, kávét, teát
– inkább, mint éhhalált –
mert semmi jel az ablakon,
a levéltár üres,
a bűnös kézfej koslatón
egy legendát keres,
hogy azt a kávét vagy teát
ő is úgy itta ki –
és hallgatnak, felhőkön át,
Izland vulkánjai.

 

 

 

Az evezés

Még egy evezőcsobbanás.
Mint ha valaki utoljára
az ajtómélyből visszaás,
hogy el van-e zárva a gázcsap,
az ernyő ott a fogason,
vásárlótáska a kilincsen,
a hullám mindent visszavon,
s az ajtófélfán ott az Isten.

 

 

 

Az időtlenség

Sötét a part. A kő, a fák, a tó.
Tömör formák, szikkadt vésőcsapás.
„Hűvös és angolosan elegáns
Szobortestén nem üt át a való.”
Időtlen éjben mi az a „való”?
Laza, lemásolt szőke lobogás,
hol minden ásó csak kívülre ás,
s az idők verme kétszer lakható.
Aztán kihűl a víz s a pillanat.
Szoborbelsőből árad a veszély.
„Csupasz testén vad kőformáinak
átüt a fojtott, elvont szenvedély.”
Szélben járnak a jó céhmesterek.
A hőfok nem véd, csak a műremek.

 

 

 

A kézirat

Réz Pálnak

 
Nehéz elhinni, nehéz mondani
– de minek mondjuk újra, ami könnyű –,
velünk egy korszak öregszik, Pali,
s ha már túléltük, jobb, ha megköszönjük.
Megtörtünk? S földig hajoltunk? Alig.
Egy kézirattól szétnyílott az öklünk,
s fohász helyett ha körbezárt a ring,
embert sosem, csak antikvát ütöttünk.
De végre, mondja, van-e mibe hinni?
A mesterségen túl, majd, az azúrban,
hol nem göröngybe botlanak a lelkek,
megtudjuk-e a húrt, amin az Úr van?
S hogy lehet élni, ha már nincs mit írni,
az ismeretlen, végső szeretetnek?

 

 

 

A jelentés

Ez a kadáver agnoszkálhatatlan,
szólt a halottkém. Azt hinnők, ez ő,
holott csak identifikálhatatlan
a dekomponált jelentésmező,
így minden „ő”-t és „mégsem ő”-t ma néma
és végtelen negáció hat át,
a temporális vetületben miénk a
referencializálhatatlanság.
Tér- és idő-koordináták között
az összes paradigma az, ami:
a fenomént szuggeráljuk a födött
osszáriumba visszametszeni.
A kadáver nem korpusz! Vége most már.
Kelt ’negyvenkilenc október, Segesvár.

 

 

 

A szédület

Buday Mariannak

 
Hogy mi történt a kútnál, nem tudod.
Csak körülállták csendben a kutat.
Azt álmodták, átlényegülnek,
míg lánggal el nem ég az ünnep,
s a tenger kettécsap és véget ér,
a vízmosásból pedig fagyökér
mered a kiszemelt bölcső fölé,
mint évezred a pillanatra lép,
amely nevet ad hazugnak, igaznak.
Hét az álom, hét a tehén, hét az asztag,
s a tény a név alatt lassan elforog.
A kutat betemeti a homok.
Ami lefödött, értelmezhetetlen.
De esély vár az elforgó makettben –
s az év, a tűzre szánt bokor és lenn,
az országutakon a széttartó félelem,
a felforrósult jelcsoport a rideg
világban a váltást nem könnyíti meg.
Forog az év, a láng, a sivatag,
a sír, a nádas, az országutak,
és ők is, mindig, akik körben állnak,
s a homokban a semmit figyelik.
De érintése Ramszesz bársonyának
itt maradt aztán, évszázadokig.
Kutak fölött, gyökér alatt.
A gerincem emlékezik.

 

 

 

A pálmakert

Timár Györgynek

 

I

Mint aki meglátta a spanyol kerteket,
s nem tudja, mihez, kezdjen Afrikával,
a szárnyas idő megállt a révkalauz felett,
s bármerre húz a döntés súlya, rávall,
mint aki a Genezis fölött érzi, hogy
a szó átzuhan a város orgonáin,
s ha nem írja meg, már tornácán kifogy
a hit, hogy tárgyi tévedés volt-e Káin,
mint aki felé folyvást kardhegy közelít,
mint aki folyton-folyvást a kardélt tudja,
úgy nézte íróasztalán a papírt,
hogy fut rajta a pontatlanság útja.
 

