Stációk

Az esküvő

A fiú – ahogyan később elbeszélte – legyökerezve állt a piactéren, és fölfelé meredt, a templomtoronyra. A hézagos ácsolat deszkái közt síkosan fénylett a bádogtorony, elferdült keresztje körül a víjjogó galambokkal, s a kora őszi mozdulatlanságban odafönn meglobbant a combról lefeslő, vászon férfinadrág. A tér üres volt; a fiú jól ismerte ezt a kapukhoz tapadó ürességet, amelyből az első jelre kipattan a kilincs, a rossz hír, a jajveszékelés. A férfi a toronytetőn egyre följebb hágott, megkapaszkodott a deszkákban, fohászkodott is valamit, s ahogy a kereszthez ért, furcsán, nyerítésszerűen fölnevetett, s a nadrágfoszlányok úgy keringtek körülötte, mint a felhők – nevetett a férfi, mint aki előtt most válik világossá valami, és leszegte a fejét, és fölkiáltott; ebben a percben kilépett a templom kapuján egy vállas, reverendás alak, és kinyújtott ujja irányába, a magasba nézett; „Plébános úr – kiáltotta a férfi odafönt –, plébános úr, hol a kereszt helye, a szélső lyuk vagy a középső?” A piactér, az Andrássy út és a Kossuth utca kapui egyszerre kinyíltak, a sebtiben kendőbe-sapkába bújt fejek mozogni kezdtek a tér felé, lábdobogás, papucskopogás hallatszott, a plébános nekivetette magát az ácsolatnak: „Gyere le! Hallottad, gyere le!” – de a férfi a magasban sikoltva ismételte: „a szélső lyuk, vagy a középső?”, és ingott a kereszt, mintha nekivágódna az égnek, s az ég ebben az októberi szikrázásban nem ismerne mást, csak irgalmat: a férfi fejjel lefelé zuhant végig a deszkákon; s a piactéren aztán, a vér- és velőtócsában ázottan feküdt az elfeketült templomkereszt. A sivalkodás egy másodpercet késett, a kör szorosabbra zárult a tépett rongyok körül; „Teremtőm” – ordította egy asszony, „plébános úr” – mondta egy másik, s a kórus ismételgette: „Plébános úr! apátplébános úr!” A megszólításnál többet senki sem tudott mondani; a szót attól várták, aki a dolgok megmagyarázására hivatott: aki gyóntat, föloldoz és kiprédikál.

Az apátplébános öles léptekkel visszament a templomba.

– Imádkozik – mormogta valaki, s egy ember rákezdte: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben…”

– Nem volt hozzátartozója – suttogta egy fiatalasszony, és öklendezve elrohant. A templomból kihallatszott a némaság, aztán a Kossuth utca felől feltűnt a csendőrparancsnok. A tömeg óvatosan hátrált, csak egy-két férfi ácsorgott a holttest mellett, tanulmányozva ezt a hirtelen formátlanságot; „Ecce homo” – szólalt meg a helyszínre érkező jegyző, s mire a „ki a felelős?” is elhangzott, egy lélek nem volt a kiüresedett tetem körül, csak a billegő akácfák, a madarak s a helyükre kattant kapuzárak – és a por, amely jóllakott rövid időre, mint az istenek.

A fiú először látott igazi halált. Ez volt az első visszakereshető emléke a falujáról. Azt csak később értette meg – együtt értették meg –, hogy tudatában sokkal mélyebbre vésődött, mint a szerelem. Ennek a szédületére nem volt magyarázat; a meglévő magyarázatokat nem fogadta el. De ahhoz mindörökre hozzátapadt a látvány: a nevetve elnémuló holttest, az inaló lábak s a kérdés, a „ki a felelős” mélységmérője, amely a semmibe lógott alá.

Megkérdezték utólag a plébánost, hogyan történt. „Elvállalta, de nem mondta, hogy szédül” – a pap röviden ennyit mondott. „A hatóság folytatja a nyomozást” – mondta udvariasan a csendőrparancsnok, s a jegyző sötéten nézett a paplak felé, és megismételte: „Ecce homo.” Mire a fiú hazaért, valahogy testetlen lett az egész történet, mint a hittanórán a bibliamagyarázatok; csak a piactéren öklendező asszony mondata lett megfoghatóbb: „nem volt hozzátartozója.” Akkor hát a sírásó egyedül földeli el, a falu nevében, vagyis senki nevében. A fiú közelebb húzódott az üllőhöz, amelyen mindig ott patakzott az apja kézmozdulata. Ebédidő volt, senki sem kergette el. Ecce homo. Látott egyszer a lexikonban egy képet az M betűnél, az volt aláírva: „Mozart temetése.” Vigasztalan esőben a zeneköltő koporsója után egy öreg kutya baktatott – ez volt a kép. „Honnan a fenéből kaptad azt a könyvet?” – kérdezte az apja. „Az apátúrtól” – mondta a fiú. Aztán kimenekítette a lexikont a műhelyből. Az utcán sokáig hallotta az apja káromkodását.

Joós Árpád három emberfajtától irtózott: a papoktól, az újságíróktól és a kuruzslóktól. Kovácsmester lévén nem ismerhette Melville mondását arról, hogy a látható világ talán szeretetből született, s a láthatatlan szférák rémületből, mégis ösztönösen megmért mindenkit, aki a láthatatlan szférákkal cimborál, akár a szó, akár a gyógyfüvek segítségével. Tüzet csak egyet ismert, a sajátját: a kohó tüzét; ha ellenségeit a pokolba kívánta, erre a tűzre gondolt.

Az evilági hatalmak képviselőit – ahogy a fiú később ironikusan megjegyezte – sokkal inkább megtűrte a környezetében. Nőtt mellettük a biztonságtudata; azok is ugyanúgy kalapáltak, ugyanúgy ütöttek, mint ő. A műhelytől három percre volt a községháza; az ablakból el lehetett látni a piactérig; a velméd–décsei országútról errefelé gördült az alispán kocsija, erre járt a lovas csendőr.

A fiú a lexikonban az M betűnél a motorokat is elolvasta. Nem sokat értett a motorokból, de úgy gondolta, ha van „motorgyertya”, „motorikus ideg” és „motorizált hadosztály”, ha a világon ennyi minden lehet, akkor bizonyára van „detektoros ellenőr” és talán „elektromos bábaasszony” is; más, mint az ő hatalmas, dühtől kéklő apja és gőzölgő levesek fölé púposodó, apró anyja; a „detektoros ellenőr” és az „elektromos bábaasszony” egészen mások, és csak idő kérdése, hogy feltűnjenek az ajtó előtt.

Nagyot szusszant a parázs; a folyosóról átjött a levesszag. Odakinn a csendőrparancsnok falnak támasztotta a kerékpárját.

– Joós úr, jó napot.

– Jó napot, őrmester úr – suttogta a fiú

A csendőr bedugta a fejét.

– Te vagy itt? Apád merre van?

– Ebédel – mondta a fiú. – Szóljak neki?

– Hagyjad – mondta a csendőr. – Gyere, magammal viszlek.

A fiú egy másodpercig tétovázott, aztán kapta a kötött mellényét, és fölült a csendőr mögé, a kerékpárra.

Az októberi napfény bágyadtan fordult le a zászlórudakról. Minden padlásablakon ott csüngött a fekete zászló. A fiú fölnézett: nem torony iránt, hanem a szomszéd nagyközség irányába mentek. A cigányvárossal hirtelen vége lett Velmédnek, aztán sokáig nem következett semmi, csak az országút, a szótlan, mandarinszínű nappal – a lexikonban, mondta később a fiú, a „mandarin” is benne volt –; aztán a szürke, magasra falazott malomépület, mögötte a Décsey-birtok; a nyomda, a kaszinó, a cukrászda, a katolikus és a református templom: a fiú tudta, hogy Décsén másfajta emberek élnek.

Hirtelen megálltak a csendőrség előtt. A fiú egyedül maradt; a gittes-légypiszkos ablak mögül mintha azt hallotta volna: „előállítottam”, de lehet, hogy csak a legyek dongtak. A tornyokon a keresztet meg a csillagot nézte, kicsit el is bóbiskolt; a lapockáján érzett egyszerre valamit, mikor a kereszt lefelé hajlott, mint a kakastoll.

– Ebédeltél? – kérdezte a csendőr.

A fiú megrázta a fejét.

– Később szoktam. Csak ha apám már evett.

Bementek a cukrászdába. A csendőr krémest rendelt a fiúnak, és málnaszörpöt. Ő is ivott; a pohártól, a fiú megfigyelte, a csendőr messzire eltartotta rózsaszínű kisujját.

A krémesből egy darab a padlóra esett; a fiú gyorsan lehajolt, és fölkanalazta.

– Mikor történt? – kérdezte a csendőr.

A fiú fölnézett. A csendőrnek az arca is rózsaszín volt meg a nyaka is.

– Azt hiszem, tizenegykor. Még nem harangoztak delet.

– Saját szemeddel láttad?

– Én láttam, őrmester úr.

– Kik voltak még ott? A közeledben?

– Asszonyok voltak. Haranghy igazgatóné. Silberstein Éliásné. Hornok Emerencia néném.

– Férfi? Ki volt ott férfi?

– Hoffer pékmester. A fatelepről Burger úr. Tannenbaum úr. Fábián suszter.

A csendőr fölírta a neveket.

– Aztán? Ki jut eszedbe még?

– Smíri ügyvéd úr.

– Hát még?

A fiú nyögött egyet.

– Fazekas csendőrné.

A csendőr az asztalra ütött.

– Nem azt kérdeztem! Ki állt a templomhoz a legközelebb?

– Szent Verona néni. És… – A fiú habozott. – És az apátúr.

– Figyelmeztette az áldozatot valaki, hogy vigyázzon?

– Az apátúr.

– Csernok Lőrinc apátúr! Mit mondott?

– Azt mondta: „Gyere le! Hallottad, gyere le!”

– És az áldozat?

– Azt kérdezte: „Plébános úr, hol a kereszt helye, a szélső lyuk vagy a középső?”

– Azután? Mi történt?

– A kereszt is leesett, meg ő is.

– És az apátúr? Csernok Lőrinc?

– Bement a templomba imádkozni. Az emberek elkezdték a miatyánkot. Aztán jött az őrmester úr. Meg a jegyző úr.

– Onnét már tudom. Hallottál az áldozatról valamit?

A fiú gondolkozott. Lassan szólalt meg.

– Nem volt hozzátartozója.

A csendőr végigpörgette a jegyzeteit, aztán ránézett a fiúra.

– A hamis tanúzást a törvény bünteti. Hány éves vagy te?

– Hét – mondta a fiú. – Ma szünnap van az iskolában.

A csendőr bólintott.

– Itt írd alá.

A fiú aláírta a tintaceruzás füzetlapot. Ötéves kora óta ismerte a betűket.

– Gyereket még nem hallgattam ki – mondta a csendőr, és hátradőlt a széken. – A szentek lova! Beleizzadtam. Mehetünk.

Az országút visszafutó csíkja egy árnyalatnyit sötétedett. A fiú – ezt később mindig hangsúlyozta – szeretett volna megállni a malomnál; a szürke homlokzat mozdulatlanul formázta a malomgaratot, amelyről úgy képzelte: tátog, míg a molnár belehajlik a lisztfelhőbe, ahol minden fehér, senki sem izzad. Nem álltak meg.

– Dönteni kell, mindennap dönteni kell – morogta a csendőr.

Közben visszaértek Velmédre; a fiú kérdezni akart valamit, aztán észrevette, hogy a zsidó templomudvar kapuja kivágódik, odabenn kék csillagokkal horpadozik a sátor. A csendőr elfordította a fejét.

Haranghy igazgatóné apró kannával locsolta a bukszusbokrait; nem, nem látott semmit, de majd hozzájárul a községi temetéshez, csak az igazgató úr meg ne tudja. Silberstein Éliásné nem járt a piactéren, hogy gondolják? Ma ünnep van, mit szólna a tisztelendő úr. Szegény Oláh Bandi, így jár, aki iszik. A Burger és Tannenbaum-fatelep be volt zárva. Smíri ügyvédnek csak az anyja volt otthon; a fiam most ment át Pali báróhoz, Décsére, nem találkoztak az országúton? Fazekas csendőrné kinézett az ablakon; a csendőr akkorát rántott a kerékpáron, hogy a fiúnak elakadt a lélegzete. Bementek a pékségbe, Hoffer pékmester a vekniket rakta föl a polcra, az anyja istenit, nem volt olyan bolond ez a Bandi, ahogy mondják, szerelmi bánat van itt a háttérben, különben mit keresne egy vízhordó a templom tetején? Most aztán járhat a sok banya egymaga a kútra – itt egy cipó az őrmester úrnak, neked meg egy kifli.

Átvágtak a templom előtt, a fiú lopva fölnézett; a bádogtornyon ott ágaskodott a kereszt, az ácsolat nem volt sehol. A piactér felől, kannával a kezében, sebesen jött velük szembe Szent Verona néni.

Az örökösen kapkodó, loholó öregasszony, akit már csak szüléshez és derékfájáshoz hívtak, rücskös arcát úgy nyomta a csendőr mellkasához, mint egy kitüntetést.

– Mit csináltok itt, fiam? Azt hiszed, megtudtok valamit? Mit akarsz megtudni tulajdonképpen? Amit megtudhatsz, azt úgyis tudod: baleset történt. Mit vonod bele ezt a gyereket is? Eridj haza, törődj a magad dolgával.

A csendőr kábultan hallgatott, az öregasszony az állával megint mellbe bökte.

– Törődj a magad dolgával, hallod? Ahol halál van, ott születés van. Fábiánéknál az éjjel meglett a gyerek.

A csendőr hátralépett. Az öregasszony a fiú kezébe nyomta a kannáját, és elindult hazafelé. A fiú követte. A kanna füle, erre később világosan emlékezett, vibrált a kezében, mintha teli lett volna villanyárammal. Még akkor is zsibogott a tenyere, mikor az öregasszony eltűnt a kannájával a szurokfekete kerítés mögött.

A fiú sietve ment tovább az Andrássy útra. A csendőr a Fábián-ház előtt érte utol.

– Hol van? – kérdezte súgva a fiú.

– Hol van? – ismételte a csendőr. – Micsoda hol van?

– A detektor.

– A detektor az eszed tokja. Akarsz egy pofont?

Rekedtes éneklés hallatszott a műhelyből; Fábián suszter a háromlábú széken ült, és a fejét fogta.

– Fazekas csendőr, látni magát is! Nem nagyon jár erre, mióta megházasodott. Jöjjön, Fazekas csendőr, igyon egy kupicával, éjjel tizenegykor megszületett az unokám – csak egy kis szilvórium, tiltja ugyan a doktor, de magának nem tudok nemet mondani.

A háromlábú szék körül összevissza hevertek a szerszámok.

– Orsi hogy van? – kérdezte a csendőr.

– Jól – mondta bizonytalanul a suszter, és előrehajolt. – Maga most nem szomjas?

A csendőr a fejét rázta.

– Az Orsi ura itthon van?

Fábián suszter letette az üveget.

– A vőm nincs itthon, őrmester úr. Maga tudja, hogy cikkeket ír. Tegnap behívták a megyei laphoz, hogy Velméden valami készül. Nem is tud a gyerekről.

A csendőr elindult az ajtó felé.

– A gyerekről – motyogta. – Nem tud a gyerekről…

– Őrmester úr – szólt utána a suszter –, mondja, igaz, hogy az apátúr meggyilkolta azt a fiút?

– Hát – mondta a csendőr krákogva –, minden lehetséges. Tiszteltetem Orsikát.

Az utcán olyan gyorsan ment, hogy a fiú alig bírta követni. „Halványsárga rózsa, ha tudnál beszélni…” Mögöttük, a műhelyből, újra fölhangzott az éneklés.

– Nem megyünk be a Rojt utcába? – kérdezte a fiú. – Itt lakik Hornok Emerencia néném. Ő is ott volt.

– Hol? – kérdezte a csendőr.

– A balesetnél – mondta a fiú. Ahogy kimondta, elpirult.

Nem kapott választ.

Erre is jól emlékezett, erre a pirulásra.

Lassan ólomszínű lett a délután, a falevelek görcsös alakzata kifeszült az ágakon, ahogy a Körös felől megindult a légmozgás. A fiú a levelek után nyúlt, aztán visszahúzta a kezét. Mintha hideg levegő jött volna a fákból. Hallotta valakitől, hogy ha fáradt ember nekidől a fatörzsnek, hamarosan visszatér az ereje: a fa erős nedvei átjárják, átkeringik a vérét. Évekkel később, mikor másodmagával járt a tóparti platánok közt, és telivéste R és Gy betűkkel a vaskos törzseket, eszébe jutottak a velmédi utcák semmi kis akácfái meg az iskolai füzet hátlapjára nyomtatott szöveg Nagy-Magyarország térképe alatt: „A sok apró élet / Ma még kicsi fácska – / Holnapra már erdő, / A Jóisten lássa.”

Egyenesen a parókiára mentek. A zörgésre azonnal kulcs nyikordult. Csernok Lőrinc hatalmas árnyéka elzárta az útjukat.

– Dicsértessék – mondta a csendőr, és kis fontolgatás után levette a kalapját.

– Dicsértessék – vacogta a fiú.

– Mindörökké – mondta a plébános, és egyikről a másikra nézett. – Tessék, mit óhajtanak?

– Azt szeretnénk tudni – kezdte a csendőr –, mindenekelőtt azt kell megkérdeznem a plébános úrtól…

– A tárgyra, őrmester – szakította félbe a plébános.

– Azt kell megkérdeznem a plébános úrtól, ki tette vissza a templomkeresztet.

A csendőr megkönnyebbülten föllélegzett.

– Én – mondta a plébános.

– És az ácsolatot – nyomkodta a kalapját a csendőr –, az ácsolatot ki szedte le?

Csernok Lőrinc nem vette le a szemét róla.

– Én.

A csendőrnek elakadt a szava.

– De azt, ugye, nem kérdi az őrmester úr, ki fogja eltüzelni azt a fát?

– Gondolom, a szegények – hebegte a csendőr.

– Én – mondta a plébános. – Akié a munka, azé a haszon. Én fogom azt a fát eltüzelni.

A kereszt, gondolta a fiú, a kereszt is a plébános úré.

Az ajtó becsukódott az orruk előtt.

A fiú dideregve összehúzta magán a mellényt, beleharapott a megnyirkosodott kiflibe; az utcán a lámpaoszlopok árnyéka továbbrajzolta a plébános kapufélfáját; sötétedett, egyszerre kigyulladt a villanyfény. Jó estét, mondta halkan a fiú, ahogy később is, a villanynak, mindig; aztán oldalt nézett, a csendőrre, aki az állán épp a szíjat igazgatta.

– Nem megyünk vissza a Rojt utcába? – kérdezte a fiú. – Ott lakik Hornok Emerencia néném.

– Nem hallgatsz el? – ordított a csendőr. – Mi a fenét tud egy summáslány még mondani? Mit mondhat egy kubikos felesége?

A Kossuth utca sarkán, a lámpaoszlopnál borzongó kis foxterrier emelgette a lábát. Lassan sétálva jött feléjük a jegyző.

– Sikerült? – kérdezte. – Megtudhatom, kikkel beszélt az őrmester úr?

Az őrmester elsorolta.

– Mással nem?

A fiú nem mert a csendőrre nézni.

A jegyző odavágott a pórázzal a foxterrierre.

– Csak ez volt? Paraszt egy se volt? Paraszt nincs ebben a községben? Az őrmester úr szarik a népre, az apátúrral együtt?

– Reggel óta a népet szolgálom – mondta vörösen a csendőr, és a fiú felé bökött. – Ez itt nem a nép? Nem a nép? Mit bámulsz rám? Na, kotródj!

Az utcán a kornyadozó fekete zászlók megsuhogtak, ahogy a fiú elszaladt alattuk, és beesett a műhelyajtón.

– Azt hittem, elgázolt a décsei gyors – mondta az apja. – Hol a Szűz Máriába ténferegtél?

Az anyja kézen fogta, végighúzta a folyosón, levetkőztette, és betuszkolta az ágyba. Bevitte neki, ezt a fiú később többször elbeszélte, bevitte neki a kávéját is, az előre beleaprított kenyérrel. A fiú sírni kezdett; a kenyér fölitta a kávét.

– Edd meg azért – nézett rá az ágy széléről az anyja. – Egyed csak meg. Apád még azt mondja, kényeskedsz.

A fiú hüppögve nyelte a barna kenyérdarabokat.

Jó meleg volt az ágyban. Emlékezett rá. Nagy csönd.

– Édes – mondta duruzsolva a fiú. – Mit gondol, mit láttam?

– Mondjad – nézte tovább az anyja.

– Apámnak nem mondja meg?

– Ha nem akarod.

– Kuruzslót láttam, papot, újságírót. Detektoros ellenőrt. Elektromos bábaasszonyt is. Rázott a kannája.

A hajlott kicsi asszony elvette a kávésbögrét, és végighúzta a kezét a pokrócon.

– Most te csak aludjál. Holnap majd elmondod.

A fiú behunyta a szemét. Szemhéja mögött csillagos sátrak, fekete zászlók imbolyogtak, torony csikordult, forgott a malom. Október hatodika. Október hatodika. Ahol halál van, ott születés van. Oláh András részeges vízhordót eltemeti a községi sírásó. Nem volt hozzátartozója, ahol fekszik, ott nincsen senki. Kisfiam, hallotta messziről az anyja hangját, itt vagyok, nem hagylak, aludj, kisfiam, aludj. Aludj el, édes Gyulám.

A hivatali ablakok törvénye szerint a szerkesztőség ablaka éppen csak annyira volt homályos, hogy a bennfentesség érzetét keltse az utcán elhaladókban. A férfi – ahogyan a lány később elképzelte – görnyedten ült az íróasztali lámpafényben, és kifelé nézett, a homályba. Előtte, az íróasztalon foszladozva toronylottak a lap régi példányai, elborították a szobasarkot, kitüremlettek a polcról, azzal az agresszivitással, amellyel a papír ránehezül az átláthatatlan történetekre; este tizenegy óta ott ült a férfi, megpróbálta keresztülrágni magát a szakadozott tudósításokon, összekötni a semmitmondó szálakat, odalátni egy sugarat a résbe, ahol csak por volt és hamu. „Gyalázatos mesterséget választottál, fiam – mondta neki az apja –, huncut mesterséget: a mi családunkban ötszáz éve mindenki tanító, mért nem akarsz te is tanítani?”

Éppen ennek akart véget vetni. Ennek, hogy „ötszáz éve”. Ennek, hogy „a mi családunkban”. Mi minden történt ebben a családban? Semmi. Lúdtalpas vándorutak községről községre, lógó mellű asszonyok, szomorúfűzfák, sírok a dunántúli temetőkben, farkasvonításos, hideg éjszakák, éjjeliedény az ágy alatt – ki ért rá felocsúdni? ki ért rá undorodni? Az életforma stabilitása volt az egyetlen örökség.

Nem. Nem kellett. A megcsonkított ország még mindig elég nagy volt ahhoz, hogy ide, a túlsó végébe jöjjön tanulni, és ne a tanítóképzőbe, hanem a felsőkereskedelmibe, ahová a leendő jogászok; hogy abból a pénzből, amit a báró birtokán keres, színházba járjon, vándorszínésznőknek udvaroljon, beüljön a kávéházba, s hogy akkora lélegzetet vegyen, amitől verset lehet írni, és beleszeretni az első nyomdagépbe, amit meglát.

Akár a szerzetesnek az, ha kiugrik a rendből: az első riportja olyan volt, mint a halálugrás. Paál Gyurka hívta vissza a Dunántúlra, a Győri Hírlap bűnügyi tudósítót keresett – a Léderer-gyilkosság és a frankhamisítás óta nem volt egy tisztességes bűnügy, Rákosi Mátyás a statáriális bíróság előtt, valami jelentéktelen szivar, Stukker Daisy győri széplány miatt aranyretikült lopott Pesten egy hollywoodi filmszínész, hát ilyesmik adódnak, mondta Gyurka; addig is, míg nem akad horogra valami, nézd meg itt az orsolyita zárdát, kétszáz éves.

Nem gondolkozott, elvállalta. A győri Szent Orsolya-rendi zárda jubileumán, itt a csöndes magány házában, ahol a tisztaság lobogói, a vallásos nevelés liliomos hősnői, kik tekintetünket ég felé irányítják – beleírta azt a szókincset, amit a katolikus valláshoz asszociált, amit a birtokon hallott; a cikket leközölték, s a szerkesztőségi szobában, ahol Gyurkával éjszakára meghúzódtak, a bőr karosszék támlájára, a feje alá tette az aznapi újságot, hogy álmában is érezze a nyomdafesték szagát. A cikk aláírás nélkül jelent meg; az apjának nem tett említést róla.

Soha nem érezte, hogy a nyomdafestéknek bűze van. Az évek során, míg a különféle dunántúli lapokat tudósította, hozzászokott, hogy az információ értékét az adott pillanatban az információ hangsúlya – vagy hangsúlytalansága – dönti el. Ha Győrött az ellenzéki lap megírta, hogy Bélaváry Wargha Bálint operaénekes, a kormánypárt hivatalos jelöltje a választáson megsemmisítő vereséget szenvedett, másnap a kormánylapban megjelent a hír, hogy a megyében nyolcvan fillérrel drágább a sertéshús, mint máshol. Ha Zalában a kormánylap leközölte a honvédelmi miniszter beszédét, mely szerint a délnyugat-dunántúli megye az ország legtősgyökeresebb, legmagyarabb, legkatolikusabb társadalma, az ellenzék lapja másnap kurzív szedéssel hozta a hírt, hogy Hitler Adolf az előző napon Schwarcz bankigazgatóval reggelizett. A hírt az ellenzék – a jobboldal, a baloldal, a királypárt és az egyház –: ki-ki a maga ízlése szerint értelmezte; a kormánypártra maradt a feladat, hogy – mint bal- és jobboldali zavargások esetén mindig – megnyugtassa a közvéleményt: Magyarországon a szélsőségeknek nincs jövőjük.

A Dunántúlon nagyokat lehetett álmodozni. A kávéházban esténként együtt ültek a „függetlenek” és a „szubvenciósok”, hogy másnap megtámadják egymás szubvencióját és függetlenségét, más szóval Bélaváry képviselőjelöltet, aki „silány produkciójú, dilettáns operaénekes”, illetve a nagyhatalmú zalai apátplébánost, aki „az Ottó-álom hasisszédületébe taszítja a megye hívő közönségét”. A csatározásban a kormánylap húzta a rövidebbet; a sajtópert követő hónapban új címmel jelent meg az utcán, s a főszerkesztő vezércikke szelíd hangon írt a keresztény emberiességről…

Az igazi szenzációt az jelentette, ha Fedák Sári fellépett az Arany Bárányban, vagy ha spiritiszta médium segítségével nyomozott a rendőrség a lótolvaj után; Gyurkával együtt mentek el a médiumhoz, aki készséggel megmondta, hogy a tolvaj harmincéves, középtermetű iparosember, Románia hamarosan kisebb lesz, majd a fátyolos villanykörték s a himnikus zongoraszó közepette a médium egyenesen hozzája fordult, csuklott egyet, és megkérdezte:

– Maga hol kezdte a pályafutását?

– Az Orsolya-zárdában – mondta ő ijedten és álmatagon, mire a médium összerázkódott, és azt mondta:

– Onnét fog nősülni.

Paál Gyurka egész úton ingerelte a zárdával, ugyanolyan fátyolos este volt, mint az imént a szobában, de a pára alatt földig hajoltak a szomorúfüzek; hamarosan az egészet elfelejtette.

Aztán ötéves érettségi találkozója volt az Alföldön, és a békési megyebálon meglátta Fábián Orsolyát.

Idegesen beleszakított az újságlapokba. Szent Verona néni azt mondta, a szülés minden pillanatban megindulhat, és neki éppen most kellett eljönnie, most. Mit akarhat az alispán? Az ablak mögött foghatóan ritkult a homály, mindjárt reggel van. Csak egy miatt hívathatja: az apátplébános miatt. Lapozni kezdte az utolsó évfolyamot; fél szemmel a jegyzeteit nézte.

1920. március 1. „Új plébánost kap a Kommün után újjáéledő velmédi templom.”

1920. június 7. „Nézeteltérés a szolgabíró és a plébános között.”

1923. szeptember 1. „Tizenkét új tanító, tizenöt tanterem, tanítói lakások Velméden – Csernok Lőrinc nyilatkozata.”

1924. május 3. „Nem akarta eltemetni a gyereket, mert apja vallástalan – Csernok Lőrinc »vörös sátán«-t kiált a szószékről.”

1924. karácsony. „Polgári iskolát építtet a velmédi apátplébános.”

1929. november 1. „Letöltötte börtönbüntetését a vörös Csernok. Igaz-e, hogy a velmédi apátúr juttatta börtönbe a tulajdon öccsét?”

1930. március 15. „Felépült Velméden a Katholikus Népház.”

Népház? iskola? börtön? Ez érdekli az alispánt?

1930. május 21. „Csernok Lőrinc becsületsértési pere. »Különb képviselő lehetsz, mint ez a mostani« – mondotta a velmédi polgári iskola alkotmánytani vizsgáján egy tanulónak Csernok Lőrinc apátplébános, vizsgabizottsági tag. Az apátplébános szavait dr. Sebeők Géza, a kormánypárt jelenlévő országgyűlési képviselője magára vette…”

A postáról telefonálhattak volna. Talán még semmi se történt. Ha csakugyan fiú, a fiúk késni szoktak. Talán még nincsen semmi.

„…A décsei járásbíróság felmentő ítéletével szemben a megyei törvényszék becsületsértés vétségében bűnösnek mondotta ki Csernok Lőrincet, és kétszáz pengő pénzbüntetésre ítélte.”

1931. május 27. „Csernok Lőrinc ellenzéki képviselőként akar fellépni.”

1931. július 8. „A választások napján Csernok Lőrinc olyan agresszíven viselkedett, hogy Kocsiss Ferenc décsei szolgabíró az apátplébánost az árokba lökte. A csendőrség Velméden és Décsén állítólag lefoglalta az ellenzék autóit…”

Ahogy nyílt az ajtó, a napfény elöntötte a szobát. Nem nézett föl, tudta, hogy Pröhle úr jön, a hivatalszolga, megáll, és némán csodálkozik: vállával megtámasztja a levegőt, feje kissé oldalra fordul, szemében megjelenik az „urak dolga, huncutság” kifejezés. Az újságokra vakítva dőlt a napfény.

– Hát a tudósító úr itt van?

Pröhle úr szigorúan ügyelt a rangokra.

– Itt, Pröhle úr, de mindjárt végzek.

A hivatalszolga elcsoszogott.

1932. július 1. „Kocsiss Ferenc szolgabírót és Csernok Lőrinc apátplébánost felmentette a járásbíróság.”

1932. október 25. „Kocsiss szolgabírót a táblabíróság is felmentette.”

1932. december 6. „Csernok Lőrinc apátplébános ellentéte Follinus Elek velmédi jegyzővel. Az apátplébános nyilvánosan megvádolta a jegyzőt, hogy nem tud latinul. A képviselőtestület közgyűléséről huszonegyen kivonultak…”

Lassan meg kell tanulni az egész megyei közigazgatás névsorát.

Pröhle úr nézett be az ajtón.

– A tudósító úr nem kér valamit?

– Nem, köszönöm, Pröhle úr.

1933. január 21. „Dr. Pálffy Máté alispán…”

Igen, ez az.

„Dr. Pálffy Máté alispán kíséretével kiszállt Velmédre, mert Csernok Lőrinc kijelentette, ha nem áll helyre a rend a község és a katholikus egyház között, erélyes intézkedéseket fog a jövőben foganatosítani.”

Az utóbbi néhány hírre tulajdonképpen emlékezett is; mindez azután történt, hogy ide költözött az Alföldre, s a neveket emberbőrbe tudta kötni és mozdulatba, akár azt a legújabb eseményt, amelyet már meg sem kellett néznie az újságban, tudta fejből:

1933. október 1. „Mondta-e húsvétkor Csernok Lőrinc apátplébános, hogy az a templom, amelyiken nincsen kereszt, az nem templom, hanem disznóól? A décsei járásbíróságon lefolytatott eljárás szerint tíz tanú hallotta a kijelentést, tizenkettő nem. A járásbíróság…”

Mindegy, hogy mit csinált a járásbíróság.

A férfi fáradtan végigsimított a haján, visszarakta az újságokat a polcra, megevett egy zsömlét, és elment. A levegőn megtántorodott, egy pillanatra meg kellett fognia az ajtófélfát.

– A tudósító úr tudja, hogy itt vannak a városban a fiamék?

Szórakozottan bólintott; átvágott a szerkesztőség előtti téren, az akácos főutcáig; egy nyitott ablakból rádió szólt, edénnyel csörömpöltek – még nem történhetett semmi, különben telefonáltak volna. A megyeházán kinn lógott a fekete zászló, negyedórája van még a fogadásig; tétován ácsorgott a kapuban, a plakátot nézte: „Maya. Nagyoperett három felvonásban.” Most érkezett el a tudatáig Pröhle úr mondata: itt vannak a fiamék. Itt van a színtársulat. Valami elszorította a torkát, nem tudott számot adni magának, micsoda; megrázta a fejét, kidörzsölte a szeméből az éjszakát, a napot, a napfényt, megfordult, be, a megyeháza kapuján.

– Gábriel Győző a Közlönytől – hallotta a titkárnő hangját.

Az alispánhoz öt perc múlva beengedték.

– Alázatos szolgája, méltóságos uram.

– Jó napot, Gábriel úr.

Szivarfüst és meghatározhatatlan növényszag terjengett a bőrbútoros szobában; legyezőforma zöld növények, óriás kaktuszok közül mozdult ki az alispán, hogy kezet nyújtson.

– Foglaljon helyet, Gábriel úr. Szivart vagy cigarettát?

A férfi egy fejmozdulattal jelezte, hogy nem dohányzik. Feszülten nézte az alispán zömök, magyaros bikaalakját, feltűnően sápadt arcát, homlokán a holdsarló formájú sebhelyet.

– Párbaj – mondta az alispán, és hátradőlt a bőrfotelban. – Amolyan megyei história.

Néhány pillanatig mindketten a kaktuszokat nézték.

– Mit gondol, miért kérettem ide, Gábriel úr? – kérdezte az alispán.

A férfi előrehajolt.

– Úgy hiszem, a velmédi apátúr miatt, méltóságos uram.

Az alispán, a férfi ittléte óta először, elmosolyodott.

– Nem, Gábriel úr. Nem Csernok Lőrinc miatt. Ebben az egész elrozsdált fogaskerékrendszerben Csernok Lőrinc csak egyetlen fogaskerék. Mit tud Csernok Lőrinc? Perli a szolgabírót, leszólja a jegyzőt, odarendeli a falujába az alispánt, mire jut vele? És ha föllép képviselőnek? Elmondja, hogy a megyeháza disznóól, mert nincs rajta kereszt? Én kálvinista vagyok, Gábriel úr, az én templomom tornyán csillag van.

Az alispán homlokán vörösen világított a sebhely.

– Miért ferdült el a kereszt a velmédi templomtornyon? Hogy a járásbíróság bizonyítva lássa: az apátúr nem a mások – a saját templomáról beszélt, mikor azt mondta, kereszt nélkül a templom disznóól, s a kijelentés így nem vallásgyalázás, csak a rekonstrukció sürgetése, kerül, amibe kerül, érti, Gábriel úr?

Az alispán fölugrott.

– Öt perccel ezelőtt kaptam az értesítést, hogy egy ember lezuhant a velmédi templomtoronyról.

A férfi megint érezte a szorítást a torkában, s mintha közelebbről látta volna a szorító kéz körvonalait. Szeretett volna fölugrani ő is, mint az alispán; kijárkálni magából a jeges zsibbadást, itt, egy közömbös hivatal perzsaszőnyegén, de tudta, hogy ülve kell maradnia, s a mozdulatlanságával azt mondani: „Értem, méltóságos uram.”

Az alispán visszaült a bőrfotelba.

– A nyomor miatt kérettem ide, Gábriel úr.

– A nyomor miatt?

– A Békés megyei nyomor miatt.

– Értem, méltóságos uram.

Vékony, kesernyés szivarfüst emelkedett a levegőbe, a két arc közé. Az alispán kettéhajtott egy iratcsomót.

– Ön dunántúli lapokat tudósított, ha jól emlékszem, Gábriel úr.

– Igen, méltóságos uram. Győrött és Zalában.

Az alispán a plafonra nézett. Érezhetően pontosan akarta megfogalmazni a kérdést.

– Miért kényszerült arra, hogy eljöjjön a Dunántúlról?

A férfi tekintetével követte az alispán pillantását. A metszett üvegcsillárt szecessziós fehér virágfüzérek vették körül. Mondhatnám azt is, hogy családi okok miatt, gondolta a férfi. Mondhatnám azt is.

– Látszólag egy futballkapus miatt, méltóságos uram. Incidensem volt a Magyar Országos Véderő Egylet zalai sportegyesületével. Ez volt az ürügy. Valójában az történt, hogy karácsonykor leközöltem Menyhárt Dezső tiszántúli református püspök nyilatkozatát az ország legkatolikusabb megyéjében. Az ellenzék lapja erkölcstelennek és hazafiatlannak nevezett. Tiltakoztam; az erkölcstelent még lenyeltem valahogy, de hazafiatlan?! Akkor az ellenzéki lap megírta, hogy Menyhárt püspök 1919-ben az oláhokat pártolta, és lepaktált a Kommünnel.

– Ellenzék! – szólt közbe az alispán. – A magyar ellenzék!

– Az ellenzék mögött Perl Károly állt, méltóságos uram, Zalaegerszeg apátplébánosa. Körlevelet írt az előfizetőinknek, hogy mondják le a lapot. A levelet fakszimilében lehoztuk. A főszerkesztőt perbe fogták, a lap nevét megint meg kellett változtatni, én pedig választhattam, hogy egy hirtelen kreált sportbotrány miatt párbajozom a Véderő egyik tisztjével, vagy végleg megválok a laptól.

– Vagy végleg megválik a Dunántúltól – mondta csendesen az alispán, és belenézett az iratcsomóba. – Csak mert ott is van egy apátplébános. Mert mindenütt van egy apátplébános.

A férfi előredőlt a bőrfotelban, megmarkolta az asztallap szélét.

– Az Alföldön minden más, méltóságos uram. Az Alföldön még a napfölkelte is hirtelenebb. A Dunántúlon Ausztria felé megy le a nap, az Alföldön a trianoni határszélről kel fel. Méltóságos uram, sehol ennyi rongyba bugyolált lábat nem láttam, mint errefelé. Mintha átjött volna a románoktól a bocskor. Itt az országút is más, a házak formája is más, az ellenzékiség is más. Itt a kisgazdapárt ír a napszámról, nem a fajvédők. Itt nem kényszerítheti az apátúr az egész megyegyűlést, hogy nemzetellenességgel vádoljon egy magyar írót. Ha itt az apátplébános pert indít, el is veszítheti azt a pert.

– Igen – bólintott az alispán, és tűnődve érintette a szivarja végét a hamutartóhoz. – A Dunántúlon sok mindent elfödnek a mammutbirtokok. A jó öreg cselédség, az összemelegedett rabszolgák, a patriarchális örökség. Mifelénk keményebb, szeszélyesebb az élet, más a nyomor minősége. Nem kell a napszámos, nem kell a kubikos – ez a nyomor még csak nem is örökölhető. Amikor legutóbb kamatmentes függőkölcsönt kértem a megyének, tudja, mennyi volt a napszám Békésben, Gábriel úr? Hetvenöt fillér! Gyereknek, gyereklánynak, ha fölvették, férfinak is! Hetvenöt fillér, hát ki ezért a felelős?

– Trianon – válaszolta a férfi, és elsimította a haját a homlokából, mint mindig, ha úgy érezte, gyógyíthatatlanul fáradt. – Trianon.

Az alispán a szivarfüstbe nézett.

– És az ezeréves határok közt mit csináltunk? Miféle sikereket értünk el? Látta a fekete zászlót a megyeházán, ugye? Október hatodika van. Gábriel úr, ön tisztességes magyar ember. A nyomor miatt kérettem ide. Ismerem az ön sorozatát a Közlönyből.

Az alispán – ahogyan a lány később elképzelte – kiemelt néhány újságcikket az iratcsomóból.

„A nyomor tükrében.” Gondolom, a sorozathoz csak ki kellett mennie az utcára. Sorbanállás a városházán ötvenfilléres húsvéti segélyért. Támogassuk fillérjeinkkel a színtársulatot! Poros utakon cipőben is nehéz járni, nemhogy cipő nélkül. Tüdővész. Sertésvész. Gabonarozsda. Sok az öngyilkosság Békés megyében! Önakasztás a padláson, sósav, Körösből kifogott holttest. Állástalan férfi a vonat alatt. A végrehajtó nem tud lefoglalni semmit, az árverésen nincsen vevő. Az állatvásárra sokan az utolsó tehenüket hozzák el. Rossz a termés, nincs kubik, Velméden nincs vasútállomás, a folyószabályozásból a kubikosok gyalog mennek haza, több száz kilométert, rongyos cipőben, mért nem gondoskodik a munkaadó útiköltségről? Fedák Sári kevesli a százhúsz pengős fellépti díjat! Művészek. Koplalóművészek. Tolvajok a templomban. Lánykereskedők. Le a kartellekkel! Nem barna ing és horogkeresztes jelvény kell a magyarnak, hanem igazságos jövedelemelosztás! Indítsanak közmunkát! Mi lesz az útépítéssel? Mért pletykákkal foglalkozik a parlament, mért nem a munkanélküliséggel és a választójoggal? Személyes dolgokkal ne szórakoztassák az éhező társadalmat! Családirtás Mezőberényben – magyarok Istene, segíts meg bennünket!

A férfi nem bírta tovább, felugrott az asztal mellől, ki akarta oldani a nyakkendőjét, aztán észbe kapott, és visszaült a bőrfotelba. – Gyerek – mormogta maga elé. – Gyerek! Erre a világra!

Az alispán lassú mozdulattal elnyomta a szivarvéget.

– Ilyen sokkot kapott az Alföldtől, Gábriel úr? Ilyen hamar? Akkor talán joggal kérem, vegye át a Békési Közlöny felelős szerkesztését.

A férfi néhány másodpercig némán nézett az alispánra, mielőtt megszólalt.

– Köszönöm, méltóságos uram. Referenciával szolgálhat rólam Paál György riporter, dr. Smíri Sándor ügyvéd vagy a fiatal Décsey báró.

– Nem szükséges – mondta az alispán, és letette az iratcsomót. – Egyre válaszoljon még. Miért írta a mezőberényi családirtó parasztról, hogy gonosztevő, és miért írta a kivégzett kommunista felforgatókról, hogy azért kényszerültek illegális útra, mert nem hirdethették szabadon az elveiket?

A férfi megrázta a fejét.

– Emberélettel nem lehet játszani, méltóságos uram, a halállal nem lehet tréfálni. A magyar sajtó arra való, hogy megnyugtassa a közvéleményt.

Az alispán az ajtóig kísérte a férfit.

– Hány éves ön, Gábriel úr?

– Huszonhat, méltóságos uram.

Az ajtónyílás mintha visszaverte volna a számot: huszonhat.

– Jól van. Hamarosan megkapja a kinevezését – mondta az, alispán, és felsóhajtott. – Isten önnel. Üdvözlöm a bálkirálynőt.

Miért mondtam azt, hogy nem dohányzom, gondolta a férfi, ahogy kilépett az októberi napfényre, nem tudom, miért mondtam. A főutca egyik házán nagybetűs felirat hirdette: „Kisgazdák! Jön Bélaváry!” Futólag úgy emlékezett, Bélaváry Wargha Bálint a Dunántúlon még a kormánypárt jelöltje volt. A gyerek nem fog hazudni, a gyerek mindig kimondja majd, amit gondol. Befordult a színház felé, maga sem tudta, minek, és semmi meglepődést nem érzett, mikor egyszerre elébe lépett Czuczor Emmi, a primadonna. Hiszen látta a nevét délelőtt, a Maya plakátján.

– Győző – mondta puhán az asszony. – Megismer?

Bólintott. Az asszony közelebb lépett.

– Nem néz meg ma este, Győző? Az első felvonásban párducbőrben énekelek, és olyan vad vagyok, mint mikor a bankos–színész futballmeccsen maga belefújt a sípjába, és én megtettem a kezdőrúgást, emlékszik? Tudja, mit írt rólam akkor?

– Nagyon csinos volt akkor, Emmi.

A színésznő elhúzta a száját.

– Persze. Értem. Megértem én. Benősültünk. Elvettük a földbirtokot.

– Mikor én megnősültem, már nem volt birtok. Már nem volt más, csak…

– Csak az ártatlanság – mondta a primadonna lángvörösen. – Rendben van, Győző. De mától kezdve én magának nem Emmi vagyok, hanem művésznő. Ugye, tudja?

– Én pedig szerkesztő úr vagyok – mondta a férfi, és szelíden kalapot emelt. A szerkesztőség felé menet úgy érezte, valamit enyhült a szorítás a mellkasában. Eszébe jutott két sor abból a versből, amit a feleségéhez írt, még a házasságuk elején: „Kerestelek csöndes templomokban – nem tudva, hogy akkor hozzád milyen közel voltam”; végiggondolta az alispán ajánlatát; azt, hogy most már eljegyezte magát az Alfölddel, a vármegyével, Csernok Lőrinc országával; s vajon miért emlegette az alispán az aradi vértanúkat, a fekete zászlót? A szerkesztőség kapujában Pröhle úr várta, valamit lobogtatott; a férfi kikapta a papírt a kezéből, feltépte, kibetűzte: „Kislaany megszueletett Orsi jool van.”

A szeme előtt még feketén úszott valami, lobbant egyet; Pröhle úr felkiáltott: „Segítség! Szerkesztő úr!”

Gábriel Győző eszméletlenül elvágódott a járdán.

A ház, a fiú még jól emlékezett rá, az artézi kút és az öregtemető között volt, mintegy feleúton. Közelebb volt az artézi kúthoz, mondta a lány. Az öregtemetőhöz volt közelebb, mondta a fiú. Okkersárga fala volt, mondta a lány, örökké csorgott rajta a napfény. Igen, mondta a fiú, amikor sütött a nap.

Az ilyen beszélgetésekkel nem jutottak messzire.

Azon a napfényes októberi héten Szent Verona néni nem mozdult el az ágy mellől. A sápadt fiatalasszony némán feküdt az ágyban, mint ahogy néma volt a szülés alatt és utána is. Amikor először megmutatták neki a gyereket, csak annyit mondott:

– Olyan, mint az apja.

Különös, mondta később a lány, olyan, mintha emlékeznék erre a mondatra. Olyan, mintha hallottam volna. De hiszen hallottad, mondta a fiú.

Csakugyan hallotta. Hat hónappal később, az első kiejtett szava az volt: „Apa.” Öt évvel később az első mondat, amit összeolvasott, így szólt: „Gábriel jól vezette a mérkőzést.”

Azt a másik mondatot, azt, amit Szent Verona néni duruzsolt el az ágynál, nem hallotta, később sem hallotta, inkább csak elképzelte:

– Pihenjen, édes Orsika, pihenjen.

Ennek nem volt fémízű érzelmi töltése; ez nem foszforeszkált. Ennek nem volt valósághitele, csak általánosságban.

Fábián Orsolyát mindenki becézte. „Aranyos Orsika”, „édes Orsika”. A lány egy síró-nevető arcot látott maga előtt, a mögött a némaságba zárt arc mögött, amelyet szorongva megismert. Erre a mögöttes arcra nem vallottak dokumentumok; csak mendemondák. Három halott fiúgyermek után Orsi megszületik. Fábián Péterné elkínzottan szaladgál szomszédtól kuruzslóig, rabbitól plébánosig, hogy a gyerek megmaradjon. Megmarad; Orsolya lesz, a szomszédban lakó apácáról; aki a győri zárdából éppen hazalátogat. Százhúsz korona a szeretetháznak, kétszáz korona a Szent Antal-perselybe. Szent Verona néni tanácsára a kislányt „eladják” tizennyolc éves koráig egy falubeli családnak, száz koronáért; tizennyolc év múlva az összeg visszatérül, s a halál végre megérti, hogy rossz helyen próbálkozott. Kaminsky Ezra décsei csodarabbi, aki annyi embert meggyógyított már, s akit néhány évvel később egy pogrom alkalmával agyonvertek, amulettet küld a Fábián-házba, ezzel a szöveggel: „Óvjon téged Rafael, Mikael, Uriel, de különösen Gábriel.”

A lány néha elgondolta, hogy az arkangyalok együttesen óvták meg Fábián Orsolya szépségét – de nem tudni, melyik óvta, melyik őrizte a félelmet a házban. A félelem magától nő, mint a dudva, mondta a fiú, a dudvát pedig irtani kell. Nem szeretem az „irtani” szót, mondta a lány.

Az első világháború végén egy hadifoglyot szállásoltak el a Fábián-házban, nagy szakállú, zavaros szemű fiú volt, lágyan hajlongva dolgozott, fejte a tehenet, vizet hordott a kútról, péntek esténként elsírta magát – sehogy sem tudták megértetni vele azt a szót, hogy „honvágy”. Gyűjtötte a színes faleveleket, Orsinak durva papirosba csomagolt cukorkákat húzott elő a zsebéből, s mikor haza kellett mennie, megint sírt; Fábián Péternek megígérte, hogy hamarosan ír, és küld egy szamovárt. Soha többé nem hallottak róla. A Kommün végnapjaiban háromszor érte látogatás a házat: a bőrkabátosok a libákat vitték el, a fehérterroristák a műhelyt rabolták ki, a románok felgyújtották az üres baromfiólat, s el akarták hajtani a tehenet, de Fábián Péterné sodrófával elkergette őket. A család ezeket az időket a pincében vészelte át, kissé értetlenül számítgatva, mi összefüggésben vannak a rablások azzal, hogy Fábián Péter a Kommün első napjaiban a piactéren egy káposztáshordó tetejéről éltette gróf Károlyi Mihályt, és követelte, hogy osszák fel a Décsey-birtokot. Fábián Péterné később idősb Fazekas Gábor csendőrparancsnok segítségével tanúsította, hogy Fábián Péter azokban a napokban ittas volt. A pincében rögtönzött óvóhelyen Orsi megsértette a kezét egy szódásüveggel, a sérülés csontig hatolt, és nem akart gyógyulni; a falusi orvos súlyos cinkkötését végül Szent Verona néni verte szét kalapáccsal, és Kaminsky Ezra décsei csodarabbi (néhány nappal azelőtt, hogy a szakállánál fogva odakötözték egy szekérhez, és „vesszen a vörösterror” kiáltással végighúzták a Körös-parton) adott rá valami mentaillatú kenőcsöt. Fábián Orsolya még sokáig a bőrén érezte a csodarabbi világító kék szemét, s a hangját, hogy: „Menjen haza, tekintetes asszony, a kislányt nem érheti baj – én imádkozom érte.” És az imádkozó? Fábián Orsolya félrehúzódott az iskolában, nem mert fürödni a Körösben, makacsul összezárta a száját, mikor az új plébános, Csernok Lőrinc kötelezővé tette az iskolai köszöntést: „Dicsértessék a Jézus Krisztus, kezét csókolom, az utcán mindenkinek szépen köszönni!”

Én ilyen köszöntésre nem emlékszem, mondta a fiú. Pedig nekem is ezt tanították az óvodában, bólintott a lány. A néném nem beszélt róla, rázta a fejét a fiú. Igaz, a néném nem járt iskolába.

Ebben az időben került Hornok Emerencia a házhoz. Fábián Péterné csak ilyen gyereklányt tudott tartani; a birtokot három fivérének adósságai terhelték, Fábián Péter úgy birkózott a hitelezőkkel, hogy a suszterműhelyben pálinkát mért; a hitelezők hosszabbítást adtak, mert „a tekintetes asszony helytállt a sodrófával”, a kapun pedig hajnali háromkor zörgettek a parasztok: „Aratni megyünk, Fábián úr, adjon pálinkát!” Mert asszonyi ágról jött a birtok, Fábián Péterné „tekintetes asszony” volt, a suszter csak „Fábián úr”. Az italmérés valameddig rendben tartotta a családot, a parasztok télen is jöttek, ilyenkor csak azt kiáltották: „Pálinkát”, az egyik egyszer majdnem szétverte a kaput a téli holdfényben. Az éjszakai italmérést később hatóságilag betiltották.

Fábián Orsolya félt a részegektől. Fábián Péterné németre akarta taníttatni, nem ment, mert ivós hírében állt a némettanár, zongorázni se ment a kántorhoz, hátha az is iszik, a csordát se várta meg este hatkor az országúton, mert a félkarú csordás egyszer meghúzta a haját. Külföldre hívta volna egy gazdag parasztember, Fábián Péter komája, emigráns, világot látni; Fábián Orsolya csak a fogát szorította, és annyit mondott: „Ezek mind isznak.” Legjobban Oláh Andrástól félt, a vízhordótól; valahányszor meglátta az artézi kútnál a szikrázó szemével, előremeredő két nagy zápfogával – csörömpölő kannákkal rohant hazáig, és csak akkor tért magához, mikor csattanva bezárult mögötte a kapu.

Én is félek Oláh Andrástól, mondta a lány. Tizenkét órával a születésem után halt meg. Beszélik, hogy akkora keze volt, mint egy sütőlapát, és ha nagyon berúgott, női ruhát vett magára, a fülébe karikát tett, mint a cigányok. Persze, és kukorékolt, mondta a fiú.

Azokban az években szilárdabb alakot öltött a félelem; ahogy mélyült a gazdasági válság, úgy szökdöstek el Velmédről sorban a parasztok Amerikáig, Kanadáig: „Tudatom veletek, hogy jól vagyok – mondta a levél –, útépítésen dolgozom Nevijorktól kétszáz mérföldnyire, sziklás hegyek vannak itt, és Nevijork nagy város, amilyen a föld hátán sincs…” Szikla! Nevijork! Mérföld! Az otthon maradtak egymásnak mutogatták a leveleket. Volt, aki hazajött, volt, aki eltűnt; Fábián Péter száz pengőt adott kölcsön egy kivándorlónak, s az még abban az évben föladott egy dollárt: „Komámuram, azonnal írja meg, ha megkapta, küldöm utána a többit…” Soha többé nem hallottak róla. Fábián Péterné eladta a libákat, a kukoricát, Orsolya padláson őrzött selyemhernyóit, eladta a tehenet; Orsolya este hatkor kiállt az országútra, nem törődött a csordással, a tehén panaszosan elbődült, Orsolya a nyakába borult „Bimbó! Édes Bimbó! Éntőlem mindent elvesznek!” Este Emerenciával együtt sírtak a kemencepadán; aztán nem említette a dolgot senkinek, soha többé.

Az udvarlói sem látták se sírni, se nevetni. Végigtáncolta a bálokat Velméden, Décsén; egy orvos át akarta szöktetni a román határon, egy gyáriparos öngyilkossággal fenyegette, ha nem megy hozzá feleségül; Orsolya csak a vállát rándította. „Alávalók a férfiak… Mindegyik iszik.” Gyűjtötte a képeslapokat, különösen, ha szerelmespárokat ábrázoltak, gyöngéden, rózsával – a hátlapjukon „édes Orsi…”, „aranyos Orsi…” –, de a képeslapok küldőit elutasította. Mindössze egyszer tett kivételt, egy magas, karcsú, fekete férfival; mindössze egyszer viszonzott egy kézszorítást – de a férfi legközelebb nem jött el, s Orsolya többé nem fogadta: „Gyáva.” A férfi abból a faluból szármázott, ahol Fábián Péterné három kártyás fivére élt. Azokban a napokban került dobra a birtok.

Fábián Orsolya nem figyelt többé a férfiakra. Ifjabb Fazekas Gábor, akiről azt rebesgették, ő lesz az új csendőrparancsnok, éjszakákon át húzatta az ablaka alatt: „Hideg szobor vagy, meg sem értenéd…” Fábián Orsolya leengedte a redőnyt, nem tett ki gyertyát az ablakba, s a csendőrnek azt mondta: „Legyünk jó barátok.” Fazekas Gábor megvárta a kinevezését, aztán fölutazott Budapestre, és elvett egy idegen asszonyt – mindenki tudta, honnét: a bordélyházból. Az asszony úgy fésülte a haját, mint Fábián Orsolya: egy aranybarna hullám mélyen a homlokába hullott.

Hamarosan megtartották a harmincas évek első nagy szépségversenyét; Fábián Orsolya a tribünön ült, és ijedten hallotta, hogy a férfiak a nevét kiáltják, és hozzáteszik: „Miss Hungária.” Úgy érezte, rajta kívül álló erők működnek a bőre alatt, és csak szerencsétlenséget, bajt hoznak rá; mielőtt fölfoghatná, mi történik. Jaj a kiemelkedőknek, gondolta, és megszökött.

De mikor a malomba kellett menni lisztért, gyalog, négy kilométert, mert Velméd és Décse között nincsen vasút, mikor hajnalban kellett tojást árulni a piacon, és hazarohanni, a korán kelő részegek közt, mikor el kellett hívni a gyepmestert, hogy kitakarítsa az árnyékszéket, mert megtelt az emésztőgödör, akkor úgy érezte, belepusztul a faluba, és jaj az egyformáknak, és jaj az alulmaradóknak. Mint a bekerített vad, úgy nézett körül azon a megyebálon, ahol végül hagyta, hogy megválasszák bálkirálynőnek, s ahol úgy képzelte, lassan elhagyják az arkangyalok, Kaminsky Ezra meggyilkolt décsei csodarabbi varázsigéi: „Óvjon téged Rafael, Mikael, Uriel, de különösen Gábriel.” Ekkor kérte fel Gábriel Győző táncolni.

Gábriel jól vezette a mérkőzést, mondta a fiú. Igen, mondta tűnődve a lány, és valószínűleg most is jól vezeti. Ne misztifikáld a családodat, mondta nyersen a fiú, nem, mondta rémülten a lány, és lenyelte a könnyeit, eszembe sincs misztifikálni, kérlek, kérlek, inkább te beszélj. Én csak a Hornok Emerencia oldaláról látom a dolgokat, mondta a fiú. Akiről te azt mondod, gyereklány – pedig jobb volna, ha végre magyarul beszélnél, ha azt mondanád: cseléd. A nagyanyád cselédje. Kérlek, ne haragudj, mondta a lány, vannak szavak, amiket én nem tudok kimondani. Próbáld, mondta a fiú, és ne higgy úgy a szavak erejében, mert úgy jársz, mint…

Joós Árpád valamikor egy Zala megyei birtokon volt urasági kovács, és túlontúl hitt a szavak erejében. Voltaképpen hajnaltól napszálltáig ezt a hitet gyakorolta, beszélt a szerszámaihoz, szelídítette a fújtatót s a keze alatt kapáló igáslovakat, és ha káromkodott, úgy érezte: prédikál. Hatalmas körmondatokat és metaforákat dobott ki belőle a düh, s az oltáron függő Szűz Mária megjelent az üllő fölött, és paráznaságával legyőzte a vasárnapi szentmisét, az arany ornátust, a semmirevaló tömjénszagot; Joós Árpádné Hornok Máriának pedig öt gyereke lett egymás után, két lány és három fiú – a hatodik gyerek, akinek a Gyula nevet adták, szerelemből született, vagyis akkor, mikor már nem várta senki, a testvérei mind felnőttek, és Joós Árpád kovácsmester elhaladta a hatvanat. Addigra már birodalomnak érezte a műhelyét, a szokásai megcsontosodtak; vakon bízott az izmai s a szavai erejében, ezért egyre-másra érték a sorscsapások.

Elsőnek Perl Károly sétapálcája. A zalaegerszegi apátplébános, valahányszor végiglátogatta a megyeszékhely környéki birtokokat, díszkíséretet követelt magának. Az utcákon, a főtereken, a mezsgyén, a cselédsoron sorfalat álltak az emberek, levett kalappal és rebegő szájjal, mint a filmhíradóban; Joós Árpád ott állt a műhelye előtt, ünneplőben, kalapban: az apátúr botja úgy söpörte le a kalapot a fejéről, mint egy bogarat. Joós Árpádnak torkára fagyott a káromkodás.

Másodiknak az az újságcikk érte, amely „Boszorkánypörök Zalában” címmel a Zalai Életben jelent meg, s az 1749-es pörrel, bizonyos Joós Jutka boszorkányvádlott pörével foglalkozott; Joós Jutka elmarasztaltatott boszorkányság vétkében, mivel a farkas elhurcolta ludat hazahozatta, az elorzott jószágot rejtekhelyén megtalálta, az utcát általvetette makkal, hogy az emberek megsántuljanak, továbbá „az favágáson hajadon fejjel karácsony éjszakáján két tehéntől csöbörrel fejte a tejet”. Annak előtte pedig kit akasztófára juttatott ekevaslopásért, kit hideglelésre ítélt, mert verekedett, kinek a jobbik ökrét rontotta meg, kinek a máját, mondván: „Én újhold pénteki gyerek vagyok, valakit megátkozok, rajta kell történni.” S a zalaiak könyörögtek Joós Jutkának: az egyik, hogy „eresszen meg neki”, a másik, hogy „az Istenért, már meg ne öllö” – de mindhiába, az egyik tanú bízvást állította, hogy Joós Jutka mindétig bűbájos és boszorkányos volt, s ő hallotta, hogy „az elei is olyanok lettek volna”, az egész család. Joós Árpád összeszabdalta az újságot, megverte a legkisebb fiát, s azontúl azt leste, hányan kerülik el a kovácsműhelyt.

És végül a futball. A legidősebb Joós fiú – ifjabb Joós Árpád, aki apja szerint karriert csinált: a vasútnál volt ellenőr – szabadidejében a Gógánfai Hét Vezér Sportkörben játszott mint futballkapus. Ifjabb Joós Árpád a Zala Kupa valamennyi mérkőzését végigjátszotta; mindig fölényesen és nyugodtan védett. Az egyik tavaszi bajnokságon a Gógánfai Hét Vezér Sportkör a Magyar Országos Véderő Egylet zalai sportegyesületével játszott; a mérkőzésen a vitézi szék, a Turul Szövetség s a Hadviselt Vasutasok néhány képviselője is megjelent; mindvégig ideges, feszült volt a játék. A második félidő huszonnyolcadik percében, mikor a Véderő csapata 3:1-re vezetett, az egyik tiszt – a Véderő centercsatára – tiszta helyzetben kapura tört, ifjabb Joós Árpád azonban kifutott eléje, és elfogta a labdát; a tiszt ekkor – véletlenül vagy szándékosan – belerúgott az elvetődő kapusba, tarkón találta, a tribünön kitört a rikoltozás, a fujjozás, s a bíró azt mondta a Véderő tisztjének: takarodjon a pályáról. A kapus fektében bokán rúgta a tisztet; maga is menjen, mondta a bíró – másnap a tiszt elküldte két párbajsegédjét a bíróhoz, s a kapust eltávolíttatta a vasútnál betöltött ellenőri állásából. A tisztet a Véderő Egylet vezetősége megdorgálta; ifjabb Joós Árpád, amikor a fejsebe meggyógyult, pályamunkásként helyezkedett el a vasútnál; a bíró pedig – feltehetően a párbaj elől – elment a városból. A sajtó a mérkőzésről mint „huszonkét magyar fiú heroikus, de fair küzdelmé”-ről emlékezett meg, hangsúlyozva, hogy a Véderő csapata derekasan helytállt a kihasított mezsgyén, míg a gógánfaiaknak ez a mérkőzés volt a magyar Thermopylae, a spártaiakkal ők is elmondhatják: „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.” A cikkíró leszögezte, hogy a bíró mindvégig indiszponált volt, és mindkét csapat rovására tévedett; nem ártana az okokat erkölcsi és hazafias oldalról is megvizsgálni. „Quo usque tandem?” – kérdezte a cikkíró. A mérkőzést Gábriel Győző vezette.

Joós Árpád fölvette az utolsó havi bérét az uradalomban, otthagyta Zalára az öt felnőtt gyerekét, és – sógornője, Hornok Emerencia híradására – az ötven év alatt összezsugorgatott pénzből kibérelte a velmédi kovácsműhelyt, amely alsó- és felsődécsei ifjabb Décsey Pál birtokához tartozott. – Papok! – morogta Joós Árpád a személyvonaton, mikor feleségével és legkisebb fiával meg egy töredezett vesszőládányi holmival az Alföldre igyekezett. – Papok! kuruzsló banyák meg firkászok! Elég volt. Nem lesz többet a nyakamon egy se. Egy se! Csak ez a büdös kölök.

Valami forró, nyári éjszakán, mondta a fiú, behunyt szemmel, mintha még a vonaton ülne, s úgy gondolna a szüleire, ahogy a fiatal József Attila gondolhatott egykor: „Valami forró, nyári éjszakán / gyárfüst ölelt át lomha földszagot, / s a legnagyobb lélek szökkent belém: / az utca és a föld fia vagyok.” És még mindig hallotta a vonatkerék zakatolását.

A lány szótlanul nézte.

Joós Árpád az Alföldön szembetalálta magát azzal a más minőségű nyomorral, ami a dunántúli embert úgy megrökönyíti; lovat patkoltatni ugyan többen jöttek – több volt a kisgazda, mint a Dunántúlon –, de nem lehetett elnézni az országúton csapatba verődő gazdátlan nyomor s a tanácstalanság fölött, amely a „Földmunkások!” kezdetű falragaszokat kísérte; és Joós Árpád szembetalálta magát a szószékről kinyújtott ujjal fölfelé mutató Csernok Lőrinc apátplébánossal és Szent Verona nénivel, akiről azt beszélték, előérzete van, és a megyei lappal, amely „A nyomor tükrében” című sorozatában naponta megírta, hogy a kubikosoknak még mindig nincs cipőjük. És szembetalálta magát a sógornője, Hornok Emerencia kubikosfeleség nyomorával, és Joós Árpád a gazdáknak és az iparosoknak azt mondta, elszegényedett kisnemesi családból származik, s az ősanyja, alsó- és felsőgógánfai Joós Jutka, magának II. Rákóczi Ferencnek egy oldalági rokonától örökölte a birtokot. Elkártyázták, tette hozzá Joós Árpád, és nem látogatta a sógornőjét.

Érdekes, gondolta a lány, a nagyanyám birtokát is elkártyázták – de aztán csak ennyit mondott: mennyi hasonlóság van az életünkben. Hasonlóság? A fiú sokáig nevetett.

Apja tilalma ellenére a fiú oda-odaszökött a nagynénjéhez. Hornok Emerencia, mióta hozzáment Fülöp Vincéhez, csak nappalra maradt ott a Fábián házban, elvégezte a dolgát, s éjszakára visszament a Rojt utcai vályogházba, hátha a férje hazajön valahonnét, ahol éppen dolgozik vagy ahol munkára vár. Senki nem tudott úgy történetet mondani, mint Hornok Emerencia, és senki nem tudta a szavakat úgy bevilágítani, mint ő. Azt, hogy a férje kubikol, úgy ejtette ki, hogy a szónak egyszerre aurája lett, s mintha azt mondta volna: teniszezik, izmosan és fehér porcelánnadrágban. Emerencia minden vasárnap moziba ment.

Oláh András történetét a faluban ő ismerte elejétől végéig.

Oláh András törvényen kívül született, beszélik, hogy az öreg Décsey báró volt az apja. Az anyja, aki valamikor a báróéknál szolgált, belehalt a szülésbe, ott van eltemetve a temető végében, Décsén, ahol a paráznák meg az öngyilkosok. A fiú a lelencből került Velmédre, az apátúr járatta iskolába, gyakran hívta ministrálni. Az egyik vasárnapi szentmisén Bandi úgy elcsúszott az oltárnál, hogy beverte a fejét – beszélik, hogy az apátúr lökte el, mert valamiért mérges lett rá –; akárhogy történt, Oláh Bandi meghibbant, ha kérdezték, válasz helyett csak mekegett, s nem volt másra jó, mint vízhordásra. Inni kezdett, vicsorgott, villogtatta a szemét, megkergette a lányokat az utcán – egyébre nem tudott velük menni –, nem bírt vele más, csak Szent Verona néni, aki a tekintetével valósággal lefogta. Így volt mindaddig, amíg Fazekas csendőr el nem vette azt a jófélét, s ide nem hozta a faluba; akkor ez a Bandi az asszonyba beleszeretett. Ott ácsorgott az ablaka alatt, locsolta az asszony virágait, míg Szent Verona néni a nézésével el nem űzte; akkor ide jött, a Rojt utcába, és a kannáival ütötte a falat.

Amikor a templom keresztje megmozdult, Hornok Emerencia véletlenül kihallgatott egy beszélgetést a csendőrné meg Bandi között, nem egészen értette; „mit akar azzal, hogy férfi?” – kérdezte Oláh Bandi; „férfi, az hős – mondta a csendőrné –, férfi, aki hőstettet hajt végre”; „és akkor igen?” – suttogta Bandi az ablak alatt; „igen” – súgta vissza az asszony, és nevetett. Ezután mondotta Bandi az apátúrnak, hogy fölmászik a magosba, hogy megállítsa a keresztet. De az Úr Jézus másként akarta.

A Rojt utcai házban a kemence a konyhát és a szobát is fűtötte; a fiú a kemencepadkán ült, nézte a lópokróccal letakart ágyat, a két bádogtányért, bádogkanalat az asztalon, s az ablaknyílást, amely akkora volt, hogy két templomi gyertya megtámogatta volna. Emerencia elértette a fiú pillantását, és megjegyezte, hogy Szent Verona néni szerint jövőre új gátat építenek a Körösön; lesz megint kubik. És levett az ablakból a fiúnak egy birsalmát.

Szent Verona néni pedig ez idő szerint nem jóslással foglalkozott; a főutca végén, az okkersárga falú ház hálószobájában ült, az ablakon végigcsorgott az októberi napfény, s ha az ember kihajolt az ablakon, balról az artézi kutat látta, s tudta, hogy előbb-utóbb lesz új vízhordó, jobbról pedig az öregtemetőt, ahol mindig van temetőőr; az öregasszony időnként előrehajolt, és ritmikusan ismételte:

– Pihenjen, édes Orsika, pihenjen.

Látod, mondta a fiú, hasonlóság. Az én anyámnak nem mondta soha senki, hogy pihenjen, édes Mariska, pihenjen.

A lány egyre némábban hallgatta.

Ahogy a sápadt fiatalasszony is némán feküdt az ágyban, oda se hallgatva a becézgetésre, s a kezéből a levél a paplanra csúszott: „Édes Orsim, itt káromkodok magamban, mint egy kocsis, hogy a kislányunk éppen most született, mikor nem vagyok Melletted, vigyázz Magadra, Életem, most semmi más nem fontos – néhány nap múlva otthon vagyok, amint az alispán foganatosítja kinevezésemet; itt semmi újság, Pröhle úr mindennap hoz friss paprikát-paradicsomot, kilója harmincöt fillér. Kolozsváron megint verik a magyarokat; Hitler bojkottálja a magyar terményexportot, nem nagy jövőt jósolok neki. Vigyázz Magadra, Egyetlenem, csókol szerető férjed, Győző. 1933. október 7. Utóirat: Mi lett a kisleány neve?”

A fiatalasszony oldalra nézett, bele a szuszogásba. A kisleány neve Romola volt.

A következő tanév kora tavaszán Velmédet nemcsak a közelgő húsvét mozgatta meg, de a képviselőválasztás előszele is – ha szélnek lehet nevezni azt a zsongó, szerelmes izgalmat, ami a várakozás napjait, éjszakáit, még a levegőt is megtöltötte, amolyan hamleti módon, ígéret töltelékkel. Az emberek, mint a lovak, beleszagoltak a levegőbe, régi birtokpereket újítottak fel, adócsökkentést, kártérítést követeltek; Smíri ügyvéd irodája megtelt, Hoffer pékmester kétszer annyi mákos kalácsot sütött, mint máskor, s a velméd–décsei országúton, a tanyai elágazásnál, a Mák kocsma cégérét átfestették. A kocsmából három földművest elvitt a lovas csendőr, mert Bangó Paja cigányprímás közreműködésével a Marseillaise-t énekelték; a décsei járásbíróság fölmentette őket, mondván, hogy csak a Marseillaise első szakasza hangzott el, abban pedig nincs semmi államellenes. A Katholikus Népházban a Revíziós Liga ülésezett – „Erős Magyarország nélkül nincs erős Európa” –; a megyeszékhelyen Menyhárt Dezső református püspök vezetésével az Országos Bethlen Gábor Szövetség – „Bele fogunk pusztulni abba, hogy többnek akarunk látszani, mint amennyit érünk” –; a püspök különben gazdaküldöttség élén fölment a Parlamentbe, hogy adó- és kamatcsökkentésről tárgyaljon. Az országból mindenfelől erjesztő hírek jöttek, a Dunántúlon Bajcsy-Zsilinszky Endre egészséges birtokreformot követelt, beszéde után a fiatalok bevonultak a moziba, és „a grófok Magyarországa” jelszóval megverték a mozigépészt. Mezőberényben, ahol nemrég hirdették ki a családirtó paraszt életfogytiglani büntetését, a nyilaskeresztes párt választási plakátján azt ígérte, hogy huszonnégy órán belül megszünteti a gazdasági válságot, s a fennmaradó energiát Nagy-Magyarország visszaszerzésére fordítja. Kozma belügyminiszter Zalaegerszegen a nyilaskeresztes mozgalmat „nem magyar talajból kinőtt bogáncskóró”-nak nevezte.

A Burger és Tannenbaum-fatelep kerítésére épphogy ráfestették a feliratot: „Kisgazdák! Jön Bélaváry!” – másnap a feliratot leragasztották a kormánypárt plakátjával: „Tétovázók! Még kételkedtek? A nagy Babylon, a nagy Róma akkor kezdett az erkölcs útjáról lecsuszamlani, mikor polgárai nem tudták megbecsülni egymást! Ezek az utolsó órák! A tétlenség ideje elmúlt! Sorakozzatok a mi fiunk, dr. Sebeők Géza mellé!”

A plakátokat éjszaka leszakították. Bélaváry neve mellé valaki odaírta: „Közmunkát! Gátépítést!” Egy kubikost, aki tagja volt a szociáldemokrata pártnak, letartóztattak. Két lovas csendőr haladt végig lassú lépésben a főutcán. Kocsiss Ferenc décsei szolgabíró személyesen jött el Joós Árpád kovácsműhelyébe, a lovait patkoltatni. „Korán jön az idei tavasz” – mondta a kovácsmester. A szolgabíró az ablaknál állt, és csak annyit jegyzett meg: „Meleg van.” Oláh András sírján, a temető végében, kivirágzott a bogáncs; Szent Verona néni tudott róla, de hallgatott. „Lesz kubik? Lesz eső?” – kérdezték egymást az országúton a szembejövők, s az újabb választási plakátok mindent ígértek: lesz eső, lesz kubik. A plakátolvasók tudták, hogy az ígéret hazugság; hiába: márciusban a remény stigmatizációja érvényesül. A főutcán, a piactéren, a Mák kocsma előtt az őgyelgők csoportba rendeződtek; Bangó Paja a hegedűjével éjjel-nappal készenlétben állt. „Velméden valami készül.” Gábriel szerkesztőt fölrendelték a megyeházára. Csernok Lőrinc apátplébános, aki négy esztendőn át az ellenzék főkortese volt, váratlanul belépett a kormánypártba.

A fiú mostanában többször ministrált a templomban vasárnaponként. „Oláh András is így kezdte – mondta neki az apja. – Most meg a bogáncs alatt végzi.” A fiú elrejtette a könyvet, amellyel az apátúr megajándékozta; Szabó Dezső könyve volt, Az elsodort falu. Nem sokat értett belőle, mégis valahogyan lenyűgözte a könyv; otthon, éjjel, lámpaoltás után, gyertya mellett olvasta, az iskolába bevinni nem merte, félt, ha kiderül, hogy az apátúrtól való, elkobozza a könyvet Haranghy igazgató úr.

Haranghytól általában féltek a gyerekek. A második osztályban, ahová a fiú is járt, Haranghy Béla mezőgazdaságtant tanított, illetve mezőgazdaságtan címén honismeretet és polgári erkölcstant. „Megismered a cukorrépát? Ne lopd el!” „Az ember gyalog megy a templomba, a tehén sehogy.” Ezek voltak Haranghy Béla erkölcsi intelmei. Az igazgató nem felejtette el, hogy öt évvel korábban még azt a polgári iskolát vezette, ahol az alkotmánytani vizsgán Csernok apátplébános megsértette a kormánypárti képviselőt. A becsületsértési per Haranghy Bélának az állásába került; a községi elemi népiskolában megdühödve járkált a padsorok között, lovaglóostorával hol a csizmáját csapkodta, hol a gyerekek fejét, s a legnagyobb suhintást a saját fiára mérte. Ifjabb Haranghy Béla mindennap sírva ment haza az iskolából.

– Mely oklevélben szerepel először Velméd község neve? – kérdezte a padsorok közt az igazgató.

„Mely oklevélben” – a gyerekek dermedten ültek.

– Mely oklevélben? – emelte föl a hangját az igazgató. – Joós Gyula!

– A Velmédy család birtoklevelében – mondta a fiú. – 1416-ban. A falut akkor Velmeednek hívták.

– Hát Décse község kiről kapta a nevét?

– Géza fejedelemről. Géza, Gyécsa, Gyejcse, Gyécse, Décse.

– Leülhetsz – mondta az igazgató. – Kik pusztították el mindkét községet?

– A törökök – mondta kórusban az osztály.

– Azután?

– A labancok.

Az igazgató elégedetten suhintott.

– Kiket telepítettek ide 1730-ban?

– Magyarokat és tótokat.

– Tótokat! – fordult sarkon hirtelen az igazgató. – Mit akart a tót lakosság?

– Tót tanítót – mondta az osztály. – Tót prédikációt.

– Megkapta? – kiáltott az igazgató.

– Nem! – kiáltott vissza az osztály.

– Mi lett a kérésnek a következménye? – kérdezte szótagolva az igazgató.

„Következmény.” A gyerekek hallgattak.

– A következmény az lett – mondta az igazgató, és a csizmájára csapott –, hogy a plébános megvesszőzött egy tótot, mert magyarul gyónni nem tud! A következmény az lett, hogy a plébános pálinkát mért a paplakban! Follinus Márió! Mi lett a következmény?

A jegyző fia sápadtan pislogott.

– Joós Gyula – sziszegte az igazgató. – Mi lett a következmény!

– Teljes elmagyarosodás 1832-ben – felelte halkan a fiú.

– Színmagyar községünknek mennyi a lakossága?

– Tizennégyezer.

– Mikor szabadították fel a velmédi jobbágyokat?

– 1848. március 22-én.

– Ki volt a szabadságharcban a falu leghíresebb önkéntese?

A fiú tudta, hogy ez jutalomkérdés. Alig bírta a választ kibuktatni a száján.

– Hornok György. – Aztán hozzátette: – Hornok György, önkéntes Hannover huszár.

Minden szem a fiúra szegeződött. Mindenki tudta, hogy az anyja Hornok lány.

Az igazgató megenyhült. A házakról kérdezett, a bogárhátú földházról, a sövényfalú paticsházról, a sárral vakolt, fecskerakású meg a nádfedelű vályogházról, s hogy miért van a tót ház bejárata az eresz alatt, a magyaré meg külön (a tót a házával mondja: „eressz be”, a magyar a szívével); az osztály jókedvűen nyugtázta az igazgató tréfáját, közeledett az óra vége. Az igazgató még megkérdezte Tannenbaum Tibort, ki a faluban a legelső ember. A fakereskedő fia kipattant a padból.

– A legelső magyar ember a király!

– Nem úgy gondoltam – nevette el magát az igazgató. – A faluban a legelső ember. Akinek a legtöbbet köszönhetjük.

– Pali báró. Alsó- és felsődécsei báró vitéz Décsey Péter Pál doktor. Neki köszönhetjük, hogy nincs a falunak vasútállomása.

– Ülj le, te pernahajder – mondta az igazgató, még mindig nevetve, és megbökte Tannenbaum Tibor fülét az ostorheggyel. – Hát ki volt eddig a falu képviselője?

– Doktor Sebeők Géza! – ordította boldogan az osztály.

– És ki lesz eztán a falu képviselője? – kérdezte magasra emelt ostornyéllel az igazgató. – Na, Béla fiam!

