A tolmács

Hogy kerülök ide? Egész éjszaka ezt kérdezem magamtól. Vörösbársony függöny szikrázik körös-körül. Színpad ez vagy inkubátor? Felfoghatatlan.

Csak ámulok és bámulok. Pedig az utóbbi időben egyre világosabbá válik, hogy a valóság aligha túlszárnyalható.

Minden bekövetkezik. Harminc után az ember fokozatosan fölhagy az álmaival. Nem azért, mert rájuk unt, nem. Egyszer csak szembejönnek az utcán. Szembejönnek, kalapot emelnek, ott vannak. Legjobb őket tudomásul venni. – Jó napot kívánok – ezt mondják angolul, oroszul, malájul, de mindig az anyanyelv tökéletességével. – Jó napot kívánok. Tudja-e, mi az üldöztetés?

Mindig valami lényegeset mondanak ki először. Ezért nem is fontos, hogy rögtön válaszoljon az ember. Elég, ha visszanéz, elég, ha odakapcsolódik, egyelőre névtelenül.

A név a továbbiakban úgyis csak udvariassági tényező. Karola. Az ember ügyefogyottan köröz a cipője orrával a járdán, aztán kezet nyújt.

– My name is Carol.

– My name is George.

Teljesen lényegtelen. Körülbelül egy méter hetvenöt, teljesen lényegtelen, hogy George, másfél óra múlva már nem emlékszem a szemére. Az éjféli bakterre jobban emlékszem: a szeme vízszínű volt, s benne az őrizők minden szomorúsága.

Irtózatosan fáradt voltam akkor éjjel. Nem attól, hogy a lámpátlan falusi állomáson négykézláb kellett a vágányokon átmászni. Pusztán attól a ténytől, hogy két, Európa azonos félszigetén fekvő szomszédos állam között nincs normális éjszakai közlekedés. Kiadják a jegyet egy képzeletbeli expresszvonatra, az utas öt órát vesztegel a szomorú bakterházban, petróleumfénynél, aztán a két ország vámőreinek és kalauzainak teljes egyetértése mellett hajnaltájban átgördül a határon, személyvonattal. Nem, semmi humorom nem volt a szentesített rendetlenséghez, álmos voltam, összeszólalkoztam a szállodaportással, miért nem foglalható el a szoba déli tizenkettő előtt – ha nincs délelőtt játszó mozi a közelben, nem is tudom, mit csinálok a rosszkedvemmel. Így csak néztem a vásznon a remek négert, Sidney Poitier-t, és elgondoltam, milyen lehet, ha valaki abból él, hogy különbözik.

Az étteremben nem szolgáltak ki. Fölvettem a lila virágos pizsamámat, hogy könnyed és fölényes turista benyomását keltsem, de nem szolgáltak ki. Ettől egyszeriben otthonos lett minden. Mire a lejtős hegyoldalban eltaláltam az olcsó kis tavernához, már az éhség se kínozott annyira. Csak a szemem kápráztatta elém a feliratot: „Food and Drinks”. S alatta, görög betűkkel: „Poszeidón”.

Két púderes, idősebb hölgy, majd egy középkorú férfi ült az asztalomhoz; az emberek itt egykedvűen és gátlástalanul összeülnek. A pincér, ki tudja, milyen meggondolásból, németül beszélt velem, kevés sikerrel. Mióta nyolcéves koromban egy nyelvtanár adós maradt annak magyarázatával, hogy az ajtó miért tűr, a német szó minduntalan heves ellenkezést vált ki belőlem.

– Sprechen Sie deutsch? – kérdezte a középkorú férfi.

– Nein! – mondtam, és belevágtam a villát a birkahúsba.

– Milyen nemzetiségű?

Ez szépen hangzott. Legutóbb így kérdezték tőlem: – Ön miféle etnikumhoz tartozónak érzi magát?

Ugyan miféle etnikumhoz!

– Magyar vagyok.

A férfi nyugodtan tovább evett.

– Én meg örmény. Tud valamit az örményekről?

Biccentettem. – Hacsaturjan.

– Helyes. Mikojan. Nem bújhatunk el, minket egy végződésről felismerni.

Levegőbe dobott egy kenyérgalacsint, elnevette magát. Visszanevettem. – Hát maga? Tud-e mondani magyart?

– Bartók. Kodály. Petőfi.

Igen. A szokásos. Külföldre megyünk, ismerkedünk, kicseréljük a butaságunkat.

– Tudok egy szót is. Magyar szót. Úti levél.

Úti levél! Megint nevetnem kellett. Milyen szép ez: úti levél! A hivatalos, pecsétes, ákombákom fogalom mögül egyszerre eltűnnek az akták, megjelenik az útilapu, az útravaló, az útkereszt: „Adok neked, édes lányom, egy úti levelet – mondja a belügyminiszter –, ez megvédelmez, bármi érjen is. Ha bajba kerülsz, csak forgasd meg háromszor a fejed fölött, és kiáltsd el magad, hogy…”

– Útlevél. Úgy mondják helyesen, útlevél. Maga is turista?

– Nem, nem. Én itt élek évtizedek óta az öbölben, úgyszólván idevalósi vagyok. Egyébként Isztambulban születtem. A törökök a két világháború közt elűzték az örményeket. Biztosan hallott róla. Ide menekültünk. Tudja maga, mi az üldöztetés?

– Tudom.

Együtt léptünk ki a tavernából.

Eszembe se jutott, hogy szélhámos, netán nemzetközi kalandor. Eszembe se jutott, hogy férfi. Hogy itt járkál nyaranta a kikötőben, villogtatja Clark Gable-módra nyírott bajusza alól a fogsorát, és lila pizsamás nőkre vadászik. Eszembe se jutott, hogy elmúlt ötven. Egyáltalán semmi nem jutott eszembe. Ráléptem a mondatra, a mondatára, mint egy pallóra ebben a nagy vízi világban, ahol még kagylókorunkból ismerjük egymást.

– Szeretem az örményeket. Vad, büszke fajta. Okos, érzékeny. És főleg: képes arra, hogy nevessen a saját kárán.

– Tisztelt uram, én is szeretem a magyarokat. Remek népség, nagyokat nevet a saját kárán. Hogy okul-e a saját kárán, az aztán más kérdés.

– Az ember évekig vak. Egy nép sokszor évtizedekig vagy még tovább. Látja, arra van Isztambul. A törökök vaksága évszázadokig tartott. Ebből az öbölből csak félszáz éve mentek el.

Leértünk a kikötőbe.

– Itt minden hajó a törökellenes harcok valamelyik hősének a nevét viseli. Maguknál is olyan sok a hős?

– Minálunk valamivel kevesebb.

Gyors oldalpillantást vetett rám. Megálltunk az egyik horgonyzó hajó előtt.

– Igazán szereti Magyarországot?

– Igazán.

Erősen tűzött a fehér hajófalról a nap, csak a fecskék idegessége jelezte, hogy nyár vége van. A hajók mögött sziklás félsziget nyúlt a vízbe, orrán valószínűtlenül karcsú oszlopokkal, mintha rinocérosz viselne koronaékszert.

– Nézze. Mint a koronaékszer.

Egyáltalán nem lepett meg, hogy kimondja a gondolataimat. A nagy kettős könyvelésben ez már régóta a tartozik rovatban szerepel. Az ujjait néztem, ahogy időről időre a tengerre mutat; bibliaforgató papoknak, régi kézmíveseknek van ilyen finomra kidolgozott kezük, görcsös ujjpercek, a hüvelykujjon lapos, kicsit behajló köröm.

– Látja a fecskéket? Ezek mindenkinél jobban tudják, mikor kell idejében elmenni, pedig nem tanultak angol modort, mint maga meg én. Hol tanult meg angolul?

– A pesti egyetemen. És maga?

– Több helyütt. Egyebek közt Londonban. Járt Angliában?

– Néhány hónapja.

– Én néhány évtizede. Hát még? Merre járt?

– Tokióban. Ott dolgoztam kilenc hétig.

– Szép város lehet. Nem kívánkozom oda.

– Én se.

Másfél órája róttuk a partot. Másfél óra alatt egyszer sem hangzott el az, hogy miért. A hőség mintha enyhült volna, fiatal kertészlányok locsolták az út menti platánokat; a park közepén kavicsból, kagylóhéjból ki volt rakva Thesszaloniki képe. Igen, az azonosítás mindig fontos; itt és itt vagyunk, ezt és ezt a rádióállomást hallják, kedves hallgatóink, ennyi és ennyi méter magasan repülünk, ilyen és ilyen hófödte hegyláncok fölött, igazítsuk egymáshoz óráinkat. Reflexeink fogják össze a világot. Eszembe jutott, hogy aznap még nem ittam kávét. Vagy itt nem kell?

– Én most itt hagyom magát. Ki kell valakit kísérnem a vonathoz. Valakit, aki továbbutazik innét, Théba felé. Bocsásson meg. Sajnálom.

– Én is sajnálom. Sajnálom, hogy elmegy. Visszamegyek a szállodába. Nem sétálok egyedül. – Gyors egymásutánban, lélegzetvétel nélkül dobtam ki magamból a szavakat. – Menjen csak a vonathoz, siessen. Miattam ne késsen el. Visszatalálok egyedül is a szállodába. Nagyon örültem. Karola vagyok.

Az ember ügyefogyottan köröz a cipője orrával a járdán, aztán kezet nyújt.

– My name is Carol.

– My name is George.

A szállodában, sötétedéskor, megpróbáltam emlékezni a szeme színére. Csak a kézfogására emlékeztem.

Amikor alszik, ötpercenként összerándul. Mélyen alszik, semmilyen zörejre nem riad föl, csak arra, ha a nevén szólítják, az anyanyelvén: Kevork! Az egész teste görcsöt kap, felugrik, beletorzul az arca.

– My name is George! Kérem, szólítson angolul.

– Bocsásson meg. Nem tudtam. Főzök teát.

– Majd én, Carol. Majd én megcsinálom.

Nem szabad csodálkozni.

Nehezen találtam rá akkor este. A különös az volt, hogy nem kerestem; elindultam a kikötő felé, és tudtam, hogy a negyedmillió lakosú városból egyszer csak előlép. Szokatlanul sötét volt. A higanygőzlámpák gyöngébben világítottak, mint otthon. A mellékutcák szőlőindás verandáiról behúzódtak a vacsorázó családok. Egy ház előtt faszénkályha égett, valahonnét harmonika szólt; csak az öt-hat emeletes parti házak fehérsége és a kocsiforgalom mutatta, hogy él a város. A lépcsőn mindössze három-négy fiatal gyerek lézengett – istenem, ha én kamaszkoromben tengert látok, mennyivel kevesebb szomjúság marad a későbbi éveimre! De még az a néhány fiatalember is feljött a partról; még a szerelmespárok is. Csoportba verődtek, ácsorogtak egy darabig, aztán elindultak, szemlátomást a matrózcsárda felé.

Egyedül volt a parton. A korlátnak dőlt, a hajókat nézte.

– Régóta vár?

– Régóta. Már azt hittem, nem jön.

– Elment a vonat?

– El. Hála istennek.

Melléálltam. Magától jött a kérdés.

– Istenhivő?

– Nem. Szenvedni annyi, mint megtagadni.

Belekapaszkodtam a korlátba. Nem tudom, így van-e. Nem tudom, a tagadás-e az a fix pont, ahonnét minden kimozdítható. Jó volna, ha most megszólalhatnék magyarul. Ha beszélhetnék a vaksötétben egy idegennek. Ha tudnám, miért csak Tokiót és Londont emlegettem, mért hallgattam el Varsót.

– George – mondtam hirtelen –, George. Mi a maga anyanyelve? Melyik?

– Nincs anyanyelvem, Carol. A Boszporusz és a Dardanellák között csak kozmopoliták születnek. Az árucsere-forgalom az anyanyelv. Az „életösztönt” meg a „halálösztönt” nyugaton könyvből tanítják. Nekünk nem volt rá szükségünk. Mi úgy vegyülünk, mint a vízzel az olaj: csak, hogy fennmaradjunk. Szedni a motyót, menekülni, átvészelni, csöndesen felfordulni – mi ezt kaptuk ábécé helyett.

A matrózcsárda teraszán valami vad muzsikát vertek; hallani nem, csak éppen látni lehetett a hullámok dörrenését.

– Carol, maguknak nincs tengerük.

– Nincs.

– Mi ezt is örökbe kaptuk. Mivel tölti ki a maguk fantáziája a tenger helyét? Én hat és fél évig folyton a tengerre gondoltam.

Fehér bort ittunk, nagy, ormótlan söröspoharakból. Tudtam, hogy mi következik.

– A mások szenvedélyei mindig nevetségesek. Emlékszem, gyerekkoromban láttam egy izgatott turistát, aki a hegyoldalban minden fényképezőgépes kirándulótól megkérdezte: – Hányas blendével csinálja? – Utána az öcsémmel három napig röhögtünk azon, hogy blende. Valószínűleg engem is kiröhögtek. Minden új embertől megkérdeztem, látta-e a tengert, ott van-e még. Valamikor azt hittem, nincs szörnyűbb, mint egyedül nézni azt, ami parttalan. De akkor, az alatt a hat és fél év alatt semmire se vágytam jobban, mint hogy egyszer, csak még egyszer lássam, akár egyes-egyedül. Eszelős vágy volt, a biológiai vágyak mértékével mérhető. Ha akkor valaki behoz egy teknő vizet, és azt mondja rá, a tenger, biztosan belefúlok. De senki se hozott be egy teknő vizet.

A zenekar elhallgatott, a népi ruhába öltözött muzsikusok kivonultak. Tisztán kivehető volt a hullámrobaj.

– Kettő-három, kettő-négy, kettő-három, kettő-négy. Attól függ, mekkorát léptem. A priccsek közt semmi, faltól falig ennyi a térköz. Járkáltam egész nap. Mentem. Számoltam a lépteimet. Minden kombinációnak jelentése volt. Kettő-három: a part. Kettő-négy: hajó közeledik. Négy plusz négy: kiköt. Tizenkettő: elindul, húsz, dagály van, huszonhárom, fúj a szél, harminc, csak a sirályok látszanak, a sirályok méltóságos röpte, persze hogy méltóságos, miért ne! senki sem alázza meg a sirályok méltóságát.

Újra lenn voltunk a parton.

– Tíz évet kaptam. 1952-ben, nem sokkal a terrorperek után. Jó magaviseletért három és fél évet elengedtek. Nem fél? Nem irtózik? Egy börtöntöltelékkel sétál az éjszakában. Tudja?

– Tudom. Csak azt nem tudom, milyen nyelven számolta a lépéseit.

– Fontos ez? Miért volna fontos! Énrám itt azt mondták, hazaáruló. Apám három-négy nyelvre taníttatott gyerekkoromban, hogy legyen kenyerem, akárhová vetődöm. A börtönben is megengedték, hogy tanuljak. Szótáraim voltak odabenn, nyelvkönyveim. Ismeri a Collier-sorozatot?

Szembefordultunk egymással.

– Én tolmács vagyok, George. Több nyelven értek. Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, még madárul is, lóul is. De a hangzavarból csak a magyart ismerem fel.

Hosszan, hangosan nevetett. A sötétben is láttam, hogy cserzett, olajosbarna bőrén, a szemtájékon aránytalanul sok a ránc, körülkússzák a szemét, beárkolják valami magabiztos derűvel, időtlen nyugalommal. Ezeknek a ráncoknak jöhet akármi: semmi nem jön váratlanul.

– Beszélgessünk madárul, Carol. Sirályul, mondjuk. Ehhez mindenekelőtt le kell vennie a cipőjét. Nagyszerű a föveny.

Valóban nagyszerű volt. Sima, hűvös, a talpam alatt éreztem a csillogását.

– Ez a világ legszebb vidéke. Szebb, mint a Riviéra, higgye el. Vadabb. Nyesetlenebb. Buja, mint egy asszony. Mi a véleménye, Carol, maga tudna szeretni egy hazaárulót?

Megtorpantam. Hűvös volt; égett a torkom.

– Hogy hívják magát örményül, George?

– Kevork. De kérem, szólítson angolul. Maradjunk ennyiben.

– Rendben van. De hiába nevet annyit. A szeme sohasem nevet.

– Téved, Carol. Még a háború alatt megtanultam a jelmondatot: it could have been worse. Rosszabb is lehetett volna. Ez az ország engem befogadott, hogy aztán kivessen magából.

– Igen. Itt minket megrúgtak és megszerettek. Ez a vidék vadabb, mint a Riviéra. Túléltük, George.

– Túléltük! Két fiatal gyerek volt a cellatársam. Tizenhat éves volt mind a kettő, mikor bekerült. Köpködőversenyt rendeztek egy kapu alatt, és nem vették észre, hogy a házon kinn lóg a soros miniszterelnök arcképe, és az ablakban figyel a házmester. Két tizenhat éves kamasz. Másfél évig nem tudott róluk a család. Az egyiknek az anyja végigjárta a kelet-macedóniai börtönöket, és a fia nevét üvöltözte a kapu előtt. Egyszer, mikor szénrakodásra mentünk, hallottuk, de nem lehetett visszakiabálni. A kölyök a priccsre borulva bőgött: mama! gyere ide, mama! Másnap elvitték a szigetekre.

Rágyújtott egy cigarettára. Akkor vettem észre, hogy egyiket szívja a másik után.

– A börtönben jobb volt, mint a táborokban. Ott voltak a könyvek, a szótáraim, fordítással havi harmincöt drachmát is megkerestem, néha egy csomag cigarettát. A dolgok kiegyenlítődnek, Carol. Azokat a könyveket Londonból küldte utánam egy évfolyamtársam. Legtöbbjük Bulwer-színvonalú történelmi ponyva volt, Byron Misszolongiónban, Anatóliai földönfutók, Az odesszai főnix – csupa olcsó, fűzött kiadás, én inkább nyelvtanulási célból olvastam őket, de az évfolyamtársam, aki görög volt és festő, komolyan vett mindent, ami Hellásszal kapcsolatos. Ő kinn maradt a megszálláskor, letelepedett valahol Sussexben, én meg hazajöttem, illetve visszajöttem, bevonultam, a háború után még leveleztünk néhány évig, aztán elküldte Szophoklész Antigonéját, és megjelölte benne a zsarnokságról szóló részeket, amiket kihúzott a görög cenzúra. Vasárnap délben tartóztattak le. A többit tudja. „Államellenes tevékenység, külföldi eredetű izgató iratok terjesztése.” Lassanként megszoktam magam körül a gyanakvó arcokat.

Mélyet lélegzett. A sötét rakparton, egy betonoszlopon ültünk.

– Lassanként megszoktam a tragédiát, Carol. Hogy ahol mindenki lehet ellenség, ott mindnyájan a lövészárok innenső oldalán vagyunk.