II

Ilyenkor, azt beszélik, felordított.
Megtehette, még volt ordítani hangja.
A ház gyakran üres. Vagy van valaki ott.
A papír az íróasztalt betakarja.
Betakarja a boltívet, a házfalat,
amelyet teleírtak, a virágokat,
a kapurácsot, az ösvényt a ház alatt
s azt a talyigás embert, aki kalap-
levéve áll a hegyoldalban, mivel
megszólaltak a város harangjai,
konganak a folyó hosszában, menni kell
mentésre, árvíz van, tűz van, hallali,
szól a vadászkürt, dobpergés, riadó,
normann és vandál és vizigót seregek
ömlenek, a folyó örvénylik, felbolygó
repülők járnak a ház körül, elered
orrából, szájából a vére, ahogy ott
fuldoklik papírok, papírok, papírok
tonnányi halma közt, Istenem, ki vagyok,
föld kong és levegő, mert amit leírok,
méhdongás, egyetlen apró méh dongása,
s azt állítom, árvíz, tűzvész, vizigótok,
s azt hiszem, magam lettem Ábel mása,
s futok, mint spanyol kertek alól a mórok.
 

III

Nem látni, a házhoz kik közelítenek.
A pálmafák szimmetriája véges.
Csak nő a tonnasúly. Nem kérdezi, minek.
A szárnyas csendben talán még elég lesz.

 

 

 

Az utazás

Szécsi Magda képére

 
És kígyó minden utcamély
s az elhanyatló nagy folyam
az ágak indián jelén
a magház árulása van
a báli lepkemaszk fölött
álmatlanabbul száll a hold
mint hogyha szétkúszik a völgy
mert őre egy kiméra volt
és tornyokon és várfalon
a pallér jár hogy higgy neki
hívő – építő – várlakó –
holott csak magát hirdeti

 

 

 

Az átok

Jól van. Legyen hát tiéd Gallia.
Hispánia tiéd. Britannia,
Észak-Afrika, Elő-Ázsia,
mind meghátrál, meg kell hátrálnia.
A hegyormok és a beltengerek,
a vitorlák a tengerek felett,
a kolosszusok az ormok felett,
oszlopcsarnokod és szókészleted,
csillagjósaid csillagideje,
váteszeidnek a madár bele,
vadászaidnak fák lehelete,
papnőidnek az olajmécs leve,
minden az övék, minden a tiéd,
a légióé minden, ami ép,
a történeté minden, ami szép,
én meghalok, és Gallia tiéd,
én itten fel fogok most botlani,
és nem tudom többé, Európa mi –
te élsz, és Brutushoz fogsz szólani.
Idézz majd meg. Idézz meg, római.

 

 

 

Az ecset

Csak egy lépés. Bőrszíjas papucsával
átlépte a vakondtúrásnyi dombot.
Fenn, a háztető kettős magasán a
halszemekben kitáruló koboldok,
a lakkgerendák vízszintes folyása,
a szent forrás, ahogy a kőbe vágyik,
a juharfa, ahogy a szél bejárja,
az ecset, ami helyett nem lesz másik,
se másik szél, se másik falevél,
forrás, szentség, de gerenda se, kő sem,
halmaz vízszintje, magaslati cél,
és domb se lesz, hol vakond túr erősen,
és nem lesz lépés, se bőrszíj, se lakkfa.
S az ecsetet kard görbülete lakja.

 

 

 

A Kék Vonat

Szabó Évának

 
Minthogyha mindig gyertya égne,
csak gyertyafény és sírkövek,
s a sírkövek a gyertyafényre
mint a borostyán, fénylenek,
a barnult kő mélyén a zárvány
a csikorgó tehervonat,
a tenyérnyi ablakvilágnál
növendék barmok rajzanak,
a Kék Vonat! az ment el itt hát!
az ment el itt! a Kék Vonat!
Az ember azt se tudja, mit lát,
Gare de Lyon, expresszvonat,
szempillantás a lagúnákig,
oldalt varázsos számjegyek,
a Kék Vonat! az ment, az állt itt,
s a barmok föllélegzenek.

 

 

 

Egy kínai császárnéra*

Márványlépcsője por. Kertje kihalt.
Könyvespolca a halál fogsora.
A tiszteletbe burkolt ostoba
nem érti meg, hogy gyógyulni akart.
A száraz ág, kit többszáz éve hajt
küszöbe körül a szél ostora,
nem porlad el, és nem hajt ki soha,
akár a seb, a folyton felvakart.
De aki, mint a nyers hús vele élt,
és kopogást hall, ahol nincs a ház,
és örök selyemruha-zizegést,
és gyűrött párna fölött lapozást,
az tudja, hogy az akarat kevés.
Hogy többre képes az a száraz ág.

 

 

 

Ami belőle megmaradt

A kávéház elérhetetlen. A
vad csillárfény, a felfújt függönyök,
a tömött zaj húsz márványasztala,
a nevetés az ablakok mögött,
ahogy mindenki nyerítve együtt
van, míg meglebben egy hosszú kabát,
„Hol találom…” és ügyetlen, petyhüdt,
és szag kíséri az ösvényen át –
Anna örök – és Gioconda-mosoly –
Beatus ille – Lady Godiva
mezítelen lép át a városon –
Thonuzoba – Utolsó vacsora –
szonett, szonett, Fructidor és harag –
ennyi, ami belőle megmaradt.