Ifjabb Haranghy Béla szolgálatkészen felugrott.

– Csernok Lőrinc apátplébános!

Az ostor szabályosan csapott le a bal halántékra, oda, ahol kettéválik a haj.

– Állat – mondta fuldokolva az igazgató. – Állat.

A gyerek lebukott a pad alá, az ostor ott is utolérte. Csöngettek. Az osztály szótlan rémülettel tódult ki az udvarra. Az igazgató és a fia közt keskeny vércsík húzódott a padlón.

– Háromszázszor leírod Bélaváry Wargha Bálint nevét – mondta az ajtóban az igazgató. – Megértetted? Háromszázszor.

A meleg kora tavaszi időben feketén világított a fatelep kerítése. Messziről látni lehetett, hogy Bélaváry nevét megint eltakarják a plakátok.

A fiú szeretett volna valahol olvasni, egyedül maradni a könyvével – talált benne felnőtteknek való szavakat: „a megtárult föld szerelme”, és: „lobogó, nyerítő elvkancák”, aztán: „gyere be, kis szőke, én tudok úgy, ahogy akarod…” Szívdobogást kapott ezektől a szavaktól, és mindig újra olvasta őket. S mintha mindannyiszor a malom előtt haladt volna el, Décse felé menet és vissza, az országúton, titkon odalesve az ablakra: kinéz-e rajta a malmosék lánya, Vilma, vagy pedig éppen elnyelte a malomgarat.

Környezetében nem sokat hallott a szerelemről. Ha az apja emlegette a Szűz Máriát, vagy az apátúr beszélt a szeplőtelen fogantatásról, vagy ha a fiúk falra firkáltak az iskolában, az más csatornákon jutott el a tudatáig, az csak annyi volt, mint végignézni, ha ellik a tehén: nyers jelkép, amiből kimarad a borzongás. Borzongani a többlettől kellett, attól, hogy a föld „megtárul”, attól, hogy Szűz Mária is nő volt, s talán éppen olyan volt, mint Vilma.

A kitámasztott ablakokat meglóbálta a márciusi szél; lehet, hogy Hornok Emerencia tud valamit mondani. Arról a „többletről” egyedül neki volt fogalma. Ahogy Emerencia elmondott egy filmet: „…a férfi ránézett a lányra, erősen nézte, hogy az ajka is belerándult, és a lány meg se tudott moccanni, csak kapaszkodott a faágakba, és minden csupa virág”, ahogy Emerencia elénekelt egy dalt: „…ekkor a legifjabb gróf kivette pisztolyát – agyonlövé a lányt és aztán saját magát”, ahogy Emerencia a fiatal Vincéről beszélt, abba bele kellett borsódzni, az évek múlva is felidéződött. Vince a futballcsapatban. Vince a dalárdában. Vincét a báró Décsey intézője személyesen kéri, hogy segítsen a báróéknál, a kertben. Vincének azt mondja az apátúr: „Fiam, neked annyi eszed van, akár jegyző is lehetnél.” Vince belép a szakszervezetbe. Vince Pestre utazik: „Várj meg, Emerencia, hazajövök, elveszlek.” Vince megkéri Fábiánné tekintetes asszonytól Emerencia kezét. Vince virágot hoz a báróék kertjéből.

A fiú nagy bakugrásokkal érkezett meg a Fábián-ház elé. A kapu nyitva volt, az árokparton ott ült a másfél éves Romola, és kupacba rendezett néhány gombócot, ami a lovas csendőrök elhaladtával maradt az úton, s valahogy idekerült.

– Hát te mit csinálsz? – kérdezte a fiú.

– Lószalt szedek – mondta elmerülten a kislány. – Emelenciának, ászfalat tapattani.

A verandáról hangok hallatszottak, a fiú beosont a kapun, és megtorpant a falnál.

– És erre mért volt szükség, Emerencia?

– De tekintetes asszony…

– Mért volt erre szükség? Magamtól, ha kéred, nem megadtam volna? Nem adtam meg eddig is mindent? Nem a Szent Antal-házból vettelek ide? Nem a lányommal együtt neveltelek? Hiszen még betűvetésre is…

– Tekintetes asszony…

– Jól van, hiszen megadom, Emerencia, megadom én. De mért nem szóltál te magad? Minek kellett Vincének Smíri ügyvédet rám ereszteni?

Emerencia sírt.

A fiú kedvetlenül visszament az utcára. Mostanában egyébről se hallott, mint bérkövetelésről. Az árokparton belerúgott egy kőbe. A kislányra oda se nézett.

Egyre nyugtalanabbul érte az erősödő márciusi légáramlás. Lekanyarodott a főutcáról az Ipartestület felé, ahol kézzel írott plakát hirdette az esti színjátékot, a Békés megyei színtársulat aznapi produkcióját – Mágnás Miska, nagyoperett három felvonásban –, Czuczor Emmi, Borvendég Alfréd s a megyei közönség kedvence, Pröhle Benjámin felléptével: „1935. március 8-án, este hét órakor – Velméden először!” Ha este hét órakor ide bemehetne, úgy, hogy ne tudja meg az apátúr, hogy nem a Katholikus Népházba jár, ha beengednék az előadásra, s nemcsak utána, a bankettre, ahol mint borfiú két pengőt is megkereshet, ha bejutna ide, ahol még sose volt, a színházba, és még beljebb, egészen a Czuczor Emmi öltözője ajtajához – a fiú megint azon vette észre magát, hogy szalad. Megállt, fújt egyet, átvágott a túloldalra, lenyomta a zsidó templom kapuján a nehéz, cirkalmas vaskilincset. A templom zárva, volt.

– Mi van, kisfiú? – kérdezte az ablakból Silberstein Éliásné, és fölemelte puha, kövérkés kezét. – Köszönjük, most nem kell semmi.

Silberstein tisztelendő úr néha átüzent a fiúnak, oltogassa el istentisztelet után a gyertyákat s a villanyt a templomteremben. Egy-egy péntek esti villanyoltás után a fiú tíz fillért kapott, amelyet vasárnap reggel nyújtottak át neki. Néha korábban beszökött az istentiszteletre; ez is kicsit olyan volt, mint a színház, fehér lepelben énekeltek a férfiak, és fönn, a karzaton, külön ültek a nők. Meleg volt ebben a kicsi templomban, és az emelvény körül éneklőket nem lehetett egymástól megkülönböztetni. A nyelv pedig, amelyen énekeltek, egyszerre volt sejtelmes és elriasztó.

– Ádajnaj moloch ! – kiáltotta az emelvényről Silberstein Éliás a legutóbbi pénteken. – Az Örökkévaló uralkodik, reszkessenek a népek! Reszkessetek! Rendüljetek meg a Példa előtt! Mert tudjátok-e, mi az? Tudjátok-e, mi a Példa?

A fehér lepelbe bújt férfiak halkan sustorogva hajlongtak.

– Az Aggáda öt fordulatban értelmezi a példaadás irányát – folytatta Silberstein Éliás. – Példaadó az, aki a visszatértnek utat mutat, példaadó az, akinek tudása évek gyümölcse, példaadó, aki eltávolítja az utakról a köveket, aki gyertyát gyújt, hogy másoknak világítson, s végül példaadók az író emberek, kik továbbadják a hagyományt. Testvéreim – mondta Silberstein Éliás, és megrázta bozontos, fehér szakállát –, hány van közöttetek igaz példaadó? Hány van közöttetek hűséges, törvénytudó és engedelmes?

A sustorgás most a karzat felől hallatszott.

– Testvéreim! – kiáltotta Silberstein Éliás. – Március idusa van! Mikor jutna eszünkbe, ha most nem, a hazánk iránti hűség? A hazánk törvényei iránti föltétlen tisztelet?

Most már az egész templomterem zsongott, mint a méhkas.

– Jusson eszetekbe Petőfi és Kossuth! Aki a magyar szabadságért küzdött, értünk is küzdött! Jusson eszetekbe nagybányai vitéz Horthy Miklós! Aki az országban rendet teremtett, miránk is vigyáz! Jusson eszetekbe Nagy-Magyarország, ahol a mi testvéreink is szétszórtan élnek!

Silberstein Éliás egy másodpercnyi szünetet tartott.

– Testvéreim – mondta halkabban. – Ezen az ünnepi estén Isten áldását kérem vármegyénk és közösségünk bölcs vezetőire, a falu minden polgárára, akivel évszázadok óta együtt élünk a magyar testvéri szeretet jegyében. Ne feledjétek: ebben a községben a gazdák érdeke a mi érdekünk is. Ne feledjétek: ebben a községben ezentúl csak az lehet képviselő, aki példaadó, aki utat mutat, aki eltávolítja az utakról a köveket!

A rabbi szavait elnyelte a lárma, a padsorokból „omén, omén” hallatszott, a karzat felől elnyújtott női nevetés.

A fiú nem tudott mit kezdeni a hangokkal és a nevetéssel. Ennek az estének a zilált forrósága jobban az ínyéhez tapadt, mint vasárnap délelőtt az ostya. Vasárnap. Hamarosan itt a húsvét. Hamarosan itt a Feltámadás. Az első barkaágak, az első nagy önsanyargatások, az utcán végigkísért esküvői torták előérzete. A verejtékezésé, amelyet egy váratlan kapunyikorgás okozhat, s az, hogy mégsem történik semmi. Csernok Lőrinc a magasban, a szószéken állt, a zsúfolásig telt, hűvös templomban, magányosan, a hívek fölött. A fiú lehunyta a szemét az apszis tömjénszagában. Figyelt.

– Az ember – mondta Csernok Lőrinc – hit által igazul meg, a törvény cselekvésétől függetlenül. Pál apostoltól tudjuk azt is, hogy a hit által nem tesszük érvénytelenné a törvényt, sőt, inkább érvényt szerzünk neki. Mint ennek az egyházközségnek a feje, tudom, hogy Velméd keresztény polgárait mindig a hitük fogta egységbe, és nem a törvény. Az 1739-es pestis idején a velmédiek megfogadták, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony napjától karácsonyig megülik a szombatot, s a fogadalmat megtartották százötven évig. Másutt a lakosság felét elvitte a pestis, itt csak harminchárom embert. Velméd község mindig tudta, mivel tartozik a hitnek. Befogadta a lázadókat, elfogadta a bevándorlókat, de sorait szorosra zárta az egyház körül. Hornok György szabadsághős, Hannover huszár végrendeletében minden szentmisére egy forintot, a Boldogságos Szűz képére két forintot, a templomra három pengő forintot, a plébánosra pedig két szilaj üszőjének jövendő fiait hagyta, attól a perctől, hogy anyjuk elrúgja őket, így szól az írás.

A fiú lopva a padsorokra pillantott, az első sorban néhányan összesúgtak.

– Csönd legyen – mondta Csernok Lőrinc. – Ez nem zsinagóga.

A hívők megmerevedtek.

– Ha törvény nincs, vétek sincs. A hit nem ismer törvényszegést. Ami a negyvennyolcas szabadságharcban győzött, a hit által győzött. Soha nagyobb szükség nem volt rá, hogy a hit összefogja Velméd lakosságát, mint ezekben a napokban. Minden igaz kereszténynek mögöttem a helye.

A padsorokban mindenki hallgatott.

– Ne féljetek. Mondjátok Szent Pállal: a bűn már nem uralkodik rajtunk, mert nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt élünk. Nem a törvény. Hanem a kegyelem. Az Atyának, és Fiúnak…

A kántor beletaposott a pedálba. Zúgott az orgona. Csernok Lőrinc lejött a szószékről. A kántor játszott. Az, akitől Fábián Orsolya nem mert zenét tanulni, mert iszik. A zene mögött csönd volt. A hívők szétszéledtek. Haranghy igazgató és Follinus jegyző szótlanul kezet fogott a templom előtt.

Március 18-án este hét órakor a fiút nem engedték be a színházba. Aztán még évekig színésznőkkel álmodott, a Czuczor Emmi öltözője ajtajával; elképzelte magának, milyen lehetett Pröhle Benjámin Mágnás Miska szerepében. „De azért a mulatságra elmégy! – mondta a fiának Joós Árpád. – Elmégy a két pengődért, ugye? Moloch, az odavonz.” A fiú megrázkódott. Fölvette a jobbik ruháját, a mellényt a kihajtós, fehér ingével, és indult: „Édes – mondta a műhelyajtóban az anyjának –, ugye nem hiszi el? Ugye tudja, hogy nem a két pengőért?” A kicsi asszony hosszan, aggodalmaskodva nézte.

Az Ipartestületben már javában folyt a mulatság. A fiú arra gondolt, Emerencia mennyire szeretné ezt a szót, hogy: „bankett”. Az asztal körül csupa férfi ült, iparosok és kereskedők, a jegyző, a tanító, az igazgató, az orvos, sötét ruhában, nyakkendősen; közbül a színészek, az asztalfőn bársonyruhában Czuczor Emmi – ha ugyan ő volt; Hoffer pékmester ült a balján, és valami történettel szórakoztatta, a színésznő figyelmesen mosolygott.

– Ez a gróf – mondta az asztal túlsó végén Burger fakereskedő –, ez a gróf, akit játszani méltóztatott, épp olyan, mint a mi Décsey bárónk.

– Mutatis mutandis – tette hozzá a jegyző.

Borvendég Alfréd, a gróf alakítója zavartan köhécselt.

Nehezen indult a társalgás.

– Olyan ez, mint Mihály meg a szülés – mondta Fábián suszter. – Átjön a feleségemhez az öreg szomszéd, azt mondja, tekintetes asszony, tudom, mi a szülés, tegnap úgy kellett erőlködnöm – azt mondja a feleségem, Mihály szomszéd, tegyen hozzá még ötször annyit…

– Ugyan már – szólt oda Hoffer pékmester az asztalfőről. – Mindig ezek az asszonyok! Más nem erőlködik? Hát mikor kétszáz zsemlyét vittem tizenkét éves koromban a hátamon, kiabáltam a falun végig, zsemlyét vegyenek, mint egy ószeres! Hát mikor nem volt pénze a parasztnak, az anyja istenit, havonta egy kisbáránnyal fizetett? Meg mikor szégyellte a nép, hogy péktől vesz kenyeret, egy nap tíz-tizenöt kilót tudtam csak eladni! Tót vidék volt ez, nem mindig volt itt úriember a pék!

– Hagyja a tótokat, Hoffer úr – mondta Haranghy igazgató. – Azt mondja el, hogy került a faluba az öreg Silberstein.

– Ajjaj – szólalt meg Pröhle Benjámin, aki mostanáig hallgatagon ült Tannenbaum fakereskedő mellett. – Ilyet én is tudok, igaz, Alfréd?

Borvendég Alfréd dühösen nézett a táncoskomikusra.

– Bort – mondta Follinus jegyző. – Badacsonyi fehéret.

A fiú egymás után töltötte meg a poharakat.

– Silberstein Éliás – mondta a pékmester – tíz évvel ezelőtt érkezett a faluba. A Felvidékről jött, azt mondta, nem tud magyarul. Kérdezik: „Haben Sie Kinder?”, azt válaszolja: „Nein.” Szegény volt a hitközség, örült a gyermektelen rabbinak! A biztonság kedvéért még egyszer megkérdezik: „Wo sind die Kinder?” „Im Friedhof” – mondja a rabbi. Aláírják a szerződést, hát a rabbit a temetőben várja a kilenc gyereke, neun Kinder im Friedhof!

A pékmester az asztalra csapott, Czuczor Emmi göcögve nevetett a történeten, a fiú gyorsan bort töltött a színésznő poharába.

– Mindig a temetőnél kötünk ki – jegyezte meg filozofikusan Tannenbaum fakereskedő.

Burger Henrik fölemelte a poharát.

– Tudja, mi az élet sója? Tannenbaum Pál koporsója!

– Hallgass, hülye zsidó – mondta Tannenbaum Pál.

– Hallgass, koszos sváb – mondta Burger Henrik.

– Erre iszunk – bólintott Fábián Péter. – Művész úr, hogy van az a történet?

– Vendégszerepelünk a múltkor egy községben – mondta Pröhle Benjámin, és egy oldalpillantást vetett Borvendég Alfrédra. – Ez a mi jóképű bonvivánunk előadás előtt elcsábítja a rabbi szép, fekete lányát. Jön a rabbi, botrányt csap, Alfréd káromkodik, „a fene egye meg a Tórát”, valaki meghallja a káromlást, Alfrédot följelentik vallásgyalázásért. Alfréd kétségbeesik, Bénikém, mit csináljak – mondom, ide figyelj, mit káromoltál te? Mit mondtál te? Azt mondtad, hatkor történt a csábítás, megbántad, „a fene egye meg a hat órát…” Borvendég Alfrédot a bíróság fölmentette!

Most már mindenki hajlongva nevetett, a bonviván is jó képet vágott a tréfához, villogtatta híres szép fogait a keskeny bajusza alatt; Haranghy igazgató intett a pékmesternek, cseréljen vele helyet, s melléje ülvén, azt mondta Czuczor Emminek, Jean Harlow-ra hasonlít. Ó, igazán, mondta a színésznő. Nem ártott volna több nőről gondoskodni, mondta Tannenbaum Pál, mire Burger Henrik megjegyezte, elhívhatnák Fazekas csendőrnét. Akkor Alfrédot megint bekísérik, mondta Pröhle Benjámin nagy nevetés közepette, szervusz, Béni, mondta Follinus jegyző – ne lazsálj, fiú, bort!

A fiú alig győzte hordani az üvegeket, tölteni a poharakat, a szemhéja kezdett lecsukladozni, hallotta, hogy Hoffer pékmester arról beszél, inaskorában hogy vitte a hátán a báróéknak a péksüteményt, látta, hogy Czuczor Emmi hajfürtjei odadobódnak az igazgató vállához, mikor nyílt az ajtó, és belépett a terembe Haranghy igazgatóné.

– Béla – mondta halkan az asszony –, a gyerek lázas, fölszakadt a fejsebe. Tudja, ahol… ahol délelőtt megütötte magát.

– Doktor úr – mondta az igazgató az asztal körüli csendben. – Lesz szíves hazakísérni a feleségemet.

Haranghy igazgatóné lehajtotta a fejét. A színészek maguk elé néztek. Az orvos az ajtóban belekarolt az asszonyba.

– Ne menjünk át a Mák kocsmába? – kérdezte valaki.

A felszabadult széknyikorgástól kezdve a fiú úgy emlékezett vissza erre az éjszakára, mint a víz alatti harangszóra. Az országúton bugyborékoló márciusi csend volt, s az elágazásnál, ahol csak a távoli tanyák sötétlettek, mint egy hatalmas függőlámpa, világított a kocsmaablak.

Az apja ott ült Fazekas csendőr mellett a kocsmában. Láthatóan jó ideje együtt ültek, a csendőr aprókat dobolt a poharán, Joós Árpád fél könyékre támaszkodott, s valami olyasmit morgott a belépőkre, hogy ajándékot hoztak – a színésznő hosszú haja ott úszott az imbolygó asztalok közt –, „timeo Danaos” – mormogta a jegyző, de senki se figyelt rá; a kocsmáros lánya, akit az orra miatt Karvalynak hívtak, kihordott tíz liter csopaki rizlinget; a Dunántúlon, mondta Joós Árpád, ha az úr megszomjazott vadászat után, azt mondta, pincér, a nyúl inni akar – ha a paraszt megszomjazott, azt kiabálta, pincér, a disznó inni akar! Ugyan már, mondta Hoffer pékmester, a dunántúli kenyér lapos, mint a tenyerem, az alföldi magas, foszlós, fehér bélű! Ki a disznó, kiáltott Follinus jegyző, a paraszt a disznó? Amíg én itt vagyok, a parasztra ne merjen ilyet mondani senki! A színésznő odaült Joós Árpád mellé, és bemutatkozott; végre egy magyar név ebben a faluban, mondta a kovácsmester, és koccintott a színésznővel. Borvendég Alfréd megsértődött; hogyhogy magyar név, mondta a pékmester, mi az a név? Mit akar maga a fújtatójával, nézett maga már negyvennyolc órát a tüzes kemencébe? Kovászolt maga este tízkor, dagasztott maga hajnali háromkor, aludt maga ötperceket egy szál deszkán, kicsoda maga? Az én nagyapám, mondta Fábián Péter, és kirúgta maga alól a széket, az én nagyapám, Asztalos Móric, fogadós volt Erdélyben, és menekültében ott szállt meg nála Kossuth Lajos! Azóta az én családomban törvény, hogy minden második nemzedék elsőszülött fiúgyerekét Lajosnak hívják! Az apám is Lajos volt! Ha a lányom vagy az unokám fiúnak születik, az is Lajos lett volna! Bangó Paja cigányprímás elkezdte a Kossuth-nótát, a jegyző egy tízpengőst ragasztott a homlokára, a fenébe, kiabálta a kocsmáros, itt járt a múltkor az az író, aki mindig a parasztokat nyüvi, hogy dalolnak meg mosolyognak a földeken, mondom neki, kedves bátyám, hát a kocsmáros nem ember? Az nem dalol meg nem mosolyog? Azt mondja az író, az nem dalol meg nem mosolyog, az csak kizsákmányol. De majd a nép – a szentségit, ordította Follinus jegyző, itt már mindenki pofázik a népről? „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” – óbégatta Burger Henrik; Tannenbaum Pál pofon ütötte, Burger a padlóra esett, a színésznő felsikoltott, rázuhant a csendőrre, a csendőr kiejtette a kezéből a borospoharat, Béni, kiabálta Borvendég Alfréd, nem látod, mi történt, hozzál új poharat a tiszt úrnak, micsoda, üvöltötte Pröhle Benjámin, nem elég, hogy az apámat ugráltatják az urak, nem elég, hogy az apám hivatalszolga, még te is ugráltatsz engem, Weingruber, te kórista, te borbélysegéd, én nem vagyok magyar? A csendőr remegő kézzel próbálta a színészeket szétválasztani, felbukott Burger Henrikben; a színésznő a kovácsmesterbe kapaszkodott, a kocsmáros lánya visítva szaladt az asztal körül, jön Kocsiss szolgabíró; csapkodta az asztalt Tannenbaum Pál, jön Pálffy alispán, jön Csernok Lőrinc! Az apátúr nevének említésére hirtelen csönd lett. Bangó Paja kezében megállt a vonó. A fiú lassan kibújt az asztal alól, ahol mostanáig rejtőzött, s gondolatban Hornok Emerenciának próbálta magyarázni, milyen a bankett. A poharakat összeszedték, a nyakkendőket a helyükre húzták; a kocsmáros megigazította a két letépett feliratot a falon, „Éljen dr. Sebeők Géza, az Egységespárt jelöltje!”, „Kisgazdák! Jön Bélaváry!” Egyszerre észrevették a feliratokat. Másfél nap van a választásig. Haranghy igazgató megragadta a színésznőt, és magával húzta a kijárat felé. Fábián Péterné lépett a kocsmába.

– Jó estét – mondta. – A vőm most jött meg a megyeházáról. Smíri ügyvédet letartóztatták.

A színésznő kirohant az ajtón. Az igazgató utána. A vendégek sorban, lábujjhegyen elmentek; Hoffer pékmester két pengőt adott a fiúnak. A fiú még egyszer megnézte a színészeket, aztán előreszaladt, hogy az apja előtt hazaérjen; az úton árnyékok vetődtek jobbra-balra a sötét házak között; valahonnét idehallatszott Fazekas csendőr ordítása:

– Te szajha! Neked mért nincs gyereked…!

Otthon, az ágyban, a fiúnak nem kellett a kávé. Forgolódott, kiverte a verejték, Vilmát színésznőnek látta, igazinak; gyertyát gyújtott, beleolvasott a könyvbe: „A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja, és ez sohasem lesz másképp”; kiugrott az ágyból, a két pengőt zsebkendőbe kötözte, odanyomta szorosan a párnája alá.

Nem bírt elaludni.

– Adatik tudtára mindenkinek – dobolta a főutca végén a kisbíró –, hogy ma délután három órakor a községháza előtt a Nemzeti Egységpárt, délután négy órakor a Független Kisgazdapárt képviselőjelöltje mond programbeszédet. A szavazást a felnőtt lakosság ezen idő alatt, ott helyben tartozik megejteni. Felhívjuk Velméd község népének figyelmét, hogy a képviselőválasztás ideje alatt mindennemű rendzavarás, éneklés, továbbá szeszes ital fogyasztása szigorúan tilos. Adatik tudtára mindenkinek…

Hornok Emerencia visszaindult a kannákkal a házba, fülében összekeveredett a kisbíró dobolása azzal a dallal, amit az imént dúdolt: „Boruljatok le, sírjatok! Én a zárdába meghalok.” A fiú Emerencia mellett szökdécselt, fogta a nagyobbik kanna fülét; aznap megint szünnap volt az iskolában.

– Vince ma végig ott lesz a piactéren – mondta Emerencia. – Beosztották fegyelmezni.

A verandán már éledeztek a kúszónövények, a fiú odaloccsantott egy kis vizet a kannából. A konyhaasztal alatt Romola ült, nyakában Emerencia szoknyája, lábán hatalmas papucs, fején konyharuha.

– Lomita menatton – mondta a kislány, és kimosolygott a fiúra az asztal alól.

Ez volt a menyasszonyosdi játék.

– Romika, szedje össze szépen az újságpapírt – mondta Emerencia, aztán odasúgta a fiúnak: – Látod az összetépett újságot? A szerkesztő úr az éjjel megint beszélt.

Gábriel Győző az utóbbi időben gyakran beszélt álmában. Lázasan, hosszan, több órán keresztül beszélt, összefüggő történeteket adott elő, többnyire futballmérkőzésekről, amelyeknek közönsége kifütyüli a bírót, „pfuj, bíró! pfuj, bíró!” – kiabálta Gábriel Győző; reggel kimerülten ébredt, és nem emlékezett semmire.

Tegnap azonban, miután összetépte az újságot, és elaludt, szokatlanul halkan és nyugodtan kezdett beszélni, mintha szólna valakihez, „Úristen – mormogta Emerencia, aki ott tett-vett az ajtó körül –, olyan, mintha volna ott valaki”, pedig odabenn csak Fábián Orsolya ült az ágynál, és riadtan hallgatott: „Nem érted – mondta Gábriel Győző –, hogy ebben a helyzetben nem tehetek érted semmit? A fegyelmi bizottság ülésére elmentem, Karátson főszerkesztővel beszéltem, hogy ne kommentáljuk az őrültségeidet, de ha már mindenáron csehszlovák lapba kell írnod, mért nyúlsz bele a trianoni békeszerződésbe! Mi ez a holdkóros teória, hogy a trianoni határokat nem lehet békés úton megváltoztatni? Hogy ami nemzeti szempontból jó, nem biztos, hogy jó Európának? Hogy a gazdasági bajok nincsenek összefüggésben a határbajokkal? Hogy nem lehet nemzeti állam az, amely nem tudja megadni a nemzeti kisebbségek létjogát! Te őrült! Azt mondtad a bizottságnak…”

– Maradj a közelben, Emerencia – suttogta az előszobában Fábián Péterné. – Hátha Orsinak szüksége lesz rád.

„…Azt mondtad a bizottságnak, a csehszlovák nemzetiségi törvény jobb, mint a miénk. A csehszlovákiai magyaroknak lapjuk van, iskolájuk, egyesületük. Ti pedig nyolcvanezren vagytok a megyében, és semmitek sincs! Az iskolában nem tanulhattok tótul! Mert itt sötétség van – Móricz Zsigmondot négy éve ugyanezért nemzetellenességgel vádolták, téged a bizottság március tizenötödikére való tekintettel csak felfüggesztett az állásodból, Csehszlovákiában magyar ember ezért már régen ülne, mondta az ügyész, te meg egyre hajtogattad, hogy nem tanulhattál, hogy nem imádkozhattál tótul, hát te – Gábriei Győző mély lélegzetet vett, és alig hallhatóan mondta: – hát te tótnak vallod magad, Sándor?”

Fábián Orsolya meg se mert moccanni az ágy mellett. Tudta, hogy a fegyelmi bizottság március tizenötödiki határozatát, miszerint dr. Smíri Sándort az állásából hazafiatlan kijelentések miatt felfüggesztették, szűkszavúan közölte a megyei sajtó. Tudta, hogy két nappal később Smíri Sándort letartóztatták. A letartóztatás után pedig megjelent egy másik közlemény az újságban, amelyet Gábriel Győző összetépett, s amelyből sem akkor, sem később nem volt hajlandó beszélni.

Az álom kapui rácsukódtak erre a közleményre.

„…Hát te tótnak vallod magad, Sándor? – zihálta Gábriel Győző, – Te mondod azt, hogy nem kaptál Csonka-Magyarországon létjogot? Hiszen te egyetemre jártál, Sándor, neked doktorátusod van, te jogot tanultál, téged nem vertek meg az egyetemen, terád nem vonatkozik a numerus clausus…!”

Az utolsó szavakat már csak úgy hallotta Emerencia, hogy a kontyával szinte rátapadt az ajtófélfára. Odabent mintha elvékonyult volna a levegő. Gábriel Győző kapkodva lélegzett. Emerencia ugyanabban a feszes testtartásban figyelt a konyha közepéről most is, akár az éjszaka, mintha látna valamit, vagy látna valakit, Smíri Sándort, aki ma nem lesz ott a piactéren, Gábriel Győzőt, aki megáll majd oldalt, a templomnál, lehajtott fejjel, kialvatlanul, fülében Fábián Orsolya szavaival: „Ne avatkozz bele, Győző, kérlek, ne avatkozz bele”, Vincét, akinek azt mondták Pesten: „Szaktárs, magának annyi esze van, akár plébános is lehetne”, Vincét, akit beosztottak fegyelmezni, ott lesz valahol középütt, ott a helye, őrá sem vonatkozik a…

– Munelusz kázusz – motyogta a kislány, ahogy kimászott az asztal alól. – Menatton.

Leszórta az újságpapír darabkáit Emerencia elé, halomba, mint a virágszirmokat.

A fiú a veranda felé hátrált. Ugyanaz az émelygés vett rajta erőt, mint pénteken, a fülledt kis templomteremben, ahol nem tudott mit kezdeni a hangokkal és a nevetéssel.

Joós Árpád soha nem beszélt álmában. Joós Árpád soha nem álmodott.

De ma szerda van, délidő és szélcsend, a falu ismerősebb és kihaltabb, mint valaha; a harangszó még a galambokat se röppenti széjjel, s körülbelül a kocsma felé dobolhat a kisbíró. Az utcán a fiú arra gondolt, hogy ma nem szabad szeszes italt inni, s hogy Oláh András sem lesz ott a piactéren: „Nem lesz ott – mondta félhangosan –, nem lesz ott, és nem is szavaz.”

Azon vette észre magát, hogy nem tud betelni a halállal.

Délután háromnegyed háromkor megkezdődött a gyülekezés a községházánál. Nem volt se pisszenés, se hangos szó, nem verték félre a harangokat. A várakozók némán álltak. A fiú egy szürke bádogkannával befúrta magát a tömeg közé. Vizet árult.

A piactérnek a templomtól a községházáig szögellő, akácos oldalában lassan sűrűsödött a nép. Parasztok, kubikosok, többségükben Velmédről, egyik-másik Décséről. A décseiek gyalog jöttek, végig az országúton. A férfiak közt feltűnt néhány fejkendős asszony s néhány gyerek is; a kisebbek föl akartak kapaszkodni a villanyoszlopra, aztán meglátták Haranghy igazgatót, és elcsöndesedtek.

Az igazgató a jegyző mellett, a tér bal oldalán állt, a templom felé eső részen, ahol a kisgazdapártiak magasba tartották a „Jön Bélaváry” és a „Miért nincs Velmédnek vasútállomása?” feliratokat. Jobbfelé, a községháza előtt a kormánypártiak támasztották a maguk tábláit a lámpavashoz: „Éljen dr. Sebeők Géza!”, „Ötven éve szabályozták a Köröst!” A két csoport között valaki fölemelt egy fehér kartonlapot, amire csak annyi volt írva: „Zamek.”

– Hát ez? – kérdezte Hoffer pékmester, aki a kisgazdák mögött állt. – Ez meg kicsoda?

– Jelölt – mondta a kartonlap alatt a férfi. – Nem hivatatos kormánypárti, de lehet, hogy pártonkívüli. Ott a kerítésen a hirdetmény, nem látta?

A kerítésen összevissza fehérlettek a plakátok. Az igazgató a jegyzőre nézett, aztán az állával előrebökött. A templomajtó zárva volt, a plébánia ablakain összehúzva a függöny. Mögötte nem látszott élet.

A kartonlapos férfit nem ismerte senki.

Három óra öt perckor, mint az izommozgás, végigrándult a várakozás fegyelme a tömegen. A fiú ide-oda lépegetett a kannával; nem talált szomjas embert. Egyre több volt az ismeretlen arc. A velmédiek összébb húzódtak. „Rágyújt?” – kérdezte Gábriel Győző Fülöp Vincét. „Köszönöm. – Vince kivett egy cigarettát az elébe nyújtott doboz Memphisből. – Isten fizesse meg, szerkesztő úr.” A füst felszállt a plakátok, a háztetők, a torony magasába, az emberek fölfelé néztek. A torony két oldalán fénytelen volt az ég. A Kossuth utca felől kocsizörgés hallatszott, autópöfögés, Décsey báró homokfutója után begördült a térre Kocsiss szolgabíró fekete autója, s a község egyetlen taxiján a décsei malmosék; „Vilma” – mondta a fiú, és a bádogkannával arrafelé indult. A nehéz járású, testes szolgabíró mögül dr. Sebeők Géza, a Nemzeti Egységpárt képviselője szállt ki a fekete kocsiból: simára beretvált arcán, mint a zúzmara, csillogott a lehetőség. Fazekas őrmester intett; a község tizenkét csendőre szótlanul körülvette a piacteret: hat csendőr jobb felől, hat bal felől.

A képviselő fölment az emelvényre, és végignézett a tömegen. A téren mintegy kétezer ember várakozott.

– Tisztelt választópolgárok – mondta az emelvényen dr. Sebeők Géza. – Nehéz helyzetben állok önök elé. Mint a Divina Commedia halhatatlan költője írta, nincs nagyobb fájdalom, mint boldog időkre emlékezni nyomorúságban. Ennek a mondásnak sehol nincs akkora jelentősége, mint Békés megyében, a trianoni határ szélén. Tisztelt választópolgárok, higgyük-e azt, hogy hiába volt minden? Hogy hiába hullt a magyar vér? Hiába intenek Erdély bércei? Ezer sebből vérző hazánk új határai közt a turáni átok gyengíti folyton a maradék nemzetet!

– Miféle átok? – hajolt oda Burger fakereskedő Tannenbaumhoz. – Miről beszél tulajdonképpen?

– Higgyünk-e a szemünknek? – mondta a képviselő. – Mert elég körülnézni, hogy lássuk: a gyűlölködő arisztokrácia összefog a királypárti főpapokkal, a magyar hitleristák összefognak a túlzó baloldallal, amelynek vezérét most ítélték életfogytiglani fegyházra, higgyünk-e a szívünknek, amely világosan érzi, hogy ezek az erők a nép ellen fognak össze?!

– Már megint a nép – morogta Follinus jegyző. Kocsiss szolgabíró idegesen pillantott az órájára.

– Tisztelt választópolgárok, hinnünk kell a ténynek, hogy a kormány minden erejével küzd a szélsőségek ellen. A kormány nem tűri, hogy nyomorba, hogy örvény szélére sodródjék a szétdarabolt ország. A kormány szilárdan áll a magyar rögön, és követeli, hogy része legyünk az európai gazdasági közösségnek. Értsék meg végre az ipari államok, hogy az agrárországok sorsának javulása az ő érdekük is! Tisztelt választóim! Programom Gömbös Gyula miniszterelnök úr programja. Egyenlő, általános és titkos választójog…

A tér bal oldalán hirtelen mozgolódás támadt. Gábriel Győző fölnézett a jegyzeteiből.

– …Okos birtokpolitika, termésértékesítés…

– Közmunka, méltóságos uram – súgta erőlködve a szolgabíró.

– Közmunka – mondta a képviselő, és a folyó felé mutatott. – A kormány nem feledkezik meg Békés megyéről. Nagyszabású útépítés kezdődik…

– Hol? – kérdezte a bal oldalon valaki. A tömeg közelebb nyomult.

– …S ahogy a parlamentben is elmondtam: ahhoz, hogy Velméd derék, szorgalmas népének újabb munkaalkalmat adjunk – a képviselő karja a tömeg felé lendült –, elengedhetetlenül szükséges a Körös szabályozása!

A jobb oldalon éljenezni kezdtek, bal felől erősödött a mozgás, az első sorokban szóváltás hangja csapott fel, „Papa – kérdezte Tannenbaum Tibor az apját –, hát még nem szabályozták a Köröst?” A fakereskedő lódított egyet a fián, a körülállók nevettek, s az „Éljen dr. Sebeők Géza” feliraton nagyot csattant egy záptojás. A nevetés elakadt, az emberek zavarodottan néztek; a tömegbe hasító csendőrt az őrmester egy mozdulattal megállította. A képviselő lement az emelvényről.

A fiú még mindig Vilma után furakodott a kannával; a malmosék a templom közelében álltak, ott, ahol most egyszerre megjelent a szolgabíró, fújtatva és kivörösödve, nyomában a csapzott képviselővel – a fiú jól láthatta őket egy akácfa alól.

A szolgabíró kopogott a plébánia ajtaján.

– Ki az? – kérdezte egy hang az ajtó mögül.

– Kocsiss Ferenc – mondta a szolgabíró. – A választás hatósági biztosa. Dicsértessék.

Az apátúr megjelent az ajtóban, és végigmérte a szolgabírót.

– Mindörökké.

A képviselő biccentett.

– Szesztilalom van – mondta krákogva a szolgabíró. – A plébános urat ma délben a Mák kocsmában látták.

– Nem értem – mondta az apátúr. – Tudtommal oda megyek, ahova jólesik.

– A plébános urat ma délben a Mák kocsmában látták – emelte föl a hangját a szolgabíró – húsz kondorosi kubikos kíséretében, akiket leitatott!

– Csakugyan? – mondta az apátúr. – Én meg azt hallottam, hogy Bélaváry képviselőjelöltet feltartóztatják az országúton, hogy ne érhessen idejében Velmédre.

– Nincs róla tudomásom – csattant fel a szolgabíró, és az arcán még vörösebbre gyulladtak a foltok. – Egyébként provokáció esetére gondoskodtam karhatalomról.

Az apátúr egy pillanatág farkasszemet nézett a szolgabíróval. A fiú látta, hogy a szolgabíró vastag nyakán csorog a verejték.

– Plébános úr – mondta a szolgabíró, higgadtságot erőltetve magára. – Mi most mindketten a kormánypárt kortesei vagyunk, igaz?

– Igaz – mondta az apátúr. – S mint ilyenek, kötelesek vagyunk megőrizni a választás tisztaságát. Nemdebár, az ön décsei házában szállásolta el magát a jelenlegi képviselő?

A fiú rémülten látta, hogy a szolgabíró ököllel akar nekiesni az apátúrnak, a tömeg felől ekkor sistergő lárma hangzott fel, s a plébániához rohanva érkezett Fazekas csendőrparancsnok.

– Szolgabíró úr – lihegte a csendőr. – Nem bírjuk tartani a rendet. A tömeg a Körös-partig ér. Az emberek Bélaváryt követelik.

– Hallotta, plébános úr? – A szolgabíró levegőben akadt öklével a saját térdére csapott. – Hallotta, a hétszentségit? Menjen, csináljon rendet! Csendesítse le a részegjeit!

– Hallottam – mondta nyugodtan az apátúr. – Csináljon rendet ön. Ha ön a választási biztos.

A szolgabíró pulykavörösen sarkon fordult, beült a kocsijába, elment. Dr. Sebeők az utolsó pillanatban melléje préselte magát. A kocsi porzott az országúton.

A térről hullámokban jött a zaj. Az apátúr fölemelte a kezét; a plébánia ajtaján kivágódott egy szalmaszín bajuszú férfi, és egyenesen az emelvényre tartott. „Zamek – adták szájról szájra az ismeretlen férfiak a téren. – Zamek Antal.”

– Velméd népe – szólt határozottan a képviselőjelölt. A zaj valamelyest elcsitult. „Halljuk! halljuk!” – kiabálták az ismeretlenek. – Velméd népe! Hallottátok az előttem szóló szavait a széthúzásról, a háborúról, a kormány centrista politikájáról s arról, hogy valahol útépítés kezdődik. – A képviselőjelölt gúnyosan mosolygott. – Csakhogy kik engedik meg a széthúzást? Kik gazdagodtak meg a háborún? Hol lesz az útépítés? Majd én megmondom! Azok gazdagodnak meg, azoknak épül az út, azok nevetnek a markukba, akik nem tartoznak közénk, az idegenek, akik csak a hasukkal magyarok! – „Úgy van! igazat beszél!” – helyeseltek az első sorokban. – Itt az ideje, hogy átvegyétek az uralmat! – kiáltotta a képviselőjelölt. – Tanuljatok! Legyetek bankárok, kereskedők, papok, művészek, újságírók! Ti legyetek a középosztály! – „Kit képvisel ez? – kérdezte Hoffer pékmester Gábriel Győzőt. – Kit képvisel? Miféle kormányt?” – Ígérgetni könnyű! – folytatta a képviselőjelölt. – Mi nem leszünk többé a történelem balekja! Nekünk többé nem fognak főzni a csontjainkból! A hit és az erkölcs alapján állunk – meggyőződésem, hogy előbb-utóbb a kormány is belátja: minden Demoszthenésznél többet ér az egység, amelynek alapja a keresztény emberszeretet!

Hatalmas ováció fogadta a jelölt szavait, mígnem a jobb oldalon valaki felkiáltott: „Ki ölte meg Oláh Andrást?”, balról pedig egy halom krumplihéj repült a képviselőjelölt arcába. „János bátyám – mondta Gábriel Győző a péknek –, tudja már, kit képvisel a jelölt?” Most már mindenki beszélni akart, „ki ölte meg Oláh Andrást!” – harsogták az egyik oldalon, „mi történt Smíri Sándorral!” – harsogták a másikon, „közmunkát! – sikoltotta egy asszony –, éhen döglünk!” A képviselőjelölt elugrott egy záptojás elől, és futva ment vissza a plébániáig, a tömeg fel-alá morajlott, hullámzott, a kiáltások egyetlen mondattá dagadtak: „Hol van Bélaváry!” Fülöp Vince nyugtalanul nézett körül, Fábián Péter a veje mellé húzódott, Vilmát két oldalról karolták a szülei, „a történelem balekja – gondolta a fiú –, hol hallottam ezt a kifejezést?”, a csendőrök mereven figyelték az őrmestert, a tömeg közelebb nyomult a községházához, Haranghy igazgató előhozta valahonnét Czuczor Emmit, és föltaszította az emelvényre: „Ha egyszer majd mennek a katonák” – szavalta a színésznő, Gábriel Győző eltakarta az arcát –, „Ha egyszer majd a magyar nem zokog…”, a tömegből valaki elbődült: „Hol van Bélaváry, miért nem énekel!?”, Follinus jegyző berohant a községházára, „Ha majd nemsokára éled a cipruság” – tárta ki a színésznő a karjait, „hol van Bélaváry?” – bőgte a kórus, „szerkesztő úr! – kiáltozta Emerencia lélekszakadva a főutcáról –, tessék hazajönni, Orsi üzeni, tele van a piactér részegekkel!”, az ordítozás elnyelte a hangját, „S elindul rohamra a magyar ifjuság!” – ordította a színésznő is a tömegbe, mikor a térre beporzott Kocsiss szolgabíró autója, mögötte lépésben hat lovas csendőr.

A tömeg utat nyitott a szolgabírónak. Kocsiss Ferenc Fazekas őrmesterhez s a községházáról kisiető Follinus jegyzőhöz lépett.

– Négy óra tíz perc – mondta a szolgabíró. – jegyző úr, ön, mint a kisgazdapárt helyi képviselője, vegye át a gyűlés vezetését.

– Sajnálom – mondta Follinus jegyző. – Nincs itt a jelölt.

– Ha ön megtagadja az engedelmességet, a gyűlést nem engedélyezem. Fazekas őrmester…

– Bocsánat – vágott közbe a jegyző. – Most beszéltem telefonon dr. Pálffy Mátéval. Az alispán úr őméltósága helyesnek véli, ha megvárjuk a jelöltet, és megtartjuk a gyűlést.

– Bélaváryt! – zúgta a tömeg. – Halljuk Bélaváryt!

– Nem engedélyezem – mondta a szolgabíró. – Őrmester úr, adjon parancsot a gyűlés feloszlatására.

– Bélaváry! Bélaváry!

A tértől a Körösig zúgott a kiáltás. A lovas csendőrök felsorakoztak a községháza előtt.

– És ha nem oszlanak széjjel? – kérdezte izzadtan a csendőr.

A szolgabíró két lépéssel a kocsijánál termett, onnan nézett vissza a csendőrre.

– Akkor, őrmester úr, használja a karhatalmat.

Ebben a pillanatban a templom előtt hatfőnyi kíséretével megjelent Bélaváry Wargha Bálint.

– Bélaváry!

Egyetlen üdvrivalgás volt a piactér.

– Szuronyt szegezz! – üvöltötte a csendőrparancsnok.

A csendőrök szorítani kezdték a tömeget a főutca felé.

– Szolgabíró úr, mit jelentsen ez? – Bélaváry kétségbeesetten keresztülverekedte magát a szolgabíró kocsijáig. – Mért oszlatják fel a gyűlést?

– A képviselőjelölt úr elkésett – mondta a kocsiajtó mellől a szolgabíró. – Négy óra tizenöt van.

– Szolgabíró úr, engem föltartóztattak! – kiabálta Bélaváry: – Engem a lovas csendőrök az országúton…

– Jelölt úr – pattogott a szolgabíró –, rendelkezésemet nem fogom visszavonni.

– Szolgabíró úr, ezt kikérem magamnak! Azonnal fölhívom a belügyminisztert!

– Megteheti – biccentett a szolgabíró. – De nem a községházáról. Magánbeszélgetésre nem adok engedélyt.

Bélaváry köszönés nélkül megfordult, és amennyire a karok, vállak, kucsmák sűrűsége engedte, rohant a posta felé, valaki utánadobott egy marék krumplihéjat, többen pfujoztak. A csendőrök a várakozók egy részét leszorították a piactérről, a szolgabíró magára csapta a kocsiajtót, szitkozódva kecmergett a Kossuth utcáig, ahol már szétlazult a tömeg, futó lábdobogás, asszonyi kiáltozás vegyült az autóduda hangjába, „vigyázzatok – süvöltötte egy férfihang –, vigyázzatok, jön a lovas csendőr!” Két lovas csendőr pisztollyal ugratott a templom elé, ahol még csomóban állt a tömeg, az emberek eldobálták a feliratokat, „jön Bélaváry kornyikálni” – visította egy suhanc, a tülekedők nekirohantak, „szaktársak! – kiáltotta Fülöp Vince –, szaktársak, ne hallgassatok a részegekre, szaktársak, maradjatok együtt!” Emerencia eszelősen kapaszkodott Vince kabátujjába, a posta előtt csakugyan megjelent Bélaváry, valósággal kúszva ment az emelvényig, halántékán lobogtak a vizes hajcsomók, „emberek! – kiáltotta magas hangon –, emberek, meglesz a gyűlés, ne menjetek széjjel, negyedóra múlva itt a belügyminiszteri engedély!” A tömeg visszanyomta a lovas csendőröket, „pisztolyt eltenni!” – harsant végig a téren Fazekas őrmester üvöltése, a lovas csendőrök ekkor kardlapozni kezdték a tömeget, „jaj, a szemem!” – ordította egy asszony, a hang magával sodorta a menekülőket, férfit, asszonyt, parasztot, kubikost, gyereket, kisgazdát, kormánypártit, az utca megtelt emberhalommal, a kosárfonó rohant a házába, a cigány a putrijába, a rabbi a kilenc gyerekéhez, a tanító, az orvos, az igazgató, a jegyző egymáson tapostak, „vigyázzon, Vince!” – hörögte Fábián suszter, de Vincét odanyomták a községháza falához, az emelvényt összetörték, a lovak nyihogva gázoltak a húsban, az őrmester átbukott a községháza kapuján a tűzoltófecskendővel, „ki engedte meg?” – ordított a jegyző, „nem kérek engedélyt, törődjön a maga dolgával!” – üvöltött vissza a csendőr, „te – vinnyogott rekedten a jegyző –, te moslék, te törődj azzal a rohadt ribanc feleségeddel!” A csendőr őrmester őrjöngve kinyitotta a tűzoltófecskendőt, a vízsugár szügyön csapott egy csődört, a csődör felágaskodott, a lovas csendőr zuhantában elsütötte a fegyverét. Hat lövés csattant egyszerre a piactéren. „Tüzet szüntess!” – üvöltötte az őrmester. Elkésett. A tér megdermedt. Csak a mellékutcák felől hallatszott a csendőrlovak patacsattogása. S a következő másodpercben felcsapó iszonyú jajveszékelésen, a félrevert harangok süket kongásán átzúgott egy hang: „Meneküljetek a templomba! Meneküljetek a templomba!” Karját fölemelve, Csernok Lőrinc apátplébános állt a nyitott templomajtó előtt.

Aki tudott, berohant a templomajtón. Üres lett a piactér.

A templomkertben, a kereszt mögé bújva hárman álltak. Gábriel Győző, Hoffer János, Joós Árpád. Nem szóltak egymáshoz. Gábriel Győző be akart menni a templomba, de becsapódott előtte az ajtó. A szerkesztő egy mellékutcán hazafelé indult, a fejét lehorgasztotta. Joós Árpád, aki a gyűlés kezdete óta ott állt a kereszt mögött, a főúton indult hazafelé. A csendőrök nem bántották; a kovácsmester patkolta a lovaikat. Hoffer János a községháza felé indult. A néptelen épület előtt szétvetett karral feküdtek a holtak. A fal tövében Emerencia ráborult Vincére. A pék bement az üres házba, és fölhívta a megyei kórházat.

A fiú a templom utolsó padsorából Vilmát nézte, aki halott sápadt volt a félhomályban. „Nem szomjas?” – kérdezte halkan a fiú Vilmát, s ő bólintott, és reszkető kézzel nyúlt a bádogpohárért. A pohár a kőre esett, csörömpölve; Vilma helyén nem maradt más, csak egy Madonna-kép.

Mire Velméd fölött beesteledett, a falu ablakaiban mindenütt égtek a gyertyák, a sírás úgy zúgott végig a házakon, mint az orgona. Beszélik, hogy odakinn, a holttestek fölött meg libbent egy óriás varjú, s az őrmester azt mondta: „Szent Verona néni”, és keresztet vetett.

A sebesülteket és a halottakat az őrmester behordatta a piactérről a községháza udvarára. Fülöp Vince mellett sokáig térdelt az orvos. Emerenciát hazaküldték. A sötét utcákon hozzátartozóik után botorkálókat elzavarták. A ravatalt hajnalig őrizték a csendőrök.

A mentők után hamarosan megérkezett a törvényszéki orvosszakértő, a megyei kórház kórboncnoka, az ügyészség vezetője és a vizsgálóbíró, röviddel utánuk befutott egy hadbíró százados, akit a kora reggeli órákban a szolgabíró, a főszolgabíró, az alispán, a főispán, délben pedig a belügyminiszter követett. A törvényszéki orvosszakértő fej- és szívlövést állapított meg a halottakon; a kórboncnok szerint mindannyian egészséges szervezetűek voltak. A sebesülések nagy részét kardsérülés okozta. A szolgabírót, aki a képviselőjelölttel való szóváltása után eltávozott Velmédről, a történtekről az alispán tájékoztatta. A nyomozást vezető hadbíró századost egy halom szétszórt téglatörmelék fogadta a községháza előtt, mellette egy csendőr, akinek homlokán átvérzett a kötés.

A hivatalos jelentés hét halottról és tizenkét sebesültről tudósított: az áldozatok közül két földmíves, egy kubikos, egy földmíves felesége (három gyermek anyja), egy kubikos felesége (hat gyermek anyja) s a hazafelé igyekvő kosárfonó (öt gyermek apja) a helyszínen, egy décsei kubikos pedig, vérző tüdővel, útban a kórház felé vesztette életét. A súlyosan sebesülteket a mentőautó és a taxi, a könnyebben sérülteket néhány szekér vitte a megyei kórházba; Décsey báró nem adta oda a homokfutóját, nehogy a kötözetlen sebesültek összevérezzék. A sérültek hetekig a kórházban voltak. Annak az asszonynak a szeme világát, aki a kardlapozás első pillanatában megsebesült, nem tudták megmenteni.

Kozma belügyminiszter huszonnégy órás hírzárlatot s az egész megyére kiterjedő gyűléstilalmat rendelt el. Gömbös Gyula miniszterelnök hétvégére tervezett Békés megyei körútját elhalasztották. Az első sajtóközleményben az áldozatokról kiadott hivatalos jelentés mellett közzétették a Független Kisgazdapárt nyilatkozatát (a párt szerda délután írásban hívta fel Kocsiss szolgabíró figyelmét az esetleges rendzavarás veszélyére), Kocsis szolgabíró kijelentését (nem igaz az a vád, miszerint engedélyt adott volna húsz leitatott ember elhelyezésére a piactéren), dr. Pálffy Máté alispán kommentárját (Bélaváry képviselőjelölt értesítésére az alispán azonnal kapcsolatba lépett Kocsiss szolgabíróval, s míg a telefonösszeköttetésre várt, eldördültek a fegyverek), továbbá Kozma belügyminiszter impresszióit (minden képviselőjelölt tartozik eleget tenni a hatósági közegek felszólításának, s mert jelen esetben ez nem történt meg, így következett be a mélyen sajnálatos esemény). A belügyminiszter meglátogatta az áldozatok családjait, és száz-száz pengőt adományozott nekik a helyszínen. A nyomozást vezető hadbíró százados egyelőre nem nyilatkozott.

Bélaváry Wargha Bálintot hat hónapra kitiltották Békés megyéből. Az áldozatok családjainak kártérítési perével párhuzamosan – melyben a kárvallottakat a letartóztatott Smíri Sándor helyett egy décsei ügyvéd képviselte – Bélaváry perét is lefolytatták a megyeszékhelyen; a képviselőjelölt izgatás és hatóságsértés vádjával került a bíróság elé. Az izgatás vádja alól még az év őszén fölmentették, de ötszáz pengő pénzbüntetéssel sújtották hatóságsértés miatt, mivel „tiszteletlen viselkedésével hozzájárult ahhoz, hogy a szerencsétlen fegyverhasználat megtörténhetett”. Bélaváry fellebbezést nyújtott be.

A halottakat addigra már elföldelték. Elsőnek a kubikos feleségét, hat gyermek anyját; utoljára a tüdőlövést szenvedett décsei kubikost. Mindvégig a közelben állomásozott Bethlen Gábor Tizedik Honvéd Gyalogezred egy százada. A temetések rendben zajlottak le.

Az áldozatokról több szó nem esett.

Gábriel Győző „A velmédi sortűz” címmel írta meg tudósítását a Közlönybe. Karátson főszerkesztő kihúzta a címet, s a belügyminiszter nyilatkozatában aláhúzta azt a kifejezést, hogy mélyen sajnálatos esemény. Ez lett a tudósítás címe.

Fábián Orsolya bénultan ült a sírástól vöröslő szemű Emerencia mellett. A házon mozdulatlanul lógtak a függönyök. Fábián Péterné a választást követő harmadik napon vonatra ült, s hazajövet, este, csak annyit mondott:

– Vince él. Gyógyul a tüdeje. Ahogy a bordája összeforr, kiengedik.

– Tekintetes asszony! – jajdult föl Emerencia. – Tekintetes asszony, hogy fogom ezt én meghálálni? – És mert Fábián Péterné elrántotta a kezét, Romolát kapta magához, és szorongatta, és sírt egész este, és azt énekelte a kislánynak, hogy: „Orgonavirág, mondd, mért fáj úgy az én szivem…”

Húsvétkor, április harmadik vasárnapján Csernok Lőrinc a templomban gyászmisét celebrált. Mint a forgószél, morgott a hűvös templom, a sírást nem lehetett megkülönböztetni a lélegzetvételtől. A gyászolók az első sorban ültek. Mikor a plébános azt mondta, hogy a vágóbirkák módjára lemészárolt népnek nem vigasztalása, hanem egyetlen túlélési lehetősége a föltámadott Krisztus, mert nincs kard, mely elvághatna minket Krisztus szeretetétől, a fiú odalenn úgy érezte, hogy a tüdőkből kiszakadó miatyánk nem az értés és nem az áhítat: a zsigerek válasza volt.

A velmédi pótválasztáson Zamek Antal lett a képviselő. A másik két jelölt visszalépett. „Similis simili gaudet” – mondta az igazgatónak nyomatékosan a jegyző. De az igazgató nem figyelt rá. Azt figyelte, a csekély számú hallgatóság közt megint mennyi az ismeretlen arc.

A pótválasztás rendben zajlott le.

Joós Árpád kovácsmester nem vett részt a velmédi pótválasztáson; mint a báró alkalmazottja, átment szavazni Décsére. A nagyközség plakátjai nyolc különféle párt jelöltjeit hirdették. A kovácsmester megkérdezett valakit, melyik párt ítéli el legjobban a kuruzslókat. „A keresztény párt.” Hát az újságírókat? „A nyilaskeresztes párt.” A papokat? „A szociáldemokrata párt.” A kovácsmester csekély habozás után a szociáldemokrata párt jelöltjére szavazott.

A décsei választáson különben a megyéből hat hónapra kitiltott kisgazdapárti képviselő, Bélaváry Wargha Bálint győzött.

Joós Árpád gyalogszerrel indult hazafelé a velméd–décsei országúton. A tavaszi naplementében elhaladt a katolikus és a református templom, a bíróság, a csendőrség, a kaszinó, a cukrászda, a nyomda, a Décsey-kúria és a malom előtt, s életében először gondolt rá, hogy nem éli túl ezeket a szögletes épületeket, a folytonossá váló naplementét, az időről időre elkanyarodó országutat. „Ki a felelős? – kérdezte magában Joós Árpád. – Tulajdonképpen ki a felelős?” Az egyik országúti kanyarban, nem sokkal Velméd határa s a cigányváros előtt, tavaszi esőktől összebarnult, öreg feszület állt. Joós Árpád megtorpant a feszületnél. Nézte az eltorzult országúti korpuszt, a tehetetlenül lecsukló fejet. Nézte. Azután leköpte.

Velmédet váratlanul érte a német hadsereg 1944. március 19-i bevonulása. Mikor a hírt bemondta a budapesti rádió, Décsén a nyilasok utcai verekedést rendeztek. Velméden nem volt nyilaskeresztes párt. Mire másnap az agyvelőkig jutott a hír, a temetőben már égtek a gyertyák, ahogy ezen a napon mindig, a sortűz halottainak emlékére. A faluból az aktív politikusok már korábban Budapestre vagy annál is messzebbre mentek. Zamek Antal, kilencedik éve a község képviselője, az évek során meg-megjelent a piactéren, s az emelvényről az idegeneket szidta. Hallgatói nem dobálták meg; a csendőrség nem használta a fegyverét. Velméd a halottaival politizált.

A munkanélküliségen valamelyest enyhített a fronthelyzet. Amikor Magyarország a németek oldalán belépett a második világháborúba, Velméd férfilakosságának egy részét azonnal az orosz frontra vitték. A faluban a főszereplő a pap lett és a postás. A parlamentben számokat írtak; a falu a vigaszkeresés irányába csúszott el. A rádióban alt hangú énekesnők sóhajtozták a frontdalokat, a Közlöny megírta, hogy a Décsey-birtokon jótékony célú bál lesz, s a Katholikus Népház kapujában egy plakát a megfeszített Krisztust ábrázolta, a kereszt alatt szöveggel: „Mért bántod? Ne káromkodj!”

A zsidók elleni rendelkezések nem voltak különösebb hatással a velmédiekre. A második zsidótörvény kibocsátása után Fábián Pétert behívatták a községházára: igazolja, mióta van magyar neve. „Nekem a dédapám is Fábián volt – mondta a suszter. – Anyám neve Asztalos Erzsébet. Anyai nagyapám fogadós volt Erdélyben, megszállt nála maga Kossuth Lajos.” „Kérem, Fábián úr, nekem kötelességem…” Fábián Péter otthagyta a dadogó jegyzőt, hazament, a gyomrát fogta, az udvaron vért hányt. Az orvos már nem tudott rajta segíteni. Temetésén akkora tömeg volt, hogy Fazekas őrmester jónak látta, ha magával visz másik három csendőrt. De a cigányváros melletti sírkertben semmi sem hallatszott, csak a fehérbe öltözött férfiak egyenletes mormolása.

A német megszállás után valaki Fábián Péter sírján is gyertyát gyújtott.

Amikor eljött az ideje, három házban rendezték be a velmédi gettót: Hoffer pékmester, Surger fakereskedő és özvegy Fábián Péterné házában. A tizenkilenc család kényelmesen elfért a három portán; mindenütt volt fészer, műhely vagy baromfiól. Legjobban azoknak ment, akik a pékmesternél laklak, de napszállta utána másik két ház előtt is elsurrant egy-egy parasztasszony, kosárral a karján; megálltak a résnyire nyíló kapuban, beadtak egy kalácsot vagy egy tyúkot, eltűntek. Emerencia, aki, mint a legtöbb magára maradt kubikosfeleség, nyáron summásként dolgozott valamelyik környékbeli birtokon, a Rojt utca felől, Gacs Mihályék udvarán keresztül osont be esténként a Fábián-házba, hogy segítsen, elmondja, mit ír Vince, mit hallott Kaszap István szentté avatásáról, vagy elénekelje a tizenegyedik évébe lépő Romalának, hogy: „Kinn a muszka földön fújdogál a szél…” Romolát azonban mindennél jobban érdekelték a tábori levelezőlapok s a fénykép, amely Vincét ábrázolta katonaruhában.

A fiú régóta nem kísérgette Emerenciát. Nem ment vele most sem a Fábián-házba. A mezőbéri gimnáziumban, ahol kollégista volt, ebben az évben hamarabb befejeződött a tanítás, s a hetedik-nyolcadik osztályosokat állandóan az országúton gyakorlatoztatta a leventeoktató. „Vigyázz”, „pihenj”, „tisztelegj” – ennyit tudtak, mielőtt Nyugat felé útnak indították őket. Minden levente hazamehetett egy napra, elbúcsúzni.

Joós Gyula khakiszínű levente-egyenruhában állt a velmédi országúton, mikor a zsidókat vagonírozták. Vállán puska. Oldalt a menet. Joós Gyula lenyűgözve állt. A tizenkilenc család felsorakozott a kocsiúton, a zsidó templom és a kovácsműhely között. Mindenkin hátizsák, a bal mellen sárga vászoncsillag. Joós Gyula, akit annak idején a templomban megtévesztett a sok fehér lepel, a mormogás és a nevetés, egyszerre rádöbbent, hogy Velméd községben kik voltak a zsidók. Most tudta őket először megkülönböztetni. Nézte őket. Megfeledkezett az indulásról.

A falu az első pillanatokban elbújt a kerítések mögött. Senki sem tudta, hogy kell viselkedni, ha a lakosság törtrészét megjelölik és eltávolítják. Hornok Mária a kovácsműhely ajtajából figyelte a fiát: szép volt a khakiszínű egyenruhában, a sapka még jobban kirajzolta arisztokratikus orrát, kemény arcélét. Vajon a fiút hová viszik? Follinus jegyző fogcsikorgatva ellenőrizte a sorokat, közben a Haranghy-villát nézte, az igazgató nem volt sehol. Décse felől megérkezett a szolgabíró. Útrakészen állt a menet. „Tisztelendő úr – mondta a szolgabíró a sorok végén hajlongó Silberstein Éliásnak –, hogyhogy nem megy előre? Kilenc évvel ezelőtt, úgy tudom, az elsők közt futott a piactérről.” „A szolgabíró úr honnan tudja? – mondta egy hang. – A szolgabíró úr ott se volt!” Nem látták, hogy került a menet mögé Csernok Lőrinc. Az öreg rabbi előrelépett, nem nézett se a szolgabíróra, se az apátúrra. „Majd – mondta rekedten. – Isten segítségével az is eljön. A saját hazámból nem fogok elfutni.” Tizenkét csendőr és egy levente kíséretében a csoport elindult; a rabbi borzas, fehér szakálla ott lengett a menet élén. A Haranghy-villa kertjéből hirtelen előjött az igazgatóné, meleg holmikat tömött a rabbi hátizsákjába, a csendőrök nem mertek rászólni. A kapuk mögül asszonyok bújtak ki, odamentek egy-egy hátizsákhoz, „tekintetes asszony – mondta valahonnét Hornok Emerencia –, ne féljen, én addig is vigyázok!” Fábián Péterné még egyszer hátraintett; Burger fakereskedő elbúcsúzott Tannenbaumtól, aki már négy éve maga volt a fatelep gazdája, „tudod – mondta Tannenbaum Pál –, majd azután”. Burger Henrik bólintott, a kísérők elmaradtak. „Földet! – mondta az utcasarkon Csernok Lőrinc. – Mindegyiknek a talpa alá! Itthagyni őket a faluban, megkeresztelni, beolvasztani, fizikai munkára fogni! Földet nekik!” A szolgabíró a menet után nézett, aztán a válla fölött vissza, az apátúrra. „Plébános úr – mondta a kocsiajtóból –, ezt a meccset ön alighanem elvesztette.” A menetelők távolodtak. Az utolsó sorban Hoffer pékmester mindvégig hallgatott. Joós Gyula öt lépésről követte. A nap melegen sütött, a pékmester élvezte a meleget az országúton. Az útkanyarból visszafordult, a jegenyék fölött a tornyot látta, a csúszós bádogtorony előtt a füstöt: Joós Árpád kovácsmester a műhelyében dolgozik. Azután már a füst se látszott. Beértek Décsére. Fazekas őrmester ott menetelt Fábián Orsolya mellett. Joós Gyula utolérte őket. Az állomást kiürítették; csak a pályaőrök s a nyilas pártszolgálatosok álltak a peronon, a sínen tolatott a mozdony. „Beszállás” – mondta egy pártszolgálatos. „Orsika – szólalt meg a csendőr. – Ha én most véletlenül elfordulnék…” – „Nem – mondta Fábián Orsolya nyugodtan. – Nem hagyom a családomat. Köszönöm.” A vagonajtóból nem nézett vissza. Az állomáson nem volt néznivaló.

Joós Gyula lekéste a leventeszerelvényt. Néhány pártszolgálatossal ült ezen a másik vonaton. Fülkéjük mögé kapcsolták a marhavagont, amibe a velmédieket zárták. Áthaladtak Mezőbéren, odalátszott a gimnázium teteje. A szolnoki állomáson különféle vagonokat akasztottak egymáshoz, a csoportokat összekeverték, az idősebbek s a gyerekek külön utaztak. „A ház – mondta Fábián Péterné Orsolyának. – Bármi történik, a házat ne adjátok el. Ott mindig együtt lesz a család.” Orsolya, amíg lehetett, fogta az anyja kezét, s amikor Romolát is el akarták venni tőle, ránézett a nyilas pártszolgálatosra: „Hagyja itt a kislányt.” Az épkézláb felnőttek csoportjában Romola volt az egyetlen gyerek.

Mielőtt a vagonokat továbbindították, a nyilaspárt razziát tartott az üres házakban. „Gyere – mondta Joós Gyulának az egyik pártszolgálatos. – Vegyél magadnak ruhát, van itt minden.” Joós Gyula a fejét rázta. A razzia után, hogy szemmel tartsák, egy büntetőszázad mellé osztották be.

Budapesten Fábián Orsolya kézen fogta a lányát, és kisétált a pályaudvarról. Minden éjszaka máshol aludtak, ismerősöknél, óvóhelyeken, néhányszor egy fáskamrában; Fábián Orsolya szabadon járt-kelt a fővárosban, bement a fűszerüzletekbe, ránézett a nyilasokra, továbbengedték, egyszer a szeme jobban csillogott a kelleténél, a razzián elfogták, az óbudai téglagyárból negyvenfokos lázzal megszökött, svéd menlevelet szerzett, a házmester széttépte, visszamentek a fáskamrába. „Anya – mondta Romola –, anya, megfulladok, félek”, akkor megint kikerültek az országútra. Romola hősnek látta az anyját, s ha az emlékeit mérlegre tette, a másik oldalon a mérleg fölbillent.

A megszállás utáni hetekben Gábriel Győző megkapta a tizenharmadik behívóját. Előzőleg mint a Mátyás király Ötödik Honvéd Gyalogezred harmadik zászlóaljának szállásmestere megjárta a Felvidéket, kitüntették, megjárta Kárpátalját, Erdélyt, a Délvidéken megsebesült; mindenünnen magyarra javított feliratú képeslapokat küldött, fényképet soha. „Drága Életem, küldj meleg alsóneműt és cigarettát, egyre beljebb haladunk, ne aggódjatok, hamarosan megjövök, Romikám, Anyádra vigyázzál.” Két bevonulás között Gábriel Győző alig látta a családját; a Közlöny betiltása után rövid ideig sofőr volt – még tudósította a fővárosi liberális és kisgazdapárti lapokat –, azután abbamaradt ez is: negyedik éve csutakolta a lovakat a Décsey-birtokon, ahová fiatalkorában eljárt mint házitanító. Mikor a tizenharmadik behívót megkapta, s a hátizsák és a lópokróc már ott volt az ajtóban, Gábriel Győző még egyszer megmosdott, s amint egy pillanatra ketten maradtak, a nedvesen párolgó fürdőköpenyben magához ölelte Romolát. „Anyádra vigyázzál.” Romola valami különös hangot hallott. Gábriel Győző sírt. Az apja forró tenyere alatt Romola nem tudott megmozdulni. A meleg, puha fürdőköpeny, a rázkódás, a sírás, a szorító ölelés egyetlen émelyítő dermedéssé vált a testében, és gondolata is csak egy volt. Férfi nem sír.

A büntetőszázad messze a Dunántúlon haladt, mikor a menetelők egy teljes éjszakára letáboroztak. Gábriel Győző Csornáról küldött még egy tábori lapot: „… próbáld meg… talán a pápai nunciustól… Isten legyen Veletek…” A lap ottmaradt a házban, Emerenciánál. Az őrszolgálatot teljesítő Joós Gyula ezen az éjszakán Gábriel Győző mellett egy idegen férfit látott, egymást támasztották a padlón, az idegen is csont-bőr volt, alig hallotta a beszélgetésüket: „Fogunk mi még együtt dolgozni, mikor Perl Károlyt már régen elfelejtik… Most is csak az volt a baj, hogy ránk törtek… Ott volt a papír a nevekkel, hogy majd utána kik lesznek a redakcióban… A te neved is rajta volt.” „Mondtam, hogy ne jósolj, Gyurka… Emlékszel az orsolyitákra?” „Jaj – mondta az idegen férfi. – Azóta se voltam jósnőnél. Emlékszel, mit mondott Romániáról?” Gábriel Győző válasz helyett föltápászkodott, és azt mondta: „Alázatos szolgája, méltóságos uram.” A homályban alig volt kivehető a mereven lépkedő alak, valaha zömök lehetett, lógott rajta a kopott vadászöltöny, az ing; a padlón szanaszét heverők szuszogtak, horkoltak vagy suttogva beszélgettek; senki sem figyelt. „Jó estét, Győző. Itt én csak Pálffy Máté vagyok.” Gábriel Győző bemutatta az idegent az alispánnak: „Paál György, a Magyar Naplótól. Tizennyolc éve, hogy együtt kezdtünk Győrött és Zalában.” Az alispán lekuporodott, a két férfit nézte, mint aki erősen gondolkodik, aztán azt mondta: „Mindenütt van egy apátplébános – ugye, jól emlékszem? Maga hogy kerül ide, Győző? Mi történt? Még mindig azt mondja, Trianon…?” „Méltóságos uram, igen. Ha nincs Trianon, Smíri-ügy sincs. Akkor nem fogják rám, hogy hazafiatlanságból… hogy én az ügyvédi kamara tekintélyét… Akkor most rendes munkásszázadban…” „Rendes munkásszázad! – Az alispán mögül fektéből fölvágódott egy magas férfi, sapkája mélyen az arcába húzva. – Győző, hát te nem látod, hogy…” „Sándor! – Gábriel Győző hangján átsütött, hogy kiabálni akar, ketten is lefogták. – Sándor, én nem láttam azt a második közleményt! Az az engedélyem nélkül került a lapba!” „Tudom – mondta Smíri Sándor, még mindig az alispán háta mögül. – Csalás, okirathamisítás: eladtam egy ügyfelem birtokát, melyet előzőleg nem tehermentesítettem… Valamivel utólag indokolniuk kellett, hogy letartóztatnak. A főszerkesztőd pedig…” „Karátson főszerkesztő – mondta az alispán. – Valahol ő is itt van. Őt is zsidóbérencnek titulálták.” „Sándor – mondta küszködve Gábriel Győző. – Én azt szeretném, ha egyszer majd innét…” „Ha egyszer majd… – Smíri ügyvéd közelébb csúszott a többiekhez. – Emlékszem, Győző, volt egy versed, ami így kezdődött: »Ha egyszer majd mennek a katonák…« Azt hiszem, hatodikban írtad.” „Ha egyszer majd mennek a katonák – szólalt meg egy fátyolos hang, valamivel távolabbról. – Czuczor Emmi ezzel a verssel csinált karriert.” „Igen – mondta Gábriel Győző. – Ezzel állt bosszút.” „Bosszút – mormogta az alispán. – A bálkirálynő miatt.” „Ha egyszer majd mennek a katonák… – mondta a hang. – Ha egyszer majd szólnak a harsonák…” Az alispán meglepődve emelte föl a fejét. „Ha egyszer majd a magyar nem zokog, s otthon lesz a vándor, ki eddig bujdosott…” A hang slágerekből, magyar nótákból, cigányozásból volt ismerős, filmek és vallomások ábrándos férfihangja volt; ezt a hangot nem lehetett eltéveszteni. „Ha egyszer majd éled a cipruság…” „Hagyd abba, kérlek” – mondta Gábriel Győző. „S elindul rohamra… elindul rohamra…” A versmondás köhögésbe fulladt, sípoló csukladozásba. Paál György odahajolt az alispán füléhez. „Láza van. Cukorbeteg. Félig vak. Zsidó lányt vett feleségül.” „Ne búsuljon, művész úr – mondta a sarokban valaki. – Húzom én még magának, hogy megugrattak Hortobágyon.” „Uram, Jézus – suttogta az alispán. – Bangó Paja.” „A Marseillaise-t húzta három parasztnak – mondta halkan Smíri ügyvéd. – Egy este, otthon, a Mák kocsmában.” A hold élesen tűzött a padlóra. A koszos helyiségen mintha átsuhant volna valami. A beszélgetők elcsöndesedtek. „Borozgatánk apámmal; – köhögte Borvendég Alfréd –, Ivott jó öreg – S a kedvemért ez egyszer – Az Isten áldja meg!” A cigányprímás felsóhajtott, az alispán, a két újságíró, az ügyvéd, a színész elhelyezkedett a földön; valószínűleg mindannyian ugyanarra gondoltak, arra, amit az őrszolgálatot teljesítő Joós Gyula a maga tizennyolc évével még nem tudott utolérni. Hangosan csak a színész szólalt meg: „Pröhle Béni öltözőjébe virágot vitt a nemzetvezető”, a többiek már aludtak, vagy talán mégsem; Smíri Sándor azt mondta Gábriel Győzőnek: „tudod, hogy az én nevem tótul azt jelenti, halál?” Gábriel Győző pedig azt mondta: „Istenem.” Úgy mondta, mintha valakinek habos vér jön ki a száján.

Utoljára voltak így együtt. Az osztrák határnál leváltották a keretet. Csak nyilasok és németek indultak tovább a büntetőszázaddal. Joós Gyula hallani vélte, hogy a határátlépés előtt az egyik keretlegény odalép Gábriel Győzőhöz, és azt mondja neki: „Rágyújt, szerkesztő úr?” „Köszönöm, Vince.” Joós Gyula oda akart menni, hogy lássa, csakugyan Vince van-e ott, de ekkor egy nyilas pártszolgálatos megragadta a karját, és rárivallt: „Razzia lesz, testvér.” Joós Gyula egy másodpercig habozott. Metsző, szeles idő volt, késő november. Joós Gyula belépett a razziázó nyilasok után egy üres házba, kivett a szekrényből egy sötét viharkabátot, megnézte, megint megnézte, aztán a vállára dobta.

A büntetőszázad felét a mauthauseni, felét a günskircheni koncentrációs táborba vitték. Joós Gyula továbbment a nyilasokkal, egészen Passauig, ott kivárta a német összeomlást. Akkor hazament.

Az éjszakai beszélgetők is hazakerültek, gyalog, vonaton, lefogyva, súlyos betegen, egy kivételével mindannyian.

Velmédre egyetlen puskalövés nélkül vonult be a szovjet hadsereg. Egy emberhalál esett mindössze. Az oroszok közeledtének hírére Fazekas csendőr a háza padlásán fölakasztotta magát.

Tudta, hogy előbb-utóbb valaki meg fogja kérdezni. Csak azt nem tudta, milyen irányból jön a kérdés: az üllők vagy a szerszámkiadó felől. Az üllőkhöz jobban vonzódott; volt róluk képe. Közelebbnek a szerszámkiadó volt közelebb, fölötte a műhelyiroda s a vaslépcsők; szemben, a kiadó előtt néhány satupad a gépjavító lakatosoknak: a műhelynek ezen a részén nagyobb volt a nyüzsgés – mindig kellett valakinek szerszám –, s nagyobb volt a lehetőség, hogy egyszer, akár óvatlanul, de odalépnek a gépéhez, egy mozdulattal leállítják, és fölteszik a kérdést.

Több volt ez, mint a kezdeti idők félelme, amelyen az első néhány hónapban túljutott.

Először be kellett lépni ebbe a holdbeli tájba. Gépek – nyilvánvalóan hasznos tárgyak – mindenfelé; rendeltetésük ismeretlen. Hogy idejusson, más műhelyeken kellett átmenni, zörejeken, férfiak kurjongatásán, vaslépcsőkön. Meg kellett szokni, hogy minden vas. Néven szólítható kisműhelyek, háromlábú suszterszék, pékség melege, patkolókovács cégére után nekimenni a huzatos, személytelen hodályoknak. Föllélegezni, szorongani, mikor a vasajtó végre rányikordul a tanműhelyre, ahol a felirat a Bikov-féle gyorsvágást hirdeti, s azt, hogy a dolgozók százszázalékosan csatlakoztak a Vorosin-mozgalomhoz: „Tiéd a műhely, magadnak szépíted!”, és a magasra helyezett, poros ablakok s a fémes szíjsurrogás között, a négy gépsorból a másodikban, ott az Ideal: egy másik lehetőség.

Az Idealtól mindjárt az első héten elvadították. A műhely egyetlen olasz gépe formásabb volt a többinél, s talán kevésbé zajos. Legalább így képzelte; mást még nem tudott róla. Augusztus volt, olajos meleg; le akarta venni a fejkendőjét, s akkor a gépen dolgozó másodéves tanuló, aki mellé beosztották, azt mondta: „Ne vedd le a kendődet, mert megskalpol az amerikáner.” Részletesen elmondta, hogyan ránthatja le az amerikáner forgó mozgása a hajjal együtt a fejbőrt, mintha almát hámoznának, aztán megmutatta, az indításkor benn felejtett amerikánerkulcs hogyan vágódhat vissza, hogy szétcsapja az agyvelőt, hasonlóképpen viselkednek a rosszul rögzített amerikánerpofák, de az is kellemetlen, ha a vezérorsó letépi az overallt, vagy ha a forró spén belepattog az ember szemébe, a nyakába vagy a bakancsába. „Különösen az öntöttvassal vigyázz. Rideg a spénje, és nagyon apró.”

Öntöttvas! Rideg a spénje! Miféle szavak ezek? Rábólintott.

– Megvolt a balesetvédelmi oktatás? – kérdezte Veress Dániel oktató.

– Meg – vigyorgott a másodéves. – Most már csak dolgozni kell.