Nem szabad beletörődni, gondoltam, nem szabad, Camus-nek van igaza: a kétségbeesés megszokása rosszabb, mint maga a kétségbeesés. Hiszen a megszokás is fertőz, és minden önfeledt pillanatban továbbadjuk a fertőzést – uramisten! a karját a vállamon éreztem –, de hát hogy lehet annyira megfeszülni, hogy soha, egy pillanatig ne legyünk önfeledtek?

– Az előbb nem felelt a kérdésemre, Carol.

Feltápászkodtam a szemcsés betonoszlopról. Fáztam.

– Holnap továbbutazom innét, George. És semmi sincs megoldva egy éjszakával.

A szállodáig nem szóltunk egy szót sem. A tengerről pára szállt fel, meg egy furcsa légáramlás, amilyen csak itt van, a félszigeten: három-négy perces portölcsér a semmiből, aztán mintha sohase járt volna errefelé a szél. Megpróbáltam kifelé figyelni, mint mindig, hogyha búcsúzni kell.

– Viszontlátásra, Carol. Szép neve van, már az előbb akartam mondani. Kár, hogy elmegy. Mindig, mindenki elmegy. Szerettem volna látni. Szobrász vagyok.

Kezet fogtunk. Belélegeztem a cigarettafüstöt.

– Kikísérhetem az állomásra holnap?

Nem maradt időm a feleletre. Mielőtt észbe kaptam volna, megcsókoltam. Valahol a halántékán, ahol szétfutnak a ráncok.

Három hétig ültem egy sziklán, és elhitettem magammal, hogy a túlsó partra gondolok. A tenger túlsó partjára, amit még az éjszakai reflektorok sem érnek el, amit a hajók is csak úgy érnek el, ha előbb odamennek. A kapitány biztosan tudja, hogy kikötő van a túloldalon; a révkalauz odaát nyugodtan szivarozik; csak az utas nem tud semmit. Az utas mindig közbül van, számára a többiek biztonsága egyszerűen közöny; vihar esetén a fedélzetmester mentőövet osztogat, nem pedig vesszőt, amitől a hullámok kettéválnak, s a vizek mind jobb kéz felől, mind bal kéz felől olyanok, mint a kőfalak. Nem, itt nem lehet átkelni száraz lábbal. Víz, mindenfelé víz. És ez is csak epizód.

Hazafelé, a hálókocsiban, összevissza álmodtam. A vámőr a fejemet kopogtatta, megkérdezte, nem vagyok-e lázas – lázas vagyok, mondtam neki, de ha nem hagy békén, azonnal áriákat fogok énekelni. Az ablak kitört, a faágak benyúltak értem, kinn rohantam a fényreklámok alatt, a Ginza volt? vagy az Oxford Circus? George! kiabáltam, George, you are the only firm point in the universe – érdekes, gondoltam, érdekes, miért nem mondom magyarul: maga az egyetlen fix pont a világegyetemben – elfelejtettem a szavakat?!

Verejtékezve ébredtem. A hálókocsi-kalauz frissítőt hozott, és nem fogadott el egy fillért sem – ugyan, fogják mondani Pesten, az ég szerelmére, csak nem hiszed, hogy a két szép szemedért, biztosan volt valami hátsó gondolata, célprémium, miegymás. De én hiszem, hogy a két szép szememért vagy a fülemért, vagy akármiért, csak úgy – hovatovább az élőlények rokonszenve az egyetlen, amiben hiszek.

El kellett volna mondani Varsót. Feltárni, mint egy őslényt, lenyúlni érte, előbányászni a rárakódott „úti élmények” alól, azt az irdatlan, négyszögletes teret a fénygömbök és a boltívek alól, a valahai szégyen gödrét, amit olyan szépen elfeledtettek a jól betanult biztonságérzet későbbi bakugrásai. „Carol, maga az egyetlen nő, aki soha nincs terhemre.” Igen, mert mindenhonnan elmegyek, George. Szedni a motyót, továbbállni, előreszegni az állat, neki a szélnek: én is megtanultam, George. Aznap reggel, mikor elköszöntünk az állomáson, nem néztem az ablakból maga után. Minek. Az integetés a leghazugabb mozdulat: az ember ütögeti a levegőt, mint egy pingponglabdát, amit senki se üt vissza.

Különben sem búcsúztunk el. Az utolsó mondatokban csupa feltétel volt, csupa „szívesen elmennék én is”, „ha történetesen újra erre jár”, csupa „látnom kellene”, „ha megengedi” – ez a csodálatos az angol nyelvben, ez a rengeteg árnyalat, az emberi közeledés-távolodás percenkénti fokozási lehetősége – elmondom magának az egészet, George. Megpróbálom elmondani. Úgy, mintha itt ülne mellettem a hálókocsiban és hallaná. Úgy, mintha itt feküdne mellettem.

Almát kell enni, meghámozott, négybe vágott almát, hegyet mászni, úszni a tengerben, őrizni az ifjúságot, ezt mondta, ugye? Nincs mit őrizni az ifjúságon, George. Szeretek öregedni.

Mindig megvetettem a fiatalságomat. Túl sok volt benne az érthetetlen. Túl sok volt az éhség. A koszos mozik, a vihogó lányok, a marmaládé. És lenéztem az iskolát. Főleg azt az egy iskolát, a negyvenes évek végén, azt a derékszíjas tanintézetet, ahol a diákszövetségi titkár minden héten körbejárt az osztályokon egy listával, egy körlevéllel. Lehet, hogy csak minden hónapban. Vagy minden negyedévben, nem tudom. A körlevél, a lista a levegőben volt. A diáktársak származás szerinti megoszlása. Munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb, iksz. Részletesebb adatok. Vasmunkás, építőmunkás, pályamunkás. Nincstelen zsellér, paraszt öt holdig, paraszt tíz holdig. Kisiparos egy segéddel, két segéddel, kettőnél több segéddel.

Az az osztály általában szerette a listát. A lista érzékenyen reagált a társadalmi változásokra; egyre több kisiparos szakmáról derült ki, hogy munkásszakmának tekinthető, az egyik fűszeres lánya felfedte, hogy apja tulajdonképpen illegális nyomdász volt, és mire eljött a fordulat éve, még egy agrárproletárt is fel tudtunk mutatni. Házmesterlány volt, de mivel igazolni tudta, hogy nem rendelkezik földtulajdonnal, a „nincstelen zsellér” rovatba került.

– Öregem – mondta Fischlovits Edit egy listázás után –, a munkásosztály szemmel láthatólag felköltözött a Rózsadombra.

Mikor az „író, művész, újságíró” címszónál tartottak, Fischlovits-csal ketten álltunk vigyázzba. Az apja kórista volt az Operában, tüdőbajt kapott a fronton. „Író, művész, újságíró.” Vigyázzba álltunk. Utánunk már csak az ikszesek jöttek. Egy szőke copfos lány, Mónika nevű, egyszer elbőgte magát. Ikszesnek írták be; ószeres volt az apja a Teleki téren. „Ószeres”, ilyen rovat nem volt a listán.

– Hallottad Maklárit? – kérdezte Fischlovits. – Az apja az illegális nyomdában már nemcsak tördelte a lapot. Ő írta a vezércikket is. – És lerajzolta Maklárit, amint sajtótermékek után kutat a szemétkosárban. Én pedig ráírtam a rajzra: Szenzációs felfedezés! Sajthéj és forradalom.

A rajzot kiszögeztük a falra, még aznap megkaptuk az osztályfőnöki intőt Ilka nénitől. Ilka néni magyartanár volt, óráin rendszeresen aludt. Beszélték, hogy éjszakánként mozgalmi munkát végez. Egész Jókait végigaludta, Mikszáthnál csak akkor ébredt föl, mikor az első padból „Beszterce ostroma” felkiáltással radírokat dobáltunk az orrára.

– Nekem ebből elég – mondta a hatodikos vizsgák előtt Fischlovits. – Hagyjuk itt ezt az egészet.

Fischlovits a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett, én a Színiakadémiára. A Színiakadémia ma is úgy áll előttem, akkori összetételében, mintha kimetszették volna az időből. Széles járomcsontú, kócos lányok, gyémántszemű fiúk – ezek lista nélkül jöttek, soványan és jókedvűen. Színpadi honfoglalás volt, mindenfelől özönlött a becsvágy, legendák keringtek egyszál ruhában Pestre jött szegénylegényekről, akik leülnek a kollégium kapujában, és azt mondják: – Itt halok meg, vagy művész leszek.

Az első felvételi után velük költöztem be a színészkollégiumba. Mezítláb jártunk a kertben, egész nap táncoltunk, nem törődött velünk senki. És folyton ünnepeltünk. – Imre nyolcezret kapott egy főszerepért – mondták. – A mi Imrénk! – Aki tehetséges volt, rögtön a miénk volt. Kinevettük, megtapsoltuk, megsirattuk: a mi Imrénk. Odaküldtük, hogy latinul beszéljen és megverje a földesurat.

A második felvételin egy fiatal dramaturg elnökölt, és barátságosan elbeszélgetett a jelöltekkel.

– Ugye- kérdezte tőlem –, a maga édesapja vidéken volt lapszerkesztő?

– Felelős szerkesztő. Nyomdával foglalkozott.

– Nem emlékszik, kik voltak a barátai?

– Nem emlékszem. Tizenegy éves voltam, mikor utoljára láttam.

– Mégis, milyen neveket hallott emlegetni otthon?

– Parragi. Peyer. Egyed Zoltán. Rassay. Drozdy. Bajcsy-Zsilinszky. Gróf Bethlen Margit. A grófnő egyszer állást ígért apámnak. Drozdy szerzett is. A fivére garázsában.

A dramaturg mosolygott.

Ezután egy harmadéves főiskolás irányításával helyzetgyakorlatokat csináltunk. Nekem harisnyát kellett stoppolnom, négy mozzanatban: befűzök a tűbe – stoppolok – megszúrom az ujjam – felszisszenek.

A gyakorlat közepénél lehettem, mikor azt mondta a főiskolás: – A te kezedben még sohasem volt tű és cérna.

A végeredményt kíméletesen közölték. A bizottság megállapította: „Elvtársnő! Még a Madách Színház rivaldájához is gyöngék a hangszálai. És túlságosan ember marad a színpadon. De tanuljon tovább, mert intelligens.”

Mártával, egy kidobott szubrettel kóvályogtunk a Rákóczi úton. Irtózatos meleg volt, elkékültek a levelek a fákon. Márta rám támaszkodott, és minden két lépésnél megállt.

– Nem élem túl. Láttam Lehotay arcát, mikor az Ivan Kozirevet szavaltam: belépsz a kádba, és még a halott is felkacag… Láttam az arcát. Fürdött, érted? Az egész bizottság fürdött. Bocsáss meg, be kell mennem a templomba. Te nem vagy katolikus?

Nekidőltem a templomkapunak, és Almádi Bélára gondoltam. Almádiból színész lesz. Beretváló borbélyt kellett neki eljátszania. Igen jól beretvált. A bizottságnak minden kérdésére azt felelte: – Én, kérem, nem tudom. Én egy egyszerű traktoros vagyok.

Tizenhét éves voltam, hat gimnáziumi végzettséggel, szeptember elején. Már a pótbeíratások ideje is elmúlt. Anyám a munkahelyén havi hatszáz forintot kapott, plusz hadiözvegyi segélyt. A Mozdonygyárba mentem, esztergályos-tanulónak.

Vad és nyers két év volt, a kézzelfogható alkotás két esztendeje, a vakhit két esztendeje, hajnali kelés fél deci keverttel, munkáskórus, tornászbajnokság és színdarabok, amelyekben véresre verik az árulók a hősöket. A vért minden esetben külön sminkmester festette oda, akit erre a célra szerződtettek a Hunnia Filmgyárból.

Alig szabadultam fel a szakmából, megkeresett a színházi rendező, aki a gyári műkedvelő együttest patronálta.

– Ha akarod, beviszlek a főiskolára nagyon szívesen.

– Köszönöm – mondtam. – Alighanem itt maradok én már. Mérnök leszek.

A műszaki felvételi bizottság elnöki székében Ilka néni ült, egykori osztályfőnököm. – Ne vedd el a helyet a munkásgyerekek elől – mondta.

A Színművészeti Főiskola Rákóczi úti épületében befonott hajjal, strandruhában és tornacipőben jelentem meg.

– Kedvenc költője?

– Aczél Tamás. Sztálin-díjas.

– Milyen színdarabot látott mostanában?

– Nem emlékszem a címére. Bátor tengerészekről szól.

– Hogy rendezné át a darab második felvonását?

– Másik oldalra tenném a kaput, amin bejön a kapitány.

– Járda, faág, kalap, galamb. Csináljon ebből egy egymondatos történetet.

Úgy ment minden, mint a karikacsapás. A másik vizsgáztató is nekilendült.

– Most próbáljunk meg egy nehezebbet. Tenger, karikagyűrű, karosszék, sörösüveg.

– Unatkozó milliomos menyasszonya karosszékéből fölugorva tengerbe vágja a karikagyűrűt, milliomos fejéhez a sörösüveget.

A bizottsági tagok összebólintottak.

– Hogyan hangsúlyozná József Attila Mama című versében az alliterációkat?

– A micsodákat?

– Az alliterációkat.

– Én, kérem, nem tudom. Én egy egyszerű esztergályos vagyok.

Színházi rendezőnek vettek föl. 1952 volt, ha jól emlékszem. Nem láttam többé a főiskolát. Mezőgazdának mentem, ez volt az egyetlen lehetőség, hogy gépekről tanuljak; de aztán istállóba osztottak be, lovakkal dolgoztam tíz héten keresztül, és a tanfolyamzáró ünnepélyen olyan sikerrel adtam elő egy énekszámot, hogy azonnal elirányítottak bölcsésznek. Az egyetemen magas ösztöndíjat kaptam, mindaddig, míg egy írnok föl nem fedte, hogy álmunkáskáder vagyok, kevesebb támogatással is beérem.

A pódiummal később katedra formájában kerültem kapcsolatba. Szerettem a katedrát, George, mert szeretek öregedni. A hangszálaim nyilván ehhez a rivaldához is gyöngének bizonyultak. És túlságosan ember maradtam, azt hiszem. Mindig csönd volt az óráimon. Tanári pályafutásom alatt mindössze kétszer üvöltöttem. Egyszer, mikor hazudott az osztály, és egyszer, mikor egyik diákom azt mondta a másiknak: te paraszt. Nem mondták aztán soha többé. De igazából soha nem értették, hogy lehet egy ilyen semmiségért ennyire haragudni.

Nem voltam való se színésznek, se mérnöknek, de ezt akkor nem mondta meg senki. Egy szépen hangzó vers, egy jól megrajzolt rugós csapágyfedél nyomában ugyanolyan bizalommal indultam el valamerre, mint mikor hároméves koromban elmentem egy szőnyeges cigányasszonnyal, aki a kezét nyújtotta. Azt mondják, George, a szelídített vadmacskakölyköt felnőtté válása pillanatában sörétes puskával bokán kell lőni, hogy megtanulja, mennyit árthat neki a külvilág. Az embernél, úgy látszik, nem minden sérülés válik feltételes reflexszé. Lehet, hogy ez a szerencséje.

Nyomorult és vadóc fiatalemberek laktak együtt abban a kollégiumban, a háború utáni években. Tulajdonképpen menedékhely volt: országutakról összeszedett csavargók, árvák, félárvák, zsidók, cigányok, a „Valahol Európában”-nemzedék átmeneti lakóhelye. Az utca túlsó oldalán hősökről elnevezett valódi kollégiumok voltak, tisztázott előéletű lakókkal, ezek vasárnaponként hangos énekszóval vonultak valahová, nemzeti ünnepeken utcabált rendeztek, egyenruhájuk volt, és maguknak kellett mosniuk az egyenruhát. Minden udvaron ott volt a szárítókötél, csak a miénken nem. Miránk mások mostak; minket időről időre fertőtlenítettek.

Az ellátás valószínűleg nálunk volt a jobb: a napi háromszori fő étkezés mellett tízórait és uzsonnát is adtak, mindenki annyi kenyeret evett, amennyi belefért, vasárnapra svájci csokoládé volt és ananászbefőtt. Rendszeresen kaptunk gyógyszert és szappant. Levélpapírt, sorvezetővel.

Mindennek valami sajátos, émelyítő szaga volt, mint a szállodáknak. Kaptunk halványkék pokrócot, bolyhos törülközőt és átlátszó ingeket, mindent átjárt a szag. Messziről megismertek bennünket az utcán. „Az otthonból” – mondta jóindulattal a kalauz, mikor kiszámoltuk neki a pénzt. A kocsmából enyhe dorgálással kivezetett a rendőr. Fejenként egy kisfröccsöt ittunk.

Egyszer meglátogattak az osztálytársaim. A nővér, aki a fertőtlenítéssel és a gyógyszerekkel foglalkozott, kiüríttette az egyik hálótermet, hogy elférjünk. Rátelepedtünk az ágyakra, ott magyaráztam el az accusativus cum infinitivó-t, valaki az ablaküvegre rajzolta a tangenstételt. A nővér uzsonnát hozatott, „hadd lássák – mondta –, hogy nem akárhová jöttek”. Utána még külön átvettük – akkor úgy mondtuk: felajánlásból – Sztálin Dialektikus és történelmi materializmusának téziseit; „érdekes – mondta a tanulókör-vezető –, ez történelem, mégis az erős latinistáknak megy jobban”. A végén kezet fogtunk, hátba vágtuk egymást, lekísértem őket a kapuig.

Másnap az egész iskola beszélte, hogy az otthonban uzsonnára marmaládét adnak. „Egészen olyan volt, mint az amőba.”

Kevesen voltunk diákok. A többség gyári munkás volt vagy tanonc. Néhányuknak a Vakok Intézete vagy valami más intézmény adott munkát; a szellemi fogyatékosokat a gyámhatóság helyezte el. Egy ilyen fogyatékos lány az én hálómban is lakott; Klárinak hívták, húszéves volt, és akkor járta a negyedik elemit. Vasárnaponként kiállt a kapuba, selypítve szólongatta a szabadságos katonákat. Prostituált is lakott a hálóban, kettő, szép hangú lányok voltak, esténként sokat énekeltek. Lakott velünk egy fehér bőrű cigánylány, ha szóltunk hozzá, elpirult; egy Muki nevű malteroslány állandóan meg akarta verni valamiért. Különben csend volt. Este tizenegykor mindenki aludt. Kellett másnapra az erő: tanulni, maltert hordani, tekeregni. A hálóterem szolidaritását csak a dróthajú Erika szegte meg. Szabálytalanul lármázott. Egyszer hajnali kettőig. Mintha álmában nyöszörögte volna: „szeretlek, Karcsi!” Mint kiderült, ez a Karcsi én voltam. A dróthajú Erika hol ennek, hol annak irogatott leveleket, megágyazott helyettünk, csokoládét osztogatott.