 

 

 

Téma

Szakolczay Lajosnak

 
Lehullt a hó és vele hullt a Semmi
a hó fényét nem tudta elfeledni
de látni sem ahogy a búcsú árnya
az elhagyottak álmát körbejárja
és az álomban leapad a méreg
mert mások álmát megmérgezni vétek
mert tudja még büntetlen eltünőben
hogy mondatai ott lesznek hol ő nem
haja kihull és elreked a torka
a vasúthoz már nem mennek naponta
valahol mégis az országhatáron
föl-le jár az a mérgezetlen álom
a hó fényét nem tudja elfeledni
lehull a hó és vele hull a Semmi

 

 

 

Rondo capriccioso

1
Az ablakrés
Ahogy a tompaszöggé táguló
ablakrésben egyszer megáll a hó
s a rézkilincs az éjszakai fényt
keresztbe fogja mint a dárdavég
mint madárszárny időtlen körbejár
ne mozdulj most az álom exponál
a haj kihull és rekedt a torok
megy a vonat de nincsen semmi ott
minden itt van a dárdavégnyi fényt
mozdulatlanul érzi majd a térd
ahogy a tompaszöggé táguló
ablakrésben egyszer megáll a hó
2
Mahler a templomban
Ahogy a szobrot átjárja a Semmi
és mégsem válik semmivé a test
ráépült múltját nem lehet feledni
mint a hóesés oly tökéletes
ahogy a hosszú ablak rése lassan
ráélezi az éjszakai fényt
mely csigolyák közt dárdavég alakban
naponta újrakelti életét
a szobor előtt eltompulva térden
míg a távolban kapu nyikorog
az ablakrésben és a hóesésben
s a dárdavégben ő is érzi hogy
ráépült múltját nem lehet feledni
ahogy a szobrot átjárja a Semmi
3
Mahler álma
Valahol mégis az országhatáron
föl-le jár az a mérgezetlen álom
lejár az óra csupa vágy az őrszem
intézkedése pontos és erőtlen
valahol mégis az országhatáron
föl-lejár az a mérgezetlen álom
4
Mahler léptei
Kongva kilép. A régibe már
nem tudna visszamenni. Az ablak-
keret és a lépcsők közé valaki
belevert néhány vasszeget. A nagy
szegek látványa a térdére
fokozza le. És aztán leporolja.
De néha nem. Utcán sodródik,
söröskupát fog, mindegy, mit szólnak,
jawohl, mein Schatz. Reggelire szalonna,
véreshurka, másik fogorvoshoz
fog járni, végigmegyen a várón,
a perzsaszőnyegen – les nouveaux riches –,
zakózsebében névjegy, ott ül ő is.
5
Ne mozdulj
Ahogy a tompaszöggé táguló
ablakrésben egyszer megáll a hó
minden itt van a dárdavégnyi fényt
mozdulatlanul érzi majd a térd
a haj kihull és rekedt a torok
megy a vonat de nincsen semmi ott
mint madárszárny időtlen körbejár
ne mozdulj most az álom exponál
s a rézkilincs az éjszakai fényt
keresztbe fogja mint a dárdavég
ahogy a tompaszöggé táguló
ablakrésben egyszer megáll a hó

 

 

 

Egy régi vers visszhangja*

A sziget löszfalainál
ahogy az emlék és az ikra,
csomósodik köréd, király,
az, hogy rálátsz az álmaidra.
S mint elrabolt sublód felett
egykor a birsalmák nyugalma,
percekre herdált életed
lassan úgy fordul nyomtalanra.
Töltenéd mérged a bolondon?
Megcsikarnád az ismeretlent?
Elmegy a vers is, mint a hormon,
nem élted át, mi visszarettent –
s a bozóttűzből fel, tova
száll, száll az Isten madara.

 

 

 

Mert támasztani tud

Az idő tenger nélkül elgondolhatatlan
T.S. Eliot/Vas István
 
Honnét ez a varázslatos kastélyba-
zártság? Ez az összenövés a test
nyűgeivel? Ez a réveteg bele-
fogódzás a megtörtént, de soha
ki nem mondott jóslatokba? A kor
és a korszerűtlenség szánalmas,
mert visszatérő párviadalának
rettenetébe? Honnét ez az örök
kóborlás a lovagterem falai
előtt? Nincs a teremnek mélysége?
ajtaja? nincsenek piros-kék mintás,
boltíves ablakai? nincs kémény?
nem hallatszik be a házi kísértet
spaletta-nyikorgása, hogy jelezze
az utat?
az utat? Honnét ez a varázslatos
tengermoraj? Ez a túlnövés a test
múlt idején? Ez az emléktelen, de
sohasem álomtalan támaszkodás
a révületre? Ez a bizonyosság,
hogy ami támasztani tud, annak
nincs kora? Honnét ez az örökké
tartó napsütötte lengés, éjjeli
derengés a meghatározott falú
hullámokon? Nincs erőszak a holdban?
nincs véges végtelen? nincsenek zöld
hínárral végigfuttatott halottak?
nincs magasság? nem hallatszik föntről
a delfin csobbanása, hogy szétvágja
az időt?

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]