Hetekig nem mert hozzányúlni a géphez. Körülötte, a kis Schlesinger-padokon már önállóan dolgoztak az elsőévesek, a legügyesebbje a Kergerre és a Herbertre került; a legizmosabbak hátul, a nagy Böhringer-padokon hosszú vasrudakkal bíbelődtek, mindenki csinált valamit – s ő kínlódva törte a fejét, hogy hogy lehet forró, ami rideg, érezte, hogy valami alapvető baj van, a szavakkal van baj, a nyelvvel, amit beszél, s ami nem azonos azzal, amit ezek beszélnek, és nézte a lilára forrósodott vaskígyót, ahogy lekanyarodik a gépről, azt hitte, ezt termeli az esztergapad, aztán látta, hogy elviszi a tepsiben egy segédmunkás: „Máma sok volt a spén.”

– Mit csinálnak vele? – kérdezte gyorsan.

– Beolvasztják – mondta a segédmunkás. De nem is. Így mondta: „beolvasszák”.

A spén tehát a hulladék. Az iskolában, ahol éppúgy heti három napot töltöttek, mint a műhelyben, értésükre adták, hogy az iparban ezentúl magyar szavakat kell használni. A spén: forgács. A subler – a „Schubler” –: tolómérce. Az amerikáner: tokmány. A kirner: pontozó. Ami kónuszos: kúpos. A szavakat az iskola kezdte megvilágítani.

A műhelyben egymást is németül szólították. „Na mi van, drehusok?” Tegnap még Dreher volt, aki ma szaktárs. A német szavak még tartották magukat a szovjet mozgalmak árnyékában; öt éve múlt csak a háborúnak, kettő az államosításnak; az öreg munkások nem érezték, hogy a korszak végleges volna, maguk előtt nem láttak mást, csak német vasipart; a Szabad Nép pedig megírta, hogy az országban nagyon lassan terjed a Bikov-féle gyorsvágás. A tanműhelyben német szerszámok voltak, és többségükben német gépek, s a munkáslányokat úgy hívták, mint az ipari forradalom utáni időkben: Ella, Berta, Hermin, Malvin – csupa koravén, ráncos kis almaarc figyelt kifelé a babos kendők alól.

A lányok egyformák voltak, és egyformák voltak a férfiak is, telt izmúak, csontos arcúak, feszesek és micisapkások – arra gondolt, ha egyszer a spén, az orsó vagy az amerikáner miatt segítséget kell kérnie, nem fogja tudni, melyikhez forduljon.

Nem tudta a munkásokat egymástól megkülönböztetni.

Összemosta őket a humoruk is, a tréfáik olajozottsága. Az amerikaiak koreai háborúja elleni tiltakozásképpen a gyárban hónapokig koreai műszakot tartottak; az elavult normák helyett fölállított új normarendszer is mintegy a koreai néppel való szolidaritás egyik kifejezője volt, ahogy a faliújság írta: „csapás az imperialistákra.” Így, ha az egyik munkás a másikat nyakon ütötte, az is csapás volt az imperialistákra; a műhely túlsó végében a tűzikovácsok nagyokat vertek az üllőre: „Ezt Trumanra! – kiabálták –, ezt Titóra!”, s ha egy munkáslány lehajolt szerszámért, és egy férfi a fenekére vágott, a lány felpattanva azt kiáltotta: „El a kezekkel Koreától!” Ilyenkor a férfi azt válaszolta: „Ahol feszül, jogos.” Voltak kifejezések más helyzetekre is; ha nyitva maradt a műhelyajtó: „Testvéreim az Úrban, csukjátok be, az ajtót; cúg van”; ha a gépe fölött elbámult valamelyik tanuló: „Csukd be a szád, mert úgy maradsz”; ha pedig ebédszünetben valakinek az ételhordójából tökfőzelék, tojás vagy kolbász látszott elő, a látványt a környezet föltétlenül megtoldotta erotikus célzásokkal. Amiken aztán jót nevettek. Mindennap ugyanúgy.

Ez lesz az „új típusú” ember? Ez volna a munkásosztály?

Hanem ahogy a gép mellett álltak, ezeken nem látszott félelem. Az oktatókat ezek fél szóból értették. Az iskolában, matematikaórán, nem tudtak levezetni egy fogaskerék-számítást – de odalenn a műhelyben a gépükön félóra alatt fogaskereket cseréltek. Szeptemberben, mikor a Rákosi-műszakot elkezdték, a legtöbben már perselyt esztergáltak, s a Kergeren dolgozó fiatalember megcsinálta az első főorsóját. A többiek ebédszünetben odaálltak köréje, és nézték. November másodikán, az évforduló napján – Rákosi Mátyás éppen tíz éve szabadult a börtönből – a Rákosi-műszak átadta helyét az októberi forradalmi műszaknak, s a Kergerről lekerült az ötvenedik főorsó. „Reggel fél hétkor már a Kerger mellett álltam – nyilatkozott a fiatalember A Mozdony című üzemi lapnak. – Hétkor, mikor dudált a gyár, fölnéztem a kivilágított Rákosi-képre. Éreztem, hogy kétszeres erő és akarat költözik belém. Egész műszak alatt magam előtt láttam az arcát. Tudom, mit köszönhetek Neki. Nemcsak én: az egész dolgozó nép. Kétszáz százalékot ajánlottam föl. De a szocializmus építésében nincs helye kishitűségnek! Normámat ezerhétszázötven százalékra teljesítettem.”

A Mozdony riportere – nagy darab, negyven körüli férfi, valami szomorú mosollyal a vonásaiban – aláhúzta a nyilatkozat utolsó előtti mondatát. A szocializmus építésében nincs helye kishitűségnek.

Az Idealon még ekkor is részletmunkák folytak: perselyek leszúrása, esetleg oldalazása. Az értelmük még nem derült ki, csak annyi látszott, hogy az anyagból kialakulhat valamilyen forma. Ám a keskeny nyakú leszúrókés gyakran eltört. Az oldalazás egyszerűbb volt. „Nagyolni, simítani, csiszolni” – mondta Vaktor András, egy idősebb oktató. Veress Dániel csak állt, és nézte, ahogy eltörik a leszúrókés. Akkor megszívta az orrát, és továbbment.

A gépek mellől lassan fogyatkozó másodévesek mindnyájan látták a késtörést. Látták, nem szóltak. Figyelték, ahogy leállítja az Idealt, s elbaktat a szerszámkiadóba, újabb késért. „Ide hallgass – mondta az egyik –, ha már úgyis a kiadóba mész, hozz nekem egy adag reszelőzsírt.” A kiadó előtt többen ácsorogtak. „Reszelőzsírt? – csóválta meg a fejét a raktáros. – Kislány, magát becsapták. Reszelőzsír! Olyan nincsen.” Addigra már megálltak a gépek, leállt a transzmisszió. Az egész műhely röhögött.

Lehorgasztotta a fejét. Ebédszünet volt. Tökfőzelék, kolbásszal.

Megnyikordult a műhelyajtó. A transzmisszió zörgése nélkül élesebbek voltak a hangok. Öreg Cserni jött be az ajtón, a tanműhelyek párttitkára. Igazi galambősz haja volt, féloldalt megnövesztette, keresztbe fésülte a kopasz feje búbján. Öreg Cserni megállt a műhely végében, az üllők előtt. Körülnézett. Az esztergályosok a gépüknél, a földön ültek, a gépjavító lakatosok a satupadok mellett, az asztal tetején; Vaktor és Veress, zsírpapírral az ölükben, az iroda lépcsőfeljáróján. A két fiatalabb esztergályos oktató, Váradi és Schlosser, suhogó papírlapokkal járkált a gépek között. Ebédszünetben tartották a Szabad Nép-félórákat.

Az egyik kovács oktató a vezércikket ismertette, „a Népfront mindent elsöprő győzelmé”-ről. „Kit kellett a Népfrontnak a választáson elsöpörnie?” – kérdezte az oktató. „Az ellenséget” – válaszolták kórusban a kovácsok. Öreg Cserni mosolyogva hallgatott. „Ki az ellenség?” – kérdezte a kovács oktató. „A burzsoák – mondta a kórus. – A sorainkban megbúvó jobboldali szocdemek.” Néhány kovács az öklét rázta. Az ajtó megnyikordult. „Jól van – szólt oda Váradi az üllőkhöz. – Abbahagyhatjátok. Elment.”

Öreg Cserni ritkán jött át az esztergályosokhoz; ő maga a géplakatos tanműhelyben oktatott. Az öt tanműhelyt – a lakatost, az esztergályost, az öntőt, a kazánkovácsot, a mintakészítőt – csak akkor járta végig, ha újabb forradalmi műszak kezdődött, s ezzel kapcsolatban meg kellett a régi – „elavult” – normákat dönteni, vagy ki kellett cserélni a falon a feliratokat. Az egyszerűbb munkák kivitelezését az oktatókra bízta: „Munkaverseny”’ – mondta Öreg Cserni, s az oktatók kiírták a legjobbak nevét a vörös táblára. „Hibák leleplezése” – emelte föl Öreg Cserni az ujját, s a faliújság „termelésünk kerékkötői” rovatában megjelent egy név, amelynek viselője nem teljesíti a tanulónormát, amellett liliomos cserkészövet hord: a klerikalizmus, a polgári erkölcs, „a liliom mögött rejlő reakció” jelképét. A cserkészöv tulajdonosa – két elemit végzett, disznópásztorból lett esztergályos fiú – nem értette, tulajdonképpen mivel vádolják. De nem vádolta komolyan senki. A cikk elsárgult, az övet elfelejtették. A fiú százhúsz százalékra teljesítette a normáját a békekongresszusi műszakban. Mindössze annyit magyaráztak meg neki, hogy a disznópásztorkodás örökre a múlté.

Aki városban dolgozik, faluról jár be, és otthon jószága van, vagy konyhakertje van, az nem lehet öntudatos dolgozó, az kétlaki életet él, írta A Mozdony című üzemi lap. Melchior – a kovács oktató, aki a Szabad Nép-félórákat tartotta –, Melchior volt megbízva a kétlaki munkások átnevelésével, ő volt a „vonatagitátor-felelős”. Ezenkívül Melchior vezette a kovácsok kórusát, amely több alkalommal szerepelt a műhelyben. A kórus még szeptemberben, a békekölcsönjegyzés hetében alakult, és az oktató közismert dallamokra írt szövegeit énekelte. A szövegek anekdotikusak voltak, és mozgósító erejűek: „Mikor Szabó a tervkölcsönt jegyezte, / párja a kákán a csomót kereste, / zsörtölődött: inkább a két karosszéket vegyük meg – / most meg egész bútorraktárt vehetnek!” Szabót, aki a tervkölcsönön ilyen nagy összeget nyert, a műhelyben senki sem ismerte. Melchior sem.

A békekölcsönjegyzés napján mindnyáján az oktatók szekrényei elé csoportosultak, hallgatták a kórust. Öreg Cserni nem jött át, az ív Vaktor kezében volt; a fiatal oktatók benn álltak a tömegben. „A békekölcsön más, mint a hadikölcsön – mondta a tanulóknak Veress Dániel. – Az háborúra kellett, ez meg békére. Azt nem kaptuk vissza, ez meg visszatérül. Akkor is, ha nem látjuk. Mozdonyokban, gyárakban, hidakban. Öntudatos ipari tanuló békekölcsönt jegyez. Öntudatos ipari tanuló túljegyzi a békekölcsönt. Túljegyzi, mert tudja, hogy az ipar többé nem a zsidók kezében van…” „Nem a kaptalisták kezében van” – szólt oda Váradi a tömegből. Veress Dániel legyintett. Az ívet körbeadták, aztán átvitték Öreg Csernihez. Mindenki a fizetése száz százalékát jegyezte; volt, aki többet.

Ez is elmúlt, visszahúzódott az Ideal mögé. Észrevette, hogy valaki mozdulatlanul nézi: egy falujabeli fiú, akit már látott a kovácsok között, s aki mindig ugyanilyen mozdulatlanul nézett rá, de soha nem kiáltott oda neki semmit. A nézése önmagában fölért egy kaján nevetéssel.

Az Ideál mögött mindenesetre védve érezte magát.

A munkákat a négy oktatótól fölváltva kapta. Vaktor András a módszerességre ügyelt, a munkafolyamatok egymásutánjára – „nagyolni, simítani, csiszolni” –, apró, öreg alakja hol az egyik, hol a másik gépnél tűnt fel; többnyire a Kerger mellett állt, gyönyörködött a főorsókban. Váradi Zoltán, aki az esti egyetemen mérnöknek tanult, változatos munkákat adott az Idealra, fokról fokra nehezebbeket – „húszas átmérőjű furatesztergálás, egytizedes tolerancia, ne kotyogjon: cuppanjon benne a B dugó”, vagy: „kónuszos tengely, támaszd meg a szegnyereggel, nagyold ki előtolásban, aztán állítsd el a kisszánt, a nóniusznál ügyelj a holtjátékra” – s akkor otthagyta; a sikerült darabokkal éppúgy nem törődött, mint a selejttel. Schlosser Tibor lélektanilag közelített a munkához, hallani lehetett, ahogy a többieket egy nagyobb fogásvételért, egy kicsorbult késért összeszidja, jön-megy, pöröl, kicseréli a hűtőfolyadékot – de mikor az Idealhoz ért, s a kotyogó dugót, a könnyen csúszó villát, a túlságosan letört éleket látta, megállt a gépnél, összehúzta a szemöldökét, s halkan csak annyit mondott: „Fel a fejjel. Meg tudod te ezt csinálni. Intelligens vagy te.”

És nem ez volt a legrosszabb. Veress Dániel mindig úgy lépett oda, mindig abban a pillanatban, mikor valami történt. Mikor hibásan kerültek le az adatok a műszaki rajzról. Vagy mikor csattanva, nyakastul letört a vídiakés. Mikor a műszak vége előtt öt perccel az utolsó munkadarabról is kiderült, hogy selejt.

Az oktató addigra már ott állt a gép előtt.

– A vídia drága – mondta. – A vídia a legdrágább kés!

– Tudom, Dani bácsi.

– A mai normádat nulla százalékra teljesítetted.

– Annyira igyekszem, Dani bácsi.

– Nem baj – mondta Veress Dániel. – Azért megint rólad ír majd az üzemi újság.

A Mozdony című üzemi lap nemrégiben hírt adott arról, hogyan választották meg a Dolgozó Ifjúság Szövetsége vezetőségét a tanműhelyben. „Választás”-ról nemigen volt szó; a csúcsbizottság által kijelölt néhány ember odaállt a tömeg elé, a szerszámkiadó fölötti vaslépcsőre, és elmondta az életrajzát. Mindenkit megtapsoltak.

Titkárnak a Kergeren dolgozó fiatalembert, Tordai Ferencet javasolták. Szervezőnek, oktatási felelősnek, propagandistának ismeretlen esztergályos tanulókat a másik műszakból. Kultúrfelelősnek azt a kovácsfiút, aki olyan mozdulatlanul tudott nézni az üllő mögül. A nevét nem értette, s az életrajzából is csak annyit, hogy: „…édesapám korán kapcsolatba került a munkásmozgalommal… 1935 tavaszán gyalog ment át a szomszéd faluba, hogy leadja szavazatát a legálisan működő szociáldemokrata pártra.” Úgy érezte, a fiú a vaslépcsőről is mindegyre őt figyeli. S még azután is, amikor helyet cseréltek. A tömegben nem is volt más szempár. A lépcső tetején elszédült, megkapaszkodott; halkan, lázas torokkal mondta el az életrajzát. Agitációfelelősnek jelölték. Mikor lebotorkált, még tapsoltak.

A Mozdony karikatúrát közölt róla; s a rajz mellett a válaszát egy körkérdésre: mi szeretett volna lenni. „Esztergályos, csakis esztergályos, mert az esztergályos szakma a legszebb a világon.” Soha senkinek nem mondott ilyesmit. Gondolta, fölmegy a szerkesztőségbe, megkeresi a szomorú arcvonású riportert; aztán letett róla.

Azon a héten rézperselyekből csinált selejtet. A sárgaréz szilánkszerű – rideg és forró – spénje a szemébe pattant, át kellett mennie az üzemorvoshoz; a gyárudvaron föllélegzett. „Azért megint rólad ír majd az üzemi újság.” Visszamenet kiakasztott az Ideal szegnyergére egy rézperselyt, krétával ráírta: „A nap hőse.” Szomszédai nyekeregve kinevették, az egyik fiú kendőt kötött a fejére, és női hangot utánozva mondta: „A háború előtt édesapám újságíró volt…” De kérdezni senki nem kérdezett tőle semmit.

A Sztálin születésnapja tiszteletére elindított műszakban megint emelték a tanulónormát; a falra fölírták a sztahanovista kongresszuson elhangzott, legfrissebb Rákosi-mondást: „Többet ésszel, mint erővel”; a vörös táblára új nevek kerültek, a „termelésünk kerékkötői” rovatba pedig két esztergályos, aki reggel késve érkezett a műhelybe s egy gépjavító lakatos, aki uszított a fehér kenyér ellen. „Vajon milyen az elkésők viszonya a békéhez?” – kérdezte egy feketével bekeretezett cikk a faliújságon. A cikk aláírása ez volt: „J. Gy. kultúrfelelős.”

Az ünnep előtti napon, december 20-án mindannyian fél hétre jöttek, a műhelyt kitakarították, a szerszámokat előkészítették; pontosan hétkor felzörgött a transzmisszió, mindenki nekiesett a gépének: hogy a szivattyúműhely teljesíteni tudja a vállalását, a tanulóknak kellett az alkatrészeket legyártaniuk. Az oktatók gépről gépre jártak; hol a kést állították be, hol a fogásvételt ellenőrizték; reggelizni nem volt idő. Tíz órakor a szerszámkiadónál szokatlan nyüzsgés támadt, a Kerger mellett összeesett Tordal Ferenc, a titkár. Az odarohanó orvosnak elmondta, hogy előző nap három deci vért adott a koreai hősöknek. Aznap az orvos már nem engedte dolgozni.

A főorsókat áttették a Herbertre, a Herbert munkáját egy Schlesingerre; a gépekről lilán sisteregve dőlt a forgács. Az oktatók is beálltak a gépek mellé, dolgozni. Veress Dániel hirtelen odalépett az Idealhoz.

– Hát akkor – mondta –, agitációfelelős, most megmutathatod. Sztálin születésnapján.

Emberfej nagyságú, szabálytalan vasdarabot tartott az orra alá.

– Centírozni – mondta. – Nesze. Harmincas átmérő.

Nem válaszolt. Minek. Még a szabályos alakzatok is eltörik a kést, nemhogy ez a formátlan vasdarab. Leszerelte az amerikánert, fölrakta a síktárcsát. Befogta az idomtalan vasdarabot, a szegnyereg csúcsával megjelölte a közepét. Nagyolni, simítani, csiszolni, ismételte, amit Vaktor Andrástól hallott, és egészen apró fogásokat vett a nagyolókéssel, kézi előtolásban. A bazaltkőszerű vasdarab úgy ütötte a kést, mint a szívdobogás. A spénszilánkok a nyakába, a hátába égtek, nem törődött vele. A vasdarab éles négy sarka lassan töredezett, de nem akart kopni. Háromnegyed tizenegy volt. A kés még bírta. Fél tizenkettőkor két perc szünetet tartott, szorított egyet a késtartón. Az ormótlan vasról lepattant egy nagyobb darab forgács, utána még egy, aztán megindult a folyamatos spén. A vasdarab előbb ellipszis alakot, majd lassan kör alakot vett fel, megkrétázta, látta, hogy még üt. Istenem, csak most nem elhamarkodni! Fakalapáccsal gyengén rávert a vasra, többször, míg a forgás íve teljesen ki nem kerekedett, aztán folytatta az apró fogásokat a simítókéssel. Negyed kettő. A subler harmincegy és felet mutat. Még egy fogás. Még egy leheletnyi. Aztán csiszolóvászon. Letörni sauberral az éleket. Háromnegyed kettőkor kiemelte a munkadarabot a síktárcsából. Harmincas átmérője volt; rendeltetését nem ismerte. Folyt a hátán a víz. A nyaka tele volt égési sebekkel.

Veress Dániel előbb ránézett, aztán a munkadarabra.

– Megcsináltad? – mondta. – Látom, megcsináltad. Na eredj, takarítsd le a gépedet.

Visszament. A környező Schlesinger-padokról senki nem figyelt rá. Mindenki takarított, volt, aki már a kezét mosta repceolajjal. Föltette újból az amerikánert, elrakodott. Hallotta, hogy a szomszédja azt énekli: „Gyere velem, én se megyek sehova…” Elnevette magát.

Az öltözőben az egyik lány, Katona Betti, azt mondta:

– Téged a soroksári jampecok a múltkor meg akartak verni. Szóltam nekik, hogy szégyellhetik magukat.

Valaki hintőport szórt a nyakára, az égési sebekre.

Sztálin születésnapján, 1950. december 21-én az esztergályos tanműhely száz százalékig teljesítette a vállalását. A Mozdony megírta, hogy a tanulók „rohamra indultak” a munka frontján, megnyerték a szivattyúcsatát, erőteljes csapást mértek az ellenségre. A lap az egyik üzemi költő versét is közölte Sztálinról s egy szerelmespárról, amely „őrá gondol két csók között”. A kivilágított Sztálin-kép még karácsonykor is kinn volt a műhely falán.

Addigra azonban már elkezdődött a pártkongresszusi műszak.

– Akkor most Whitworth-menetet csinálunk – mondta Váradi Zoltán. – Szólj, ha elkészülsz a fogaskerékcserével.

Dél lett, mire a számítások alapján kicserélte a fogaskerekeket. Váradi hagyta, nem segített, nem szólt neki semmit.

Az Idealt azon a héten ráállították a menetvágásra.

Szerette a finom, rövid nyakú menetkéseket. Élvezte a csavarmenet határozott formáját, ahogy jobbról-balról belehasít az anyagba, ahogy csiszolni, ahogy mérni hagyja magát, ahogy magára kapja az anyacsavart. Annyira belemerült a munkába, észre sem vette, mikor Öreg Cserni végigment a műhelyen, és így szólt:

– Gábriel, Katona, Stróbl, kilépni.

Leállították a padokat, odamentek a szerszámszekrényhez.

– Fiaim – mondta a párttitkár: – Ti vagytok a műszak legjobb esztergályosai. Nektek a munkásosztály élcsapatában a helyetek. Van kedvetek hozzá, hogy belépjetek a pártba?

Nem tudta, hogy Katona Betti és Stróbl Hermina mit gondol. Amikor visszament az Idealhoz, forróság öntötte el: büszkeség és szégyen, a bekerülés, a belül kerülés boldogsága és értetlensége – mert egyvalamit biztosan tudott, azt, hogy nem ő a műszak legjobb esztergályosa, hogy most átemelődik valahová, ahol nem ismeri a terepet, a háttérben működő erőket, s mégis oda akar kerülni, túl akar esni rajta, mint a szűzlány a nászéjszakán, és igen: fél tőle, de hátha ez az egy félelem kiiktatja az összes többit, egyszer s mindenkorra, és erre gondolt, miközben a térdével rugdalta a vezérorsót, s az orsó felcsavarta az overallját; és aztán a térdéről a bőrt. Úgy maradt, fölemelt fél lábbal, ámulva, két karja kétoldalt, a levegőben.

Váradi Zoltán ugrott oda, egy mozdulattal leállította a gépet, a véres vászoncafatokat kiszedte az orsó mögül. Háromcentis darabon jött le a térdéről a bőr. Váradi megvizsgálta az orsót, őhozzá most sem szólt semmit.

Schlosser Tiborral indult el az orvoshoz. A saját lábán; nem kellett támogatni. A műhelyajtóból mintha látott volna egy gúnyos szemvillanást – de sem Veress Dániel oktató, sem J. Gy. kultúrfelelős nem volt a közelben; a kérdés nem az üllők és nem a szerszámkiadó felől érte: Schlosser szegezte neki, ez a fiatal esztergályos, a műhelyajtó előtt:

– Te hogy kerülsz ide tulajdonképpen?

Ez az. Csaknem fél éve erre vár.

Dadogott valamit, olajos bal kezét a sebre szorította, és kínlódva, bicegve, egyedül ment az orvoshoz.

Senki sem tudja bebizonyítani, hogy a haldokló előtt az utolsó percben végigvonul az élete. Ennek az elméletnek a hívei elgondolásukat valószínűleg a halál s az álom régóta vizsgált párhuzamára alapozzák, de az álomból néha éppen a lényeges mozzanatok maradnak el, s ki tudja, a halál közelsége mennyire szelektál; az üveges szem talán már előre bámul, s egyébként is – bár ezt egy tizenegy éves gyerek nem tudhatja – a számvetési kényszer nem okvetlenül a búcsúhoz kötődik: ugyanúgy kötődhet a kezdetekhez.

– Te hogy kerülsz ide…?

A faluban, a háború után, úgy kérdezték:

– Te hogy kerülsz vissza…?

Vissza!

Nem lehet visszakerülni.

Ha a falu az a bizonyos hérakleitoszi folyó, nemcsak a vize: a partja is továbbsodródott. A talaj elmozdult, a környező tanyákat ide-oda csatolták, a fákat hol kivágták, hol újra telepítették, a velméd–décsei országút kubikosok helyett hazatérő hadifoglyok menetét hordozta, s amiről Fábián Péter csaknem három évtizede szónokolt egy hordó tetején: felosztották a nincstelenek közt a Décsey-birtokot. A föld az övéké lett, egészen az övéké. Az öreg Décsey a fiával, Pali báróval, vagyis alsó- és felsődécsei báró vitéz Décsey Péter Pál doktorral és leventeköteles unokájával, Raymonddal együtt eltűnt; senki sem lengette a kalapját utánuk. Az ifjú Raymondot a háború végén állítólag Passauban látták.

A földosztás egyesítette a mámort a kapkodással; senki nem tudta, mi következik. A fővárosból érkezett bizottságokat ügynökök, feketézők, a legkülönbözőbb fajtájú menekülők követték, kapcás, sérvkötős férfiak, pongyolájukat árusító nők, izraeli katonák angol egyenruhában; kárpátaljai ortodox zsidók rémülten keresgélték egymást: „Jasszi! Pesszi! merre vagy! Hanka, hova tűntél!”, s a Katholikus Népház padlásán a rendőrök elfogtak egy férfit, aki tízéves kislányokat kínálgatott mézeskaláccsal. A csendőrök egy része elment a faluból, más részük munkára jelentkezett a községházán; ezeket Follinus Elek átküldte Décsére. Velméden nemigen voltak háborús bűnösök – nem volt nyilaspárt –; annak a két legénynek a büntetését, aki az elmúlt évben letépte a magyar zászlót Burger fakereskedő házáról, „nem szimbólum, hanem magántulajdon rongálása” címén már korábban fölfüggesztették. S különben is: hol van a két legény, és hol van Burger fakereskedő? Az újrainduló Békési Közlöny naponta közölte a hazaérkező foglyok és munkaszolgálatosok listáját; a décsei vasútállomáson csizmásan, kendősen tolongó asszonyok tömegénél csak a rémhíreké volt nagyobb. Fekete kendőt kell kötni, mondták, mert az oroszok megerőszakolják a fiatal nőket. A templomokat leégetik, a gabonát elviszik, jön a szabad szerelem, a földeket visszaveszik, kolhozba kell menni mindenkinek, a jószágot elhajtják, a szolgabírót fölakasztják. Follinus jegyző mindenesetre leszedette a községháza tanácstermének faláról a főispán, az alispán, a szolgabíró és az apátplébános 1938-ban díszközgyűlésen leleplezett arcképét. Az arcképeket egy gazdag fuvaros vette meg; Csernok Lőrinc képét rövid habozás után eldugta a padláson, a többit elhasználta kocsiponyvának. A fuvarost később feketézésért letartóztatták.

A gyulai népbíróság Csernok Lőrinc apátplébánost háborús hírverés szolgálatában kifejtett szellemi tevékenység vádjával idézte a törvény elé. A tanúk elmondták, hogy Csernok Lőrinc anyakönyvet vezetett a kommunistákról s a hitehagyottakról, vallástalan ember gyerekét nem akarta eltemetni, s egy földmívest minden vasárnap csendőrrel kísértetett a templomba, ahol az utóbbi időben rendszeresen a szovjet hadsereg ellen prédikált. Más tanúk ezzel szemben a Szent Antal-házra, az iskolára, a tanítói lakásokra és a Katholikus Népházra hivatkoztak, s megemlítették az apátúr szónoklatainak szuggesztív erejét. Az utolsó szó jogán Csernok Lőrinc kijelentette, hogy prédikációit felsőbb utasításra mondta el, s hogy minden tettének kifejezetten vallási oka volt: féltette a hitetlenektől az egyházat, s a szószéken is fűtötte a meggyőződés, hogy az országot csak a hit vezetheti ki a háborúból. Csernok Lőrincet a népbíróság tízévi kényszermunkára ítélte. A népügyész belenyugodott az ítéletbe; az apátplébános fellebbezett.

Az 1935-ös velmédi csendőrsortűzről sem az ügyész nem beszélt, sem a tanúk. Gellai Balázs, a sortűzben megölt kosárfonó egyik fia, aki a bíróságon azért jelent meg, hogy megkérdezze, ki itatta le tíz évvel ezelőtt a piactéren a kubikosokat, az egész tárgyalás alatt bénultan hallgatott, és maga sem értette, miért hallgat. Csak annyit érzett, most nem a sortűzről, most másról van szó. És mindenki ugyanezt érezte.

A Közlöny megírta, hogy a békési járásbíróság kapujában a tüntetők megverték a szolgabírót. A velmédiek azonban, akik egy évvel a sortűz után némán álltak a községháza előtt, mikor a kártérítési per tanúkihallgatásai során hírét vették, hogy a szolgabírájukat hirtelenül áthelyezték egy másik járásba, a velmédiek most nem tüntettek, nem keresték föl a szolgabírót, nem verődtek csoportba a főtéren. Most másról van szó. Kocsiss Ferenc volt szolgabírót néhány hónappal később gabonarejtegetésért ítélte el a népbíróság.

A közélet valamennyi rettegett vagy ünnepelt híressége leolvadt a községről, mint a hószobor. Nyár van vagy tél van, ebből sohasem tanul senki. A faluba egymás után érkező lelkes, zsíros hajú, nyakkendő nélküli szónokok mindnyájan hirdettek valamit, s ez sohasem olyan indokolt, mint háború végeztével; most van itt az idő, amit a német megszállás alatt a suttogók, a titokban kezet rázók így jelöltek: „akkor”, „majd”, „azután”. Akik átélték ezt az időt, érezték a történelem érintését, akár viseltek nyakkendőt, akár nem.

A szónokok – valamely párt képviselőjelöltjei – kivétel nélkül az új világ kerékkötőiről beszéltek. Hivatásos elődeiket nem bántották; nem is volt érdemes. Zamek Antal meghalt; dr. Sebeők Gézát korrupciós botrány miatt már a háború előtt elítélték; Béláváry Wargha Bálint nem jött vissza az orosz frontról. Nem bántották őket, és csak véletlenül idézték a mondataikat: „a kormány minden erejével küzd a szélsőségek ellen”, „nem feledkezik meg Békés megyéről”, mert tudnivaló, hogy „kik gazdagodtak meg a háborún”: a rémhírterjesztők és a feketézők. Innentől kezdve minden szónoklat a rémhírek cáfolatából állt. Nem igaz, hogy a földeket visszaveszik. Nem lesz beszolgáltatás. A föld azé, aki megműveli. A jószág azé, aki tartja. Magyarországon nem lesz kolhoz. A néphez hű papokat nem háborgatja senki. A kommunisták összefognak a többi párttal. Nem igaz, hogy a kisgazdapárton belül ellentétek vannak. Nincs többé törvénytelen gyerek. A szabad szerelem: koholmány. Épül a vasút.

Follinus jegyző és Haranghy igazgató együtt hallgatta a beszédeket, nyáron a piactéren, télen a Katholikus Népházban, amelyet most egyszerűen Népháznak hívtak. Az igazgató túltette magát a régi sérelmen, amely akkor érte, mikor a jegyző már nemcsak a zsidók származási adatait gyűjtötte, de hivatalból sorra vette a község minden polgárának okmányait. Az okiratokból kiderült, hogy Haranghy Bélának az ükapja még Havlicsek volt, egyike azoknak a templomlátogatóknak, akik annak idején tót nyelvű prédikációt követeltek, s akiket ezért megvesszőzött az egykori plébános. Hanem a tótokról a háború végén megfeledkeztek; a jegyző és az igazgató pedig összenevetett azon, hogy épül a vasút. Ugyan hol épül? A Décseyek gondoskodtak róla, hogy a vasútnak ne legyen helye.

Haranghy igazgatóné minden héten kigyalogolt a décsei vasútállomásra. Gyakran vele ment az orvos. Vártak. A harmadik hadifogoly-szerelvénnyel megérkezett Burger Henrik, aki Szerbiában és Fülöp Vince, aki a Dunántúlon esett fogságba. Tavaszra megjött Alsó-Ausztriából Hoffer pékmester és egész családja, egy szürke lóval. Nem sokkal utánuk szabadult haza a büntetőtáborból Smíri ügyvéd és Bangó Paja cigányprímás. Az utolsók közt jött haza – már nem is várták – Silberstein Éliás rabbi legkisebbik fia, Chananja; egyedül ő maradt életben a családból, szüleit és nyolc testvérét Birkenauban kivégezték. Fábián Orsolya, aki a lányával már a tél közepén itt volt a faluban – Budapest egyik aláaknázott utcájából szöktek, tanyáról tanyára, idáig –, minden jövevénynek kitárta a Fábián-ház kapuját, és Emerenciával együtt főzött a jövevényekre. Emerenciát az előző őszön megverték a csendőrök, minek fecseg az országúton, hogy „tekintetes asszony, én addig is vigyázok”, s ha már így van, adja elő, akár a falból vagy a föld alól is, Fábián Péter arany óraláncát – Emerencia azonban csak Gábriel Győző Csornáról keltezett, utolsó tábori lapját őrizte, azzal várta Orsolyát, és aztán mint a kemence vagy az ablak, úgy maradt együtt a házzal. Mind a két asszony sűrű, fekete kendővel födte el a haját s félig az arcát is; a főutcán, a gyér világításban, esténként fel-feltűntek különös katonaruhájukban az oroszok. Az ablak alól ismeretlen beszédfoszlány, ismeretlen nevetés hallatszott, s néha mintha nem a szél rázta volna a kapukilincset. Ilyenkor odabenn, a konyhában, a csutkával fűtött kemencénél, gyertyafény mellett ültek, amíg csak a kert mögött el nem távolodott a zaj.

– Anya – suttogta Romola. – Anya, mért kell ezektől félni?

– Hallgass el – mondta Fábián Orsolya a gyertya mellett. – Nem hallod, hogy kiabálnak?

– Jobb, ha maga is vigyáz – mondta Emerencia, és két-három csutkát szórt be a kemenceajtón. – Már elmúlt tizenegy éves. Nagylány. Beszélik a tanyákon, ezek mit csinálnak a nőkkel.

A tűzből vörössárgán kicsaptak a lángok. Mit csinálhatnak ezek a nőkkel?

– Anya – mondta Romola, még mindig suttogva. – Mikor a németek itt voltak, nem vettél fekete kendőt. Bementél az üzletekbe, emlékszel? Megszöktél a téglagyárból, lázad volt. A fáskamra előtt ott mászkáltak a németek. Anya, a németektől mért nem így kellett félni?

Fábián Orsolya egy pillanatig hallgatott.

– Németek – mondta lassan. – Németek. Akkor mindegy volt. Ez most más. Ezek a mieink.

Az 1945-ös novemberi választásokon Velméden is a kisgazdapárt győzött, mint a megyében csaknem mindenütt, bár a kommunista pártra sokkal többen szavaztak, mint máshol. A fővárosba és külföldre került kubikosok sorban hazatértek, az egykori munkanélkülieknek kevés volt a kisgazdák hagyományos ellenzékisége, s az istentelenségtől sem riadtak úgy vissza, mint a parasztok vagy a falusi asszonyok, akik szájtátva nézték, hogy május elsején, a piactéren, az első világháborús emlékműhöz – más emlékmű nem volt a faluban – Fazekas csendőrné viszi a koszorút. Mégiscsak itt a szabad szerelem! A Haranghy Béla igazgatta Szent Imre polgári iskolában bevezették az orosz nyelvet, melynek oktatását az egyházközség új papjára, Daszkalov tisztelendő úrra bízták. A katolikus templom falára vörös krétával ötágú csillagot rajzolt valaki. Az ismét Burger és Tannenbaum nevét viselő fatelep kerítésén megjelentek a feliratok: „Földet vissza nem adunk”, „Le az árdrágítókkal.” Hírlett, hogy jön az új gabonatörvény, amely egyedül a sváb nagybirtokosokat kötelezi beszolgáltatásra; a kommunista párt intézte el. Hírlett, hogy szakadások vannak a kisgazdapártban. A Népház kapujára kiszögezték a Békési Közlöny – a kommunista párt lapja – egyik cikkét: „Mi a földművesszövetkezetek mellett, de a kolhoz ellen, vagyunk! Svájcban és Dániában nincsenek kolhozok, csak virágzó paraszti szövetkezetek.” A városokból idelátogató falujáró brigádok, amelyek eleinte megjavították az ekéket, vagy legföljebb verseket mondtak a piactéren, egyszerre emlegetni kezdték a virágzó paraszti szövetkezeteket. S amellett újabban munkásokat toboroztak, főként a vasutak, a hidak építéséhez s a budapesti Mozdonygyárba.

A megyében mindenfelé szorgalmazni kezdték a gépeket, az ipart. Hoffer pékmester, aki rendbe hozta a szürke ló árából a pékséget, aztán belépett a kommunista pártba, követelte, hogy építsék újjá a félig leégett décsei malmot. A malmosék külföldre menekültek. A nyomdában szabotőröket lepleztek le; a nyomdatulajdonos fia, aki hadifogolyként egymaga jött vissza az egész nagy hírű családból, 1945. december 11-én főbe lőtte magát.

Akiket vártak, azoknak a többsége addigra már visszajött a hadifogságból s a munkatáborokból. A pékmester elmondta Orsolyának, hogy Fábián Péterné még a határon innen halt meg, vérmérgezésben – a nyilas nem engedte, hogy a sebre kötést tegyenek, a fekete harisnya alatt a térdseb elmérgeződött –, és Fábián Péterné utolsó két szava az volt: „nem érdemes.”

– Valahol a Dunántúlon nyugszik – mondta a pékmester. – Szerencséje volt tulajdonképpen, elkerülte Birkenaut.

Igen, tulajdonképpen szerencséje volt.

Fábián Orsolya elhatározta, hogy megkeresi a férjét. Semmit nem tudott róla azóta, hogy Gábriel Győző Csornáról írt egy lapot – valami őrültséget, a pápai nunciusról –; s hogy Fülöp Vince elbeszélte: mint keretlegény a határszélig kísérte a századot; a szerkesztő úr sovány volt és egészséges, és mikor tőle, Vincétől elfogadta a Levente cigarettát, a szerkesztő úr ránézett, és azt mondta: „Orsira vigyázzanak.” A határon mindig erősen fúj a szél; a szerkesztő úron fülvédő volt, és körülötte ott voltak a többiek.

Orsolya először Paál Györgyöt kereste fel. Az újságíró, aki időközben a Magyar Napló főszerkesztője lett, látogatóba jött Békés megyébe, és megszállt a megyeszékhelyen, a Phoenix Szállóban, amelyet most magyarosan, Főnixnek írtak. Amikor Fábián Orsolya felüzent: „Gábriel Győző felesége van itt”, a főszerkesztő nyomban elébe sietett. Orsolya messziről is látta, hogy a férfi meghízott a háború után, s a lépcsőn szívélyesen búcsúzik egy magánál is kövérebb paptól.

– A társam – mondta magyarázólag Orsolyának. – A politikai társam.

Orsolya szótlanul utánanézett a papnak.

– Tudom, mire gondol – húzta össze a szemöldökét a főszerkesztő. – Ez most más, higgye el. Most az ellenzéknek meg kell nyernie a klérust.

A szálló halljában, egy csipketerítős asztal mellett ültek. A főszerkesztő megköszörülte a torkát, aztán az asszonyhoz fordult.

– Győző?

– Én is őt keresem – mondta halkan Orsolya.

– Értem – bólintott a főszerkesztő. – A büntetőszázad egyik felét, mint tudja, Mauthausenba, a másikat Günskirchenbe vitték. Én Mauthausenban voltam. Ha találna valakit, aki…

– Természetesen – mondta Orsolya, és a táskája után nyúlt. – Tovább nem is zavarok.

– Voltaképpen miből él? – kérdezte gyorsan a főszerkesztő. – Kapott valahol állást? Úgy tudom, van egy gyereke.

Orsolyát megcsapta a férfiból áradó szeszszag.

– Van valami szakmája? Ért valamihez? – Paál György közelről fürkészte az asszony arcát. – Tud gyorsírni? Gépelni? Esetleg…

Orsolya a fejét rázta.

– Hát akkor – a főszerkesztő körülnézett a hallban – miben segíthetek? Megiszik velem egy pohár konyakot?

– Nem iszom – mondta Orsolya, és fölkelt. – Köszönöm, főszerkesztő úr.

– Gyurkának hívjon. – Paál György a tenyerébe hajtotta az arcát. – Mondja, hogy Gyurka. Gábriel Győző volt a legjobb barátom.

Orsolya csöndben kiment a szállodából.

Az alispán a megyeházán fogadta Orsolyát, a régi, bőrbútoros szobában, ahol a fotelok úgy álltak a hideg asztallap körül, mint azelőtt; csak épp a növényeket vitte el a háború, s a szecessziós csillár helyén lógott egy meztelen villanykörte.

– Győző? – ingatta a fejét az alispán. – Gábriel Győző? Nem tudom. Én Mauthausenban voltam. Talán…

Orsolya a plafon virágdíszeit nézte, az üres könyvszekrényeket, a bőrbútorokat. Hallotta, hogy az alispán Trianonról beszél, a zalai apátplébánosról, egy versről, egy éjszakáról Csorna és a határszél között; hallotta, hogy a kisgazdapárt belső problémáit emlegeti, s azt, hogy mennyi baj van a közellátással, a magyar–román határon az aratók összeverekedtek, és Tótkomlós község Szlovákkomlósra akarja a nevét változtatni, mert tót nép és tót nyelv többé nem létezik, Csehszlovákia pedig szlovák–magyar lakosságcserét akar, de a kisgazdapárt minden erejét latba veti, hogy… Orsolyát elzsongította a mély férfihang; keze bizonytalanul siklott végig az asztallapon; szerencsére – hallotta –, szerencsére a Közlöny új főszerkesztője ugyanolyan tisztességes, mint Karátson volt, aki most a fővárosban dolgozik; a felelős szerkesztő pedig… Orsolya megrázkódott, lekapta a kezét az asztallapról. Nagyságos asszonyom – hallotta ismét az alispán hangját, s ezután egy hosszabb kérdő mondat következett, aminek a vége ez volt: – Lakása van?

– A ház – felelte Orsolya.

Az alispán az asztal fölé hajolt.

– Nagyságos asszonyom – mondta azon a gordonkahangján –, önnek itt kellene élnie a megyeszékhelyen. Városban, ahol élet van és ragyogás. Ahol a bálban, ahol a szépségversenyen megint…

Orsolya lehajtotta a fejét.

– Bocsásson meg – mondta az alispán. – Kérem, bocsásson meg, nem akartam.

Ahogy kezet csókolt, sápadt homlokán kivöröslött a holdsarló formájú sebhely. Orsolya mereven nézte.

– Párbaj – mondta az alispán. – Fiatalkori. Egyszer a vármegye legszebb lányát lezsidózták a jelenlétemben.

Orsolya egy másodpercig habozott az ajtóban. Azt akarta mondani: „sajnálom, méltóságos uram.” De aztán nem mondott semmit.

Mióta a parasztpárt szervezésével volt elfoglalva, Smíri Sándor ritkán járt a faluban. A vendégeket az ügyvéd anyja a szokásos „nincs itthon”-nal fogadta, és hozzátette: „a fiam bent van a megyeházán”, vagy: „biztosan beszédet mond valahol.” Mikor meglátta Orsolyát, az öregasszony állával a kerítésnek támaszkodott, és azt mondta: „a fiam alighanem lánynézőbe ment. Mostanában sok a csinos özvegy.”

Este, alighogy harangoztak, a főutcán, vállára vetett kabátban, kihajtott gallérú ingben megjelent az ügyvéd. Orsolya a virágokat locsolta a kertben.

– Orsi, hallom, keresett – mondta a kapuban Smíri Sándor. – Sajnálom, hogy éppen…

– Maga Mauthausenban volt vagy Günskirchenben? – kérdezte Orsolya.

– Mauthausenban – mondta az ügyvéd, és végigment a keramitkockákon, a rózsafák közt. – Mindvégig Mauthausenban. A politikai foglyokat odavitték.

Orsolya letette a locsolókannát, és várakozott.

– Nem voltam együtt Győzővel – mondta az ügyvéd. – Pedig együtt kellett volna lennünk. Tulajdonképpen együtt kellett volna meghalnunk. Együtt érettségiztünk, együtt szolgáltunk a Décsey-birtokon: ő házitanító volt, én csak kondás, együtt voltunk Kárpátalján, egyszerre sebesültünk meg a Délvidéken, mindketten ugyanabba a lányba voltunk szerelmesek… – Az ügyvéd elfordította a fejét. – Igaz, hogy Győző nem tudott róla. Amikor okirathamisítás vádjával elítéltek, amikor kidobtak a kamarából, s én átmentem Pozsonyba, öt év után azért jöttem vissza, mint az őrült, útlevél nélkül, mert…

– Hallom, megházasodik – szakította félbe Orsolya az ügyvédet.

– Még nem – mondta Smíri Sándor. – Egyelőre nem, Orsi. Addig nem, amíg…

– Győző visszajön – mondta Orsolya, és a veranda felé indult. – Még mindig jönnek. A kondorosi tanyákra a múlt héten jött vissza két ember. Két kubikos.

– Igen – mondta az ügyvéd, és fejet hajtott. – Legyen úgy. De ha mégis … Ha egyszer majd…

– Ha egyszer majd… – Orsolya halványan elmosolyodott. Már a veranda futónövényei mögül szólt ki a félhomályos kertbe. – Isten áldja, Sándor.

A hónapok múltak, Fábián Orsolya szívósan védekezett. Írt a Békési Közlönynek, írt a Vöröskeresztnek, megkereste Karátson főszerkesztőt („Nem tudom, mi van Győzővel… Feleségem, kisfiam meghalt a bombázáskor…”), írt Győrbe és Zalába, az apósáéknak is írt, akik az osztrák határ közelében laktak: ha meghallanak valamit a fiukról… Az utolsó napokról senki nem tudott, a günskircheni fogolytáborra senki nem emlékezett. Egy kora nyári délutánon az Ipartestület kapujára kiakasztották a plakátot, hogy az este fellépő művészbrigád a Mágnás Miska című nagyoperettet adja elő, a főszerepekben híres színészekkel. Orsolya a hírességeken nem csodálkozott, országos ügy volt, a művészek akkoriban szívesen barátkoztak a néppel; a nézőtéren, az ülések alatti kosarakban élelmiszer púposodott, a színészek a színpadról csókokat szórtak. A primadonnának s a bonvivánnak szóló tapsokat átfűtötte az emlékezés; a címszerepet, Pröhle Benjámin hajdani szerepét egy fiatal színész alakította – beszélték, hogy Pröhle Béni a német visszavonulás napjaiban elment az országból. Ahogy a fiatal színész, akinek a nevét se tudta senki, a harmadik felvonásban beöltözött álgrófnak, forgatta a nyakát, magasba tartotta az orrát, raccsolt, azt mondta: „Izé…, hogyishívják… és egyáltalán…” – a nézőtéren valaki megszólalt:

– Kutya legyek, ha ez nem Pali báró.

Óriási röhögés és tapsvihar tört ki a széksorokban, a jelenetet meg kellett ismételni, az emberek az előadás után, még az utcán is raccsoltak és dülöngéltek, „Kéhlek… izé… hogyishívják… és egyáltalán!” Orsolya a nagy lökdösésben felment a színpad mögé, az öltözőből Czuczor Emmi imbolygott kifelé, keresztülnézett Orsolyán, a színészek – álgrófok és álgrófnék – egymás után siettek ki a folyosóra, vasalatlan ingben, mosott, bő szoknyában; Orsolya végül bekopogott egy ajtón, a „ki az?” kérdésre bemutatkozott, s ekkor Borvendég Alfréd jól ismert tenorját hallotta: – Jöjjön később. Most nem érek rá.

– Kérem – hallotta most Orsolya a saját hangját. – Nagyon kérem. Egy bajtársának a felesége vagyok.

A színész kilépett az ajtón, bosszús arcát Orsolya elé tartotta, kicsit hátrahőkölt, végigjártatta a szemét az asszony arcán, alakján, lábikráján, le, egészen a bokájáig, aztán így szólt:

– Tessék. Fáradjon az öltözőmbe.

– Günskirchent ismeri? – kérdezte Orsolya, és nem mozdult.

– Günskirchent? – mondta a színész meglepetten. – A tábort? Oda csak a cigányokat vitték. Ha eljön velem most mindjárt a Mák kocsmába, tudok valakit; aki ismeri Günskirchent.

Az utolsó szavakat Orsolya már nem hallotta. Sebesen haladt kifelé az Ipartestületből, a tömegben, a zenebonában, az emberek a Mák kocsma felé tolongtak; lehet, hogy Bangó Paja cigányprímást Günskirchenbe vitték, lehet – de mit mondhat erről az egészről egy cigány?! Orsolya sarkon fordult, hazament; a kertben Emerencia karonfogva dülöngélt Romolával: „Izé… hogyishívják… és egyáltalán…” A kislány kamaszosan, izgágán nevetett.

Orsolya bezárkózott a házba. Azon a héten megjött a hivatalos értesítés Gábriel Győző haláláról.

– Mostantól senkifia férfinak nem vagyok itthon – mondta Fábián Orsolya Emerenciának. – Senkinek. Részeg disznók. Mindnek egyen jár az esze. – Romolának pedig azt mondta: – Imádkozz apádért.

Romolának nem volt hol imádkoznia. Daszkalov tisztelendő úr a demokráciát úgy értelmezte, hogy a faluban ezentúl mindenki katolikus. A Szent Imre polgári iskola diákjai vasárnaponként mindnyájan ott térdepeltek a templomban, gyóntak, áldoztak, szavalták az imádságokat. Az ijesztő csendben az emberek másképp viselkedtek, mint az utcán, úgy néztek maguk elé, mintha egyetlen kísértetet látnának, leírhatatlan szag volt, képek és szobrok, amelyekben nem gyönyörködött senki, s a fogatlan, öreg szájak azt mondták: „malaszttal teljes”, és „méhednek gyümölcse”, és mindenki úgy tett, mintha elhinné, hogy a bor és a kenyér nem bor és nem kenyér, s a pap is úgy tett, mintha elhinné, hogy elhiszik. Valami nagy cinkosság van itt ezek közt, gondolta Romola, és fölguggolt a hideg kövön, és kiköpte az ostyát. Hazafelé, a poros akácfák alatt a Miatyánkot mormolta. Igen, az Istent így is lehet szólítani. De miért kell megbocsátanunk az ellenünk vétkezőknek?!

A piactéren a szónokok nem beszéltek egyértelműen megbocsátásról. A Független Kisgazdapárt képviselője azokat szidta, akik a nemzetet szétforgácsolják; a Szociáldemokrata Párt szónoka azok ellen fordult, akik kisajátítják a munkásmozgalmi hagyományokat; a kisgazdapártból kivált ellenzéki pártok képviselői a koalíciós pártokat marasztalták el, amiért a kormány balra tolódik („Magyarországon a szélsőségeknek nincs jövőjük” – mondta az egyik szónok); a pap- és apácaképviselők a vallásszabadság leendő megtipróit kárhoztatták, míg egy szlovák s egy román tanító a nemzetiségi jogok jövendő csorbítói ellen hadakozott, és: „Bánjanak a határ mindkét oldalán becsületesen a néppel!” – vágta oda a környező országok kormányainak a Nemzeti Parasztpárt nevében dr. Smíri Sándor.

A kommunista párt képviseletében maga Rákosi Mátyás beszélt a velmédi piacon; a mosolygó arcú főtitkárt a falu részéről Fazekas csendőrné üdvözölte, egy seprővel, amelyet harciasan átnyújtott: „Rákosi elvtárs ezzel seprűzze ki a reakciót.” A főtitkár azt mondta, hogy a Szociáldemokrata Párt és a Kisgazdapárt sorait meg kell tisztítani a jobboldali összeesküvőktől, és ígéretet tett, hogy a kormány meggyorsítja a svábok kitelepítését. A „fasizmus” kifejezést egyik szónok sem ejtette ki; világos, hogy most másról van szó. A velmédiek az összes szónokot megtapsolták.

A Burger és Tannenbaum-fatelep kerítésén megjelentek a választási plakátok és feliratok. „Indul a gátjavítási munka! – mondta az egyik felirat. – A napszám húsz forint.” „Nincs többé cseléd! – mondta egy másik. – A kommunista párt elintézte.” A többi párt feliratait reggelre átmázolták. Megjelent egy plakát, amely az új gabonatörvény szövegét közölte; a törvény tizenöt kataszteri holdban jelölte meg a beszolgáltatásra kötelezett birtokok alsó határát. Valaki a kerítésre szögezte a Közlöny cikkét Rajk belügyminiszter rendeletéről, mely szerint nem minden svábot kell kitelepíteni; „a nemzetgazdaságilag nélkülözhetetlen svábokat” megilleti a választójog. Tannenbaum Pál letépte a rendeletet a kerítésről.

Két évvel korábban, az akkor Szerbiából hazatért Burger Henrik az igazoló bizottság előtt elmondta, hogy Tannenbaum Pál kezéhez nem tapad vétek, s hogy sohasem volt tagja a Volksbundnak. Most, amikor a kitelepítéseket megkezdték – a választások előtti napokban tízezer svábot kellett száműzni az országból –, és Tannenbaum Pál hátizsákkal és lópokróccal ténfergett a kapuban, Burger Henrik görnyedten állt mellette, és nézte.

– Hát – mondta Tannenbaum Pál –, úgy látszik, én jövök. Mit gondolsz, öreg zsidó, mikor…

– Semmikor – mondta Burger Henrik. – Hagyjuk ezeket a vicceket. Veled van a feleséged. Kolozsváron a fiad. Az enyéim megégtek Birkenauban.

Burger Henrik nem kísérte el Tannenbaum Pált az útkeresztig. Néhány éjszakát átcsapkodott, átkáromkodott, aztán fogta a hátizsákját, elgyalogolt Décsére, vonatra ült, átszökött a határon, elvergődött Palesztináig. Silberstein rabbi legkisebb fia, Chananja, a hajón érte utol; ő írt lapot Haranghy igazgatónénak Haifából, hogy mindketten szerencsésen megérkeztek: „Üdvözlettel Ben-Cion Burger és Chananja Silberstein.”

Aki itthon maradt, az is döntött. Az 1947-es augusztusi választások Velméden rendben zajlottak le. A nemzetiszín zászlók alatt himbáló plakátok a földtulajdon, a munkavállalás, a szólás- és vallásszabadság jelszavait hirdették; s a fatelep kerítésén az volt olvasható: „Szereted a magántulajdont? Szavazz a kommunista pártra!” Fülöp Vince, akit a szociáldemokraták részéről beosztottak fegyelmezni, kora reggeltől a piactéren álldogált, és elégedetten nézte, hogy az emberek többsége már délelőtt szavazott. Szorosan mellette állt Emerencia, és szórakozottan dünnyögte: „Natasa, te légy a párom – mindenem vagy a világon.” Egy-két idegen is feltűnt a sorokban, ezek mintha délután újra jöttek volna; Vince hallotta, hogy Follinus jegyző valami olyasmit mond Haranghy igazgatónak: „Odanézz.” („O, tempora, o, mores” – mondta valójában a jegyző.) Egy kék ruhás, vörös hajú, izgatott férfit Vince megszólított:

– Az elvtárs, ugye, másodszor jön vissza az urnához?

– Az elvtárs mit akar? – mondta a férfi. – Az elvtársnak mi köze hozzá?

– Jézusom, Vince! – Emerencia akkorát rántott a Vince inge ujján, hogy majdnem hanyatt esett. – Jézusom! Azt akarod, hogy megint meglőjenek!?

– Hagyd, Emerencia – mondta Vince, és kihúzta magát az asszony kezéből. – Hagyd, ezek most nem lőnek. Ezek a mieink. – És a férfihoz fordult. – Figyelmeztetem az elvtársat…

De a vörös hajú férfi eltűnt a községházán.

Velméden csaknem ezres szavazattöbbséggel győzött a kommunista párt; másnap, amikor a szavazatokat átszámolták, még négyszáz szavazóval többet találtak. Egy-két nagyközségben a kisgazdák vezettek, volt, ahol a parasztpárt; a megyeszékhelyen a Szociáldemokrata Párt, de az összesítéskor kitűnt, hogy megyeszerte a kommunisták az elsők. A falu képviselőjét úgy hívták: Tóth Pál.

Fél év múlva államosították a malmot, a nyomdát, az iskolákat, a gazdátlanul maradt Burger és Tannenbaum-fatelepre fölírták: Állami Tüzelőkereskedelmi Vállalat; a legszegényebb családnak fönntartott Szent Antal-házba beköltözött egy védőnő, az Ipartestületet elfoglalta a földmunkás szövetség; csak a Népház maradt Népház. A falu várakozón a kapuk mögé húzódott. Ahogy az államosítást végző szakemberek odaértek a kovácsműhelyhez – a község az egykori Décsey-birtokhoz tartozó műhelyeket is köztulajdonba kívánta venni –, a nyolcvanhetedik évébe lépő Joós Árpád, aki előző nap vasúti talpfákhoz való szegeket kovácsolt – épül a vasút –, kiállt a műhelyajtóba, kezébe vette a nagykalapácsot, szembenézett a jövevényekkel. A három városias külsejű férfi megtorpant a műhelyajtó előtt.

– Jöjjenek csak – mondta a kovácsmester. – Maguk kommunisták?

A három férfi bólintott.

– Nahát – mondta Joós Árpád, és meglengette a kalapácsot. – Én csak egyet akarok mondani. A maguk emberét úgy hívják: Tóth Pál képviselő úr. Volt itt már sokféle úr. Volt alsó- és felsődécsei Décsey Péter. Bélaváry Wargha Bálint. Bajczay Beliczay Miklós. Ricsóy Uhlarik Béla. Igen. Ezek urak. De Tóth Pál? Ki az a Tóth Pál? Üssön belé a ménkű.

Joós Árpád aláírta a köztulajdonba vételt igazoló iratokat, este a nagykalapáccsal szétverte a műhelyben, ami szétverhető, kizárta a szobából a fiát és a feleségét, ledobta magát az ágyra, hördült egyet, káromkodásra már nem volt ideje. Ugyanazon a napon temették, amikor Szent Verona nénit, aki akkor múlt kilencvenhat éves, s aki halála előtt állítólag azt üzente Tóth Pálnak: „Vigyázz, fiam, ne idd ki a tenger vizét.” Az üzenetet senki sem értette, de Szent Verona néni az utóbbi években már nem nagyon volt eszénél.

A legendák lassan szétvándoroltak. Fontosságuk még nem volt nyilvánvaló. Romola a polgári iskola elvégzése után Budapesten járt gimnáziumba; anyjától ritkán kapott levelet. Az újságokból értesült, hogy Békés megyében megszűnt a munkanélküliség, Tóth Pál előadást tart a kolhozokról, Follinus jegyzőt nyugdíjazták, Haranghy igazgatót áthelyezték, a Velméd környéki tanyákon szatír garázdálkodik, s a rendőrség Décsey Raymondot, a volt földbirtokos unokáját – vagy ivócimboráit – gyanúsítja, a közéletben megindult a tisztogatás, dr. Pálffy Máté volt alispán személyében az úri rend egyik jellegzetes típusával sikerült leszámolni, Paál György volt főszerkesztőt klerikális uszítás miatt kizárták az újságíró-szövetségből, Borvendég Alfréd volt filmszínész, a „húzd rá, cigány”-Magyarország szirupos filmjeinek bajuszos, bokacsattogtatós dzsentrihőse, hűtlenül elhagyta hazáját, dr. Smíri Sándor volt ügyvédet a szomszédos országok érdekeit sértő kijelentések vádjával letartóztatták.

Amikor Fülöp Vincét elvitte egy fekete gépkocsi, Fábián Orsolya expressz levelet írt a lányának: haza ne jöjjön. A rémületnek valahogyan elébe kellett menni. Orsolya fogta a kártológépet s a rokkát, amiből mostanáig éltek, átvitte őket a Rojt utcai házba, Emerencia alig volt magánál, nem a rokkát, a kapunyílást nézte: „Istenem – zokogta Emerencia –, itt maradok megint magam, Orsika, ne adja el a házat, legalább a házat ne, mit szólna hozzá a tekintetes asszony?” De Orsolya eladta a házat, felköltözött Budapestre, albérletbe, s egy idő múlva Romola is odaköltözött a kollégiumból az anyjához. Budapestet mindketten utálták.

A szoba lármás volt, az utcán az emberek énekelve kapkodták a mondatvégeket, az iskolában a magukat Kittynek, Nancynek, Lolának becéző polgárlányokból az első szovjet filmbemutató után Kátya, Natasa, Ljubka lett, s mikor egy felvonulás után mindnyájan végigcsókolták Rákosi Mátyás gépkocsiját a főtitkár zuglói villája előtt, egyikük ujjal mutatott a félrehúzódó Romolára:

– Tudjátok, mi baja ennek? Ennek mikója van.

– Mi az a mikó – kérdezte Romola.

– Mikó, az mikó – mondta a lány, és elhúzta a száját. – Falusi kislány Pesten. Minderwertigkeitskomplex, most már tudod?

Romola nem tudott németül.

„Te hogy kerülsz ide tulajdonképpen?”

Mikó. Mikó – vagy tökfőzelék kolbásszal: ez itt az alternatíva. Schlosser Tibor esztergályos oktató kérdésére ezt kellett volna válaszolni.

De ez így nem lett volna elég.

1950 kora tavaszán Fábián Orsolya a lányával hazalátogatott Velmédre. Emerencia még mindig nem kapott hírt Vincéről. „Ha bármi történik velem – mondta a temető felé menet Orsolya a lányának –, ha bármi történik, az ebédlőbútor a décsei Barkó családnál van, megőrzésre. A legidősebb Barkó fiú őrnagy az Államvédelmi Hatóságnál. Érted? De azt jól jegyezd meg, hogy ne vegyél házat soha.” A cigányváros melletti sírkertben Hoffer Jánossal találkoztak. A pékmester Fábián Péter sírjához jött, kezében apró locsolókanna, kabáthajtókáján ötágú csillag; ez idő szerint ő volt a falu párttitkára. Orsolya megállt a sírnál, kigyomlálta a kövirózsák közül a dudvát, aztán nekitámaszkodva a sírkőnek elmondta a halotti imádságot, s a porból egy kavicsdarabot emelt föl a kőalapzatra, jeléül annak, hogy a halott megnyugodhat: nem felejtik el.

– Ugyan kérem – mondta a pékmester Orsolyának. – Nem tudom, szegény apád mit szólna ehhez az egészhez. Ő tudta egyedül, mennyi kenyeret adtam a háború előtt a kubikosoknak ingyen, hogy „hozom, Hoffer úr…”, „megadom, Hoffer úr…”, aztán egy se tudott fizetni. Most meg tessék, van munka, mégis sír a paraszt, hogy így az adó, meg úgy a beszolgáltatás – de jobb, ha erről nem beszélek.

Átmentek a másik temetőbe, a nagyobbikba, amelyiknek a vaskapuján még ott volt a felirat: „Feltámadunk.” Magyar, tót, román, sváb nevek voltak a sírkereszteken, egynémelyik név elmosódott; „Feltámadunk”: Romola mindig úgy érezte, hogy a friss sírok szét akarnak gurulni. Az egyik mellékösvényen, a régebbi sírok között, ott feküdt Fazekas csendőrparancsnok, nem messze tőle a sortűz áldozatai, Gellai kosárfonó és a többiek. A kapu mellett volt Joós Árpád kovácsmester sírja s egy jeltelen halom, a Szent Verona nénié; valaki ráültetett egy rózsabokrot. És idelátszott a temető széléről, hogy Oláh András sírját teljesen benőtte a bogáncs és a kóró.

– Hát ahhoz mit szólna apád, hogy Rajk belügyminisztert kivégezték? – mondta a pékmester. – Vagy külügyminiszter volt? Az anyja istenit, ki hitte volna, hogy áruló? Az ember már a szomszédjában sem bízhat. Mit csináljunk. – Aztán hozzátette: – Pék mindig kell. Ezentúl többet fogok dolgozni.

A velméd–décsei országút jegenyéit átszínezte a naplemente. Fábián Orsolya nem nézett vissza. Romola hunyorgott, fázott, s egy pillanatig úgy érezte, elragadja az országút, ha nem történik valami. Március huszadika van, s a temetőben nem égnek a gyertyák. Kivégzik a belügyminisztert, ki hitte volna, hogy áruló? De ha az egyik halál érvényes, a másik miért nem; ha az árulókat emlegetjük, az ártatlanokat miért nem ünnepeljük, mi az a más, amiről most szó van, miféle erkölcsi törvény irányítja az ítélkezést és az emlékezést?

Ahogy az anyja mellett ment a bőröndjével, szorongva érezte, hogy azok között, akik csak a bőrükön érzékelik a változást, a Kittyből Katyusák közt nincs keresnivalója. Mélyebbre kell mennie, azok közé, akik a változást megélik, azok közé, akik tökfőzeléket zabálnak, azok közé, akiket le szoktak lőni. Oda kell ereszkednie, addig is, amíg Gábriel Győző hazajön, s az egészet megmagyarázza.

A décsei vasútállomáson falujáró brigádok énekeltek. „Utat verünk mi majd a népnek – hazánkra jó szerencse vár…” Tavasz volt; kattogott a vonatkerék.

Gábriel Romola ezen a nyáron félbehagyta az iskolát, és felvételre jelentkezett a budapesti Mozdonygyárba.

Ezek voltak a legszebbek, az éjszakák a Mozdonygyárban. Mint halott vulkánokból előgurult óriás lávatömbök, mozdulatlanul hevertek az épületkockák a gyár szabálytalan telkén. Odabenn, a műhelyekben a neonfény – a háború utáni első neonfény – végigrezgett a gépek védőlemezeinek zöldes hajlatán, föl az egyenletesen ugráló ékszíjakra, le a padló fakockái közé, egészen a fatalpcsattogásos, hideg folyosókig s az udvarig, ahol éjszakánként semmiféle dalt nem bőgött a hangszóró selejtmentes munkáról, szénával megrakott szekerekről; mindketten külön-külön s csak utólag érzékelték, milyen nagy, szivacsos csend volt éjjel a gyárudvaron: fölitta a lenyugvó zörejeket, föl a füst, a repceolaj, a fűrészpor, a szénmonoxid ismerős, valamiképpen édeskés keverékszagát, a darufülke lámpátlan mozdulatait a magasban és lenn, a rozsdás vaslemezeken a vízfoltokat, a párát vagy a hóréteget, amelynek látványa néha még a május elsejei felvonulókat is elkísérte.

Zaklatott napok után különösen jó volt kinn, a gyárudvaron, egyedül is, és odébb, az ismeretlen műhelyekben, ahol az irdatlan síkesztergapadokon lassan kialakult valami hídszerkezet vagy mozdonyalkatrész – ékszernél szabályosabb ipari formák. A gépek mögül leváltak az arcok; a felismerhetőségben nem volt többé holdbeli táj. Akik nappal csak dolgoztak, verekedtek, kocsmáztak, az öklüket rázták, éjszaka egy birodalom kormányzói voltak, idétlen viccelődők helyett a „mi mire való” tudósai, titkos mozdonyvezetők; olyan volt köztük lenni, mint tudni május elsején, hogy a tanműhely fölvonul a hídműhely és a kovácsműhely között – ez a között, ez volt a lényeg –; az éjszakai gyár bensőséget és idetartozást árasztott, s a tolató mozdony piros jelzőfényéből egy egészséges bálvány kiegyensúlyozottsága sugárzott szét, egy bálványé, amely nem ismeri a hajszát, és nem törődik a jelszavakkal. De ezt is csak utólag látták.

A délutáni műszakot megelőzte az a néma verekedés, amely a tanműhely szélén, az üllők előtt zajlott; a kovácsfiú, aki Romolát olyan moccanatlanul, nyitott szemmel nézte, a padló fakockáihoz ütögette egy társa fejét, és csak egyszer ordította el magát: „Hamisító! Mocskos hamisító!” A verekedőket Tordai Ferenc, az ifjúsági titkár választotta szét; azonnal összeült a műhelyirodában az ifjúsági fegyelmi bizottság. Kiderült, hogy a faliújságon már másodszor jelenik meg „J. Gy. kultúrfelelős” aláírással olyan cikk, amit nem az aláírója, vagyis nem Joós Gyula ír, hanem az egyik gépjavító lakatos, Mihajlovics Imre, aki most fölrepedt homlokkal, lihegve ült a bizottság előtt. „Ez helytelen volt, Mihajlovics elvtárs – csóválta a fejét a titkár. – A hamisítás burzsoá tulajdonság. Valamint részedről is helytelen volt, Joós elvtárs, hogy verekedést kezdeményeztél. Verekedni a lumpenproletárok szoktak. Te lumpenproletár vagy, Joós elvtárs? Nem, te nem vagy lumpenproletár. Ahogy Mihajlovics elvtárs sem burzsoá. Hiába irkál leveleket Gábriel elvtársnőnek – a titkár egy kockás papírlapot húzott ki az overallja zsebéből –, hogy »ne nézz le engem, elvtársnő, én szerb gyerek vagyok, ha engem egyszer elkap az indulat…« Micsoda hang ez, Mihajlovics elvtárs? Most, amikor a nemzetközi helyzet feszült, és a titóista Jugoszlávia leállította a míniumfesték szállítását? Államunk drága pénzen szerzi be a míniumot, és te nem tudod, hogy hol a helyed?” A titkár idegesen nézett le az üvegfalon át a gépére. A Kergeren be volt fogva egy orsó. „Az elkésők viszonya a békéhez – mondta sötét arccal Joós Gyula. – Én ilyesmit soha le nem írtam. És erre jön ez az alak, és a faliújságon, az én nevemmel…” „Ez részletkérdés – szakította félbe a titkár. – Joós elvtárs, ne egy-egy kifejezésen lovagolj. A nagyobb összefüggéseket kell meglátni. Az imperializmus nem nyugszik, az ellenség megpróbál befurakodni a sorainkba. Nem lehet eléggé ébernek lennünk. Erről van szó. Mihajlovics elvtárs, Joós elvtárs, gyakoroljatok önkritikát.” Egy pillanatig csak a lélegzetek hallatszottak az irodában. „Helytelen volt, hogy hamisítottam és fenyegetődztem” – mondta halkan Mihajlovics Imre. „Helytelen volt, hogy verekedtem” – mondta a foga között Joós Gyula. Mereven lépkedtek végig az iroda vaslépcsőjén egymás mellett, mint a fabábok. Romola megnézte a túlsó falon az órát: harmincöt perce, hogy elkezdődött a műszak.

– Mindennap dönteni kell – sóhajtotta odalenn a titkár Romolának, és megnyugodva húzta végig a kezét a Kergeren. – Mindennap dönteni. – Aztán homlokába igazította a micisapkát, beállt a gép mögé, a rácsra, megfogta az indítókart. – De így legalább rend van. Nem gondolod?

Csakugyan rend volt. Mihajlovics Imre cikkeivel a tanműhely megnyerte „a legjobb faliújságért” folyó versenyt; a tanulók a Vorosin-mozgalom mellett beléptek a Nazarova-mozgalomba („vedd szocialista tulajdonba a termelőeszközödet!”); megkapták még a télen az új egyenruhát, vastag, meleg szövetből, derékszíjjal, ellenzős tányérsapkával, amelyet előírás szerint kellett viselni; munkakezdéskor a főkapun, a munkásokkal együtt jöttek be, s a kapuban, az új bélyegzőóra mellett ott állt a rendész, és mindenkit figyelmeztetett, hogy az óra karját ugyanazzal a kézzel kell meghúzni, amellyel az óra nyílásába a bélyegzőkártyát beleejtették. Rend volt. Romola kétszer egy héten kosárlabda-edzésre ment, egyszer egy héten népitáncpróbára, egyszer énekelni a dalárdába, egyszer szemináriumba és egyszer a gyári irodalmi körbe, amelyet az írószövetség megbízásából egy ismert író vezetett; a kör egy-egy sikerültebb munkáját időnként közölte A Mozdony, de Romolának csak a nyilatkozatát közölték, hogy a pártkongresszus tiszteletére 4,9-re javítja a tanulmányi eredményét. Romola nem emlékezett rá, hogy tett volna ilyen nyilatkozatot.

Erősen koncentrálva dolgozott az Idealon, a harmincöt percet be kellett hoznia, a tanulónormát megint emelték; este tízre elkészült a negyedik csillekerékkel, takarított, elrakta a szerszámait, a fémeszterga-műhelyen át kiment az udvarra; nem kellett volna megmutatnom a levelet, gondolta, nem kellett volna megijednem, más is kibírja, ha megverik. S akiket a csendőrség vert meg, vagy a rendőrség, valamikor? Behunyta a szemét, megpróbálta az ütlegelést elképzelni, beleborzadt – jó, hogy ezek most nem bántanak senkit, hogy is bántanának; ezek a mieink: ezek mi vagyunk. A gyárudvaron, a maró, friss éjszakai levegőben magához tért, fölment a visszhangos lépcsőn az öltözőbe, bepréselte a keskeny fémszekrénybe a bakancsát, az overallját, a testszagú mosdóban lezuhanyozott, a gépzsír szagát nem bírta lemosni. Jegyet, bérletet mutattak neki az álmos utasok a villamoson, az egyenruhája miatt kalauznak nézték. Éjfél előtt hazaért az albérletbe.

Az anyjával alig találkozott; mikor éjjel belépett a szobába, éppúgy, mint mikor a másik héten hajnalban elment az első villamossal, Fábián Orsolya a sezlonon aludt; éjszakára neki is elkészítette a furnérlemez fiókot, amibe lefekhetett, s rendszerint egy cédulát hagyott a párnán, valamilyen üzenettel: „Kinn van a töltött paprika a gázon. Ha nem jön meg a tüzelő, igyál rumot. Agitálni mentem. Vigyázz, ha mosakszol, rád ne nyisson az ávós.” Éjfélkor a konyhában Romola is írt egy cédulát: „A paprika isteni. Hagyok neked rumot. Kész vagyok negyven csillekerékkel. Az ávós ma nem aludt itt.” A lakáshoz, melynek egyik szobáját a hadirokkant főbérlő lakta – játékkészítő kisiparos –, másik szobája nappal egy fényképész műterméül szolgált, míg a harmadikban Orsolyáék tanyáztak, a lakáshoz cselédszoba is tartozott, vagy ahogy mostanában mondták, személyzeti szoba: ezt egy reggel váratlanul kiigényelte egy testes hölgy, aki az Államvédelmi Hatóság munkatársaként mutatkozott be. Az ő vendége volt a fiatal tizedes, „az ávós”. Későn jött, s többnyire korán távozott; s ha olykor rányitott a konyhában mosakodókra, jóindulattal kérdezgette, mi újság a termelésben. „Csillekereket csinálok – mondta neki Romola. – Sok a hibás öntvény.” Az ávós semmire nem válaszolt.

Romolát bántotta a hibás öntvény. Az anyjával, aki elment vállalati könyvelőnek, nem tudta az öntvényeket megbeszélni, igaz, ő sem értette, Fábián Orsolya naphosszat mit csinál, kit mire agitál, miért háborog a havi ötven forintos özvegyi járulékon, mikor az egész ország nehézségekkel küzd. A gázbuborékokkal teli, hibás öntvény úgy fájt Romolának, mintha a játékát rontották volna el: emiatt most néhány csillekerékkel kevesebb lesz, és mit érez majd a bányász, aki odalenn az életét kockáztatja, hogy nekünk tüzelőnk legyen – megrohanta a sejtés, hogy ezért valaki felelős, de ki? Az öntöde száz százalékra teljesítette a negyedévi tervét. Váradi Zoltánt akarta megkérdezni, de az oktató csak mosolygott, aztán azt mondta: „Jön Öreg Cserni, dobjuk be a mókát.” És a kovácsok elkezdték ütni a vasat, és kiabáltak: „Éljen az ötéves terv! Ezt Titóra! Ezt Trumanra!”

Öreg Cserni – polgári nevén Csernok Miklós – Csernok Lőrincnek, az egykori velmédi apátplébánosnak az öccse volt. Hogy valóban a tulajdon fivére juttatta-e börtönbe a vörös Csernokot, aki 1929 késő őszén töltötte le tízéves börtönbüntetését, nem lehetett biztosan tudni. Legendák keringtek Öreg Cserni feje körül, balkáni flotta, szibériai utazás, matrózlázadás, szökés égő hajóról, álruhák, jelszavak – a világ különböző pontjain, mindig égető szükségben felbukkanó forradalmár legendái. Ő maga nem terjesztette, de nem is cáfolta őket; olykor egy-egy utalással fűszerezte a beszédeit: „Mikor a forradalom az albániai hegyekbe küldött…”, „Mikor együtt harcoltam a kínai kommunistákkal…” Széles válla, télen-nyáron nyakig begombolt, meggyűrt munkászubbonya, kopasz feje búbján a keresztbe fésült, hosszú, galambősz hajszálak valahogy hitelesítették a mondatait; akik az apáturat ismerték, még jobban vonzódtak az öccséhez: az ember szeret a rejtélyek idegesítő fénykörében élni; a Mozdonygyár tele volt velmédiekkel.

Öreg Cserni rejtély volt, de körülötte leegyszerűsödött a világ. A szemináriumon, egyszer egy héten, kérdéseire mindenki világos, áttekinthető választ kapott. Van-e isten? Ha volna, látnánk. Mi a lélek? Idegrendszer. Mi jön a halál után? A természet körforgása. Visszakapjuk-e az elcsatolt országrészeket, ha lejár a trianoni békeszerződés? Öntudatos munkás nem soviniszta. Igaz-e, hogy Kolozsváron a románok… Nem igaz. Mért ugrott vízbe a gyerekével az a kurva, aki nem vált be az öntödében mint magkészítő? Magával rántotta a múlt. Sztálin elvtárs szerint a szocializmusban nincs öngyilkosság, nincs családirtás, nincs prostitúció. A magasabbrendű erkölcs teljes győzelméig azonban… És a géptörés? A gép, amit a mozdonyműhelyben összetörtek, mikor a Bikov-féle gyorsvágást bemutatták? Rákosi elvtárs megmondta, hogy feladataink helyesek, időszerűek és megoldhatók. A géptörés a jobboldali szociáldemokraták műve.

Romola nem kérdezett az öntvényekről. Bizonyára az öntődében is vannak jobboldali szociáldemokraták. Csak egyszer szólalt fel, egy röpgyűlésen, amelyet munkaidőben, a délelőtti műszak közepén tartottak. Június volt, a tanműhely nemrég csatlakozott a Kuznyecov-mozgalomhoz („Takarékoskodj a szerszámoddal, dolgozd fel a selejtes munkaeszközt!”), a gépeken az albertfalvai szintetikus homokelőkészítő határidős munkadarabjai voltak befogva, a transzmissziót a röpgyűlés miatt leállították, tanulók, oktatók olajosan szorongtak a gyűlésteremben.

– Elvtársak, a nemzetközi helyzet feszült – mondta Öreg Cserni a vörös vászonnal leborított asztal mögött. – Az imperialisták nem nyugszanak, az ellenség máris befurakodott sorainkba. Azt hirdeti, hogy nem jó a darabbér, uszít az új norma ellen, azt állítja, hogy első a gyomor, hogy nem kell örülnünk az új gépeknek, hogy nem számít, ha a munkás tíz percet késik! A fémeszterga-műhelyben jobboldali szociáldemokratákat és bércsalókat lepleztek le, az egyik beszökött éjjel a műhelyirodába, nem elég, hogy kilopta az alkubéreket, de ott töltötte az éjszakát, és amerikai regényeket, olvasott! Elvtársak! Az ellenség ráfizet a mesterkedésre! Nincs messze az idő, hogy azt is leleplezzük: ki siklatta ki a vonatot, amely hídalkatrészeinket szállította tavaly ősszel! Elvtársak! – Öreg Cserni fölemelte az öklét. – Öntudatos dolgozó nem dől be az ellenségnek. Öntudatos dolgozó tudja, hogy most, amikor a hős koreai nép vérét ontja az imperialisták elleni háborúban, neki itt a munka frontján kell helytállnia, itt kell az uszítókra lecsapnia – Öreg Cserni levágta az öklét az asztalra –, itt kell a szocializmus ellenségeit szétzúznia, követve az egyedül helyes utat, melyet pártunk és Rákosi Mátyás… – A beszédet félbeszakította a lassú, ütemes taps.