Egy este a hálóban valakinek eltűnt a pénztárcája. A dróthajú Erika rohant, értesítette a rendőrséget; felforgatták a matracokat, óriási hecc volt. A bolond Klári, szegény, éjszaka szívrohamot kapott, a kurvák ordítoztak, nekik aludni kell, „feltörte a derekam a Gellérthegy” – kiabálta az egyik, Muki leugrott az ágyról és megverte. A cigánylány vacogva feküdt a halványkék pokróc alatt; Mukival felváltva hordtuk a vizes ruhát a betegre; csönd legyen! – mindenki kiabált, a dróthajú Erika meg hol nyögött, hol sikoltozott: „szeretlek, Karcsi!” Muki meg akarta verni őt is, de akkor Erika fölült, és azt mondta, ha hozzá mer nyúlni, beleharap. Nyála folyt, villogott a szeme.

Azt hiszem, később megtalálták nála a pénztárcát, a bolond Klári sáljával és a cigánylány gyűrűjével együtt. A dróthajú Erika eltűnt az otthonból. Nyolc évvel később, 1956 őszén láttam őt, ugyanolyan dróthajúan, mint kislánykorában. A körúton, egy utcai akasztásnál ácsorgott, és valamit kiabált.

Addig, persze, még sokféle felvonulás volt és sokféle kiáltozás. A felvonulások, különösen ősszel és télen, nekem rendkívüli gondot okoztak. Fájt a lábam, beledagadt a cipőbe, nem tudtam, hogy érek haza. A fiúk cserkészfogásban vittek föl a lépcsőn.

A fiúk a földszinten laktak. – Gyönge virágszál vagy te – mondogatta az egyik. Pistának hívták, de Ávrinak, azaz Ávrahámnak szólíttatta magát. Nyúlánk gyerek volt, szurokszemű, sápadt; egy józsefvárosi szenespincében bujkálta végig a háborút. Az apja odamaradt Voronyezsnél; az anyja lement kenyérért az ostrom alatt, novemberben, azóta nem volt róla hír. Ávri időnként elolvasta az újságok „Ki tud róla?” rovatát.

Ávri nemigen volt éhes. Mikor ananászt vagy csokoládét osztottak, nem jött le a raktárba; egyszerűen elfelejtette. Elhasalt a pokrócán és olvasott. – Tudjátok, mit jelent petáh pátuáh mácáti? „Nyitott kaput találtam.” Itt van, a Talmudban, tessék. Olyankor mondják, ha az ifjú férj a nászéjszakán megcsalódik. Nyitott kapu! Őseink mindenre gondoltak.

– Már akinek az ősei – mondtam élesen.

– Ó, ó! – kiabált egy szemüveges, húsz év körüli lakatossegéd. – Őnagysága elődei már Etelközben prédikáltak.

– De lóhátról – mondta egy másik, és meghajolt előttem. – Ne feledjük, az óhitre tért kabar törzs híres lovas nemzetség volt. Karola, sorolj fel néhány lószerszámot.

– Hagyjátok – mondta Ávri. – Mindenki onnét származik, ahonnét akar.

Elhallgattak, mert bejött a diákszövetségi titkár.

A gyermekotthon szabad prédája volt a legkülönfélébb ifjúsági szervezeteknek. A Szocialista Ifjúmunkás- és Tanoncmozgalom, a Diákszövetség és a Munkára, Harcra Kész sportmozgalom éppúgy elküldte követeit, mint a cionisták. Énekkarok, szavalókórusok versengtek értünk; minden héten osztogattak valamiféle jelvényt. Ahogy így visszagondolok, George, az otthonban az a szervezet vitte a legtöbbre, amelyiknek a legjobb volt az énekkara. Ezekre a dachaui országutakról, pesti salakdombok mögül összecsődült kamaszokra nemigen lehetett szónoklatokkal hatni. „Elöl járunk a harcban, és bátran támadunk!” – énekelték az ifjúmunkások. – „Utunk a harc, hazánk a cél, előre hát!” – énekelték a cionisták.

Engem lefoglalt a Diákszövetség színjátszó csoportja. Folyton próbáltunk és folyton szerepeltünk, akkoriban az emberek mindenhová elmentek. Oleg Kosevojt játszottam az egyik darabban, cinikus amerikai újságírót a másikban. Mindig férfiszerepet. Mutattam a Vöröskereszttől kapott pántos aranycipőmet a szövetségi titkárnak, hiába. Férfiszerepet adtak. Egyszer öreg kulák voltam egy villámtréfában; a szerzői előírás szerint szájamhoz emeltem a borosüveget, és részegen dülöngéltem. A kollégium szakácsnője málnaszörp helyett petróleumot tett az üvegbe. Kuláklány volt.

– Tessék – mondta Ávri. – Itt a válasz, virágszálam. Ha ez se gyógyít ki a szittya betegségből…

Ávri nem bántott. Ávri nem tépte le a nemzetiszínű kokárdát az ingemről március tizenötödikén. Ávrit nem zavarta, hogy ugyanolyan magas vagyok, mint ő.

Reggelenként nagyon sokszor gyalog mentem az iskolába. Heti négy forint huszat kaptunk villamosra; kitellett belőle három darab ischler fánk. Hányszor tettem meg a hat megállónyi utat? Nem emlékszem. – Jól teszed, ha edzed magad – mondta Ávri. – Nem tudod, mi előtt állsz.

– Te tudod?

– Senki se tudja.

Összeráncolt homlokkal, széles gesztusokkal beszélt. Egymás mellett gyalogoltunk.

– Senki se tudja. Aki azt állítja, hogy övé az egyedül üdvözítő út, az hazudik. Nagyon sok út van. És az emberek, mivelhogy eredendően rosszak, és a nevelés csak lassan javít rajtuk, erőszakkal akarják egymást a különböző utakra rákényszeríteni. Ezért ebben a kérdésben dönteni csak növényi módon lehet.

– Növényi módon?!

– Igen, virágszálam. Vagyis aszerint, hogy hol tudsz gyökeret ereszteni.

Elvette az iskolatáskámat.

– Karola, kishúgom. Te is csak véletlenül maradtál életben. Mi a fene köt téged ehhez az országhoz?

– Itt születtem, Ávri.

– Szentimentális érv. Itt születtem én, ezen a tájon… Itt bujkáltam én, ezen a tájon. Itt ölték meg az apámat, itt fagyott le a lábam, ezen a tájon. Át kell írni Petőfit.

– Ávri, Petőfit ne keverd ide.

– Túlságosan sokan hivatkoztak rá.

– Arról Petőfi nem tehet. Egyébként ő is úgy választotta a magyarságát. Növényi módon.

– Agyon is verték. Közép-Európában sohasem lesz béke. Itt valakit mindig lesváboznak, leoláhoznak, lezsidóznak. Karola, mért akarsz egy életen át tűzfészekben élni!

– És? Ahová te készülsz, az a béke völgye, Ávri?

Az iskola előtt álltunk. Néztem a sápadt fiút, a sápadt medália-fejével, kiszögellő ádámcsutkájával. Soha nem volt éhes.

– Ahová én készülök, ott mindenkinek közös emléke van: a kemencefüst. Ott szappanból vannak a népballadák.

– Itt meg vérből vannak, Ávri. Avval állítják meg magos Déva várát.

Az épületből kihallatszott a csengetés. Ávri ideadta a táskámat. Nyeltem egyet.

– Most tulajdonképpen elkísértél.

– Elkísértelek – mondta Ávri. Nem látszott a szeme a pillák alól. – Isten megáldjon, növényke. Csak meg ne bánd.

Másnap elment. Ciprusról még írt, azt írta, angol fogságba esett, de majdcsak egyszer hazatalál. Nem hallottam többé róla.

Ez az a pont, ahol mindig megakadok, George. A hálókocsiban, ahol behunyt szemmel, hangtalanul recitáltam az emlékeimet a behúzott függöny mögött, minden olyan egyszerűnek látszott. Csak gyalogoltam visszafelé az időben, az ifjúkortól a gyerekkor felé, és úgy képzeltem, maga minden állomásnál rábólint vagy közbeszól. De hogyha írni kell, George, ha írni kell, legföljebb belülről diktál valaki – segítség nincsen, nincs, aki közbeszóljon.

Valéry állítólag képtelen volt leírni, hogy „az őrgrófnő délután ötkor elhagyta lakását, és a városba ment”. Legtöbbször ilyen mondatokon múlik minden. A lírai vagy a meditatív hajlamú elbeszélőnek ez az a népdalküszöb, amit valahogyan át kell lépnie: hogy az őrgrófnő ekkor és ekkor, itt és itt hogyan került a létezés egyik szférájából a másikba; méghozzá nem hogy mi történt vele, hanem hogy ő maga mit cselekedett.

Rendben van, George. Apám délután hat órakor elhagyta lakását, és a munkatáborba ment.

Valójában nem délután volt, hanem este, mert novemberben korán sötétedik; nem a lakása volt, csak egy idegen ház padlása; nem hagyta el, hanem megszökött onnét, mert nem bírta a bujkálást; és a munkatábor se volt egyéb, mint az Albrecht Főherceg Laktanya, Budapest közepén.

De azért a mondat mégis igaz, George. Az van előttem, ahogy egy magas férfi eltűnik az ajtóból, bele a novemberi ködbe. Ez az egyetlen kép, amit őrzök a háborúból. Minden egyéb csak foszlány. Hiába erőltetem a fejemet, egyetlen tökéletes kör, egyetlen kerek epizód nem sejlik elő azokból a távoli évekből: nincsenek teljes képzetsorok.

Tömeglakás, menetoszlop, tömeglakás: egyik semmitmondóbb, mint a másik. Pincék, de inkább csak a szaguk. Tömegágyak. Mellettem valakinek a műfogsora. Egy öregúr ágyba vizel. Női hang visít: – Talán álljak ki a Rózsa utca sarkára? – Pofon vágják. Mi lehet a Rózsa utcában? Biztosan krumplit osztanak. A kenyérfejadag heti két deka. Gyerekek kapják, vasárnap. Délben a levesesfazék körbejár; a szomszéd kisfiúnak belecsöpög az orra. Valaki rablóbandát szervez, feltörünk egy fűszerüzletet, nincs benne más, csak egy láda kukacos dió. Két marokkal esszük a kukacot. Szökevények jönnek. Arcuk nincs, csak fülvédőjük. Feltörnek egy földalatti libamájraktárat. Két marokkal esszük a zsírt. Vérhas. A klozettekbe már nem lehet belépni, mindenki a hóbuckákra guggol, víz nincs, csak a szemben levő házban, a kapu alatt, de mire az ember sorra kerül, szól a sziréna. A bomba átmegy a harmadik emeleten, félkört ír le, és becsap az elsőbe – mi ott ülünk középen, a másodikon. Szilveszter, egy csésze fekete, valaki a zaccból jósol.

Mindenki jósol. Az imakönyvben jobbra fordul a kapukulcs: életben maradunk. Pohár víz alján karikagyűrű, mit látsz benne? Sírkeresztet látok. Édesapád nem jön vissza. Mondd meg nekünk, kedves szellem, mikor szabadul föl a gettó? A papíron lassan kirajzolódik a hónap neve: január.

Januárban bejön egy orosz katona a házba, és a kijárat felé mutogat. Menetoszlop. Feltörünk egy cérnaraktárat, és útközben cérnát cserélünk kenyérért. Tíz darab gépselymet kell vinnem: kiesik a kezemből. Térdig érő hó az országutakon; keménypapírból van a cipőm talpa; a monori tanyáktól Szolnokig öntudatlanul teszem meg az utat. Szolnoktól már van vonat, gyönyörű, nyitott marhavagon, ülni lehet benne, egy nap alatt otthon vagyunk, a faluban.

Menni nem tudok; a parasztok adnak két bőrszíjas fatalpat, abban gyakorolom a járást. Anyám skorbutot kap, fogcsikorgatva dolgozik egy kézi kártológépen, összeszerzi a tejet, kenyeret, szappant. Otthon vagyunk, a konyhában. Nem tudjuk, a faluban mi történik. Nem tudjuk, mi történik az országban. Nincs férfi; nincs se újság, se rádió. Három hónap beletelik, mire meghalljuk, mi történt az ország határain kívül.

Igen, George, nekem a háború tulajdonképpen legenda. Ami velem történt, az kaland, méghozzá a pengős regények színvonalán. Ha ilyeneket hallok: „bombázás”, „kenyérjegy”, „fajüldözés” – nem ráz meg különösebben. Szavak. A háború kitörése előtt, első elemista koromban, mikor a szomszédgyerek átkiabált a kerítésen, hogy „zsidó! zsinegre való!” – inkább csodálkoztam, hogysem felháborodtam volna. Buta rím volt, kitalálójának annyi fantáziája lehetett, amennyi egy befőttesüvegben elfér.

A zsineg nekem egészen mást jelentett.

Apám katonakönyvére egy hatalmas, sárga ZS betű volt bélyegezve. Éveken át, akármit olvastam, ha a lap alján, közepén, bárhol zs betű volt, azonnal ráugrott a szemem. Zsineg, zsír, zsinór – mindig ezt olvastam ki elsőként a mondatokból. És mintha darázs csípett volna, ha az utcán zs-vel kezdődő szavakat hallottam. Magának a „zsidó” szónak a magyar nyelvben van valami eredendően rossz hangzása, főként a Tiszántúlon, ahol a szóvégi ó-t még jó erősen meg is nyomják, vagy óu-nak ejtik – nem tudom, maga érzi-e: Janó, tinó, tahó, csehó, zsidó – mintha kő repülne a szavak végén.

Azután minálunk vannak olyan, nemzetnevekkel alkotott szóösszetételek, amelyekben az illető nemzetnek már az égvilágon semmi jelentése nincs. Ilyen az angolkór, a spanyolnátha, az olaszrizling. De mit szól ahhoz a tövises, törpeakácféle növényhez, amit úgy neveznek, hogy zsidótakony?

Évekig gyakoroltam, hogy ne rezzenjek össze, ne piruljak el. Hogy ne váljon egyetemessé és véglegessé a reflex. Valahogyan mindnyájunknak túl kellett nőnünk rajta. Figyeltem, hogy csinálják a többiek.

Egy részük mindjárt a háború után kiment Palesztinába. Fölperzselt házakat, szétrablott holmit találtak itthon, néhány jóbarátot s egy aránylag közönyös Közép-Európát, amely csak huszonöt évvel később ébredt rá a lelkifurdalásra. Nem várták meg; elegük volt. A baráti szó nem feledtette sem a halottakat, sem a nagyobb rész gyávaságát. Elindultak az utakon, ahol zsidótakony nő; felvették egy ötezer éves képtelen legenda fonalát, nyomába eredtek a mondabeli országnak, ahol nem nő zsidótakony, vagy ha nő, hát két szóba írják.

Volt, aki nem a legenda, hanem az életbiztosítás nyomába szegődött; nekivágott Amerikának, Svédországnak, sőt, Nyugat-Németországnak. Ezek a született kozmopoliták; ezeknek sose borzongott a hátuk a hamburgi kikötőben, ha a német hordár túl mélyen a szemébe találta húzni az egyensapka merev, fekete sildjét.

A befelé menekülők itt maradtak. Többségük abban bízott, hogy a háború utáni évek országépítő mámorában mindenki számára másodrendű kérdés, honnan jött, csak az a fontos, merre tart. A plakátok száguldó mozdonyokat ábrázoltak ebben az időben, vonatokat, amelyekre mindenki fölülhet; a betemetett kutakkal nem törődött senki. Mélyre csak azok néztek, akik hazatérve a táborokból, meg akarták tudni, hová lett a tegnapi keretlegény. A bosszúállóknak volt igazuk vagy a megbocsátóknak – a latolgatástól csak meg lehet őrülni, George. Nincs olyan túlélő, aki megmondaná, hol végződik a jogos bosszúvágy, és hol kezdődik a végzetes aránytévesztés.

Mennyit tehet az egyes ember? mennyit az igazságszolgáltatás? mennyit kell az égi hatalmakra bíznunk? Néhányan a vallásban keresték a választ. Jézust választották Jehova helyett, aki elfordította szemét a kiválasztott népről. Vágott szemüket faragott képekhez, vastag ajkukat, szép, reszelős hangjukat latin nyelvű igékhez szoktatták.

Befogadták-e őket, nem tudom. Mindenesetre kevesebb a szenvedésük, mint azoknak, akik nem hajoltak keresztvíz alá, csak valamiféle látszatot igyekeztek megteremteni. Nyakláncukon kereszttel, nyelvükön idézetekkel az Újszövetségből. Ismertem egy fiút, aki erre a kérdésre: „Hová jársz iskolába?” – így felelt: „Én bejárok a Szent Domonkosba.” A Szent Domonkos utcában akkoriban a zsidó fiúgimnázium volt; szegény gyerek nem járt, csak bejárt oda.

Igen, így jobban hangzott. Egy időben folyton önéletrajzokat kellett írnunk, s ezekben óhatatlanul szerepelt az úgynevezett zsidótörvény. Legtöbben azonban így írtak róla: „a háború előtti törvények értelmében”, vagy egyszerűen: „1938-tól kezdve…”

A szavak a feledés, a felejteni akarás jótékony hordozói lettek. Egy szűk rétegtől eltekintve, amely tovább élte háború előtti életét, részben a kereskedelemben, részben a bohémvilágban, megőrizve régi szokásait, templomait és sajátos, kántáló hanglejtését – a többség módszeresen és határozottan elkezdte a társadalmi asszimilációt.

Legtöbben úgy voltak vele, mint a strucc: azt hitték, ha ők maguk nem tudják magukról, hogy kicsodák, a külvilág se fogja tudni róluk. Egy zöldségkereskedő elment géplakatosnak, vasárnap kijárt sörözni a haverokkal a ligetbe, és tíz évig tökéletes, felhőtlen egyenlőségérzete volt. 1956-ban aztán fölírták a háza falára: „Icig! Most nem jutsz el Auschwitzig!” Akkor disszidált.

Mások nem adták föl a harcot. Megváltoztatják a nevüket, operáltatják az orrukat, szőkére festik a hajukat. Van, aki tőrőlmetszett tiszántúli tájszólásban beszél, a mondatait harciasan így kezdi: „Hát osztán!” Érdeklődik, milyen volt a termés, megellett-e mán a tehén, satöbbi. De a legszomorúbb, aki zsidózni is leül. Az ilyen ember olyan magányos, mint az esőverte kutya. Messziről szoktam figyelni.

A sárga csillagot levették a mellünkről, George, a félelmet és talán a fájdalmat is, de a szégyen alatta odatetoválódott a bordáinkra. Gyönyörű német nevemet, amelyet prédikátor őseim kétszáz évvel ezelőtt hoztak be, isten tudja, honnét, az országba, én is hazai névre változtattam. Ezt tettem volna-e, ha, mondjuk, karmester vagyok Svájcban? De Magyarországon élek, szavakkal foglalkozom, úgy képzelem, hogy a magam öregebb mondakörével hozzáadok valamit a honi műveltséghez; és nem sokkal azután, hogy megszülettem, a szülőfalum melletti nagyközségben ezt írta egy nyomdász: „Ha az ember olyan zsidó, aki már zsidóul érezni és gondolkozni nem tud, hanem magyar, tagja a magyar lelki és sorsközösségnek, s amellett megmaradt benne a zsidó problémaérzékenység, akkor igazán tragikus a helyzete.”