Amikor visszaültek a helyükre, Romola fölnyújtotta a kezét.

– Tessék, Gábriel elvtársnő – mondta Öreg Cserni meglepetten. – Tessék, mondd el, amit gondolsz.

– Csernok elvtárs – állt föl a székéből Romola. – Mi most az esztergályos tanműhelyben az albertfalvai homokfinomítónak dolgozunk. Határidős-munka. Azt gondolom: nem többre megyünk-e a folyamatos termeléssel, mint azzal, hogy munkaidőben röpgyűlést tartunk, a munka áll, a gépek állnak, az áram szünetel…

– Elvtársnő – mondta Öreg Cserni rekedten az indulattól, és megint az asztalra vágott. – Ez a gondolat helytelen. Ha a bolsevik párt azt mondta Zoja Kozmogyemjanszkajának, hogy éjszaka másszon föl a háztetőre négykézláb, akkor Zoja Kozmogyemjanszkaja nem kérdezősködött, hanem fölmászott!

A röpgyűlésen nem volt több hozzászólás.

Izzasztó nyár volt, a tanműhely ablakait nem lehetett kinyitni, az esztergályosok a 424-es mozdony csapszegeit gyártották, beléptek a Gazda-mozgalomba („Értékesítsd a hulladékot!”), a Csutkih-mozgalomba („Légy önmagad minőségi ellenőre!”), az iskolai szünetben falura mentek, a termelőszövetkezetek földjén répát egyelni; röpgyűlést tartottak minden héten: hol a mozdonyműhely főmérnökéről derült ki, hogy nem tartja be a határidőt, hol a kovácsműhely kizárt párttagjairól, hogy rossz süllyesztőbe sajtolják a munkadarabot; a szivattyúműhelyben egy volt csendőr leállásra uszít (a „sztrájk” szót nem volt szabad kimondani), a kereskedelmi osztályon egy tisztviselőnő hittanra járatja a gyerekét – Romola egyre többször sétált az éjszakai gyárudvaron a vaslemezek s a tolató mozdony között; már ismerte a gépész, már köszönt neki a darukezelő.

Egy délelőtt Öreg Cserni Czuczor Emmivel jött be a műhelybe, a vaslépcsőnél összehívták a párttagokat: a művész elvtársnő színjátszó csoportot szervez, mondta Öreg Cserni, segítsünk neki, Sztálin elvtárs megmondta, hogy a művészet hasznos dolog; mi ez már megint, mormogta Veress Dániel, zsidó-vircsaft; Öreg Cserni egy tisztviselőnőhöz fordult, működjön együtt a munkásokkal; ezekkel? mondta a tisztviselőnő, és Tordai Ferencre, Katona Bettire, Stróbl Herminára mutatott, ezekkel?! Akik beletapsolnak egy zenemű szünetébe?! Az esztergályosok hallgattak, a művésznő gyorsan elénekelt egy dalt a kolhozokról, Melchior, a kovács oktató tercelt; Öreg Cserni gratulált a művésznőnek, az elvtársnő olyan, mondta neki, mint Tamara Makarova, aztán hátba vágta a kovácsot, és kezet csókolt a tisztviselőnőnek; Romola lángvörösen, értetlenül ment vissza, az Ideal mögé, az istenfáját neki, aki így beszél, az nem ellenség? Veress Dániel nem ellenség? Ez a maca az irodáról nem ellenség? Váradi Zoltán, aki ott babrált valamit az Ideal körül, mintha a gondolatára felelt volna, azt mondta:

– Nem, Romi, ne izgasd magad. Ez csak egy csepp a tengerben,

– Zoli bácsi – mondta a könnyeivel küszködve Romola –, Zoli bácsi, ugye Öreg Cserni tagja volt a Kínai Kommunista Pártnak?

Váradi a válla fölött átnézett Romolára.

– Fenét – mondta csöndesen. – Fenét. – Aztán gyorsan továbbment valamelyik transzmissziós géphez.

Csepp a tengerben. Ez csak egy csepp a tengerben. Romola vakon ismételgette a mondatot, szeme előtt nem képződött semmi. Sohasem látott tengert.

Otthon – az albérletben – nemrégiben levelet kaptak Emerenciától. „Édes Orsika és Romika – írta Emerencia –, remélem levelem jo egéségben tanája magukat amit én is el monhatok magamrol a szomszédok jok hozám a szövetkezetbe át áltak a rizsre sokat vagyok magam Hofer pék mester ad kenyeret ezt azt jo hozám de híjába nagy az én bánatom V-ről még mindig nem tudok semit mongyák hogy Szent Verona néni écaka visza jár most már zárom sorajim irjanak Orsikájék csokolom mind 2-jüket szerető szível Emerenczia.”

Fábián Orsolya elégette a levelet.

Nyár végén Romola leutazott a nagyszüleihez, Zalakállóba. Gábriel Zsigmond a falu közepén, a mély udvarú, tornácos tanítólakásban élt, naponta végigkocogott a főutcán, az iskoláig és vissza, megsimította a gyerekek tüskehaját s a szemével az útszéli fákat – poros akácok helyett itt jegenye nőtt, nyárfa és olaj –, beköszönt a postáskisasszonynak, pedig már régen nem várt sehonnan levelet: a dunántúli Gábrielek éppúgy eltűntek a háborúval, mint az Alföldről a Fábiánok. Gábriel Zsigmond munka végeztével kiült a tornácra, bekanalazta, kimártogatta az ebédjét, s az utolsó falatot a hideg tűzhelyre vetette, és így szólt: „Az ördögé.” Tömören és lassan fejezte ki magát; szavai mögött mindig volt valami történet. Az ötszáz esztendős tanítócsalád biztonságával nyúlt a könyvek után, vagy inkább a Könyv után: mindennap olvasott a Szentírásból. Szabályos, kalligrafikus betűkkel írt, húsz éve dolgozott egy tájszótáron, amelyet bezárt a fiókjába; olykor elvállalta, hogy sírkövekbe betűt vagy cédrusfát farag, ha kell, sírverset is, de pénzt érte nem fogadott el; odaadta a legjobb ingét egy házalónak, de rendreutasította, ha nem beszélt szépen magyarul. „Az én házamban… – mondta –, a mi családunkban…” Büszke volt az eltűnt család hagyományaira, a Gábrielek mind negyvennyolcasok voltak, és meggondolás nélkül jók; segítették a szűkölködőket, s a Független Kisgazdapártra szavaztak, amíg lehetett, mert „a gazdák érdeke a mi érdekünk is; ha kenyér van, minden van”; annak idején az egyik Gábriel kivonult a templomból a királyimánál, el is vitte a csendőr, a másik az első világháborúban megmentette Prónay Pál, a későbbi terrorista életét, a harmadik állást szerzett Kolosváry Borcsa Mihálynak, aki nyilas sajtófőnök lett utóbb – de ennek a harmadiknak a nevét ebben a házban nem volt szabad kimondani. Gábriel Zsigmond soha nem beszélt a fiáról. Egyszer, amikor Mendelssohn zenéje szólt a rádióban, Gábriel Zsigmond annyit mondott: „Harmincnyolc éves volt, mikor meghalt.” Aznap többé nem beszélt semmit.

Annál többet beszélt a felesége. Az izgő-mozgó, fogatlan kis asszony, aki lába körül repkedő szoknyájával, állán két erős szőrszállal, szemében folytonos, éber figyelemmel mintha örökösen túlvilági lények idegeit borzolta volna, rángatta a tepsit, rázta a tüzes vasalót, szidta a szomszédokat, néha káromkodott egyet; ilyenkor Gábriel Zsigmond ránézett, és azt mondta: „A mi családunkban…” De a csapkodás, a pörlekedés egész nap folyt tovább, Gábriel Zsigmondné odalökte a mázas cseréptálat az unokája elé, aztán elhúzta előle, kivett belőle egy darab süteményt, a kezébe nyomta Romolának: „nesze”, fölrakta a tálat a szekrény tetejére, kiment a szobából, bevágta az ajtót, visszajött, belecsípett Romola arcába, csuklott egyet, azt mondta a szellemeknek: „itt vagyok.” De mióta a faluban győzött a kommunista párt, a csuklás utáni mondóka így módosult: „itt vagyok, elvtársak!” Gábriel Zsigmond szelíden ingatta a fejét. Romola mindig csodálkozott, hogy jött létre ez a házasság.

Méhek zsongtak a tornácon, a másodvirágzásnak indult futónövények alatt; Gábriel Zsigmond odakinn barkácsolt valamit, ült a lócán, hallgatta a déli híreket – a zalai apátplébános, Perl Károly után letartóztatták most a kalocsai érseket is –, „valamikor harangszó volt a déli hírek előtt a rádióban” – mondta Gábriel Zsigmond, és hosszasan nézte a kőrisfa polcot, amellyel éppen elkészült, és még egyet ütött sorban a szegekre, s úgy mondta, mintha nekik mondaná: „Semmit ne hagyj befejezetlenül.”

– Nagyapám – szólalt meg Romola, aki a sámlin ült, a tornác egyik zugában –, amikor katona voltál, te láttad a tengert?

– Láttam – mondta Gábriel Zsigmond a polcnak. – Rövid ideig. Amit sokáig láttam, az Szibéria volt.

Romola tudta, hogy a nagyapja hét évig volt hadifogoly Szibériában, az első világháború alatt és után, s hogy tanító létére akkor hét évig egy sebészorvos mellett dolgozott. A Gábrielek nem féltek a vértől. Az idegen vértől.

– A tenger – mondta lassan Romola. – A tenger. Szent Verona néni a halálos ágyán azt üzente valakinek: „Vigyázz, fiam, ne idd ki a tenger vizét.”

– Szent Verona néni? – Gábriel Zsigmond eltűnődött. – Kinek üzente?

– Tóth Pálnak. A képviselőnek.

Gábriel Zsigmond előbb óvatosan letette maga mellé a polcot, úgy, hogy begörbülő ujjai bármikor utána tudjanak nyúlni, ha támaszték kell; megfogta addig is a lóca szélét, csak azután kezdett beszélni.

– Salamon király egy este a kertjében sétált – mondta Gábriel Zsigmond. – Ahogy sétált, hallja csak, hogy egy tamariszkuszbokron az egyik fülemüle vitatkozik a másikkal. A király, aki jól értett a négylábúak s a szárnyasok nyelvén, megállott a bokor közelében, hogy a vitából egy szót se mulasszon el. „Nem szégyelled magad? – mondta a fülemüle. – Micsoda hang ez? Ha el nem hallgatsz azonnal, menten megharagszom, és kiiszom a tenger vizét!” Megrökönyödött a király, előlépett a bokor mögül, odahívta a madarat, megkérdezte tőle, miféle képtelenség ez itten. „Uram királyom – suttogta a fülemüle –, bocsásd meg az én vétkemet. Az a másik madár ott a feleségem.” Salamon király elnevette magát, hogy a könnye is kicsordult, elbocsátotta a madarat, aztán visszabújt a bokor mögé, és ezt hallotta: „Láttad? Megkért a király, hogy ne háborgassam az élvezetét, ne igyam ki a tengert. Nem bánom, legyen a kedve szerint.”

Néhány nap múlva Romola visszautazott Budapestre. A főváros nem hiányzott neki, valami ingerültség hajtotta innét – nem, a sormetszet túl éles, a szakadék nem forrad össze; ez a méhzsongásos, cseréptálas, lelassult kézműves világ a mélységes példázataival végképpen szétomlik, darabokra porlad, míg szépségben és értelemben diadalmas egyszerűséggel építi önmagát a nagyipar. A jelképek ideje lejárt. Romola nem gondolt többé a tengerrel.

A nagyszülei kikísérték az állomásra; mint két nagy tulipán, a peronon úgy hajoltak össze.

– Kisjány! Hé! Elmégy? – mondta a nagyanyja Romolának. – Aztán miket tanulsz majd a Mozdonygyárban? Pater noster, apád suszter…

Gábriel Zsigmond odalépett a vonatablakhoz.

– Azt is tanulod, hogy nincs Isten, igaz?

– Igaz – bólintott Romola. – Nincs. Ha volna, látnánk.

– A te dolgod – mondta Gábriel Zsigmond. – De a nevét nagy kezdőbetűvel írd. Akár van, akár nincs, tulajdonfőnév.

Romola föllélegzett, mikor a zalakállói állomás elveszett az országút nyárfái mögött.

Azon a hétvégén a Mozdonygyárban A munka: dicsőség című filmet forgatták. A film egyik epizódját a mozdonyszereldében vették föl, szombat éjjel, hogy a termelésben ne legyen kiesés; a munkások a statisztálásért fejenként hatvan forintot kaptak, a tanulók ugyanannyit. A film írója – aki a gyári irodalmi kört is vezette – nem jelent meg az éjszakai forgatáson; az alapgondolatot – a film eszmei mondanivalóját – s a jelenet lényegét – mondanivalóját – a darufülkéből kihajló, idősebb rendező magyarázta el a mintegy ezer főnyi tömegnek: „Új mitológia készül itt – mondta –, az egyszerűség, a hétköznapok mitológiája.” A transzparensek feliratokat és Rákosi-képeket világítottak meg, a 424-es mozdonyon a Csutkih-mozgalom és a koreai háború jelszavai lógtak s egy mosolygó mozdonyvezető arcképe, ezzel a szöveggel: „Ezt is Rákosi elvtársnak köszönhetem!” A főszereplők a mozdonyfülkében álltak, egyikük kikiáltott a tömegre: „…születésnapjára vállalom, hogy jövő évi tervemet három hónap alatt… Teljesítjük, elvtársak?!” A tömegnek ekkor lassan fel kellett morajlania, az eleinte bizonytalan „teljesítjük? teljesítjük?” a rendezői utasítás szerint végighullámzik az első sorokon, majd a kiáltást fokozatosan átveszik a többiek, s mire fölerősödve a hátsó sorokig ér, ezer ember harsogja boldog meggyőződéssel: „Teljesítjük! teljesítjük!” A felvételt huszonnyolcszor kellett megismételni; hol a moraj nem volt elég fokozatos, hol a kiáltás nem volt elég boldog, végül pedig a hangmérnök jelentette, hogy „teljesítjük” helyett néhányan azt kiáltják: „teljesítsük.” Romola az első sor bizonytalan kiáltozói közt ott látta Melchiort, a kovács oktatót, mellette Öreg Csernit, állig begombolkozva; szerte a tömegben ott voltak a velmédiek, Gellai Balázs, a kosárfonó fia, ifjabb Haranghy Béla, az igazgatóék gyereke s a jegyző fia, Follinus Márió, aki gyári munkásként a „Mátyás” keresztnevet használta; ott volt, valahol középtájon, Pálffy Máté egykori alispán, most az üzemfenntartás segédmunkása, vasalt overallban, fehér kesztyűben; Romola mellett pedig Joós Gyula állt és Décsey Raymond, a báró unokája, jelenleg kazánkovács; Romola hallotta, hogy egy-egy felvételnél mindketten azt kiáltják: „teljesítsük”, és aztán nagyokat nevetnek. Mögöttük a szomorú arcvonású riporter jegyzetelt valamit.

Hajnalig tartott a felvétel, már nem volt érdemes kimenni a gyárból. Hét órakor kezdődött a vasárnapi műszak: a tanulók felajánlották, hogy öt-hat órát túlóráznak a 424-es mozdonyon. Mindjárt hét órakor kiderült, hogy nincs nyitva a központi szerszámkiadó; tizenkettőkor, hogy a konyhán nem főztek ebédet; a tanulók egy része már korábban hazament, más részük a rozsdás alkatrészeket kapargálta csiszolóvászonnal és körömreszelővel.

– Ezt is megírja? – kérdezte Romola a riportert, mikor megérezte, hogy a férfi nézi.

A riporter bólintott. – Megpróbálom. – Kezet nyújtott Romolának. – Tarkövi Ábris.

– Tarkövi Ábris – mondta Romola. – Tarkövi Ábris! Adoniszi sor! – Maga sem értette, egyszerre sírhatnékja támadt valamitől. – Az elvtárs felvidéki? vagy székely?

– Rosszabb – mondta Tarkövi, és elmosolyodott.

Romola először látta mosolyogni.

– Tessék – mondta a riporter, és odaadott egy újságot Romolának. – A Mozdony legújabb száma. Érdekli? Leleplezték, hogy ki siklatta ki a vonatot a hídalkatrészekkel tavaly ősszel.

– Leleplezték? – kérdezte Romola. – És ki volt?

– A kalocsai érsek – mondta a riporter kifejezéstelen arccal. – Az érsek bűnbandája. Itt van róluk a lapban néhány munkáslevél.

Egy óra tájt, amikor éhesen szétszóródtak, a velmédiek elindultak a kocsma felé. Joós Gyula és Décsey Raymond egy szőke nőt fogott közre; Joós Gyula visszanézett Romolára, a szemében olyan gyűlölettel, hogy Romola hátrahőkölt. Most kellett volna utánuk menni? Rendelni egy fél deci kevertet? Inni, ahogy ők? Ez lenne most a fontosabb? A lába nem mozdult. A többiek mögött lengve becsapódott a kocsmaajtó.

Gyalog ment haza. Otthon, ahogy megforgatta az albérleti szoba ajtajában a kulcsot, hirtelen rázuhant a fáradtság. Harminckét órája nem aludt. A szoba közepére húzott furnérlemez fiókban meg volt ágyazva, az ablakon a sötétítő függöny összehúzva; a párnán kockás füzetlap, Fábián Orsolya keze írásával.

„Nincs itthon semmi. Kend rá a szilvalekvárt egy karalábéra. Aludj jól, estére hozok kenyeret. Sztálinvárosba mentem, kubikolni.”

Akárki építtette is a Mozdonygyárat, volt gondja a munkások lelkiüdvére: a gyártelepet csaknem körülövező, réteges betonfal végén, a 8-as számú gyárkapu és a lengő ajtajú kocsma között keskeny parkocska húzódott, csenevész fákkal s egy kálvária nyomaival, egészen a kápolnáig; akik nem a 8-as számú kapun át, hanem az utca vagy a kocsma felől közelítettek a gyári kultúrközpont, a Kolónia épületéhez, szükségképpen a hézagos stációk s a csukott ajtajú kápolna mellett haladtak el. Késő ősszel volt a legvalóságosabb a kálvária, a fák a kövekre hajoltak, szinte félreálltak az összekaroló párok útjából, tisztelték a magány szünetjeleit – ezekben az években mindenki összekarolva járt –, a nők megrezzentek, ha a távoli ipartelepekről olykor egy-egy lövés hallatszott, s a férfiak sokatmondóan bólintottak: „A lámpagyár – mondta valamelyikük. – Megint eldurrant egy villanykörte.”

A tanműhelyben a békeharc feliratai fogadták az új elsőéveseket („Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded”); a másodévesek java része kirajzott a nagy műhelyekbe, gyakorlatra; csak néhányan maradtak segédoktatónak a tanműhelyben – főként az ifjúsági vezetők és a párttagok. Oktatták a balesetvédelmet, megmutatták az elsőéveseknek az amerikánerkulcsot, a fogaskerék-szerelést, a menetvágást, aztán elküldték őket a szerszámkiadóba reszelőzsírért, száznyolcvan fokos körvinkliért, esetleg keményre edzett fakalapácsért. És röhögtek, és azt énekelték: „Ha meghalok, ne szólj hozzám…” Romola a szomszédjával együtt énekelt.

Vele, a szomszédjával ment a Kolóniába, labdázni, táncolni, elvegyülni – kifelé, az udvaron át, vagy végig az őszi kálvárián; mögöttük Katona Betti és Mihajlovics Imre, összekarolva.

– Ez az Imre – mondta az öltözőben Katona Betti –, ez az Imre milyen árva! A szülei odaát, a határon túl, ő meg itt.

Az utolsó levél is lehullott a fákról, vagy begörbedt az ágakon; a betonfalra ragasztott plakátok hírül adták, hogy 1951. december 8-án lesz a Harcos életünk című színdarab bemutatója a Kolónia színháztermében, Glatter Karola esztergályos tanuló és Trojanovszky Zsolt, a gyár egykori dolgozója, elsőéves építészmérnök hallgató főszereplésével. A tanműhelyben elterjedt a hír, hogy a darabban szökés, puskalövés és testi szerelem van; s valóban: a háború előtt játszódó cselekmény illegális hősei bujdostak, szöktek, állták a rendőrpofonokat, nem fogta őket puskagolyó, mondták a véleményüket, nők, férfiak, s ábrándosan nézték egymást, míg az ellenség szerepében ifjabb Haranghy Béla egy ijedt kis cselédlányt szorongatott. A teremben elhaltak a lélegzetek, ahogy ifjabb Haranghy Béla keze a cselédet játszó munkáslány bordáihoz ért; és a második felvonás végén, mikor Glatter Karola és Trojanovszky Zsolt egy ligeti padon ül, s a tekintetük egymásba mélyed; olyan csend volt, mintha lélek se lett volna a nézőtéren. Látni lehetett, amint a hős ujjai gyengéden átfogják a hősnő vállát, arca közeledik a hősnőéhez – Czuczor Emmi a próbán megmondta, hogy az ajkuk nem érhet össze; a jelenet közepén le kell engedni a függönyt. A bársonyfüggöny lassan ereszkedett lefelé, a hősnő válla a pad támlájához feszült, az is lehet, hogy csak a fejét nem bírta hátrébb tartani, a hős ajka ekkor egészen közel került az övéhez, s hirtelen rátapadt, és a függönyrésen át egy teljes másodpercig látni lehetett, hogy a két fej egymásra csuklik, s hogy – férfi és nő – a szemüket mindketten lehunyják. Csak ezután csapódott össze a függöny. A felszisszenő sóhajt követő tapsban, a dobogó tapsban Glatter Karola és Trojanovszky Zsolt ocsúdva rohant ki a színpadról, egyik jobbra, másik balra, bénultan ajkuk elé kapott kézzel.

A nézők az utcán is a csókról beszéltek. Ki botrányt emlegetett, ki egy régi operettelőadást. Romola mellett egy férfi azt mondta, hogy Trojanovszky Zsolt ezen a délutánon a kocsmában lepénzelte a függönyhúzót.

– Tetszett? – kérdezte Joós Gyula Romolától, mikor a tömeg egymás mellé sodorta őket. – Ugye neked tetszett? Azt elhiszem.

Romola nem értette, nem válaszolt. Joós Gyula megfordult, visszasietett a színházterembe; kis idő múlva Czuczor Emmivel lépkedett végig a kálvárián. Romola egy darabig utánuk bámult; aztán elnyelte őket a neonfényes kocsmaajtó.

A következő előadáson mindvégig szabályosan lement a függöny. A darabból a Kolóniában nem volt több előadás.

Volt azonban helyette dalárdaest és táncest és esztrádműsor; kupléénekesek gúnyolták a jugoszláv külpolitikát s a hulahopp-karikával beférkőző imperializmust, a félreeső könyvtárban „émelyítő fércművek”: Zweig-, Maugham- és Zilahy-regények helyett Rákosi Mátyás beszédeit ajánlották, s a bálteremmé alakított színházteremben jókedvre serkentett a Hurrá – azelőtt: Hurrikán – együttes, a tánczenekar pedig szolid dallamokat játszott, mindaddig, míg éjfél felé kacsázó járásukkal be nem csörtettek a bőrzekés jampecok, Dzseki és bandája. Dzseki ment elöl, sötét bőrzekében, rendszerint már bevert orral, vagy horzsolásokkal a homlokán; szűk nadrágjában, vastag pamutzoknijában, hegyes orrú cipőjében erősen kacsázott, odaloholt valamelyik táncospárhoz, megmarkolta a fiú zakóját, „szidtad az anyámat” – ordította, és elkezdődött a verekedés. A gyári rendészek már a bicskázáshoz érkeztek, s a tanműhelyben másnap feliratok tűntek fel, figyelmeztetésül a jampecok elleni harcra. A harc taktikája nem volt pontosan kidolgozva; maguk a jampecok cinikusan védekeztek, kétfelől lesimították oldalt brillantinos, fölül hullámtarajos frizurájukat, „csíkos zokni – énekelték –, csöves nadrág, Amerika hozta divatba”, s mikor az iparitanuló-iskolában a világnézeti nevelés tanára kiejtette ezt a nevet: „Trocki”, Dzseki, a jampecvezér ráüvöltött: „Takarodsz ki!” Az osztály fulladtan röhögött, a tanár tehetetlenül állt a táblánál.

Dzseki híre túljutott a tanműhely falain. A gyári irodalmi körben egy munkás azt mondta, írjanak verset Dzsekiről, talán akkor megjavul. Az író azonban, aki az írószövetség megbízásából a kört vezette, jobbnak látta, ha a versek valamilyen pozitív hősről szólnak. Olyanról, aki teljesíti – vagy túlteljesíti – a normát. Olyanról, aki boldog.

– És Dzseki? – kérdezte egy másik munkás. – Dzseki nem lehetne boldog?

Az irodalmi kör tagjai feltétel nélkül hittek a szavak erejében.

Amikor, a műszaktól függően, olajosan vagy kimosdva, beültek az irodalmi kör gyűléstermébe, s munkapadok helyett az asztal fölé hajoltak, és zsibbadtan koncentráltak a megadott témára, bizonyosra vették, és egyre inkább, hogy szertartás folyik itt, hogy a szavak által történik valami most: ha azt mondják, forradalom, a szó kigyullad; ha kimondják, imperializmus, az ökölcsapás. „A népek izzó békevágya erősebb, mint az atombomba” – olvasta föl egy mintakészítő. „Rímet” – mondta az író az asztalfőn. „Dönti romba” – vágta rá egy kazánkovács. És készen volt a vers: „Tudja Korea ifja, lánya, / a gaz Nyugat nem dönti romba, / És a népek izzó békevágya / erősebb, mint az atombomba.” Így van. Így lesz. Milyen egyszerű.

Máskor a visszaemlékezést gyakorolták; „zúgva, búgva mentünk, keblünk tüzet fogott” – írta egy öreg lakatos a régi május elsejékről; „az ember nem búg” – mondta rá az író, s akkor a verssort együtt kijavították „zúgva, zengve mentünk”-re. Volt, hogy magáról a termelésről kellett írni. Egy esztergályoslány a párbeszédes formát választotta: „Elvtársnő, a gyorsacélkés / nem bírja az iramot. / – Van vídiám, s egykettőre / megoldjuk a feladatot.” Az író elkérte a verset: „Itt ragrímek vannak – mutogatott a papírlapra. – És a második sorból hiányzik egy szótag.” „Mi az, hogy szótag?” – kérdezte a lány.

Legnehezebb témának a szerelem bizonyult, az új típusú ember társas kapcsolatai, illetve kapcsolata. Follinus Márió – aki gyári munkásként a „Mátyás” keresztnevet használta, s mint lemezlakatos dolgozott a szivattyúműhelyben – „Tamarához” című versének hősnőjét természeti környezetbe helyezte: „Hajad sötét vízesése / vállad szirtjeire hull, / mért szeretlek, mondd meg, édes, / oly gyógyíthatatlanul?” Az író kissé érzékinek találta a verset, kifogásolta a sormetszet pontatlanságát, s megemlítette, hogy a női váll nem olyan, mint a sziklaszirt. Follinus Márió kijavította a verset. „Hajad sötét vízesése / vállad lankáira hull…” „Lankára nem hull vízesés” – mondta az író.

Sztálin hetvenkettedik születésnapja előtt a kör tagjai azt a feladatot kapták, hogy mutassanak rá versükben a két világrend közötti különbségre. Romola „Üzenet Louisette Amaurynak” címmel balladát írt egy francia lányról, akinek bátyját bebörtönözték: „A tengerparti lágy homokfövényen, / hol délre lejt a napsütött Bretagne…” Az író szó nélkül hallgatta végig a verset, csak a ceruzájával kopogott egyet-kettőt az asztalon. „Ha fénysugárra lelsz a börtönéjben, / azzal küld hírt az új, szabad világ…”

A többiek már elmentek, mikor az író, mintegy véletlenül, megállította Romolát az ajtóban.

– Az elvtársnő miért csak jambusokat ír? – kérdezte, s a homlokán fölszaladtak a ráncok.

– Nem tudom – mondta zavartan Romola. – Adódik. A jambus a levegőben van.

Az író alig észrevehetően elmosolyodott.

– Maga értelmiségi származású?

– Igen – mondta Romola, és elpirult.

– Írt valaki verset a családból?

Romola érezte, hogy már a nyaka is vörös az overallban.

– Az édesapám. És… a nagyapám… Mivelhogy…

– Kislány – mondta az író –, baj van. Túl hibátlan a ritmusérzéke. Az élet más. Az élet nem csupa jambus.

Ahogy egy pillanatra elnézett Romola arca mellett, olyan volt a mosoly a szája szögletében s a ráncok a homlokán, mint gyorsfényképen a tetoválás.

Romola kiszögezte a verset a tanműhelyben a faliújságra.

A Mozdony következő számában bírálat jelent meg a gyári irodalmi körről. A cikkíró úgy vélte, a kör tagjai még nem eléggé érettek a költészetre, verseikben több az általánosság, mint a személyesen átélt élmény, a szerzők nem tanulmányozzák megfelelően a verstant és a marxizmust, lebecsülik a napi eseményekkel foglalkozó dal, a csasztuska jelentőségét, és nem törődnek kellőképpen az olyan aktuális gyári problémákkal, mint a termelés, a tömegek lelkesítése vagy a faliújság mint agitációs eszköz. A jó agitatív versre példaként a cikkíró annak a munkáslánynak a sorait idézte, akinek „költészete közvetlenül a műhely talajából nő ki: »Elvtársnő, a gyorsacélkés / nem bírja el az iramot…«”. A második sort egy szótaggal megtoldotta a cikkíró.

Romola nekivágott az irodaépületnek, hogy megkeresse A Mozdony szerkesztőségét. Meg akarta nézni a szomorú arcvonású riportert, meg akarta mondani neki, hogy…

Nem fogalmazta meg magának, hogy mit akar neki megmondani.

Tarkövi nem volt a szobájában. Az íróasztalán rendetlenség, szétdobált kéziratok; a szobából nyíló ajtó, a főszerkesztő üvegajtaja belökve, az ajtó fölött Sztálin-kép s a hetvenkettedik születésnapra megindított mozgalmak, a Deák-mozgalom és a Rőder-mozgalom jelmondatai („Egyszerre valósítsd meg a gazdasági és politikai feladatokat”, „Segítsd a gyengébb munkást, hogy teljesítményét fölemelje”); az ajtó mögött recsegés, csapkodás, dohányfüst.

– Kevés – mondta odabenn egy férfihang. – Megmondtam, hogy kevés. Hozzá kell írni valamit. Még nincs minden föltárva.

– Dehogynincs – mondta az ajtó mögött egy másik hang, a Tarkövié. – Tízezer forint értékű selejt az öntödében. Félig elkészült alkatrész beszerelése a hídműhelyben. Berágódás a szivattyúműhelyben. Késés, lemaradás, üzemi baleset, ünnep utáni hangulat mindenfelé, táppénzcsalás, mit akarsz még? Életlen kés, eldobott szerszám, forgács az udvaron, laza norma, nem elég? Piszkos öltöző, hibás vízcsap, öreg cikk a faliújságon, jampecok, tessék, a legutóbbi…

– Kevés! És a kulák szakácsnő a konyhán? A szertáros amerikai rokona? Akik aluljegyezték a békekölcsönt? Akik barátkoznak a jampecokkal? Az ébertelenségre kell rámutatni! Úgy, mint a múltkor, mikor az a brigádvezető, a volt horthysta százados…

– Úgy, mint a múltkor? Abban a cikkben, amiben az állt, hogy a volt horthysta százados „a műszaki vezetőség felé kalapáccsal való agyonütéssel fenyegetődzött”? Úgy, mint a múltkor? – ordította Tarkövi. – A múltkor! Aki így megbecsteleníti a magyar nyelvet, azt kell kalapáccsal agyonütni!

– Mérsékeld magad, Tarkövi elvtárs – mondta a másik hang. – Mérsékeld magad, kérlek. A gyári pártbizottság titkárát ma illetékes helyről megfeddték, hogy a Mozdonygyárban nem veszik komolyan az ellenség leleplezését.

– Megfeddték? – mondta Tarkövi, mint aki lázálomból ébred. – És… ki feddte meg?

– Ő beszélt vele személyesen.

– Ő?

– Ő.

Mindkét férfi lehalkította a hangját.

Romolának a lehalkított hangról Emerencia jutott eszébe, aki a levelében úgy nevezte a férjét: V.

– Tehát a szakácsnő. És a szertáros – mondta Tarkövi. – Ébertelenség. Értem, Vass elvtárs.

– Kevés – mondta a főszerkesztő.

Romola most döbbent rá, hogy hallgatódzik. Macskaléptekkel kiosont a szerkesztőségből.

És most hová? Kihez lehetne menni? Kivel lehet beszélni? Beszélni! Azon a nyelven, amit születésünk után megtanultunk!

Velméd.

Romolát szíven ütötte valami. Hiszen itt van karnyújtásnyira a falu. Itt vannak körös-körül a velmédiek. Follinus Márió – Mátyás – minden héten ott van az irodalmi körben. Ifjabb Haranghy Béla a színjátszó csoportban. Décsey Raymond műszak után bemegy a kocsmába; utána lehet menni. Gellai Balázs, a kosárfonó fia segédoktató, vele is lehetne beszélni – de nem, mégsem; mikor az ősszel Gellai Balázs nem akarta második békekölcsön-jegyzésben részt venni, mikor azt mondta: „az én családom már befizette, amit kellett”, Öreg Cserni félrehívta, szólt neki valamit; azóta Gellai Balázs nem beszél senkivel. De talán Pálffy Máté! Az egykori alispán fehér kesztyűsen, vasalt overallban többnyire az udvaron járkál az üzemfenntartás villanyszerelőivel vagy kőműveseivel; kezük alá adja a huzalt, hordja nekik a maltert – a kőművesek eleinte röhögtek a fehér kesztyűn, míg az alispán egyszer meg nem eresztett egy cifra, Békés megyei káromkodást, s föl nem húzta egy raktárépület falát egymaga egy délelőtt; de az alispán biztosan megközelíthetetlen. És Smíri Sándor? Romola egyik éjszakai sétáján fedezte fel az ügyvédet a mozdonyműhely sarkában, egy hatalmas fejeszterga mögött; ment a fogás az alaktalan munkadarabon, az ügyvéd tűnődve nézte, a nemrégiben ebbe a műhelybe került Mihajlovics Imrének mutatott a síktárcsán valamit, s mikor az leállította a gépet, az ügyvéd levett egy szürke, rongyos szélű könyvet az orsószekrényről. „Te vagy a Gábriel Győző lánya? – mondta Romolának. – Egészen olyan vagy, mint az apád.”

Oda, Smíri Sándorhoz kell menni. Romola elindult a mozdonyműhely felé.

Az udvaron Joós Gyula jött vele szembe. Persze, hiszen ő is itt van; ő is velmédi.

– Szervusz – mondta Romola – Szervusz, jó, hogy jöttél.

Meg sem gondolta, mit mond.

– Szervusz, élmunkásnő – sziszegte ki Joós Gyula a szavakat. – Mit csinálsz te mostanában?

– Membránprés-szerszámokat – mondta Romola. – Az Orion Rádiógyárnak. Gyula, szeretnék veled beszélni.

– Látom, verset írtál a faliújságra. Brávó, csak így tovább. Sic itur ad astra.

Romola fölkapta a fejét.

– Gyula, éppen erről…

– A Mozdony cikkírójának igaza van – szakította félbe Romolát Joós Gyula. – Csakugyan alaposabban kell tanulmányozni a verstant és a marxizmust. A gyári problémákról nem is beszélve. Itt van mindjárt egy gyári probléma. Nem kell véletlenül kimenned?

A csavarműhelynél, a bádogkamra előtt álltak. Ez volt az egyik gyári W. C.-helyiség.

– Nem – mondta értetlenül Romola.

– Ki az a pasas, aki mindig elkísér a Kolóniába?

– Láng Bertalan. A gépszomszédom. Ismered, rendőr az apja. Különben magasugró bajnok. Egy versenyen…

– Nem érdekel az életrajza. Nem vagyok káderes. De mondd csak – Joós Gyula közel hajolt Romolához –, nem kellene mégiscsak kimenned?

Romola megfordult, és dühösen bement a bádogkamrába. Csak azért nem sírt, mert félt, hogy a sírás kihallatszik.

Odabenn sötét volt. Ahogy villanyt gyújtott, ocsmány rajzot látott a falon: nagy férfimancs női testrészek között nyúlkál, s a rajz alá primitív betűkkel valaki odaírta: „Fogd a nőket, ahol éred, ezzel is a békét véded!” Bosszankodott, minek olvas el ilyen otrombaságot, a fal egyébként is tele volt ízléstelenségekkel, megőrült ez a – s egyszerre elállt a szívverése, a falon lángoló, vörös nyíl húzódott lefelé, az ülőkéig, s a nyíl fölött egyetlen mondat: „Ezt is Rákosi elvtársnak köszönhetem.” Elfogta a hányinger, bal kézzel nekitámaszkodott az ajtónak, s a tenyere alól, mint a bogár, előmászott egy tintaceruzával odafirkált vers: „Tiéd a W. C., magadnak szarsz, / így tanítja ezt Engels és Marx. / És ha már nyakig süppedtél a szarba: / kapaszkodj nyugodtan az életszínvonalba.” A tintaceruzás betűk tanult ember keze írására vallottak.

Romolát elöntötte a verejték. Kitámolygott. Elhatározta, hogy nem beszél senkivel.

Smíri Sándorral egy héttel később, a Kolónia könyvtárában találkozott össze. A sztálini műszak utolsó hete volt, sötét és hideg; a könyvtárat igen jól fűtötték. Hó nem esett május elseje óta; hamarosan karácsony, a fiatalok szorosabban karoltak egymásba, és kívülről, a kálvária fái közt indultak a Kolónia felé. Romola aznap délután egyedül ment, csak a könyveket szorította fázósan magához, Solohovot, Fagyejevet. A könyvtárban magas férfi állt féloldalvást a pultnál, hóna alatt fekete táskával.

– Sándor bácsi! – kiáltott fel Romola, mikor meglátta az ügyvédet, és ahogy megindult feléje, úgy szaladt, hogy elejtette a könyveket. – Sándor bácsi! – Szerette a barázdált, folyton töprengő arcban a pofacsontok domborulatát, a homlokon középütt a kékes vájatot, ahová mindig odahullott egy hajfürt; Smíri Sándor arca olyan volt, akár egy hegy- és vízrajzi térkép.

– Szervusz, Romika – mondta az ügyvéd, és segített fölszedni Romolának a könyveit. – Jól vagy? Éppen sakkpartnert keresek. Nincs a számomra időd?

Romola lábujjhegyen követte az ügyvédet a könyvtárfolyosón fölállított sakkasztalokhoz; sakkozott már néhányszor Láng Bertalannal („te vagy Barcza, én vagyok Botvinnik” – mondta ilyenkor mindig Bertalan), de csak a lépéseket ismerte, semmi mást.

– Elég az – mondta kedvesen az ügyvéd. – Elég a lépéseket ismerni.

Romolán végigáradt valami nagyon jóleső, valami abroncs nélküli, bőr nélküli otthonosság, úgy ült le a sakkasztalhoz, mintha fonott székbe ülne egy távoli verandán, futónövények mögé.

Választottak, Romola sötéttel, az ügyvéd világossal játszott. Smíri Sándor mindjárt lépett is, kettőt, a király előtti paraszttal, ahogy ő mondta, a királygyaloggal, Romola ösztönösen utánozta, ő is a király előtti paraszttal, s ő is kettőt lépett.

– Helyes – bólintott az ügyvéd –, jó ritmusérzékre vall, ez az úgynevezett spanyol megnyitás.

Romola fölnézett a sakktábláról.

– Sándor bácsi – mondta –, mi az a „túl hibátlan ritmusérzék”? Mit jelent az, hogy az élet nem csupa jambus?

– Ki mondta ezt neked? – kérdezte az ügyvéd, miközben lépett egyet a király felőli lóval.

– Egy író.

– Egy író – töprengett Smíri Sándor. – Értem. Az írók konstrukciókban gondolkoznak. Egy másik író szerint a ritmus az élet architektúrája. Otthon, a megyei börtönben én is éreztem valami ilyesmit. A kübli, az újság, a könyvek, a séta, a látogatók, a csomag, az ajtónyikorgás – ezek a szabadsághozó apró funkciók feldarabolták a nappalt és az éjszakát, ütemet adtak a várakozásnak, mint épületnek az ablakok… Te következel.

– Muszáj az építményben hibának lenni? – kérdezte Romola, és találomra előretolta a királynő előtti parasztot.

– A hiba megfér a konstrukcióval. Sőt. Az áldozat és a veszteség is. Gondolj a Polikratész gyűrűjére. – Az ügyvéd elindította a világos mezőn haladó futárját, és megállt vele a negyedik kockán. – Ami megsérti a harmóniát, az az, ha a konstrukció nem azonos önmagával. Ha mást mond, mint ami; ha nem vállalja önmagát, mindenestül.

Romola az ügyvédre bámult.

– Nézd, megmagyarázom – mondta az ügyvéd. – Az előbb, mikor átjöttél a kálvárián, mit hallottál?

– Durranást.

– Látod. Az emberek, akik hallják, azt mondják: villanykörte. Pedig mindenki tudja, hogy nem az volt. Közmegegyezés alakult ki; „villanykörte” – ez a szó többé nem jelenti önmagát. Mást jelent: akár a titkos jelszavak.

Romola összerezzent. A könyvtárban jöttek-mentek a látogatók.

– Lépj – mondta az ügyvéd. – Lépj, és ne gondolj mást, mint amit mondok.

Félek, gondolta Romola, és a csillekerék jutott eszébe, amit véletlenül a lábkörmére dobtak, és az orvosi rendelő, ahová overallostul betuszkolták, és a sebész, aki azt mondta, semmiség, és érzéstelenítés nélkül letépte a lábáról a gennyes körmöt, félek – és előretolta ő is a világos mezőn haladó futárját, hogy az ügyvéd lovát lekösse; s az ügyvéd azonnal a saját futárja mögé lépett a másik lóval.

– Ott voltam én is a színházteremben, a Harcos életünk bemutatóján, ott ültem mögötted – mondta az ügyvéd. – Emlékszel a csókjelenetre? A csókra, ami a függönyhúzó jóvoltából valódi csók lett? Azt mondták, valaki lepénzelte a függönyhúzót, hogy lassan eressze le a függönyt. Pedig az a fiatalember mindössze csókot akart látni, szép, egészséges csókot – s erre mi történt?

Romola előtt egy pillanatra hieroglifák jelentek meg a lóval, futárral, paraszttal teli sakktáblán. Káprázva indította el a király felőli szélső parasztot; egyet lépett.

– A fiatalembert kirúgták – folytatta az ügyvéd. – Pedig a fiatalember csak azonos volt önmagával; csak követte a vágyait. Merészelt azonos lenni. Mint a maga együgyűségében Dzseki, a jampecvezér, aki ugyanennyit akar, mikor nevükön nevezi a dolgokat.

– Sándor bácsi – mondta Romola, és lehalkította a hangját. – Sándor bácsi, olvasta azokat a verseket a… tudja, hol.

– Az sötétben bujkálás – mondta az ügyvéd, s a lovával leütötte azt a parasztot, amelyikkel Romola először lépett. – Mást is olvastam. Egy kicsit régebben. Mielőtt megszavazták az első zsidótörvényt, az alispánoknak hetenként jelentést kellett a sajtóban közzétenniük a „nemkívánatos zsidóelemek” beszivárgásáról. Békés megye alispánja, Pálffy Máté, aki velünk volt a büntetőszázadban, s akit most itt láthatsz az udvaron, nem volt hajlandó ezt a kifejezést leírni. „Idegen” elemeket írt. Sapienti sat.

Romola meredten nézte a tábla túlfelén az ügyvéd királynőjét. Lehetetlen, hogy az ügyvéd otthagyta a királynőjét védtelenül. Micsoda szavak. Zsidótörvény, beszivárgás – hat éve nem hallotta őket. Két munkás ült le overallban a szomszéd asztalhoz egy sakktáblával.

– De ha mindenki csak önmagával akar azonos lenni, hol végződik a cselekvési szabadság, és hol kezdődik a zűrzavar? Sándor bácsi!

– A kettő közt ott az erkölcsi törvény – mondta az ügyvéd, s egy könyvet húzott elő a táskájából. – Ismered?

Gide Meztelen című könyve volt. Romolának úgy rémlett, látta a szerző nevét az „émelyítő fércművek” íróinak listáján.

– „Senki sem óhajt önmagához hasonlítani – olvasta az ügyvéd. – Mindenki választ egy mintát, és utánozza; sőt, még a mintáját sem ő választja; elfogadja készen, ahogy kapja… – Figyelsz? – Az utánzás törvénye, én úgy hívom: a félelem törvénye. Mindenki fél, hogy magányossá válik – azt mondja Gide –, és aztán nem válik semmivé sem. Gyűlölöm ezt az erkölcsi tériszonyt; ez a legrosszabb gyávaság.”

Hallgattak. Romola a futárjával hirtelen leütötte az ügyvéd királynőjét.

– Romika, hány éves vagy te? – kérdezte Smíri Sándor.

– Októberben múltam tizennyolc – felelte Romola.

Az ügyvéd bólintott.

– Igen. Most még jó így. Most még az indulat működik. Később majd át kell az összefüggéseket gondolni. Megtalálni az utat a birka módon bégető csürhe és a kos módjára cselekvő különc között. Ugye, tudod, hogy rosszat léptél?

Romola az asztalra könyökölt.

– De hát hogy fogok én rájönni? Mi fogja nekem az erkölcsi törvényt megmutatni?

– A szépséget, az igazságot és a veszélyt ugyanaz a készülék jelzi – mondta Smíri Sándor. – A hátgerinc. Érted? – És futárjával leütötte a sötét futár előtti parasztot. – Sakk.

– Ó – szakadt ki Romolából a meglepetés. – Ez … Igen. Értem. Ez nekem nem fog menni.

– Nem baj – mondta az ügyvéd. – A jelzés menni fog. Az is sokat ér.

– Sándor bácsi. – Romola az ügyvédre nézett. – Azt akarom kérdezni… Azt szeretném… Apa tudott sakkozni?

– Nem – mondta az ügyvéd, s most ő halkította le a hangját: – Nem tudott. A te apád máshoz értett. Gyönyörűen tudott magyarul. Ami retorikát ismerek, nem az egyetemen: az édesapádtól tanultam. De most ide figyelj. Azt mondtam: sakk.

Romola lehajtotta a fejét, aztán a királyával az egyetlen szabad helyre, előre lépett. Úgy nézett a sakktáblára, mintha még volna lehetőség, mintha még változtathatna valamit. Nem akart többet kérdezni.

Az ügyvéd kérdezett, még mindig halkan.

– És Orsi? Fábián Orsolya? Anyád hogy él mostanában?

– Ritkán látjuk egymást. Jóformán sohasem. Mire hazaérek, alszik, mikor elmegyek, akkor is. Cédulákon levelezünk.

Romola nem emelte fel a fejét. A szomszéd asztaltól csöndesen fölkelt a két sakkozó.

A lovával, amely ott állt hátul, a harmadik kockán, a parasztok előtt, az ügyvéd a másik lova mellé lépett. A sötét királyt körülvette a két világos ló s a világos futár: nem volt semerre útja. Matt; tizenhárom lépésben. Romola a kezébe temette az arcát.

„…Hogy él mostanában?” Hogy él mostanában?

Mintha szilánk fúródott volna a tüdejébe.

Nem tudott az anyjáról semmit.

– Hol voltál a héten? Mit csináltál? – kérdezte Romola az anyjától, miközben odébbtolta a szekrényt. A kombinált szekrény, Fábián Péterné velmédi bútorának egyik darabja, melyet nem adtak oda a décsei Barkó családnak megőrzésre, hanem az asztallal s a szegletes nagy székekkel együtt a városba mentettek, átfestve őket pirosról városias krémszínűre, a kombinált szekrény recsegő lábakkal engedett a nyomásnak. Romola kérdőn az anyjára nézett.

– Könyveltem – mondta Fábián Orsolya.

– És még?

– Amit kellett. Flórika tegnap megint szólt, hogy menjek el egy lakásba.

– Elmentél?

– El.

Flórika volt Fábián Orsolya vállalatánál a legidősebb könyvelő; apró, zsemlearcú, leszorított mellű kis özvegyasszony, hullámos haját hátul kontyban összetűzve hordta, s kicsit billegve járt, mint aki most lépett le a görkorcsolyáról. Flórika volt Orsolyáéknál a vállalati párttitkár.

– Mi mást tehettem volna? – mondta Fábián Orsolya, és összehajtott egy szeneszsákot. – Néha rájön, és akkor szól. Nem lehet mit csinálni. Figyelmeztettem az illetőt, megmutattam neki, mit írok. Beleegyezett. Elhallgattuk a régi porcelánokat.

Romola hálával gondolt Öreg Csernire, aki nem kívánta a beosztottaitól, hogy egymás lakásáról jelentést írjanak.

– És azonkívül mit csináltál?

– Azonkívül semmit.

A beszélgetés megrekedt, mint hónapok óta annyiszor.

Évente két ízben – ősszel és tavasszal – Fábián Orsolyáék átrendezték a bútorokat az albérleti szobában. A játékkészítő kisiparos – a lakás főbérlője –, aki már korábban megtiltotta albérlőinek a fürdőszoba s a pince használatát, újabban hajnalonta kicsoszogott a konyhába valamilyen ürüggyel, tett-vett a konyhaasztalon, megbotlott a tüzelőben, belenézett a gázon hagyott fazekakba. Így most már nemcsak az ávós nyitott rá a konyhában mosakodókra, de a főbérlő is, ez a réveteg mosolyú, mamuszos, szemüveges öregúr. Az ávós azt kérdezte: „mi újság a termelésben?”; a főbérlő csak állt a konyhakövön, és bámult. Fábián Orsolya összevonta a hadállásokat. Ősszel berakta a szénnel teli zsákokat a szobába, a kombinált szekrény mögé – a vaskályhában szénnel fűtöttek –; tavasszal eltette a zsákokat pihenni, tíz fok fölött elég volt a hasábfa is, amely a sarokban állt, egy ládában. A kombinált szekrényt visszatolták a falhoz, s a padlón több hely maradt a lavórnak, amelyben – újságpapírra térdepelve – mosakodtak, s a petróleumfőzőnek, melyen az ételt melegítették. A főbérlőt és az ávóst nemigen látták ezentúl.

Ebben az évben – 1952-ben – a bérlőtársaknak egyetlen közös ügyük volt. A játékkészítő kisiparos a lakás minden ablakára ki akarta tenni a szakmai hirdetést: „Jojó, diaboló, facsiga.” Az átjárószobában működő fényképész átengedte a hirdetés céljára a műterem ablakait, Fábián Orsolya azonban kiküldte az albérleti szobából a főbérlőt a papirossal meg a ragasztóval, a személyzeti szobát bérlő testes hölgy pedig, aki az Államvédelmi Hatóságnál dolgozott, kijelentette, hogy jogai csorbulása esetén feljelentést tesz a Hatóságnál. A főbérlő dühösen mocorgott az ágyán, mikor Romola hazajött a gyárból éjszakánként; a deszkavékony ajtón kihallatszott a szitkozódás.

Romola ilyenkor lábujjhegyen ment végig az üres műtermen, a szobáig. Nem volt min töprengenie. Tudta, hogy a főbérlő nem ellenség.

Melegén áradt be a kora tavaszi napfény az ablakon, könnyű harapófogót tett a hajlongó derekakra; az albérlők ezen a márciusi vasárnapon különösen sietve dolgoztak, súrolták a padlót, mosták az ablaktáblákat; a szomszéd szobában a fényképész, tekintettel a másnapi eseményre, vasárnap is fogadta az ügyfeleket, vörös nyakkendős úttörők jöttek bámészan, dülledt mellkasú élmunkások, s valahányszor a lámpák fölizzottak, és a vaku villogott, a fényképész lezárta az ajtót, nem lehetett átmenni a szobán a vödörrel. Akárhogy hajlongtak, az albérleti szoba átrendezésével csak alkonyatkor lettek készen.

– És ti elkészültetek? – kérdezte Fábián Orsolya, miközben meggyújtotta a petróleumfőzőt.

– Elkészültünk. A lakatosok miniatűr mozdonyt csináltak neki. Egy csomóan befejezték a tervet. A tanműhely belépett a Loy-mozgalomba és a Zsandarova-mozgalomba.

– Mik ezek?

Orsolya megterített a szegletes asztalon. Minden vasárnap zöldséglevest ettek galuskával.

„Termelj ma többet, mint tegnap” – mondta Romola az asztatnál. – „Végezz el minden termelési műveletet kifogástalanul.”

– Értem. – Orsolya a tányérjára nézett. – Nagyon érdekes, De minek ehhez mozgalom?

Szótlanul kanalazták a zöldséglevest. Romola nem tudta, mire gondol az anyja. Nem értette a hang hideg fűtöttségét. Többet mondanak a mozgalomnál azok a meisseni porcelánok? A törékeny csecsebecsék? Akármit ébresztenek föl, akármi tapad hozzájuk, nem lehetnek szebbek, mint egy miniatűr mozdony, nem lehetnek sokatmondóbbak, mint egy munkások közt eltöltött szilveszter éjszaka, és nem lehetnek fájdalmasabbak, mint a búcsú az Idealtól. Romola a tapintásig érzékelte az űrt mindannak a helyén, amit hamarosan elhagy.

A tarkóján érezte, hogy az anyja nézi.

– Bertalan hová kerül? – kérdezte Fábián Orsolya.

– A hídműhelybe. Jó messzire a gépjavító mechanikától. Ahányan vagyunk, annyifelé kerülünk. Most már csak az udvaron lehet találkozni. Vagy a könyvtárban.

– Vagy a kocsmában – mondta Fábián Orsolya.

Romola hátrébb húzódott a székben. Szinte odapréselte magát a szegletes nagy karosszék támlájához. Ezt az érvet ismerte. Nemrég kaptak megint levelet Emerenciától, s a levéllel mindig eljött a falu. „Édes Orsika és Romika – írta Emerencia –, remélem maguk jo egéségbe vanak és nem szenvednek szükséget én nekem ismeg van ami eggyik naprol a másikra kel a malacot el atam igy asztán marat egy kis kukoricám odafen a paláson talán ez mán meg is marad… – Romola hallotta a gyárban Gellai Balázstól, hogy megint emelték a beszolgáltatást. Hallotta, hogy Velméden is alkalmazták a lenini hármas jelszót – támaszkodj a szegényparasztra, nyerd meg a középparasztot, és kíméletlenül harcolj a kulák ellen –, és libabőrösen gondolt arra, mi történik, ha a születése előtt Fábián Péterné három fivére nem kártyázza el a harminckét holdas birtokot. – Hofer pék mester már csak ritkán tud segiteni meg van neki a maga baja – írta Emerencia –, a multkor be szálásoltak hozá egy irot aki egy hétig a mühejbe zaklata kérdezte mit dagaszt mikor megy a malomba mijén az aratás mi a külömbség a kasza meg a kapa közöt a végén majnem bele eset a kemencébe ide is el jöt hogy énekeljek neki nép dalt el énekeltem hogy éj sötét szemek igy nem élhetek erre el ment… – Romola hallani vélte, ahogy Emerencia rezgeti a hangját. – A kocsmába nem rég verekedés vot a Mák kocsmárost el viték az uj kocsmáros aszt monta nincs töbé cigány Bango Paját ugy kel szolitani Bango elvtárs csupa uj éneket jácanak Orsika bisztosan emlékszik Fazekas cs-nére a szövetkezetbe könyvelő éli világát de szegény Harangi igazgatónét ugy meg verte az ura hogy el tört a bordája le is kurvázta őtet ösze hoszta az orvosal… – Romola lehunyta a szemét, orrában összekeveredett az orvosi rendelő kloroformszaga a falusi kovácsműhely országúti füstjével s a főutca akácfáinak poros illata az igazgatóék kertjének locsolás utáni, őszirózsás hűvösével – …az igazgatóné meg ösze ált egy vot béresel – folytatta Emerencia –, el is költöztek a tanyára nem ál velük szoba senki… – Nem áll velük szóba senki! Romolának eszébe jutott az a csaknem nyolc év előtti kép, a menet, Silberstein Éliás hátizsákja, a kerítések mögött hallgató falu, amelyből Haranghy igazgatóné rohant ki elsőnek, hogy a hátizsákba tömje a meleg holmit, és a háború után elsőnek ment a hadifogoly-vonatokhoz, igen, az orvossal, mert orvos kellett, és most nem áll vele szóba senki! – Ojan tanácstalan vagyok Orsika V-ről még mindig semi hir jo volna Smiri ügyvédtöl tanácsot kérni igaz e hogy a mozdongyárba dolgozik köszönöm az édeséget amit kültek Orsika hogy fogom eszt én viszonozni álgya meg magukat a… – itt két szó ki volt húzva –, …Szent Verona néni sirja felet valaki lidércz fényt látot az ország utrol meg el tünt a feszület vigyázanak magukra Orsikájék evel zárom sorajim csokolom mind 2-jüket szomoru szível Emerenczia utoirat sokat félek mostanában.” Romola maga elé bámult. Többször egymás után elolvasta a levelet.

– Szegény Haranghy igazgatóné.

Ennyit mondott az anyjának.

– Nem kell sajnálnod – mondta Fábián Orsolya. – Otthagyja az urát, elmegy egy volt béressel. Megéri a pénzét.

Romola felcsattant.

– De ha az igazgató megverte!

– Az igazgató az ura volt. Az igazgató megverte, a béres, mit gondolsz, mit csinál?

– Szereti!

– Szereti, három hétig. Aztán mehet vele a kocsmába. A férfiak állatok. Amelyik nem iszik, az hazudik, vagy gyáva.

Romola az anyjára meredt.

– Nincs kivétel? – kérdezte. – Úgy gondolod, nincs kivétel?

Fábián Orsolya elfordította a fejét.

– Nagyon fiatal vagy – mondta halkan. – Semmit se tudsz. Az ember ne menjen visszafelé.

Összehajtogatta a levelet.

– Vigyázz a gyárban – mondta Romolának. – Semmibe ne avatkozz bele. A gyár tele van részegekkel. Meg ne tudjam, hogy kocsmába jársz.

Egy pillanatig habozott, aztán eltette a levelet a szekrényfiókba.

A kocsma a távolban lassan megnövekedett.

Hogy lehetne a szilvesztert Fábián Orsolyának elmondani? Ha egyszer mind a kettőjüknek mást jelent a visszafelé?

Romola mámorosan zárta az évet. Mint már hetekkel azelőtt, szilveszter délelőttjén is mikrométerrel dolgozott, az Idealra beosztott elsőévesnek a metrikus menetvágást mutatta, nem szólt rá, mikor a gyerek eltörte a menetkést. „Fájront – mondta a műszak vége előtt fél órával Váradi Zoltán. – Elmehettek, majd az inas letakarít.” A másodévesek elszéledtek, Romola sietett az öltözőbe; kinn az udvaron kazánkovácsok hógolyóztak, tisztviselők rikoltoztak le az ablakokból: „Hajrá, Honvéd”, „Hajrá Vasas”, meg volt bolydulva a gyár. „Sakkozunk?” – kérdezte az öltözőből kijövet Bertalan. Fehér inget viselt és nyakkendőt. Romola bólintott. „Én vagyok Barcza, te vagy Botvinnik.” Kettesben ültek a könyvtárfolyosón, Romola vesztett; nem alkalmazta a spanyol megnyitást. Este műsor volt a Kolóniában, utána tánc, Romola Bertalannal tangózott, az ajtóban rendészek álltak, hogy Dzsekit a kellő pillanatban elvigyék, de ma éjjel nem volt botrány; a terem közepén Katona Betti táncolt Mihajlovics Imrével, összesimultak, Tordai Ferenc szertartásos lépésekkel vezette Stróbl Herminát, Joós Gyula merev felsőtesttel forgott a körül a szőke nő körül, akivel mostanában mutatkozott, néha odahajolt a hajához, mintha belélegezné – Romola megnézte a nőt, fitos orra volt, húsos, duzzogó kis szája, s a haja úgy libegett a fél arcán, mint a színésznőké a régi magazinokban. „Elfáradtál?” – kérdezte Bertalan. Romola visszafordult. Décsey Raymond egy vastag lábú nőt dobált jobbra-balra, szünet nélkül; Gellai Balázs a fal mellett állt, nem táncolt, kissé távolabb, a sarokban Tarkövi Ábris imbolygott Czuczor Emmivel, mozgásában volt valami régimódi eltökéltség, az arca nem árult el semmit. Romola úgy emlékezett, a riporter nős, vagy legalábbis mintha karikagyűrűt viselt volna. Éjfélkor a terem elsötétült, a zenészek színes szalagokat szórtak a tömegbe, a sarkok felől visongás hallatszott, Bertalan gyorsan homlokon csókolta Romolát, aztán beálltak a körcsárdásba. „Ég a kunyhó, ropog a nád…” A villanyfény ráömlött az izzadtan forgó embergyűrűre, nők, férfiak hajszolták egymást, mintha itt is verseny folyna, mint a műhelyekben. „Nem-nem-nem, nem-nem-nem – bömbölte a zenekar –, nem megyünk mi innen el…” Olcsó kölniszag vegyült a cigarettafüstbe, a táncosokról szakadt a víz, a legszilajabbak fejük rázva üvöltöttek: „ujjuj-juj”, ahogy a népitánccsoportban megtanulták. „Boldog új évet!” Romola érezte, hogy a karját megrántja valaki. Joós Gyula állt mellettük, kiabált a lármában: „Nem jöttök át a kocsmába? Gyertek! Mindenki a vendégem. – Romola körülnézett. – A bébi elment” – mondta Joós Gyula, és széttárta a karját. A szőke nő nem volt sehol.

Átmentek. A magányosok s a párok lépései egymás után koppantak a csupasz fák alatt, a kálvárián; a kápolna mellett mintha Tarkövi szállt volna taxiba; a kocsi belsejét elfödte párás ablak. A kocsma is párában úszott, lengő ajtaján, mint a szemeteszsák kidőlt a szeszszag, Romola igyekezett otthonosan belépni. A füstös helyiségből hiányzott a falusi kocsmák nyers bútoros, cigányzenés csárda-hangulata; minden repedezett volt, s a valószínűtlenségig légypiszkos; a falak tövébe jobb volt nem odanézni. Az ajtó mögött, a földön, bandzsa öregember ült, s az orrát piszkálta. „Jó estét, tata – köszönt oda Joós Gyula az, öregnek. – Szabadság.” „Szabadság – horkant vissza az öregember. – Az kéne vagy három hét.” A körülállók nyitott szájjal nevettek. A fél deci keverttől Romolának felfordulta gyomra, körömlakk, petróleum és rohadt gyümölcs ízét érezte a szájában; látta, hogy körülötte mindenki elégedetten csettint. A pohár szélén ujjnyomok homálylottak, a kocsma teli volt bűzös, toprongyos, szakállas részegekkel, az egyik csoportban ordítoztak, a másikban hadonásztak, a pult mögött közönyösen állt a kocsmáros. Joós Gyula újabb kevertet rendelt, Romolának a kezébe nyomtak még egy homályos poharat; Bertalan csak ránézett, és elvette tőle, megitta az adagját, Joós Gyula mellettük az ajkát harapdálta. Újabb részegek nyomultak be az ajtón, odabenn összepréselve álltak, egymás szájába lélegezték a kevert- és a pálinkabűzt, a gyomorsavas borszagot, Bertalan karon fogta Romolát, a részegek böfögve énekeltek, „édes Erdély, itt vagyunk” – óbégatta valaki, „elvtársak – kiabálta Tordai Ferenc –, elvtársak, vigyázzatok, provokáció!” A bandzsa öregember lerántotta Tordait a földre, többen rázuhantak, a kupacból kinyúlt egy kar és egy bicska; Joós Gyula és Mihajlovics Imre egyszerre ugrott oda, hogy kimentse a titkárt, Bertalan Romolát támogatta az ajtó felé, egy perc múlva mindannyian az utcán voltak.

– Látod, mért hoztalak ide? – mondta Romolának Joós Gyula, és a kocsmára mutatott. – Tessék! Hogy tetszik a magyar valóság?

– Nem ez a magyar valóság – mondta Tordai, s a kezéről a vért törölgette. – A magyar valóság odabenn van, a vaskohókban. A gyárban, ahol a munkásosztály szíve dobog. Ahol a munka…

– Hagyjuk a vitát – szólalt meg Décsey Raymond. – Tudok egy helyet, ahol szolidan szórakozhatunk.

A Keleti pályaudvar felé mentek, egy zegzugos utcába, amely a háború előtt vörös lámpás házairól volt nevezetes. Katona Betti és Stróbl Hermina ösztönösen Romolához húzódott.

– Csak gyertek – mondta a vastag lábú nő, Décsey partnernője. – Gyertek nyugodtan, a fater nincs itthon.

– Hol van? – kérdezte Romola bátortalanul. – Dolgozik?

– Frászt – mondta a nő. – Benn van a sitten. Szenet lopott.

A lakás egyetlen szobából állt, a bútorzat egy polcos állvány volt, néhány szék s egy rongypokróccal leterített, lábatlan fekvőhely.

– Parancsoljatok – mutatott körbe Décsey Raymond a szobában. – Foglaljatok helyet. Csöpike, italt a vendégeinknek!

– Lenke vagyok – mondta a nő, és bedugta a fejét a polcok közé, aztán előjött néhány gyanús pohárral és egy üveg rummal. – Még érintetlen. Kubai.

– Mármint az üveg érintetlen – jegyezte meg Décsey Raymond. – A fater hozta.

Senki nem nevetett.

– Elvtársak – mondta Tordai Ferenc, miközben odatartotta az üveg szájához a poharát. – Ez sajátságos kérdés. Az idősebb nemzedék tagjai nem tehetnek róla, ha idáig jutnak. Ez még a múlt rendszer öröksége. A társadalom a hibás, az átkos Horthy-rezsim. Nekünk ezt meg kell értenünk, de nem szabad belenyugodnunk. Fel kell ellene lépnünk, konkrétan és operatíven. Mindaddig, míg a munkásöntudat… – Tordai fölkelt a rongypokrócról. – Elvtársak – mondta, és megemelte a poharát. – Ürítem poharam a munkásosztály fölemelkedésére! Ürítem poharam arra, hogy a jövőben…

– Úgy van – helyeselt Décsey Raymond, és lehajtotta a rumadagját. – A jövő a legfontosabb. A jövőben minden szép lesz. Addig itt vannak a nagyobb összefüggések, azokat kell meglátni. A rum kubai, Kubában elnyomás van, támogassuk az elnyomott népek szabadságharcát, Csöpike, rumot!

– Lenke vagyok – morogta a nő, és töltött a poharakba.

– Tordai elvtárs – mondta Romola –, tulajdonképpen mit jelent az, hogy konkrétan és operatíven?

Tordai lassan lehajtotta a fejét.

– Nem tudom – mondta alig hallhatóan.

Joós Gyula szikrázó szemmel nézte Romolát. Décsey hangtalanul nevetett.

– Mi bajotok van Tordaival? – kérdezte Bertalan.

– Hogy mi bajunk van Tordaival? – Décsey Raymond föltápászkodott. – Hogy mi bajunk van? Tordaival az a bajunk, hogy Tordai csimpánz. Tordainak bedugtak a fenekén egy vörös fonalat, ami kijön a száján. Tordai előránt a foga közül egy vörös zászlót, öt mozdonyt, három Duna-hidat, tizenöt öntudatos munkást – megmondanátok, hogy fér bele ennyi minden?

– Décsey, te részeg vagy – mondta Mihajlovics Imre. – Décsey, te megőrültél. Megmondanád ezt Öreg Cserninek is? Így, ahogy most nekünk? Megmondanád?

– Megmondanám? – Décsey lecsapta a poharát. – Megmondanám? Már megmondtam! Azt mondtam neki: figyeljen ide, Csernok elvtárs. Tudja, mi a maguk baja? Maguk nem tanultak meg szónokolni. Maguk nem tudnak retorikát. Azok ott, az átkos Horthy-rezsimben, azok tudtak. Azok tudtak hatni a szónoklataikkal. Figyeljen ide, Csernok elvtárs! Nem hatásosabb fordulat az Erdély bérceire visszaszálló turulmadár, mint a munkásosztály fölemelkedése? Ezer sebből vérző édes hazánk vágyálomképe nem mozgósítóbb erejű, mint a selejtmentes munka? Nem félelmesebb a turáni átok, mint az ellenség? Csernok elvtárs! – Décsey a saját orra alatt rázta az öklét, mintha ott állna vele szemben a párttitkár. – A sebet tapintani lehet, az átok lesújt, mint a ménkűcsapás, de ki a fene tudja érzékelni a munkaversenyt? Miféle szaga van a tervteljesítésnek?

– Ezt mondtad? – kérdezte izgatottan Mihajlovics Imre. – Csakugyan ezt mondtad? Öreg Cserni mit válaszolt?

– Megveregette a vállamat. Azt mondta: „Jól van, Décsey elvtárs. Azért te a mi emberünk vagy.”

– A mi emberünk! – sikoltotta a vastag lábú nő. – A mi emberünk! Décsey Raymond a mi emberünk!

Fölugráltak. Sötét izgalom lett úrrá az egész társaságon. Körülállták Décseyt.

– Fiúk – mondta a vastag lábú nő, és lehalkította a hangját. – Egymás között vagyunk, igaz? A legjobb csapat a Ferencváros. Hajrá, Fradi!

– Hajrá, Honvéd – mondta ugyanolyan halkan Stróbl Hermina. – Igyunk az aranycsapatra!

A helsinki olimpia éve kezdődött ezen az éjszakán.

– Grosics – mondta Bertalan, és kortyolt egyet. – Buzánszky – mondta Tordai. – Lóránt. Lantos. Bozsik. Zakariás… – Ahány név elhangzott, annyi hangos kortyintás követte, a csatársort már kórusban szavalták: – Budai! Kocsis! Hidegkuti! – És ordították: – Puskás! – és énekelték: – Czibor!

Az aranycsapat legendája végigsepert a helyiségen. A jelenlévők lázasan ismételték a futballisták nevét, még a tartalék játékosok, Csordás, Palotás neve is előkerült, a vastag lábú nő kiragadta a második üveg rumot a polcról, s ahogy körben töltögetett a poharakba, kiáltozott: Grosics! Buzánszky! Lóránt! Lantos – Romolának ősi, vad szertartások jutottak eszébe, bibliai fogadalmak, az egyiptomi tíz csapás, vér, béka, férgek, vad, dögvész…! A Kocsis fejesei! Puskás! Cziborl!

– Joós elvtárs – mondta Bertalan –, én neked valami idegenkedést látok az arcodon. Mi történt, Joós elvtárs? Létezik, hogy téged nem érdekel a sport? A magyar sport?

– Láng elvtárs, a futball nem sport – mondta Joós Gyula. – A futballisták ostobák. Különben a bátyám, ifjabb Joós Árpád vasutas, a Gógánfai Vörös Csillag Sportkör edzője. Megfelel?

– Hajrá, Gógánfai Vörös Csillag! – sipította Décsey.

– Hajrá, Csepel – mondta előreszegezett halántékkal Bertalan.

– Hajrá, Vasas – mondta Tordai.

A fejük majdnem összeért.

– Ez mind semmi – csapta szét a karját Mihajlovics Imre, és csuklott egyet. – Az volt a csapat, a régi MTK! Braun Csibi, Molnár, Orth, Opata, Jeny, micsoda játékosok, apám még látta őket: a világ legnagyobb csatársora!

Décsey Raymond szinte harapta a rumot a törött pohárból, aztán szétköpte az italt a szemben lévő falra.

– Libások – mondta.

– Tessék? – kérdezte ingatagon Mihajlovics.

– Libások – mondta hangosabban Décsey. – Jól hallottad. Rohadt libások. A Tarkövi-félék futballcsapata.

A köpés lassan, csorgott végig a meszelt szobafalon.

Csönd lett.

– Mi az, hogy libások? – kérdezte Romola súgva Katona Bettitől.

– Zsidók – súgta vissza Katona Betti. – Ne törődj vele. A férfi mind ilyen, ha iszik. Majd megszokod.

Hangosan pedig azt mondta Décseynek: – Szégyellheted magad. Disznó! Te csak nyeled itt a rumot, mint kacsa a nokedlit.

Mihajlovics tántorogva elindult Décsey felé.

– Kacsa! – sikoltott fel ismét a vastag lábú nő, és elébe ugrott Décseynek. – Kacsa! Emlékeztek? Hogy is volt? „Egy kis kíváncsi kacsa…”

– „Egy este nem ment haza…” – folytatta Décsey, és a vállát rángatta, mint a jampecok. – Bizony, ezt valaha Pröhle Béni énekelte. Pröhle Béni, apám barátja. A filmszínész. Micsoda remek színész volt – Décsey Raymond vonaglott egyet –, és mennyi esze volt neki, egy este nem ment haza: elment Santiago de Chilébe, nem vesz részt a munkásmozgalomban, sem a Loy-mozgalomban, sem a Zsandarova-mozgalomban, nem vesz részt, nem úgy, mint én – Décsey a falnak támaszkodott, jobbra-balra görgette a fejét a falon –, nem úgy, mint én! Csakhogy az én példaképem báró Mednyánszky László! Báró Mednyánszky László és gróf Tolsztoj Leó, akik mindketten leereszkedtek a néphez, le, egészen az alsó mélyrétegekig, le, hogy látva lássanak, mert… – Décsey behunyta a szemét. – Fiúk – mondta halkan. – Fiúk. Újév hajnala van. Énekeljük el a Himnuszt.

Káposztáshordó, korhelyleves illata, villamos csengetése tört be a szobába. Újév hajnala van. A magyar himnuszt negyedik esztendeje nem hallották.

– „Isten, áldd meg a magyart…” – kezdte el csöndesen Katona Betti.

Vigyázzállásban, előredőlve, meg-megrezdülve énekeltek, párnás orrhangon, szinte visszafogva a sorok közt a levegőt. „Megbűnhődte már e nép / A múltat…” Romola a pillái alól Joós Gyulára nézett, Gyula maga elé meredt, rángtak az arcizmai.

A hallgatás egy pillanatig tartott.

– Te! – üvöltötte Mihajlovics Imre, és mielőtt megakadályozhatták volna, ráugrott Décseyre. – Te fajmagyar! Tudod is te, mi a szülőhaza! Tudod is te, mi a fájdalom! Itt döglök néhány kilométerre a hazámtól, és nem léphetem át a határt! Te! Te, én szétverem azt a mocskos bárópofádat, te! Te… – Tordai és Joós Gyula két oldalról próbálták szétválasztani őket, Katona Betti sírt, a vastag lábú nő hangosan sikított, Bertalan rátapasztotta a kezét a szájára.

– Én tehetek róla? – hörögte Décsey. – Én tehetek a politikáról? Megbolondultál? Engem vonsz felelősségre? Vond felelősségre a politikus barátaidat! A párttagokat! Az ifjúsági titkárt! A sarokban azt a népi kádert, aki egész éjszaka hallgatott!

Mindannyian a sarok felé néztek. Mihajlovics elengedte Décseyt. A sarokban ott állt Gellai Balázs, épp olyan magányosan, mint a Kolóniában; mint egy szárnyszegett, nagy gólya; mint aki véletlenül van mások között, vagy tévedésből.

A földön heverők lihegve összeszedték magukat.

– Gellai Balázs! – mondta fölrepedt szájjal Décsey. – Mi okod van neked a hallgatásra?

Gellai vállat vont.

– Halljuk! – mondta Décsey, és vért köpött. – Halljuk, Gellai! Gyanús vagy te nekem, Gellai! Gellai, téged sose látni nővel!

Gellai Balázs kilépett a sarokból.

– Nekem özvegy édesanyám van és négy húgom – mondta. Nekem… Én nem… Én nem állok be közétek énekelni, mert ti nem nekem énekeltek. Ti nem nekem beszéltek, ti nem nekem írtok a faliújságra. Ti elnevezitek magatokat ifjúsági szövetségnek, és közben jól elszórakoztatjátok egymást, ugye?

Senki nem válaszolt. Gellai lecsuklott egy székre.

– Faliújság – mondta Décsey, kezét a gyomrán tartva. – Kultúra. Üzenet Lujza kisasszonynak. Dal a hibridkukoricáról. – Úgy beszélt, mintha kő volna a nyelve alatt. – Firkálunk. Szórakozunk! Ezek dirigálnak! Ezek talpra esnek! Ezekkel van tele a kormány! A párt főtitkára, a három legfontosabb miniszter… Ezeket nem lehet kikerülni. Ezek itt vannak. Ezek Auschwitzból is üzletet csinálnak. Ezek…

– Décsey elvtárs! – mondta felháborodottan Tordai. – Miket beszélsz! Tudod jól, hogy a felszabadulás óta Magyarországon…

Joós Gyula félrelökte Tordait.

– Décsey Raymond – mondta nyugodtan, és megállt a falnál. – A produkciónak vége. Hallottad? Fogd be a pofád!

Décsey zavaros szemmel nézett maga elé, a semmibe, aztán a tekintete lassan átcsúszott Joós Gyula háta mögé, Romolára.

– Mademoiselle – motyogta, és meghajolt. – Avec ma… avec… – és mélyebbre görnyedt – avec ma… solitude…

Nem bírt fölemelkedni, elbukott, elterült a földön, végighányta a padlót. Joós Gyula fölnyalábolta, odavonszolta a rongypokróchoz; a kezét, amely beleért a hányásba, undorodva végighúzta a nadrágja szárán.

A vastag lábú nő kiment a folyosóra, bevizezte a felmosórongyot, feltörölte a nyomokat; valamit suttogott a szilveszterről, s hogy ezért kár volt otthagynia a saroksári jampecokat, aztán bekapcsolta a rádiót – a fater rádióját –, a hajnali tánczenére Tordai kóvályogni kezdett a szoba közepén Herminával, a többiek szanaszét ültek vagy feküdtek a fal tövében meggémberedve; Romola nem látott az álmosságuk mögé, nem látta, hol válik el a csömör az élvezettől, a gyengédség a gyűlölettől, csak Gellai Balázs arcát látta, azt a névtelen vadságot, a csavargó riadalmát egy Mednyánszky-képen – „ti elnevezitek magatokat ifjúsági szövetségnek, és közben jól elszórakoztatjátok egymást, ugye?” És az okádék-, a rum- és az izzadságszagban, amely a széntolvaj zsongó lakását megtöltötte, Romola egyszerre józan megnyugvást érzett. Olyat, amilyet csak rosszízű mámorok után érez az ember. És ezentúl, ahányszor csak hívták, szó nélkül elment a kocsmába a többiekkel.

De ezt nem tudta Fábián Orsolyának elmondani.

Ezen a márciusi vasárnap estén Romola nyugtalanul feküdt le a furnérlemez fiókba aludni.

Másnap volt Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapja.

Nem tudta, miért nyugtalan. A vibráló, az ammóniákszagolásra emlékeztető érzés hajnalban az utcára is elkísérte, ahogy a kenetlen villamossínen vonítva gurult elő a szolgálati kocsi a lézengő, meredt utasokkal; a városban mindenfelé s a Mozdonygyár kapuja fölött is hatalmas képek lógtak, a mosolygó Rákosi arcképei s a babérkoszorúba fogott hatvanas szám, a gyárkapu sokat ígérőn tátogott, és valóban: szikrázó reggel volt az udvaron, eleven nyüzsgés – eleven, de valahogy nem eléggé. Romola lenyomta a bélyegzőóra karját – ugyanazzal a kézzel, amellyel az óra nyílásába a bélyegzőkártyát beleejtette –, arra gondolt, ma átkerül a gépjavító mechanikába, s a többieket elnyeli a mozdony-, a híd-, a csavarműhely, idegen arcok, idegen üllők, Váradi Zoltán nem mondja többé: „Fájront, elmehettek”, a hallgatag öreg munkások közt mindent elölről kell kezdeni; az ember visszazuhan. „Győzelemről győzelemre”, olvasta egy magányos feliraton; a gépjavító mechanikában jelentkezett a művezetőnél, a munkások nem néztek rá, ő sem nézett körül; a rozsdás műhelyajtóból kiszaladt az udvarra, ki a gyárból, ma kellett mennie véradásra, a város másik végébe. Szeretett ide jönni, a Vérellátó Szolgálathoz, az orvosok kedvesek voltak, udvariasak, a közvetlen világra itt is csak a feliratok utaltak – „példaképeink a hős szovjet véradók” –, egyébként az egészben volt valami valóságfeletti, elvont, valami steril szépség, amihez hozzátartozott a halk hang, a fehér köpeny, a kórház előtt sarjadó fű s az, hogy vérvétel után mindig friss zsemlét adtak, és meleg italt. A szokásos két és fél deci vér helyett most három decit vettek, hatvan forintot fizettek érte, annyit, mint a filmesek az egész éjjel tartó felvételért; Romola kezet fogott az orvossal, és igyekezett vissza, a gyárba; a filmet is ma fogják bemutatni.

Öreg gépre került a gépjavító mechanikában. Félig kinagyolt csapszeg volt az amerikánerpofák közt, az éjszakások otthagyták a nagyszánon a spént. „Te nyilatkoztál, hogy a mai napon nem csinálsz selejtet?” – kérdezte a szomszéd gépről egy öreg munkás. Romola lesöpörte a spént, nekifogott a felemás csapszegnek. Tíz perc múlva eltörte a nagyolókést.

Délfelé már erősen szédült; eldugta a szerszámok közé a bordás csapszegeket, kioldalgott a műhelyből, át az udvaron, egészen a csavarműhelyig, bement a bádogkamrába – az udvarról behallatszott a hangszóró öblös hangja a selejtmentes munkáról –, villanyt gyújtott, megkapaszkodott, olvasta: „Itt nyugszik Rajk László, / kinek nyakára tekeredett a vörös zászló. / Sírjára nem száll csak akkor áldás, / ha mellette nyugszik majd Rákosi Mátyás.” Megszámolta a szótagokat, nem voltak rendben.

A filmet délután vetítették a Kolónia színháztermében, „teljesítjük! teljesítjük!” – ordította a mozdonyszereldei jelenetben teli torokból az overallos, micisapkás, egybemosódó tömeg, a bemutatót vastaps fogadta, az író nem jött el; a vászon helyén megjelenő Rákosi-kép alatt a brigádvezetők sorban jelentették, hogy évi tervét a brigádjuk befejezte, a lakatostanulók bemutatták a Rákosi Mátyás születésnapjára készített miniatűr mozdonyt, egy kovács felhívta a munkásokat, csatlakozzanak a Lerch-mozgalomhoz: „Ne csak a saját, de a szomszédod munkájával is törődj!”, az irodalmi kör tagjai verseket olvastak: „…és mint kitörő tűzhányó, világítod az eget”, „népünk Neked hálás, te bölcs…”, meg se várták a rímet, a tömeg egyik tapsból a másikba zuhant, Romola hátrahajolt taps közben, „semmibe ne avatkozz bele”, hallotta Fábián Orsolya hangját, mibe? mibe nem kell beleavatkozni? Czuczor Emmi fönn, a színpadon Tyihonov Pohárköszöntőjét szavalta, és Aczél Tamás versét Rákosihoz, fölállva tapsoltak; jó lehet most odaát, a kocsmában, jó lenne nyakig pálinkabűzben ülni, aztán megkezdődött a nagygyűlés, az emelvényen egy kövér, tagbaszakadt férfi mellett Csernok Miklós ült, a tanműhelyek párttitkára, és Vass Ottó, A Mozdony főszerkesztője, egyik se viselt nyakkendőt, és valaki azt mondta a mikrofonba: „Elvtársak, a nemzetközi helyzet feszült…” Romolával tótágast állt a terem, körülnézett, arcokat keresett a tömegben, de nem látott ismerőst, ugyanaz a névtelen, egyenruhás, sistergő massza nézett rá mindenhonnan, mint a filmjelenetből, egy férfialak mögötte lehajolva jegyzetelt, „maga MTK-drukker?” – kérdezte Romola, hogy legalább hangot halljon, „igen – mondta csodálkozva a férfi –, honnan tudja?” Romola nem ismerte föl Tarkövit. Odafönn a mikrofonhang tovább beszélt a jobboldali szociáldemokratákról, a klerikális reakcióról, amely kisiklatta a vonatot (Öreg Cserni volt a szónok? a plébános öccse?), az ellenségről, amelyet eddig nem vettünk elég komolyan (Vass Ottó beszélt?), az imperializmus ügynökeiről, akik minden géptörésért, bércsalásért, lemaradásért felelősek, akik bomlasztják az ifjúságot, akik még a tanulókat is megmételyezték, mert hogyan magyarázható másképpen, hogy színjátszás ürügyén ifjabb Haranghy Béla nyílt színen egy munkáslányt fogdos, hogy Glatter Karola és Trojanovszky Zsolt szemérmetlenül csókolódzik, és a függönyhúzó szabotálja a munkát? Mi mással magyarázható, hogy Follinus Mátyás – akit eredetileg Máriónak hívnak – kispolgári módon, versben érzeleg? Mivel magyarázható, mondta a szónok, hogy az ifjúság körében megjelentek a háborús uszítók, Tito ügynöke, a szerb nacionalista Mihajlovics Imre, a Kelebia magyar–jugoszláv határközségben született Stróbl Hermina, akik nem átallottak két becsületes ifjúmunkást, Katona Bettit és Tordai Ferencet a befolyásuk alá vonni, valamint Gellai Balázs, az a Gellai Balázs, akinek apja a jobboldali szociáldemokraták beépített embere volt, aki apjának véletlen balesetéből megpróbált hasznot húzni, aki nem akar jegyezni békekölcsönt! Ezeknek az árulóknak, ezeknek az ügynököknek köszönhető, mondta a szónok, hogy napfényre került egy mélyen sajnálatos eset, lelepleződött az összeesküvés, amelynek feje a sorainkba befurakodott – itt egy név következett, és: megőrültem, gondolta Romola, mert a színpadon megbilincselve megjelent dr. Smíri Sándor.

A szónok – Vass Ottó vagy Csernok Miklós – elmondta, hogy Smíri Sándor, volt ügyvéd, a Nemzeti Parasztpárt egykori képviselője, szoros kapcsolatban állt a kalocsai érsekkel és a titóista Jugoszláviával. Ő bérelte fel Mihajlovics Imrét és Stróbl Herminát, hogy bomlasszák az ifjúságot. Milyen ember Smíri Sándor? – kérdezte a szónok. Smíri Sándor kulák származású, tipikus jobboldali szociáldemokrata. Amerikai rokonsága van, a háború alatt befurakodott egy büntetőszázad foglyai közé. Smíri Sándor nem tiszteli a munkafegyelmet, munkaidő alatt olvas. Miket olvas? Természetesen émelyítő fércműveket, erkölcstelen, gátlástalan, szabados, fajtalan életű nyugati írók műveit, olyanokét, akikre ráillik a fagyajevi „sakál” elnevezés. Smíri Sándor volt ügyvéd maga is gátlástalanul uszít, védi a jampecokat, ezáltal megpróbálja becsempészni a kozmopolitizmust, helyesli a nyilvános erotikát, rémhíreket terjeszt holmi elbocsátásokról, holott köztudomású, hogy Magyarországon nincs munkanélküliség, beáll a háborús propaganda szolgálatába, holott nyilvánvaló, hogy Magyarországon nincs fegyvergyár, azt állítja, hogy a Horthy-rendszer jobb volt, hogy ott lehetett a börtönben olvasni, látogatót fogadni, hogy akkor még voltak igazi hősök, köztük egy horthysta alispán, hogy az volt a jó világ… Forgott a terem, ellipszis alakban forgott, minden kanyarból jött egy félmondat: a tömegek lebecsülése… hőseink kigúnyolása… nacionalizmus… azt akarja, hogy ne a népé legyen a gyár… de az a gyár, amelyiken nincsen csillag, az nem gyár, hanem disznóól! Tapsolnak, vagy csak a színpadi neon lüktet? Most már biztos, hogy Csernok Miklós beszél. Fiatal nőket szédít, mondja, fiatal nőket szédít sakkozás ürügyén, „titkos jelszavak”-ról beszél nekik, de az ilyen összeesküvőket… de hiszen… Csernok elvtárs, ez lehetetlen… hiszen ez… hiszen ezt csak… de az ilyen összeesküvőket elítéli a dolgozó nép! És fölugrálnak, fujjoznak, ordítanak és tapsolnak, az elnök valamit kérdez, a magasba lendülő karok közt forog az ellipszis, aztán a hirtelen csendben valaki, mint egy zömök, fekete fatuskó, megmozdul, elmozdul az ajtó felé, egy dörrenés, valaki felsír – Romola nem emlékezett a többire.

A tanműhelyben tért magához. Joós Gyula ott térdepelt a fejénél. Ide hozta, nem a gépjavító mechanikába. A padlókockák fölött kéklettek az elhagyott üllők. Valahol, középütt, kéklett az Ideal.

Néptelen volt a műhely. Romola sokára nyitotta föl a szemét

A vér, gondolta. A három deci vér. Mi történt, kérdezte. Smíri Sándort elvitték, mondta Joós Gyula. Mihajlovicsot és Gellait négyhónapi javító-nevelő munkára ítélték; a helyükön maradnak, húsz százalékos bércsökkentéssel. S ha ez alatt az idő alatt újabb fegyelmezetlenséget követnek el, akkor őket is… Romola megrázta a fejét. Stróbl Hermina szóbeli figyelmeztetést kapott. Két nap késéssel, délután megjelent A Mozdony ünnepi száma. Benne a miniatűr mozdony. Benne a Smíri–Gellai–Mihajlovics-per. Ügyes volt a nyomdász. Mindenki szavazott, kérdezte Romola. Majdnem mindenki. Te is? Természetesen, én is. Betti is, Tordai, Décsey is? Igen, ők is. Betti sírt, azt mondta, úgyis Imréhez megy feleségül. És azután…? A sortűz után? Egy ember nem szavazott. Az ellenpróbánál fölemelte a kezét. Aztán kiment, bevágta az ajtót. Pálffy Máté. Az alispán? A kőműves-burkoló. Tulajdonképpen ki volt a szónok? Vass Ottó? Csernok Miklós? Dehogy. Egy idegen férfi. Egy tökéletesen idegen férfi – de te mért törődsz ezzel, Romika? Te mért nem azzal törődsz, hogy a hídműhelyben, ahol a barátod dolgozik, elkészültek a földalatti vasút első fúrópajzsai?

Romola megtörölte a szemét. Még egyszer körülnézett a tanműhelyben. Megnézte az üres vaslépcsőt, a satukat, a gépsorokat, a vasajtót, a piszkos ablakokat, a néma transzmissziót. Így, innen messziről, az Idealt. Fönn, a műhelyóra fölött frissen mázolt felirat hirdette: „Az út a Bikov-féle gyorsvágáshoz a Vorosin-, Nazarova-, Kuznyecov-, Gazda-, Csutkih-, Deák-, Rőder-, Loy-, Zsandarova-, Lerch-mozgalmakon át vezet!” Aki ezt kitalálta, és aki ideírta, nyilván bizonyos volt ebben. A feliraton ragyogtak a betűk. És közben jól elszórakoztatták egymást. És közben… Lejjebb, az óra és a kihűlt tűzhelyek között felperdült sarkaival karácsony óta ott sárgállott a faliújság. Közepén a vers. „Üzenet Louisette Amaurynak.” Ottfelejtették. „Ha fénysugárra lelsz a börtönéjben, / azzal küld hírt az új, szabad világ…”

Romola felült. Ütést érzett a hátgerincén.

Sakk.

„De a jelzés menni fog.” Legalább a jelzés.

Felugrott. Leszakította a verset a falról, rádobta a kihamvadt kovácstűzhelyre. Utolsó falat. Az ördögé.

– Mit mondtál? – kérdezte Joós Gyula.

Romola nem válaszolt.

A szilánk mintha elmozdult volna a tüdejéből.

Mielőtt azt álmodta volna, hogy megkövül, éreznie kellett a hatalmas mozgást: mint az utcaseprő az őszi falevelet, ebben a néhány évben úgy seperték egy csomóba a fiatalságot tanulni; különféle iskolákba, katonaiskolába, pártiskolára, főiskolára, esti és nappali iskolákba, lázasan tanult a főváros és a vidék, a lenini jelszó is erre buzdított, a gyárakban külön tisztviselők foglalkoztak az újkeletű „beiskolázás”-sal; voltak főiskolák, ahová érettségi nélkül be lehetett jutni, puszta tehetséggel, s ahogy egy későbbi vezércikk megírta, a réteghiány szívóereje a tehetséggel együtt magához rántotta a buzgalmat, a mámort, a becsületes törekvést és az együgyű kalandorságot; az évszázados, évezredes igazságtalanság gátszakító orvoslási vágya keveredett az örök tehetségtelenek percre kész kopószimatával – az értelmiségivé válás kísérletének nagy pillanata volt ez a néhány év, írta a cikk, s még nem dőlt el, kik voltak többen, a népből jött nagyszerűek, a polgári élet díszleteit újratákoló bugrisok, vagy az árral simán felúszó parvenük.

A tisztviselők a Mozdonygyárban is elvégezték a beiskolázást; az épp hogy felszabadult ipari tanulók sorban elkerültek a gép mellől – volt, aki iskolába, volt, aki más munkahelyre; a színtér lassan elváltozott. Tordai Ferenc, a tanműhely volt ifjúsági titkára marxizmus–leninizmus szakra iratkozott be egy szakérettségire előkészítő kollégiumba, ahol egy év alatt el lehetett négy év gimnáziumi anyagát végezni, s év végén vizsgát kellett tenni a legfontosabb tárgyakból. Ugyanilyen kollégiumba jelentkezett Glatter Karola, aki a nevezetes színdarabban nyílt színen csókolódzott Trojanovszky Zsolttal; Karolát értelmiségi származása miatt kissé nehezen vették föl az angol osztályba, Zsolt már régen építészmérnök hallgató volt, titokban színésznek készült, többé nem látták egymást. Katona Betti az orosz osztályba járt, amíg a terhessége engedte, mintegy fél évig; akkor, osztálytársainak sajnálkozó és megvető pillantásai közepette, elment újságárusnak; Mihajlovics Imrét csak a gyerekkel lehetett a tiltott határátlépéstől visszafogni. Imre zöldséget hordott hajnalonta a vásárcsarnokban; egy külvárosi bódéban, albérletben laktak. Láng Bertalant mint ifjúsági magasugró bajnokot fölvették a Testnevelési Főiskolára; ifjabb Haranghy Béla és Follinus Márió – aki egy idő múlva észrevétlenül elhagyta a „Mátyás” nevet – elment kábelesnek a Hunnia filmgyárba; Stróbl Hermina visszament a falujába, a jugoszláv határszélre, könyvelni egy szövetkezetben; Gellai Balázst, négyhónapos javító-nevelő munkája leteltével, maga mellé vette Pálffy Máté, a volt alispán, kőműves-burkolónak. A gyárban az egykori iparitanuló-hírességek közül nem maradt más senki a helyén, csak Décsey Raymond kazánkovács és egy revolverpadon Dzseki, a jampecvezér.

Gábriel Romola a szakérettségis kollégium angol osztályába került, egy osztályba Joós Gyulával, a tanár a terem két szélső padsorába, messzire ültette őket egymástól. Romolának a gimnáziumból két éve hiányzott; Gyulának csak az érettségi vizsga, amelyet különleges leventebeosztása miatt annak idején nem tudott letenni. A nyugati nyelvekre szakosított osztályokban tízen-tizennyolcan tanultak, más osztályokban valamivel többen; egy-két kivétellel csupa olyanok, akik – a beiskolázó tisztviselőnő szavaival – „beletapsolnak egy zenemű szünetébe”, s ahogy rávetették magukat a zeneművekre: általában a művekre, a kiéhezettek falánkságával, vitatkozva, éjszakázva, ingadozva a befogadás és a tagadás gesztusai közt, benyomások és definíciók mentőkötelébe kapaszkodva, egyre följebb, egy ismeretlen életforma felé, az egyszerre volt groteszk és hősies, nevetséges és megindító. Romola egyszer színházjegyet kért a közgazdász osztályba járó egyik kollégiumi bizalmitól; aki rövid gondolkodás után így válaszolt: „Nincs rá puvoárom.” Igen, mondta Joós Gyulának Décsey Raymond, mikor összetalálkoztak, olyan ez, mint az angliai fű: a megfelelő ápolási módszerrel néhány száz év alatt utolérhető. Joós Gyula elmondta az osztályban, hogy beszélgetésükkor Décsey éppen rádiót hallgatott, Beethoven Hetedik szimfóniáját, s egyszerre fölugrott a rádió mellől: „Nahát; ezek a második tétellel kezdik!” A szimfónia végén a bemondó megszólalt: „Kedves hallgatóink, elnézésüket kérjük…” Ez az, mondta Joós Gyula, ez az: néhány száz év. De a többiek nem hitték el a néhány száz évet, összeszorított foggal tovább éjszakáztak, jegyzeteltek, memorizáltak, magukba vésték az alapfogalmakat, a rímet, az egysejtűeket, a négyzetgyököt, a szótagot, vázlatosan a gondolkodási rendszereket és részletesen azok cáfolatát, kerekre tágult, karikás szemmel meredtek a könyvekre, motyogva jártak a lépcsőházban, örökösen kialvatlanul; azt az esztergályos lányt, akit „elvtársnő, a gyorsacélkés / nem bírja az iramot” kezdetű verséért a gyárban megdicsértek, az elsők között vitték be az idegosztályra.

A kollégiumban maradók megfogyatkoztak, de tovább élték álmatlan életüket. Az angol osztály tagjaival a tanár – aki Gábriel Romolát és Joós Gyulát olyan messzire ültette egymástól – csekély ösztöndíjukból könyveket vetetett az antikváriumban, színházjegyet a kakasülőre, kiállításra, koncertre küldte őket, s élményeikkel el kellett számolniuk. „Hogyan? – mondta a tanár, dr. Szilasi Márkus, és fiatal arcában a szigorú mosolynál csak a szemüvege villogása volt még szigorúbb –, maga azt állítja, hogy Kosztolányi Esti Kornél-ja magának nincs meg? Kapható a sarki antikváriumban. Holnap vegye meg, kérem. Holnapután jelentse, hogy elolvasta.” Az érintett tudta, hogy azon a második éjszakán egyáltalán nem fog aludni. Dr. Szilasi Márkus végigtanította az óraközi szüneteket, munkát adott diákjainak vasárnapra, kölcsönadta nekik a saját könyveit; este, tanítás után, utánuk ment a kocsmába, magához hívta a legzavarosabb tekintetű italozót, és így szólt hozzá: „Félretetettem magának az antikváriumban egy szótárt. Kifizettem, majd megadja elsején.” Az angol osztály tagjai egy darabig nem mentek a kocsmába.

Óráin dr. Szilasi Márkus – aki az angol és a magyar nyelvet és irodalmat tanította – egyetlen követelménnyel lépett fel: az állandó koncentráció igényével. A koncentráció nemcsak a figyelem összpontosítását jelentette, de a műveltséganyag összesűrítését is; a szüntelen asszociatív gondolkodást. Dr. Szilasi Márkusnak két szavajárása volt, az egyik: „ebben az összefüggésben”, a másik: „lényegileg.” Este az osztályt ilyen kijelentésekkel engedte haza: „Menjenek be a belvárosi templomba, kérem; figyeljék meg, mi a hasonlóság a barokk szobrok és Zrínyi eposzának jelzői között.” „Van-e Vörösmarty A merengőhöz című versének része a kispolgári gondolkodás kialakulásában, és – ebben az összefüggésben – mekkora a költő felelőssége?” „Itt ülök csillámló sziklafalon – hogyan előlegezik József Attila verskezdetei lényegileg a vers egészét?” A tizennyolc diák között négy elemi végzettségűek is voltak. Erre az utóbbi kérdésre egyikük azt válaszolta: a költő mindig lezuhanhat a sziklafalról. Dr. Szilasi Márkusa vállára tette a kezét, és hosszasan nézte ezt a diákját.

A gyakorlatokat néha a felszínen kezdték. „Láb” – mondta dr. Szilasi Márkus. „Kilábol, átlábol, lábatlankodik” – mondta az osztály. „Orr?” „Orrol, megorrint, egy orrhosszal megelőz, a kutya is haragszik az orráért.” „Írjanak le egy gyári jelenetet egyetlen mondatban.” „Teát hörbölnek az izmos kovácsok” – mondta Romola. A tanár megvillogtatta a szemüvegét. Joós Gyula hangosan nevetett. Mindenki nevetett az angol nyelvkönyvnek ezen a mondatán: „Mr. Kovács is a factoryworker, Mrs. Kovács works in a KÖZÉRT-shop – Kovács úr gyári munkás, Kovácsné KÖZÉRT-üzletben dolgozik.” Dr. Szilasi Márkus nem fűzött hozzá megjegyzést – Romola ettől fogva utálta a betűszavakat –; a könyvet félretették, helyette Hauff-meséket olvastak angolul, A gólyakalifá-t, és hajlongtak: „mutabor”, utána két nap alatt el kellett olvasniuk Babits könyvét, A gólyakalifá-t, és aztán beszélgettek – ebben az összefüggésben – a szkizofréniáról. Dr. Szilasi Márkus csipesszel emelte ki diákjai beszédéből és viselkedéséből a sablonokat, nem tűrte maga körül a kényelmet. „Nem csipkebokor a mondat, nem kell mögéje bújni, nem kell burjánoztatni – mondta az egyik órán. – Kérek példát a szellemi elhízásra.” A középső padsorból valaki jelentkezett, és így szólt: „Sztálin elvtárs a kanalat tréfásan »evőeszköznek« nevezte.”

Nem egészen egy évvel Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapja után meghalt Sztálin.

A diákokat a hír a kollégiumban érte, délelőtt. A lánykollégium lakói – mintha tájfun tört volna be a házba – kiszaladtak az előcsarnokba, s ott megálltak, és nézték egymást, tanácstalanul. Romola, aki csak félig számított kollégistának, hiszen éjszakánként hazajárt aludni, egy sarokból figyelte, hogy a szobatársak egymás mellé húzódnak, kettős sorban, mint egy láthatatlan katafalk körül; s aztán a párttitkár és az ifjúsági titkár egyszerre elkezdett sírni. „Most mi lesz?” – fogalmazta meg egy orosz szakos mindnyájuk helyett a kérdést, olyan pontossággal, amire az istenhit elmúltával sosem volt szükség, hiszen Istennek nincs fényképe az újságban; hiszen Istennek nincsen utóda. „Most mi lesz?” – néztek egymásra délután az iskolában, hangos kérdés nélkül, s a fiúk a folyosón részvéttel kerülgették Tordait.

– Hozzátartozónk halt meg – mondta az órán dr. Szilasi Márkus. – A század történetének egyik legnagyobb hatású alakja. Valaki, aki beleszólt az életünkbe. Hogy mit jelentett, azt csak most fogjuk megtudni. – Romola nem mert átnézni az osztályterem másik szélére.

Eleinte semmi sem történt. A mindennapi élet s a róla szóló tudósítások folytak tovább, s ha egy-egy folyamat váratlanul megrekedt, még nem hangzott el a kérdés: ki a felelős. De a mozdulatlanságon érződött, hogy nem eléggé valódi. Mindenütt észrevétlen, apró jelek mutatkoztak, csak annyira, mintha a tavaszi fű kelni akar. Az albérleti lakásban a játékkészítő kisiparos felmondott a fényképésznek, s a középső szobában szalont rendezett be. Az ávós előre köszönt. Fábián Orsolya vállalatánál nem kellett több jelentést írni egymás magánéletéről, Flórika elbizonytalanodott, ebédszünetben nem figyelte a belvárosi templom ajtaját. A városban mintha kevesebb lett volna a felirat és a kép. Kósza hírek jöttek különféle börtönökből, internáló táborokból: ez és ez ott van, valaki látta, valaki beszélt vele. Mondták, hogy Karátson főszerkesztő már ki is jött az egyik börtönből, hamarosan lapot indít Paál Györggyel együtt, akit antiklerikális tevékenysége miatt visszavettek az újságíró-szövetségbe. Beszélték, hogy a Hunniában új film készül, benne egy kombinés nő van, két férfi fogad rá, s a tét egy üveg Cinzano! Valaki tudni vélte, hogy kiállításra készül egy absztrakt festő; az antikvárium kirakatának sarkába kitették Weöres Sándor verseit. Az angol osztály március 15-én, az 1848-as forradalom évfordulóján, tanítás előtt elénekelte a Himnuszt.

Décsey Raymond elbeszélte Joós Gyulának, hogy Velméden kétszázan voltak a legutóbbi misén. A képviselő, Tóth Pál a piactéren beszédet mondott, és hangsúlyozta, hogy a jövőnket nem úgy kell felfognunk: „mihez kezdünk Sztálin nélkül”, hanem úgy: „miként folytatjuk Sztálin után.” Hasonlóképpen beszélt a décsei képviselő s a templomban Daszkalov tisztelendő úr, aki békepap. Bangó Paja a kocsmában háromszor eljátszotta a Rákóczi-indulót, s a temetőben kigyulladt egy-két gyertya a sortűz évfordulóján. Hoffer pékmester, akit sok értetlenkedése miatt tavaly leváltottak a párttitkárságról, és perbe fogták, hogy kulákok helyett őrlet feketén, valami újfajta péksüteményt süt, és sósperecet, mint a régi békeidőkben. Haranghy igazgatóné, aki egy volt béressel, a falu szélén él, üzenetet kapott Burger Henriktől és Silberstein Chananjától: hamarosan küldenek neki dollárt! És persze, tette hozzá nevetve Décsey, előkerült az országúti öreg feszület, és Szent Verona néni sírjáról eltűnt a lidérc, s a falubeliek azt jósolják, hogy két év múlva letelik Csernok Lőrinc apátplébános büntetése, és akkor…

És akkor? Mi lesz akkor? Romola a tribünön ült azon a Fradi-meccsen, ahol egy büntetőrúgás miatt összeverekedett a zöld-fehér zászlós tömeg. Ugyanaz a tömeg, amelyik a helsinki olimpia után a körúton tülekedett, szorongott, lámpavasra mászott, tombolva éltette a kék kosztümös bajnokokat, vállára vette őket, leállította az autókat, a buszokat, a villamosokat, üvöltött, mint az égzengés. Mi lesz, ha ez a tömeg egyszer… Ha akad valaki… A század történetének egy másik nagy hatású alakja…

A gyárban már jelentkeztek a tömeg tehetetlenségi erejének első tünetei. A röpgyűléseken, amelyeken az ellenség leleplezéséhez végül már egy pár csíkos zokni, egy ékszer, egy sóhaj, valakinek a puszta származása is elég volt, hangosan nevettek a gyűlésezők. A Lerch-mozgalmat követő egyik mozgalom, a „forgás közbeni váltás” – melynek lényege az volt, hogy leállítás nélkül kell a gépet a váltónak átadni, s a három műszak így együttesen kilencven percnyi munkaidőt takaríthat meg – olyan jól sikerült, hogy néhány napig az átforrósodott, piszkos gépek fölött egymás képébe nevettek a munkások. A kocsma jobban megtelt, mint valaha. Megszűnt az irodalmi kör, a könyvtár faláról csöndben lekerült az émelyítő fércművek listája, Czuczor Emmi otthagyta a színjátszó csoportot, A Mozdony cikkírója az új öltözőt sürgette. A város híreit széltében-hosszában beszélték, a hídműhelyben ott porosodtak a fúrópajzsok; hamarosan abbamaradt a földalatti vasút építése.

Azért a műhelyekben is tovább folyt a munka. Romolának néha, nyomasztó álmaiban, eszébe jutott a gépjavító mechanika, az éjszakás váltó félbehagyott munkadarabjaival az öreg gépen; más éjszakákon fölrémlett az Ideal s az oktatók, Vaktor, Schlosser, Váradi; s egyszer, a Fradi-meccs után, Veress Dániel is. Meghőkölt egy pillanatra ilyenkor, de a gyárba nem ment vissza – nem ment vissza, és nem ült le sakkozni; Smíri Sándorról nem volt semmiféle hír.

Mert lakói a mély és a magas közt lebegtek, a kollégium az idők változásának különösen érzékeny közege volt. 1953 kora tavaszán megszaporodtak az idegösszeroppanások. Főként azok bírták nehezen a légkört, akik régen elszoktak a tanulástól, s a közelmúltban nem végeztek mást, csak szemináriumot. Az angol osztály egyik tagja, Sugár Ella, aki azelőtt kisegítő volt a zsibpiacon, majd raktáros a Mozdonygyárban, s már jóval elhaladta a harmincat, mindennap hajnalig a könyvek fölé hajolt, s az iskolában erőlködve figyelt, felfigyelt minden rezdülésre, csillapítókat szedett, sírós volt és ingerlékeny. A padokat nem tudta megszokni; a felelést sem. Ha az órákon jelentkezett, „szót kért”, ha nem találta az osztályzatot megfelelőnek, tiltakozott. Ha földrajzórán azt hallotta: „Kolozsvár”, kijavította: „Cluj”, a Felvidékről kijelentette, hogy mindig a szlovákoké volt, összeszorította a fogát, mikor a Himnuszt énekelte az osztály. A fiúk ugratták Sugár Ellát, Joós Gyula letérdelt előtte, és azt mondta neki: „sweet sugar”, „pfuj, obszcén alak” – mondta dühösen Sugár Ella, és kissé előreugró felső állkapcsa remegni kezdett. „Mondd csak – kérdezte Udvaros Tamás, egy vörös hajú fiatalember, aki igen szépen énekelt angolul, és hullámos haját elöl csúcsosra fésülte, mint Dzseki, a jampecvezér –, mi a különbség egy csók között?” Sugár Ella, aki azt hitte, ez célzás az egypártrendszerre, lenyelte a csillapítót, és elsírta magát, felső állkapcsán füzérben folytak a könnyek.

– Tanár elvtárs – mondta Sugár Ella az órán –, szeretném bejelenteni, hogy Udvaros a Szabad Népbe csomagolja az uzsonnáját.

Az osztály megdermedt. Udvaros Tamás egy béna angyalföldi munkás s egy takarítónő egyetlen fia volt. Padjából valóban kilógott a párt központi lapja, az összezsírozott Szabad Nép, benne egy vastagra szelt kenyérdarab.

– Köszönöm, Sugár – mondta a katedrán dr. Szilasi Márkus. – Köszönöm, leülhet.

Azután Udvaros Tamáshoz fordult.

– Udvaros, kérem – mondta. – A nyomdafesték egészségtelen. Most pedig vegyük elő a szonetteket.

Fél évvel korábban Sugár Ella továbbment volna panaszával az igazgatóhoz, a párttitkárhoz. Most leült a padjába, és csöndesen sírt.

A két percig tartó szünetben Udvaros a pad tetején dobolva énekelt: „Meghalt a seriff, így szólt a kovács…” A többiek körülötte doboltak.

Néhány hét múlva Sugár Ella átkérte magát a történész osztályba, azzal, hogy nincs nyelvérzéke, majd a marxizmus–leninizmussal próbálkozott, kapkodva igyekezett a tananyagot pótolni, a többiekkel együtt haladni, beleroppant; a mentők elvették az összes gyógyszerét. Sugár Ella nem jött vissza a kollégiumba.

– Minek erőltetné magát? – mondta Udvaros az angol osztályban. – Újságíró a férje, A Mozdonynál dolgozik, jól keres.

Az osztály heteken át Shakespeare-szonetteket olvasott.

Erre a napra azt a feladatot kapták, mindenki tanuljon meg két nyelven egyetlen szonettet. Romola egész éjjel nem aludt; még soha nem került szöveggel ilyen szoros kapcsolatba, ennyire testközelbe. Huszadik évében volt, már a huszadik évében, és… Felmarták a szavak a bőrét, ha csak kimondta őket, ha csak kinyitotta a könyvet, és hozzáért ehhez a szonetthez. Másnap úgy ült a padjában, mint aki kemence szája előtt ül.

– Gábriel – mondta a tanár a katedrán.

Az osztály moccanatlanul ült.

– „So are you to my thoughts, as food to life… – kezdte Romola fulladtan, és combjával nekidőlt a padnak. – Az vagy nekem, mi testnek a kenyér / s tavaszi zápor fűszere a földnek; / lelkem miattad örök harcban él…”

Nem nézett semerre, de tudta, hogy nézik, érezte, hogy tetőtől talpig meggyullad.

– Joós – mondta hirtelen a tanár.

Gyula fölállt a padjából, és egyenesen Romolára nézett.

– „A szellemet rút szennybe tékozolni / betelve kéj, óhajtva is gyönyör…” – Nyelve alatt csikorogtak a szavak, ahogy az összemorzsolt kvarckövek.

A tanár lesétált a katedráról, és megállt Gyula előtt.

– Ez a hang – mondta rekedten –, ez a hang valahol folytatódik a világirodalomban.

– „Óh, fenséges mocsok, szégyen dicskoszorúja!” – bólintott Joós Gyula. – Baudelaire. Ezt is Szabó Lőrinc fordította, hiszen ő mindent tudott a nőkről. És a férfiakról. A legkedvesebb Baudelaire-versem címe: Egy dög. – Gyula pillantása még mindig nem mozdult el az ajtó felőli padsorról. – „És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága, / ilyen ragály és borzalom, / szemeim csillaga, életem napvilága, / te, lázam, üdvöm, angyalom!”

Az osztályon végigfutott a borzongás. Romola a bordáira szorította a kezét. A szilveszterre gondolt, a szilveszterre a széntolvajnál, az okádékra, amihez Joós Gyula keze hozzáért, a mozdulatra, ahogy a kezét végighúzta a nadrágja szárán, a köpésre a falon, a testek kipárolgására a szörnyű levegőben, a bűzös felmosórongyra, a masszára, amelyben nincsenek többé arcok, avec ma solitude… Rosszul lett, kiment az osztályból.

Joós Gyula megvárta a folyosón. A többiek elmentek. Az ablakon beáramlott a tavaszesti levegő.

– Az ájulás jó női trükk – mondta Joós Gyula. – Nem kell hozzá véradás, anélkül is beválik. A bébi is mindig elájult.

A „bébi” az a libegő hajú, fitos orrú kis szőke nő volt. Romola háttal nekidőlt a falnak.

– Ilyen rosszullétekkel szépen ki lehet bújni a felelősség alól – folytatta Joós Gyula. – Így lehet jó kislánynak maradni, elhárítani a valóságot, a szennyet. Kérem, én rosszul voltam, én senkire sem lőttem. Közben pedig apró kis árulásokat lehet szép csendben elkövetni.

– Árulásokat? Én?

– Elárulni, ami másnak az életében vérre megy. Teát hörbölnek az izmos kovácsok. Hörbölnek! Tudod te, mi az, ha megizzad egy kovács? Verset firkálni Louisette Amauryról, akinek a bátyja börtönben van; tudod, mi az a börtön? Megmutatni a titkárnak a szerb Mihajlovics Imre levelét! Ütni azt, akit úgyis ütnek! Kigúnyolni a szegény, félművelt titkárt, konkrétan és operatíven, beállni a kocsmagőzbe, a nyomorultak közé…

– De én…

– Csak jótékonykodni jöttél a kocsmába. Csak mert ott volt melletted az a barázdabillegető. Majd megírod egyszer az emlékirataidat a kalandokról meg a magasugrókról. Esetleg angolul: „Adventures and Jumpers.”

– Mit akarsz itt? – mondta Romola halkan. – Mindig ide jössz, mindig megvársz, de csak bántani tudsz. Tulajdonképpen mit akarsz tőlem?

– Én… – Gyulának egy árnyalattal mélyebb lett a hangja. – Én azt akarom, hogy… Romi, én… – Gyula közelebb lépett Romolához. – Én ki akarok irtani belőled valamit.

– Kiirtani!

– Kiirtani. Az undort. A finnyáskodást. Az érzelmes polgár önvédelmét a kegyetlen külvilágtól. Mindentől, amit az élet összemocskol. A világ mocskos. És kegyetlen. Én ki akarom irtani belőled az évezredes puhaságot.

De miért, akarta kérdezni Romola, és torkán akadt a szó, Joós Gyula arca csaknem hozzáért az övéhez, Romola nyelt egyet, az arcába csapó lélegzet elől önkéntelenül félrekapta a fejét.

Joós Gyula elnevette magát, hangosan, gúnyosan, ahogy mindig is nevetett.

– Jól van – mondta. – Tessék. Vigyázz rá, mert tankönyv. Csernok Lőrinc apátúrtól kaptam.

Kezébe nyomta Romolának Szabó Dezső könyvét, Az elsodort falu-t, aztán sarkon fordult, és elment; odalenn nagyot dörrent az iskolakapu mögötte.

Két nap, két éjjel Romola Szabó Dezső könyvét olvasta. Először a később beragasztott 1944-es előszót. Aztán az első kiadás dátumát: 1919. Aztán megint az 1944-es előszót. „Tévedhettem, de jót akartam.” A szétsugárzó szavakat, nemzedékek mákonyát. A kifosztott Erdélyt. A meggazdagodó Schönbergert. A tönkrement magyar géniuszt, az elkurvult magyar szépséget, az egyedül talpon maradó magyar parasztot, a lélektelen őserőt, ezeket az iszonyatos képletfigurákat az éghasogató mondataikkal, és Romola viszolygott „a megtárult föld szerelmé”-től, és nevetett a „lobogó, nyerítő elvkancák”-on, mert Sugár Ella jutott eszébe, és elfulladt attól, hogy a székelyek „három világrész csataterét szórták be csontjaikkal”, és attól, hogy „a régi keleti nap forró, nagy szuggesztiója még ott bágyaszt a lelkünk mélyén, s eldöglünk a tetves, hűvös Európában” – hát akkor ki a puha? mi az, hogy puhaság? miféle ideál, hogy „aki hisz és magyar, az legyen katolikus”? Mi volt az az erő, ami huszonöt évig így éltette ezt a könyvet? A trianoni békeszerződés, a megcsonkított ország fájdalma nem elegendő, a stílromantika nem magyarázat. A gyűlöletre kellett rájátszani, a gyűlölet neuralgiáját kellett megérinteni, fellobbantani azok ellen, „akik a hasukkal magyarok”, és Romola visszalapozott a könyv elejére, oda, ahol először fröccsen szét a méreg: „Nézd meg, kik vezetnek a politikában, irodalomban, kereskedelemben, művészetben, kik a hivatalfőnökök, kiké az uralkodás és az élvezet. Német, szláv és zsidó magyaroké. Mert ezek a versenyképes, erős, közepes emberek… A magyar a mélyére süllyesztett kincsekkel duzzogva kullog félre, mint egy orron ütött kutya… A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja, és ez sohasem lesz másképp.”

Hirtelen, mint a villámütés, eszébe jutott megint a szilveszter.

Décsey.

Igen: „Firkálunk. Szórakozunk! Ezek dirigálnak! Ezek talpra esnek. Ezekkel van tele a kormány! A párt főtitkára, a három legfontosabb miniszter… Ezeket nem lehet kikerülni. Ezek itt vannak. Ezek Auschwitzból is üzletet csinálnak…”

De hiszen régen-régen nincs itt szó Auschwitzról. A gázkamrákról nem illik beszélni. Nincs szenvedés. Csak boldogság. Dal a hibridkukoricáról. Plakát. A párt főtitkára mosolyogva egy búzakalászra hajlik.

Egyszerre azon kapta magát, hogy ezt a lehajló mozdulatot utánozza. Félúton megakadt.

Úristen.

Rákosi Mátyás zsidó.

Romola az ölébe ejtette a könyvet.

Másnap, tanítás után, megvárta dr. Szilasi Márkust a folyosón.

– Tanár elvtárs, kérem, segítsen. Szabó Dezső könyvét olvasom. Zavar a hatása. Megzavarnak az értékei.

– Ne halkítsa le a hangját – mondta meglepetten dr. Szilasi Márkus.

Romola tudta, hogy azonnal a lényegre kell rátérnie.

– Tanár elvtárs, szeretném magával megbeszélni, vajon a magyarság valóban versenyképtelen, kiszipolyozott, tehetséges őslakókból és ügyeskedő, szívós, közepes képességű jöttmentekből áll-e. Tudom, hogy a kérdés nevetséges, tudom, hogy közben volt egy háború, amely minden értékrendet fölborított. És mégis: a jelenlegi kormányzat… a párt főtitkára, a három legfontosabb miniszter… a Tervhivatal, az Államvédelmi Hatóság… Tanár elvtárs, muszáj, hogy…

– Gábriel, kérem – mondta nyugodtan a tanár. – Még nincs itt az ideje, hogy erről beszéljünk. Magának most a saját ügyével kell foglalkoznia.

– Ez a saját ügyem – mondta Romola kétségbeesetten.

Megálltak a Lenin körút és a Majakovszkij utca sarkán. A tanár szembefordult Romolával. Nem mosolygott.

– Mondja, mért nem hagyja békén Joós Gyulát?

– Én?!

Romola megtántorodott.

– Azt hiszi, nem látom, nem érzem a feszültséget maguk közt? Az egész osztályt bekapcsolják az áramkörbe!

Romola nem tudott megszólalni.

– Rendben van – mondta a tanár –, rendben van, kérem. De akkor lépjen egyet. Katolizáljon.

– Tessék?!

Romola azt hitte, nem jól hall.

Az elmúlt nyolc évben, a háború óta nem esett szó a hitről. Akik jártak templomba, titokban jártak, papot ritkán lehetett látni, a hitoktatás rosszízű szó lett, a vallással kapcsolatos megnyilvánulások a klerikális reakció fogalomkörébe tartoztak. Romola sosem gondolt rá, de mindig vonzódott a katolicizmushoz, s most mégis mintha arra szólították volna föl, hogy lépjen be egy híres lovagrendbe. Vonzódott a katolicizmushoz, mert a többség vallása volt, szerette a katolikus templomok csöndjét, irigyelte ezt a csöndet, irigyelte a gyónást, az ostyát, sóvárogta a megtisztulás érzését a nehéz, sötét, kísértő bűnbánat helyett, bámulta a mozdulatot, ahogy a templomba lépők levették a fövegüket, bámulta a tiszteletadás magasrendűségét, és tisztázatlan emlékei voltak Perl Károly zalai és Csernok Lőrinc velmédi apátplébánosról, nem tudta, méltók voltak-e a tiszteletre, és a kalocsai érsekről, aki kisiklatta a vonatot – ha kisiklatta. Szeretett volna egy katolikus papot meghallgatni – Emerencia beszélt klastromokról, ahol a háború végén emberek százait mentették –, tudta, hogy Gábriel Győző sokáig őrizte Menyhárt Dezső tiszántúli református püspök levelét, amelyben a püspök elítélte a nácizmust, és mégis, Gábriel Győző utolsó postai lapján a pápai nunciusról írt, mint egyetlen mentőkötélről, és a velmédi sortűz napján a katolikus templomba akart menekülni, és becsapódott előtte az ajtó – előtte becsapódott az ajtó.

– Egyedül a kereszténység teljesíti ki az embert – mondta szelíden a tanár. – Nézze csak: Keats ódát írt a melankóliáról, s a könyvtárában ott volt ifjabb Demokritosz, azaz Robert Burton oxfordi lelkész műve, A melankólia anatómiája. Magának olyan hitet kell választania, amely részeire bontja, fölerősíti, próbára készíti föl a maga természetének egyik alapvonását: az áhítatot.

Sakk, gondolta Romola, miközben szomorúan a tanárra nézett.

– És a velünk született hitben nem lehet kiteljesednünk?

A tanár hangja megtelt bizonytalansággal és szeretettel.

– Gondolja végig a világ nagy zeneszerzőit, kérem. Felix Mendelssohn-Bartholdy jó szerző, de második vonal. És ezzel az alapkérdésre is válaszoltam.

Romola ottmaradt a Lenin körút és a Majakovszkij utca sarkán, porba sújtva. Évekkel később, mikor Arnold Schönberg zenéjét hallgatta, mindig kínosan vizsgálta önmagát.

De ott, az utcasarkon, a csúf, liláskék lámpafényben még nem érzett semmit, csak tétovaságot. Csak egyben volt biztos, abban, hogy az élet két hatalmas tömbje, a falu és a gyár, végérvényesen lezárult, s ha tévelyegni fog, ezentúl másfelé fog tévelyegni.

A harangzúgás nélküli húsvéti szünetben megint átrendezték az albérleti szobát, Romola nem fiókban aludt többé, az ócskapiacon vettek egy heverőt, amelyből spiritusszal elűzték a poloskákat. A főbérlő benyitott, és kijelentette, hogy hamarosan felmond, szüksége van a szobára; Fábián Orsolya felkapta a söprűt, és nekiszaladt a főbérlőnek, aki mérgesen kiugrott az ajtón.

– Nem bírom – mondta a lányának Fábián Orsolya. – Nem bírom sokáig. Az embert még nyomorogni se hagyják.

Tűzpiros volt az arca.

Aznap két levelet hozott a postás. Az egyiket Joós Gyula írta Gógánfáról, ott töltötte a bátyjánál a szünidőt; Vörösmarty verseit kérte a levélben, Janus Pannonius verseivel akarta őket összevetni – „Áldd meg e földet, Atyám, nyugalom kell végre a népnek…” –, s mellékelte egy korábbi, még a karácsonyi szünetben írt levelét, melyet akkor valami miatt nem küldött el.

„Romi! – mondta a karácsonyi levél. – Látod, mégis. Nem feledtem el egészen Budapestet.”

Romola felsóhajtott.

„Voltam Balatonfüreden – mondta a levél. – Tagore fája – tudod?! – tar gallyain vacogva csüngött a tél, körötte didergő szél kuporgott fagyos bokrokon. Alatta dermedt padon – immár örökké múltammá fagyottan – ült, aki akkor voltam. Ajkán puhán perdült a szó, és egy percre valóvá hevült a volt: a télbe görnyedt parti fák az égre törtek, és a színek roppant kórusán felharsant a vágy fűtötte nyár… De – hisz tudod – nem lágyulhat harmattá a fagy, ha tél van; sem jelenné a múlt, ha idő és távolság közönye tapad közé: szavunk jéggé csikordult össze, és a pillanat varázsa a földre hullt… De a Balaton kegyes volt: üdvözölt. Apró hullámok – fehér bohócsipkás, locskaszájú, bolondos fickók – táncolták körül a víz fölé hajló arcomat, nedves tenyerükkel becézve homlokom. És lent az arcom mosolyba ringott: mind a fény, mit a tóba csorgatott a nyár, felém ujjongott egy pillanatra… Látod, hová kalandoztam? Nem erről akartam én írni, hanem arról, hogy – miről is…?” Itt abbamaradt a karácsonyi levél.

Romola szívdobogva nézte a kapkodó írást, nézte a riadt, különálló betűket, igen, tudom, mondta a célzásokra, sohasem láttam Rabindranath Tagore fáját, soha a balatonfüredi platánsort, amelynek a vége – tudom, erről akartál írni – mocsok, ragály és borzalom, s amely mégis legalább vezet valahová, és hirtelen ezt is biztosan tudta: a platánsort együtt látták, és tetőtől talpig feszítő, boldog bizonyosságot érzett, mint aki végre lát, mint aki végre megérti a fák mögött a rengeteg erdőt.

Csak messziről hallotta, hogy Fábián Orsolya azt mondja: „A kovács fia. A velmédi részeges kovács fia. Levente volt. Ott volt az országúton.”

Csak messziről látta a másik levelet, Emerencia levelének táncoló betűit: „Vincze haza jöt kicsit sován meg tanult oroszul haza hoszta a jo Isten…”

Mélyen aludt azon az éjszakán. Azt álmodta, hogy megkövül.

Rekeszek nyíltak a folyosó sötétebbik oldalán: ajtók, az idegen nyelvi tanszékek ajtajai. A folyosón sosem volt sűrű mozgás, tíz-tizenkét hallgató tanult egy évfolyamon, vagy csak három; délfelé, ha kitárultak az ajtók, magyar és idegen nyelvű beszédrészletek hallatszottak, egymás mellé vágva, elszigetelten, mintha vékony acéllemezek választották volna el a különböző kultúrákat egymástól, s láthatatlan lyukkártyarendszerek tartották volna nyilván, kinek meddig terjedhet az érdeklődési köre. A tanszékek hallgatói főként a tömegelőadásokon: magyar irodalom, marxizmus, lélektanórákon találkoztak össze, a nagytermekben, az alsóbb folyosókon, ahol nagyobb volt a hullámzás; a tömegszakosok – a magyar nyelv és irodalom, a történelem, a pedagógia hallgatói – otthonosan félkörbe tömörültek, mások feje fölött átkiabáltak egymásnak, vitatkoztak a tábla előtt, birtokba vették a szavakat, „kabinet”-nek hívták az újságíró tanszéket, „polgáz”-nak a politikai gazdaságtant, „Tosu”-nak a nyelvtörténet professzorát, és úgy loholtak egyik helyről a másikra, mintha itt születtek volna, az épület közelében. Az idegen nyelvi tanszékek hallgatói lábujjhegyen jártak, ahogy odafönn megszokták, a tanszéki folyosón, amely valamelyik angolszakos szerint úgy lengett az épületen, mint egy desztillált idegenlégió, s amelyet csak a mindent átjáró kelkáposztaszag kapcsolt az egyetem egészéhez.

Az idegennyelv-szakosokra a tanulmányi osztály is különös figyelmet fordított; nem nyelvtörténeti – germanisztikai, romanisztikai, szlavisztikai – szempontok szerint osztotta csoportokra őket, hanem politikai meggondolások alapján: francia- és olaszszakosokat lengyelszakosokkal, német nyelvet tanulókat románul tanulókkal. Az angol–szlovák–szerb csoportban a szlovákszakosok képviselték azt, amit képviselniük kellett.

Az ember visszazuhan, gondolta az első félév végén Romola. Visszakerülni nem lehet, csak visszazuhanni. Mint a sziszifuszi kő.

– Az elvtársnő velmédi? – kérdezte Romolától egy nő a tanulmányi osztályon, az év eleji beiratkozáskor. – Velméden született? Anyja neve Fábián Orsolya?

– Igen – mondta Romola, és rábámult a nőre. A nő keskenyre húzta a száját, és nem szólt semmit.

– Tudod, ki volt ez? – mondta később Joós Gyula az üres tanszéki folyosón. – Nem emlékszel a Mák kocsmára? Ez a kocsmáros lánya, a Karvaly. Nem láttad az orrát?

Romola vállat vont.

– Nem emlékszem a kocsmára. Nem szoktam orrokat nézni.

Joós Gyula nagyot nevetett.

Ritkán beszéltek egymással. Az előző húsvéti levélváltás után – Romola Vörösmarty verseit küldte el a levélre válaszul – Gyula szemmel láthatólag kerülte a találkozást. Az osztályban tüntetőleg kirakta a padjára a libegő hajú szőke nő – a „bébi” – arcképét, nézte, nézte, tanítás után fölkapta a könyveit, és elrohant, s mikor egyszer Romola célzást tett a levélben említett balatonfüredi fákra, Gyula azt mondta: „Miféle fák, milyen levél? Vagy úgy. Az a szentimentális giccs. Felejtsd el.”

Romola fejből tudta a levél szövegét.

Nyár végén az érettségi bizottság hat jeles és jó rendű tanulót javasolt az osztályból magyar–angol szakra, az egyetemre; a többieket tolmácsképzőbe, a főiskolára. Az érettségi banketten okleveleket és éltanuló-jelvényeket osztottak szét. „Nézd csak – mondta Gyula Romolának, és csúfolódva meghajolt. – Bankett. Te biztosan szereted az ilyesmit.” Elfordult, kitűzte az éltanulójelvényt a farzsebére. Nem kérte föl Romolát táncolni.

Álmodtam az egészet, gondolta Romola. Álmodtam a fákat, a kövekkel együtt.

A szakérettségiseket gyanakodva fogadták az egyetemen: a valóság nyers volt és hússzerűen tapintható. A gyanakvás látszólag annak szólt, hogy könnyűszerrel bejutottak az intézménybe; súlyos előzményeit csak az előadók stílusából s egy-egy elejtett mondatból lehetett kikövetkeztetni. A másodéves angolszakosok közt Romola ott látta egy volt osztálytársát, Kittyt – egy időben Kátyának szólították, s most Kata néven szerepelt –, és Kitty azt mondta Romolának: „Te is itt vagy? Ezek közt?”

Hát sosem fog kiveszni ez a hangsúly?

A katedrán az előadók nem tudták, kik ülnek odalenn, a padsorokban. Mind olvasták a vezércikkeket a dolgozó nép felemelkedéséről. „Non scholae, sed vitae discimus – mondta az ókori irodalomtörténet professzora, akit szakálla és dörgő hangja miatt Zeusznak becéztek –, nem az iskolának: az életnek tanulunk.” És megbocsátó pátosszal beszélt Homéroszról, aki nem mindig a valóságot ábrázolta. Schliemann óta azonban sejtjük, hogy a korabeli dolgozó nép… „Mit szólna ehhez Follinus jegyző” – súgta oda Gyula Romolának a hátsó padból. Általában nem ültek egymás mellett. A régi magyar irodalom professzora a reneszánsz és barokk költők hadi ismereteit részletezte, rendkívül vontatottan; a terem végében már nem hallották a hangját. A marxizmus előadója, alacsony, szigorú nő, Platon és Kant nézeteit cáfolta hosszasan; a pedagógia tanszékvezető docense Makarenkóról példálódzott, lelkesen és fölhevülten; a pszichológia finom megjelenésű professzora Pavlov kísérleteit idézte, majd elnézően így szólt: „Önök most megkérdezhetik: miért tanulunk lelki jelenségekről, ha egyszer tudjuk, hogy lélek nincs? De hiszen azt a szót is használjuk: rugalmas, holott, tudjuk, hogy rugalom sincs!” De rugó van, mondta a hátsó sorban valaki. Romola nem nézett hátra.

Az angol tanszék kis, szögletes termeiben két sorba ültek; jól látták egymás arcát. Összesen tizenketten voltak. A tananyag is áttekinthető volt: irodalom, vagyis a középkori angol költészet társadalomkritikai tendenciái; nyelvészet, vagyis morfológia a Ganshchina–Vasilyevskaya-féle tankönyvből; beszédgyakorlat, amelyből kiderült, hogy lehet társalogni idegen nyelven – de a társalgásból nem lesz beszélgetés. „Jules – mondták egymásnak –, Anthony, Steve, Mr. Olsavszky”, s az arcok üresen néztek vissza. Talán csak a magyar nyelvészeti szemináriumon maradtak meg a beszélgetés elemei, a szavak, a maguk romlatlan tárgyszerűségében; de ezen az órán nem foglalkoztak mondatalkotással. A szavak külön-külön betokosodtak. Romolának nem is a kocsma jutott eszébe, hanem a műhely, Váradi, amint odaszól a kovácsoknak: „Abbahagyhatjátok. Elment” A kovácsok abbahagyták. De a betokosodott szavak nem a cinkosság szellemét élesztik, csak a gyanakvásét. Romola hallotta, ahogy az egyik professzor jóval a vizsga előtt így szól: „Ezeket muszáj átengedni.” A szakérettségisek tanácstalanul kóboroltak az egyetem folyosóin.

Ekkor üzent értük dr. Szilasi Márkus.

A tanár Budán lakott, közel a Feneketlen-tóhoz. Késő ősz volt, vasárnap délelőtt, körülülték az asztalt a pamlagsarokban.

– Értelmiséginek lenni kockázat, kérem – mondta a tanár, miközben elrendezte a könyveit az asztalon. – De senki nem ismeri el a másik kockázatát. Ezért van, hogy maga, Joós, kérem, most is tűzikovács, Olsavszky, maga géplakatos, Litvai, maga fűtésszerelő, Sáfrán: festő és mázoló, Mátrai: borbély, Gábriel: esztergályos; mindnyájan meg vannak jelölve. Ne tegyenek ellene semmit: az értelmiségi lét nem örökölhető, csak választható. – Romola végig úgy érezte, dr. Szilasi Márkus hozzá beszél. – Csak egyre kérem magukat – folytatta a tanár. – Bárkivel kerüljenek a pályán szembe, maguk ne feledjék: a másik fél is kockáztat.

Egy Rembrandt-kötet feküdt előtte, a könyvhalom tetején; a tanár kinyitotta A Szent Család este című képnél. Középütt, a képen, hatalmas ragyogásban aludt a kisded, valami előtt, ami kocsikeréknek tűnt, s valami alatt, ami több volt, mint falra vetődő árnyék; a ragyogás felszívta, az álom kioltotta a balsejtelmet.

– Ő is kockáztatott – mondta a tanár, és körbevitte az ujját a képen, a málló falakon, íveken, bútorokon, amelyeket elnyelt az éjszaka. – S a környezete nem ismerte föl, hogy ez az egyetlen lehetőség. – Az ujja megállt jobboldalt, a sötét homályú, metszett ablaküvegen. Romola tudta, hogy a tanár nem Rembrandtról beszél.

Minden második vasárnap délelőtt körülülték dr. Szilasi asztalát. A kockázat után a térről beszéltek, amelyben a lehetőség megjelenik: a világról s a világ megismerhetőségéről; Kantot olvastak, Aquinói Szent Tamást, skolasztikusokat, s az albumokban Giotto-képeket, Michelangelo-vázlatokat néztek, s a reneszánsz térhasító kísérleteit; máskor Szókratész védőbeszédét olvasták, s összevetették Gorkij és Malraux humanizmusát, vagy Bach fúgaszerkezeteit figyelték; némán hallgatták, ahogy a tanár metafizikai kategóriákról beszél, vagy Bergsont olvas, az idő fogalmához nehezebb volt hozzáférni; egyszer az álmaikat kellett elmondaniuk, aztán Joyce és Virginia Woolf mondatai következtek s a preraffaeliták és Gulácsy képei – Romola elmondta, hogy álmában megkövült –; úgy jártak a Feneketlen-tóhoz, mintha Európa szívében járnának, tél vége felé Freudról vitatkoztak, az idősebb Pieter Bruegel képein szétáradó ösztönökről és a szabad akaratról, az erkölcs korlátairól; a szabadságról. Gide nevének hallatára Romola felütötte a fejét; de az action gratuite tárgyalásakor nem szólt semmit; ha neki nem tetszik, hogy az ablakon bárkit ki lehet vágni, az valószínűleg az érzelmes polgár önvédelme; az valószínűleg az évezredes puhaság. De nem: a szabadságnak ezzel a formájával a többiek sem tudtak mit kezdeni. Joós Gyula szótlanul ráncolta a homlokát, Olsavszky Géza pedig – aki egy évvel azelőtt egy József Attila-verssorra azt mondta, a költő mindig lezuhanhat a sziklafalról – úgy vélekedett: csak annak van joga a szabad bíráskodásra, aki önmaga felett is szabadon bíráskodik. „Például ha itt most kiugrom az emeletről…” – mondta Olsavszky Géza. A szobaajtó ekkor kinyílt, s a résen, mint a fenyőgallyak hajoltak be a tanár széncinkeszemű gyerekei.

– Vajon megismerhető a szabadság? – mondta Romola az utcán töprengve Joós Gyulának. A sarkon tizenkét gesztenyét vettek a toporgó gesztenyeárustól, hatfelé osztották, melegedtek egy darabig, a rostély likacsain át bebámultak a parázsba.

A félévi vizsgákon jelesre és jóra kollokváltak, Sáfrán idegösszeroppanást kapott, kimaradt az évfolyamról; Romola a legnehezebbnek a lélektanvizsgát tartotta, amelyen biokémiai kérdésekről faggatták. „Még mindig jobb, mint az éleslövészet” – mondta Olsavszky (nők abban az évben már nem vizsgáztak honvédelemből). Litvai az angol nyelvészeti tételeken háborgott: a Marr-vita volt a vizsgaanyag, Sztálin nyelvtudományi tézisei; vizsga előtt, a folyosón Mátrai elmondta, hogy találkozott Udvaros Tamással, a főiskolások szabályos tolmácsgyakorlatokat csinálnak, idegenvezetést próbálnak, tárgyalást üzletfelekkel; „s közben mi arról társalgunk: vajon a gazdasági alaphoz tartozik a nyelv? vagy a felépítményhez? Nem, elvtársak, a nyelv nem tartozik a gazdasági alaphoz…” Kínosan toporogtak a folyosón, a nyelvészet professzorának szobája előtt; a professzor – magas, vállas férfi, ősz sörényű, piros arcú; vonásait mintha fából faragták volna – kedélyes, szikrázó elme volt, mestere a beidegzésnek; „de hát mért csinálja? – kérdezte Romola –, mért kell neki még mindig… Még most is…” „Nem tudjuk – vágott közbe Joós Gyula. – Nem tudjuk. Neked kellene tudnod. Te vagy a párttag.” Romola sápadt lett, mint a fal. „Te aljas – mondta, s a gyomrára szorította a kezét. – Aljas. Akaszd föl magad. Nem érdekel a véleményed.” A többiek közelebb húzódtak hozzájuk. „Ne bántsd – mondta Olsavszky Joós Gyulának. – Mit akarsz tőle? Mindig bántod.” Romola el akart szaladni, lefogták, visszatartották. Gyula nevetett, aztán hirtelen kedvetlenül abbahagyta. A professzor ajtaja kinyílt; bement egy vizsgázó. „Language doesn’t belong to the superstructure…” A nyelv a felépítményhez sem tartozik. Mindnyájan jelesre kollokváltak.

Romola kerülte a találkozást.

Néhány héttel a félévi vizsgák után, 1954. március 17-én Budán, a Rózsadomb tövében előadást hirdettek „Petőfi, a magyarság legnagyobb költője” címmel. Romola szerette Petőfit, régen hallotta ezt a szót: „magyarság”, s felcsigázta, hogy a dátum olyan közel van március 15-éhez, a forradalom évfordulójához. Az író, aki az előadást tartotta, erőteljes jelenség volt, nem olyan keserűre tetovált, mint az a másik, aki az irodalmi kört vezette a Mozdonygyárban; ennek inkább fémszálak voltak a szeme alatt, az arcán, a ráncai helyén, még magas homloka fölött, a hajában is; az egész ember fölizzott, mikor beszélt. Zsúfolásig megtelt az iskolai méretű előadóterem, az emberek ültek, álltak, karjukon puha, zöld lódenkabát, aktatáskájukban belegyűrt svájcisapka, lábukon bakancs, tekintetük az író mozdulataival köröz a teremben, mert Petőfi végre úgy jelenik meg köztük, mint aki idegyalogolt, nem mint harci induló, nem mint lobogó, hanem poros csizmájú, nyakas, féktelen csoda, akire egy nemzet készülődött, békétlen költők, magukat marcangoló köznemesek, reformokról nem tudó parasztok, és 1822. szilveszter éjszakáján a súlyos égtől lenyomasztott tetők alatt egy ország virrasztott a készülődés lázában, míg egy alföldi parasztházban anyanyelvén: szlovákul jajongott egy vajúdó, fekete hajú, kicsi asszony, s a fiút, akire vártak, biztosan szlovákul – tótul – szólongatta, ezen az édes, hegyipatakcsörgésű nyelven, hát hogyan lett a fiú mégis a miénk, a magyar nyelvé, a magyar szellemé, mi volt itt ez a kivédhetetlen vonzerő, az író hangja ömlött, mint a kályhameleg, Romola arra gondolt, mi lehet Smíri Sándorral, olvas-e valahol, s melyik édes, melyik vonzó nyelven, a teremben ülők felugráltak, mindenki az emelvény felé tolongott, Petőfit a lélek köti ide, és nem a sár, és nem a vér, mondta az író: lelke itt született meg, és magyarnak született! Nem, nem lehetett tovább maradni, a terem kigyulladt, az utóbbi tizenöt évben itt vagy a magyarságát, vagy a lelkét tagadták meg mindenkinek, sebek szakadtak föl, az emberek tombolva ünnepelték az írót, magukat, egymást, az odaveszett, az eltűnt távollevőket s az elfojtott, a gáttépő szavakat: lelke itt született meg, és magyarnak született! Romola ott állt a tömegben és sírt.

Az írót az utcára kísérték. Ki a kezét szorongatta, ki a kabátját. Romola a keze fejével tétován a könnyeihez nyúlt, aztán óvatosan körülnézett. Joós Gyula a bejárat küszöbén állt. Őt nézte. Most nem nevetett.

A tömeg lassan elszóródott. Ketten maradtak. Romola az író után nézett, aztán vissza, Gyulára.

– Hasonlítasz rá.

– Rokonom.

Gyula belekarolt Romolába. Gyalog mentek, végig a Margit-hídon. Fénytelen, sötét este volt, csak a hídfőnél pislogtak a lámpák. A körúton egy rendőr indult utánuk. Gyula szorosabbra vonta a karját Romola karja köré.

– Bemegyünk a West Endbe?

A körút elején volt a Nyugati étterem, rajta ragadt a régi, a háború előtti név.

– A West Endbe? Kocsmába?

– Csak egy kicsit. Fölmelegedni.

A rendőr nem tágított.

A West End pultjánál megittak egy fél deci rumot. Romola megrázkódott, aztán lassan szétömlött rajta a melegség.

– Rokonod, azt mondtad?

– Csak szegről-végről. Ahogy a dunántúli uradalmakban mindenki rokona a másiknak. Láttál te már uradalmat? Akár nyomokban is?

Romola a fejét rázta. Gyula még egy adag rumot rendelt.

– El kell velem jönnöd Gógánfára. A zalai dombvidékre. A balatonfüredi platánsoron van egy fa…

– Tudom.

Gyula fizetett. Egy forint borravalót adott az italmérőnek. Az utcán ott várt a rendőr. Két saroknyit mentek. Hallgattak. Gyula átfogta Romola vállát.

– „So are you to my thoughts, as food to life…” – Gyulának vibrált a hangja. – Milyen jól jön néha az idegen nyelv, igaz?

Megálltak. A sarkon papírüzlet volt, nagy, néma kirakattal. Néhány méterre tőlük ott állt a rendőr.

– Hol láttad azt a platánfát?

Romola lehunyta a szemét.

– Együtt láttuk.

Várta a felcsattanó nevetést, aztán valami csípőset akart mondani, védekezni akart, de semmi, semmi, semmi nem jutott eszébe, „lelkem miattad örök harcban él”, hallotta a feje fölött, mintha rézsút rádőlt volna az ég, és nem mozdult, nem kapta félre a fejét, elfelejtette az utcát, az estét, a rendőrt, a fákat: megkövült, csak a vér íze maradt ott a száján.

Éjfél volt. A körúton a maradék néhány lámpa is kilobbant.

– Hazakísérlek.

Minden két lépésnél megálltak. Gyula a felsötétlő hídra nézett.

– Szereted ezt a várost?

Romola bizonytalanul ingatta a fejét.

– Jól van. Ha nem szereted, akkor most megalapítjuk. Ab urbe condita: a rómaiak mindent a Város alapításától számítottak. Ab urbe condita: beleegyezel?

Romola bólintott. Odaértek a ház elé. Gyula végighúzta az ujjait Romola haján.

– Húsz éve. A nemzet húsz éve készülődik erre a szerelemre.

– Ab urbe condita.

Romola megint behunyta a szemét. A hátuk mögül eltűnt a rendőr.

Aznap éjjel egyikük sem álmodott semmit. Egy darabig még nem is számoltak be egymásnak az álmaikról; az ébrenléttel kellett elszámolni, a külön töltött – az együtt töltött – nappalokról. Reggel Romola kinyitotta az albérleti szoba ablakát, füttyjelet hallott: „Meghalt a seriff…” Romola visszafütyült: „így szólt a kovács…” Fölkapta a kabátját, becsapta az ablakot.

– Már elmégy? – kérdezte Fábián Orsolya.

– Megyek. – Romola az ajtóból szólt vissza. – Várnak.

– Bele ne lovald magad – mondta Fábián Orsolya, de Romola már a recsegő előszobában járt, a főbérlő szitkait sem hallotta, az ajtórecsegést sem. Belelovalni? Mibe? Rohant lefelé a lépcsőn.

Minden reggel együtt mentek az egyetemre.

A csoport, az évfolyam úgy ölelte körül őket, mint valami hegyek közt talált játszótér. Ki volt borbély, ki volt szerelő, géplakatos vagy úrigyerek, egyszerre elmosódott. Meleg könyvtárak zöld fényű lámpái alatt együtt ültek. A csoportban egy jogtanácsos lánya elmondta, hogy a nappaliban van egy Mednyánszky-képük: „Gyertek föl, a szüleim ma nincsenek otthon, börtönlátogatásra mennek, az egyik Esterházy lányhoz…” A Mednyánszky-képet, a vöröslő estét egy barna parasztház fölött, délután együtt csodálták. A híres belgyógyász lányához csoportba verődve mentek, tíz-tizenkét szelet vajas kenyeret kent meg a házvezetőnő, ha éppen otthon volt, s nem a kistarcsai internáló táborba vitt élelmet a család egyik rokonának: „Most már megengedik, hogy élelmet vigyünk. Most már tudjuk, hol van.”

Hol lehet Smíri Sándor?

Az egyetemen, orosz órák előtt, Romola gyakran hallotta, hogy a szlovákszakosok szólongatják egymást: „Anyicska”, „Helenka”, mintha mindent becéznének azon az édes, hegyipatakcsörgésű nyelven. A szerbszakosok rendszerint félrehúzódtak, s énekeltek, lágy és fájdalmas dalokat; guzlica szólhat így, panaszos férfihangok mögül, a hegyek mélyén. Az újságok mostanában nem nagyon szidták a jugoszláv külpolitikát; beszélték, hogy Magyarország hamarosan tárgyalni fog a jugoszláv kormánnyal, s hogy Miroslav Krleža, a nagy horvát író könyveit nemsokára…

„Most már”, „nemsokára”, „hamarosan”. Nem kellett titokban kezet rázni, suttogni, szinte ki sem kellett mondani ezeket a szavakat: maguktól beleültek a mondatokba.

– Nemsokára egészen kitavaszodik – mondta Romola a kávéja fölött. – El kellene egyszer menni Velmédre. A házba.

– Nélkülem?

Az egyetem mellett, a belvárosi Kedves eszpresszóban bekapcsolták az esti világítást. A falikarokon ugyanazok a régimódi, sárgára égett papírernyők voltak, mint a zongorára állított porcelán lámpán, amelynek fényébe időnként belebámult a fiatal, barna hajú zongorista; soha messzebb nem nézett, soha följebb nem emelte a tekintetét.

– Nélkülem nem mehetsz. – Gyula úgy vette föl a kávéscsészét, mint aki kútból húz ki egy odaejtett tárgyat. – Ott voltam, alighogy megszülettél. Ott, a házban. Azon a napon halt meg Oláh András.

A falikar árnyéka sötét pajzsként vetült az asztalukra.

– Arra a napra csak úgy tudok gondolni, mint egy sikoltásra. Csönd van, az országúton por van, mandarinszínű naplemente, csendőrkakastoll, zászlók, s a fekete zászlók mögött az emberek azt mondják: „nem láttam”, „nem emlékszem semmire”. Akkor értettem meg, hogy mért baktatott Mozart koporsója után csak egy magányos kutya azon a képen, az apátúr lexikonában. Akkor értettem meg, hogy a születésnek és a halálnak soha nincs emberi szemtanúja.

– És Szent Verona néni?

– Szent Verona néni tudott valamit a kettő közti kapcsolatról. „Ahol halál van, ott születés van.” Szent Verona néni a maga mélyre látó paraszteszével fölállította a dolgok mérlegét. De valószínűleg halála pillanatáig ő sem látta, hogy a toronyról lezuhanó, sikoltó test lényege ugyanúgy láthatatlan, mint az anyaméhből kibukó, először felsíró gyermeké.

Romola elmosolyodott.

– Te engem nem hallottál sírni. Akkor nem hallottad a hangomat.

Gyula visszatette a csészéjét puhán az asztalra.

– Hallottalak később. Ültél az árokparton, másfél évesen, azt mondtad: „lószalt szedek. Emelenciának, ászfalat tapattani.” Aztán az asztal alatt ültél, nyakadban Emerencia néném szoknyája, lábadon papucs, fejeden konyharuha, mint egy mirtuszkoszorú: „Lomita menatton.” Látod? – Gyula átnyúlt az asztalon Romola kezéért. – Házat építesz, esküvőre mégy: ez az első emlékem rólad.

A lecsüggesztett fejű zongorista lassú latin tangókat játszott. Romola ujjai nem mozdultak Gyula kezében.

– Mit tetszenek szólni? – mondta az asztaluk mellett a pincér. – Nem gyönyörű? Gyuri elhozza ide Párizst.

Nem hallották, mit mond. Gyula a falikar árnyékába nézett.

– Házat építesz, esküvőre mégy. Belém vannak égetve azok a napok. Március tizenötödikén istentisztelet a zsidó templomban, Silberstein Éliás hangja: „Legyetek törvénytudók és engedelmesek!” Eloltogatom a templomban a villanyokat. Tizenhatodikán újsághír: Smíri Sándort felfüggesztették az állásából. Tizenhetedike, a vasárnapi misén ministrálok, a szószéken Csernok Lőrinc: „Velméd község mindig tudta, mivel tartozik a hitnek!” Március tizennyolcadikán, az iskolában Haranghy igazgató megveri a fiát: „Háromszázszor leírod, ki lesz a képviselő”, az udvarotokban nagyanyád Emerenciával pöröl, otthon apám elől el kell bújnom egy könyvvel, este az Ipartestületben a Mágnás Miská-t adják, utána bankett, apám a Mák kocsmában ül a csendőrrel, a csendőr a pohártól messzire eltartja rózsaszínű kisujját, a színészek széttörik az üvegeket, tizenkilencedikén a leszaggatott plakátok elöntik a falut, apád összetépi az újságot, Vince bátyám a piactérre készül, és másnap, március huszadikán, a képviselőválasztáson senkinek nincs tíz fillérje vízre, hiába ácsorgok ott a bádogkannával, senki sem szomjas, s a végén, a legvégén nem marad ott semmi, csak a templomtorony, és ami történt, annak megint nincs emberi szemtanúja.

A fiatalember a zongorán egy Chopin-fantáziát játszott. Romola keze megrezdült a szorításban.

– Akkor te tizenhetedikén a templomban voltál. Azon a napon neked a hitről prédikáltak.

– Március tizenhetedikén? Igen. Templomban voltam. – Gyula elkomorodott. – Azon a napon nekem a hitről prédikáltak. Azon a napon tartóztatták le Smíri Sándort. – Lassan az arcához emelte Romola kezét. – És nem hittem volna, hogy ezen a napon egyszer várost fogok alapítani.

A zongorán Liszt zenéje szólalt meg, a La Campanella. A pincér jelentőségteljesen nézett rájuk, míg Gyula fizetett. Gyula nem látta sem a pénzt, sem a pincért.

– Csak a szerelem az egy igaz tanúság, Lomita. A városalapítás most már visszafelé is érvényes. Összetalálkozhatsz a tükörképeddel, a sorsoddal – az életednek nem lesz több szemtanúja. Hallod? Hát ezért nem mehetsz többé sehova nélkülem.

Ahogy az asztalok közt összekarolva kifelé indultak a Kedves eszpresszóból, úgy érezték, a játékában teljesen elmerült zongorista is utánuk néz a porcelán lámpa ernyője mögül.

Pillantások kereszttüzében jártak. Megnézték őket az utcán, az egyetemen, a villamoson. Ha leültek valahol, Gyula elé biztos mozdulattal tett le egy csokor ibolyát a virágárus. A múzeumi teremőr az utolsó pillanatig hagyta, hogy a képek előtt ácsorogjanak; egy grafikus lerajzolta őket; egy jazz-zenekar dobosa percekig halkan ütögette fémes seprőjével a dobját, mert a szám után elfelejtettek a parkettről lemenni. Nézték őket körben a párok; s amikor az asztalukhoz ültek végre, a dobos odabiccentett nekik. „Vajon mit néznek? – mondta Romola. – Azt, hogy különbözünk?” „Nem. Azt, hogy sugárzunk.” Az angol nyelvészet professzora kiosztotta az év végi tételeket; Gyulához így szólt: „Maguk ketten, kérem, dolgozzák ki a határozott névelő használatát.” Az angol irodalom professzora – a tanszékvezető: feltűnőn angolos, elegáns, őszülő úr, még azokban az években is mellényt hordott és színes nyakkendőt – meghívta kettejüket a lakására vacsorázni; felesége a leves előtt előételt tett az asztalra. Szótlanul étkeztek; a professzor a vacsora vége felé Joyce-ról beszélt, s hogy Leopold Bloom figuráját nem úgy kell értelmezni… „Tudja – fordult a professzor Romolához –, »tief ist der Brunnen der Vergangenheit«. Nem érdemes ebből olyan nagy ügyet csinálni.” „Nem tudok németül” – mondta Romola. Alig bírták fékezni magukat, hogy ne kérjenek minden fogásból kétszer.

Állandó kísérőjük lett az éhség. Az elsejei ösztöndíjosztás után beestek az egyetemmel szembeni bisztróba, franciasalátát ettek, imbiszt, kaszinótojást; ezek a városi találmányok nem csillapították az étvágyat eléggé. A bisztróból átmentek az antikváriumba, onnét a moziba – a belvárosban már olasz filmeket is játszottak –; a hónap tizedikéig rendszerint elfogyott az ösztöndíj. Romola angolórákat adott egy diáknak s egy artistanőnek; az artistanő állatokat tartott a lakásán, a papagáj egyszer Romola fejére szállt, és azt ismételgette: „I am sorry… I am sorry…” Gyula odalenn várta Romolát esőben, sárban, az utcán.

Egy napon Emerencia csomagot küldött, két szál kolbászt, egy karéj disznósajtot, abált szalonnát, sűrű, fekete szilvalekvárt, zsírpapírban; Úristen, csapta össze a kezét Fábián Orsolya, és azonnal levelet írt: „Emerencia, nagyon szépen köszönöm Magának; hogy fogom ezt én meghálálni…” Romolának azt mondta: „Vigyél a fiúknak. Disznósajtot. Abált szalonnát. Kenyérrel. Gyulát is megkínálod?” Egy hétig Emerencia küldeményét ették.

– Látod – mondta Gyula –, nem kell fölöslegesen vágyakozni. A falu idejön. – És elmondta, hogy a tanulmányi osztályon Mák Ilka – a Karvaly – gondterhelt arccal fölkel, és elébe áll, valahányszor találkoznak, s a múltkor megkérdezte tőle, Gyulától: „Mondja, Joós elvtárs, tudja maga, ki az a lány?” „És te? – kérdezte Romola. – Mit feleltél?” „Azt, hogy csak énrám tartozik.” Kézen fogva ültek az egyetemi könyvtárban, Romola cserében elmondta, hogy a bölcsészkari párttitkár – cingár férfi, nagy ezüstfogakkal – neki valahonnét ismerősnek tűnt, s aztán rá is jött, honnét: az egykori földrajztanár volt, a velmédi Szent Imre polgári iskolából; „Sallai Imre általános iskola” – javította ki mosolyogva a párttitkár. Ennél is nagyobb meglepetés volt, mondta suttogva Romola, a párttaggyűlésen az a vörös hajú fiatalember, aki hosszasan beszélt az egyetemi ifjúság közösségi szelleméről; „és tudod, ki volt? – kérdezte Romola Gyulától. – Nem fogod eltalálni. Silberstein Éliás egyetlen életben maradt fia. Silberstein Chananja. Visszajött Izraelből. Azt mondja, itt jobban bekapcsolódhat a társadalmi építésbe.” „Érdekes. – mondta Gyula tűnődve. – A múlt héten itt az aulában egy fiatal zenetörténésszel találkoztam. Meg mertem volna esküdni, hogy Tannenbaum fakereskedő fia. Beszéltem neki a fatelepről, elmondtam neki a verset: »Tudja, mi az élet sója? Tannenbaum Pál koporsója«, emlékszel, az öreg Tannenbaum asztalos is volt, beszéltem az iskoláról, Haranghy igazgatóról, aki verte a fiát, a háborúról, a svábokról, a kitelepítésről, mindegyre a fejét rázta, mondtam, hogy az osztályban egyedül ő, Tannenbaum tudta a Décseyek összes rangját felsorolni – akkor közbevágott: »Velméd, Tannenbaum, sosem hallottam ezt a nevet. Bizonyára összetéveszt valakivel. Én a kolozsvári piaristáknál végeztem. A nevem dr. Tajthy Tibor.« Én pedig meg mertem volna esküdni…” A könyvtáros az asztalon rájuk kopogott a ceruzájával.