Húsz évvel a háború után, a varsói zsidó temetőben, azon a kopasz, négyszögletes téren, ahol állandóan szél fúj, és csak minden ezredik halottért rakják le az emlékezés kavicsait, megszólalt mögöttem egy ember:

– Mártírok! – mondta. – Mártírok! Ezeket Hitler nem pusztította, csak keltette.

Senki nem mozdult meg, George. Varsóban, húsz évvel a háború után.

Senki nem felelt rá. Én sem.

Másoknak talán indulni, nekem mindig érkezni a legnehezebb. A szerencsés földetérés, a másnemű közeg elhagyásának ez a sűrű, boldog pillanata annyira megfeszít, hogy legszívesebben visszamennék, visszasüppednék a bizonytalanba – a bizonytalant megszoktam, a felülmúlhatatlant nem lehet megszokni.

Mennyit ér egy pillanat? Amennyit az alázat enyhít rajta. Megérkezem, átélem a jövetel csodáját, megváltozom, és közben tudom, hogy a csoda nem folytatódik. Megőrzöm vagy belehalok: nincs más lehetőség.

Alig láttam a sétányt a szívdobogástól. Szürkület volt, hét óra, a székesegyház cserépkupoláit megcsavarta a harangszó; fakéreg, bogár, levél a járda fölött úszott; harsogott a levegő. Szél fújt, azt hiszem. Az autók összevissza jártak, az útkeresztnél jelképesen mutogatott a rendőr, aztán elindult sétálni, közben valamit odakiabált egy motorosnak. A motoros leállt, többen érdeklődve nézték, mi történik; egy idő múlva magától megindult a forgalom. Szegletes térbe torkollott a sétány, gyorsan befordultam egy neonvilágos mellékútra. Képek, kirakatok, repülőtársaságok fényreklámjai váltották egymást, valaki meglökött egy falragasz előtt, bocsánatkérés helyett végigmért és elvigyorodott. Hirtelen este lett és hirtelen tömeg; sodródtam a hazaigyekvőkkel egyik saroktól a másikig. Fék csikordult a szűk utcákon, a suhancok a fülembe énekeltek. Idegen városrész, idegen duruzsolás. Tilosat jelzett a lámpa, a nyakamon hangosan dobolt az ütőér. Ott voltam a kapu előtt. Még vissza lehetett volna fordulni.

– Jó estét, George.

Éppen csak a fejét kapta fel.

– Jó estét. Foglaljon helyet, mindjárt végzek a munkámmal.

A tengerparton mintha robusztusabb lett volna. Most szikár és körvonalazott a műtermi világításban, majdnem törékeny. Az arca csontosabb. És talán simább. De nem, a szemem csal. Két hónapja készülök erre az útra. Elképzeltem a sétányt, a hirtelen sötétedést, a hangok áradását az utcán. Elképzeltem a műtermet.

Kopott, vajszínű tapéta. Fakeretes tükör, a szélén képeslapokkal. Krétarajzok, párnák. Gauguin fekete-piros malacai. Agyagtörmelék, fadarabok, vödrök, mozaikasztalon néhány felborított cserép. Az ablak nyitva, a párkányon konzervek, lábasok, rengeteg dió. Tömött könyvespolc, Kalifornia hegy- és vízrajzi térképe, zsinóron csüngő, miniatűr perzsa. Szoborvázlatok. Fiatal lány fejportréja, márványból, fölötte hevenyészett szénrajz: tatáros szemű, kiugró arccsontú gyereklány, haja a bal vállára fésülve – a rajzban a márványportré vonásai. Középütt a fekhely. Valahonnét mély, vörös fény ereződik a falra. Nekidőlök tenyérrel a tapétának: nyirkos.

– Nem így képzelte?

– Nem.

– Itt marad?

– Itt.

– Nem muszáj.

– Tudom.

– Maga derék lány, derék gyerek. Azok ott a tükrön a maga képeslapjai.

Igen, az én képeslapjaim. A Parlament kitalált gótikája, a történelmi szilajságú szobrok. A monarchia okkersárga bérházai, az erkély alatt a félmeztelen Atlaszokkal. A romjaiból feltámasztott Vár, a roncsaiból magasba húzott Mátyás-templom. A visszaálmodott hidak. A Vajdahunyad-vár épen maradt másolata – egész tragikomikus idegenforgalmunk ott lógott a tükrön, díszlet gyanánt, a műteremben. Fellélegeztem. Itt nem kell semmit kitalálni, minden a helyére kerül. George kezet mosott a vödörben, a vizet kiöntötte az ablakon. Odakint kert volt, az ablak alatt bokrok nőttek. Vártam, hogy mit fog mondani. Kezet fogtunk, szálkás, hideg volt a keze.

– Maga biztosan éhes, Carol, nekem meg nincs itthon kínálnivalóm. Ide nemigen jár vendég. Jöjjön, vegye a kabátját.

Nem volt kabátom. Dideregtem az utcán, szaporázva lépkedtem a lámpák alatt. Mit akartam? Délen vagyunk, első a vendég jóltartása. Együnk. Kockázat nincs, mellettem egy idegen férfi, holnap hazautazom. Beletúrt a hajamba a szél.

A művészklub portása barátságtalanul szalutált, az étterem tele volt művészekkel. Vágni lehetett a füstöt. A pincér odabökött az állával a körpamlagra, ahol már többen ültek, nagy zajjal. Rövid ideig csönd lett, aztán a társaság elkezdett integetni, kiabálni, nők, férfiak felugráltak, helyet szorítottak maguk mellett a pamlagon, elrendezték az asztalt.

– Magának szól, George – mondtam félhangosan, míg a pincér hozta a terítéket. – A gyors kiszolgálással együtt.

– Téved. Itt engem egy lélek sem ismer. Ellenben maga külföldi. Tessék, igyon egy kis konyakot, mielőtt elájul.

– Nem ájulok el – mondtam. – Ne tartson tőle.

De a konyak jólesett. Most éreztem csak, hogy kifárasztott a repülés. A várakozás, hogy ez most másfajta út lesz.

– Kellemesen utazott?

– Kellemesen. Úgyhogy nem kell erőlködnie.

– Köszönöm, hogy felment a lovagiasság alól. Mások többnyire ragaszkodnak hozzá.

– Kutyából szalonnát csinálni mindig csábító pedagógiai feladat. A nők általában megpróbálják. – Kimelegedtem, átjárta a nyelvemet az ital. – Én is megpróbáltam, nem is egyszer, George. Hősiesen, mint egy tanyasi tanító.

– S az eredmény?

– Semmi. Rossz a megközelítés. A szerelem nem azonos a szánalommal. A szerelem nem akarja megváltoztatni a tárgyát. Csak folytonosan eltűnődik azon, ami van.

– És maga azért jött, hogy eltűnődjön.

– A mondás Yeatstől való.

– Szóval a filológiai tanulmányaiból. – Az asztaltársaság nem tudta, mit nevetünk olyan eltökélten. George a torkát reszelte; könnyezett a szemünk a füsttől. – Ha meggondolom, ezek a misztikusok rendszerint melléfognak a bölcsességükkel. Maga meg ráül egy idézet hátára, és utazgat vele. „A szerelem nem akarja megváltoztatni a tárgyát.” Mondja, soha nem akart költő lenni? De előbb nézze meg az étlapot.

Enni fogok, gondoltam, teleeszem magamat, nagy, színes húsokat fogok rágni, hagymával, paprikás lével, vörös borral. Enni fogok, bekerítem a világot a gyomorfalammal.

– Költő? – A késem nyelével körülrajzoltam a borospoharat. – Tizenöt éves koromban írtam egy verset, ami így kezdődött: „Védtelen vagyok, mint az idézőjel nélküli mondat.”

Nevettünk. Hozták a marhahúst, egész jól eltelik az este. Ég a szemem, az arcom. Holnap megyek haza.

– Igyon még, Carol.

– Maga nem iszik?

– Nem. De magának szüksége lesz rá. Itt hűvösek az éjszakák.

Nagyon hűvös volt odakinn az éjszaka. George zsebre vágta a kezét, egyenes derékkal, billegő, zajtalan lépésekkel ment mellettem, ritmikus dallamot sziszegett a foga közt. Jobbra-balra kaptam a fejemet, néztem az utcát. Nem sokat láttam belőle. Magamhoz szorítottam az öklömet, magamnak vacogtam. Elkezdődött, becsülettel végig kell csinálni.

– Várjon. Megnézem, nincs-e valaki a kapu alatt.

A műtermet hamar bemelegítette a hősugárzó. Melléje kuporodtam; George az ablakban cigarettázott. Néztem a könyveket. Impresszionisták, Skira-kötetek, Shakespeare, régi örmény művészet, Lawrence, Wilde, szótárak, puha fedelű bestsellerek, Elia Kazan, legalul Eckersley és a Collier-sorozat. A szélén haditudósítások. És a „Last Exit to Brooklyn”.

– Olvasta?

– Nem, csak hallottam róla.

– Pornográf szociográfia egy mértéket vesztett társadalomról. Érdekes lehet. New Yorkban óriási örmény kolónia van. Úgy tudom, a déli államokban is. Nézze, például William Saroyan, Gregory Peck…

– Foglalkozott a gondolattal?

– Mindenfélével foglalkoztam, Carol. Végül is mindegy, hol él az ember, ha független. Jó szobrok, jó könyvek, nők. Ez az egész. Itt Európában minden kiharcolható. Odaát minden megvehető. Látom, megnézte azt a márványportrét.

Mélyet szívott a cigarettából, és kidobta az ablakon.

– Az első szerelmem portréja. A szénrajz is ő. A vázlatok egy része is. Telerajzoltam vele a padokat, a falat a kollégiumban, a füzeteimet. Remek figura, nem? Angliából idáig szaladtam érte. Nézze meg profilból. Nem jött hozzám feleségül, azt mondta, más vagyok, mint ő. Fehér bőre volt, vörös haja. Zsidó volt.

Most vettem észre, hogy óra is van a szobában; hangosan ketyegett. George becsukta az ablakot.

– Nem zavarja a dohányfüst? Járt itt azóta sokféle nő. Mindenkit érdekel az egzotikum. Hát én nyújtottam, amit akartak: egzotikumot. Elsőrendű szórakozás, higgye el. Volt egy német úszónő, épp hogy nem vezényelt, mikor megöleltem. Egy bolgár drámai szoprán előtt térdre kellett borulni. Madonna mia, mi volt itt! Egy konyhalány meg idejött, és azt mondta: „Édes vagy, mint az almáspite.” Hát mondja, kell nekem utazni, színházba menni? Mindent megkapok egy kétméternyi térségben, minimális mozgással. Könnyű lesz áttérni a koporsóra.

Felálltam a hősugárzó mellől. Rossz, hogy nem dohányzom. Legalább egy cigarettában meg lehetne kapaszkodni. Holnap. Lesimítottam a szoknyámat, a hajamat. A nyakamon a gallért. Holnap reggel.

– Hova megy? Csak nem akar nekivágni az éjszakának? Mindjárt éjfél van, meg kell hallgatni a híreket. Leteszem ezt a szőnyeget a lába elé. Szeretném, ha kényelmesen érezné magát.

Bolyhos szürke perzsaszőnyeg volt, nyugalmas, puha mintával, a szélén sötétvörös pikkelyezés.

– Oroszlánsörény-minta. Apám szőnyegárus volt az isztambuli piacon. Maga szőtte a szőnyegeit. Ma azt mondanák rá, „iparművész”. Akkor úgy mondták, „a szőnyeges örmény”. Ezt egyébként én szőttem. Érzi, milyen bolyhos? Sűrű, bolyhos, meleg. Vegye le a cipőjét. Nem akarom, hogy fázzon.

Talpam alatt éreztem a „sörény puhaságát. George megállt mellettem, a szemével végigpásztázott, hol a szőnyeget, hol engem, a szembogara kitágult. – Ez az – mondta, és már nem nézett rám –, ez az, Carrie. Taposson az oroszlánra. Nem fél?

– Nem fél? – mondtam lassan, és elfordítottam a fejemet. – Nem irtózik? Egy börtöntöltelékkel sétál az éjszakában. Tudja?

Kis csend után közelebbről hallottam a hangját.

– Csak azt nem tudom, milyen nyelven számolta a lépéseit.

– Igen – bólintottam –, igen, George. Beszélgessünk sirályul.

– Carol. – Szemhéjamon ketyegett az óra. – Carol, a hírek. Mindig egyedül hallgatom a híreket.

A hirtelen kigyulladó varázsszem porzó fénycsíkot vágott a műterem vörösébe. A téglatest, amit a levegőből kihasított magának, zöldesvörös lett, tankszínű; éles biztonsággal haladt végig a terepen, élő és élettelen tárgyak fényérzékeny közegében – Hosszú ideig keringő orbitális űrállomások – tapintható, mint az acéllemez, el vagyunk vágva – A New Yorkban tartózkodó szovjet űrhajós küldöttség megtekintette a Hello, Dollyt – mindegy, hol él az ember, szállodában vagy űrállomáson – Kormányom pozitívan fog reagálni a lengyel érdeklődésre, mondotta a kancellár, alkalmasint ellátogat majd a varsói temetőbe és megtekinti és megkoszorúzza – a kezét, George –, tárgyal és megtekinti és megkoszorúzza – a 39. ülésszakon felszólalt – leütni – következik a 40. ülésszak, BBC World Service, mindegy, hol él az ember, megtekintik és megkoszorúzzák, reménytelen, George, a hírek beporoznak bennünket, a felső rétegben választják, felmentik, kinevezik, esetleg átnyújtja megbízólevelét, és azt mondja, a középrétegben összeül és befejeződik és szintén azt mondja, az alsó rétegben földrengés, átkelnek a csatornán és könnygázbombát dobnak – This is London – ellep bennünket a tárgyilagosság, megfigyelők szerint, ha óvakodni kell is a túlzott várakozástól, tény, hogy a holtpontról kimozdult az ügy, és megfordítva: ha kimozdult is a holtpontról az ügy, tény, hogy óvakodnunk kell… Nem lehet elviselni, George. Szétesik, darabokra forgácsolódik minden. Ez az abroncs itt körülöttem az egyetlen önmagával azonos kifejezés. Az ujjai járása az egyetlen romlatlan út. Az izmai, a lába, ez a megfeszített várakozás az egyetlen fix pont a világegyetemben. Összekoccanok a fogaival, és belém villog az európai biztonság. Több mint egymillió japán tüntetett a nagyvárosokban – láttam egy várost, ami befészkelte magát a sziget és a vulkán közé, a sziget bolond kis ideggóc volt, kanyargós ösvényekkel, rémült cseresznyefákkal, folytonosan összedúlták a geológiai és történelmi sokkok – a vulkán a tenger fölött magában füstölődött, aztán valamilyen kőzettani üzenet hívására egyszerre kibukott a vízből, és a láva egy másodperc alatt ráforrt a szigetre. Megőrizni vagy belehalni – az isten áldja meg, George. Jelen idő van, most is ott a város – „Hall engem, Carrie?” – igen, George – „Két hónapja így képzelem el” – én is, George – „Ha hozzám jönne feleségül, maga nem mondaná, hogy büdös örmény.” Azt hiszem, sírtam. Reggelig szólt a rádió.

Amikor alszik, ötpercenként összerándul. Mélyen alszik, semmilyen zörejre nem riad föl, csak arra, ha a nevén szólítják: Kevork! Az egész teste görcsöt kap, felugrik, beletorzul az arca.

– My name is George. Kérem, szólítson angolul.

– Bocsásson meg. Nem tudtam. Főzök teát.

– Majd én, Carol. Majd én megcsinálom.

Nem szabad csodálkozni. A falak, a tapéták, az ablak a régi, a közeg változatlan, az ablaknál a széles barna árnyék vizet forral, hajlong, ritmikus dallamot sziszeg, mintha semmi sem történt volna. A férfiak körül csak az atmoszféra változik; mikörülöttünk a világ.

– Tessék, a teája. – Hát igen: fanyar, savanykás ízű tea volt. – Som van benne, csipkebogyó, szederlevél. Ilyesmit kell inni, nem koffeint, ha meg akar maradni. Engedelmével, közben megborotválkozom.

Melengettem az ujjaimat a csészén. Mindig nehezen ébredek. A párolgáson át, összeszűkült szemmel figyeltem a fehér, hullámos habréteget, a régimódi pamacs játékát a bőrön, a sercegő kést – gyerekkorom óta nem láttam borotválkozó férfit.

– Ízlik?

– Nem rossz.

– Not bad – úgy értsem, hogy el van ragadtatva? Az a szerencse, hogy angolul beszélünk. Angolul még az is elegáns, ami más nyelven triviális. Gyakran teázik legénylakáson?

– Azt hiszem, először.

– Érdekes. – George ütögetve szárogatta az arcát a törülközővel. – Az éjszaka egészen normális nő benyomását keltette.

Leraktam a csészét.

– Carol, maga független ember és a vendégem. Higgye el, a javát akarom. – Az asztal túlsó végében zöldesszürkén párolgott a másik csésze tea. – Szeretném, ha normálisan élne. Ha szeretőt tartana Budapesten. Esetleg máshol is. Mint a matrózok: ahány kikötő, annyi szerelem, ahány szerelem, annyi kikötő. – Szájához emelte a csészét, majd érintetlenül visszatette az asztalra. – Ne maradjon egyedül, Carol. A magány elrákosít.

Gyorsan, a veszélyt szimatoló állat gyorsaságával kérdeztem: – És maga? Magával mi történik?

– Semmi, Carol. Átélem, ami rám méretett. Mennek a napok. A kőfaragás fizikai munka, ide erő kell, kalóriamennyiség. A gyümölcs fokozza az ellenállóképességet, a dió a potenciát. Kétszer egy héten uszoda, vasárnap a hegyek – mi kell még? Jó szobrok, jó könyvek – itt egy alma, tessék, őrizni kell az ifjúságot. Ne szólítson többé Kevorknak.

A tányérok, gondoltam, most kellene odaadni a tányérokat emlékbe. Két kontinensen át hurcoltam őket, kibéleltem a dobozt, nehogy megsérüljön rajtuk a mélyvörös lakkozás – hadd maradjanak itt. Mindegyiken valami ábra volt, hegytető, pagoda, templomkapu, lepkeszerű tusvonalakkal.

– Japán munka? – George rákopogott a körmével az egyik lakktányérra. – Ízléses kivitel, bár nyilván szériagyártmány. Köszönöm, Carol, nem nekem való. Enni papírból is lehet.