A tanév végén megjelent az angol tanszéken Décsey Raymond. Nem vették föl az egyetemre; bejárt mint vendéghallgató.

Az év végi vizsgákra a Gellérthegy tabáni lejtőjén készültek, csoportosan vagy csak ketten. Tizenhetedike volt, a város alapításának harmadik hófordulója; Gyula egy József Attila-kötetet ajándékozott Romolának, a belső címlapra kézzel írt Théophile Gautier-idézettel: „Az istenek is halnak, / de híre sose vész / a dalnak, / előbb lesz rongy az érc.” A d és az r betűk teste középütt tétován kettévált. Romoly mosolyogva nézte.

– Ezt mikor írtad?

– Régen. Még a háború előtt. Ezt az egy könyvet vittem magammal Passauba.

Gyula félretolta Engels Anti-Dühring-jét.

– Amikor vittek, nem nagyon lehetett olvasni. Inkább csak jó volt tudnom, hogy ott van a hátizsákomban a könyv. Hogy ott van benne az a néhány sor, ami rólam szól: „Valami forró, nyári éjszakán / gyárfüst ölelt át lomha földszagot…” Szinte láttam, ahogy az én nagy erejű, dühödt, füstszagú apám szitkozódva átöleli az én édes, tétova, földízű anyámat. Érted? Testetlenül is láttam magam előtt, ahogy megfoganok. Éreztél te már ilyesmit?

– Nem.

Gyula közelebb húzódott a fűben Romolához.

– Látom az arcodon a megdöbbenést, Lomita. Pedig csak arról van szó, hogy néha a sejtjeimben éreztem: folytatása vagyok a szüleimnek. Amikor az osztrák határon a nyilasokkal és a katonákkal egybesöpörtek, s a német őrmester ordított: „Aus der Unterkunft weggetreten marsch! marsch…!”, és ha nem jól léptünk, korbáccsal a lábunkra ütött, és ordított: „die Füsse! Immer die Füsse!”, amikor a jeges novemberi szélben összevizeltük magunkat, akkor megszólalt a sejtjeimben a füstszag és a földszag: „Te kibírod. Te túléled. Te nem vagy olyan puha értelmiségi, mint akiket Csorna mellett, a laktanyában rád bíztak.”

Romola hirtelen felült.

– Nem! Romi, nem!– Gyula megragadta Romola kezét. Aztán halkabban folytatta. – A te édesapád cigarettát adott Vince bátyámnak, egyszer, a piactéren. Vince bátyám mint keretlegény az osztrák határon viszonozta a gesztust. A te édesapád a körön belül van, nem érted?

Romola a távolba, a tabáni lejtő fái közé nézett.

– Állsz az országúton, khakiszínű levente egyenruhában, a sapka még jobban kirajzolja arisztokratikus orrodat, kemény arcéledet. Nézel bennünket, jössz utánunk. Emerencia sír, Haranghy igazgatóné kirohan a házból, az apátúr kiabál, a csendőrök szótlanok, az országúton semmi, csak a torony, csak a kovácsműhely füstje, Hoffer pékmester a menet végéről visszanéz, minket visznek, Gyula: nekem ez az első emlékem rólad.

Gyula a szabad kezével maga felé fordította Romola arcát.

– Engem is vittek – mondta, még mindig csöndesen. – Ezt kell megértened. Én is féltem, és én is fáztam. Ugyanúgy, mint a munkaszolgálatosok.

– Igen – mondta Romola, kínlódva a szorításban. – Téged is. Te is. De én voltam megjelölve.

– Mostantól – mondta Gyula, és Romola nyaki ütőerére szorította a kezét –, mostantól én is meg vagyok jelölve.

Ledőltek a fűbe. Romola két kézzel szorította Gyula ujjait a torkához. Fejük mellett, kétoldalt, zsongott, kettécsapódott a fű. – Ne – mondta Romola fuldokolva, és megállította Gyula másik kezét, amely gyöngéden elindult lefelé a vállán. – Ne. Most ne… Még ne. Ha majd… – Jól van – mondta Gyula rekedten. – Ahogy akarod. Én várok. Ha kell, éveket várok. – Nem tudták, mennyi idő telt így el. Mormogó szitkozódásra riadtak: néhány méternyire egy öreg tabáni utcaseprőnő álldogált, nézte őket, lompos volt, magányos, fogatlan, gyűlölködő. Romola megborzongott; felült, megigazította a ruháját. Gyula cigarettára gyújtott.

– Amikor Passauból megjöttem Décseyvel, nekem minden velmédi lány kellett. Akit tudtam, letepertem a Velméd környéki tanyákon, ágyban, pajtában, ha más nem volt, egy szénaboglya tövében, és a végén mindnek a fülébe súgtam: „És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága… ilyen ragály és borzalom…” Nem értették, persze, nem ismerték Baudelaire-t, egyszerű parasztlányok voltak, az egyiket elvitte a tüdőbaj, a másik nekiment a Körösnek; az újságban közlemény jelent meg: „A tanyákon szatír garázdálkodik”; a rendőrség Décseyt vagy ivócimboráit gyanúsította, és igen, én voltam Décsey ivócimborája, de azt mondtam, ha túléltem Csornát, a határszélt és Passaut, ha a háború elvette az ártatlanságomat, hát most én is elveszem a másokét, mert az, amit ártatlanságnak hittem – Vilma, ott a templomhajóban – úgysem létezik, de a lelkem mélyén, érted? tudtam, már ott, a szénaboglya tövén is tudtam, hogy kell lennie… hogy egyszer lesz valaki, aki… ne nevess: mint az oltárkép…

Romola a cigarettafüstön át lassan Gyulára nézett.

– Én nem szoktalak kinevetni.

Gyula eldobta a cigarettát. Felugrott, rátaposott, letérdelt Romola mellé.

– Igen – mondta, és hevesen végigsimított Romola vállán. – De ott volt melletted Bertalan. Ott volt az újságíró, Tarkövi. Mihajlovics Imrét legalább valamilyen ürüggyel megvertem, mikor levelet írt neked. Ide figyelj! – Gyula megint megragadta Romola állát, keményen, erőszakosan. – Ide figyelj. Én várok. Sokáig. Akármeddig, Tiszteletben tartom a valláserkölcsöt, amelyben felnőttél. De ha megtudom, hogy egy másik férfi… Ha csak egy ujjal is…

– Soha.

Romola nem bírt többet mondani.

Egyszerre bealkonyodott. A Tabánban kigyulladtak a gyér világosságú lámpák.

– Jó estét – mondta Gyula, és odabólintott a lámpáknak. – Apám minden lámpagyújtáskor így köszönt a világosságra.

Elindultak. Gyula hóna alá kapta az Anti-Dühring-et és a Család, állam, magántulajdon-t.

– Borfiú koromban én is így köszöntöttem a sötét utcán a levegőben lógó, fényes ablakokat. Jó estét. Azt mondtam a csillagos sátornak is, a zsidó templomudvarban, a születésedkor. Azt mondtam a gyertyának is, amit éjjel gyújtottam, hogy apám meg ne lásson. Pedig nem is ablak volt, nem is sátor, nem is gyertya.

– Tudom – mondta Romola. – Én voltam.

Támolyogtak a boldogságtól.

– Mákonyt itattál velem – mondta Gyula a kapu előtt. – Megitattad velem a mák levét. És ennek így kell maradnia. Másképp egymás legendái a torkunkon akadnak.

Romola ebből már nem értett semmit. Mire ágyba került, alig volt eszméleténél. Lehunyt szemhéja mögött csillagos sátrak imbolyogtak, gyertyafény, fekete zászlók, fénylő kocsmaablak, torony csikordult, oltárkép helyén forgott a malom. Csak egy pillanatra riadt fel, a lompos, tabáni utcaseprőnő szitkozódását hallotta, verejtékezve kereste a szobában a fogatlan, gyűlölködő, öreg szájat, aztán megnyugodva látta, hogy nincs ott; fejét visszafúrta a párnába, megérintette a párnát, elmosolyodott, elaludt.

Nem vette észre, hogy a másik ágyon Fábián Orsolya őt nézi, és sír.

Az 1954–55-ös tanévben Gábriel Romola megkapta a Rákosi Mátyás-ösztöndíjat. A következő tanévben az ösztöndíjat megvonták tőle.

Elámult a tisztességtől, életében először fordult elő, hogy nem a sikernek örült, hanem a pénznek; havi nyolcszáz forintot jelentett az ösztöndíj – elnyerőinek fényképét címlapján közölte A Bölcsész című egyetemi újság, mindjárt a fejléc s a mottóként szereplő Sztálin-idézet alatt: „Ahhoz, hogy építsünk, tudás kell” –; a fényképről meg lehetett feledkezni, az összegről nem: Romola a havi nyolcszáz forinttal családfenntartó lett, hiszen Fábián Orsolya havi hatszáz forintot keresett csak, nem számítva az ötvenforintos özvegyi járulékot. Romola fölhagyott a magánórákkal, búcsút mondott a diáknak, az artistának, a papagájnak, új lódenkabátot vett télire, a vaskályhába német brikettet, s mert a lélektanvizsga óta gyakran rátört a gyomorfájás, kellemetlen orvosi vizsgálatok után átiratkozott a diétás menzára, ahol pürét adtak, piskótákat, és nem volt kelkáposztaszag. Gyula éhgyomorra elszívott egy cigarettát, lenyelte az orvosnál a gumicsövet, megkapta a diétaengedélyt, így továbbra sem kellett külön ebédelniük.

Mégis: a nyári szünidőben külön voltak. Gyula a kötelező katonai szolgálatot töltötte egy pusztán; keserves-hosszú leveleket írt a vánszorgó napokról, az intézményesített butaságról s a kiképző tisztről, aki a levéltáros hallgatókról azt hitte, postások. A táborból Gyula egyenesen a Balatonfelvidékre ment, vállalati rakodómunkásnak, Romola ezalatt sporttolmács volt a fővárosban, az ifjúsági világbajnokságon; másnaponként írtak egymásnak képeslapokat, Gyula néha naponta kettőt írt. „Itt ülök a sziklafal végén, a kereszt alatt; meredek szélén – tudod – sokat olvasgattam valaha. Odalenn vízimalom van, hallom a hangját… Budapestről semmi hang nem hallatszik idáig: nem tudom, miért.” „Reggeltől estig rohangálok a fiúkkal, az ifjúsági mezőny is nagyon erős… Ha végigsétálsz a balatonfüredi platánsoron, és keresel valakit, csak a fejedet kell oldalra fordítanod.” „Óh, Tihannak rijjadó leánya!… Itt a vendéglő teraszán egy kisfiú járkál, és egy forintért elmeséli a balatoni kecskeköröm történetét. Élt egy gyönyörűszép pásztorlány, aki aranygyapjas kecskéket legeltetett Tihany ősi sziklái között. Egyszer a tó királya megjelent a lány előtt, és kérte, hogy beteg fiának adjon tejet. A lány megtagadta az ősz király kérését, s a király ezért arra büntette, hogy örök időkre, mindig felelnie kell a hozzája szólóknak. Vajon letelt-e a leány büntetése – mert már nem felel a hozzája szólóknak a visszhang… Üdvözlöm a futballistákat és fenem a kést.” És utóiratnak, figyelmeztetésül: „Madonna mia.” Gyula telivéste R és Gy betűkkel a tóparti platánok vaskos törzseit.

– Láttad Tagore fáját? – kérdezte Romola, mikor végre megkezdődött a tanév.

– Láttam. Tagore abban az évben ültette a fát, amikor születtem: 1926-ban. Alatta márványba vésett vers: az indiai költő hálája a magyar gyógyvizekért. A fát különben te is láttad. Azt mondod, ott voltál. Velem. Nem a futballistákkal.

Romola valami idegen indulatot látott végigrándulni Gyula arcizmain.

Az egyetemen nem úgy kísérték figyelemmel a magyar futballisták sikersorozatát, mint az országban másutt. Az ifjúsági mérkőzéseknek is megvolt a maguk közönsége, de a nagy válogatottnak minden mozdulata országos üggyé nőtt. Az emberek végigtombolták a rádiók mellett az angol, a nyugat-német, a brazil, az uruguayi válogatott fölötti győzelmet, s aztán is, mind a többit, nem szegte kedvüket a szovjet–magyar mérkőzés döntetlen eredménye sem; de mikor a nyugat-német–magyar visszavágón a bíró a negyvenedik percben les címén nem adta meg az egyenlítő magyar gólt, s az aranycsapat kikapott, és Magyarország elesett a világbajnokságtól, s a Szabad Nép egyenként megbírálta a játékosokat – az emberek sírtak az utcán, sokan széttörték a rádiójukat, keresztül-kasul szirénáztak a mentők, s a kocsmákhoz rendőröket kellett kivezényelni. A tömeg, gondolta Romola, a tömeg. És ahogy egy későbbi tanulmány megírta, hiába győzött év végéig az aranycsapat az esztendő tizennégy mérkőzéséből összesen tizenkettőn, az alkalom, hogy a kicsi ország végre valahol megmutassa – az alkalom örökre elveszett, a sajtó hiába csitította a közvéleményt, a viták, a torzsalkodások, a verekedések gyújtópontjában mindig ott volt a vereség pillanata, mindig ott volt a mondat, hogy a bíró nem adta meg a gólt!, pedig nem is volt les! A fiatalabbak bíró helyett játékvezetőt mondtak.

Az egyetemisták azonban nem a gólokat nézték, hanem azt, hogy a futballcsapat – utazik. A futballisták narancsfát, Alhambrát, Loch Lomondot látnak – tengert látnak –, az idegennyelv-szakosok meg csak balladákat olvasnak, és énekelnek róla. A futball előtt megnyílik a határ; a szürkeagy előtt nem. „Desztillált idegenlégió” – mondta az angol tanszék folyosóján száját biggyesztve Litvai, s mikor az angol irodalom professzora kelet-berlini útjáról élménybeszámolót tartott, s kérte a hallgatók hozzászólását, a padsorokból az egyetlen felszólalás ez volt: „Hogyan kaphatnánk mi is útlevelet!”

Egy olasz szakos lány, hogy legalább lélekben felnyissa a határzárat, kitalálta, hogy „Shakespeare olasz témái”-ból írja a disszertációját. Így – külön dékáni engedéllyel – két nyugati nyelvet tanulhatott, s hetenként háromszor ragyogó arccal ült be az angol tanszék óráira. A többiek az orosz mellett kötelező érvénnyel a finn nyelvet tanulták, amely bonyolult szótöveivel és fokváltakozásaival alkalmasnak látszott a gyönyörködtetésre, de a társalgásra nem. S még gyönyörködtetni sem tudott senkit egy másik főtárgy, a magyar felvilágosodás irodalma, amelynek minduntalan eszmei-történeti hátterét vázolta föl a szavakat összekenő, motyogó professzor; az eszmék szépségéről, a velük beáramló tudós, földszagú szabadságról, az édes rokokó verselésről nem volt egy szava sem. Romola és Gyula s a társaik el-elmaradoztak az órákról; a szemináriumokra és a vizsgákra két reverendás kispap-hallgató jegyzeteiből készültek, vagy többnyire csak abból, amit vasárnapi óráin dr. Szilasi Márkus magyarázott. S néha zavarba hozták a szemináriumvezetőt.

Mikor például a marxista szeminárium vezetője – alacsony, szigorú nő – a szubjektív idealisták tételeit cáfolta, megjegyezve, hogy mégis ők azok – a szubjektivisták és az idealisták –, akik mint evidenciát ismerik el minden rossz forrását, a magántulajdont, Olsavszky felnyújtotta a kezét: „Tanár elvtársnő, kérem, a magántulajdon szubsztanciális vagy akcidentális jelenség?” A szemináriumvezető krákogott. „Ugyan, Olsavszky elvtárs – szólt közbe Joós Gyula –, ezek merőben szellemtörténeti szempontok.” „Geistesgeschichte” – bólogatott Mátrai. Litvai az asztal fölött széttárta a kezét. „Kikérem magamnak – tagolta szónokiasan. – Az evidenciákról már Husserl megmondta…” „Nem Husserl – torkolta le Joós Gyula. – Nem Husserl mondta, kérlek, hanem Chestov.” Romola a zsebkendőjét harapdálta, míg csak vége nem lett az órának.

Október végén – nem sokkal azután, hogy Romola betöltötte a huszonegyet s Gyula a huszonnyolcat – a miniszterelnök, Nagy Imre beszédét vitatták meg a szemináriumon s a párttagok a taggyűlésen. A miniszterelnök kerek, szemüveges arca attól fogva tűnt fel a sajtóbeli fényképeken, rendszerint Rákosi Mátyás arcképe mellett, hogy az előző év nyarán meghirdették az új kormányprogramot, melynek során elhangzott a „törvényesség” kifejezés is. A jelenlegi beszéd az előző évinél is jobban elítélte a túlzott ütemű iparosítást, a mezőgazdaság elsietett kollektivizálását, a tévhitet, hogy „a középparaszt kulákosodik”, elítélte az életszínvonal csökkenését; stílusát tekintve nemigen különbözött az addigi beszédektől („Lehet-e a paraszti életszínvonalat csökkenteni…? Nem lehet!” „Helyes-e…? …Teljesen helytelen”), ám tartalmának indulati erejével nem kis megdöbbenést okozott; Gyula azonnal a mozdonygyári verset idézte: „Kapaszkodj nyugodtan az életszínvonalba”; Romola viszont inkább erre a mondatra figyelt: „…kihozzuk a börtönökből ártatlanul elítélt elvtársainkat… Aki nem bűnös, annak szabadlábra kell kerülni!” Istenem! Smíri Sándor!

Az izgalom mint a búvópatak fúródott végig az őszi napokon. A párás levegőben hírek keltek, a bölcsészkar folyosóin csoportba bújtak az egyetemisták. A tanszéken körbeadták az újságot – régen nem tartott Szabad Nép-félórát senki –, s az újságban cikkek jelentek meg Rimbaud-ról, Thomas Mannról, Anatole France-ról, Krúdyról, Dosztojevszkijről. Valaki bírálta az úgynevezett sematikus magyar filmeket, s példaként a „Kovácsné”, a „Kata nem jár szemináriumra” és „A munka: dicsőség” című filmeket említette. „A mozdonyszereldei tömegjelenet nyílt vallomás arról, hogy a film készítőinek fogalmuk sincs róla, mi az a tömeg” – mondta a cikkíró. Az újjáalakuló Hazafias Népfront felhívásában így fordult a néphez: „Magyar hazafiak!” Közeledett a tél, s most mintha nem lett volna elég gesztenyeárus az utcákon; nem volt hol melegedni. Az egyetemisták könyvtárakban és eszpresszókban gyülekeztek; itt is, ott is fejek hajoltak össze. Décsey Raymond, aki bejárt az angolórákra, s éjszakánként a Mozdonygyárban volt kazánfűtő, elmondta, hogy a gyár – amely hosszabb lemaradás után ismét élüzem lett – Nagy Imre miniszterelnököt jelölte a közelgő választásokra tanácstagnak; szavazni pedig majd úgy kell, hogy az egyetlen nevet tartalmazó szavazócédulát összehajtjuk, és bedobjuk az urnába: na és – mondta Décsey Raymond –, mi a különbség egy csók között?!

„Egy csók és más semmi” – játszotta a zenekar szilveszter éjjelén a Béke-szálló kupolatermében (ez a szálló volt a hírhedt Britannia valamikor, tizenkilencben Prónay terroristái működtek itt); manapság idejárt mindenki, aki a szolid szórakozást kedvelte, s kicsit több pénze volt annál, hogysem fél deci rum mellett éjszakázzon a körút túlfelén, a West Endben; „Egy csók és más semmi”, játszotta áradón a zenekar – népünk szórakozásra vágyik, írta néhány hete az újság, nem kell a tangót, a foxtrottot kozmopolita szennyként kezelni –, Romola a parketten tangózott Gyulával, a zenekar bármit játszott, mindig tangóztak, ezekben a lassú mozdulatokban érzékelték a legjobban egymást; „az első szilveszter – tűnődött Romola. – Vajon hányat fogunk megérni?” Éjfélkor pezsgőt ittak, egy pillanatra sötét lett, Gyula az ujjaival körülrajzolta Romola haját, szemöldökét, orrát, állcsontját, „sok szilvesztert – mondta –, még sok új évet”. Hajnalig szótlanul táncoltak, s ugyanabban a lelassult ritmusban mentek végig a körúton, aztán a kapu előtt – a lámpavas mellől egy részeg utcalány nézte őket – Gyula csendesen azt mondta: „Én akkor is szeretni foglak, ha az orrod meg az állad összeér.”

Romola mindig számolt a halállal, de arra, hogy valami bevégződhet, akkor gondolt először, mikor közelebbről megismerte Shakespeare-t. Két féléven át hallgattak Shakespeare-t a tanszéken, s a drámák bibliapapíron, mikroszkopikus méretű betűkkel nyomott szövege csak felfokozta a közeli ismeretség érzését. Az angol irodalom professzora először természetesen a drámák eszmei-politikai hátterét vázolta föl – az Othelló-ból a faji diszkriminációt, A velencei kalmár-ból a korai kapitalista fejlődés konfliktusát a feudális típusú üzleti szellemmel s a Hamlet-ből és a Macbeth-ből azt, hogy a királyi hatalom korrumpál –, csak azután tért rá a művek szerkezetére, alakjaira, indulati anyagára, olykor a szóképekre. Romola hosszú délutánokat töltött Gyulával a könyvtárban, a zöld fényű lámpák alá odaszorítva Arany János és Kosztolányi fordításait – annak idején dr. Szilasi Márkus részletekben összevetette Hamlet monológjának magyar változatát az eredetivel –, s a szövegből kiviláglott, és a magyar költők pontosan közvetítették, hogy a felvonás végi halottaknál, a játékon belüli játék esendőségénél többet mondanak az elmúlásról a szavak, s a kriptaszag nem a frissen ásott sírból, nem a kiguruló koponyából, nem a nyitott kriptákból árad, hanem abból, hogy „this too, too solid flesh: e nagyon, nagyon merő hús”. Mert Hamlet Opheliának, Lorenzo Jessicának, Rómeó Júliának mindig azt akarja mondani: „Akkor is szeretni foglak, ha az orrod meg az állad összeér.” Mindig a felmérhetetlent. És Romola a könyvtári asztal alatt Gyula kezéhez ért, és megborzongott. Hová olvadhat, s elolvadhat ez a nagyon, nagyon merő hús? Ez a kézszorítás? Minden?! A félévi vizsgán Romola angol irodalomból a Shakespeare negatív hősei című tételt húzta, s a professzor kérdésére: „What about motiveless malignity – mit gondol, van-e indokolatlan rosszaság” – azt felelte: „Csak az indokolatlan, ami végtelen. A hatalomvágy véges.” „Úgy gondolja?” – kérdezte vissza a professzor, és finoman elmosolyodott.

A félévi vizsgák idején terjedt el az egyetemen Silberstein Chananja botrányának híre: mikor a pártcsoportok a második – az 1935-ös – Rákosi-per huszadik évfordulóját méltatták, Silberstein állítólag követelte, hogy más régi kommunista vezetőkről, köztük Kun Béláról is emlékezzenek meg. Felszólalásának „minősíthetetlen hangja” miatt a taggyűlésen nyilvános megrovásban részesítették; az újságíró tanszék egyik előadójában, aki a megrovást felolvasta, Romola fölismerte a tagbaszakadt férfit, aki Smíri Sándor mozdonygyári tárgyalásán elnökölt. Silberstein lehajtott fejjel hallgatta végig a megrovást; vörös hajfürtjei alatt lángoltak a szeplők.

Március elején Rákosi Mátyás bejelentette, hogy a pártban jobboldali elhajlás tapasztalható, eluralkodtak az antimarxista nézetek; képviselőik tagadják a nehézipar fontosságát, szétzúznák a szövetkezeti mozgalmat s ezzel a kulákságnak kedveznének, nem hisznek az életszínvonal emelkedésében, s általában: „Nagy Imre elvtárs jobboldali vonalának egyik alapvető vonása abban mutatkozott meg, hogy tagadta és lebecsülte a párt által elért nagyszerű győzelmeket.” Bírálatát Rákosi Mátyás saját születésnapján mondta el. Az ártatlanul elítéltekről a beszédben nem esett szó. Néhány héttel később, az ország felszabadulásának évfordulóján Rákosi Mátyás ismét beszédet mondott; leszögezte, hogy „a párt szilárd, biztos kézzel vezeti a szocialista építést”. Mindkét beszédet megvitatták az egyetemi szemináriumon s a taggyűlésen – Joós Gyula Olsavszkyval és Litvaival a pad alatt kijegyzetelte a beszéd elvont főneveit: „erő”, „hatalom”, „biztonság”, „fölény”, de a legtöbbször ez fordult elő: „szilárdság.” Nagy Imre miniszterelnököt – akinek szívtrombózisáról már korábban hírt adott a sajtó – leváltották; az új miniszterelnök nagy méretű arcképe a Szabad Népnek abban a számában jelent meg, amelyben hátul, a bűnügyi- és sporthírek között, viszonylag rövid híradás jelezte: meghalt Albert Einstein. „A mai órán – mondta a következő vasárnapon dr. Szilasi Márkus – a relativitással fogunk foglalkozni.”

A város alapításának évfordulóját Romola és Gyula nem ünnepelte meg. Nem volt pénzük. Beültek a Kedves eszpresszóba, hogy megigyanak egy szimpla kávét; a pincér duplát hozott; „szimplát kértem – mondta Gyula. – Ezt vigye vissza.” A pincér akkorát fordult a könyökével, hogy a kávé a tálcára löttyent. Egy perc múlva visszajött ugyanazokkal a poharakkal, a poharak alján ujjnyi fekete lé volt. Gyula arcbőrén megint megjelent az a feszítő, idegen indulat. Szó nem jött ki a száján. Letette a pénzt. Nem nyúlt a kávéhoz.

Az ételből is csak annyit evett, amennyit megenged az illem, mikor Fábián Orsolya egyik vasárnap ebédre hívta, az albérletbe. Romola ételhordóban hozta el a diétás menzáról a vasárnapi menüt – pürét, húst, piskótát –, kiegészítették a petróleumfőzőn főtt zöldséglevessel, ez volt az ebéd.

– Vegyen még, Gyula – mondta Fábián Orsolya az asztalnál. – Tessék. Lakjon jól levessel, a többi nem sokat ér.

Gyula odébbtolta a tányérját, s vett még két kanállal a fazékból.

– Köszönöm, asszonyom.

Mereven ültek. Gyula elhelyezte a könyökét a szegletes szék karfáján.

– Kér vizet? – kérdezte Fábián Orsolya. – Nálunk más ital nincsen.

– Nem szoktam inni – mondta Gyula, és hátradőlt a székben. – Ez a bútor nekem valahonnét ismerős.

– Az édesanyámé volt – bólintott Fábián Orsolya. – Maga biztosan akkor látta, mikor átjött Emerenciához.

– Lehetséges.

– Az ebédlőbútor is megvan. A décsei Barkó család vette át megőrzésre. Ott van a legidősebb Barkó fiúnál.

Gyula meghökkent.

– Mért nem hozzák el tőle?

– Ugyan. Egy ávós őrnagytól? – Fábián Orsolya leszedte az asztalt. – Egészségére. Remélem, jóllakott.

Gyula engedelmet kért, elszívott egy cigarettát, s távozóban fölírta a legidősebb Barkó fiú címét.

– Köszönöm az ebédet. Kezét csókolom, asszonyom.

Romola lekísérte Gyulát a kapuig. Az utcán rámosolygott, arcon csókolta, fellélegzett.

Gyula fölnézett a kapu fölé, az ablakra.

– Anyád még mindig szép – mondta. – Még mindig nagyon szép.

Nem mosolygott vissza Romolára.

Az albérleti szobáéval szomszédos ablak résnyire kinyílt, a résben megjelent a főbérlő. Romola visszament. Útközben a Csokonai-versből lett édes rokokó dalt dúdolta, amelyet nemrég hallott a moziban: „A hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt…”

– Azt hiszed, az élet csak versekből áll – mondta a mosogatótál mellől Fábián Orsolya. – Mit szólnál, ha valakit el kellene látnod? Ha a gusztusa szerint kellene főznöd?

Romola a kezébe vette a törölgető ruhát, és az anyjára nézett. Fábián Orsolya homloka fölött félig megőszült az aranybarna fürt. De még mindig szép volt, még mindig nagyon szép.

A décsei Barkó őrnagy villája Budán volt, a Rózsadomb nyugati lejtőjén. A tenyeres-talpas őrnagyné a kertben, az árvácskák körül foglalatoskodott; a látogatók közeledtére fölegyenesedett, nem engedte be őket. Megálltak a kerítésnél, Gyula elmondta, mi járatban vannak; Romola megpróbált barátságosan nézni az őrnagyné mellett reszkető lábbal cövekelő farkaskutyára.

– Miféle bútor? – mondta az őrnagyné, és szűkre húzta a szemét. – Nem tudok semmiről. Nincs itthon a férjem, én pedig nem diszponálok.

Gyula megfogta a kerítés egyik vasrúdját.

– Föl tudná hívni az őrnagy elvtársat telefonon?

Az őrnagyné bement a villába, kisvártatva visszajött.

– Írás van?

– Ez a levél – mondta bátortalanul Romola. – A décsei Barkó család elismeri, hogy megőrzésre átvette…

– Nem levél kell. Pecsétes írás. Közjegyzőileg hitelesített, pecsétes írás.

– De elvtársnő – könyörgött Romola. – A tény az, hogy a mi ebédlőbútorunkat…

– Megmondtam – vágott közbe az őrnagyné, és fölvette a locsolókannát. – Írás nélkül nem tárgyalok. Viszontlátásra.

A farkaskutya morogni kezdett.

– Hallgass, Cézár – mondta az őrnagyné, és háttal fordult a kerítésnek.

– A keserves úristenedet – mondta a lejtőn lefelé menet Gyula, és kiejtette a kezéből a gyufát. – Az anyátok keserves úristenit! Várjatok csak. Várjál csak. Adod te még lejjebb. Egy évet nem adok, hogy…

– Gyula! Kérlek! Meghallják!

Romola rápréselte a fejét a férfizakó vállára. Gyula nem szorította magához.

A Rózsadomb tövében, mielőtt elváltak, Romola kettétört egy összehajtogatott lekváros kenyeret, felét Gyulának adta. Gyula a zsebébe tette a kenyeret. Emerencia abban az évben nem küldött mást, csak szilvalekvárt.

Az év végi vizsgák után már csak a vonaton találkoztak. Gyula idegeiben a kiképzés, Romola a gyerekzsivaj emlékével. A két helység – a katonai tábor és a gyerektábor – eléggé közel volt egymáshoz, a Balatonfelvidéken, de a posta itt sem járt gyorsabban, Gyula nem kapott kimenőt, Romolának pedig úgy tűnt, hogy szünet nélkül gyerekeket sétáltat a tóparton, a mólón, a fehér bohócsipkás hullámok között (a fényben, mit a tóba csorgatott a nyár), míg a gyerekek kétoldalt a köpenyét húzgálják: „Romola néni, mit csináljunk? Romola néni, mit játsszunk?” És bár az egyetemi pedagógiaórákon volt szó elsődleges bevésésről, tudatosításról és makarenkói pofonról – hogy a gyűlésező-túlórázó szülők árnyékaként felnövő munkásgyerek mit játsszon, és fantázia híján miből játsszon, arra nézve nem adtak eligazítást. Romola úgy esett le a vonaton a fapados ülésre, mint aki büntetőtáborból szabadul.

Gógánfára mentek látogatóba, Gyula családjához.

A hajnali verőfény, a dunántúli dombvidék hullámzása, a vonatzakatolással áttört fülkezsongás lassan elmosta az egyenruhát, a köpenyt, a főváros szabályokba rongált hétköznapjait és ünnepnapjait. „Majd meglátod, Gógánfa milyen fehér – mondta Gyula. – Majd meglátod a házak ritmusát, a boltíves tornácokat. Még a napfölkelte is más, mint az Alföldön.” Apa is ezt mondta, gondolta Romola, és Zalakálló jutott eszébe, Gábriel Zsigmond fehér tornácos háza, s hogy egyszer gyerekkorában, azon a tornácon valami különöset mondott neki a nagyanyja: azt, hogy ne tegezze. „Miért? – kérdezte az akkor ötéves Romola. – Hiszen a Jóistent is tegezem.” „Mi magázzuk Édest – mondta Gyula eltűnődve. – Édes mindig egy kicsit messze van, pedig tud mindent. Tegnap elküldte a vonatjegyem árát a laktanyába. Húszfilléresekből rakta össze: a fillérezésre még az apám mellett szokott rá.” „Apád mellett? Miért?” „Hogyha nekem valamire pénz kell, ne szóljon érte, ne üssön meg, ne dobálja ki a könyveimet. Ne kezdje szidni a szentháromságot, a papokat-kuruzslókat-újságírókat. Ne állítsa elém példaként a legidősebb bátyámat, aki futballkapus volt. Hiszen tudod. Gyűlölöm a futballt, mióta bekerült a családi legendáriumba.” Romola arca megrándult. „Lomita, nem akartalak bántani. Tőlem az a futballkapus épp olyan távol van, mint a bíró, aki kiállította. A Gábriel család ötszázéves, a Joós család valószínűleg még régebbi. A Fábiánok Erdélyből jöttek, a Homokok a Felvidékről. Fábián Péter nagyapjánál megszállt Kossuth Lajos; ki tudja, talán ugyanarra menekült Hornok György Hannover huszár. S lehet, hogy Joós Jutka, a híres boszorkány is megjósolta volna, amit a győri médium az orsolyita zárdáról, vagy Kaminsky Ezra décsei csodarabbi egy amulettből. Lomita, nekünk most már közös a legendáriumunk.” „Akkor – mondta Romola, és Gyulára nézett – hozzám az a futballkapus épp olyan közel van, mint a bíró, aki kiállította.” Gyula a karjával majd összeroppantotta Romola vállát. Mélyen benn jártak a nyugat-dunántúli dombvidékben. „Egyszer, régen – mondta Romola, és kinézett az ablakon – apa bűnügyi riportra ment a kórházba, s a boncteremből hiányzott az egyik segédorvos. A kórboncnok kérésére apa fölhúzta a gumikesztyűt, és adogatta a műszereket: a Gábrielek nem féltek a vértől. Az idegen vértől. Néhány héttel később anyának fogat húztak, s anya a fogótól kicsit följajdult. Rögtön utána zuhanást hallottak. Apa elájult a váróteremben.” Odakinn magasan állt a kora déli nap. Gyula ujjai a vékony batisztblúzon át beleégtek Romola vállába. „Rég volt – mondta Gyula, s a szavak mintha onnét pattogtak volna, az ablaküvegről. – Rég volt. Feltámasztjuk. Olyan apa leszek, mint Gábriel Győző.” A fülkéből az utolsó utas is leszállt. „Édes mit szól majd hozzám?” – kérdezte halkan Romola. „Örülni fog. Megmondom neki, hogy Joós Jutka után hoztam a házba egy boszorkányt.” Romola feje lecsuklott; a párás, déli hőségben az arcukon összefolyt a verejték. „Gógánfa” – mondta a fülkébe benyitó kalauz. Gyula leemelte Romolát vonatról.

Gógánfa vasútállomásától nyílegyenesen vezetett befele az országút; a csöppnyi falu főutcája nem is utca volt, hanem fasor, jegenyéi mögött mélyen benn fehérlettek a házak. Gyula megmutatta Romolának, merre volt az egykori uradalom – a friss deszkából ácsolt kapu mögött most a szövetkezet tehenei bőgtek –, hol füstölt az urasági kovácsműhely, s hol volt a futballpálya, ahol a Gógánfai Hét Vezér Sportkör játszotta végig a Zala Kupa spártai mérkőzéseit. A pálya most libalegelő; a Gógánfai Vörös Csillag Sportkörnek salakpályát épített a falu túlsó szélén a községi tanács. „Adjon Isten, öcsém – köszönt rá Gyulára valaki a túloldalról. – Adjon Isten. – Szabadság.” „Fogadj Isten. Jó napot” – mondta Gyula. A Joós család háza, akárcsak Velméden, itt is a templom közelében volt; de itt nem idelátszott, hanem idenézett a templom, s nem sárgára festették, mint az Alföldön, csak fehérre, s a tornya kicsi volt és karcsú; első látásra alpesi protestáns templomnak hitte volna, aki nem pillantja meg a tetején rögtön a keresztet, s a templomudvar szépen nyírt bukszusbokrainak is volt valami árkádiai ligethangulatuk – egyáltalán, az áhítatból itt hiányzott egyik beépített alkotóeleme: a szigor. A Dunántúl, gondolta Romola, a híres pannon derű – itt kellene megöregedni.

Benyitottak a házba; a boltíves tornác mögött, az udvaron már várta őket az apró termetű öregasszony, ráncos almaarcát a fia vállához szorította, körülcsapta Gyulát a két fonnyadt karjával, és csak annyit mondott: „Kisfiam.” Aztán Romolához is odament, magához húzta, megölelte; s a szemével rámosolygott.

– Kezét csókolom, Édes – mondta lefelé nézve Romola. Nem ismerte föl az apró termetű öregasszonyt, villanásnyi emléke volt csupán róla, 1944-ből, az országútról, ahogy a menetnek oldalt, a kovácsműhely ajtajában áll, és a fiát figyeli.

Odabenn a ház olyan volt, mint az alföldi házak; a konyhából kamra és két szoba nyílt; csak az ablakok voltak tágasabbak. Leültek a konyhában, az öregasszony háromlábú kisszéket húzott maga alá; a tűzhelyen széles lábosban fortyogott valami.

– Az uram halála óta itt élek a nagyfiamnál – mondta az öregasszony.

– Szép ház – bólintott Romola.

Az ajtó fölött, a cifra falióra alján időnként vízpárásan meg-meglendült a súly.

– Emerencia nénémről mi hír van? – kérdezte Gyula.

Az öregasszony előregörnyedt.

– Emerencia jól van – mondta. – Vince a Betonútépítő Vállalatnál dolgozik. Mióta hazajött, sokat fája gyomra. Romika, maga emlékszik Vincére?

– Persze hogy emlékszem – mondta Romola, és elpirult. – Tessék engem tegezni.

Megérkezett Gyula bátyja, ifjabb Joós Árpád s a felesége, megropogtatták Gyulát, bemutatkoztak Romolának, aztán asztalhoz ültek, benyitott egy szomszéd, mákostésztát hozott, egy másik szomszéd kávét, az asztal közepén zsírosan piroslott a lábosnyi paprikás lé, benne birkapörkölt, Romola a fejét kapkodta, hol bemutatkozott a vendégeknek, hol visszaült és rágcsált, megpróbált fesztelenül és feltűnés nélkül enni, meregetett a kanalával, a szájában ide-oda tologatta a rágós birkahúst, ivott rá valamennyit az elébe tett savanykás ízű borból, de a hideg faggyúíz a fogai közt s a szag az orrcimpáiban egyre nőtt, „meg kell enni – gondolta –, ha belepusztulok is, meg kell enni”, valaki még rakott a tányérjára, a görbe kanál alatt ott púposodott a faggyú, „meghalok”, gondolta Romola, és Szabó Dezső könyve jutott eszébe, Az elsodort falu, az író fröcskölése azokra, „akik a hasukkal magyarok” – hát nem tudta az író, hogy magyarodhat a szív, a bőr, a lélek, alkalmazkodhat az ész, a tüdő, a szellem, de éppen a has, a has mond igent a legnehezebben, vagy soha, sehogy, a vendégek zsivajogva adomáztak, Romola úgy érezte, lefordul a székről, Gyula észrevétlenül elrántotta előle a tányérját, s helyébe odatolta a magáét, üresen. Romola mélyeket lélegzett; levette a kezét a gyomráról.

Délután megnézték a falu látnivalóit, az iskolát, a postát, a kultúrházat, a templomot (csak közelről tűnt fel, hogy a kapu mellett hámlik a templomfal), belátogattak egy-két szomszédhoz, mindenütt ittak egy pohárral a savanykás ízű borból, s alkonyatkor, a dombok közt, bementek a szövetkezet pincéjébe, ahol hordóból mérte ugyanazt a bort az öreg csősz. „Mit mondott az öreg Kiss? Hogy egy kicsit igyunk is! – mondta Gyula bátyja, ifjabb Joós Árpád. – Egészségére, sógorasszony!” Romola odakoccintotta a poharát. „Hát aztán, öcsém – fordult az öreg csősz Gyulához –, templomi esküvő lesz-e? Mert most már azt mondják, lehet!” „Nem lesz – mondta Gyula. – Nem szeretem a papokat.” „Apai örökség – mondta az öreg csősz; az asszonyok nevettek, valaki elcsúszott, nekiesett a hordónak, a dohos pincebolt alatt meglódult a villanykörte. – Pedig ilyen menyecskét az oltár elé kell vinni – mondta a csősz, erőltetve a hangját az általános zűrzavarban. – Vagy tán… csak nem azt akarod mondani, hogy… – Gyula egy hajtásra kiitta a poharát. – Jól van, öcsém – mondta a csősz, tettetett suttogással, de azért úgy, hogy mindenki hallja –, értem én ezt. Meg akarsz gazdagodni, igazad van. Aztán – mondta, és teleeresztve a lopóból a poharakat, odaütötte a magáét a Gyuláéhoz –, ha megnősültél, ne felejtsd el, bontsd ki majd a téglát, nézd meg, van-e pénz a falban.”

A pincéből kifelé menet, az erős levegőn Romola megszédült. „Gyere – mondta neki Gyula sógornője, Katinka, és kedvesen belékarolt –, majd támogatlak, te nem vagy szokva az ilyesmihez.”

Éjszakára minden elcsöndesedett, a villanyokat eloltották. A házbeliek összehúzódtak; Romola külön szobában, Gyula a szomszédban aludt.

– Már elmégy? – mondta a reggeli után az öregasszony Gyulának, mikor meglátta az odakészített aktatáskát. – Ilyen hamar? Azt hittem, estig maradsz.

– Dolgunk van – mondta Gyula. – Kezdődik az egyetem. Isten vele, Édes.

Az apró öregasszony szótlanul átölelte Gyulát, utána Romolát is.

– Kezét csókolom – mondta Romola.

– Aztán írjatok – mondta ifjabb Joós Árpád a kapuban.

– Gyertek máskor is – intett utánuk Katinka.

Hazafelé a vonaton Romola végig a folyosón állt, kihajolt az ablakon, lobogott a haja a szélben.

– Vigyázz, kiesel – mondta Gyula, aki a folyosón cigarettázott. – Vigyázz. Az élet nem csupa jambus.

Romola csak sokára válaszolt.

– Nem baj – mondta. – Semmi baj. Már csak két év.

Nem néztek egymásra.

A tanév elején azonnal kiderült, hogy Romolától megvonták a Rákosi Mátyás-ösztöndíjat. A jelesrendű munkástanulók ösztöndíja ötszáznegyven forint volt; a kétszázhatvan forintos veszteség Romolát érzékenyen érintette, angolórákat vállalt, megint két diákot s mellettük egy hajnali tanfolyamot segédmunkásból lett külkereskedelmi osztályvezetőknek, akik magyarul sem tudták, mi az ige, a névmás, a jelen idő.

Romola megpróbált utánajárni, miért vonták meg tőle az ösztöndíjat. A Szabad Nép vezércikket közölt az egyetemeken az előző évi jobboldali elhajlások nyomán kialakult ellenséges nézetekről, s arról, hogy e nézetek hirdetői szerint az oktatásban nincs szükség marxizmusra, mert az csak gátolja a szakmai fejlődést. A vezércikk fölhívta a figyelmet az egyetemeken tapasztalható kozmopolitizmusra és nacionalizmusra. Néhány nap múlva a bölcsészkar egyik magyar irodalom professzora írt cikket a Szabad Népbe arról, hogy Rákosi szerint az új értelmiségnek „tízmillió ember közösségébe kell eresztenie gyökereit”, s hogy mikor ő – a professzor – Párizsban a Sorbonne-ra járt… és mikor az École Normale Supérieure-re járt… A keserves életbe, mi mért nem utazhatunk? mi mért nem járhatunk az École Normale Supérieure-re, morogta Litvai, miféle értelmiség az, amelyik gyökeret ereszt, nem alulról jön a gyökér? amit felülről eresztenek, néha léggyökér csak! Az idegen nyelvi tanszékek hallgatói egymás után szökdöstek el a professzor óráiról, s a szemináriumra megint a két kispap jegyteteiből készültek. A Bölcsész azon nyomban cikket publikált a karon észlelhető fegyelmezetlenségről, s arról, hogy bizonyos elemek a nyugati l’art pour l’art irodalom talaján állnak, és lejáratják a munkás-paraszt hallgatók tekintélyét. Romola makacsul talpalt professzortól professzorig, minden eredmény nélkül; végül a párttitkár – aki azelőtt földrajzot tanított a velmédi polgári iskolában – közölte vele: a dékáni hivatalba jelentés érkezett, hogy Romola nem valódi esztergályos, befurakodott a munkásosztályba. „Nem valódi esztergályos? – mondta Romola elképedve. – Valaki más állt helyettem két évig az esztergapadnál?” „Ez az, hogy csak két évig – mondta a párttitkár. – Másoknak már az apjuk is esztergályos volt.” A bölcsészkaron – Czuczor Emmi vezetésével – megalakult az egyetemi szavalókör; Romolát nem vették be. „Te vagy a Gábriel Győző lánya? – kérdezte Czuczor Emmi. – Anyádra hasonlítasz.” Romola érezte, hogy mindenfelől lezuhannak a redőnyök, becsapódnak az ajtók. A Bölcsész visszaadta egy cikkét, a szonettfordítási pályázaton nem értékelték a fordítását, engedélyt kért, hogy művészettörténetet tanulhasson, nem kapta meg az engedélyt; ült a magyar szemináriumon s utálkozva hallgatta, hogy Vörösmarty pesszimista költő, aki élete végén rádöbbent, hogy „Lesz még egyszer ünnep a világon…” Dr. Szilasi Márkus azon a héten a „vad rohanat”-ról beszélt, a torlódó metaforákról, melyekben egy végsőkig feszült idegrendszer halálos logikája összesűrűsíti a világ lényegét: „Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, / Vert hadak vagy vakmerő remények?” – mert csak az, aki végigjárta a zuhanás, az összetörtség, az őrület, a megvertség, a vakon hívő remény, a pokolbeli őrlettetés összes stációját, az mondhatja csak teljes hitellel, hogy: „Lesz még egyszer ünnep a világon” –; és mikor a tanár lakásáról eljöttek, Gyula a Feneketlen-tó mellett azt mondta, ott kellene hagyni az egyetemet, ezt a dantei élményt, ezt az egész, szirupos lét, amiben úsznak, vissza kell menni a Mozdonygyárba, összekacsintani a munkásokkal; „Décsey mondja, hogy a Mozdonygyár megint lemaradt, az öntödében húsz százalékos a selejt”; „ugyan kérlek – legyintett Litvai –, neked nem mindegy, hol úszkálsz? Ott csak énekelnéd a csasztuskákat, itt meg elemzed őket. A Szabad Nép is megírta, milyen jó ez a rigmus: »Ebédelne a brigádunk – ejnye, nincsen kenyér nálunk!« Kenyér nálunk – morfológiailag milyen szerkezet ez?” „De azt nem írta meg a Szabad Nép – mondta Olsavszky, és körbekínált egy doboz Ötéves terv cigarettát –, hogy a Mozdonygyár melletti kocsmában összeverekedtek a munkások a legutóbbi szovjet–magyar futballmeccs miatt? Hogy valami Csernokot megvertek, mert azt mondta, véletlen, hogy az aranycsapat ezzel az egy ellenfelével mindig döntetlenre játszik! Ott voltam, arra lakom, a munkások ordítoztak: bunda! bunda!” „Öreg Csernit megverték – mondta Romola –, szegény Öreg Csernit megverték.” Gyula belekarolt Romolába. „Nem baj – sóhajtott Mátrai. – A kalocsai érseket kiengedték a börtönből. Házi őrizetben van. Azonkívül sorsolják a második békekölcsönt.”

Mátrainak volt annyi pénze, hogy mind az ötüknek vegyen gesztenyét.

Még nem esett le az első hó, amikor a Nemzeti Színházban bemutatták a III. Richárd-ot. A csoport évek óta járta Nemzetibe, végignézték az egész Shakespeare-ciklust, ha másképpen nem, úgy, hogy a jegyszedő beengedte őket a lépcsőre, a kakasülőre, onnét még fojtogatóbbak voltak a tragédiák, és vágykeltőbbek a vígjátékok, erősebben közeledett Puck zöld kötele s a Szellem zöldkontúrjai: csak ki kellett nyújtaniuk a kezüket a varázslatért. A többi – ami a varázslat alatt játszódott – Romolának egyszerre volt érthető és érthetetlen, aszerint, hogy a halál vonzásába került élet milyen metszéspontokon találkozott a hatalom vonzásába került indulattal, s a költői igazságtevés hol érintette meg az emberi idegrendszert. A szöveg, Hamlet, Jago, Montague, Capulet, Lear Bolondja, Titánia mondatai napokig nyugtalanítva kísérték az embert az utcán, de a játék – a varázslat alatti játék – mindig kicsit távoli maradt, hiányzott belőle a „rólad szól” kemény áramütése.

A III. Richárd bemutatójára az ismerősség langyos jóérzésével ült be a közönség, bár tagadhatatlanul volt valami fűtöttség a levegőben, nem több, mint mostanában az utcán, a mozik, a kocsmák, a sportpályák előtt, talán csak a premier izgalma; a kakasülőről Romola félhomályos arcokat látott, egy emeleti páholyból mintha Tarkövi, A Mozdony szomorú riportere nézett volna vissza, mellette kövérkés nő meredt a bordó bársonyfüggönyre, profilban, néhányan a lenti zsöllyéket, a kormány páholyát fürkészték, a súgólyuk fölött megvonaglott a függöny. S valóban, a darab úgy indult, mint a többi királydráma, drámaian és hatástalanul, Richárd eldöntötte, hogy gazember lesz, Hastings fölrója, hogy elzárják a sasokat, Margit királyné boszorkányos átkai nem mozdítanak meg semmit, s az sem, hogy Richárd a Bibliából idéz, mindenki idéz valamiből. Egy-egy jelentéktelen mondat mint szikra pattant le a színpadról, a Tower őre nem gondolkodik, mivel ártatlan akar maradni, a bérgyilkos fél, a polgárok félnek, a királynét az érsek a templomba menekíti, Stanley bizalmatlanságot, Richárd összeesküvést emleget, Hastingset – az árulót – kivégzik, és Buckingham fontosnak tartja, hogy az árulás részleteit megismerje a polgárság. „Ne fészkelődj – súgta idegesen Gyula Romolának –, ne csúszkálj a bársonyszéken, ne igazgasd a ruhád. Próbáld elfelejteni, hogy színházban vagy.”

Aztán a harmadik felvonás vége felé bejött az írnok. Tizennégy sort mondott mindössze: mint egy szonettet. Kezében a kivégzés után elkészült vádirat. „De öt órája sincs, hogy Hastings élt még, / Vád és vizsgálat nélkül, szabadon.” A sötét köpönyeges szereplő szavaira mintha szél döntötte volna előre a fejeket a zsöllyékben és a páholyokban. Vád és vizsgálat nélkül! szabadon! A széksorokban összesúgtak. „Finom világ! – mondta az írnok szerepét játszó színész – Ki olyan ostoba, / Hogy ezt a durva csalást meg ne lássa? – és a súgólyukig előrelépett: – De ki merész elmondani, amit lát? – És aztán belesuttogott a nézőtérbe, a hajladozó, pattogó széksorok fölött, hogy: – Ocsmány világ ez! Azért pusztul el, / Mert ilyen bűnökről hallgatni kell.” A felcsattanó taps, a morajlás, a széknyikorgás hangja a kulisszák mögé kísérte a sötét köpönyeges színészt, s a főszereplők nem bírták végigmondani a mondataikat. A polgárok kukák, mondta Richárd barátja, Buckingham, és Richárd erőszakos megkoronázásának tervére ütemesen tapsolni kezdett a karzat. A Richárdot játszó színész mosolyogva beszélt a polgárokhoz. A szünetben az emberek a folyosóra tódultak, izgatott mondatfoszlányok hallatszottak a cigarettafüstből, „ártatlan volt – mondta egy férfihang a büfében –, az egész per csak megrendezett komédia. Hamarosan ki fog derülni.” Gyula fogcsikorgatva tolakodott egy pohár édes szörpért (állítólag kátrányból főzték ezeket a szörpöket), a tömeg állandóan visszalökte, „és a földalatti? – mondta egy másik férfihang –, az alagút, amit melléfúrtak? Több milliárd forintért! Ebbe most már belebukik!” Gyula ingerülten odaadta Romolának a szörpöt, megfelezték, az alját otthagyták, a csengetésre berohant a közönség, a széksorok a párbeszédekkel lélegeztek, a bérgyilkos véres és zsarnoki munkáról és Richárd szeretetről beszélt, Margit átkai beleékelődtek a lélegzetvétel ütemébe, s mikor a színésznő felkiáltott: „Húzd át élete kötvényét, nagy Isten”, valaki röviden fölnevetett a karzaton, és nevetésfutamok, taps és sziszegés szaggatta félbe Richárd hamis bűntudatát, azt, ahogy elkövetett hibáit ecsetelte, miközben körülötte tovább halmozódott a gyanakvás, és mikor kivégezteti szövetségesét, Buckingham herceget, azt nagyobb dübörgés követte, mint az ártatlan gyermekek erőszakos halálát, és dübörgés fogadta a szép, fiatal Richmondot, a holtak ítélkező szellemeit s a láthatatlan kardcsapást, amely Richárddal végre végez, és a hírt, hogy meghalt mind, aki nem gondolkodott, mivel ártatlan akart maradni, s az ítéletet, hogy vége a gyűlölködésnek, és béke, béke jön – a színészek verejtékezve álltak a porfelhőben és a tapsban, és kezükkel a szívükön meghajoltak a földszint és az emelet előtt. A kormány páholya addigra már üres volt.

Az épületet odakinn beburkolta a köd. A tömeg egy csomóban, a színház légcsőjén állt. Romola elköszönt a többiektől, odabólintott a kifelé igyekvő Tarkövinek s mellette a kövérkés, alacsony nőnek – felsőajka sértődött mozdulatáról ismerte föl Sugár Ellát, az asszony két és félév alatt teljesen megőszült–; „motiveless malignity – mondta Romola, mintegy önmagának –, őrültség. A dráma nem Richárdé, hanem Buckinghamé.” „Ne nézd őket – mondta Gyula, és elhúzta Romolát a színház elől –, ne bámuld folyton azt az öreg újságírót. Már a nézésed is incesztus.” Az arcán megint végigrándult az az idegen indulat. Romola összeborzadt a ködben.

S a köd ezt az egész telet magába nyelte, a belvárost, a Duna-partot, a mindinkább távolodó külvárosokat, a vonatot, amely Gyulát elvitte az ünnepekre, haza, a falujába, a könyvtárat, ahol Romola verset próbált fordítani, Tom Hood versét egy falusi kovácsról, és magába nyelte a köd a színházakat, amelyekben minden este előrelépett valaki a súgólyukig, a rivaldáig, hogy elmondja, hogy elhangozzék az, amiért érdemes volt idejönni, és a kabarét, ahol a függöny előtt a konferanszié kimondta, hogy rossz magyarsággal íródnak a rendeletek, és a mozikat, ahol a vásznon, egy magyar filmben tíz percig falta, habzsolta egy szép szemű parasztfiú egy törékeny parasztlány száját, s a város közepén a köd elnyelte az Operaházat, ahol A varázsfuvolá-t játszották, a fény győzelmét az éjszaka fölött, s az egyetemen Romola Vörösmartyból vizsgázott: „Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek…”, és mikor a világirodalom egyik professzora megírta a III. Richárd-ról a Szabad Népbe, hogy az írnok a vad törvénytelenségekből az egész elrohadt rendszer ítéletét olvassa ki, már senki sem csodálkozott, és senki sem törődött vele, hogy a lap felrótta a bölcsészkari liberalizmust, a tanszéken a harmadévesek elhatározták, hogy jövőre külföldre mennek, Lipcsébe, Pozsonyba, és lázas levelezésbe fogtak a külföldi angol szakosokkal, „utazni! – mondta Olsavszky Géza – utazni, utazni! megnézni a pozsonyi diétát! Lipcsében az orgonát! Fúgákat! Bachot!”, s az angol irodalom professzora egy könyvet adott Gyulának, Hemingway regényét, és azt mondta: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék! Melville óta ilyen könyvet nem írtak a tengerről.” „Igen – mondta Gyula, és kinyitotta a könyvet. – A tenger…!”

Azon a héten volt a szovjet kommunista párt huszadik kongresszusa.

A tanulmányi osztály hirdetőtáblája előtt, ahová a Szabad Nép oldalait minden reggel kitűzték, s ahol egy-két hallgató szokott téblábolni, most egymás válla fölé hajoltak az egyetemisták. A rádió híven követte az eseményeket; a hirdetőtáblát az aláhúzott mondatok miatt volt érdemes nézni. A beszédekben ismeretlen kezek piros ceruzával naponta aláhúztak valamit, hol egy Lenin-idézetet, hol azt, hogy a tisztségviselő nem csodatevő hős, hogy a pártvezetőnek elsősorban a szakmájához kell értenie, hogy le kell számolni az üres politikai szócsépléssel, a merev jelszavakkal, s hogy Sztálinnak valamelyik megállapítása „aligha helyes”! Az egyik szónok történelemfirkálásról beszélt, egy másik arról, hogy Gorkij gyalog járt, begyalogolta egész Oroszországot, s egy harmadik, hogy hibák estek a szocialista törvényességben, s hogy az ügyészi felügyeletet visszahelyezték jogaiba – a piros ceruzás kéz felkiáltójelet tett e mellé a mondat mellé, s oda is, hogy: „Mindig azt hirdetjük s hirdettük, hogy az új társadalmi rend megteremtése egyik vagy másik országban ezen országok népeinek belügye”! Hangtalanul álltak az egyetemisták a vonalak s a felkiáltójelek előtt, Romola Öreg Csernire gondolt, és Melchiorra, a kovács oktatóra, s a tetovált arcú íróra a gyári irodalmi körből, s arra a másikra, aki a pékmestertől akarta megtudni, mi a különbség a kasza meg a kapa között, és Sándorra gondolt, Sándor bácsira, Smíri Sándorra! Nem is látta már az újságlapokat, a hirdetőtáblát, amelyhez mindennap leszaladt: a falut látta, a templomtornyot, a gyárat, a börtönt, amelyről nem voltak képzetei, amikor Rákosi Mátyás néhány nap múlva beszámolt a kongresszusról, Romola a kezet látta, amely átnyúlt a válla fölött, s a hirdetőtábláról letépte az újságot.

A marxista szemináriumon az angol–szlovák–szerb csoport tagjai már csak Rákosi Mátyás nyelvileg hibás mondatait idézték, hogy „harcolni kell a személyi kultusz minden megnyilvánulásával szemben”, hogy „újra kezdi felütni a fejét ez a veszedelem, különösen az alsóbb párt- és állami szervekben”, s mikor valaki odaért, hogy a „helyi diktátorok” körül ott vannak a „fejbólogatók”, nem lehetett tovább idézni, röhögésbe fulladt a szeminárium.

Az alacsony, szigorú nő – a szeminárium vezetője – az ajtóban mosolyra húzta a száját.

– Hol tanult volna meg magyarul? – mondta a tanszéken másnap Décsey Raymond. – A papájától? A szatócsüzletben?

A teremben a többiek az árvízi hírekkel foglalkoztak – kiöntött a Duna –; Romola a terem sarkából, a szótárakkal teli üvegszekrény mellől figyelt. Décseyt nemrég vették föl rendes hallgatónak az egyetemre.

– Gyere – mondta Romolának Gyula, és megragadta a kezét –, gyere, te ne törődj semmivel, ünnepelünk!

1956. március 17-e volt, szombat.

Leszaladtak a lépcsőn, ki az egyetemről, az utcán autóbuszról autóbuszra szálltak, Gyula nem mondta, hová mennek, a kezénél fogva húzta magával Romolát. Megálltak a Rózsadomb nyugati lejtőjén, egy villa előtt.

– Jó napot – mondta Gyula a csöngetésre kisiető őrnagynak. – A bútor miatt jöttünk.

– Nézze, elvtárs…

– Ki is fizethetik – mondta Gyula, mikor leültek a szalonban. – Ezer forint.

– Ötszáz – mondta az őrnagy.

Átvételi elismervényt állítottak ki hétszáz forintról. Romola végigsimította a szemével a meleg barna színű diófa bútort s a rajzos ábrákat a fában.

– Viszontlátásra – mondta Gyula a háziaknak, s a kapuból visszaszólt a farkaskutyának –, áve, Cézár.

Aztán odaadta Romolának a pénzt, és újra megragadta Romola kezét, és nevettek, és rohantak lefelé a Rózsadomb nyugati lejtőjén, a nehezen zöldülő fák közt, a rácsos villanegyedben, a városban, amelyet megalapítottak, és Gyula megcsókolta Romola lehunyt szemét – „ezt láttam meg belőled először” –, és fölkapta Romolát, földobta a levegőbe, megperdítette maga körül: „Lomita, egy év és néhány hónap! Hat gyerekünk lesz. Mind fiú. Hamarosan beszélek anyáddal.”

Tornácos tanítólakás, valahol egy vidéki város mellett, világvevő rádióval. Hat fiú kirajzik minden reggel a lakásból, porzik az udvar, egész nap szól a rádió: bejön a világ. A konyhában tányérok, hasas köcsögök, mindig halmozódik vagy hűl bennük valami, az íróasztalon papír, toll, igazi tinta. Szótár, térkép, könyvek. Sok könyv. Napfény és hóesés, éjszakai izgalom – „szaladj orvosért” –, aki fél, annak tíz év múlva is átfogják a vállát; „hallottad? olvastad?”, aki ott van, annak a véleménye húsz év múlva is érdekes. Újabb lépések az udvaron; valaki hazajött. Az értelmetlen ráncoknak, kihúzott fogaknak szerepük van, beépülnek a család életébe. Minden folytatódik, mígnem a házalapítóknak az orruk meg az álluk összeér. Odakinn bármi történhet. Ezt a házat nem adjuk el.

– Beszéltél anyával? – kérdezte a tangó közepén Romola, míg a Béke Szálló kupolatermében egy alt hangú énekesnő cowboydalokat énekelt. – Még nem – mondta Gyula. – Majd ha kicsit jobb idő lesz. – Legutóbb az albérletben, a vaskályha mellett várták Fábián Orsolyát, s az ajtónál mintha patkány neszezett volna: Gyula szinte ráugrott a kulcslyuknál leskelődő főbérlőre. Az egyetemen hetente kétszer színjátékokat próbáltak, részletet a Rómeó és Júliá-ból, Shaw Barbara őrnagy-ából s egy Sheridan-komédiát, mely egyszersmind Shakespeare-paródia volt; a tragédiában Gyula játszotta Rómeót és Romola Júliát; „már csak Lőrinc barát hiányzik – mondta Décsey Raymond –-, aki benneteket a sír szélén majd összead.” „O Romeo, Romeo! wherefore art thou Romeo?” – nézett Romola a képzelt erkélyről az égre, s a jelenet végén azt súgta Gyulának: „Sikerült? Beszéltél vele?” „Majd a munkahelyén megvárom” – súgta vissza Gyula. Az angol irodalom professzora megdicsérte a jelenetet.

A professzor újabban mámoros órákat tartott. Joyce-ról beszélt és Woolfról, Freudról, a tudatáramlásról, a betiltott Lady Chatterley-ről, arról, hogy Amerikában is van irodalom, nemcsak Dreiser és nemcsak O. Henry, és óra után belevegyült a hallgatók csoportjába, halványzöld mellényében és nyakkendőtűjével, krákogva, és társalogni próbált, Gyulát és Romolát vacsorázni hívta, s a desszert előtt azt mondta Gyulának: „Mit szól, hogy visszahelyezték jogaiba a kalocsai érseket!”, és aztán Romolához fordult, kis fintorral: „Vusz hab ich gezogt!” „Nem tudok jiddisül” – mondta Romola.

A tanszéki folyosón most már állandóan csoportosan jártak az egyetemisták. Hangoskodva, nem lábujjhegyen. A négy emeleten folytonos lett a hírszolgálat; mintha futárok jártak volna egyik emelettől a másikig. A legfontosabb hír az árvíz volt; az egyetemisták szerették volna a segítségüket felajánlani valahol valakinek, maguk mellé szervezni a munkásokat; „El se induljatok – mondta Litvai –, Loy-mozgalom, Zsandarova-mozgalom, rongygyűjtés, békekölcsön: hol az a munkás, aki még elhisz valamit?” Néhányan mégis megpróbálkoztak, elmentek a falvakba és a kocsmákba, de csak tébláboltak ott, aztán dühös cikket írtak az egyetemi lapba, hogy nem találják az utat a néphez. A Bölcsész szerkesztősége nemrégiben újjáalakult. A lap tetejéről lemaradt a Sztálin-idézet („Ahhoz, hogy építsünk, tudás kell”), helyébe Lenin mondata került a fejléc alá: „Tanulni, tanulni, tanulni.” Újságíró szakos hallgatók tudósítottak az országos eseményekről: kulákok rokonai beléphetnek a szövetkezetekbe; leveszik a középparasztokat a kuláklistáról; évek óta húsz százalékos selejtet gyárt a mozdonygyári öntöde, mert a műhelyfőnökség nem ad a munkásoknak elég darut; rossz magyar filmet mutattak be, a közönség megtapsolja a hamis mesét, mert nem kap igazit; a tanügyi reform kezdeteként az iskolákban hamarosan bevezetik a politechnikai oktatást; megszűntek az összes internáló táborok, szabadlábon vannak a volt szociáldemokraták; amnesztiát kapnak, írta Décsey Raymond, a külföldre szökött magyarok, Silberstein Chananja, akinek nyilvános megrovását ezekben a napokban vonták vissza, a Kommün vezetőjéről, Kun Béláról írt, valaki pedig arról, hogy néhány futballista csempészésre használja föl a magyar válogatott külföldi utazásait. Olsavszky Géza beadta az angol tanszék hallgatóinak útlevélkérelmét a Belügyminisztériumba. Útirányként Pozsonyt és Lipcsét, az indulás napjául 1956. november 5-ét jelölték meg.

Nem sokkal az amnesztiarendelet kibocsátása után hazajött Budapestre Borvendég Alfréd. A színész, akit utoljára mint a „húzd rá, cigány”-Magyarország szirupos filmjeinek dzsentrihősét említettek, s aki mindössze egyetlen apró filmszerepig jutott Hollywoodban, kiállt a budapesti pódiumra az ő régi, kedves közönsége elé, hogy nótázzon, ahogy az amerikai magyarok közt megszokta: izzadt homlokkal, előrebukó hajfürttel, széles gesztusokkal, fenyegetve a pogány szellemeket, könnyesen és keservesen. A könnyek valódiak voltak, az izzadság valódi volt, a fenyegető ujjak rezegtek a levegőben. Az indulókhoz szokott közönség dermedten ült a nézőtéren, a színész hajfürtje ősz volt és gyér volt, híres szép fogai túl mélyen ültek keskeny bajusza alatt, az embereknek eszükbe jutott a Gestapo, s hogy a színészt többen is látták, akkor, Csorna mellett, s aztán, ahogy vitték, lázasan, a büntetőtáborba, mielőtt utoljára leírták róla, hogy bajuszos, szirupos, bokacsattogtatós – az emberek félrefordulva, rossz lelkiismerettel tapsoltak, és Borvendég Alfréd odalépett a cigányprímáshoz, egészen közel, és halkan rákezdte, hogy: „Megugrattak Hortobágyon a karámból egy csikót…”

Gyula és Romola szótlanul lépkedett a belvárosi utcán, most nem lehetett hazamenni, Romola tudta, hogy Gyula arra a tábori éjszakára gondol, a fátyolos hangra s a verssorra: „Ha egyszer majd mennek a katonák…”, és a cigányprímásra, aki a padlón fekszik a holdfényben, s akiben Romola ma este nem ismerte föl Bangó Paját, és szerette volna, ha Gyula megszólal, a közös legendárium jogán ő szólal meg elsőnek, hiszen ezek az éles képek elsősorban az ő emlékei – a szűk utcán alig jártak, a Kedves eszpresszóból zene szűrődött ki a nyitott ajtón, a zongorista nemrég kapott kormánykitüntetést, most már szinte állandóan Chopint játszott, álltak az ajtó előtt, Gyula nem mozdult, az utcát betöltötte az Asz-dúr polonéz, Romola kérdőn nézett Gyulára; „igen – mondta Gyula. – Beszéltem vele.” „És? – Romola megkapaszkodott a saját kabátujjában. – Mit mondott?” „Azt, hogy fal van köztünk.” „Fal?!” „Nem lehet ledönteni.” Késő tavaszi este volt. Az utcán diadalmasan szólt a polonéz.

Azután, a következő héten megkezdődtek a vizsgák. Romola nehezen boldogult a politikai gazdaságtannal, finnugor összehasonlító nyelvészetből majdnem megbukott, nem tudta, hányféle lapp nyelvjárás van, s mi a „bog” szó hangtani megfelelője észtül. Eközben az egyetemi ifjúság vitafórumán, a Petőfi-körben a marxista oktatás hibáiról beszéltek, megállapítva, hogy a kiragadott idézetek gyűjteménye lejáratja az elméletet az értelmiség köreiben, s hogy Lukács Györgynek még mindig nincs katedrája; a Szabad Nép lelkesen dicsérte a viták szellemét. Egy professzor nyilatkozott A Bölcsész hasábjain, hogy helytelen volt a népi kollégiumok s a nagy múltú Eötvös-kollégium megszüntetése, nem jó, ha egy ország lebontja a saját hagyományait. „Navigare necesse est”, írta egy másik professzor, az utazás fontosságáról szólván. A főiskolára került szakérettségisek, Udvaros Tamás és társai, akik már megvédték a diplomájukat, külkereskedelmi cégnél helyezkedtek el, mert onnét utazni lehet. A sajtóban fényképek jelentek meg Párizsról. A Champs Élysées. Az Eiffel. Szent Mihály útja! Megszaporodtak a határsértések. Egyre többször kerültek szóba a súlyos hibák, a gazdasági nehézségek, a törvényesség; a törvénytelenség. Az újságcikkek egyszerre voltak kemények, kihívók és sejtelmesek. Szóbeszéd tárgya volt, hogy a börtönökben az ávósok megkínozták a politikai foglyokat. Nyilatkozott a főkapitány, a belügyminiszter-helyettes, az igazságügy-miniszter; nyilatkozott a kalocsai érsek; nyilatkozott Rákosi Mátyás. Június végén a Szabad Népben valaki leírta ezt a kifejezést: „a szégyenletes Rajk-per.” A Petőfi-kör soronjövő gyűlésén, melynek célja a sajtómunka megvitatása volt, többen – írók is – támadták a párt vezetőit, a kormányt. Az egyetem épületét elöntötte a láva, a vizsgákra nem lehetett figyelni. Romola egyedül volt a rázúduló hírekkel, a fiúk nyomban a vizsgák után bevonultak; egyedül volt, és kalapált a szíve éjszakánként, akarva-akaratlan a III. Richárd előadására gondolt, arra a férfihangra a büfében: „Ártatlan volt… az egész per megrendezett komédia… hamarosan ki fog derülni…”, s aztán a másik hangra: „A földalatti… ebbe most már belebukik…” Hamarosan? Most már? Irgalmas Isten, ha ártatlan volt, ha ártatlanok voltak, mi tart ilyen sokáig?!

Mért tart ilyen sokáig! Mielőtt bevonult kiképzésre, Gyula fölment az albérletbe Romolához, elbúcsúzni. Kora délután volt. „Egész nyáron nem foglak látni – mondta Gyula Romolának –, hosszú lesz a nyár.” A körútra néző ablakon erősen betűzött a nap. „Hosszú lesz a nyár.” Romola megrémült. Gyula arcán nem volt indulat, csak eltökéltség. Az ablak szélén sötétítő függöny lógott, Gyula odalépett, fölrakta, visszafordult Romolához. „Ha a barátaim tudnák az igazat, azt hinnék, őrült vagyok. Senki épeszű ember nem hinné el, hogy ilyen sokáig… hogy semmiért…” „Semmiért?” Romola hátrahőkölt. Az arcát, a nyakát, a fülét elborították a vörös foltok. „Hosszú nyár – mondta Gyula rekedten, és megfordította a zárban a kulcsot. – Hónapokig nem foglak látni.” A szomszéd szobában megindult a neszezés. „Ne hidd – zihálta Romola. – Nekem is nehéz. De megbeszéltük…” „Megbeszéltük! – Gyula egy rántással föltépte Romola blúzát. – Megbeszéltük. Mikor még nem volt köztünk ott a fal.” „És? – Romola elkeseredetten próbálta összegombolni magán a blúzt. – Most így próbálod ledönteni?” „És ha igen? Mire várjak?” A heverőben megzördültek az ócska rugók. „Megesküszünk” – szótagolta vergődve Romola. „Esküvő! – Gyula lehelete szárazon az arcába csapott. – Ezerkilencszázötvenhatban! Nevetséges vagy ezzel a valláserkölccsel. Mi az a darab papír!” „Az a darab papír! – Romola teljes erejéből nekifeszült a férfisúlynak. – Hát nem érted, hogy szépen kell kezdeni? Tökéletesen? Nem érted, hogy torkig vagyok azzal, hogy belénk látnak? Hogy mindig van ott egy harmadik, egy erkölcsös szemtanú? Rendőr, kalauz, pincér, utcaseprő, farkaskutya, mindegy! Hát hol akarsz velem falat dönteni? Itt? A kollégiumban? Az erdőben? A Duna-parti lépcsőn, hol? Nem érted, hogy amíg nem tartozom hivatalosan is hozzád, a társadalom szemében nem vagyok több, mint egy utcasarki kurva?” „A társadalom szemében, vagy az anyád szemében?” A szomszéd szobában nagyot reccsent a padló. Romola nem válaszolt. Gyula összeszedte magát, föltápászkodott a heverőről. „Jól van” – mondta. Elfordult, egy pillanatra odaállt az ablakhoz. Odakinn, a körúton hatalmas mentőautó tülkölt. „Megszököm veled – mondta Romola. – Megszököm. Elmegyek veled albérletbe.” „Jól van” – ismételte Gyula. Az arca merev volt, indulattalan. Visszafordította a zárban a kulcsot. Hajlott háttal ment el, szorosan a fal mellett. Romola összegörnyedve ült a heverőn.

A sajtóban másnap tudósítás jelent meg arról, hogy zavargások voltak a lengyelországi Poznanban. A tudósítás két nappal az események után jelent meg. A zavargásoknak több tucat halottjuk volt, és számos sebesültjük. Romola az utcán összetalálkozott néhány egyetemi társával, akiket a tömegórákról ismert. Történészek voltak, vagy újságírók. Fekete szalag volt a gallérjukon. Az egyetemen már nem volt oktatás. A következő napon a Szabad Nép közölte a pártvezetőség határozatát, mely a Petőfi-kör legutóbbi vitáját botrányos rendzavarásnak minősítette, különös tekintettel az írók szereplésére. A vezetőség elítélte a Szabad Népet, mert nem szállt szembe a demagóg nézetekkel. Romola lenn, a gyerektáborban olvasta a cikksorozatot, amely részletesen ismertette az írók szereplését s a munkásgyűléseket, amelyek elutasítják a demagógiát. Néha, mikor a gyerekek éppen elcsitultak, Romola a műhelyt látta maga előtt s a munkásokat, amint körülállják a gépeket, s az öklüket rázzák. Az írók forradalmat és sajtószabadságot emlegettek. „Lehet-e egy munkásállamban, egy szocializmust építő országban másféle »forradalom«, mint ellenforradalom, a dolgozók ellenségeinek reakciós puccsa? – kérdezte a névtelen cikkíró. – Nem lehet!” A lap tiltakozó munkásleveleket közölt. Romola átlapozta őket. A táborvezető szobájában reggeltől estig szólt a rádió. Romolához az újságból is, a rádióból is csak foszlányokban jutottak el a hírek, amelyek hol Sztálin háborús győzelmeit méltatták, hol az 1937-es tömeges megtorlásokra derítettek fényt, hol az államvédelem szilárdságáról, hol a hibáiról beszéltek, az egyetemre vonatkozóan pedig bejelentették, hogy a felvételnél ezentúl nem jelenthet hátrányt az értelmiségi származás, a kádernyilvántartás megszűnik, s a marxizmust úgy kell oktatni, hogy közelebb hozza az értelmiséget az igazsághoz. Július 18-án egy újságcikkben megjelent ez a mondat: „Rajk László, a párt és a munkásmozgalom odaadó, hűséges harcosa.” Romola az udvaron „hátulsó pár, előre fuss”-t játszott a gyerekekkel, „kinn a bárány, benn a farkas”-t, és énekeltette őket: „Kis kacsa fürdik fekete tóba, anyjához készül Lengyelországba…” A táborvezető – keskeny szájú, szőke asszony, szobájában egy mosolytalan kisgyerekkel – magához hívta Romolát, és azt mondta neki: „Nem ajánlom, hogy játssz a tűzzel. Hagyd ki a játékból a politikai célzásokat.” Délután Romola Gyula levelét olvasta, míg a gyerekek kagylót szedtek a parton; a hullámokat nézte, aztán a fákat, hátha van a törzsükön lakáshirdetés. A gyerekek a gyöngykagyló sorsáról kérdezték; Romola arra gondolt, anyával kellene beszélni; a táborvezető este nem mozdult ki a szobájából. Lehet, hogy neki van igaza? Veronikának, a tömzsi, borzas-szőke táborvezetőnek? Aki nem ment férjhez, de gyereket szült, a férfi akarata ellenére? Akinek az a férfi soha nem ír levelet? S aki most ott harapdálja a száját a szobájában, a rádió előtt?

Az éjféli hírekben a rádió bejelentette, hogy betegségére s a szocialista törvényesség terén elkövetett hibáira hivatkozva lemondott Rákosi Mátyás. Utódja közvetlen munkatársa lett, Gerő Ernő.

Romola csöndesen kinyitotta az ablakot, és átlépett a párkányon. Kiment a partra, nézte a vízen a holdfényt, amelyet ezüsthídnak hív a nép ezen a vidéken. Éljen Gerő, a hídverő. Romola úgy érezte, még egy nap, és nyomban megőrül.

Még egy hónapot maradt a táborban.

Augusztus végén Budapesten mindenki a változásokról beszélt. Megtelt az utca; megteltek az üzletek; megteltek a cukrászdává és sörözővé alakított kávéházak. A könyvesboltokból napok alatt elfogyott Ilja Ehrenburg könyve, az Olvadás. Hírlett, hogy hamarosan Hemingway is megjelenik magyarul. Az író, aki két és fél évvel ezelőtt Petőfiről tartott előadást, s akinek Gyula távoli rokona volt, hatalmas versben figyelmeztette a tisztségviselőket a felelősségre, a másik, a tetovált arcú író, a Mozdonygyár irodalmi körének egykori vezetője novellát írt egy lányról, aki még segédápolónői állást sem kap, mert az apja tiszt volt a Horthy-hadseregben; a falujáró író pedig, aki Velméden összetévesztette a kaszát a kapával, szerelmi ódákat írt és csalódott elégiákat. Aki nem írt, az olvasott. Könyvekkel és újságokkal a hónuk alatt, hangosan tárgyalták az emberek a híreket s a hírek változatait az utcasarkon. Letartóztattak két ávóst, akikről kiderült, hogy kínozták a politikai foglyokat. Az egyik letépte a bebörtönzött kommunisták körmét, a másik lélektani eszközökkel vallatta őket, arcukba irányított lámpákkal. Az egésznek a feje Péter Gábor volt, akit már korábban… Az egésznek a feje Farkas Mihály volt, az egykori honvédelmi miniszter, akit kizártak a pártból, megfosztottak a rangjától – mért nem tartóztatják le? Mikor a legfőbb ügyész hivatalosan rehabilitálta Rajk Lászlót és társait, mikor bejelentette, hogy a börtönbe zárt kommunisták nem voltak kémek, nem voltak árulók, de ügyük kivizsgálása sokáig tartott, mért nem nevezte meg azokat, akik miatt elhúzódott a kivizsgálás? Valaki azt mondta, hazudik a pénzügyminiszter, értékét veszti a papírpénz, jó lesz felvásárolni a lisztet és a cukrot. Megszüntették a békekölcsönt, majd lesz helyette valami, biztosan emelik az adót. Lehetne itt pénzt csinálni, uránérc van a Dél-Dunántúlon, hová teszi az uránt a kormány? A hírek elmosták a földrajzi és társadalmi különbségeket, a fővárosi embert éppúgy érdekelte a kuláklista eltörlése a falvakban, mint a vidékit az, hogy Paál György országgyűlési képviselő Karátson főszerkesztővel néhány nap múlva fővárosi lapot indít, s a vidéket járva Kossuth Lajosról s az újjáéledő hazafiságról beszél, és mindenkit egyformán érdekelt, hogy a nyugati s a déli országhatáron szeptember végéig teljesen fölszedik az aknazárat!

Négy-öt fiatalember máris nekiindult a nyugati országhatárnak, elfogták őket; „kalandvágy – mondták a bíróság előtt –, meguntuk a Balatont… romantika – mondták –, nagy hegyek… tenger… – és hozzátették: – természetesen, vissza, ide… a szülőföldre…” A bíróság nem büntette meg őket. Romola Gyula egyik levelére gondolt, arra, amit utoljára olvasott, kinn, a tóparton, míg a gyerekek a sirályok útjáról kérdezték; Gyula a táborból Gógánfára ment, a családjához, s onnét az egyetemi üdülőbe, a várromos, tavas hegyek közé, Décsey Raymonddal együtt, s egy este, mikor a rádió a tízórás hírekben egy szónok szavait ismertette a soha nem látott egységről, szilárdságról és bizalomról, s a tömeg tapsolt, Décsey kivezényelte az egyetemistákat az üdülőből, ki, a várromok alá, a tóhoz, vezényszóra körbeálltak a parton, elénekelték a Gotterhaltét, a „Rákosi elvtárs, népünk ma erős vár”-t és a Himnuszt, és belevizeltek a tóba. Az üdülővezető nem mozdult ki a szobájából.

Alighogy elkezdődött az egyetemen a tanév, Romolát behívatták A Bölcsész szerkesztőségébe. A nemrégiben újjáalakult egyetemi lap főszerkesztője közölte Romolával, hogy a szerkesztőség gyakornokot keres. A bőrfotelban ülő magas, elhízott férfiban, akinek az arcán rózsaszín foltok voltak, mint valami égési seb nyomai, Romola alig ismerte föl Vass Ottót, A Mozdony egykori főszerkesztőjét.

– Maga tudja, hogy a lap az egyetemi pártszervezet szócsöve? – kérdezte a főszerkesztő.

– Tudom.

A főszerkesztő figyelmesen nézte Romolát.

– Van valami elképzelése az egyetemiújság-írásról? Maga szerint miben különbözik ez a lap a többitől?

– Semmiben – mondta Romola. – Itt is igazat kell írni.

Vass Ottó apró papírgolyókat gyúrt egy újságlap széléből, és sorra bedobta őket a hamutartóba.

– Ha jól tudom, magának az apja is újságíró volt.

– Igen – mondta Romola.

– Milyen újságíró volt?

– Baloldali – mondta Romola, és összeszorította a száját.

Vass Ottó félretolta a hamutartót.

– Majd értesítjük – mondta, és fölállt a bőrfotelból.

Romola az ajtóból visszafordult.

– Ha esetleg… véletlenül… ha volna itt hely még egy gyakornoknak…

– Esetleg van – mondta az íróasztala mögül Vass Ottó. – Egy évfolyamtársa? Küldje be hozzám.

Romola csak az utcán érezte, hogy remeg a térde. Odalenn a délutáni rikkancsok a Paál György–Karátson-féle új lap címét kiáltozták; meleg volt, még mindig tartott a nyár. „Lehet, hogy lesz állásom – mondta Romola otthon az anyjának. – Újságíró leszek. Mint apa. – Kis késéssel tette hozzá: – Lehet, hogy Gyula is a laphoz kerül.” Fábián Orsolya nem emelte föl a fejét; megemlítette, hogy Flórika, a vállalati párttitkár súlyos beteg, s hogy ez talán nem is olyan nagy baj, hiszen így legalább a problémái – a Flórika problémái – hamarosan megoldódnak. „Anya, hogy beszélhetsz így? – tört ki Romola, és leült az anyjával szemben, a szegletes karosszékbe. – Te, aki szép vagy és fiatal, és…” „És zöldséglevest főzök vasárnaponként – mondta Fábián Orsolya, és fáradtan megvonta a vállát. – Ezenkívül mit tudsz még rólam?” „Amit tudni engedsz magadról – mondta Romola, és a merev támlához igazította a hátát. – Például azt, hogy szerinted az élet nem versekből áll. Hanem abból, hogy az ember zöldséglevest főz vasárnaponként.” „Mért, máskülönben mit ettél volna? Nyomdafestéket? – Fábián Orsolya végighúzta a kezét a homlokán. – Romi, te az apádra ütöttél, egészen olyan vagy, mint az apád. Holdkóros Gábriel. Ha csak egy szemernyit örököltél volna a Fábiánoktól, csak egy töredékét az én józanságomnak…” „Sokra mentél vele.” „Taníttattalak! Ha legalább tanultál volna tőlem is valamit…” „Tanulni? Mit? – ugrott föl Romola a székből. – Azt, hogy a falu meg a gyár visszafelé van? Hogy az igazgatóné maradjon az urával, mert a béres lefelé van? S ha én akármibe belekerülök, a lényeg, hogy ne lovaljam bele magam?” Fábián Orsolya kitágult szemmel nézett a lányára, a szembogara sárgán világított. „Mondd, Romi, tudod te, ki az az ember?” Romola biccentett. „A velmédi részeges kovács fia.” „Romi, én jót akarok. Én meg akarlak óvni a csalódástól. Jobban ismerem nálad ezt az emberfajtát. Aki részegek közt nő fel, maga is iszik. Aki italra költi a pénzét, a dzsentriket utánozza: lakmározás, étel, ital, kártya, nők, verekedés – mit csinálsz, ha egyszer téged is megver? Mit csinálsz, ha nem vállalja a felelősséget? Az ilyen ember gyáva, az ilyen ember nem vállal semmit, nem fejez be semmit, csak a szája jár, meglátod, majd téged se vállal, előbb-utóbb a fajtájához húz…” „Igen? – mondta Romola – Akkor majd én is odahúzok.” „Elhagynád a hitedet? – Fábián Orsolya fölugrott a székből, és a lánya elé állt. – Elhagynád? Egy senkiháziért? Aki nem fog téged megvédeni? Mert nem fog! Mert az nekünk nem védelem! Apád is hiába akart utolsó percben a pápai nunciushoz fordulni. Apád előtt is becsapódott a templomajtó.” „De én szeretem! Nem érted? Nekem nem védelem kell, nekem ő kell!” „Szerelem…! Meddig tart az ilyesmi? Két évig? Három évig? Az ilyen ember mindig csak szépeket mond, Romi, értsd meg, hogy nem tudod, kit szeretsz!” „Te meg nem ismered a szerelmet! Neked fogalmad sincs róla…” „Romi! – sikoltott Fábián Orsolya. – Én az anyád vagyok, hogy beszélsz velem? Ez az ember negyvennégyben ott volt az országúton, ott bámult ránk, honnan tudod, utána mi következett? A házak mindenfelé ki voltak fosztva, honnan tudod, hátha ő is eltulajdonított valamit!” „Vagy úgy! – Romola megragadta az anyja karját. – Ez hát a végső érved. Ez hát a fal, amit nem lehet ledönteni. Nem lehet? Tévedsz. Ott volt, nem volt ott, akkor is hozzámegyek. Semmi nem érdekel.” Fábián Orsolya kiszakította a karját a lánya kezéből. „Hozzámégy – mondta tompán. – Ha elvesz. És akkor melléje állsz a gyilkosainknak.” Egy pillanatig némán nézték egymást. „Eredj – mondta Fábián Orsolya, és visszaroskadt a székbe. – Csak eredj. Éntőlem úgyis mindent elvesznek. Most a gyerekemet is. Jól van, Romi. Eredj. Menj hozzá. De akkor én nem ismerlek többé.” Lehajtotta a fejét; a karján ott vöröslött a lánya ujjainak nyoma. Romola a szürkületre, az ablakra bámult, hátha megszólal odalenn a füttyszó, amire válaszolni lehet, odarohanni. De nem szólalt meg semmi odalenn.

Két hét múlva Gyulát fölvették szerződéses gyakornoknak A Bölcsész szerkesztőségébe. Romola a maga ügyében nem kapott értesítést. A döntés napján a Múzeum eszpresszóban várt Gyulára – nem volt zene, a pincér szó nélkül hozta a szimpla kávét –; az asztalon Szabó Lőrinc válogatott verseinek kötete hevert, belső borítóján néhány szó s az aznapi dátum – 1956. szeptember 17. – „Két és fél éve őrzöd napjaim! Gyula.” Romola újra meg újra felütötte a bejegyzésnél a könyvet. Amikor Gyula végre megérkezett, elmondta, hogy Vass Ottó nem volt hozzá barátságtalan, s tulajdonképpen semmit nem kérdezett tőle, csak az apja foglalkozását és pártállását – Joós Árpád 1935-ben Décsén a szociáldemokrata pártra szavazott –; utána pedig az egyetemi reformról beszélgettek.

– Az ember megválaszthatja, hogy melyik tárgyat melyik professzornál akarja hallgatni – mondta Gyula. – Lesz spanyol tanszék, lesz holland tanszék. Lesznek nyugati ösztöndíjak.

– És…?

A pincér letette Gyula elé a kávét.

– Pillanatnyilag nincs több gyakornoki hely – mondta Gyula, és a pincér után nézett.

Romola az asztal fölé hajolt.

– Rólam nem mondott semmit?

– De igen – mondta Gyula. – Azt, hogy merev voltál. Hogy az apádról kérdezett, és te nem akartál beszélni. Azt mondta: „úgy látszik, szégyelli az apját.”

– Én? Szégyellem? – Romola megrántotta az asztalterítőt. – És te? És te?! Te erre mit válaszoltál?

– Ne kiabálj – mondta Gyula, és a tányéron dobolt a hüvelykujjával. – Mit válaszoltam volna!

Romola marokra gyűrte a terítő sarkát az asztal alatt. A kockacukor a földre esett a tányérról. Gyula először lehajolt érte, aztán fölegyenesedett, odébbrúgta a cukrot.

– Gyerünk innét – mondta Romolának.

Romola arra gondolt, nemrégen volt tizenkét éve, hogy Gábriel Győző elment. És most már biztos, hogy nem jön többé vissza.

Erősen belekapaszkodott Gyula karjába. Otthon egész éjjel Szabó Lőrinc-verseket olvasott.

Tombolt a kései nyár. Az egyetemen a tanév más volt, mint az eddigiek. A magyar irodalmat szellemes, kövér professzor tanította, mélyen átélt gesztusokkal játszotta el a katedrán Ady Endre temetését, komoran a hallgatók szemébe nézett, nagy sóhajt bocsátott ki a nyitott ablakon; a padok zsúfolásig teltek, a két kispap jegyzeteire ezúttal nem volt szükség. A magyar nyelvtörténetet a híres professzor adta elő, akit a háta mögött most már mindnyájan „Tosu”-nak hívtak, különös tekintettel a régi magyar személynevekre, melyeknek jelentéséről s a velük kapcsolatos babonás hiedelmekről szinte mindent tudott a professzor; mostanában sok embert foglalkoztattak az ősmagyar személynevek. Más tömegórákra az angol tanszék hallgatói nemigen jártak; lazább lett az ellenőrzés. A tanszéken germanisztikát tanultak, és a harmincas évek költészetét: Audent, aki részt vett a spanyol polgárháborúban, mint Rajk László, és Eliotot, akire Fagyajev valamikor azt mondta: sakál. A színjátszó csoportban folytak a próbák, a hármas bemutatót a pozsony–lipcsei utazás előttre, október végére tervezték; A Bölcsész megírta, hogy a Rómeó és Júlia erkélyjelenetéhez a tanszék a jelmezeket a Nemzeti Színháztól kapja kölcsön. Romola már látta magát a képzelt erkélyen, fehér uszályban.

A Bölcsész változatlanul nagyobb teret engedett a világ eseményeinek, mint az egyetemi híreknek, s az értelmiségi ifjúság életéről szóló tudósításokat igyekezett nagyobb összefüggésekbe átemelni. Tarkövi Ábris, akit Vass Ottó magával hozott a Mozdonygyárból, vezércikket írt a lapba a háború utáni társadalmi átrétegeződésről – az értelmiségivé válás kísérletének nagy pillanatáról –, arról a néhány évről, amelyben úgy seperték egy csomóba a fiatalságot, mint az utcaseprő az őszi falevelet, válogatás nélkül, s a réteghiány szívóereje a tehetséggel együtt magához rántotta a buzgalmat, a mámort, a becsületes törekvést és az együgyű kalandorságot; „az évszázados, évezredes igazságtalanság gátszakító orvoslási vágya keveredett az örök tehetségtelenek percre kész kopószimatával” – írta a vezércikk; a meggondolatlanul feloszlatott népi kollégiumokat s az Eötvös-kollégiumot nem pótolják a felületes „beiskolázás” vívmányai – sem a szakérettségis tanfolyam, sem az érettségi nélküli, amerikai típusú karrier –; a magyar szellemi vezetőréteg felhígult, írta a cikk, „s még nem dőlt el, kik vannak többen, a népből jött nagyszerűek, a polgári élet díszleteit újratákoló bugrisok vagy az árral simán felúszó parvenük”. Tarkövi cikkének erős visszhangja támadt az egyetemen, a hallgatók a folyosókon vicceket meséltek latinul nem tudó orvosról, magyarul nem tudó pedagógusról, ostoba vezetőről, ostoba kiképző tisztről, ostoba párttitkárról. A magyar nyelvészeti szeminárium vezetője az idegenből átvett mozgalmi szavak ellen tiltakozott; „levisszük a szempontot” – írta föl óráin a táblára; „az elvtársak felé”; „kiértékeljük” – írta dühösen; „átpolitizáljuk”; „élenjáró ház!” Az írószövetség úgy döntött, hogy az íróknak utazniuk kell. Évente tíz író utazhat külföldre. A Tudományos Akadémia képviselője sajtótájékoztatón jelentette, hogy a tudósok már utaznak. A Petőfi-kör vitát rendezett a közoktatás helyzetéről. A Bölcsész közölte a vitát.

Vass Ottó verseket, novellákat, esszéket is közzétett a lapban. Egyetlen követelése az volt, hogy a megjelenő írás közérthető legyen. Décsey elmondta Gyulának, hogy annak idején Vass Ottó írta A Mozdonyba a verstan és a marxizmus tanulmányozásáról szóló cikket, mely az „Elvtársnő, a gyorsacélkés…” kezdetű verset tekintette a munkásköltészet iskolapéldájának; emellett Décsey tudni vélte, hogy Vass Ottó jelenleg is több fórumot lát el pontos tájékoztatással a hozzájuk benyújtott szépirodalmi művek értékéről. A lap rábízott „Eszmélet” című rovatában Gyula megjelentette Litvai külvárosi balladáját, Tordai Ferenc vallomását arról, hogy hogyan érzik magukat a bölcsészkaron a megszüntetett marxizmus–leninizmus szak hallgatói, akiket most történésznek képeznek át, és Décsey „Sport és nemzet” című tanulmányát, mely a két éve elvesztett futball-világbajnokság emlékéről elmondta, hogy mérgező emlék, mert „az alkalom, hogy a kicsi ország végre valahol megmutassa – az alkalom örökre elveszett”, a nemzet tudatában élő vereség pillanata mellé oda kellene egyszer már a győzelem pillanatát is állítani. Silberstein Chananja „Nemzet és önsajnálat” című cikkében azonnal megtámadta a tanulmányt; a cikket Vass Ottó nem fogadta el. „Nem elég közérthető” – mondta Gyulának.

A Bölcsésszel kötött szerződés egyszersmind azt jelentette, hogy Gyula nem vesz részt az iskolai gyakorlatokban. A tanárjelöltek néhány hétig a főváros különböző iskoláiban gyakorolták az oktatást. Romola Újpestre került, egy általános iskolába, óraadó magyartanárnak – nyugati nyelveket nem oktattak ebben az iskolatípusban –; a piros téglás épület a játszótér s a roskatag, öreg munkásházak között húzódott meg, nem messze a járda mellett mintegy húsz centiméterre kanyarodó villamossínektől s a népbüfévé alakított kocsmától.

Az egyetemi napok után nem volt nehéz Újpestet megszeretni. A közelmúltban még önálló település nem kapcsolódott be teljesen a főváros vérkeringésébe, életritmusa lassabb volt, lakosai a piacon találkoztak össze, poros akácfái voltak és saját hagyományai, dalköltők, mutatványosok, sportegyesület, öregtemető; s a kerületté nyilvánított kisváros tanárai nem feledték, hogy valaha itt tanított Babits Mihály. Az általános iskola tantestületében, amelynek Romola ideiglenes tagja lett, azonnal érzékelhető volt a hagyományhűség és a rangsor; esténként, ahogy a keskeny járda mellett az élesen kanyarodó villamosra várt, Romola elgondolta, hogy fogja majd Gyulának leírni ezt a különös rezervátumot: a történelemtanárnőt, aki egykor Perugiában végzett, s ha migrénje van, Horatiust idézi; az elegáns rajztanárnőt, aki művészettörténeti könyveket cipel az óráira; a némettanárnőt, aki helyismeretet és oroszt tanít; s velük szemben a három-négy éve végzett fiatalabbakat, akik mereven nézik az óravázlatot, s az idegen szavakat hibásan ejtik. A tanárok egy része itt lakott a környékbeli öreg házakban, más részük messzebbről, a villanegyedekből járt ide, egyik-másik büntetésből; aztán ittmaradt, s a helybelieknél is hevesebben sürgette a csatornázást, és védte a régi utcaneveket. Az iskola a Nyár és az Ősz utca között volt. A fővárosban itt vezették be először kísérletképpen a politechnikai oktatást; a tanár – sötét bőrű, enyhén pocakos férfi, aki örökösen fűrészt és reszelőt vitt a hóna alatt – egyúttal a testület párttitkára volt, s benn lakott az iskolaépületben. Romola eljátszotta magában, hogy fogja majd utánozni a tanár Chaplinre emlékeztető járását, ahogy a szünet végén megjelenik az igazgatónő mögött, aki csöngetéskor kettőt tapsol: „Kartársak, órára!” „Nem olyan régen szólít bennünket kartársnak – mondta Romola asztalszomszédja, az ötven körüli latintanárnő, aki itt éneket tanított. – Mostanáig elvtársak voltunk…” Romola asztalszomszédját Feuer Jozefának hívták, mandulatejszaga volt, s a folyosón zümmögve énekelt; a gyerekek megmosolyogták, és utána szaladtak.

A gyerekek! Romola a magyarórákat is el akarta Gyulának mondani, s hogy milyen érzés Petőfit tanítani tízéves kislányoknak; aztán jött a kanyarban a villamos, a peron tele volt ordítozókkal és részegekkel: az aranycsapat – a magyar–szovjet válogatott mérkőzések történetében először – legyőzte a szovjet csapatot, három magyar játékos megsérült – a sajtó megírta –, s a mérkőzés egyetlen gólját Czibor rúgta, a híres balszélső, a részegek a peronon a kalauzt csókolgatták; a villamost Angyalföldön le kellett állítani, Romola alig várta, hogy beérjen a belvárosba. A belvárosi eszpresszókból kihallatszott az éljenzés; Romola nem tudta hirtelenében, nem a híres balszélsőt fogták-e legutóbb harisnyacsempészésen; mire fölért az emeletre, A Bölcsész szerkesztősége néma volt, a hivatalsegéd a villanyokat oltogatta, „az elvtársak elmentek – mondta Romolának. – Lementek ünnepelni a Nárciszba.” Romola nem ment utánuk.

– Miből fizettél? – kérdezte másnap Gyulától.

– Nem én – mondta Gyula –, Décsey fizetett.

– Ki volt még ott? – kérdezte Romola.

– Vass Ottó. Tarkövi, egy darabig. Tanársegédek. Újságírók. Mák Ilka.

– Az kicsoda?

– Csíkszeredainé – mondta Gyula. – A Karvaly. Ő a szerkesztőségi titkár.

Gyula, arcáról nem lehetett leolvasni semmit.

Bartók Béla születésének közelgő hetvenötödik évfordulója alkalmából A Bölcsész a kar néhány professzorának vallomását közölte Bartókról. „Csak segítettünk temetni – írta az egyik professzor. – Amerikában a leukémia ölte meg, itthon a hallgatás.” Egy másik professzor arról írt, hogy nagy muzsikusaink nevét e honban megközelítően sem hordja annyi intézmény, mint amennyi a múló karrierű politikai személyekét. Ezekben a napokban változtatták meg a csepeli Rákosi Mátyás Művek nevét Csepel Vas- és Fémművekre, a miskolci Rákosi Műszaki Egyetemét Nehézipari Műszaki Egyetemre, s a Rákosi Mátyás-ösztöndíjat ezentúl népköztársasági ösztöndíjnak hívták. „Mikor nevezünk már el valamit Bartókról?” – írta indulatosan a professzor. Csíkszeredainé Mák Ilka, aki a férje jogán erdélyinek vallotta magát, megírta a lapba, hogy Bartók dalait még gyermekkorában, jóformán az anyatejjel szívta magába. Romola elképzelte, ahogy a velmédi Mák kocsma mellett, egy földes szobában ring a bölcső, s a kacsmában Bartók dalait húzza a cigány, míg odébb, a Rojt utcában Fülöp Vince kubikos felesége, Hornok Emerencia azt énekli: „Aranyvégű cigaretta, te utolsó jóbarát…” Mák Ilka vallomásában részleteket idézett Bartók néhány publikálatlan, korai leveléből, köztük abból is, amit Párizsból írt valakinek a még fiatal zeneszerző, miután találkozott a század eleji magyar fővárossal, amelynek „közönségével – írta Bartók – nem lehet semmit sem kezdeni. Ide gyűlt mindenféle szedett-vedett sehonnai német, zsidó népség; nagyrészt ezek Budapest lakói. Nemzeti irányú nevelésükre kár időt pocsékolni.” A cikk híre, mint kőzetben a repedés, azonnal szétfutott az egyetemen; a szerkesztőségben, mondta Romolának Gyula, mindenki Bartókról beszél, kivéve Tarkövit, aki csak annyit jegyzett meg egyik nap: „Nekem jobban tetszik a másik Béla: A Zerkovitz.” „Igazán? – mondta Gyulának Romola. – Ha olyan nagy kutató a Karvaly, talán a káderlapokat is látta; annak idején, a tanulmányi osztályon. Kérdezd csak meg, mért vonták meg tőlem tavaly a Rákosi Mátyás-ösztöndíjat.”

Hűvösödött. Október elejére rövidebbek lettek az esték. Gyula a barátaival egyre sűrűbben járt a Nárciszba. Romola óravázlatokat írt a János vitéz-ből; külön stilisztikafüzetet nyittatott a gyerekekkel: „Hasonlatok. Metaforák. Szóismétlés. Enjambement. Költői jelzők. Petőfi jellegzetessége: a lassítás.” Megtaníttatta velük könyv nélkül az alliteráló sorokat, eljátszatta a párbeszédeket, s amikor látta, hogy Iluska gömbölyű keblen, vízből kilátszó két szép térdecskéjén s a szerelmesek patakparti csókjain a kislányok nevetgélnek, bevitte az osztályba Lotz Károly aktképeit, „nézzétek – mondta –, az emberi test milyen szép”. A kislányok nem nevettek többé, óráról órára megtanulták Petőfit, és el kellett vinni őket a Szépművészeti Múzeumba. Feuer Jozefa, az énektanárnő Petőfi-dalokat tanított az osztályban, s a tanári szobában csendesen gratulált Romolának. „Kár, hogy nem maradsz itt végleg – mondta. – Ez a főváros legjobb munkáskerülete.”

Azon a héten, egyszer, magyaróra után közvetlenül, politechnika óra következett az ötödik osztályban. Romola a Perugiában végzett történelemtanárnővel, az elegáns rajztanárnővel s egy másik fiatal magyartanárnővel a tanári szobában ült, és azon gondolkodott, mért üti mindannyiszor szíven a falujától búcsúzó juhászbojtár képe, háttérben a sötét templomtoronnyal, s mért nem tudják a városi gyerekek, állat-e vagy növény a káka – amikor hirtelen sikoltozás, aztán tömeges visongás hallatszott az iskola előtti játszótérről. A tanárok az ablakhoz rohantak, aztán le, a kapuba, a játszótérre, az ötödik osztályos kislányokat úgy kellett a tér sarkaiból, a padok alól, a közeli házak kapujából összeszedni és fölkísérni a tanári szobába – az osztályba nem voltak hajlandók visszamenni –; s a sírást, a rázkódó hüppögést ott se bírták percekig abbahagyni, míg az egyik nyugodt hangú tanár – talán a rajztanárnő – valamennyire le nem csillapította őket. Akkor az egyik nagyobb növésű kislány, összefogva a karját a melle fölött, eldadogta, hogy a tanár bácsi – a politechnika tanára – már mikor bejött az órára, furcsa volt: megütött egy lányt a reszelővel, és… mintha nem lett volna magánál – mondta a gyerek –, odament egy másik lányhoz, és… a nadrágja nyitva volt… és hadonászott vele, és… – A kislány szétmázolta a könnyeket a szeme alatt, s ahogy elengedte a kötényét, látszott, hogy a kantár el van tépve.

A tanári szobába közben megérkezett az igazgatónő s az iskolaorvos. Az ötödikeseket hazaengedték. Az orvos megkereste a politechnika tanárát, nyugtató injekciót és részegség ellen hánytatót adott neki. Nagyszünetben az igazgatónő rendkívüli értekezletet hívott össze.

– Sajnálatos dolog történt, kartársak – mondta az igazgatónő. – Egy pedagógus megtévedt. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ez a pedagógus – Ábel kartárs – éppen a politechnika tanára s az iskola párttitkára. Az iskola jó hírneve azt követeli, hogy a dolog fölött napirendre térjünk. A kerületi tanácsban…

– És az ötödikesek? – szegte föl a fejét Romola.

– Az ötödikesek a dolgot majd elfelejtik – folytatta keményebben az igazgatónő. – A kerületi tanácsban már bejelentettem, hogy Ábel kartársnak idegkimerülése van. Három hétre el fogják küldeni a pártüdülőbe.

Csöngettek. A tanárok szótlanul mentek a folyosón a különböző osztályokba. Romola vette a kabátját – nem volt több órája aznap –, elindult lassan kifelé.

– Kicsikém – mondta a folyosón a rajztanárnő, és megsimogatta Romolát. – Szegénykém. Te se fogsz ezeknek többé Lotz Károly-képeket mutogatni.

Romola fölgyorsította a lépteit, és dideregve ment a játszótéren át a villamosmegálló felé. Ahogy a villamos beljebb haladt, a rikkancsok a sarkon az új lakásrendeletet kiabálták: „Felmondhatnak a főbérlők… Felmondhatnak a főbérlők…” Romola összehúzta magán a kabátot, föltűrte a nyakán a gallért, bement a belvárosba. „Beszélnem kell veled” – a mondat úgy ült meg a száján, mint a lélegzet.

Gyula már nem volt a Nárciszban.

– Isten hozott – mondta otthon a lányának Fábián Orsolya. – Gyere. Vettem neked egy meleg sálat. Jön a tél.

Sárga, mandula formájú szeme izgatottan foszforeszkált, ahogy Romola fölpróbálta a sálat.

– Szép – mondta Romola. – Köszönöm.

Megcsókolták egymást.

– Ott van egy csokor virág – mondta a válla fölött Fábián Orsolya. – A postaládában volt, az ajtón.

A selyempapírból kilátszott három szál vörös szegfű.

– Küldte – mondta Fábián Orsolya.

Romola beletette a szegfűket az előre odakészített befőttesüvegbe.

Vacsoráztak.

Mostanában korán jössz haza – mondta Fábián Orsolya. – Se iskola, se könyvtár?

Ma vagyok huszonhárom éves, gondolta Romola. Megrázta a fejét. Fábián Orsolya teát töltött a csészékbe.

– Iszik? – kérdezte csöndesen.

– Nem – mondta Romola. – Benn van a szerkesztőségben. Tördelik a lapot.

A szomszéd szobában hangosan megszólalt a rádió. Valaki a hírekben az új lakásrendeletet magyarázta. „Amennyiben a bérlő egészségi állapota indokolttá teszi… – mondta a hírmagyarázó –, a rendelet november elsejei hatállyal…”

– Azt nem – mondta Romola, és lecsapta a csészéjét: – Azt nem! Ebben a rendszerben senkit nem lehet az utcára tenni!

– Összetöröd – mondta Fábián Orsolya, és kivette Romola kezéből a csészét: – Mit csinálsz? Nagyon ideges vagy mostanában. Bele ne avatkozz valamibe!

Másnap, 1956. október 6-án temették Rajkot.

Romolának nem volt dolga azon a napon; kiment sétálni Újpestre. Végigsétált Angyalföldön, a lapos gyárépületek között – egyik sem volt olyan szép, mint a Mozdonygyár –, hallgatta a rikkancsokat, akik a hét esztendeje kivégzett Rajk Lászlónak és három társának nevét kiáltozták, és arra gondolt, vajon ott benn, a fekete zászlók s a szürke falak mögött miféle munkások állnak, olyanok-e, akik hét ével ezelőtt az öklüket rázták, és miféle emberek mennek a négy koporsó mögött, a fél városnyi temetési menetben – a feketébe burkolt, hallgatag, kertes mellékutcákban mindenűn szólt a rádió: „a személyi kultusz… szervezett provokáció… soha-soha többé… koholt vádak alapján… letartóztatták… kivégezték… az 1954 szeptemberében tartott perújítási tárgyaláson… felmentették…” – felmentették? 1954-ben, több mint két ével ezelőtt? hát mi történt azóta, mi tartott ilyen okáig, miféle emberek mennek közvetlenül a koporsó mögött? „Elhitették velünk” – mondta egy szónok, „szégyenoszlophoz szegezzük a bűnösöket” – mondta egy másik, de kik ezek az ők? Ki akarta úgy, hogy a végtisztességet éppen ma, az aradi vértanúk gyásznapján kell a négy halottnak megadni, az aradi vértanúkén, akiket ők végeztek ki: az osztrákok, nem pedig ők, akik elhitették, velünk, akik elhittük, róluk, akikkel szintén elhitették, hiszen magukra vallottak a tárgyaláson, és ki ez a mi? ez a bárgyú csőcselék, amely mindenre tapsol, s amely láthatatlanul elnyeli a gyanúsítókat, meddig kell nyilasokkal és ávósokkal gyanútlanul együtt élni, „soha többé!” – kiáltozta a fellobogózott vasúti híd alatt a rikkancs, és ha az újságcikket ugyanaz a kéz írta, amelyik hét ével ezelőtt leírta a gyanúsítást, és éltette Rákosit? és hol van Rákosi Mátyás? Hol vannak a munkatársai? a felelősök? a mieink, ahogy Fülöp Vince velmédi kubikos mondaná, s ahogy Fábián Orsolya mondta nem sokkal a háború után – Romola kiért a roskatag újpesti házak közé, s egy kapualjban hirdetést látott: „Szoba fiatal házaspárnak olcsón kiadó.” Ez az. Felírta a címet. Megtörölte a homlokát.

Az egyetemen, a tanulmányi osztály melletti hirdetőtáblán továbbra is közölték a híreket. A négy halott fényképe egész hónapban érintetlenül kinn maradt a táblán. Az ország első embere, Gerő Ernő hazaérkezett külföldi szabadságáról. Letartóztattak néhány államvédelmi tisztet. Őrizetbe vették az egykori honvédelmi minisztert, Farkas Mihályt. Nagy Imre volt miniszterelnök visszavételét kérte a pártba. Visszavették. Az egyetemi pártszervezet taggyűlést hívott össze. A gyűlés központi témája a reform volt, a szabadabb egyetemi élet, a hallgatók nagyobb önállósága, a marxizmus óraszámának csökkentése, az idegen nyelvek választhatósága, a diákparlament, a vitafórum: a Petőfi-kör mint példa. A Petőfi-kör legutóbbi ülésén, mondta a párttitkár, aki valaha földrajztanár volt a velmédi polgáriban, arról volt szó, hogy emelni kell az alsófokú képzés színvonalát, és be kell vezetni mindenütt a politechnikai oktatást. Romola Ábel kartársra gondolt, s a padokból alattomosan pislogó ötödikesekre, akiket szerencsére nem lát többé. Egy felszólaló elmondta, hogy ki kell engedni külföldre az ifjúságot; géppisztolyos repülőgéprablást kíséreltek meg a Dunántúlon. Honnan van itt valakinek fegyvere? Megérdemeljük, mondta a pedagógia tanszékvezető docense, én már két éve megmondtam, hogy egy gyilkos nem lehet az ifjúság példaképe! Megmondtam, hogy a sajtó a hibás, ugrott talpra a tagbaszakadt férfi, az újságíró tanszék előadója, a sajtó elhallgatta előlünk az igazat! Hol mondta meg, kiabálta Silberstein Chananja, kinek mondta meg, talán a feleségének a hálószobában, maga szájhős, maga csak velem volt bátor, a fegyelmi ügyemben, maga krajcáros hóhér! Három professzort és negyven hallgatót rehabilitáltak, kiabálta valaki, késő, dobogták az utolsó sorokban, igazságot mindenkinek, mi lesz a káderlapokkal? A párttitkár nem tudott rendet csinálni.

A taggyűlés után Romola elindult A Bölcsész szerkesztőségébe. A villany már sehol sem égett. Az ajtó előtt Romola Vass Ottóba ütközött; nem tudták egymást kikerülni. Odabenn Gyula Mák Ilka, Décsey Raymond s néhány fiatal nő és férfi társaságában ült; bort ittak; és zsoltárokat énekeltek.

– Ez itt Gábriel Romola – mondta Gyula, s az ajtóra mutatott. – Csoporttársam.

Romola leült egy sarokba. Nem ivott velük.

Idegenkedve hallgatta az éneklést. Szenczi Molnár Albert zsoltárszövegeit Décsén hallotta először, de a protestantizmusról nem voltak elemi képzetei, Károli bibliája pedig olyan erős nyelvi élménye volt, hogy meg sem próbálta magát elhatárolni tőle. Annak idején sokat olvasott az erdélyi unitáriusokról, s tudta, hogy Velméden, főként a valahai tótok közt, mint a Smíriek, van néhány lutheránus, aki a katolikus templomba jár, de kálvinista alig volt a faluban, és Mák kocsmáros felesége minden vasárnap délelőtt átgyalogolt Décsére. Az alispán – aki talán még mindig fehér kesztyűben kapkodja a huzalokat a gyárudvaron –, dr. Pálffy Máté kálvinista volt, és Romola halványan emlékezett Menyhárt Dezső tiszántúli református püspök Gábriel Győzőhöz írt levelére, amelyben a püspök elítélte a nácizmust, s aztán, a német megszállás alatt, valamelyik búvóhelyükön, a bombavetők közeledtére egy kisfiú azt énekelte: „…Mert vétkeztem Teellened, / Nem vagyok többé gyermeked.” Igen: a zsoltárok valószínűleg azért tűntek idegennek, mert közeliek voltak, úgy, mint a csillag a décsei református templomon. Romola egyre odaadóbban hallgatott. És amikor Mák Ilka – a Karvaly – éles, magas hangján elkezdte a Psalmus Hungaricust, Romola észre sem vette, s egyszerre csak vele énekelt. „Mikoron Dávid nagy búsultában…” Mák Ilka abbahagyta az éneklést.

– Szép hangja van a csoporttársadnak – mondta Gyulának a hirtelen beállott csendben Vass Ottó.

Décsey röhögött.

Mák Ilka odafordult Romolához.

– Szokatlan, hogy te ismered a Psalmust – mondta: – Nektek nincsenek zsoltáraitok.

– Vannak – mondta Romola.

A folyosón jutott eszébe, mit kellett volna válaszolnia. Megzavarta a tegezés: „Mikoron Dávid …” Egyetlen hangsúly. De már elkésett a válasszal.

Gyula kedvetlenül lépegetett Romola mellett az utcán.

– Megkérdezted a Karvalyt a káderlapokról? – kérdezte Romola. – Megnézted Újpesten az albérletet?

– Nem – mondta Gyula. – Még nem volt időm. A héten mindent elintézek.

– Kis, roskatag újpesti ház – mondta Romola. – A színe olyan, mint a velmédi házunké. Emlékszel? Okkersárga fala volt, örökké csorgott rajta a napfény.

– Igen – mondta Gyula. – Amikor sütött a nap.

– Biztonság volt benne – mondta Romola, és az égre nézett. – A félelem mellett is biztonság. És szilvalekvár. És húslevesszag.

– Amitől nem kellett undorodni. Nem úgy, mint a birkától Gógánfán.

Romola elkapta a szemét az égről.

– Azt a húslevest Emerencia főzte!

– Persze. A cseléd mindig a gazdái gusztusához igazodik. Nem baj. – Gyula megállt egy pillanatra a belvárosi utcán. – Amikor ideadtad a lekváros kenyered felét, én is eldobtam a következő sarkon.

Romola hátrahőkölt.

– Eldobtad?!

Gyula fölnevetett. Kiértek a Duna-partra.

– Istenkáromlás, ugye? Amikor tízezrek éheznek. Akikről pedig szép cikket lehet írni „A nyomor tükrében” címmel. Hogyne. Megírni jobb, mint átélni.

– De túlélni még jobb – mondta Romola.

Hallgattak.

– Gyula – mondta hirtelen Romola, ahogy a parton előbukkant a Margit-híd. – Amikor negyvennégyben Nyugatra vittek, úgy emlékszem, rajtad csak az a vékony levente-egyenruha volt. Késő ősszel, az országhatáron…

– Az országhatáron fáztam. Metsző, szeles idő volt, késő november. A házak kifosztva. Razzia. Hajtottak. Engem is hajtottak! Bementem a nyilasok után egy üres házba, kivettem a szekrényből egy sötét viharkabátot, magammal vittem. Élni akartam. Fáztam. Ha én nem viszem el, elviszi más. Ezt akartad hallani? Ezt?! És te mit tettél volna az én helyemben…?!

Tömör, violaszínű este volt. Nem karoltak egymásba.

Ahogy Romola hazaért, egyszerre kipattant a konyhaajtó, és kilesett rajta a személyzeti szobában lakó nő, aki az Államvédelmi Hatóságnál dolgozott. Meglátta Romolát, visszahúzódott az ajtó mögé. A főbérlő a saját szobája ajtaján matatott valamit, nem köszönt. Romola nem nézett rájuk, egyenesen bement az albérleti szobába. Kulcsra zárta az ajtót, fellélegzett; segített berakni a szeneszsákokat a szekrény mögé, befűtött a vaskályhába, elolvasott egy Shakespeare-szonettet. Kerülte az anyja pillantását.

De most már semmi nem múlott egy pillantáson. Ami zajlott, összenézés nélkül is zajlott, s az emberi homlokokra a sok „majd” és „azután” és „hamarosan” és „nemsokára” után stigmaszerűen kiült a „most”. Hic et nunc, mondta egy szónok valamelyik bölcsészkari gyűlésen, s mert az országban hét évig nem tanítottak latint, a kispapok lefordították a többieknek: itt és most! Az ország első embere, Gerő Ernő elutazott Jugoszláviába, hogy Titóval tárgyaljon; Canossát jár, mondták a szerb szakosok. A lengyelországi eseményekről naponta jöttek a hírek: a lengyel munkásság és a diákság teljes sztálintalanítást követel. Sztálintalanítás! Mindennap volt valamilyen gyűlés a bölcsészkaron. A miniszterhelyettes megígérte, hogy a marxizmus óraszámát heti kettőre csökkenti, és magasabb színvonalú lesz az elméleti honvédelem. Rajk László özvegye nyilatkozott, hogy az Igazságügyi Minisztérium kétszázezer forintos juttatását odaadja az újjáélesztendő népi kollégiumoknak – „a rettenet éveit úgysem lehet kifizetni”. Két, Rajkhoz hasonlóan kivégzett honvédezredest eltemettek, és újabb ávósokat tartóztattak le. Romola elé megint kipattant a konyhába a személyzeti szobában lakó nő – ringó csípője volt, és Teklának hívták –; és azt mondta: „Romi, maga tudja, hogy én az Államvédelmi Hatóságnál dolgozom. De csak mint polgári személyzet. A konyhán. Bármi történik a házban, én maga mellett foglalok állást.” Tekla mellett ott szorongott az ajtóban a fiatal ávós tizedes, Nándor, átölelte Tekla derekát, és azt mondta: „Nagy felfordulás van, kezit csókolom. A zsidók az okai.” „Azok is emberek” – mondta Tekla, és berántotta Nándort a személyzeti szobába. Az átjárószoba üres volt, a főbérlő nem mutatkozott, az albérleti szobában nem volt befűtve, Fábián Orsolya az ágyon ült, s egy papírlap fölött a levegőbe bámult: „Felmondott – mondta színtelen hangon Romolának –, vége. Se családom, se gyerekem, se otthonom.” Romola kikapta a papírlapot az anyja kezéből: „egészségi állapotára való tekintettel – írta az ügyvéd – ügyfelem igényt tart a szobára… ezért… november 5-i hatállyal… felszólítom… amennyiben nem tesz eleget…” Romola kiejtette az írást a kezéből. „Földönfutó vagyok – mondta Fábián Orsolya. – Eladtam a házat. Nem hallgattam az anyámra.” Emerencia levele napok óta kibontva hevert az asztalon, Romolának nem volt ideje elolvasni. Emerencia megírta, hogy a szövetkezetből a tagság fele ki akar lépni – Romola tudta, hogy a Petőfi-körben most vitatták meg a tönkrement magyar mezőgazdaságot – Tóth Pál képviselőt megdobálták, néhány volt kulák kijött a börtönből, Burger meghívta Izraelbe a Hamburgban élő Tannenbaumot, és végrendeletileg ráíratta a vagyonát Haranghynéra, aki hozzáment a volt béreshez, valaki látta Smíri ügyvédet és Csernok apáturat szabadlábon, de egyik sem jött vissza a faluba, Hoffer pékmester felköltözik Budapestre, és Vince – írta Emerencia – nagyon nyugtalan mostanában, azt mondja, valami készül, a tavaly fölavatott mártíremlékműnél mindennap van egy szál friss virág, hosszú nyár – írta Emerencia –, Vince úgy beszél, mint Szent Verona néni; „Istenem ha lesz valami rá zárom az ajtot harmadszorra nem engedem édes Orsika köszönöm a pamut harisnyát meghálálom jöjenek le az ünepekre Orsikájék…” Velméd, gondolta Romola, Velméd, lemegyek tanítani, kilenc hónap van a diplomáig, az agya lázasan őrölt; „nincs kiút – mondta Fábián Orsolya –, nincs más, mint az öngyilkosság.” „Még van két hét – mondta Romola. – November 5-ig még történhet valami.”

A tanszéken megtartották a hármas bemutató jelmezes főpróbáját; az erkélyjelenetben Romola úgy szorította magához a fehér uszályt, mint aki nem fog ilyet érinteni soha életében.

– Megnézted? Megkérdezted? – mondta a próba végén Gyulának.

Gyula kényszeredetten válaszolt.

– Ilka nem tud a káderlapodról. Az albérlet nem sikerült. Már kiadták. Hála Istennek.

– Beszélnem kell veled – mondta Romola.

– Együtt ebédelek a szerkesztőségi kollégákkal.

– Veled megyek.

– Nem éreznéd jól magad.

Romola másfél órát várt Gyulára a belvárosban, fel-alá járkált az utcán. Gyula mosolytalanul, görnyedezve jött ki a Nárciszból, savanyú volt a lehelete.

– Gyula, nincs lakásom – mondta Romola. – Gyula, nekünk fölmondtak!

– Fölmondtak? – Gyula megbotlott egy kőben, és nekiesett Romolának. – Fölmondott a főbérlő? Fölmondott?! A mocskos, vén zsidó!

– Részeg vagy – mondta Romola. – Gyula, részeg vagy!

A belváros felfordult. Az ebédszünetjükből munkába visszasiető emberek úgy tolongtak, mintha az utcán tavasz volna. Gyula a szája elé kapta a bal kezét, a jobbal belekapaszkodott Romolába. A tömegben, mint a hullám, egy sarokkal odébb, feltűnt Fábián Orsolya. Romola gyorsan kiemelte a karját Gyula kezéből.

– Eredj innét – mondta. – Anya meglát bennünket. Menj be egy kapu alá.

Gyula beugrott a legközelebbi kapualjba. Az indulat, amely az arcán végigrándult, nem volt többé idegen. Romola tudta, honnan ismeri.

– Elébed jöttem – mondta a lányának Fábián Orsolya. – Elmentem Flórikához, a párttitkárhoz, hátha tud segíteni. Nem tud. Flórika haldoklik. Rákja van. Ott feküdt a betegágyán, és azt mondta: „Bármi történik, Gábriel elvtársnő, ne legyetek hűtlenek a párthoz.”

– Gyűlésre megyek – mondta Romola.

– Megint? – Fábián Orsolya a szájához kapta a kezét. – Romi, ugye nem szólalsz fel, bele ne avatkozz, nem segít rajtunk, ha börtönbe kerülsz!

A bölcsészkar kapuján, mintha kongattak volna, özönlöttek befelé a délutáni gyűlésre az egyetemisták, a portától a negyedik emeletig ismerős és idegen arcokkal telt meg a folyosó; jogászok, közgazdászok, mérnökök, munkások küldték el a gyűlésre követeiket. Az angol–szlovák–szerb csoport tagjai a negyedik emeleten gyülekeztek; Mátrai mint évfolyamfelelős kiosztotta a tanulmányi osztályról néhány órája megszerzett káderlapokat. A csoport tagjai letódultak a tömeggel a nagyterembe, már csak a hátsó sorokban volt hely. Romola a sor szélén, idegenek közt, egymaga ült. A terem zsongott. Romola lassú mozdulatokkal bontotta föl a káderlapját; életrajza mellől vonalas füzetlap hullott ki, rajta kézzel írt följegyzés: „Kívülről jött a munkásosztályba, nagyanyjának harminckét hold földje volt, nagyapja dollárt kapott Amerikából, a faluban virilisek, legnagyobb adófizetők voltak, Rákosi-ösztöndíjra nem javaslom. 1955. június. Csíkszeredainé Mák Ilona.” Romola ült a zsongó teremben, és Fábián Péterre gondolt, aki egyetlen dollárt kapott Amerikából, és soha, semmilyen krónikába nem fog bekerülni, hogy kirabolták, jó magyar nevét elvitatták, s hogy egyszer, fiatal korában földosztást követelt; Décsey oldalról sandított Romolára, a katedrán egy nemrég rehabilitált professzor elnökölt, s a teremben egymást követték a felszólalások, „tisztességesebb nyelvoktatást! – mondta az angol nyelvészet professzora –, ne maradjanak ki a szótárból a kapitalizmushoz kötődő fogalmak!”, „állítsák vissza az esztétika becsületét! – mondta a művészettörténet professzora –, képtelenség, hogy a hallgatók ne tudják, ki volt Botticelli!” „És ki volt Bartók! – kiabált egy hallgató. – És ki volt Bajor Gizi! Pröhle Benjámin hazajött Chiléből, adják neki vissza a villáját!” Az egyetemi szavalókör vezetője, Czuczor Emmi föllépett az emelvényre, és szavalni kezdte a Szózatot. „Hazádnak rendületlenül…” „Legutóbb még ódákat szavalt Sztálinhoz!” – ordította, valaki. Czuczor Emmit lezavarták az emelvényről. Romolát szédülés fogta el, ezekben a napokban halt meg, csonttá aszalódva, Borvendég Alfréd, és haláláról aprócska tudósítást közölt az újság, Paál György és Karátson lapja; és Pröhle Béni, akinek öltözőjébe a német megszállás alatt virágot vitt a nyilas nemzetvezető, tegnapelőtt úgy nyilatkozott: „tévedhettem, de jót akartam” – mintha csak Szabó Dezső mondaná. Romola szédült, mert a három színész közül Pröhle volt a legtehetségesebb, a hivatalszolga fia – de ezen nem volt ideje gondolkodni, az emelvényen egy szőke fürtös fiatal költő a saját versét szavalta: „Mátyás király az országot gyalogosan járta”, őrjöngő taps volt a válasz, az ávósok nemrég még gépkocsival szedték az áldozatokat, s az ország első embere, Gerő Ernő most gépkocsival járja Jugoszláviát; „bajtársak – ugrott föl egy katonatiszt, a honvédelem oktatója –, húsz éve, hogy megalakultak Spanyolországban a nemzetközi brigádok, Rajk László is a magyarok közt harcolt…” „A zászlóra méltatlan ember nevét írták!” – kiabálta Silberstein Chananja; „mondd ki! – üvöltötte Décsey. – Tizenhat évet ült fegyházban, mért nem mondod ki?! Rákosi Mátyás!” Az egyetemisták a padokon doboltak, mindkettejüket beválasztották a küldöttségbe, amely másnap a belügyminisztertől engedélyt kér a lengyelek melletti szimpátiatüntetéshez. Megalakult a Március Tizenötödike-kör, amely táviratban üdvözölte a lengyel egyetemistákat, és további reformokat követelt, és szabadságot! sajtószabadságot! szólásszabadságot! vallásszabadságot, az olvasás szabadságát, külföldi utakat, önálló ifjúsági szervezetet az egyetemen, együttműködést a munkás és parasztfiatalokkal, Himnuszt a rádióban éjfél után, és harangszót délben, és magyar zászlót, és magyar címert, és piros betűs március tizenötödikét a saját forradalmunk emlékére, de előbb és először a bűnösök felelősségrevonását: adatokat az Államvédelmi Hatóságról, kiabálta egy közgazdász, adatokat Rákosiról! Állítsák nyilvános bíróság elé Farkas Mihályt! Egy mérnökhallgató fölolvasta a Műszaki Egyetem tizenöt pontba foglalt követelését; hol van Nagy Imre, kiabált egy építész, és valaki a pad tetejére ugrott: egyenlőségen alapuló nemzetközi kapcsolatokat! független magyar külpolitikát! A padsorokban dobogva tapsoltak, s egy jogász a tapsot túlkiabálva harsogta: igazságot! Jogrendet! halljuk Smíri Sándort!

Az ügyvéd lassan kiment az emelvényre. A teremben halálos csönd lett.

– Barátaim – mondta Smíri Sándor.

Romola a nyaki ütőerét hallgatta a csöndben, „ne ülj külön – suttogott hátra Litvai –, gyere közénk”, Olsavszky hátranyúlt Romoláért, kézen fogta, odaerőltette Gyula mellé, „Lőrinc barát” – vigyorgott Décsey, Gyula másik oldalán Mák Ilka ült, Romola követte Gyula pillantását, két padsorral előttük Tarkövi jegyzetelt, „barátaim” – mondta még egyszer Smíri Sándor; Romola behunyta a szemét.

– Történelmi pillanatokban az emberek nem szeretik a példázatokat – mondta az ügyvéd. – A példázat öregít, lefékez, bagatellizál; a többszöri előfordulás lehetősége csökkenti a résztvevők fontosságtudatát. Barátaim, én most nem is a fontosságtudatra apellálok. Hanem a felelősségre. Ahonnét én jövök, ott mindig szerepük van a példázatoknak.

A termen végigfeszült a csönd.

– Önök itt különféle szabadságjogokat követelnek – mondta az ügyvéd. – Bezárt életű ember számára mindennek szimbólumértéke van. A véletlennek, egy számjegynek, egy résnek az ajtón. Éppen két éve voltam lecsukva, mikor – 1954. április 6-án – az ügyészség megindította egy gyilkossági ügyben a vádeljárást. Nemrégiben módom nyílt betekinteni a vádiratba. A bűn elkövetésének évében csak hadbírósági nyomozás folyt, nem volt vádirat. Nem tudom, értik-e. Tömeggyilkosságról van szó. Az 1935-ös velmédi csendőrsortűzről.

Az első padokon alig észrevehetően végighullámzott valami nyugtalanság.

– Önök igazságot és jogrendet követelnek, a bűnösök nyilvános felelősségrevonását – emelte föl a hangját egy kissé az ügyvéd. – Rajk Lászlónak és kivégzett társainak ügyében a perújítás 1954 szeptemberében megtörtént. Az igazság nyilvánossá tétele csaknem két évet váratott magára, és csak két hete volt a temetés. Hét esztendeig tévhitben élt a nemzet. Önök valószínűleg azt kérdezik: miért? A velmédi sortűz áldozatainak halála és a vádeljárás között tizenkilenc év telt el; ebből kilenc a háború utánra esik. Miért?! A sortűz halottai csak tavaly, a húszéves évfordulón kaptak emléktáblát. Miért? A velmédi Szent Imre polgári iskolát Sallai Imre általános iskolának hívják: tisztelet a mártíroknak, de nem Sallai Imre, hanem a kosárfonó Gellai Imre Velméd mártírja, még sincs róla iskola elnevezve – miért? A sortűzről, amellyel az úri Magyarország kosárfonót, kubikost, parasztokat ölt, a népi Magyarországon egyetlen híradás jelent meg csak, 1953-ban, egy valóságtorzító sajtóközlemény – miért!

Az ügyvéd megtörölte a homlokát, s egy gyűrött papírlapot simított ki maga előtt az asztalon.

– Nézzük röviden a tényeket. 1935. március 20-án délelőtt Velméd községben a kisbíró kidobolta, hogy aznap délután lesz a képviselőválasztás. Három órakor a községháza előtt a Nemzeti Egységpárt, közismert nevén Egységespárt, négy órakor a Független Kisgazdapárt képviselőjelöltje beszél, s a szavazást a felnőtt lakosság, a szokásoknak megfelelően, ott helyben, nyilvánosan tartozik megejteni. Rendzavarás, szeszes ital fogyasztása tilos. A kisbíró az öregtemető felől indult, és körülbelül déltájban érhetett a kocsmához. Minderről nem személyesen győződtem meg, engem három nappal előbb, 1935. március 17-én letartóztattak, de talán van itt valaki a hallgatóságból, aki a szavaimat megerősítheti.

Gyula szótlanul fölemelte a kezét.

– A piactéren, a községháza előtt háromra összegyűlt a tömeg – folytatta az ügyvéd. – Baloldalt a kisgazdapártiak várták Bélaváry Wargha Bálintot, jobboldalt az egységpártiak dr. Sebeők Gézát. Középütt ismeretlen férfiak tűntek fel, mint később kiderült, Zamek Antal képviselőjelölt hívei, akit akkor még senki sem ismert.

Az ügyvéd egy lélegzetvételnyi szünetet tartott.

– Három óra öt perckor megérkezett a piactérre báró Décsey Péter Pál homokfutója, mögötte fekete autóján Kocsiss Ferenc szolgabíró s a község taxiján a décsei malmosék. Dr. Sebeők Géza kormánypárti képviselőt a szolgabíró hozta magával.

– Vilma – suttogta Gyula a padban hangtalanul. – Vilma, Madonna mia.

Romola az ujjaival is szorította a szemhéját.

– A téren összegyűlt mintegy kétezer főnyi tömeg nyugodtan hallgatta végig a képviselőnek a magyar széthúzásról – a kor terminológiájával élve: a turáni átokról – s a kormány szilárdságáról szóló beszédét, csak amikor az üres ígérgetésekre került sor, akkor csattant a dr. Sebeők nevét hirdető feliraton egy záptojás. A képviselő és a szolgabíró elrohant a plébániára, hogy a tömeghangulatért felelősségre vonja Csernok Lőrinc apátplébánost; a kisbíró ugyanis jelentette, hogy látta délben az apáturat, aki a kocsmában leitatott húsz kondorosi kubikost.

– Úgy van – mondta félhangosan Mák Ilka.

– Csernok Lőrincnek öt évvel korábban becsületsértési pere volt a képviselővel; s egy évre rá tettlegességig fajuló ügye a szolgabíróval; most is csaknem ölre mentek, addigra azonban odaérkezett Fazekas Gábor csendőr őrmester, aki jelentette, hogy emberei nem bírnak a tömeggel, amely Bélaváryt követeli. A szolgabíró, a választás hatósági biztosa, elment Décsére erősítésért. Vele ment a képviselő.

Smíri Sándor belenézett a jegyzeteibe.

– A plébániáról ekkor előjött Zamek Antal, a képviselőjelölt, akit senki sem ismert. Beszédének dr. Sebeőkre vonatkozó gúnyos célzásaiból, Szabó Dezső-idézeteiből és mesterkélt katolikus referenciáiból mindenki előtt világossá vált, hogy nem a kormánypárt hivatalos jelöltje, de nem is ellenzéki. Zamek az apátúr embere volt.

– Ki az a Szabó Dezső? – kérdezte valaki a hátsó sorokban. Lepisszegték.

– A tömeg ekkor már vadul követelte Bélaváryt – folytatta az ügyvéd. – Közmunkát követelt, és megdobálta Zamek Antalt. A képviselőjelölt elmenekült, az őrmester egyelőre nem intézkedett, az iskolaigazgató, hogy húzza az időt, egy színésznővel… – az ügyvéd megállt egy pillanatra – elmondatott egy verset, amit…

– Igen – mondta halkan Romola.

– A jegyző eközben a községházáról fölhívta az alispánt, hogy utasítást kérjen. Décséről hat lovas csendőrrel megérkezett a szolgabíró, s a jegyzőt előbb a gyűlés folytatására, majd a jelölt távollétére való tekintettel – a gyűlés föloszlatására szólította föl. A jegyző az alispáni engedélyre hivatkozott, a szolgabíró azonban megismételte a fölszólítást, s az őrmester kérdésére, hogy mit tegyen, ha a tömeg nem oszlik széjjel, a vádirat tanúsága szerint a következőket válaszolta: „Akkor, őrmester úr, használja a karhatalmat.”

Az ügyvéd felsóhajtott.

– Önök tanultak drámaelméletet, s tudják, mit jelent, hogy ebben a pillanatban érkezett a térre Bélaváry. A tömeg őrjöngött. Balról, a plébánia ablaka mögött az apátúr, jobbra, a fekete autó előtt a szolgabíró, középütt az őrmester s a tömegben a húsz leitatott kubikos. A csendőrök kezdték a térről kifelé szorítani a tömeget. Bélaváry értetlenül fordult a szolgabíróhoz, aki közölte vele, hogy a gyűlést nem engedélyezi, mert a képviselőjelölt tizenöt percet késett. Az 1954-es vádirat tanúsága szerint Bélaváry azt válaszolta: „Szolgabíró úr, engem a lovas csendőrök az országúton föltartóztattak.” Ezután bejelentette, hogy telefonál a belügyminiszternek, s mivel a községháza telefonját nem használhatta, a minisztériumot a postáról hívta fel.

A teremben olyan csönd volt, mintha nem tudták volna, mintha senki se tudta volna, hogy mi következik.

– Az időközben mintegy háromezer főnyire szaporodott tömeg egy részét a csendőrök leszorították a piactérről. A szolgabíró elment. A részegek megdobálták Bélaváryt. Két lovas csendőr pisztollyal ugratott a templom elé. A részegek összeverekedtek. Néhány mozgalmi munkához szokott kubikos megpróbálta a tömeget összetartani. Bélaváry a postáról jövet azt kiabálta: „Emberek, meglesz a gyűlés, ne menjetek széjjel, negyedóra múlva itt a belügyminiszteri engedély!” A tömeg visszanyomta a csendőröket. Az őrmester azt üvöltötte: „Pisztolyt eltenni!” A csendőrök kardlapozni kezdték a tömeget. A lovak a menekülőkön, a menekülők egymáson tapostak, az őrmester a községházáról kihozta a tűzoltófecskendőt, a jegyző ráordított az őrmesterre, a vízsugár szügyön csapott egy lovat, a lovas csendőr elsütötte a fegyverét, abban a másodpercben még hat lövés csattant, és…

Az ügyvéd végignézett a termen, mintha most venné észre az arcokat.

– Aki tudott, bemenekült a templomba.

– Igen – mondta Gyula.

Romola fölnézett, s a pillantása találkozott az ügyvédével.

– A sebesülteket és a halottakat behordták a községháza udvarára. A hozzátartozókat elzavarták. A megyei kórházat nem a hatóság: a pékmester értesítette.

Az ügyvéd bal kezével megkapaszkodott az asztallapban.

– A többi kézenfekvő. Mentők, orvosszakértő, kórboncnok, ügyész, vizsgálóbíró, hadbíró. Reggel a szolgabíró, a főszolgabíró, az alispán, a főispán, délben a belügyminiszter. Csendőrségről lévén szó, az ügyet a hadbíróság jogkörébe utalták. A hadbíró századost – a vádirat tanúsága szerint – a községháza előtt egy halom téglatörmelék fogadta, mellette egy csendőr, homlokán átvérzett kötéssel. A belügyminiszter huszonnégy órás hírzárlatot rendelt el. Harmadnap az ügyben nyilatkozott a kisgazdapárt, a szolgabíró, az alispán, a belügyminiszter. A történtekért a felelősséget senki sem vállalta, senki nem mondott le. A belügyminiszter azt mondta a sortűzről, hogy „mélyen sajnálatos esemény”, és száz-száz pengőt adományozott az áldozatok családjainak. Később, a kártérítési perben „kincstári kártalanítás” címén kilencvenhatezer pengőt utalt ki nekik. Egy décsei kolléga képviselte őket. Hét halott volt és tizenkét sebesült.

A teremben valaki felnyögött.

– Mért mondom én ezt el önöknek itt és most? – lépett a katedrán előre az ügyvéd. – Önök az igazság természetére kíváncsiak. Mi következett az események után? Bélaváryt hat hónapra kitiltották a megyéből, hatóságsértés miatt pénzbüntetéssel sújtották. Húsvétkor Csernok Lőrinc gyászmisét celebrált. Zamek Antal győzött a velmédi pótválasztáson; vetélytársai visszaléptek. Décsén a megyéből kitiltott Bélaváry lett a képviselő. A halottakat közben eltemették, a sebesültek kórházba kerültek, a rendre egy honvédszázad felügyelt. A szolgabírót egy év múlva áthelyezték; arcképét újabb két év múlva a főispánéval, az alispánéval és az apátúréval együtt díszközgyűlésen leplezték le a velmédi községházán.

Az ügyvéd elsimította a homlokába hulló csapzott hajszálakat.

– Mi történt az események után? A hadbírósági nyomozás nem derítette ki, hogy ki adott parancsot a sortűzre. A szolgabíró nem említette, hogy tudomása volt róla: az apátúr leitatta a kubikosokat. Az őrmester nem említette, hogy utasítást kapott: használja a karhatalmat. Bélaváry nem említette, hogy a lovas csendőrök az országúton feltartóztatták. Az apátúr nem említette, hogy tudott erről. A főszolgabíró nem említette, hogy ő utasította a szolgabírót: tartóztassa föl a csendőrség Bélaváryt, hogy késése miatt le lehessen fújni a gyűlést, és győzzön a kormánypárti képviselő. A belügyminiszter nem említette, hogy telefonon megígérte Bélavárynak a gyűlés engedélyezését – értik, kérem, ezt az ördögi rétegződést, ahogy egymásra rakódtak az elhallgatások? A hadbírót pedig meggyőzte a téglatörmelék s az átvérzett kötésű csendőr, hogy a tömeg volt a kezdeményező, kővel dobálta, bántalmazta a fegyvereseket, akik csak a kötelességüket teljesítették – s az elhallgatás rétegei alatt nem maradt senki más, csak a halottak! A halottak!

Az ügyvéd sápadtan, zihálva támaszkodott oldalával az asztalnak. Az elnöklő professzor egy pohár vízzel kínálta; az ügyvéd nemet intett.

– A háború egy időre elnyelte a sortűz áldozatainak sorsát. Ukrajna, Don-kanyar, Birkenau, Günskirchen: mi volt az a tizenkilenc ember a falu halottaihoz és sebesültjeihez képest. 1945-ben megkezdődtek a népbírósági tárgyalások. Az őrmester a szovjet hadsereg közéledtére fölakasztotta magát; Zamek Antal meghalt, dr. Sebeőköt korrupciós botrány miatt már a háború előtt elítélték, Bélaváry eltűnt a fronton. A szolgabírót gabonarejtegetésért ítélte el a népbíróság; az apátúr mint háborús uszító tíz év kényszermunkát kapott, később együtt voltunk internálva Recsken, a bányában ő volt a legjobb kőfejtő. A sortűzért senkit nem vontak felelősségre.

Az elnöklő professzor, akit nemrég rehabilitáltak, idegesen dörzsölte a homlokát.

– 1953-ban, egy hónappal Sztálin halála után cikk jelent meg a sajtóban a sortűzről – folytatta az ügyvéd. – Írója feltehetőem a helyszínen tájékozódott. A cikk szerint a képviselőválasztás napján terrorbanditák vették körül a velmédi piacteret, s a tömeget záptojással dobálták. Eközben a községházán több száz úriember italozott, a részegek három napig hevertek az utcán. A kortesek eszméletlenre zabálták magukat, de a népet nem tudták megkörnyékezni. A nép tudta, hogy a kormánypárt jelöltje szélhámos, a szociáldemokrata párt áruló, tehát a harmadik rosszra, a kisgazdapártra óhajtott szavazni. S míg az apátúr megáldotta a ronda gyülekezetet, amelyben kupecek, kortesek, papok, urak, nagygazdák, úrnak látszó tolvajok voltak, a nép hang nélkül várakozott, de a brávók már csendőrért, rendőrért, katonaságért telefonáltak. Pontosan háromkor, írja a cikk, megérkezett a piactérre a kisgazdapárt jelöltje, kijelentette, hogy nincs joga beszélni a nép előtt, s hogy engedélyt kér az illetékes minisztériumtól. Ekkor a banditák záptojással dobálóztak, a lovas csendőr a nép közé gázolt, a nyolcezer főnyi tömeg azonban – a kommunisták vezetésével azt kiáltotta: „Munkát! kenyeret! Éljen a proletárdiktatúra! Vesszen a népnyúzó kormány!” A lovas csendőrök vezetője kardjával jelt adott, s az első lövések után még hétszer eldördült a sortűz. A menekülőket egy teherautónyi csendőr s egy század katonaság üldözte a késő éjszakáig.

A padokból csupa merevre pirosodott arc, csupa villogó szempár nézett az ügyvédre.

– Tekintsünk el a cikk pongyola stílusától, gúnyolódó – a kor terminológiájával élve: leleplező – hangjától s a számadatok pontatlanságától – mondta az ügyvéd. – Tekintsünk el a földrajzi és történelmi elírásoktól: Magyarországon a harmincas években nem voltak „brávók” és „banditák”, a népnek pedig, ha mert volna is kiáltani 1935-ben, hogy „éljen a proletárdiktatúra”, nemigen lehettek kommunista sugalmazói, hiszen Velméd vezető kommunista kubikosai 1932 óta nem voltak Magyarországon. Maradjunk meg a tényanyag magvánál, annál, hogy a tömeg a piactéren várakozott.

Az ügyvéd lelépett a katedráról, közvetlenül a padsorok elé.

– Elérkezett tehát a pillanat, hogy fejét hajtsunk a néma tömeg s az áldozatok előtt. De nem. A némán várakozó, majd a várakozásban felőrlődő, az éhségtől és munkanélküliségtől félőrült, a felheccelt és felheccelhető tömeg élőképe nem felelt meg a cikkíró – a kor – elképzeléseinek. A kubikos nem iszik. Nem provokál. Nem dobál záptojást. Nem jár templomba. Nem hagyja magát befolyásolni. Pontosan tájékozódik a politikában. Ismeri az urakat. Ismeri a pártokat. Öntudatos. És csak nyolc sortűztől hal meg!

Az ügyvéd ökle az egyik pad felé csapott, majd félúton megállt a levegőben. Minden szempár a mozdulatára tapadt.

– Föláldozták a teljen igazságot, hogy ne kelljen néhány kínos részigazsággal szembenézni. Hozzáigazították az élő, az esendő, a megvakított népet ahhoz a káprázatnéphez, amelyet egykor kivontak az olvasmányaikból. És ezzel igazolták a züllött magyar feudalizmust, mert a káprázatnép nem több, mint az állatnép, a csürhe. A meggyilkoltak emlékére pedig újabb rétegek rakódtak. Hazugság és hallgatás.

– Átkozottak – mondta az ablaknál valaki. Átkozottak, gondolta Romola. Kétszer átkozottak, mert a mieink.

– 1954-ben, a Rajk-perújítás évében az ügyészség a velmédi sortűz ügyében is megindította a vádeljárást. A vádirat fölfedte, hogy a képviselőt föltartóztatták az országúton, az apátúr leitatta a kubikosokat, a sortűzre a parancsot („őrmester úr, használja a karhatalmat”) lényegében a szolgabíró adta ki, de arra nem derült fény, hogy az 1935. március 20-ról 21-re virradó éjszakán kinek a parancsára vittek téglatörmeléket a községháza elé, és raktak véres kötést egy csendőr homlokára, hogy fölkeltsék a provokáció látszatát. Beidéztek néhány szemtanút, s kihallgatták a szolgabírót, akit idős korára való tekintettel fölmentettek – és nem hallgatták ki az apáturat, aki az idő tájt még követ tört Recsken. A következő évben pedig elkészült az emléktábla. – Az ügyvéd széttárta a kezét. – Késő. A velmédi sortűz még epizódként sincs benne a nemzettudatban.

Izzott a terem. A padsorokból néhányan fölugráltak. Valaki résnyire nyitott egy ablakot.

– Barátaim, önök igazságot követelnek – mondta az ügyvéd. – Lehetetlen követelés. Az ember a saját élete igazát is alig találja meg. Elég két sakkozónak álcázott overallos spicli…

Romola a kezébe temette a homlokát. Az ügyvéd a falnak dőlt.

– Az internáló táborban az volt az igaz ember, aki a saját élete igazát kereste. Volt velem egy debreceni kommunista ügyvéd, őt kínozták meg a legjobban: tíz napig állt egy fallal szemben, s valahányszor elájult, az ávósok mindig újra fellocsolták. Amikor a végén magához tért, azt mondta: „Most értettem meg József Attila versét a termelési erőkről és az ösztönökről.” Ő tartotta a többiekben a lelket, meg egy szabósegéd, aki imádkozott, meg egy költő, aki a verseit mormolta éjszakánként… Szabadság, igazság – mondta halkan az ügyvéd – oltárok feletti kategóriák, imádattal nem közelíthetők meg, csak önvizsgálattal, valamennyire.

Az ügyvéd lassan a terem vége felé indult. Akik fölugráltak a padokból, egyre közelebb mentek hozzá, körülvették. Néhány egyetemista összesimulva, kézenfogva állt. A professzor lejött a katedráról. Az ügyvéd a földre nézett.

– Volt egy fiatalkori barátom, újságíró, a háború végén éhen halt Günskirchenben. Mások voltunk, és szerettük egymást. Én tudtam, hogy fájlalja a trianoni békeszerződést; ő tudta, hogy fájlalom a magyar nemzetiségi politikát: a szüleim szlovákok voltak. Írtam erről. Nem szerette a cikkemet. Sosem felejtem el az arcát, mikor megkérdezte tőlem: „hát te tótnak vallod magad, Sándor?” Ezzel is szembe kellett néznem. Magyar börtönbe zártak. Engem a lélek köt ide. Magyarul gondolkodom.

Úristen, gondolta Romola, és az ujjába harapott, hogy fel ne zokogjon, meddig lehet feszíteni egy embert, meddig!

– Ne várjatok huszonegy évig az igazsággal – mondta az arcoknak, a kezeknek, a vállaknak az ügyvéd. – Közelítsétek meg addig, míg eleven. Ne féljetek, nem temet maga alá. Az igazságnak nincsenek rétegei.

A teremben mindenki állt. Senki sem mozdult. Az ügyvéd fejet hajtott a némaságban, kezet fogott Gyulával, Romolával, Décseyvel, Silbersteinnel, Mák Ilkával, Tarkövivel; mindenkivel, aki a keze után nyúlt. Romola most látta csak, hogy Smíri Sándor arccsontján milyen vékonyan feszül a bőr, a keze mennyire reszket, a járása milyen különösen lassú. Nem bírta a könnyeit visszatartani. Az ügyvéd rámosolygott.

– Sakk – mondta halkan Romola.

– Igen – mondta az ügyvéd.

Romola egyedül indult el a teremből, ösztönösen a belváros felé. Késő volt, tíz óra is elmúlt. A Kedves bezárt ajtaján kihallatszott a zene. Romola megtorpant, a zongorista Bartókot játszott, tisztán szólt a jobbkezes dallam. Este a székelyeknél. Bartók. Aki a horogkereszt elől ment Amerikába. Átkozott legyen az eltemetett igazság, és mindenki, aki az igazságot eltemeti.

Másnap Gerő Ernő hazaérkezett Jugoszláviából. A belügyminiszter, némi huzavona után, engedélyezte az egyetemistáknak a lengyelek melletti szimpátiatüntetést.

Ezen a napon lett vége a nyárnak.

Október volt, de márciusi ifjaknak érezték magukat.

Az egyetem Duna-parti oldalán, a Petőfi téren gyülekeztek, három óra tájban, a szobor körül. Felhőtlen volt az ég. A szoboralakon átvetett köpönyeg, Petőfi esküre emelt karja, háttérben a görögkeleti templom, balról az Erzsébet-híd háborús csonkjai s közbül a fedetlen fejek fölött a nyitott, dunai szél: mindez márciusi volt, ismétlődésen átszűrt ismételhetetlen. Valaki a szobor talapzatára állott, s az előző napi Gomulka-beszédet idézte: „minden országnak teljes függetlenséget és önállóságot kell élveznie”, éltették a lengyeleket, fölolvasták a bölcsészek tizenkét pontját, „és ezt nem fogja Vass Ottó cenzúrázni” – mondta egy újságíró szakos hallgató, a sorok szorosabbra zárultak a szobor körül, egy színész elmondta a Nemzeti dal-t, és zengett a tér, hogy „esküszünk… esküszünk…” Igen, akkor is ilyen lehetett, pontosan ilyen, s a szobor fölött, időtlen filmben, körbefordult az ég, épp abban a lélegzetvételnyi szünetben, amit az követett, „hogy rabok tovább nem leszünk…”, és a tér körül lecövekelt bámész lézengők, aktatáskások és táska nélküliek, együtt énekelték a bölcsészekkel a Himnuszt, a verssorok között tovább rezgetve a csöndet. Valami befejeződött, még mindig ez volt az arcokon, s hogy valami elkezdődik, abban senki nem volt bizonyos; akkor még senki nem volt bizonyos.

A csend tömött volt és ünnepélyes, s ők ott álltak a fegyelmezett tömörségben, Romola mellett az egyik oldalon Gyula, a másikon Décsey s mellettük Litvai, Olsavszky, Mátrai, a lányok, a korábban végzettek is, Kitty, akiből Kátya után Kata lett, az angol–szlovák–szerb csoport, a kispapok, a szerkesztőség, Mák Ilka, Vass Ottó és Tarkövi, az ifjúsági titkár, a párttitkár, a dékán, a rektor, a professzorok, szinte mind, elszórtan a diákok között, hiszen az előző napi Gomulka-beszédben a demokratizmus is elhangzott, és a part felől feltűnt a szőkefürtös fiatal költő, és valaki odakiáltotta neki: „Mátyás király az országot gyalogosan járta…”, s a tömeg elindult, végig a Duna-parton, a Margit-híd felé; amerre mi ketten szoktunk járni, nézett lassan a vízparti lépcsőkre Romola, és azt gondolta: menet. Esküvői menet. Már csak Lőrinc barát hiányzik. Egyik karjával Gyulát érezte, a másikkal Décsey Raymondot.

S a tömeg haladt tovább a híd felé, a cinkos, ünnepi némaságban; az utcákról egyre több bámészkodó csatlakozott a bölcsészekhez, megteltek az ablakok, s a hídfőnél, a belügyminisztérium fehér kockaépületéből arcok, kezek és zászlók hajoltak kifelé, a tömegből mindenki fölnézett; néhányan visszaintegettek. A hídon valaki énekelni kezdett, többen elkapták a hangot, szabadságharcos dalokkal értek át a túlsó partra, a Bem térre, és természetes volt, hogy a különféle egyetemek hallgatói itt adtak egymásnak találkozót, a szabadságharc lengyel születésű tábornokának szobra körül. A műegyetemistákkal, a közgazdászokkal, a jogászokkal s a budai házakból kitóduló kíváncsiakkal a tömeg hatszorosára nőtt, a Bem-szobornál, a magasban, megjelent egy zászló – a háromszínű –, s a tér sarkán, a fellobogózott kaszárnyaépületből kihajló tiszti iskolásokat ablakhoz szögezte a kiáltás: „Gyertek velünk, katonák!” Mintegy negyedóra múlva – Romola mellett Kitty rázkódva integetett – honvédek jelentek meg a tömegben, a diákok éljeneztek, közben újabb csoportok érkeztek a tér négy sarka felől, egyetemisták, főiskolások, végzősök és régebben végzettek, Romola mintha Udvaros Tamást látta volna, vörhenyes haját a szobor mögött s néhány volt szakérettségist, aztán Láng Bertalant, az egykori tanműhelyből, s most a sportolók zászlaja alatt, és ahogy visszaindultak a hídon át a pesti oldalra, mindegyre ismerős arcok tűntek fel: színészek, írók, munkások, tanárok, és zászlók, újra zászlók, s a körúton hátrafelé kúszott a kiáltás: „Aki magyar, velünk tart!” S a felhőtlen délutánban lángoltak az arcok, hogy mindenki magyar, és mindenki velünk tart. És annyi lehalkított hang után most odacsapódott az utcakövekhez a kiáltás, hogy „vesszen az ávó!”, hogy „nyilvános Farkas-pert!”, és megint, és újra, hogy „aki magyar, velünk tart!” Romola tudta, hogy Smíri Sándor itt van, valahol mélyen a tömegben, és teljes erejéből kiabálta ő is, hogy „vesszenek a gyilkosok!”, és „nyilvános Farkas-pert!” De elölről már újabb kiáltást adtak hátra, újabb jelmondatot: „Az a kérdés Pesten–Budán, hová lett a magyar urán!” És végig a körúton, a kapualjakból, az ablakokból csupasz karok és zsebkendők hullámzottak, gyerekek tapsoltak a járdaszélen, és szemből, a Nyugati pályaudvar felől munkások jöttek, Romola látta az egyik táblát: „Mozdonygyár”, a táblát a kovácsok vitték, elöl Melchior, az oktató vadul kiabált, és ott jöttek utána a tanműhelyből a többiek: Váradi, Vaktor, Veress Dániel, Schlosser, Öreg Cserni, néhány sorral mögöttük Gellai Balázs, aztán Mihajlovics Imre Katona Bettivel és a volt irodalmi kör, az író nélkül – arcuk volt! arcuk! nem voltak bárgyú csőcselék! A Marx térnél a munkások csatlakoztak az egyetemistákhoz, a kanyarban Romola fölnézett, s egy távolodó körúti ablak mögött rémült kis arcot pillantott meg, riadt sárga szempárt s egy üveges kiáltást, hogy „ne! ne avatkozz bele!” Ebben a pillanatban újabb jelmondat harsant végig a tömegen, elölről hátra, először döbbent-ritmikusan, aztán erőteljesebben: „Ruszkik, haza! ruszkik, haza!” Romola megtorpant. Ruszkik, haza. Berlinig űzték a németeket, a gettó falát szétverték, aztán… Igen, Sztálin. Egy másodperc múlva már ő is kiabált. Így érkeztek a Parlamenthez.