Összekaptam a holmimat, és amennyire bírtam, fegyelmezetten léptem ki a műteremből.

A reggeli gép elment. A vonat is. Egyébként sincs jegyem. Kóvályogtam az utcán, kezemben a bőrönddel, találomra bementem egy szállodába, szobát kértem aznapra, esetleges hosszabbítási lehetőséggel – a szoba csak déli tizenkettőkor lesz szabad: a szokásos. Megint az utca, megint a bőrönd, pályaudvari menetrendek, rossz kávé a restiben, aztán végre dél, lezuhanyozok a szállodában, eszem valamit, megint az utca, jöhet a Messiás.

A tömeggel besodródtam a székesegyházba. Úgy látszik, vasárnap van. Tenor színű harangütés hallatszott, nyomában több szólamú férfikar, itt is a tenor volt az uralkodó, ahogy a színek közt az óarany: mindig szerettem a görögkeleti egyház szertartásait, a jókedv és a méltóság sehol nem találkozott jobban össze, mint Bizáncban. Az ikonok szándékos túlzsúfoltsága, az arányérzék, amellyel a csöndet és a váratlan megszólalást adagolja a kórus, a titok, amely az ikonosztáz mögött ide-oda tűnő pap mozdulatait körüllengi – mindez olyan, mint az előjáték egy keleti népszínműből, amelyet harmonikus betanulásban, a műfaj íratlan játékszabályai szerint prezentál az összeszokott együttes. Avatatlan néző, szinte vártam, hogy az arany táblák és az arany rácsok mögött megjelenik egy újabb szereplő, karcsú arany álarcban, egyenként odaszólítja a játékosokat, a kórus mindannyiszor felkiált: goszpodi pomiluj! És az egészben nincs semmi félelmetes, hátára dobja a papot, bégető kisbárányként elvezeti az aranytorkú tenoristát, kiparancsolja a szörnyeteget Szent György lába alól, mondván: „Mindennap meg kell ölni egy sárkányt”, és a nagy erejű lovag csak annyit válaszol: „Kérem, ne szólítson többé Kevorknak.”

A visszhangos csarnokban hullámzott a nézősereg, a napkeleti misztériumjáték tovább gördült. György lovag, ilyen egyszerűek a dolgok? Nemcsak a sárkány, amelyet mindennap meg kell ölnöd, te is naponta sebezhető vagy, érzékeny idegcsomó körülötted a világ, amelyben naponta ölsz és jót cselekszel – egyedül ő jár kilógó idegszálak nélkül, karcsú arany álarcban, egyedül neki nincs semmilyen sebezhető felület a testén és a lelkén, mivelhogy teste sincs és lelke sincs neki, goszpodi pomiluj. Magas hangokkal énekelt a kórus. Megmozdult az oszlop a hátam mögött.

– Carol! Egész nap kerestem.

– Tudtam, hogy keresni fog, George.

Kézen fogva mentünk hazáig. Meleg volt, égett a hősugárzó, dér lepte meg az ablakszárnyat, az ajtónyílástól egy pillanatra meglebegtek a falra tűzött képek és a vörös ágyterítő – ez volt az a delejes világítás, amit évek múlva sem fogok elfelejteni? A látványok mögött ezzel a vörös fénnyel, George mondataival a fülemben, könnyű teherhordó lépteivel a lépteimben kódorgok a pesti utcán vagy akárhol: ez marad az örök jelen idő.

– Carol?

– Igen, George.

– Vacsorázzunk itthon. Azt hiszem, a tányérok…

– Nem fontos, George.

– Ha attól fél, hogy összetörném…

– Ott vannak a ládán.

– Nem haragszik, hogy a jelenlétében borotválkoztam?

– Jó volt. Gyerekkorom óta nem láttam borotválkozó férfit.

– Magával olyan természetes. Olyan régtől való. Folyton mennék innen, futnék innen, a tengerentúlra, akárhová, kifelé, most meg egyszerre észreveszem, hogy környezetem van, házfalam, kertem van krizantémbokrokkal, érti?

– Hogyne érteném.

– Ellenkezzen néha, az istenért, mondjon néha ellent!

– Minek, George? Mikor igazán értem. Minek hazudjak?

– Carol, meg kell tudnia, meg kell értenie: keleti ember vagyok, barbár, félcivilizált. Hiába volt a londoni Art College, hiába a könyvek, az európai máz alatt ott van az isztambuli szőnyeges fia, aki az alja nép, a török piaci teherhordók közt lökdösődik, mikor azok hangos szellentések közepette kiabálnak egymásnak: adjon az isten neked is hasonlót! Ilyen ember kell magának, Carrie?

– Ilyen, George. A szerelem nem akarja megváltoztatni a tárgyát.

– Hogy kerül maga ide? A turisták Thébába mennek! Mit akar? Magyarországon kevés a férfi? Kell az egzotikum? Férjet keres magának? Carol, én nem bírom, ha lélegzik mellettem valaki!

– Foglaltam magamnak szállodai szobát.

– Hát nem érti? A háború alatt munkatáborban voltam a határvidéken. 1943 karácsonyától mocsárlecsapoláson dolgoztunk; Thesszalonikitól északra sok a mocsár. Görögök, szerbek, bolgárok, örmények, macedónok: egy század. Munka reggel hattól este tízig, étkezés naponta kétszer, este tízkor tábortűz. Képzeljen el egy tábortüzet az ingoványon: a zöld mocsáron a kékessárga tűz, körülötte a fekete rongyok, grafitszürke pofák. Mindennap kevesebb az ember. Temetésre nem volt idő, a halottakat beledobtuk az ingoványba. Munka közben a sárból hol egy felkarcsont került elő, hol egy láb. Ott aludtunk, a tűz körül, a kiszárított földdarabon, nyirkos, rövid éjszakák voltak, kettesével feküdtünk, összekötve, hogy ne lehessen szökni – mire az egyik elaludt, megmozdult a másik. Ha mind a ketten elvackolódtunk, odajött az őr, és rácsapott a lábunkra. Mindenkinek tudták a nevét. Ráütöttek a talpamra, és halkan azt mondták: Kevork! Minden éjszaka, tíz hónapig. Ütöttek, és azt mondták: Kevork!

Szótlanul vacsoráztunk, szótlanul hallgattuk a híreket. Az ablakrésen befújt a szél. Készülődtem.

– Ne menjen el, Carrie. Ne menjen el. Most itt kell maradnia.

Az ablak alatt nyitott szájjal lélegeztek a krizantémok.

Emelkedik és visszazuhan. A színeit, a haragját, a fullasztó ízeit tudtam, de a lélegzését nem képzeltem el. Nem tudtam, hogy ennyire körülfog, felbont, átjár a ritmusával, időn és horizonton keresztül, mindenfelől. „Hogy kerül maga ide?” Azt kellett volna mondanom: egyenesen a víz lélegzetéből. Hanyatt fekszem, fölöttem a gyűrött takaró, fölöttem a párás monszun ég. Magam vagyok, ketten vagyunk – óriási alvó férfi a tenger.

Sohasem hittem volna, hogy így látom meg először. Hogy ilyen szenvedélyes elutasítás van a lélegzetében. Hogy ennyire visszazár, visszaítél önmagamba.

A hullám betaszít az ajtón. A fedélköz üres. A kabinfolyosó padlója függőlegesen táncol. Csak a falon lehet járni, a lépcsőn minduntalan elsiklik a korlát. „Még nem ért ide a tájfun – mondják a japánok –, még a Fülöp-szigeteknél van.” Tajthy a Fülöp-szigeteket nézi a villanytérképen. A hajó útját jelző piros vonal délnyugati irányba fordul. Kinn vagyunk az óceánon.

Megszólal a csengő. A főpincér érzékeny mozdulattal invitál az étterembe. „The lady is not here” – mondja. Nem, a lédi nincs itt, mentegetődzöm, a lédi a kabinban fekszik. Leülünk, igyekszem feltűnés nélkül enni, fél kézzel, a másik kezemet a gyomromra szorítom. Tajthy a szokottnál is sápadtabb, lila szemüvege izzadtan csúszkál.

Ezen a járaton japán, szovjet és délázsiai turisták utaznak, néha egy-egy romantikus amerikai. Alighanem mi vagyunk az első utasok a szárazföld belsejéből. Itt nem a kambodzsai milliomos: mi vagyunk a szenzáció. A szovjet személyzet körülöttünk forog, énekel, harmonikázik, a főpincér minden étkezés előtt megjegyzi, hogy „ma nem nagyon viharos a tenger”.

Veronika tegnap egész éjjel hányt. A dűlöngő kabinban faltól falig tapogatva hordom neki a borogatást meg a citromos vizet. Éjszakára mind a ketten dupla adag altatót veszünk be.

Reggelre csillapodik a víz. A fedélzet megélénkül. A japánok névsort olvasnak, a pompázatos tokiói filmszínésznő kiszédül a kabinjából, nyomában a pipázó amerikaival. Végre elterelődik rólunk a figyelem. Közeledik a part.

Jokohama. A hajót megrohanják a sárga sisakos hordárok. Gyorsak, mosolytalanok, gépiesek. A parton valaki ütemesen sípol, a hordárok egyszerre mozognak.

A kikötőben sötét ruhás fogadó bizottság: zenetudósok, karmesterek. Egy alacsony, keskeny arcú japán előlép, meghajol és mond valamit. A tolmács melléje lép, meghajol és fordít.

– We are greatly honoured to meet Professor Tajthy, the famous Hungarian scholar in our country.

Én is előrelépek, meghajtom a fejemet és fordítok.

– Nagy megtiszteltetésnek tartjuk, hogy hazánkban üdvözölhetjük Tajthy profeszszort, a híres magyar tudóst. Reméljük, látogatása gyümölcsöző lesz mind a magyar, mind a japán zeneoktatás számára. Őszintén kívánjuk, hogy…

Formális üdvözlő beszéd. Mint Európában. A tolmács korrektül, három-négy mondatonként fordít, kis amerikai akcentussal. A végén mindhármunknak virágcsokrot nyújtanak át.

A gépkocsiban Tajthy ül a sofőr mellé. A sofőr lehúzza az összes ablakot, bekapcsolja a hűtést és hátranevet. Sötétkék öltöny van rajta, szűk nyakú fehér ing és nyakkendő. A zakója begombolva. Alig mozdul a keze a volánon.

A kereszthuzat és a hűtés ellenére ömlik a kocsiba a hőség. Párás, fullasztó, szürke hasú meleg: a júniusi monszun. Az ülés egy perc alatt átnedvesedik.

– Büdös van – mondja Veronika. – Meg kellett volna köszönni az üdvözlő beszédet.

– What does the lady say? – kérdezi a tolmács, akit Akirának hívnak.

– A hölgy azt mondja, hogy sajátságos szagot érez.

Az egész várost elárasztja a kesernyés levegő. A lefüggönyözött söntésekből ugyanaz a szag dől kifelé, mint amit a kikötőben érezni, a sós tengeri halszag összekeveredett valamivel, ami aztán beletelepszik a párába, a függönyökbe, a házfalakba.

– Szójamártás – mosolyog Akira. – Azzal öntik le a vendéglőkben a halat meg a rákot. A hölgynek mi a foglalkozása?

– Népművelő. Népművelési szakember.

– Mit mond? – hajol hozzám Veronika.

– Azt kérdezte, mi a foglalkozásod. Mondtam neki, hogy népművelő vagy.

– Mondd meg neki, hogy én vagyok a delegáció vezetője.

Lefordítom.

– Nem a professzor a vezető?

– Nem.

Itt elakad a beszélgetés.

Jokohama egybeépült Tokióval. Az országutat jellegtelen szürke házak szegélyezik, az épületek körvonalát beszívja a pára. A délután nem sötétedik, hanem súlyosodik; függőlegesen a házak közé ereszkedik az ég. Vörös reklámok, narancsszínű autók cikkannak keresztül a falakon, rákanyarodunk a háromszintes tokiói országútra, alattunk teherautók, fölöttünk az egyvágányú magasvasút, elrohanunk az oszakai expressz alatt, vagy az rohan mialattunk, nem tudom, a szintek összecserélődnek, de mégsem: Akira a döngve rohanó betonoszlopok magasába mutogat, és valamit ordít, másodszorra értem csak meg – „Mit mond?” – kiabálja Veronika, visszakiabálok: „Óránként kétszáz kilométeres sebességgel megy a vonat”, – „Nem számít – kiabálja Veronika –, mondd meg neki, hogy mi találtuk föl a villanymozdonyt.”

A kocsik tízes sorokban áradnak. Narancssárga taxik, halványkék luxusautók, rózsaszín tartályok. Az épületek eltűnnek a ködben, rajzok ugrálnak a házak helyén, egyenletes morgás képződik a zajból. Csomókban ül rajtam a veríték, már a tempót sem érzékelem. Zökken a motor, onnan tudom, hogy megálltunk. Akira mindnyájunkat kisegít a kocsiból.

Nikkacu Hotel, kilencedik emelet. Hajlongó portások, kesztyűs liftkezelők, a lift emeletenként öt másodperccel gyorsabban közlekedik, mint Amerikában. A folyosókon, a szobákban vastag, zajnyelő szőnyeg, vastag tapéta, sima vonalú bútorok, fémgombok, fogantyúk, minden hideg, villogó, krémszínű, az ablak alatt rácsos légkondicionáló berendezés – a jó ütemű légáramlástól egyszerre feszítő boldogságot érzek, megint az érkezés pillanata, most azonnal lezuhanyozok és elalszom, még mielőtt rám zuhog a hontalanság, a jólét, a kapitalizmus, Ázsia – huszonegy évvel a háború után luxusszállóban vagyok, George, egy gombnyomás, és megjelenik a londiner, akinek az apja még önkéntes volt a Hitlerrel szövetséges császári hadseregben.

A londiner jelenti, hogy a hatodik emeleti szalonban újságírók várakoznak. Lezuhanyozok, és megyünk. Fényképezés, mikrofon, a riporterek kérdeznek, Akira fordít japánból angolra, én angolból magyarra, Tajthy válaszol, ugyanez visszafelé.

Igaz-e, hogy Magyarország zenei nagyhatalom, kérdi egy újságíró. Veronika mellett feltűnik a magyar sajtóattasé.

– Kis nemzet képviselője vagyok – nyilatkozik Tajthy. – Nyelvileg-földrajzilag elszigetelt kis közép-európai nemzeté. Mi legföljebb játékszere lehetünk a nagyhatalmaknak.

A harmadik mondatot múlt idejű igével fordítom.

– A muzsika természetesen kiegyenlíti a különbségeket. A zene szelleme előtt nincsen személyválogatás.

Az újságírók bólogatnak, az attasé hozzánk lép, és gratulál, nekem külön „a bravúros fordításhoz”. Bármilyen problémám van, mondja, forduljak a delegáció vezetőjén keresztül a nagykövetséghez.

– A tudósításhoz ért?

– Hároméves újságírói gyakorlatom van.

– Ha valamiről informálni akarja a hazai sajtót, a nagykövetség telexgépe rendelkezésére áll.

Megköszönöm. Veronika elkíséri az attasét.

Tajthy a szemüvegét törölgeti. A mikrofonos riporter megkínálja egy üveg szapporói sörrel.

Hivatalos megbeszélés a bárban. Sindó úr, a keskeny arcú japán ismerteti a programot. Kilenc hét, előre le van rögzítve a napi beosztás, előadások, fogadások, indulás, vonat, hajó, vágány, kocsiszám, óra, perc. Ázsia németjei, morogja Tajthy.

– Mint a delegáció vezetőjének, az a véleményem, Karola, kérlek, fordíts, hogy a program túlságosan zsúfolt. – A japánok komolyan figyelik Veronikát. – Mindennap legalább két előadás, heti három sajtókonferencia, jelentős számú utazás, viszont Tajthy professzor csak egy van.

Hosszú, udvarias vita után a japánok két iskolalátogatástól eltekintenek. Sindó úr felemeli a poharát, és valamit mond.

– Mr. Sindó hálásan köszöni a professzor délutáni szavait – fordít Akira. – Neki is az a véleménye, hogy a zene nem tartozik a politikához. A zene megtisztítja az emberi szellemet.

Koccintunk.

A reggeli lapok kivétel nélkül hozzák Tajthy nyilatkozatát. A fényképen a professzor mosolyogva issza a szapporói sört.

Látogatás kutatók közt, zeneiskolákban, előadás a Zenetanárok Szövetségében, ahol Sindó úr valamilyen vezető, hangverseny a Bunka Kaikanban: hatalmas, rafinált megvilágítású koncertterem, kimonók és szmokingok, a díszpáholyban a császár fia és menye; Akira viszi a professzort és Veronikát a díszpáholyba, bemutatkozni. Érdeklődő csend, rövid, udvarias taps. Televízió-nyilatkozat, életemben először látok színes technikájú képet: Tajthy vékony arca a híradóban, aztán gyöngyhalász asszonyok elégedettre fényképezett mosolya, dühös tüntetők a nagyvárosokban – „Nem is tudtam, hogy téged érdekel a politika – mondja Veronika a stúdióban. – Erről jut eszembe, a nagykövetség nem járul hozzá, hogy te légy a tudósító. A tolmács mindig kémgyanús.”

Nem válaszolok. Nézem a felvételt a monitoron. Akira oldalról figyel.

– Karola-szan – mondja hirtelen, hadarva. – Hibát követtem el. Szeretném, ha jól érezné magát. Ma éjjel megnézzük a várost.

Szanaszét hever a tokiói éjszaka. Fénycsíkok nyújtóznak az utakon, a kerek sarkú házak mögött elvesznek az utcák, a szikrázó belváros beburkolja a császári palota sötét árkait. Japán, kínai, latin betűk vibrálnak egymáson keresztül, figurák szaladnak, tűzgömb forog a lapos háztetőkön, a zsúfolt kirakatok, bárok, teaházak közt puhán lépnek az emberek, lüktet a járda. A mozi amerikai szuperprodukciót hirdet, fehér torkú nő a szörnyeteg karmai közt, a nyilvános kaszinóban merev arcú japánok játsszák a pacsinkó-t, újra és újra feltöltik az automatát színes golyókkal, de mindig rossz a színkombináció, nem nyernek, révülten játszanak tovább, mozdulatlan jövendőmondó ül az utcán, égő gyertyával, rendőrautó szirénázik, a sarkon fiatal lányt pofoz egy férfi, a lány hosszan feljajdul, gumibot, lámpa villan, még egyszer kérem ugyanezt, mondja a filmrendező – George, mikor 1956 őszén, az utcai akasztásnál, a lámpavas mellett vicsorogtak az emberek, és öklüket rázták a holttest körül, once more the same, please, még egyszer kérem ugyanezt, mondta az amerikai filmrendező, és a tömeg még egyszer felemelte az öklét – a kabaréból kiront egy zöld kimonós lány, belekarol Tajthyba és maga után húzza, American? kérdezi, Tajthy szédülten hátrál, tessék, mondja Veronika hangosan, tessék, itt rothad a kapitalizmus!

Már nem is megyünk, rohanunk a Ginzán, forog, pattogzik, himbál a tokiói belváros, Akira karon fog, bevisz valahová, benn ülünk a Nikkacu bárjában, szakét iszunk, enyhén ánizsos rizspálinkát, és senki nem néz a másikra, gyönyörű volt, mondom az ajtóban Akirának – Karola-szan – feleli Akira –, remélem, jól fognak mulatni itt a Távol-Keleten.

Éjfél van. Budapesten délután négy óra.

Az oszakai dokk. A sárga hátú dokkmunkások macskamozdulattal járnak a csatornalépcsőn. A tengerjáró hajók rátapadnak a vízre. Csönd van. Fentről ennyi látszik.

Negyvenfokos hőség. A szállodaablak a csatornára néz. A beton lábnyomokban sietve lépkedő japánok: harisnyás nők, begombolt, nyakkendős férfiak. „Nincs meleg – mosolyog Akira. – Mondogatni kell: nincs meleg, nincs meleg. Keleti pszichológia.”

A csatornarendszer síkidomokra tagolja a várost. A gőzhajókra nyolc-tíz emeletes, egyöntetű épületek felelnek, bankok, kereskedőházak, részvénytársaságok. Áttekinthető acélvázakon függnek a hirdetések. Oszaka üzletváros. Utcák és aktatáskák szabályos geometriája. Itt látni a legkevesebb kimonót.

Gyülekeznek a hallban az újságírók. Barna bőrű férfi lép hozzám, bemutatkozik, argentin üzletember, nagyon érdekli a zene, szeretne a professzorral megismerkedni. „Magyar volt az apám” – teszi hozzá mentegetődzve.

Tajthy egy igazgyöngy-fülbevalós asszonnyal tárgyal, odasietek fordítani, de nem kell: az asszony magyar, évek óta itt él Oszakában. Mire odaérek, már felhevülten magyaráznak egymásnak, az asszony a kolozsvári tanítóképzőben végzett, Tajthy ugyanott a piaristáknál, kiderül, hogy közös ismerősük van, dr. Charles W. Bácskai, az oszakai katolikus pap. – És Erdély? – kérdezi az asszony. – Mi lett az erdélyi magyarokkal?

– Semmi – mondja Tajthy. – Nemzeti kisebbség Romániában.

Veronika félrehív, kik ezek az alakok. Elmondom. – Értem – feleli. – Emigránsok. Az a nő mit akar a professzortól?

– Azt hiszem, földije. Mindnyájunkat meghívott kolozsvári töltött káposztára.

– Fölösleges vele találkozni. Nem szeretem a kóbor nőket.

– Már megígértük.

– Nem engedélyezem. Én vagyok a delegáció vezetője.

Regum ultima ratio. Erre nincs mit válaszolni.

– A professzor különben is fáradt. Kímélni kell. A mai sajtókonferenciát én fogom megtartani.

A fogadóterem zsúfolásig megtelt. A publicity ebben a városban még fontosabb, mint Tokióban. Háromméteres asztal mögött állunk, mikrofonok és kamerák előtt. Olyan csönd van, hogy csak a saját fülzúgásomat hallom.

– Üdvözlöm önöket – mondja Veronika. – Kérem, tegyenek föl kérdéseket.

Az újságírók rohamoznak. Veronika a magyar iskolarendszerről beszél, a kötelező népoktatásról, az analfabétizmus megszüntéről, az iskolafogászatról – patakzik a hátamon a víz. „Nincs meleg” – súgja mellettem Akira. Ott magaslok középen, mint egy őrtorony, Akira fiús, hajlékony teste és Veronika tömzsi alakja közt, már jönnek a zenei kérdések, az asztal végében a professzor teljesen elvész a lila szemüveg mögött, mikor végre egy újságíró megszólal: Can we hear doctor Tibor Tajthy?

Kattognak a fényképezőgépek. Tajthy félórás előadást tart a Kodály-féle zeneoktatási módszerről. Három japán kisgyerek virágcsokrot nyújt át, Tajthy szolmizálás segítségével tíz perc alatt megtanítja őket az Esti dal szoprán szólamára. Egyszerre zene hallatszik a terem végéből. Köszönöm, kiáltja Tajthy, halljuk ugyanezt csembalókísérettel! A hangszer mellett Akira ül. A három gyerek kristálytiszta szoprán hangon intonálja a magyar népdalt, Tajthy vezényel, a második szakaszt az egész terem rázümmögi a csembalóra, de a szöveget csak mi tudjuk, mi hárman: „Én istenem, adjál szállást…” Az üzletváros riporterei mozdulatlanul éneklik a dalt.

A televízió-közvetítés után Tajthy alig győzi elhárítani a hanglemezgyártók ajánlatait.

– Köszönöm, nem vagyok hivatásos karmester, csak egyszerű tudós.

Fogadás a polgármesternél, díszvacsora. Veronika elragadtatva gratulál Tajthynak, énrám is rám mosolyog:

– Hogy fordítottad azt, hogy csembaló?

– Harpsichord.

– Érdekes. Azt hittem, a csembaló minden nyelven csembaló.

Fülledt, nyákos meleg az utcán. Megváltás, mikor belépünk a szállodába. A portán telefonüzenet Tokióból: a magyar sajtóattasé tudósítást kér az oszakai sikerről. Veronika rám néz.

– Sajnálom, hogy kémgyanús vagyok – mondom, és bemegyek a szalonba, újságot olvasni.

A szalon üres, a mixer szolgálatkészen áll a pultnál, a bárból háttérzene szivárog, alig hallhatóan. Szakét rendelek.

„Feloldják-e a szingapuri kikötőzárat?” – olvasom a lapban. Négyhasábos vezércikk a délkelet-ázsiai piacokról. Nyilatkozik az ausztrál miniszterelnök. Offenzíva Vietnamban. Válság Indonéziában. Időjárás a Fülöp-szigeteken.

Forgatom az újságot. Hírek a világ minden részéből. Közép-Európa sehol.

A pálinka hirtelen fölszalad a fejembe.

Lépések a vastag szőnyegen. Tajthy leül a fotel karfájára és krákog.

– Drága Karola. Mi volna a véleménye, ha én most elmennék.

– Nem értem, professzor úr.

– Elmennék, mondjuk, valahová vacsorázni.

– Töltött káposztát?

– Halkabban! – Tajthy körülnéz. – Elmenjek, mi a véleménye?

– Ha kedve van.

– Nem azon múlik. Maga is tudja.

– Tudom, professzor úr. Majd kitalálok valamit.

– Maga ritka teremtés – mondja Tajthy, és kezet csókol.

Megiszom a maradék pálinkát, és fölmegyek a szobába.

– Hol a professzor? – kérdezi Veronika. Vörös a szeme, látszik, hogy sírt.

– Újságot olvas a szalonban.

– Karola – mondja Veronika, és telefut a szeme könnyel –, nagyon kell vigyáznunk Tiborra. Rendkívüli tehetség és könnyelmű, mint egy gyerek. Elfeledkezik magáról, belepirul a sikerbe. Ha nem vigyázunk, elkapja a gépszíj.

– Miféle gépszíj?

– A tehetsége. Hát nem látod? Már vezényel is. És hogy vezényel! A kövek is énekelnek. Karola, el fogják szedni tőlünk, el fogják csábítani, ha nem vigyázunk. Te nem ismered őket. Ezek megérzik, ha valaki hagyja magát.

Veronikából kitör a sírás.

– Karola, segíts nekem! Én nem tudok idegen nyelveket. Csak téblábolok itt összevissza, és mindenért én vagyok a felelős. Annyira akartam, annyira készültem, elvégeztem egy hathetes zenei tanfolyamot, de nem bírok mindenre odafigyelni!

Előreborulva, csukladozva sír. Megsimogatom a fejét, ujjaim alatt érzem a szőkére festett, kemény szálú hajcsomókat, nedves a halántéka, oda is befolytak a könnyek, de most semmit nem szabad észrevennem azon kívül, hogy „Karola, segíts”.

Lassan megnyugszik a kezem alatt.

– Gyere – mondom –, mosd meg az arcod, vegyél be nyugtatót. Holnapra minden rendbe jön.

– Ugyan! – Veronika belebámul a zsebkendőbe. – Holnapra meg kell írni a tudósítást.

– Akarod, hogy megírjam?

– Légy szíves, kérlek szépen. Nem lesz nehéz, téged úgysem érdekel az újságírás. – Veronika elmosolyodik. – Én majd szignálom, hogy ne legyen belőle baj.

Hajnali háromkor készen vagyok a tudósítással. Hétkor indulunk Kiotóba.

Megyünk bele a monszun esőbe. George, olyan szívesen beszélnék magának a monszun égről. Ha most felébredne, ha lazítana valamit ezen az indulatos tartáson, amivel a falhoz tapad, ezen a távoltartáson, ami rosszabb, mint a tudatos ébrenlét, hiszen így maga az álom húzódik tőlem el – ha valahogyan elfogadna, George, megértené, mi ez az irtózás bennem a monszun égtől.

Ég felé nézni, madarat, esőt lesni a legősibb mozdulatok egyike: a reménykedés mozdulata. A monszun égre nem lehet felnézni. Szürke és nyomasztó, mint az ostoba vitapartner, akinek pozíció-előnye van. A madarak elszöknek a monszun ég alól a magasba. Az eső a világ legapróbb szemű esője, a maradék levegőt is elfüggönyözi. Az ember ráragad a földre; féregérzete van.

Megyünk a monszun esőbe. A sziklás hegyek közt hetven-nyolcvan alagúton vágja át magát a vonat. A folyók hirtelenek, mélyzöldek. A sziklapárkányon öt-hat faház. Mérfölddel odébb újabb faházak. Az erdőben mohos-szürke diadalív, öreg templomkapu. A hegyi temetőben minden morzsányi helyen sírok: faládák, oszlopok, üreges fejű kőlámpások. Az elszórt völgyekben a rizsföldek közt van a temető, a termékenységben a halottak lelke is munkálkodik.

A kiöblösödő hegyoldalakban a ház negyedik fala maga a szikla. Növényi szívóssággal kapaszkodik a hegyekbe az épülésvágy. Ezek a házak azonban nem barlanglakások, s a bennük élő vékony emberek nem elvadult hegylakók. Testtartása, nézése, kimonójának viselése szerint bármelyikük lehetne Tokióban kereskedő. Csak a gyomrukat nem látni. Előkelő mozgásuk nem mondja meg, mikor ettek utoljára.

– There is no poverty that can overtake diligence – mondja Akira.

Semmiféle nyomor nem éri utol a szorgalmat.

Európában közhely. Itt filozófia. A mondatot bejegyzem a noteszomba, Akira zavartan figyel. Angolul jegyzetelek, néha magyarul, de a magyar szöveget a héber ábécé betűivel írom, jobbról bal felé. Veronika érdeklődik, hol tanultam meg ilyen gyorsan japánul.

Tajthy egyetlen előadást tart Kiotóban. Ezúttal a gésaiskola növendékeivel szolmizál. Bájosak, nyugodtak és mesterkéltek, mint egy tűnődő hattyú; alig mozognak, és kevés szóval, kifogástalanul társalognak, minden gesztusuk, minden szavuk betanult. Egyikük bemutatja a teakészítés szertartását, a többi gyönyörködik benne. Papnő és kórus. Mi már régen elfelejtettünk gyönyörködni.

A város tudja magáról, hogy látvány. Olyan sűrű látvány, hogy feldolgozhatatlan.

Esik az apró szemű eső az apró utcákra. Egész utcasorok tele régiségbolttal. A tenyérnyi kirakatokban fegyvertől legyezőig minden. Szemre alig lehet megkülönböztetni a valódit a hamistól. Az árus megkérdezi, honnan jöttünk, s aztán készséggel rábeszél a hamisítványra. Nincs vele semmi rossz szándéka. A hamisítvány is szép.

Európában giccs. Itt esztétikum.

A pesti Vajdahunyad-vár dekoratív másolat. A visszaálmodott varsói óváros hősi erőfeszítés. A háborúban elpusztult japán várkastélyok korhű felépítése nem történelmi: esztétikai cselekedet. Minden utánzat a szépség újraképzése. A tányérokat itt vettem, George, egy kiotói boltban.

A hegyvidék szürke kőkapui megszínesednek. Mélyvörös lakkozás kerítésen, szentélykapun, díszes zöld pagodatetők, hússzínű gerendák, a szentélykertben a növények szervezett vadsága. Óriási, barna fatemplom a hegyoldalban, rengeteg lépcsősorral; lenn háromutcányi szentségárus. Visszhangzik az eső; a lépcsőn fekete ernyős iskolások és merev arcú, kopaszra nyírt szerzetesek. Rend van.

A külvárosi szálloda három-négy faházból áll, összekötő folyosókkal. A szobák tolóajtaja fölött virág- és madárnevek; Veronikával a „kócsag”-szobát kapjuk. A szobába lépés előtt papucsot kell váltani, a toalett előtt ugyancsak; a „japán stílusú” és a „nyugati stílusú” fülkék közül mindig a japán a tisztább. Nappal a szobagyékényen járunk, éjjel a gyékényen alszunk; az ágynemű éjszakára helyet cserél az összecsukható bútorokkal. Két állandó berendezési tárgy van: a televízió és a telefon. Továbbá egy tuskészlet bambuszecsettel, ha a vendég rajzolni óhajtana vagy verset írni.

A délutáni esőt felváltja a nehéz, alkonyati köd. Veronikát elnyomja az álom. Lábujjhegyen kilépek a kertbe.

A szállótulajdonos kertművész. A szanaszét kanyargó utakon tárt ujjú fák, liliom-kompozíciók és tavak között változatos formájú kövek, mohalepte kőlámpák. Lampion gyullad, forrás indul, ott, ahol nem várná az ember; találkoznak és szétválnak az ösvények. A leszáradt füvek közt csiszolatlan kövekből kirakott folyam; elkígyózik egy magaslat felé, nem látni, hová, betakarja a monszun.

Sötétedik. Ilyen észrevétlenül gördül ki a szemem alól minden. Így fogok öregedni.

– Karola-szan. Hibát követtem el.

Akira áll a hátam mögött.

– Elfelejtettem szólni, hogy Mr. Sindó ma este vacsorára várja önöket a „lótusz”-szobában, nyolc óra harminckor.

Akira kékesfekete haja, fiús, hajlékony teste, szája körül a két makacs vonal erősen kirajzolódik a mesterséges világításban. Mindketten a szálló kék csíkos fehér kimonóját viseljük.

– A köveket nézi, Karola-szan? Júliusban, mikor elapad a forrás, az ember ideáll a kőfolyó partjára, és mondogatja: ha szomjas vagyok, itt a víz.

– Szép – mondom bólogatva. – Nagyon költői. Mint minden képtelenség.

– Képtelenség? – Akira elgondolkodik. Lefelé haladunk a kövek mellett. A kert nedvesen foszforeszkál. – Nincs kedve inni valamit?

Színes párnákon ülünk a bárban.

– Amikor betöltöttem a tizennyolcat, úgy gondoltam, hogy megölöm magam. – Akira nyugodtan nézi, ahogy a pincér elébünk rakja az italt. – Először felvágtam az ereimet, észrevették. Azután felakasztottam magam, levágtak a kötélről. Láttam, hogy emberek közt nem lehet. Elindultam nyugat felé, a nyugati hegyekbe. Tél volt. Azt a vonulatot úgy hívják, a Japán Alpok. Az utakon térdig ért a hó. Ez magának érdektelen, de itt a déli szigetlakók nagy része soha életében nem látott havat. A nyugati országrészre azt mondják az itteniek: hóország. Egész birodalom, mérföldeken át semmi, csak hó. Gyalogoltam étlen-szomjan, három nap, három éjjel, gondoltam, majdcsak leterít valami. De bírtam. Elérkeztem Naganó fölé. Naganó a prefektúra vallási központja, temérdek ősi templommal és templomkerttel. A hegyekből nem látszott a város. Az úton semmiféle emberi település. Csak egy üres szentély, épp akkora, hogy elfért benne a Buddha-szobor. Lekuporodtam és vártam. Megint eltelt egy nap, még mindig éltem. Akkor kimentem a hegyoldalba, törtem néhány száraz faágat, és meggyújtottam velük a szentélyt. Égett a tető, néztem, ahogy fölöttem olvad a szoborról a festék. Vártam, és nem gondoltam semmire. Egyszer csak éreztem, hogy csillapodik a füst. Kirohanok, egy parasztember fatálon havat hord és a tetőre szórja. Addig szórja, míg el nem alszik a parázs. Akkor belép a szentélybe, mélyen meghajtja magát, és elmegy. Hozzám nem szólt semmit. Egyetlen szót sem. Föllélegeztem, Karola-szan. Lementem az első faluba, ittam egy pohár tejet. Azután hazamentem, és beiratkoztam a közgazdasági egyetemre.

A bárpult mögül zene szól, a pincér újabb adag szakét tölt. Érzem, ahogy tisztul a fejem az italtól. – See – mutatja Akira a csuklóján a borotvapenge nyomát, és nevet. Belenevet a poharába. – Igyunk, Karola-szan.

Hirtelen éles kiáltást hallok. Előbb hallom meg, mint Akira, és a következő pillanatban már értem is, valaki azt kiabálja: segítség! Lecsapom a poharat, futás közben felrúgom a párnát, és visszakiáltok Akirának: help! somebody asks for help! Mind a ketten rohanunk.

Veronika a folyosón térdel. – Vipera – nyögi –, vipera az ablakban.

– A viper? – Akira elfehéredik. Közben odaérkezett a pincér és a szobaasszony. Futunk a „kócsag”-szoba felé.

– Nem ott! – zihálja Veronika. – A professzornál.

Tajthy szobájában sötétség. Félrelökjük a tolóajtót és villanyt gyújtunk. A professzor fekszik. Akira az ablakhoz lép, aztán kisiet a szobából.

– Mi történt? – kérdezi hunyorogva Tajthy.

Mielőtt válaszolnánk, Akira bedob az ablakon egy száraz ágat. Hosszú, göcsörtös cseresznyeág.

Nyolc óra harminckor hangtalanul vacsorázunk a „lótusz”-szobában.

Hirosima. Az öblöt felszabdalják a sziklazátonyok. Hirosima megölte a japán esztétikát. Ezt a várost nem a szépérzék tartja életben.

Minden újjáépült. Teljesen más házak épültek a régiek helyére. A robbanásra csak a kereskedelmi kiállítócsarnok romteste figyelmeztet. A kupolatetőn kopasz vastraverz.