Sötétedett. A tömeg Gerő Ernőt követelte. Előbb, hogy jöjjön ki. Aztán, hogy mondjon le. Teltek a félórák, az órák. „A kormány szilárd” – mondta Décsey Raymond. Egy hangszóróból valahonnét megszólalt Gerő, szavait elnyelte a fütty és az ordítás, „hallottátok – süvöltötte egy férfihang –, hallottátok, azt mondta ránk, hogy csőcselék!”, de semmit nem lehetett tisztán hallani, a sötétedésben valaki fáklyát , gyújtott, „Nagy Imrét kormányra – szótagolta a tömeg –, Nagy Imrét kormányra”, s mikor Nagy Imre megjelent a magasban, és azt mondta: „Elvtársak”, a tér felől felzúdult a tiltakozás, és Nagy Imre helyesbített: „Honfitársak”, de addigra már összekeveredtek a jelmondatok és az emberek, a tömeg fele dühödten éljenzett, a másik fele izzadtan kiabálta: „Verjék le a csillagot!” „Azt nem!” visította valaki, s Romola akkor vette észre az alacsony, szigorú nőt, a marxista szeminárium vezetőjét és mellette a halálsápadt Tordait, aki úgy meredt föl a Parlament ötágú csillagára, mintha a földet akarnák kiszedni a lába alól. „Mióta ember néz az égre, vörös csillag volt a reménye” – idézte Gyula halkan Ady Endrét, és Romola arra gondolt: az a templom, amelyiken nincsen kereszt, az nem templom, hanem disznóól… az a gyár, amelyiken nincsen csillag, az nem gyár, hanem… az a Parlament, amelyiken nincsen semmi… De nem lehetett megállni. Mindnyájan kiabáltak. És a hangszórók hörgése és a teherautók búgása között, mintha bálna úszna fölöttük, meglódult a tömeg. És senki nem tudott semmit.

Talán soha ilyen kivilágítatlan nem volt a háború óta a város. A kiskörúton egyre több fáklya gyulladt. Romola erősen kapaszkodott Gyulába, nem volt már semmi, csak ez a kapaszkodás, a másik oldalon Romola karját Décsey szorította, és körülöttük szorosan ott voltak a fiúk, Litvai, Olsavszky, Mátrai. A Madách téren mentőautók vágtak sivítva keresztül, egy kalauznő kihajolt a 49-es jelzésű villamos peronjáról, s a mentőautókra mutogatva azt kiáltozta: „Vigyázzatok! fiúk, vigyázzatok!”, taxi száguldott el dudálva mellettük, a sofőr lecsavarta az ablakot, és belekiabált a tömegbe: „A mentőautókban ávósok ülnek, vigyázzatok!” Romola ránézett a fáklyafénynél a sofőrre: Dzseki volt, a Mozdonygyári jampecvezér. A kiabálás beleveszett a sivításba, a tülkölésbe, a villamosok csikorogva fékeztek, s az Astoria-szálló előtt tisztán, kivehetően puskalövés hallatszott. „Eldurrant egy villanykörte” – mondta valaki, s hirtelen ordítás csapott fel: „Az ávó! az ávó! az ávósok lőnek!”, a tömeg kígyózva sodródott előre, a Rádió felé, Romola nem bírt lépni, valami lefelé húzta a szoknyáját, odanézett: Décsey Raymond a betonon guggolt, s a vastag szövetet a halántékára szorította. Egy pillanat, és sodorták őket tovább, egyetlen üvöltés volt az utca, a sarkon, a Múzeum kávéház előtt kirohant a mellékutcából egy bekötött fejű férfi, homlokán átvérzett a kötés, „az ávó! – kiáltotta. – Az ávó!” Valaki odalépett hozzá, cibálta, karon ragadta, „mit csináltok! – üvöltött rájuk Gyula, és kiugrott a sorból –, mit csináltok itt, nem látjátok, hogy ez történelem!” Romola visszarántotta Gyulát a sorba, a tömeg testetlenül zúdult befelé a mellékutcán, nem látták egymás arcát, a fáklyák elaludtak, a Múzeum-kert vaskerítésénél gondolat- és szófoszlányok ütődtek fel, elfoglalni a Rádiót, lefoglalni a nyomdát, tizenkét pont, Landerer és Heckenast, a Rádióból lövések hallatszottak, „eredj innét – hallotta Romola Gyula hangját –, eredj haza, megint rosszul leszel”, aztán már a hangját se hallotta, ellökték, a tömeg sötéten nekinyomódott a kapunak, fegyverropogás, nők, gyerekek futottak szét a szomszédos mellékutcákba, erkélyajtók, ablakok csapódtak, Romola nekiment egyedül a sötétségnek, ment, amerre tudott, zegzugos utcákon át a körút felé, a város ébren volt, mindenki odatapadt az ablakokhoz, néhol szólt a rádió – Beethoven –, ujjongó csoportok és magányos árnyak siettek el a figyelő házak között: bármi történt, minden tökéletesen logikusnak tűnt, Romola nem érzett se meglepetést, se félelmet.

Ahogy az árnyak közeledtek a körút felé, halvány fénykörökben feltűnt néhány lámpaoszlop, az útkereszteződést ismét feketéllő embergyűrű zárta el, középütt szobortömeg magasodott: a Sztálin-szobrot hozták ide a ligetből, a magasban néhány férfialak dolgozott fűrésszel, hidegvágóval, kalapácssal, Romola ott látta köztük Melchior, a kovács oktató egykori tanítványait, most nem kiabálták, hogy „ezt Titóra, ezt Trumanra”, az ütések a szobortest egyik hajlatán döngtek, „szétviszik hamutartónak – mondta a tömegben valaki –; én is hazaviszek egyet”, s egy fiatal férfihang azt énekelte: „Meghalt a seriff! így szólt a kovács…” Romola összerezzent szemben a Nemzeti Színház fellobogózott épületét félkaréjba fogta a tömeg – nincs egy éve, hogy itt adták a III. Richárd-ot –, az emberek ellepték a színészbejárót, a lépcsőt, a kapukat, felkúsztak a lámpaoszlopokra, a villanyóra alatt, a megállónál ott állt Romola egykori osztálytársnője, Sugár Ella, görnyedezve, mint egy koldusasszony az Éjjeli menedékhely-ből, a szobrot nézte, erős felső állkapcsa hangtalanul vacogott. Romola elment mellette, rohant hazáig, a zajos házak között, végig a körúton, be a kapun, föl a lépcsőn, át az előszobán, nem figyelt se az elémosolygó főbérlőre, se az ajtón kaparászó ávósnőre, elég volt, vége a zsarnokságnak! Bevágta az albérleti szoba ajtaját.

– Megjöttél! – kiáltott az ablaknál Fábián Orsolya.

A házban mindenütt szólt a rádió. Beethoven; az Eroica. Órákon át az Eroica.

Négy egész napig tombolt a város. A házakon kinn lógtak a nemzetiszínű zászlók, az utcán a járókelők összeölelkeztek, senkit nem érdekelt, a másik kicsoda, elég volt egyetlen közös élmény: Vác vagy a Gyűjtőfogház. „Te is? Márianosztrán…? Recsken…?! Te is?” Mindenki tegeződött a másikkal. Akinek tizenkét évvel ezelőtt a családját a Dunába lőtték, hallgatott róla – annak az emléknek nem jött el még az ideje –, de odalépett a többiekhez az utcán, és azt mondta: „a sógorom… kémkedésért… a szomszédom… a Gyűjtőben…” Őt is megölelték. Mindenki odalépett a csoportokhoz, és úgy mentek, együtt, tovább, a belváros felé, vagy a széles sugárutakon. A Sztálin útra új utcatábla került: Magyar Ifjúság útja. Az Oktogon egyik sarkán hatalmas Rákosi-kép függött, az aljára vörös betűkkel odaírva: „Egy köpés egy forint.” A kép alatti bádogtányérba egymás után hulltak a forintok. A Szabad Kossuth Rádió bemondta, hogy Gerőt leváltották; néhány ablakban megjelent a régi Kossuth-címer, az emberek polgártársnak szólították egymást, s az ékszerüzletek bevert kirakatában, az aranyak és briliánsok között kézírásos tábla hirdette: „Magyar ember nem zabrál!” A mentőautókat megállították a háromszínű karszalaggal sétáló nemzetőrök, s csak akkor engedték tovább őket, ha az orvos igazolta magát. Valaki elmondta, hogy a Lámpagyárból hozták a fegyvert a nemzetőrségnek – a nemzetőrségnek, polgártársak! Csupa gyönyörű szó. Az egyetemen megalakult a Forradalmi Bizottmány, és lefoglalta a nyomdát. A tanulmányi osztály melletti hirdetőtáblán a négy halott képe mellett – „memento mori” – A Bölcsész legújabb számának vezércikke lógott: „Vértelen forradalom – mondta a vezércikk. – Rajtunk Európa szeme!” A Forradalmi Bizottmány irodájából egyetemisták, küldöncök és összekötők vágódtak ki cikkekkel, versekkel, utasításokkal, röplapokkal: „Velünk az egész nép, polgártársak! – Őrizzük meg a forradalom tisztaságát!” Csupa diákkal volt tele az egyetem; a profeszszorok eltűntek.

Romola Gyulát kereste.

A negyedik napon a Forradalmi Bizottmány összehívta az egyetemistákat – ezen a napon volt Gyula harmincéves, Romola már előre megvette neki a Lady Chatterley piros fedelű svéd kiadását az antikváriumban, most magával vitte –, előző nap a kormány feloldotta a kijárási tilalmat; Romola elhatározta, hogy késő estig vár. Nem volt rá szükség. A Bizottmány irodájából sorban tódultak kifelé a magyar–történelem szakosok, s az ajtó előtt ott várakazott Gyula, mellette Décsey, Olsavszky, Litvai, Silberstein. A Bizottmány képviselője – egy sima hajú nő, akit sohasem láttak – vidéki munkára kért néhány embert; Gyula, Décsey és Litvai azonnal jelentkezett, a többiek megbízást kaptak, hogy vigyék el a bölcsészek röpcéduláit a gyárakba. Amíg a sima hajú nő szétrakta a röpcédulákat, az irodába percenként érkeztek a hírek: a hadsereg újabb százada átállt a forradalomhoz; a vezérkar a felkelőkkel tárgyal; a Mozdonygyárban megalakult a munkástanács; a munkások azt üzenik, amíg a Rákosi–Gerő–Farkas-bandának írmagja marad, nem veszik fel a munkát; Békés megyéből a parasztok újabb teherautónyi élelmiszert küldtek a sztrájkoló munkásoknak, velünk van a magyar vidék! „Polgártársak – mondta a sima hajú nő –, a munkások egy-két gyárban eléggé passzívak, megszokták, hogy tapsolnak, vagy félnek, a politika még mindig »úri huncutság«: polgártársak, vigyázzatok, néhány börtönből a köztörvényes bűnözők is kiszabadultak, nagyon fontos, hogy a munkásság mellettünk álljon, és ne menjen a kocsmázók közé! – A sima hajú nő mindenkinek a kezébe nyomott egy-egy csomag röpcédulát, és amikor Silbersteinhez ért, zavartan folytatta: – Arra kell hogy kérjelek benneteket, polgártársak, hogy akinek sémi külseje van, lehetőleg ne menjen most a gyárak közelébe… Jobb lesz, ha bezárkózik.”

Egy másodpercig csönd volt, aztán Silberstein Chananja kiment a folyosóra. A többiek némán álltak. Olsavszky mozdult meg elsőnek. Odalépett a nő elé, az íróasztalhoz, föltépte a zakóját, majd az ingét, hüvelykujjával végigszántott erős mellszőrzetén, szó nélkül rámutatott a nyakában csüngő zománckeresztre, lerakta az asztalra a röpcédulákat, elment, betette maga mögött az ajtót. A társai követték.

– Haver – állt meg a folyosón Décsey Raymond –, ne búsulj, van ez így. Nincs azon mit csodálkozni, hogy a népnek elege volt a judeo-bolsevizmusból.

Silberstein Chananja megfordult az ablaknál.

– Haver – folytatta Décsey –, figyelmeztetlek, még mindig jobb most, mint mikor ki volt írva, hogy: „Mind zsidóknak, mind kutyáknak tilos a bemenet”.

– Ez így nem volt kiírva – mondta rekedten Silberstein. – Az én falumban nem volt ilyen felirat.

– A te faludban? – Décsey fölnevetett. – A te faludban! Az a falu mindenestül az enyém volt, nem tudod? A Décseyeké! Nem hallottad Décse és Velméd történetét? Kérdezd meg Joós Gyulát! Hallottál Géza fejedelemről?

Silberstein a hátával nekitámaszkodott az ablaküvegnek. A többiek körülvették őket.

– Nem hallottál – mondta Décsey. – Hol hallottál volna! A munkásmozgalomban, ahol a gyökértelenek megkapaszkodnak? Vagy a bankban, ahol egyszer majd kártérítést fizetnek Birkenauért?

Most üss, Silberstein, gondolta Romola.

– A nyugati bankok többet fizetnek – mondta közelebb lépve az ablakhoz Décsey. – És devizában. Haver, Nyugaton minden lehetnél. Népvezér. Vagy filozófus. Itt viszont…

– Mit akarsz – mondta Silberstein, s a háta mögött megreccsent az ablak. – Mit akarsz! Nem én vizeltem a tóba a Himnusz éneklése közben!

– A Himnusz! – Décsey megint fölnevetett. – Hát te nem érted, hogy nekem nem kell bizonyítanom? Haver, én azt csinálok, ami tetszik, a Décseyek morális tartása közismert: kihallgatáson egy Décsey évszázadok óta nem vall az ellenségre, a vesztes félre egy Décsey nem mondja, hogy krajcáros hóhér, egy Décsey nem megy vissza oda, ahonnan egyszer elzavarták, nem vállal közszereplést, nem ír alá hamis jegyzőkönyvet egy doboz cigarettáért…

– És egy féldeciért? – kérdezte Silberstein.

Décsey megragadta a gallérjánál, és belehajolt az arcába.

– Erről jut eszembe – mondta rekedt, elvékonyodó hangon, Silberstein hanghordozását utánozva –, nincs véletlenül egy ötösöd elsejéig?

– Nincs – mondta Silberstein, és megpróbálta a nyakát kiszabadítani a szorításból.

– Elsejéig – mondta az ökle fölött lüktető arcnak Décsey. – Elsejéig. Addig fölírhatod a füzetedbe.

– Nincs – lihegte Silberstein.

Décsey szorosan a reszkető alakhoz lépett, és odanyomta a kivörösödött fejet az ablaküveghez.

– Tudod, mi vagy te? – suttogta.

– Tudom – mondta Silberstein.

Olsavszky rátette a kezét Décsey karjára. Décsey engedett a szorításból, Silberstein hátrabillent, neki a szétnyomódott ablaküvegnek, aztán egyensúlyát vesztve, vérző halántékkal lezuhant a kőpadlóra. Décsey rátérdelt, megfogta a torkát.

– Tudom – hörögte Silberstein, és jobbra-balra csapkodott a kőpadlón a fejével –, tudom. Több mint száz éve Disraeli megmondta. Most én mondom. Igen: „mikor a méltóságos úr ősei… – Silberstein elfulladt –, mikor a méltóságos úr ősei barbár vadak voltak egy ismeretlen szigeten, az enyéim… – Silberstein hangja vinnyogássá torzult –, az enyéim papok voltak Salamon templomában…” – Silberstein fuldokolva kapkodta a levegőt. – Igen! És mikor a piszkos… a részeges Décseyek nem engedték… a vasutat…

– Chani! – sikoltott fel Romola. – Chani, hallgass, Chani, neked ezt nem szabad!

Décsey úgy pofozta hozzá Silberstein fejét a kőpadlóhoz, mintha kitömött rongybábut ütne. Olsavszky és Litvai kétfelől húzták Décséy karját, könyökét, vállát, Décsey, mint a madár vergődött, a folyosó végéből ismeretlen egyetemisták rohantak és nemzetőrök, Romola Gyulára meredt, de Gyula nem mozdult, Gyulának nem mozdultak az arcizmai, Gyula most nem avatkozott bele, nem mondta, hogy „Décsey Raymond, fogd be a pofád”, a két fiú nem bírt a verekedőkkel, végül a nemzetőrök szedték szét őket, s a zajra kinézett a sima hajú nő az irodából; „polgártársak – mondta –, a forradalom tisztasága…”

Romola merev térdekkel indult lefelé a lépcsőn. A Bölcsész szerkesztősége előtt még hallotta, ahogy Mák Ilka odamegy Gyulához, és azt mondja neki: „ünnepelünk” – Gyula ma harmincéves –, Romola, becsúsztatta a röpcédulákat a táskájába, a piros fedelű ajándékkötet mellé, végigtámolygott a Magyar Ifjúság útján, az Oktogonon megnézte, ott van-e még a felirat: „egy köpés egy forint” de csak a széttépett Rákosi-kép lengett az októberi szélben; Romola belerúgott a falba.

Másnap a rádió a reggeli hírekben és délben, a harangszó után bemondta, hogy Nagy Imre vezetésével megalakult a koalíciós kormány. Romola elindult ennivalót keresni – a házbeli fűszerüzletben nem kapott csak fagyasztott halat –; a Marx téren halomba dobált könyvek égtek, a politikai könyvkiadó fűzött, puha fedelű kötetei, az ablakokból időnként egy-egy újabb könyv repült a papírhalomba, elnyelték a lángok. A Nyugati pályaudvarról zavaros öltözetű férfiak zúdultak kifele, batyuval a vállukon, a hátukon, egymás mögött, ahogy megszokták: rabok, valamelyik börtönből, végeláthatatlan menetben. Borotválatlanok voltak, csontosak, véres szeműek, egyikük rámorgott a járókelőkre: „Majd most! Majd mi megmutatjuk!” Romola el akart menni mellettük, s ekkor megállította egy hang: „A csendőr! – mondta a hang –, a lovas csendőr!” Mint akit kővel dobnak, Romola oldalt kapta a fejét; Hoffer János állt a járdaszélen, a velmédi pékmester. Romola átölelte. „Ez lőtt először harmincötben, a piactéren – mondta a pékmester, és megveregette Romola hátát. – Az anyja istenit, hát nem kiszabadult?” Romola Smíri Sándorra gondolt, és arra, hogy íme, a vétkesek közül valaki mégis megbűnhődött. „Smíri ügyvédet megverték a börtönben – mondta a pékmester, mintha kitalálta volna Romola gondolatát –, ugyanaz az ávós, aki ötvenkettőben megverte, harmincötben mint csendőr verte meg.” Az úttesten és a járdán egyre vonultak a rabok, most már hármasával, négyesével. „Felköltöztem Pestre – mondta a pékmester. – Nem volt mit tenni. Anyád jól van? Még mindig olyan szép? – Romola bólintott. – Nem volt mit tenni – mondta a pékmester. – Negyvennégyben énrám a faluban senki se haragudott. Most meg… – A pékmester sóhajtott. – Az egész falu meg van mérgezve.” Romolának a bakancsok verte porfelhőben és a füstben Szent Verona néni jutott eszébe, s hogy a velmédiek bizonyára elkergették Tóth Pált, a képviselőjüket, mert „ki akarta inni a tengert”, és Emerencia nem bírta Vincét harmadszor sem a házban tartani, hiszen ki csinálna rendet Velméden – s vajon mit énekel most Emerencia? Énekel-e egyáltalán? „Csernok Lőrinc nem jött vissza a faluba – mondta a pékmester, és beleköhögte a port egy zsebkendőbe. – Az apátúr nagy kártyakeverő, nem kisstílű politikus. Sok jót is tett a maga idejében. Végül is ott a Népház, ott az iskola…” „Igen – mondta Romola kurtán. – Rákosi Mátyás úttörővasútat épített. Gerő hidakat.” A pékmester sietős oldalpillantást vetett Romolára, és eltette a zsebkendőjét. Az utcán lassan fogyatkoztak a rabok. Kisebbedett a tűz is; néhányan megálltak mellette, rádobták a párttagsági könyvüket; nézték, ahogy lángol. „Elégeted?” – kérdezte a pékmester, és krákogott. „Nem – mondta Romola. – Emlék.” A tűz elaludt, a téren üres teherautók vágtak keresztül, az emberek táskákkal, kosarakkal igyekeztek az ennivalóról jött hírek után; távolról lövöldözés hallatszott. „Én nem sztrájkolhatok – mondta a pékmester. – Mindennap kigyalogolok a kenyérgyárba, nálunk a munkástanács is dolgozik. Tudod, a kemencénél megnyugszik az ember torka.” Buda felől szirénázva jött egymás után öt-hat mentőautó, a pékmester utánuk nézett. „Pék mindig kell – mondta, és nagy tenyerével megropogtatta Romola vállát. – Amíg a világ világ, pékre mindig szükség van. Na, Isten áldjon, anyádat tiszteltetem.”

Romola semmit sem kapott a fagyasztott hal mellé az üzletekben.

A hét végére erősödött a lövöldözés. A ház lakói szerint a lövések a Parlament felől hallatszottak, vagy a mentőállomás, vagy éppen a Markó utcai börtön felől. Vasárnap az utcán öregasszonyok jelentek meg, fekete ruhásan, imakönyvvel; lehajtott fejjel mentek a száguldó teherautók között – vidékről még mindig jöttek a gyárakba az élelmiszer-szállítmányok –, szinte ugyanabban az órában egy sor csengetés hallatszott a ház első emeleti lakásaiban; Romola a csengetésre ajtót nyitott két vadászkalapos fiatalembernek, az egyiknél fegyver volt; Teklát kerestek. „Úgy hallottuk, a cselédszobában egy ávós lakik” mondta a fegyveres, és várakozóan nézett Romolára. A lakásban olyan csönd volt, mintha nem lett volna otthon senki. „Tévedés – mondta Romola, és megrázta a fejét. – A polgártársnő mosogatólány egy üzemi konyhán.” „És a suszter a másodikon?” „Becsületes ember.” „És a felesége?” „Az is.” A fegyveresek elmentek. Romola nekidőlt az ajtófélfának. Húsz másodperc múlva a második emeletről hallatszott a csengetés.

A lakók rendszeresen értesítették egymást arról, ha valamit kapni lehetett az üzletekben. Ez a valami többnyire fagyasztott hal volt. Hétfőn valaki tejet látott az Oktogonon, kedden kenyeret a péknél. Az emberek a táskáról áttértek a hátizsákra. Az ékszerüzletekből eltűnt a „magyar ember nem zabrál” felirat. A kirakatok ki voltak rabolva. A Marx téren egy asszony egy vég selymet cipelt. Valaki vízcsapokat árult a kapu alatt. A házmester előkereste a légoltalmi felszerelését, s felszólította a lakókat, takarítsák ki az óvóhelyet. A szenespincét csaknem tizenkét éve senki sem nevezte óvóhelynek. „Mit csinál a koalíciós kormány? – kérdezte egy lakó. – És a nemzetőrség? És a munkástanácsok?” Valaki látta, hogy a szovjet tankok kifelé mennek a városból! A kormány felszólította őket! „Most megmutathatja a nemzet! – mondta egy fiatalember. – Majd jön a Forradalmi Karhatalmi Bizottság, és rendet csinál!” „Hülyék maguk? – mondta a második emeleti suszter. – A ruszkik nélkül ez a csürhe moccanni se képes!” „Ne csürhézzen” – mondta halkan Romola. A suszter köpött egyet. Valaki átkiabált a folyosón, hogy a házba megjött a hal. A vicéné – a segédházfelügyelő – a kapu előtt állt, és az emberek cipőjét figyelte. Ezen a héten lett volna az egyetemen az előadás. Sheridan, Shaw, Shakespeare. Részlet a Rómeó és Júliá-ból.

A Rómeó és Júliá-ból! Romola messzebb merészkedett ennivalóért. A kiskörúton huszonnyolc párt hirdetményeit számolta meg a házfalakon; többségük a magántulajdon visszaállítását deklarálta. Magántulajdon? Itt?! Egy falragasz Nagy Imrét szidta és a koalíciós kormányt – Moszkva-bérenc –; a Múzeum-kert rácsára pedig azoknak a színeszeknek a listáját tűztek, akik korábban verset mondtak Rákosiról, vagy Sztálint alakították valamely színdarabban. A listán a nevek eltorzítva, jiddis átírásban szerepeltek, Pajor helyett Pajesz, Jakab helyett Kóbi; Czuczor Emmi nevét Cucug Emminek írta az ismeretlen listaíró. Egy másik felirat Pröhle Béni hazatérését üdvözölte, fájlalva, hogy a színész nem vállal közszereplést, bezárkózik a villájába: ezért jött haza? A Múzeum előtt egy csapat középkorú férfi a Fradi-indulót énekelte, a fegyverropogás a Kálvin tér irányából hallatszott, s távolabbról, az Üllői útról – mindenki tudta, hogy arra van a főhadiszállás –, Romola dolgavégézetlenül ment vissza, megint nem kapott ennivalót; az utcán a hátizsákos emberek nem ölelkeztek egymással, s a körúti Volga eszpresszó előtt – melyet a háború alatt Kingnek hívtak –, a járdán kövér, öreg szerelmespár hevert, részegek voltak és fogatlanok, „nincs itt senki” – mondta a járókelőknek a férfi, a nő vigyorgott; Romolára hirtelen tört rá a veszélyérzet; először ezen a héten. „Ne menj el – mondta a lányának Fábián Orsolya –, inkább koplaljunk. Ha valami bajod történik…” Romola újra nekiindult másnap a városnak, s a pályaudvaron túl, az egyik mellékutcában kenyeret kapott, tíz deka vajjal. Az utcát elözönlötte a tömeg. A sarkon egy férfi holtteste lógott a lámpavasról.

Romola tovább akart menni, de nem bírt. A holttesten lila tréningruha volt és sárga cipő, a belügyi sportegyesület uniformisa; viselője éppúgy lehetett ávós, mint közlekedési rendőr. Most bábu volt, nyelve szederjesen csüngött a szájából; többen lefotózták. A helyszínfotó mindig érték. Hol van most Barkó őrnagy, a Rózsadomb nyugati lejtőjéről? Mit csinál? Az akasztott ember talán a sofőrje volt. Vagy a szakácsa. Teklával mosogatott a konyhán. Nem döntött úgy, hogy gazember lesz, csak épp magára vett egy uniformist. De a dráma nem Richárdé, hanem Buckinghamé. „Tucatjával akasztják őket a Köztársaság téren” – mondta egy nyomott orrú férfi, „és kik lőttek a tömegre a múlt héten a Parlament előtt – mondta egy szikár, fekete asszony –, hát akkor…”, s egy aktatáskás ráfelelte: „Minden forradalom lincselésbe torkollik.” A lámpavas körül nyugodtan állt a tömeg. „Kaland – gondolta Romola. – Nem érzelmes polgárok, tehát átélik. Nem tartja vissza őket az évezredes puhaság.”

Kattogtak a fényképezőgépek. Romola eltépte magát a látványtól, vitte a kenyeret a tíz deka vajjal, nem nézett semerre, az égre sem. Hazaérkezve majdnem összeütközött valakivel; a segédházfelügyelő a kapu alatt állt, és a cipőket figyelte.

Mindszent éjszakáján a körút minden ablakában égtek a gyertyák. Minden házban volt, akit gyászolni kellett, fegyveres felkelő vagy véletlen halott, tizenkét éves kisfiúk zuhantak le gépfegyverrel a vállukon a háztetőkről, vagy tűntek el nyomtalanul, és kellett, hogy a meglincselteket is gyászolják valahol. Romola az ablakban állt, az égő gyertya fölött, s a velmédi temetőre gondolt, a gyertyákra a sírokon, s a falura, ahol talán kevesebb most a halott, s aki meghal, az megkapja a végtisztességet. A kormány vigyázó szemét külföldre vetette, a házban a jólértesültek elmondták, hogy Nagy Imre kinyilvánította Magyarország semlegességét, a nyugati rádióállomások pedig biztosra ígérték, hogy hamarosan megérkeznek az országba a rendfenntartó csapategységek; napok kérdése. A belvárosi templomban egy pap az áldozatokért gyászmisét celebrált, s az üres gyárak, az üzletek s a körúti házak nagy része lassan felvette tizenkét évvel ezelőtti képét, a falakon rést ütöttek a golyók, az Üllői utat szétdúlta a robbanás. „Mért nem csinál rendet a kormány! Mért nem füstöli ki az ávó maradékát!” – mondta a házban a fiatalember; valaki a nyugati rádióadókat szidta, mit pofáznak bele, az ígérgetéssel az oroszok kezére játsszák az országot; „semlegesség! – köpött a második emeleti suszter –, mi ez itt? Svájc? vagy Svédország? Hol itt a banktőke vagy a nyersanyag? Magyar semlegesség! Az oroszok meg majd asszisztálnak!” Muszáj volt a házból elmenni, Romola a hídnál összetalálkozott Olsavszkyval és Litvaival; „szájhősködnek a Dunántúlon – mondta Litvai –, otthagytuk, Gyula is, én is, csak Décsey maradt tovább.” Romola Litvaira nézett, Litvai elfordította a fejét. „Nem tudom – mondta. – Azóta nem láttam.” Kerülő úton, szinte a hídkorláthoz és a falakhoz tapadva mentek át Budára, a Feneketlen-tóhoz; dr. Szilasi Márkus a zongoránál ült; Bachot játszott. „Tanár elvtárs – mondta Litvai –, én megpróbáltam megjegyezni, amit az értelmiségről mondott. Megpróbáltam észben tartani, hogy a másik fél is kockáztat. Csak azt nem tudom, melyik a másik fél.” Dr. Szilasi Márkus nem hagyta abba a játékot. „Tanár úr – mondta Romola, és belepirult, hogy először szólít valakit »úr«-nak. – Tanár úr, a lengyelek, azok tudták. Tizenkét évvel ezelőtt nálunk mért nem volt felkelés? Mért nem volt ilyen felkelés a nyilasok ellen?” – „Tanár úr – mondta Olsavszky csöndesen, szinte a fúga dallamára –, ugye, hall engem, tanár úr. Hoztam egy verset, emlékbe. Elmondom. »Kasza, kés. Kasza, kés. Kasza, halál, temetés.«” A tanár keze lesiklott a billentyűkről. „Várni kell – mondta. – Várni. Magyarországon mindig. Kivárnia végét. Megvárni, amíg kinyit az első könyvtár. Az első múzeum, az első színház. A templomok addig is nyitva vannak. – Visszafordult a zongorához, megint játszani kezdett, most valami mást, valami érzelmeset, alattomosan fájdalmasat, valami búcsúzkodót. – Mendelssohn – mondta. Felix Mendelssohn-Bartholdy.” És Romola tudta, hogy a tanár neki játszik most, és hozzá beszél.

Földöntúli pátosz uralkodott el a városon, a végkifejlet előérzete. A belvárosi parkokban önkéntes sírásók dolgoztak; a Nemzeti Színház előtt a színészek, a Nyugati pályaudvarnál az írók gyűjtöttek az áldozatok családtagjainak javára, a perselynek kinevezett őrizetlen ládákba egymás után hullottak a tíz- és húszforintosok, s a pénzhez nem nyúlt senki, akárcsak az ékszerüzletek kirakatához az első napokban. A hétvégi lapokat egyetemistákból toborzott rikkancsok árusították, az emberek kapkodták az Irodalmi Újságot, melyben hatalmas költemény éppúgy volt, mint jambikus lelkendezés, az egyik író a felelősséget vállalta a történtekért, a másik a háztetők fegyveres ifjúságát vállalta példaképnek, csaknem minden író gyászolt vagy reménykedett, s az írószövetség nyilatkozata a forradalom tisztasága nevében óvott a népítélettől s a személyi bosszútól, a mentők nyilatkozata pedig megerősítette a hírt, hogy az ávósok céljaik elérésére évek óta mentőautókat használnak, a múlt héten is elraboltak kettőt. Romola örült, hogy végre valaki szót emel a törvényen kívüli bosszú ellen, de nem volt benne biztos, hogy a lincselők hallgatnak az írókra. Egész éjjel olvasta az újságot; hajnalra az egyik verset csukott szemmel fölmondta magának.

Senki sem aludt azon az éjszakán. A lövöldözés már a szomszédból hallatszott, a kaput egy nehéz tárggyal verte valaki; az emeleten megőrült egy asszony, órákon keresztül üvöltött, és a család nem merte hívni a mentőket. A házmester eltorlaszolta a kaput, sötét volt, a házban tompán szóltak a rádiók, reggelre köd ereszkedett, nem lehetett ablakot nyitni, a Szabad Kossuth Rádió bemondója személytelen hangon közölte, hogy Nagy Imre átalakította a kormányt, egy hátizsákos család kitört a házból, és rohanva indult a pályaudvar felé; a lakók az ablakok mögül nézték őket. „Mit akarsz csinálni?”’ – kérdezte a függönnyel a kezében Fábián Orsolya, és Romola tudta, hogy nem húzhatja sokáig a választ. Alighogy felszállt a köd, a kapualjakból az árnyak a Parlament felé indultak, Romola a Szabadság téren kötött ki, egy bérpalota előtt didergő csődület hallgatta Perl Károly rádióbeszédét; a hangszóró alatt Romola valósággal beleütközött Gyulába.

A tömegben alig volt hely a falnál. Az egykori zalai apátplébános a szabadságról beszélt, a magántulajdonról, az egyházi restaurációról; mondatain érződött a börtönévek okozta tájékozatlanság. Az emberek zavartan néztek a hangszóróra; mintha Borvendég Alfréd nótázna az éterben. Régen nem hangzott el ilyen szónoklat, a kalocsai érsek nem avatkozott politikába; Romola szívdobogva figyelte, hogy a tér túloldalán reverendás papok gyülekeznek s odébb néhány szürke ruhás apáca, és közöttük egy civil ruhás férfi jegyzetel – Istenem, Paál György! Paál György, akinek negyedszázada annyi sajtópere volt a zalai apátplébánossal, Paál György, aki azt mondta Csornán Gábriel Győzőnek: „Fogunk mi még együtt dolgozni… mikor Perl Károly már…” Élő halottak vagyunk, gondolta Romola, és a recsegő hangszóró alatt, amennyire bírt, közel húzódott Gyulához, körülöttük sűrűsödött a tömeg: igen, a násznép, már csak Lőrinc barát hiányzik, Lőrinc barát, aki a sír szélén bennünket összead, Gyula meredten nézett a tér túloldalára, lassan bólintott, meghajolt, s ekkor a reverendás papok csoportjából kivált és energikusan odasietett Gyulához Lőrinc barát: Csernok Lőrinc, hajdani velmédi apátplébános, aki csaknem tíz évet töltött a recski internáló táborban.

– Hát igen – mondta az apátúr Gyulának, és fölébe magasodott, mint akkor, mikor Gyula még ministrált a velmédi templomban – igen, mi még tudtunk retorikát, mi még tudtunk beszélni. Ilyen vezér nincs a túlsó oldalon. Ez leverte a paraszt fejéről a kalapot, ha a paraszt nem köszönt neki, de ment is a paraszt utána, mint akit húznak: a quod licet Iovi nekünk a tekintélyünkön alapult. – A hangszóró nagyot reccsent. – Mi nem csaptuk be a népet – mondta az apátúr –, mi nem adtunk neki földet, de nem is húztuk ki a lába alól. A nép mindig tudta, mire számíthat, azt is tudta, hogy kire. De most? – Az apátúr elnevette magát. – Kire lehet számítani? Az öcsémre, aki meséket mond a Kínai Kommunista Pártról, amíg megint rá nem jönnek, hogy sikkasztott? Nem – mondta az apátúr gesztikulálva, s a karján felcsúszott a reverenda ujja –, az öcsém ezt a meccset elvesztette. – A tömegből néhány arc érdeklődve az apátúr felé fordult. – Kivel lehet itt számolni? – emelte föl a hangját az apátúr. – A prolival, aki tapsol? A paraszttal, aki sunyít? A zsidóval, akibe már a templomban beleverték a törvénytiszteletet, ha akár hazug volt is az a törvény?

Romola mozdulatlanul meredt az apátúrra, mint aki jelenést lát a szószék fölött.

– Az apád – mondta Csernok Lőrinc Gyulának, hiszen mindvégig hozzá beszélt –, az apád leköpte az útkeresztet, aztán eljött, és meggyónta. Volt hozzá bátorsága. De ezek? Tudod, mik ezek? Beduinok. Sivatagi beduinok. Ezek hálásak az esőért, a levegőért, a sárért a talpuk alatt: ezt is a jótevőmnek köszönhetem… igenis, titkár elvtárs… alázatos szolgája, méltóságos uram… hogy fogom ezt én meghálálni, mivel viszonozhatom, küldök egy kis kolbászt, küldök egy kis dollárt, kivágom a nyelvemet, elküldöm… Szolgavér! – mennydörögte az apátúr –, az vagytok mindannyian! Mindben szolgavér folyik, aki nem tud mást, mint igent mondani az előítéletre! – A tömeg szédülten hallgatta az apáturat, a hangszóróra nem figyelt senki. – Zsidó vagy? – kiáltotta az apátúr, és mutatóujjával félkört írt le Gyula feje fölött. – Légy gyáva, légy puha, légy alkalmazkodó, vásárold meg a biztonságod! Paraszt vagy? Igyál! – az apátúr mutatóujja Gyula feje fölött visszafelé lendült –, majmold a pocsékoló dzsentrit, légy ittas, légy szájaskodó, légy következetlen, sodorjon el a saját barbárságod, és fogd rá a sorsra! Játszd el a hited, a szerelmed, az országod, aztán bújj el a homokbucka mögé, és sírjál, hogy végzet! történelmi végzet!

A tömeg babonás áhítattal nézett fel az apátúrra, aki még mindig csak Gyulához beszélt.

– Nem számít a test nyomora, csak a léleké, de semmilyen nyomorúság nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak, mi fili, Iuli. Nem tudni, mi jön itt. Azt tanácsolom, oldjál kereket, amíg nem késő.

A falakon nyirkosan szikrázott a maradék ködgomolygás. Az apátúr hatalmas, kőfejtő markával vállon ragadta Gyulát. Gyula megtántorodott.

– Dönteni kell, mi fili – mondta az apátúr halkan és határozottan –, dönteni, akár a hűség rovására is. Dönteni. Vannak helyzetek, amelyekben a hűség a halál szolgálata.

Csönd lett. A hangszórót elnyelte a nyirkosság. A hang rezgése megszűnt. A boltozat eltűnt; a tömeg elenyészett; Romola megsemmisülve állt a falnál, odapréselődve, a sarok felől női hangot hallott, hívó hangot; Gyula a fél kezével bizonytalan mozdulatot tett, azt mondta: „Majd…”, és Romola azt mondta: „Persze”, és megpróbált levegőhöz jutni, és kikerülni az üres utcából, amerre Gyula léptei elhaltak.

Másnap hajnalban Nagy Imre beszélt a rádióban: „a kormány a helyén van” – mondta, a falon áthallatszott. Néhány órával később egy ismeretlen férfihang bejelentette az új kormány megalakulását. A házban némaság volt; nem üvöltött az őrült asszony, valami történhetett vele. A tér sarkán megállt egy szovjet tank.

Az idő most már elvesztette a jelentőségét. A térérzékelés a tankhoz kötődött: mi van a tanktól jobbra, mi van balra, a katona kidugja a fejét, a katona visszasüllyed, mozdulatlan. A nappal hűvösebbre fordult, nőtt az éjszakai köd, ezekben a napokban lett volna a pozsony–lipcsei utazás, a felmondás is mostanra szólt; az utcán nesztelenül siettek a pályaudvar felé a hátizsákosok, estére mintha az utcákat is elérte volna az országos sztrájk, az új kormány visszaállította a kijárási tilalmat. A házban tovább tartott a némaság, senki se nyilvánított véleményt, a fiatalember beállt a hátizsákos menetbe, a suszter magára zárta az ajtót, a főbérlő elbújt, nem merte hallgatni a nyugati adókat, csak Tekla kopogott be néha az albérletbe, cigarettát, gyufát kért, megkérdezte Fábián Orsolyát, Romola itthon van-e, nem utazott-e valahova el; „hova utazott volna” – mondta Fábián Orsolya. Mindennap krumplit ettek.

A falon át, a rádióból mind gyakrabban szólt a november negyediki férfihang, az új miniszterelnök hangja; a kormány utasította a tisztviselőket, a vasutasokat, az üzletek dolgozóit, vegyék fel a munkát. Az újonnan alakult karhatalmi ezred valamelyik egysége időnként elhaladt az ablak alatt, az ablakokban nem állt senki, az utcát felverték az ütemes lépések, és reggelente az Üllői út irányából még mindig elszórt lövöldözés hallatszott. Férfi kellene ide, ebbe a családba, gondolta Romola, egy napon tizenhetedike lett, Gyuláról semmi hír; Romola vett egy újságot az utcán, a Szabad Nép helyett új lap jelent meg, a Népszabadság, új volt a szerkesztő is; nem tudni, a régi hol forgatja a tollat; a lap, amely tele volt sajtóhibával, Tito jugoszláv elnök beszédét közölte, az elnök főként a magyar helyzettel foglalkozott, az okokkal és a megoldással; kijelentette, hogy Rákosi becstelen volt, Gerő vak, Nagy Imre erélytelen: segítségért siránkozott, ahelyett, hogy harcolt volna, útját állta volna a gyilkolásnak; az új kormány tisztességes, mondta az elnök, a belső forradalmi erőkben bízni kell – a beszédből áradt az egykori partizánvezér, a maga útját járó független politikus fölénye: „mi láttuk…”, „mi figyelmeztettük őket…”, „mi nem vagyunk bosszúállók…” Romola kétszer végigolvasta a beszédet. Budapesten az új miniszterelnök a munkástanácsokkal tárgyalt; a kormány visszaállította a szabad munkavállalást – vagyis az egyetem elvégzése után ezentúl nem lesz kötelező a felkínált állást elfogadni.

Mi lehet az egyetemen?

Az országban újabb sztrájkhullámok követték egymást, de az iskolákban valamikor a hónap végén megkezdődött a tanítás; biztosan Újpestre is kigyalogolnak a szótlan tanárok, odaállnak a hideg vaskályhák és a bevert ablakok közt a katedrára, az alattomosan pislogó ötödikesek elé, akik nem értenek az egészből semmit; de ha Smíri Sándor egyszer hazalátogat Velmédre, talán látni fogja, hogy az egykori polgári iskolát, vagy a piacteret, vagy a Népházat időközben Gellai kosárfonóról nevezték el – az 1935-ös velmédi tragédiának mégiscsak lesz valami nyoma a nemzettudatban.

December eleje körül az újságban a közelmúltról megjelent ez a kifejezés: „mélyen sajnálatos esemény.”

Romola végighaladt a tank bal oldalán vezető úton, a börtön és a mentőállomás körüli összelőtt házak között, és bement az egyetemre.

Az egyetem kapuja zárva volt. A boltív alatt Mátrai állt sápadtan és tanácstalanul, beesett arcát hol a hídcsonk és a szobor, hol a nehéz vaskilincs felé fordította. Romola odaállt melléje, megkérdezte, mit tud a többiekről. Mátrai elmondta, hogy a tanszékről nagyon sokan külföldre mentek, néhányan Jugoszlávia, a többség Ausztria felé, hiszen a határon most nincsen aknazár; az angol nyelvészet professzora disszidált – ez az új kifejezés arra, hogy kimenekült –, a teljes harmadév disszidált, a korábban végzettek közül Kitty, aki Kátya, aztán Kata lett, most Catherine, már üzent Bécsből; elmentek az évfolyamról azok is, akiknek a hozzátartozói közül valaki internálva volt; és kinn van az előadó, a tagbaszakadt férfi, aki a gyárban és az egyetemen a fegyelmi ügyeket intézte. Romola tovább érdeklődött, mi történt az itthon maradókkal, és Mátrai elmondta, hogy az egyik kispapot letartóztatták, Décseyt és Silbersteint valamelyik nap a kollégiumban kereste egy ismeretlen férfi, Litvai beállt fűtésszerelőnek egy gyárba, a munkások előbb sztrájktörőnek nevezték, aztán befogadták, Litvai nem jön vissza az egyetemre, azt mondja, elege van az „értelmiségi létből”. Olsavszky…? Olsavszky írt egy verset – „kasza, halál, temetés” – amit több példányban elküldött a Nemzetközi Vöröskeresztnek, aztán a Margit-híd korlátjáról a Dunába vetette magát. A kollégiumba kijött egy rendőr, a fiókban egy halom kéziratot találtak. Addig senki sem tudta, hogy Olsavszky verseket ír.

Mátrai elhallgatott. Romola abbahagyta a kérdezősködést.

Visszafelé a tank jobb oldalán haladt el. Az albérleti szoba ablakából széles menetoszlopot látott; kormánypárti tüntetés volt a körúton, az élen haladók nem az új miniszterelnök képét vitték, csak egy feliratot: „Támogassátok a Rákosi börtönéből szabadult Kádár Jánost!” Távolról még mindig lövöldözés hallatszott, Romola két kézzel dobolt az ablaküvegen, Fábián Orsolya későn jött haza, jóval a kijárási tilalom hatályba lépése után, beesett a szobába, leült az ócskapiacon vett heverőre, lassan előregörnyedt. Romola megfordult az ablaknál.

– Flórika meghalt – mondta Fábián Orsolya. – Temetetlenül fekszik az udvaron. Azt mondják, nagyon sok a halott.

A lövések mintha közelebbről hallatszottak volna.

– Elfogyott a krumpli – folytatta Fábián Orsolya. – Nincs itthon semmi ennivaló. Azt mondják, statárium lesz a fegyverrejtegetőkre. A házban mindenki csomagol.

Romola leült az anyja mellé a heverő szélére.

– Mindenki menekül – mondta maga elé meredve Fábián Orsolya. – Híres színészek. Újságírók. Írók. Zenészek. Futballisták, mindenki.

Romola bólintott. A nevek a városban röpködtek. Elment az Irodalmi Újság november 2-i számának egyik cikkírója. Elment egy Sztálin-díjas költő. El a futballisták: hárman az aranycsapatból. Elment a Kedves zongoristája; most majd koncertezik; most majd megnézi, merre sétált Liszt, és hol lakott Chopin.

– Miből fogunk élni? – nézett a lányára Fábián Orsolya, és lehalkította a hangját. – Hol tudsz elhelyezkedni? Mikor? Nem tudni, mi jön. Egy éved hiányzik a diplomához. Tekla szerint mindenért az egyetemisták a felelősek.

A szobában nem világított semmi, csak a sárga szempár.

– Elmegyek – mondta Romola.

Ahogy kimondta, megkönnyebbült.

– Eredj – suttogta Fábián Orsolya. – Csomagolj össze, gyorsan. Nem bírom ki, ha valami bajod történik. Indulj.

– És te?

Romolának kiszáradt a torka.

– Valami csak lesz – mondta Fábián Orsolya. – Talán segít a vállalat, hogy megkapjam Flórika szobáját. Ha nem, akkor utánad megyek. Az ember nem emelhet kezet magára. Ez még mindig a jobbik megoldás.

Egyenesen ült a heverő szélén; egyik idegen helyről a másik idegen helyre készült. Megint gyors volt, határozott, vakmerő, akár tizenkét éve, a német megszállás idején.

Romola megírta a kérvényt a lakáshivatalnak. Krumplit szerzett, szárított halat, szenet. Meleg holmikat csomagolt egy hátizsákba. Átnézte a könyveit. Vörösmarty verseskönyve leesett a polcról, kinyílt a Szózatnál. „Áldjon vagy verjen sors keze…” Romola fölemelte a könyvet, odalapozott a bejegyzéshez, négy sor volt, ismerős ritmus, kapkodó kézírás : „Hallod a szépszavu csendet? / Drága, simulj a karomba! / Várnak a jószagu álmok, / vár a csodák birodalma!” S alatta a fába vésett betűk: R és Gy. Mikorról való ez a bejegyzés? még az első egyetemi vizsgák előttről, amikor elküldte a könyvet Gógánfára? vagy későbbről, ab urbe condita – mikorról? A kézírás alatt nem volt dátum. Romola visszatette a könyvet a polcra, megint levette, megnézte; aztán berakta a hátizsákba, az angol szótár mellé. Rátette a tetejére a meleg sálat, amit Fábián Orsolyától kapott a születésnapjára legutóbb. Jön a tél. Több mint egy hétig halogatta az indulást. Végül mégsem maradt más, mint fölvenni a zsákot, kezet csókolni az anyjának, megérinteni az ajtófélfát, és menni.

– Egyedül könnyebb – mondta az ajtóban Fábián Orsolya. – Ez még mindig a jobbik megoldás.

Egyikük sem sírt.

A kora reggeli szürkületben alig jártak az utcán. Aki járt, még mindig csak surrant. Romola átvágott a körút mögötti mellékutcákon a Keleti pályaudvar felé. A járdán cserép- és malterdarabok hevertek, néhol kupacba söpörve, az egyik összelőtt házfalon függönytelenül lógott egy sor ablak; egy házaspár targoncát húzott, rajta néhány ócska bútordarabbal. Valahonnét rikkancs jött elő egy kapu alól; „újabb leleplezések – kiáltotta az üres utcának –, fény derült az ellenforradalmi bűncselekményre…” Romola elsietett a rikkancs mellett; a „mélyen sajnálatos esemény” kifejezés eltűnt a sajtóból, a közelmúltat mindenestül ellenforradalomnak nevezték, beleértve az első napot is, a diáktüntetést. Romola felgyorsította a lépteit. „Gyilkolt az orvosnő – hallotta messzebbről a rikkancsot –, az ellenforradalom újabb rémtettei…” Romola futni kezdett, a sarkon beleütközött egy nőbe, „bocsánat” – mondta, a nő megállt: Feuer Jozefa volt, Romola asztalszomszédja, a latintanárnő, aki éneket tanított az újpesti iskolában. Hátán hátizsák, karján csomagok, szatyrok: krumplit cipelt.

– Ó – mondta Feuer Jozefa meglepetten, és végignézett Romolán –, te is?

– Igen – mondta Romola –, te nem?

A tanárnő megrázta a fejét, aztán fölfelé, egy ablakra nézett – Nem lehet – mondta. – Várnak.

Romola nyelt egyet.

– Ma nincs órám – mondta Jozefa, és hirtelen fölélénkült. – Mondd, emlékszel Ábel kartársra?

Igen, Romola emlékezett. Ábel kartárs volt az iskola párttitkára. A politechnikát oktatta az ötödikeseknek. És aztán nem lehetett többé abban az osztályban verseket tanítani.

– Emlékszel, hogy utána idegkimerülés címén beutalták a pártüdülőbe? – kérdezte Jozefa. – Ábel kartárs nem ment el üdülni. A népbüfébe ment, tudod, ami azelőtt kocsma volt. Ott sírdogált egész ősszel, októberben fegyvert szerzett valahonnét, nem tudott vele bánni, végül november elején a villamos elé feküdt, tudod, ott a kanyarban, ahol húsz centiméterre van a járda a sínektől, nem tudom, emlékszel-e. Egy traktor ment arra. Emlékszel még Újpestre?

– Emlékszem – mondta Romola, és mintha megszorították volna a torkát.

Odafönn megkoccant egy ablak.

– Nem nehéz az a krumpli? – kérdezte Romola. – Segíthetek?

A házban nem működött a lift; a tanárnő a hatodik emeleten lakott. Megálltak az ajtó előtt. Jozefa a kulccsal babrált.

– Hamarosan karácsony – mondta. – Nem hallgatsz meg egy karácsonyi lemezt?

A lakásban mandulatejszag volt, akárcsak Jozefa mellett, a tanári szobában; a lemezen egy női hang Mozart Koronázási misé-jéből az Agnus Dei-t énekelte, a hallból jobbra-balra ajtók nyíltak, s az egyiken kilépett egy töppedt, kövér öregasszony, a tokáján lüktetett a bőr, mint a békákén, és erősen földhöz verte a botot, amire rátámaszkodott időnként.

– Végre itt vagy – mondta az öregasszony Jozefának, és ügyet sem vetett Romolára. – Már azt hittem, elcsavarogtál valakivel. A szatyorban mi van?

– Krumpli – mondta Jozefa:

– Ronda – mondta az öregasszony. – Félig rohadt. A szomszéd tegnap szebbet hozott. Mennyi volt?

Jozefa mondott egy összeget.

– Drága – recsegett az öregasszony. – A szomszéd olcsóbban vette. Hacsak nem hazudott.

Jozefa nem válaszolt.

– Zárd el ezt a marhaságot – toppantott a botjával az öregasszony. – Ötvenszer megmondtam már, hogy nem bírom.

Varangyosbéka, gondolta Romola, és odasúgta Jozefának: – Gyönyörű. Mozart mindig gyönyörű.

Mielőtt Jozefa válaszolt volna, a másik ajtón kilépett egy csont-bőr öregasszony, vijjogva nevetett, és rászólt Jozefára: – Ne törődj vele! Tudod, honnan fúj a szél. Ne hagyd magad elnyomni! – Odasétált Romolához, bemutatkozott – Romola csak a név előtti „doktor”-t értette –, és a fülébe súgta: – Anya-lánya komplexus, igaz? A jó öreg Freud már régen megmondta.

– Ne higgyen neki – recsegte a botos öregasszony. – Olyan doktor, mint én. Öt elemije van, vagy még annyi se.

A másik öregasszony felkacagott.

– A Feuerek iskolázott emberek voltak – mondta. – Mind muzsikált. Az ott a falon Jozefa dédapja, már az 1820-as években…

A bot rácsapott a gramofonra. A hang felbőgött, Jozefa odaugrott a hanglemezhez, kivágódott egy ajtó, belépett rajta egy harmadik öregasszony: – Mi történik itt – kiáltotta –, az én házamban! – és mankójával bevágta az ajtószárnyat.

Romola kihátrált a hallból. Jozefa a küszöbön érte utol, a lakás ajtajában.

– Szép volt – mondta Romola. – És, nagyon kérlek…

– Én voltam – suttogta Jozefa. – Az én hangom. Húsz évvel ezelőtt. Akkor még… De tudod… Anyuska és a nénikék… a háború… És ne hidd… nem mindig…

– Persze – dadogta Romola. – És a hangod… Igazán…

– Úgy gondolod? – Jozefa lehajtotta a fejét. – Érdemes volt? – Bentről vartyogás, bútorcsapkodás hallatszott. – Agnus Dei – mondta Jozefa, s az arcán végigfolyt egy könnycsepp. – Ez mind én voltam egykor. Fenyvessy Magdolna volt a művésznevem. – Romola orrát megint megcsapta a mandulatejszag, az ajtónyíláson át is, mandulatejszag?! Összefülledt női öltözők savanykás bűze – nem! nem! nem! Istenem, ezt nem! Menekülni! Menekülni! Menekülni! Romola hanyatt-homlok lerohant a lépcsőn.

Egy kéz állította meg. Az egyik lakás ajtajában Tarkövi állt, az újságíró, papucsban és fürdőköpenyben.

– Mi történt? – kérdezte. – Magát is így megviselte? Maga mit látott ebből az egészből?

– Halottakat – mondta Romola, s az újságíró kezét fogva belépett az ajtón. – Kivégzést. Épp az előbb láttam egy kivégzést.

Tarkövi lesegítette Romola hátizsákját, s a konyhában meggyújtotta a gázt a teáskanna alatt. A lakásban nem volt fűtés.

– Kivégzést – mondta már a szobában az újságíró. – Kivégzés ellen mit lehet tenni!

Romola kinézett a földszinti lakás ablakából az utcára.

– Lehet – bólintott. – Lehet. Ki kell törni a körből. Bizonyos helyzetekben a hűség a halál szolgálata.

Az újságíró elnevette magát.

– Kislány – mondta –, hogy maga milyen fogalmi nyelven beszél!

Odakintről behallatszott a gőz sípolása; Tarkövi behozta a teát, kitöltötte két előre odakészített csészébe; ittak. Romola a fotelban fázósan maga alá húzta a lábát.

– Én is kitörtem a körből – mondta elkomorodva az újság író. – Kitörtem. Otthagytam Ellát. Föllármázta a házat, hogy el kell törölni a Himnuszt, hogy vissza kell állítani a Sztálin-szobrot… Hogy kiugrik az ablakon, ha otthagyom… Otthagytam. Eljöttem, mielőtt engem is meglincselnek.

Hát ez lett Sugár Ella, gondolta Romola, és összeborzadt, ez történt az öreg elvkancával, aki most lesz negyvenéves, és nem tudott kitörni a körből. – Maga hány éves? – kérdezte Romola az újságírót.

– Negyvenhat – mondta Tarkövi.

Mint anya, gondolta Romola, s a gőzölgő csésze fölött lassan megnyugodott, és körülnézett a szobában.

– Ez egy disszidens lakása – mondta tűnődve az újságíró. – Azt hiszem, kivárom itt a végét. Előbb-utóbb kialakul. Várom a megoldást. – Tarkövi felsóhajtott. – Mindig a nők oldották meg az életemet.

Romola fölnézett a teagőz fölött az arcra.

– Fél valamitől?

– A cikkem – mondta Tarkövi, és elővett egy doboz Ötéves terv cigarettát. – A vezércikkem A Bölcsészben. Arról, hogy a magyar szellemi vezetőréteg felhígult. Hogy a „beiskolázás” felületes. Hogy az őstehetségekkel együtt a kalandorok, a bugrisok, a parvenük… Gondolja, hogy ezt majd elnézik nekem?!

Romola letette maga mellé a csészét. Tarkövi rágyújtott.

– Vagy az ávósok, vagy a nyilasok. Magyarországon nincsen középút. És mindkét fajtának útjában van a polgár a polgári elveivel. Ami a polgárnak egyensúly, ezeknek unalom. Ami a polgárnak igazság, ezeknek uszítás. – Tarkövi fölkelt, az ablakhoz lépett, ráfújta az üvegre a füstöt. – Pedig én nem uszítottam. A sajtó arra való, hogy megnyugtassa a közvéleményt.

Romola fölütötte a fejét, valahonnét ismerős volt ez a mondat, s egyszerre nem hallotta az újságírót, és nem látta a befüstölt ablakot, páholyt látott, hólyagosra tapsolt tenyereket, egy írnokot a Nemzeti Színház színpadán, és férfihangokat hallott a büfében s egy hangot kinn, a ködös lépcső előtt: „Ne bámuld folyton azt az öreg újságírót, már a nézésed is incesztus”, és Romola maga sem tudta, hogy került a fotelból az ablakhoz, és mért emelte az ujját az újságíró arcáig, miközben megkérdezte:

– S a nyilatkozataim? A Mozdonyban közzétett szavaim, amelyeket én sohasem mondtam? Hogy mindig esztergályos akartam lenni, hogy a pártkongresszus tiszteletére javítok a tanulmányi eredményemen, hogy Rákosi Mátyás születésnapjára…

– Én meg akartam védeni magát – vágott közbe az újságíró, még mindig az ablak felé fordulva. – Tudja, az a rettenetes tömeggyűlés… A cikk, amely a Smíri–Gellai–Mihajlovics-perről előre meg volt írva… A gyár tele volt veszélyekkel… És én… – Az újságíró hirtelen megfordult. – Én már akkor…

Romola ujjai lesiklottak a fürdőköpenyre, a puha, meleg pamut nyirkossága átjárta a sejtjeit, és ekkor, mint a harangkondulás, minden egyetlen pillanatba sűrűsödött, a testére ráburkolódzó, a meleg, az ismerős illatú fürdőköpeny alatt minden abba a régi, abba az egyetlen pillanatba, hogy „Romikám, anyádra vigyázzál”, és a hívás mindennél, minden eddiginél erősebbnek bizonyult, ez az, csak ez az, amihez közöd van, mondták a fürdőköpeny alatt a forró hámsejtek, ablaktól függönyig, heverőig, villanykapcsolóig, párna fölött és takarók alatt, és kezek és ámulat és dadogás közt, hogy „én még nem…”, hogy „nekem még soha…”, hogy „maga csakugyan… de hát hány éves…?” „huszonhárom” – mondta Romola, és érezte, hogy a férfi sír. És nem tudta, hogy kell ilyenkor viselkedni, csak azt tudta, hogy „sakk”, az egész addigi életének „sakk”, a hatodik emeleti lakásból csendesen szivárgott a női öltözők savanykás bűze, akár a lőporfüst az utcákon, és Romola azt mondta a férfinak: „Ne sírjon. Gondolja, hogy műtét.”

Műtét volt.

A rádióban delet harangoztak; úgy látszik, a harangszót meghagyták; hát ennyi, gondolta Romola, ez az ára a felnőttségnek, ezért fenyegetődznek a nők öngyilkossággal, ezért kötözik le a férfit gyerekkel, ez az egész, ez a „várnak a jószagu álmok, vár a csodák birodalma”, ezt misztifikálja tilalmakkal a vallás. Romola behunyta a szemét. Szabadon jövő-menő mészáróslegényeket látott, a vállukon hatalmas, kettészelt marhahús-darabokkal. Csöngettek; Tarkövi bebújt a fürdőköpenybe, kiment; Romola a fürdőszobában rendbe hozta magát; gépiesen felöltözött, hátára vette a hátizsákot, rekedt női hangot hallott a konyhából, nem sikerült észrevétlenül elmennie, Tarkövi kijött az ajtóhoz, „régi ügy – mondta zavartan –, ebédet hozott… töltött káposzta.” „Azt hittem, lencse” – mondta Romola. A női hang a Czuczor Emmié volt. Tarkövi nem ismerte a Bibliát.

Romola bicegve szaladt az utcán, vissza, a körút felé; pontosan tudta, mit kell tennie.

Az utca valamelyest megélénkült; az éjjel az egyik körúti ház falára vörös betűkkel ráírták a rövidítést, hogy „muk” – márciusban újra kezdjük –; december tizenhetedike volt, Gyula mint a kőszobor állt a sarkon, a West End előtt.

– Elmegyek – mondta Romola, és mozdulatlanul megállt Gyulával szemben. – Akarsz-e velem jönni?

Gyula végighordozta a pillantását Romolán, a hajától a bakancsáig.

– Hol voltál? – kérdezte.

– Eljössz-e velem? – ismételte Romola. – Minden bizonytalan, csak egy biztos. Hat gyerek. Mind fiú. Semmi az egész. Nem kell diploma hozzá.

Gyula megütődve hátralépett.

– Tudtam – mondta. – Éreztem. Megéreztem. „Lomita menatton…” Az oltárkép! Megmondtam, hogy ha egy másik férfi… ha csak egy ujjal is… Mindnyájan hazudtok! – Gyula megragadta Romola állát. – Hazudtál! Nem emlékszel? „És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága… ilyen ragály és borzalom…”

Romola kiemelte az arcát Gyula kezéből, és fölegyenesedett.

– Lépnem kellett, Gyula. Döntenem kellett, egyszer nekem is, nem érted? Döntenem!

– Matt – mondta Gyula, és közel hajolt Romolához. Az úttesten ütemesen vonult a karhatalmi ezred. – Matt – ismételte Gyula. – Nekem elegem volt a hibás lépésekből. Én többé nem nyomorgok. Nekem többé nem hoz szimpla kávét a pincér. Itt nekem lesz villám, nem Barkó őrnagynak. Ez az ország nem lesz többé se a Barkóké, se a Décseyeké, – A karhatalmisták khakiszínű pufajkája a pályaudvarig ellepte a körutat. – Nekem is döntenem kellett – mondta Gyula. – Én is döntöttem. Követem a kormányfelhívást. Elmegyek bányába dolgozni. – Gyula egészen a szájáig hajolt Romolának, és rángó arcizmokkal szótagolta: – Nekem többé nem mondják, hogy „bújj el, meglátnak bennünket!”

– És nekem többé nem mondják, hogy „hogy kerülsz ide!” – mondta egész testében reszketve Romola.

Gyula úgy nézett rá, mint aki égési sebet akar ütni a szemével.

– Hogy kerülsz ide – sziszegte Romolának. – Hát hogy kerülsz ide! És ezt egy életen át kijátszod majd, mint egy adut!

– Eressz el, Joós Gyula – mondta megkövült szájjal Romola, és azt gondolta: most kellene meghalnunk. S ahogy eltépte magát ettől az utolsó látványtól, csak annyi préselődött ki a száján: – Isten veled.

– Légy átkozott, Gábriel Romola – hallotta a háta mögül. – Légy átkozott. Mindig lépjél rosszat. Soha senki ne szeressen úgy, mint én. Hallod! Soha. Senki!

És most az egyszer Romola tudta, hogy az utca végéből nem jön segítség. Egyiküknek sem. Se nő, se férfi, se angyal.

Az egyik pályaudvartól a másikig érve azt is tudta, miért mondta Fábián Orsolya a búcsúzásnál: egyedül könnyebb. Ez még mindig a jobbik megoldás.

Négy nap múlva érkezett meg Zalakállóba, vonaton, teherautón, gyalog; az utasok itt-ott megaludtak a falvakban, mindenütt kaptak enni, akárcsak a háború végén. A határszéli parasztok berendezkedtek az állandó vonulásra; biztosan a jugoszláv határon is így él Stróbl Hermina, az egykori esztergályos családja, Kelebia községben, ahová a lányuk a Smíri–Gellai–Mihajlovics-per után visszatért. Romolát heves vágy fogta el, hogy minél előbb meglássa a tornácos tanítólakást, s hogy megmondja Gábriel Zsigmondnak: a házat soha ne adja el. A didergő utasok sorban leszálltak a vonatokról, a kocsikról; senki nem lobogtatta a haját a peronon. Egy férfi majdnem a kerekek alá esett; részeg, mondták az utasok megbocsátóan.

Romola futva ment végig a zalakállói főutcán, az összefagyott jegenyék és nyárfák között, erősen bezörgetett a tornácos tanítólakás kapuján, és bekiáltott:

– Nyissátok ki! Nagyapám! Én vagyok az, Romi!

Egy darabig kiabált, rázta a kilincset, zörgetett az ablakokon, aztán mintha jeget húztak volna végig a bordáin, szótlanul bámult a kapumélyre.

Gábriel Zsigmond háza üres volt.

Romola bezörgetett a szomszéd házba. A házról annyit tudott, hogy Bakkék laknak benne, Bakk Lukács nyugdíjas könyvkötő a feleségével s a fiával; szombatos székelyek voltak, a háború végén elhurcolták őket Erdélyből, s a táborból visszajövet települtek ide, az osztrák határ közelébe, mintegy ugrásra készen – vagy, mert ismerős volt nekik a táj. A zörgetésre előbb a függöny libbent meg, aztán kulcs nyikordult; a csontos, barna arcú öregember hallgatagon bevezette Romolát a házba. Az udvarra néző ablakban két szál gyertya égett, Romola odabólintott, jó estét, december huszonegyedike, péntek volt; szomszédain kívül más nemigen tudott Bakk Lukács hitéről, az elmúlt években újra meg kellett szokniuk a titoktartást.

– Így vagyunk – mondta az öreg könyvkötő Romolának, és egy faragott lócán hellyel kínálta. – A tanító úrék még novemberben elmentek.

– Elmentek? – Romola mind a tíz ujjával megfogta a lóca szélét.

– El – mondta az öreg könyvkötő, és figyelmesen Romola szemébe nézett – Én temettem el őket. A faluban nem volt orvos. A tanítóné nagyon beteg volt, a tanító úr két nap múlva utánament. Nagyon szépen éltek, kérem. A tanítóné, mielőtt lehunyta a szemét, azt mondta a feleségemnek: „Az uramnak adott enni, Eszter?” A tanító úr meg azt válaszolta: „Nem fontos. A fiam is éhen halt.”

Romola ujjaiba élesen bevésődött a lóca széle. Tehát Gábriel Zsigmond tudta. Egész idő alatt tudta. Ugyanazt, amit Smíri Sándor.

– Égettem a fejüknél gyertyát – mondta az öreg könyvkötő. – Csönd volt, nem volt ott senki. Úgy járt-kelt a falu az országúton, akár Udvarhelyt, tizenkét évvel ezelőtt. De egyszer mindenki megnyugszik, ahogy ők is megnyugosznak. Jövőre, ha kell, a feliratot is megcsinálom.

Csöndesen nyílt az ajtó, hazaérkezett Bakk Lukács felesége, szótlanul megvacsoráztak, aztán megágyaztak Romolának a konyhában; forró téglát tettek a lábához. Romola a plafont nézte, másnap átment a szomszédba, végighúzta a kezét a bevetett ágyakon, a bútorokon, az elfeketült papírokkal teli vaskályhán; nem vett magához semmit, csak a nagyapja imakönyvét. Harmadnap elbúcsúzott a házaspártól; nem evett velük, kiment a temetőbe.

– Nem tudjuk, mi jön – mondta a kapuban az öreg székely. – Miféle békesség. A fiam a tényleges idejét tölti, határőr, itt nem messze. Tőlünk nem tanult embert ölni.

– Isten áldja meg magukat – mondta Romola.

– Isten kísérje – mondta az öreg székely. – Azt a lócát a tanító úr faragta.

Romola egy óra hosszat ült mozdulatlanul a temetőben, a kettős földhalomnál. Ideiglenes fatábla volt a földbe szúrva, Gábriel Zsigmond és Gábriel Zsigmondné, évszámok. Philemon és Baucis. Vagy talán Ábrahám és Sára. A keletkezés mitológiai csöndje. Nem tudni, mi jön itt, mondja az országban mindenki; miféle békesség, mondja az öreg székely. Aki elmegy, ezt hagyja maga mögött. Mi lesz ennek a békességnek az ára? Kik fognak fizetni? Kit akasztanak fel, és kit küldenek üdülőbe? S hányan védekeznek majd azzal, hogy „felsőbb utasításra tettem”, mert „féltettem a hitetlenektől az eszmét”, vagy mert „az országot csak a vakhit vezetheti ki a múltjából”? Melyik írástudót büntetik, és melyiket jutalmazzák? Lesz-e, aki végre felelősséget vállal, aki kockáztat, aki becsüli a másik fél kockázatát? Ott lesznek-e a helyükön Smíri Sándor fogolytársai, az istenhívő szabósegéd, a megkínzott kommunista ügyvéd, a költő? Vagy megint az ügyeskedők? a szívós középszer? S a parvenük tenyészete alatt az elkínzott tehetség, és köztük újra csak az elhallgatás rétegei, a néma halottak, a „megint másról van szó” burkolata, amely tovább igazolja a züllött magyar feudalizmust? A tenyészetből pedig falanszter lesz a felszínen? Vagy ellenkezőleg, a magántulajdon őrülete? A „ha én nem viszem el, elviszi más” erkölcsei? S a szellem számára a csipkebokor jellegű, burjánzó mondatok, amelyek mögött szabadság és igazság csak bizonyos oltárokhoz kötött kategóriák? Amelyeket csak meghatározott szögből lehet imádni? Míg egy politikus megint elmondja, hogy Magyarországon a szélsőségeknek nincs jövőjük? És jelenük?! Jelenük van-e a nyilasoknak és az ávósoknak? Azoknak, akik sohasem győzhetők meg a teljesítménnyel, egy harmincas átmérőre kicentírozott vasdarabbal, vagy egy jeles bizonyítvánnyal, mert az előítélet kitéphetetlen, mert a fasisztoid memória mindig az előítélet szellemében korrigál, és mert a szolgák igent mondanak az előítéletre! Nincs indokolatlan rosszaság, Richárd és Buckingham feltételezik egymást, aki elmegy, ennek a feszültségnek a csöndjét hagyja maga mögött. Romola ráhajolt a kettős földhalomra; mi támadhat föl ebből a csöndből? Gábriel Győző éhen halt: feladta magát. Ha megmarad, és megőrzi magát, börtönbe kerül, mint Karátson főszerkesztő, ha rugalmasabb, karriert csinál, mint Paál György. Nem szerette a trianoni határokat, de sorozatot írt „A nyomor tükrében” címmel – mit mentegetem? kinek mentegetem? Romola fölugrott a sír mellől, s az agyába vágott a mondat: „úgy látszik, szégyelli az apját”, és nyomban utána kigyulladt benne az iszonyú világosság, hogy az élete egyetlen megoldása az, ha elmegy innét, mert ha most nem szakít ki mindent magából tövestül, ha most nem tanulja meg a halálugrást, soha többé nem fogja megtanulni, és ugyanezzel a kíméletlen világossággal tudta, hogy nem fog elmenni, semmit sem fog kiszakítani, semmit nem bíz soha a légüres térre, a vágyait sem; mert a tornácos tanítólakás a zalakállói községi tanácsé lesz, és őrá csak a föld marad, a halál szolgálata: el kell vitetnie a Gábrielek sírját innét, el kell hozatnia Fábián Péter sírját Velmédről, meg kell keresnie Fábián Péterné sírját, ki kell emelnie Gábriel Győzőt a tömegsírból, meg kell mentenie a halottakat a pusztulástól, és ehhez nincs más élő segítsége, csak egy riadt kis asszony, akit egyszer rábíztak, s aki most is idenéz rá valahonnét, egy ablakból. „Ne hagyj semmit befejezetlenül” – hallotta Gábriel Zsigmond hangját, és tudta, hogy az elszenesedett papírlapok a tanítólakás kihűlt kályhájában annak a tájszótárnak a lapjai, amelyen a nagyapja több mint húsz évig dolgozott. És látta, amint a nagyapja élete utolsó napján tűzbe veti a szótárt, és azt mondja rá: „az ördögé”; és már nem haragudott Gábriel Zsigmondra, aki az ötszázéves tanítócsaládot emlegette. És látta a nagyanyját is, amint különös ételekkel eteti ezt a családot, amelyet elvitt az éhség; föl-fölrakja a cseréptálat a magasba, elrohan, csuklik egyet, s azt mondja: „itt vagyok, elvtársak!”, vagy: „itt vagyok, polgártársak!” Ott már mindegy. Romola elmondta a bűnbánati imádságot, és amikor odaért: „mert levetettük az igát…”, becsukta az imakönyvet. Egy-egy kavicsot tett a sírra, hogy a halottak tudják, nincsenek elfeledve, aztán elindult a zalakállói állomás felé. Bakk Lukács székely szombatos könyvkötő megnyugodhat: most nem lesz sortűz, a fia nem fog embert ölni. Romola nem nézett vissza az állomásról.

Visszafelé szerencsésebb volt, mint idejövet: félnapos gyaloglás után egy teherautó elvitte Győrig. Az autó vezetője nem kérdezősködött, továbbment. Errefelé már jártak a vonatok. Az éjszakai váróterem hideg volt, másnap a vonatfülke nyirkos; az állomásokat karhatalmisták őrizték. Ahogy közeledtek a fővároshoz, Romola mind gyakrabban hajolt az ablaküvegre, Herceghalom, olvasta, Biatorbágy, Törökbálint, Budaörs, Kelenföld – a város határában lehettek, mikor a vonat lassított, Kelenföld után végképp megállt, nem ment be a Keleti pályaudvarra. Romola gyalog indult neki a városnak, hátán ütemesen ringott a hátizsák. Két sarkot mehetett, mikor fékezett mellette egy autó.

– Hazafelé? – szólt ki a kocsiablakból egy férfihang.

– Visszafelé – mondta Romola.

– Üljön be, elviszem – mondta a férfi. Kiszállt, átment a kocsi túloldalára, kinyitotta Romolának az ajtót, a hátizsákot berakta a hátsó ülésre. Romola benn, a kocsiban ismerte fel dr. Pálffy Mátét, az egykori alispánt, a későbbi kőművesburkolót. Fehér kesztyű volt rajta most is, akár a gyárudvaron.

Tempósan haladtak az összelőtt házak között; messziről, a homályban széles épület látszott, gyár, vagy temetőkerítés, vagy kaszárnyaudvar. Az utcákon alig volt világítás.

– Visszafelé – szólalt meg Pálffy Máté, és lefékezte a kocsit az elhagyatott kőfalnál, egy őrizetlen utcasarkon. – Legalább tudja, hogy kikhez? És hova?

– Az egyetemre – mondta tűnődve Romola. – Ha lesz még egyetem. És azt hiszem, Décsey és Silberstein közé. És mindenképp egy olyan országba, ahol Décsey és Silberstein lármázik, de mindig Kaminsky Ezrát verik agyon.

– És Smíri Sándort csukják le, és Fülöp Vincét viszik el – bólintott Pálffy Máté. – Választhat.

– Nem – mondta Romola. – Nem választhatok. Engem megfosztottak a választási lehetőségtől. Az ember hovátartozását és felelősségét az dönti el, hogy kivel vagonírozzák.

– A hovátartozását talán igen – mondta Pálffy Máté, és meglepetten Romola felé fordult. – A felelősségét semmiképp. Maga senkiért nem felelős. Ezen egyszer már túl kell végre lépni.

– Nem lehet – rázta meg a fejét Romola. – Nem hagyják. Nekem évtizedek múlva is odavágják majd Rákosi Mátyást.

– Magának? – Pálffy Máté fölemelte a hangját. – Miért magának?! A magyar történelem tragikus fordulatai közül csak egy, hogy Rákosi és baráti köre az volt, ami volt, s a lényeg nem a származás bizonyossága, hanem az erkölcs léte vagy nemléte, Romola! Hordjon bármilyen címert, az amorális embert szellemi fogyatékosnak kell tekinteni – ért engem?

Igen, mondta hangtalanul Romola, értem, de a szorongás, ami a különféle címeresek között elfog, nem az, amit Gide erkölcsi tériszonynak nevez, s amire Emerencia a maga egyszerűbb nyelvén azt mondta: „sokat félek mostanában”, nem, ez az iszonyat más, ez névtelen, ezt csak a gyerek ismeri, csak az, akit a sötétben két fal között hirtelen magára hagytak.

– Mindnyájan tele vagyunk tévutakkal – mondta Pálffy Máté, és visszafordult a szélvédőhöz, amelyet mindenütt belepett a pára. – Aki nem téved, sosem lesz felnőtt. Tessék, ítéljen: mit szeretne, kié legyen az ország?

Romola gondolkodás nélkül válaszolt.

– Gellai Balázsé. A mindenkori Gellai Balázsé.

– Igen – mondta Pálffy Máté, és kezét a sebességváltóra tette. – Túl jók a reflexei. Azt kellett volna válaszolnia: „Az enyém.”

Romola lehajtotta a fejét.

– Hová vihetem? – kérdezte csöndesen Pálffy Máté.

– Nem tudom – mondta Romola. – Talán kiszállok az Oktogonnál.

A kihalt főútról szótlanul kanyarodtak a hídon át a munkáskerületek felé. A körút néptelen volt. Romola figyelte, hogy a volánon szinte alig mozdul a fehér kesztyűs kéz.

– Van valami dolga? – kérdezte Pálffy Máté, és lassított.

Romola fölnézett a férfira.

– Bangó Paját kellene megkeresnem, a velmédi cigányprímást. Talán ő tud valamit mondani arról, hogy a háború utolsó napjaiban…

– Bangó Paja meghalt – mondta Pálffy Máté, és megállt a tér sarkán. – Novemberben véletlenül lelőtték. Úgy értettem, van-e valami dolga.

Romola nem válaszolt.

– Itt kell majd lenni azok mellett, akik kiszabadulnak – mondta Pálffy Máté. – Esetleg azok mellett is, akik ítélkeznek. Jelen lenni. Maga értelmiségi pályára készül, nem? Hát akkor – parcere subiectis et debellare superbos. Nyújtsa a kezét.

Kiszálltak a kocsiból. Pálffy Máté fölsegítette Romola hátára a hátizsákot, aztán kicsit meghajolt: – Kézcsókom az édesanyjának – mondta, s egy szemvillanásra elmosolyodott: – Jó szerencsét.

Csattant a kocsiajtó. Parcere subiectis et debellare superbos – megkímélni az alattvalókat, és féket vetni a hatalmaskodókra –, igen, ez férfimunka. Romola utánanézett az autónak.

A téren sötét volt. Karácsony. Két és fél napig ünneplik. Most már a másodnapja is piros betűs, nem kell többé május másodikán megtartani. Valahonnét hangok hallatszanak, talán ének, talán orgona, talán harangszó. Az ablakok mögött biztosan gyertya ég. Az emberek vigyáznak, nehogy a függöny meggyulladjon. Jó szerencsét. Mindenkinek jó szerencsét, akire nem omlik rá a bánya. Akit akkor is szeretni fognak, mikor az orra meg az álla összeér.

Odafönn megkoccant egy ablak, mintha óra ketyegne; valaki az üvegre tapadva várakozik. Körös-körül semmi, csak az óesztendő, az őrjárat, a város. A mellékutcában, magasan a járda fölött, hirtelen gázláng. Romola föllélegzett, igazított egyet a hátizsákon, megfordult; aztán elindult a bezárt kapuk között, a városba, amelyről tudta, hogy nem fogja többé megalapítani.

Parázs