A múzeumban érzékletes kép a pusztításról. Felvétel a megsemmisült utcákról, arcokra fagyott értetlenség. Holttestek közt botorkáló élők. Sugárfertőzött ruhák, embriók spirituszban. Kiégett szemgödrök, lábak, kezek plasztikból. Számok, évszámok, méretek: az adattá vált tömegszenvedés. Egy plasztikgyomor előtt vihogó iskolás lányok.

– Nem értik – magyarázza Akira. – Nem fogják fel. Zavarban vannak.

Az egész város csupa park. Rózsaligetek őrjítő egymásutánja. Nyíresek, fiatal fűzfaerdők. A fák fölkísérik az utcákat a hegyekbe. Széles kocsiutak, üvegtáblák, nagy fehér falfelületek. A halottak síremléke mellett játszótér, Ázsia legnagyobb játszótere.

A síremlék a város emblémája. A szállodáé is. A szálloda törülközőjén a síremlék látható.

Tajthy lefogyott az utóbbi napokban, háromszögarcát beárnyékolja a lila szemüveg. Minden vasúti restiben sört iszik; ha kocsival megyünk, a kocsit minden Esso-kútnál megállítja, a Drive-in büfék konzervdobozban árusítják a szapporói sört. Tajthy iszik és izzad; őszesszőke haja hátul a nyakába lóg.

Már a léghűtés se számít. Veronika egy hete újságot olvastat. A fején vizes törülköző. Ülünk a ventillátor mellett a hajszálvékony újságpapírral. „Nem oldják fel a szingapuri kikötőzárat!” Vezércikk a délkelet-ázsiai piacokról. Letartóztatások Indonéziában. Veronika benedvesíti a törülközőt. Lassan, nehézkesen fordítok.

Negyedik hete úton vagyunk.

A Sikoku-szigeten, a múltkor, valamelyik völgyi városkában elrohant előttünk egy fehér mezes atlétacsapat. A mellük közepén hatalmas fekete horogkereszt. Megálltunk és néztük. „Buddhista jelkép” – mondta azonnal Akira. Igen, tudjuk, hogy buddhista jelkép. Bementünk egy Drive-in-be inni, újságot olvasni.

Félünk Hirosimától.

A zeneiskolai látogatás után megkoszorúzzuk a halottak síremlékét. Tajthy beszédét közvetíti a televízió.

– Kis nemzet képviselője vagyok – mondja csendesen Tajthy. – Sokat szenvedett kis nemzeté. Mi is tudjuk, mi az: lerombolt házak, kipusztult nemzedékek. A sors kegyetlen. Magyar vagy japán, a sors előtt nincsen személyválogatás. És az élet megy tovább. A jövő Hirosimája a gyermekek kezében van.

A zeneiskola növendékei dúdolni kezdik az Esti dalt. Tajthy vezényel. Sima, nyugodt gesztusokkal. Mikor vezényel, mindig nyugodt. Napszítta haja világít a sötét kórus és a sírszobor közt. „Én istenem, adjál szállást…” Veronika belém karol. „Már meguntam a járkálást…” Énekelünk. Érzem a hangokat a dobhártyámon. „Az a szegény gyerek otthon – suttogja Veronika. – Kis Krisztinám. Nincs neki apja.” Megszorítom a karját. „Kérünk ma estére interurbánt Budapestre.” Az Esti dal végét zümmögi a kórus.

A gyerekek a szállodáig kísérnek bennünket.

Japános koktél a szállodában. Nyers hal, kagyló, szójamártás, szake; a végén rizs, az a desszert. Összeragad a szám a szomjúságtól. Whiskyt iszom, három kocka jéggel. Tajthy még a hideg sörbe is jeget rak.

Az ifjúsági magazin riportere magyar gyermekjátékokról érdeklődik. Tajthy elmond néhány kiszámolóst. „Egyedembegyedem, tengertánc, hajdú sógor, mit kívánsz?” Beleizzadok a fordításba. „Csak körülbelül” – mondja a riporter. Körülbelül se tudom, mi az, hogy egyedembegyedem. Végül kitalálom a következőt: „Fiddle-dee, fiddle-doo, seaway dance, Brother heyduck, what’s your chance?” Semmi értelme, de a riporter bólogat. Most már csak a hajdút kell elmagyarázni. A japánok Tajthy egészségére isznak. Támolygok a fáradtságtól.

Akira szobájában várjuk az interurbánt. Mondatokat családról, utcákról, éghajlatról a Kárpát-medencében. Laza kimonóban ülünk az ágyon és iszunk. Szól a rádió. The United States Far East Network. Amerikai katonai adó, az egyetlen angol nyelvű állomás, ami bejön a szállodai rádiókon. Beatzene szól. Akira papucsos lábával üti a taktust. Tajthy állán végigcsurog a sör. Várjuk az interurbánt.

Halkul a zene. „Kedves testvéreim – szólal meg a tábori lelkész –, kedves amerikai katonatestvéreim a Távol-Keleten…” Akira egy mozdulattal elnémítja a rádiót. Kopognak, a pincér jön újabb adag sörrel.

– Igyunk a magyar népre és a japán népre – mondja fénytelen arccal Akira. – Igyunk arra, hogy ebben a szobában nincsenek nagyhatalmak.

A hirtelen csöndben egyedül Tajthy emeli a poharát. Veronika villogva néz maga elé.

– Professzor úr – mondom félrefordulva –, talán válaszoljunk valamit.

– Nos – mondja Tajthy, és krákog –, nem vagyok politikus, csak egyszerű tudós. Mint ilyennek, ha szabad így kifejeznem magamat, az a nézetem, a jövő a kis nemzetek kezében van. Ahogy a költő mondja…

– Karola, nem engedélyezem, hogy fordíts – hallom a telefon mellől. – Mondd meg, hogy a professzor kimerült az egész napi munkától. Mondd meg, hogy nem tűröm a felelőtlen kijelentéseket. Elvégre nekünk is volt Auschwitzunk.

Ebben a rám csapódó pillanatban egyszerre érzek mindent. Azt, hogy Hirosimában vagyok. Azt, hogy fehér vagyok. Azt, hogy az egész szobában egyedül nekem volt Auschwitzom. Hogy két tragédia nem játszható ki egymás ellen. Hogy nem tudom, a többiek kicsodák. És azt sem, hogy én magam ki vagyok.

Csak egy pillanatig tart. Itt és most én vagyok Magyarország. Felemelem a poharam.

– A professzor úr őszintén reméli, hogy a világ jövőjének megformálásába a kis nemzetek is beleszólnak. Delegációnk vezetője mélységesen átéli a japán tragédiát. Hiszen nekünk is volt Auschwitzunk.

Egy hajtásra kiiszom a sört. Tajthy csuklik. Végre, szaggatottan megszólal a telefon.

– This is Budapest… Hiroshima calling Budapest… Yes, mondom, I’ll take it, igen, halló, Budapest! A Magyar Távirati Iroda a professzort kéri. Remekül érzem magam, kiabálja a professzor, a zene hatalma óriási! Veronika elkapja a kagylót, halló, kiabál, halló, mi a helyzet, tulajdonképpen mi történt Indonéziában?

Tajthyval csüggedten nézzük egymást. Sindó úr, aki mostanáig némán ült az ágyon, újabb sörért csönget a boynak.

Utazunk és iszunk. Autóbusszal, hajóval, víz alatti vonaton. Keresztül a délszigetek látványain, világító nászútvárosokon, párálló gyógyfürdőkön. Az országúti bambuszfákat lehúzza a köd. Állomások, fények, bambuszerdők. Zeneiskolák, sajtókonferenciák, Veronika beszél, a professzor beszél, a sajtó bólogat, hozzák a szapporói sört.

Floridával vagyunk azonos szélességi fokon. Szubtrópus, pálmafákkal. Nem érzékeljük. Lihegve vonulunk szállodából szállodába, Akirával ketten irányítjuk az alkalmi hordárokat, csomagolunk, vasalunk, kidobjuk a fényképészt. Néha olyan gyorsan kell az állomásról a városba érni, hogy a csomaghordásban Sindó úr is részt vesz, Tajthy zokniját, nyakkendőjét mindnyájan keressük. Jó volna az esti előadás előtt lezuhanyozni, „nincs idő”, mondja Akira.

Kagosimában, a Kjusu-sziget legdélebbi kikötővárosában egy délután beütöm a fejem. Valami hegyes bútorszegély vagy gerenda, semmi különös, néhány pillanatra elszédülök, de máris körülfognak, kiáltozás, fölém hajló arcok, „tizenegy másodpercig volt eszméletlen – hallom a japán orvost –, ez lehet agyrázkódás”. Tiltakozom, de megragadnak, cserkészfogásban visznek lefelé, mint gyerekkoromban, de most kocsi vár, a szobaasszony lefektet, az erős injekciótól késő estig alszom. A homályos világításnál ismerős arccsont, Sindó úr van az ágyam mellett. Felülnék, a fejemen hatalmas jégtömlő, „maradjon – mondja Sindó úr tört angolsággal –, feküdjön nyugodtan, maga most beteg”.

Akira benyit, az ajtórésben előbb a feje, aztán a kimonója, aztán a zoknija. Oké, suttogja, és visszahúzódik. Mi lehet az előadással? Nem merem mutatni a nyugtalanságomat, Sindó úr állandóan néz. A pincér erőlevest hoz, vajban sült karottát csirkehússal, ügyetlenül eszem, nyomja a fejemet a tömlő, Sindó úr le nem veszi rólam a szemét. Kimerülten leteszem a tálcát, „ó – mondja hirtelen Sindó úr –, bocsánatot kérek”. Fölemelkedik és átnyújtja a névjegyét.

Hatodik hete dolgozunk együtt. Fogom a névkártyát és bámulok.

– Beszél oroszul? – kérdezi Sindó úr.

– Nagyon keveset.

– I’m sorry.

Kis ideig csend van, azután Sindó úr folytatja.

– Dosztojevszkij-fordító vagyok.

Erőlködve próbálok megmozdulni a tömlő alatt, hogy jobban figyeljek.

– Dosztojevszkij és Turgenyev – mondja Sindó úr. – De főként Dosztojevszkij.

A szálló kertjében kigyullad a villany. Sindó úr meghajtja magát, és kifelé hátrál. Már az ajtónál van, mikor magamhoz térek.

– Dosztojevszkij – mondom gyorsan. – Miért?

Sindó úr morog valamit, halk kopogás az ajtón, Akira lép be, a japán beszéd alatt behunyom a szemem. Sose hittem volna, hogy ennyire altat a jég. Szavakra ébredek, „cirkusz”, mondja valaki, Veronika áll az ágyam mellett. Csak a szememmel követem, bevágja a fürdőszobaajtót, a tömlőn keresztül érzem, ahogy kinyitja a csapokat. – A dolgok belül történnek – hallom Akirát –, a többi csak esemény.

Megszínesedik az ablak, mintha karnevál volna odakinn. A fal mögött éjfélig zuhog a víz.

Világosság, puha madármozgás a fejemnél, a szobaasszony hajladozva közli, hogy elköltözöm. Egyágyas szoba, vastag, zajnyelő szőnyeggel, krémszínű tapétával, fémesen csukódó ajtóval. Rám csukódik a csend, egyedül reggelizem, ebédelek, órákig bámulom az ablakot. A tudat: idő és tér váratlan zavartalansága lassan eltölt, szétszivárog az idegeimben, a szabályos formáktól lecsillapodom, megérkezik a látvány.

A tűzijáték. Az ablakkeretet megszüntetik a lángok. A táguló üvegen belép a hegyoldal, befúródnak az utak, torz testüket mutogatják a fák. A kanyarral sziklák és szobrok dőlnek befelé, ernyők, vízesések, szobrok, mint a gyorsfilm, áramlik az ablakon a hegy alatti város, a Disneyland skarlátvörös tűzgolyói, az öbölkaréj tapinthatatlan húsa a Szakuradzsima sötét tömegével. Floridával vagyunk azonos szélességi fokon. Arra a konkvisztádorok, erre a portugál kereskedők indultak el, s a zömök Cortez helyett Kagosima szikláiról Xavéri Szent Ferenc nézte hökkenten a Csendes-óceánt. A tapinthatatlan öbölkaréj a szigetvilág legérzékenyebb része. Elözönlötték a térítők, kalmárok, kémek, szomszédos szigetlakók. Véres portyák és lázadások sebezték a hegyi utakat, rejtjeles tájszólásra szokott a nép, harakirire a vezér. A szelídséget nem Xavéri Szent Ferenc plántálta ide, hanem a Szakuradzsima. A vulkán, amely a tenger fölött magában füstölődött, aztán valamilyen kőzettani üzenet hívására egyszerre kibukott a vízből, és a láva egy másodperc alatt ráforrt a szigetre. S a sziget, a bolond kis ideggóc, kanyargós ösvényekkel, rémült cseresznyefákkal, a sziget, akit folytonosan összedúltak a geológiai és történelmi sokkok, a sziget akkor azt mondta: megőrizni vagy belehalni. És elfogadta a Szakuradzsimát.

Nem tudom, belül történnek-e a dolgok, George. Őrizni belül lehet. Ott marad, ami különben megidézhetetlen. Alvó arcvonás a szobron, lávaömlés a kőben. Szőlőtelepítés a láva fölött, városok építése. Hajlék, beköltözés a világba. Jelen idő. A vágy, abban a lángoló ablakkeretben.

Labdázva dobálják a szoborfejeket az ágak, a skarlátvörös út az ajtóig tekeredik, felszegi a tapétát. Valaki áll az ajtóban.

– Karola, drága – mondja zavartan a professzor. – Csak érdeklődöm, hogy érzi magát.

Szemembe hasít a szállodai világítás.

– Köszönöm, jól – mondom, és villanyt gyújtok.

– Nagyszerű – mondja hunyorogva Tajthy. – Ennek igazán örülök.

– Én is örülök, hogy bejött hozzám.

A professzor krákog.

– Az előadás egyébként rendben zajlott le. Találtam valakit, aki beszél németül. És szokás szerint kissé színészkedtem is.

Nézem Tajthyt, a vékony, zárt arcot az őszesszőke hajtincsek alatt, a lila szemüveget, amely sosem olvad fel ebben az arcban, csak ha zene szól, a zenétől az egész merev, csontos figura elveszti a kontúrjait, amelyek azonnal visszarajzolódnak a szó, a mozgás, a beidegzett viselkedési formák környezetében.

– Én színész akartam lenni, Karola, drága. Nem tudom, mondtam-e magának.

– Nem mondta, professzor úr.

– A szüleim nem engedték, hogy színész legyek. Papot akartak faragni belőlem. Pedig a színpad lett volna az egyetlen – bocsásson meg – hivatás. Meghalni Hamlet helyett, elégni Othelló helyett. Prédikálni, mint Szent Pál, a Róma-belieknek: „Mert nincsen Isten előtt személyválogatás.” Meghalni és feltámadni minden este.

– Professzor úr – mondom riadtan –, és az éneklő nemzet? A pódium? A zene?

– Nem ugyanaz, Karola. Nincs benne metamorfózis. Akármit csinálok, én vagyok. Karola – Tajthy közelebb lép –, ha színész lennék, maga azt mondaná Tibor.

Nem válaszolok.

– Karola, maga tudja, hogy hatodik hete…

Nem fejezi be a mondatot. Megcsap a száraz, nehéz lélegzés, a hússzag, a férfiverejték, a mozdulatlanság, amin csak a tűzijáték árnyai ütnek keresztül – Tibor – mondom, és a fejemben érzem az ütéseket – el kell innét mennie – Minek – mondja a kiszáradt hang, aztán már nincs több hang, csak száj, lélegzet, ujjak – Kérem – mondom bénultan – az ember ne lépjen olyan útra, ami nem vezet sehová – a szorítás lazul – Ugyan – mondja a csapkodó lélegzet – csak egy út vezet valahová, a temető – Jó éjszakát – mondom, és utolsó erőfeszítéssel kitaszítom a professzort az ajtón.

A fejemből nem tudom kidobni a fájdalmat. Lüktet a koponyacsontom, hangokat hallok. Papucsos léptek az ajtó előtt, ki jár erre? Tajthy jön vissza? Sindó úr? Akira? Tágulnak a szobafalak, férfifejeket dobálnak az ágak, a Szakuradzsima cigarettázó férfivá tornyosul, széthasadt képes újság a Disneyland, az ablakon beugranak a képek, szédülök, megbotlok valamiben és kirohanok a szobából.

A bárban dohánybarna karosszékek; zene szól, olajosan, elmosódva. Tajthy a pultnál ül egy vörös hajú nővel.

A zene utánam jön a sziklakertbe, semmi metamorfózis, ez a Hetedik Szimfónia, Beethoven egy kagosimai bárban – igen, a második tétel, tisztán rezegnek az adoniszi sorok, az öböl felett csomós füstöt lélegzik a vulkán. Szubtrópus, Floridával azonos szélességi fokon, világító nászútváros.

– Hol a professzor?

– Nem tudom.

Már vártam a kérdést.

– Amint a professzor megjön, értekezletet tartunk.

Fél tizenegykor Veronika szobájában ülünk.

– Sajnos – mondja Veronika mosolyogva –, telefonáltak Tokióból. A követség szerint a delegációban bizonyos lazaság tapasztalható.

A szobában hangosan zörög a léghűtés.

– Én, mint a delegáció vezetője, természetesen azonnal vállaltam a felelősséget. Visszautasítottam azt a vádat, hogy a professzor iszik, és a tolmács szimulál. De mikor megkérdezték, kapok-e kellő információt, nem tudtam válaszolni.

Csend.

– Én megértem a különszobát. Mindenkinek joga van a pihenéshez. Akkor is, ha a szomszédban titkos leadó működik.

Tajthyval egyszerre ugrunk fel.

– A szomszéd szobában óriási magnetofon van. Folyton nyitva az ajtó. A falon kijön a vezeték. Az egész különszoba trükköt azért találták ki, hogy a delegáció tagjait elszigeteljék egymástól.

Veronikának magasodik a hangja.

– Itt ülök egész nap a szobában, süketen, egyedül. Se újság, se rádió. Nem értem, mit mond a londiner. Lehet, hogy provokál. Körös-körül csupa gyanús alak. A tolmács sehol.

Veronika mindkét kezével egyszerre gesztikulál.

– Te elhiszed, hogy a horogkeresztes sportolók buddhisták? Hogy ezek elfelejtették a háborút? Hogy a gésák csak társalognak? Hogy a kolozsvári nőt a hazafisága hozta ide?

A két tömzsi csukló az orrom előtt táncol.

– Hol volt a professzor ma délután?

Tajthy leül, és megragadja a karfát.

– Ma délután – mondja fakó hangon –, ma egész délután a szobámban voltam. Fájt a fejem, és altatót vettem be.

– Tibor! – kiáltja Veronika. – Drága Tibor, agyongyötrik magát!

Tajthy elfehérült szájjal védekezik.

– De igen! Gyötrik magát és itatják, hogy provokáljanak! Ezek most megjátsszák a mártírt! Meg fogom nekik tiltani!

Veronika leroskad a szék előtt. Zihálva, lengő hajjal, gyulladt foltokkal az arcán.

– Ne féljen, Tibor. Vigyázok. Arra kérem, ne féljen.

Tajthy ráteszi a kezét a borzas szőke hajra.

Kiszédülök a szobából.

Három hét múlva a fedélzeten állok a jokohamai kikötőben. Az ég is tiszta, a víz is. Elvonult a monszun. A japán sofőr nevetgélve fényképez bennünket, Sindó úr észrevétlenül a hátam mögé áll. Indulunk, a szovjet személyzettel ismerősen üdvözöljük egymást, Akira lelassítja a lépést az összekötő hídon, „Karola-szan – mondja –, minket irtózatos fegyelemre nevelnek”, a matrózok már szedik a horgonyt, a lármában a saját szavamat sem értem, „Karola-szan – üvölti Akira –, minket irtózatos fegyelemre nevelnek, de ez a fegyelem nekünk nem jó”. Utolsó percig ott áll a parton, a sárga sisakos hordárok tömegében, a halszagú házak közt, kisebbedik, és mögötte kisebbedik a monszun ég, a halászhajók, a hó a naganói hegyekben, a kutya, amelyik elkísért az északi jegenyék alatt, a postamester, aki Ausztrália térképén kereste Budapestet, az attasé, aki megrótt, amiért soha nem küldtem tudósítást – aztán már nem látom őt sem, a partot sem, lassan eltűnik a horizont, az idő, és a hajó elsüllyed a tengerben, egy alvó arc alá.

Megint elakadtunk. A láthatatlan, sűrű égben zihálva rúgja magát tovább a gép. A stewardess mosolyog, bemondja, hogy a határ felett repülünk, ennyi és ennyi méter magasan, ilyen és ilyen hófödte hegyláncok fölött, igazítsuk egymáshoz óráinkat – igen, az azonosítás mindig fontos. Az utasok az órájukra néznek, aztán megnézik a hályogos ablakot: valószínűleg ott vannak, mélyen alattunk, a hófödte hegyláncok, a közelünkben pedig valahol itt van a betlehemi csillag.

Két napja volt karácsony. Ez az első utasszállító gép az ünnep után.

Ünnep. Nekem nincsen karácsonyom.

A tavalyi decembert Londonban ünnepeltem. A West End kellős közepén, reggeltől estig. Az ablakból látni lehetett, hogy a Regent Street fölött, a tiszta, hideg levegőben ragyognak a transzparensek: Gáspár, Menyhért, Boldizsár villanykörtelábbal lépegetett át a fénylő kirakatsoron, a légitársaságok ablakait hatalmasra növelték az üveg mögé szorult fenyőfák. Csend volt a lárma mögött, odaföntről láttam, ahogy az embereket körülburkolja a beszélgetés lélegzete.

Esténként a légitársaságok kirakata előtt ácsorog. Úgy tesz, mintha arra járna, valami fontos ügyben, valami halaszthatatlanul sürgős ügyben, aztán a légitársaságok előtt egyszerre lelassítja a lépteit, és megáll. Megnézi. Lufthansa. British European Airways. Térképek. Air France. Az útjelzőkön kék, piros, sárga világítás. Pan American. Ott ácsorog, és nézi a színes reklámokat. Utazik. Igen, még mindig magáról beszélek, George. Még mindig magának.

Nem tudtam megállni a Regent Street-i kirakatoknál. Már egy héttel karácsony előtt benn ültünk a tárgyalóteremben, reggeltől estig, füstök és beszédek között. Hosszú beszédek voltak és rengeteg füst. Odakinn közben tél volt, hó nélküli, szikrázó angol tél, szerintünk erről mondják a britek, hogy „gyönyörű időnk van ma, ugyebár?” A fagyos lélegzetű rikkancsok érthetetlen újságneveket kiabáltak, ezeket időnként belehallottam a hosszú és mindvégig érthető beszédekbe, tudtam, hogy földalattival egy megálló a Piccadilly, amitől az éneklő matrózok folyton elköszönnek, jobbra van a Márvány Diadalív és balra a British Múzeum, emlékszem a képre a tankönyveimből – tudományos konferencián ülök és tolmácsolok, de ha az utcán meg kellene kérdeznem valakit „Elnézést, uram, meg tudná nekem mondani, merre van a British Múzeum?”, zavarba jönnék, iskolásnak érezném magam, a szembejövő urak közül valószínűleg a hindu pincért vagy a néger kalauzt választanám: ők színes bőrűek, én kontinentális vagyok, és először járok Nyugaton, huszonhárom évvel a háború után.

– A jelenlevő kelet-európaiak kedvéért lassabban fogok beszélni – hallottam az emelvény felől. Arcot nem láttam, sötét volt, filmet vetítettek; csak a vetítőgép éles fénykarikája rajzolta ki a szőke női fejet, szemüvegkerettel, s a pálcát, amely a vásznon ide-oda csapkodott. Nem láttam a körben ülő csehszlovák, lengyel, román küldöttek arcát sem, s így nem tudom, összenéztek-e velünk, hogy íme, hát megleltük helyünket a térképen: Európának ahhoz a részéhez tartozunk, amelynek lakói csak a lassú beszédet értik.

Lassan hallgattuk tehát az angol beszédet, s én halkan morogtam a szöveget magyarul: „a képen látható vályogviskóban lakik a törzsfőnök”, „a törzsfőnök most kilép a viskó ajtaján”, „a törzsfőnök profilból”, „a törzsfőnök pipázik”. Valóban, a képen látható iszonyúan fekete férfi, gyűrű alakban a fenekére csavart ágyékkötővel, ott állt az ajtóban, és pipára gyújtott. Tamtamzene hallatszott, a négerek a kunyhó köré gyűltek; a pálca rácsapott a legöregebb néger farára: „a varázsló”. Hatalmas szőrdobot ütögetett egy fiatalember, a varázsló rikoltozott: „az isten szellemével beszélget”. A férfiak ritmikusan ugráltak a dobszóra, hangosan huhogva énekeltek: „a nylotic törzs szertartása, szudáni pogány gyászmise; itt látható a papnő – csapott egyet a pálca –, kenyeret adtam neki, s ő cserében elénekelte halott férjéről szóló temetési dalát.” A képen fogatlan öregasszony sípol, motyog valamit, a kezében szürkére nyomkodott kenyérdarab.

– Köszönöm Miss Roxane Rochester amerikai vendégküldött lebilincselő előadását – hallatszott az elnöki emelvényről a felgyúló világosságban. – Az európai népzenekutatók konferenciájának mai ülésszakát bezárom.

A kelet- és nyugat-európai népzenekutatók sietve igyekeztek az ajtó felé.

– Végre – sóhajtott mellettem Tajthy. – Délután a skopjei kollektív siratóének ehhez képest bel canto volt. Egészen belefáradtam.

Nagyszerű, gondoltam, most akkor meglátom Londont. Egy hete folyton reggelizünk, teázunk, vacsorázunk valakivel: ülök, bámulom a hályogos ablakokat. Ma este körbeszaladok a Trafalgar téren, bemegyek a Sohóba.

– Elígérkeztem vacsorára. Tudja, Karola, abba az étterembe, ahol vadnyugati képek vannak a falon.

A Chicken Inn piros bőrpadján, seriffek és banditák fényképe alatt, éjfélig fordítottam a Kodály-módszert és az étlapot. Észre sem vettük: mint az állatok az ólmelegbe, úgy húzódtunk egymáshoz, keletiek.

Hrych professzor, prágai zenetudós, élt-halt az angol reggeliért, részletesen megtárgyalta a pincérrel az étlapot, kiemelte a különféle fogások előnyeit, hatásukat az aznapi emésztésre, és minden reggel megkérdezte, van-e pilseni sör. Nincs, válaszolta türelmesen a pincér; poor England! – csóválta a fejét a professzor. Nem volt tolmácsa, jól beszélt angolul. Magas, ősz férfi volt, az étvágyánál csak a nevetése volt harsányabb.

– Tudják, meglógtam én itt egyik nap a konferenciáról – mondta Hrych két szelet bélszín között. – Ez a Roxane kisasszony nagyon messzire vitte a dolgokat. Valami közelebbit, valami ismerőset akartam látni. Magam sem tudom, mi jött rám. Bementem a British Múzeumba.

Mindnyájan felütöttük a fejünket, Tajthy mellett erőlködve figyelt a diószemű lengyel fiatalasszony.

– Találtam is valami magamnak valót – folytatta Hrych, a fiatalasszony kedvéért franciául. – Valami ismerőset. Az egyiptomi teremben, a göngyölt múmiák és az emberforma, aranyozott szarkofágok között akadtam rá. Képzeljék csak, egy hulla.

Hrych nevetett.

– Barátaim, én sokféle holttestet láttam, háborúsat is, meg akasztottat is, szertári csontvázat és kifestett múmiát, de ilyet még soha. Ez olyan volt, mint a dédapám. Ahogy ott feküdt, kiszikkadtan, öregen – elnézést, Madame, nem zavarja, ha erről beszélek?

– Nem zavar – mondta a fiatalasszony.

– Féloldalára dőlve, majdnemhogy hason feküdt a porban, ahová Krisztus előtt 3300-ban a pogányok eltemették – megjegyeztem a dátumot, de a lelőhelyre nem emlékszem, Afrika vagy Ázsia lehetett vastag, sivatagi homok, néhány kőedény és középütt a test. Nem is balzsamozták, csak magától elszáradt, összement odabenn, a földre dőlve, úgy, ahogy mostanában a gyerekeket fektetik, ahogyan a gyerekek alszanak, maguk alá húzott lábbal, még az anyaölhöz igazodva – olyan volt, mint a fiam. Ott álltam, nem bírtam a szemem levenni róla, ráláttam a húst, a lélegzetet, ami ráfagyott a szájra. Ott álltam egy órát.

– Hrych doktor – mondta a lengyel fiatalasszony –, micsoda humora van.

– Ó – mondta mosolyogva Hrych –, biztosan kedves fiú volt, amikor élt. Talán csak beledőlt a porba, de lehet, hogy elesett valami őskori barikádon. Ön még nagyon fiatal, Madame.

– Je suis Barbara – mondta a fiatalasszony. – Téved, kedves doktor. Én nagyon öreg vagyok.

Félrefordult és bevett egy apró fehér tablettát.

– Drága Barbara – mondta aggódva Tajthy. – Önnek levegőre van szüksége. Szabad lesz a karját? Karola, fordítsa le a hölgynek, hogy egy kissé én is ideges vagyok.

Délutánra volt kitűzve a magyar előadás.

Az elcsigázott közönség hátradőlve hallgatta a Bartók-darabokat. Mikor a hangszalagon megszólalt a Medvetánc, aztán a Nyugaton kevésszer hallott Jószágigéző s végül a Cantata Profana, a fejek megmerevedtek, láthatóvá lett a kollektív öröm: a teremben a ráismerés indulata áramlott szét, a valahai pogányság boldog érzése, ami az európai embert a mitológiák közelében fogja el, ősiség és absztrakció között, a talpalatnyi földdarabon, amihez számításai világában még köze van; aminek hiányában az amerikai utazók meg akarják venni a tátrai templomköveket, aminek bosszantó nemléte a nylotic törzs tamtamjához űzi Miss Roxane Rochestert – s amire annyi tisztességtelen világeszmét alapoztak már és alapoznak még Hamburgtól Oświęcimig és Texastól Hirosimáig, hogy már csak a lángelme tudja fölmutatni: valamilyen forrásból jöttünk, s az a forrás valaha tiszta volt.

– Kis nemzet képviselője vagyok – kezdte a beszédét Tajthy. – Gazdag zenei múlttal rendelkező kis közép-európai nemzeté. Elhoztam Shakespeare hazájába Bartók és Kodály országának üdvözletét.

Fordítás közben átvillant rajtam, hogy a „splendid isolation” földjén vagyok, a szavak belehullnak a Csatornába, bután és visszhangtalanul – vagy mégsem?

Az ír, a skót, a walesi küldöttek maguk elé könyökölve figyelték az előadást.

Amikor Tajthy a népdalgyűjtés örökségéről, a lélekszámtól független szellemi szuverenitásról, a tájegységek önálló néprajzi hagyományairól beszélt, kitört a taps.

– Dunának, Oltnak egy a hangja! – kiáltotta Tajthy. A kiáltást elnyelte a zaj. Az észak-írországi küldött felugrott és hosszasan rázta Tajthy kezét.

– John O’Donovan vagyok, muzsikus és kelta. O’Donovan, mint O’Casey vagy O’Connor. Minket íreket egy betűről fel lehet ismerni.

Négyesben vacsoráztunk, Barbarával és Johnnal. O’Donovan ragaszkodott hozzá, hogy a keresztnevén szólítsuk.

– Nálunk északon ez így szokás.

– Belfastba való? – érdeklődött Tajthy.

– Északabbra. Ott az igazi Ulster.

Tajthy elővette a zsebtérképét.

– Coleraine?

– Nem.

– Londonderry?

– Nem Londonderry. Csak Derry. A Londont az angolok tették hozzá.

– Igyunk valamit – mondta mosolyogva Barbara. Sherryt rendeltünk, az volt a legolcsóbb. – A votre santé, Monsieur Donovan.

– Cheers – mondta John, és lehajtotta a sherryt. – Maguk szerint is ósdi, konzervatív dolog a katolicizmus? Aki katolikus, az mindjárt reakciós, nem?

– Nos, ami engem illet – krákogott Tajthy –, véleményem szerint…

– Tajthy professzor úgy véli, minden vallásnak meg kell adni az őt megillető szabadságjogokat – fordítottam. – S hogy egy vallás haladó vagy reakciós, azt az adott történelmi szituáció dönti el.

– Az igaz – mondta John. – De én most egy adott történelmi szituációról beszélek.

Megittunk még egy pohár sherryt.

– A századfordulón, a nagy éhínség és a burgonyavész idején nagyrészt a katolikusok vándoroltak ki tőlünk Amerikába. A skót telepesekkel is nekik volt bajuk. Az angolokkal is nekik van. Örök bajkeverők, nem igaz?

– Ők a lakosság szegényebbik része – mondtam. – A szegénység a bajkeverő.

– Az igaz – mondta John, és megivott még egy pohárral. – De azért O’Neill nagy drámaíró volt, nem? És O’Casey! És O’Connor. De viszont nagy író volt Shaw is. És Yeats. És Joyce! Sőt, Oscar Wilde! A legnagyobb írókat mi adtuk a világnak! És Nagy-Britanniának!

Természetesen koccintottunk O’Neillre, O’Casey-re, O’Connorra, de viszont Shawra is, és Yeatsre, és Joyce-ra, sőt Oscar Wilde-ra, az ír irodalomra, az ír sörre, a dublini színházra, az ír szigetre, ahol zöldebb a fű, mint Angliában, Derryre, ami nem Londonderry, a kelta ősökre, Cuchulainre, Csaba királyfira, az ír-magyar barátságra, az ír népdalokra, amelyek közül egyet mindjárt el is énekeltünk.

– Most egy magyar népdalt! – kiáltotta John. – A legjavából!

– Harangoznak a mi kis falunkba – énekelte rezgő hangon Tajthy.

– Tibor – rángattam meg a kabátujját. – Népdalt kértek!

– Az mindegy – legyintett Tajthy. – Ezek itt úgyse értenek hozzá. Hejde: Harangoznak a mi kis falunkba! Édesanyám megyen a templomba… Karola, fordítsa le Barbarának, hogy ez az én nótám, és szerelemről szól.

– Nem fordítom – mondtam.

– De a protestantizmus mindig a haladás oldalán állt! – kiabálta John. – És a katolicizmus soha!

– Kérem – szólalt meg kipirultan, dadogó, tört angolsággal Barbara. – A lengyel katolikus papok fegyvert fogtak Hitler ellen.

– Hagyd – mondtam neki franciául. – Nem látod, hogy részeg?

A helyiség közben elnéptelenedett, a hindu pincérek a pult mögé húzódtak. Senki se szólt ránk, de éreztük, hogy záróra van.

– Hát igen – mondta John. – Szomorú népség vagyunk mi. A valahai népvándorlás korát fölváltotta a hontalanság kora. Nézze meg a térképet: íreket mindenfelé talál.

– Magyarokat is – mondtam.

– Megesszük egymást – nézett a poharába John. – Testvér a testvért. Van olyan gyár, ahol nem vesznek föl katolikus munkást. Csak ránéznek a nevére, és elküldik: O’Connor, O’Flaherty, O’Donovan. És az anyanyelvünk angol.

Nyomott hangulatban jöttünk ki az étteremből.

– Nézzék, micsoda gyönyörű pénz – mondta mosolyogva John, és a zsebéből néhány pénzdarabot vett elő. – Az Ír Köztársaság pénze. Hárfa van rajta. Pénzen hárfa, nem gyönyörű? Tessék, maguknak adom.

– Szeretne a Köztársaságban élni? – kérdeztem.

– Nem – rázta a fejét John. – Én ulsteri vagyok.

Megcsókolt bennünket, amikor elváltunk.

– Karola – mondta a szálloda kapujában Tajthy –, jöjjenek föl hozzám Barbarával egy pohár whiskyre. Megfájdult a fejem.

– Köszönöm, nekem mára elég volt.

– Ugyan – pattogott Tajthy. – Mit veszi úgy a lelkére az íreket? Ezek most eljátsszák a mártírt. Egyszer mindenkire rákerül a sor.

A szálloda halljában kivilágított fenyőfa állt, körülötte néhány bámész néger, éjszakai utasok. A portás képeslapot dobott a pultra; önkéntelenül ránéztem: „Édes apuci, kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk, Vera, Kriszta.”

Tajthy káromkodott egyet. Nem olyan régen, novemberben vette feleségül Veronikát.

Erről a házasságról nem akartam magának beszélni, George. Hanem a karácsonyról. És csak arról.

Tavaly, abban a szikrázó londoni télben, a rohanásban, amiből nem látszott a város, csak füst és beszéd és sherry és vese velővel, mindennap ráhorgonyoztam egy pillanatra a szemem arra a fenyőfára, ott a szállodahallban, és akkor egy pillanatra odagyűltek az öreg szavak, a jászolcsillag-angyal-király-pásztor-ünnep: az a sok puha szó, amikből én csak a keményebb ütésű ünnepet ismerem, azt is idegen ablakok alól – csináljunk magunknak ünnepet, George. Ezt gondoltam, ahogy kiszálltam a repülőből, öt nappal ezelőtt. Még csak öt napja, George.

Szorongtam, mikor megláttam a repülőtéren. Én nem szoktam programszerűen ünnepelni. Rám nem szoktak várni. Táskával, csomaggal, csizmában, fejkendőben, magam szoktam érkezni, intézni, váltani, tolmácsolni, mosolyogni, kullogni, idegen szállodából idegen szállodába, az egyik elegáns, a másik poloskás, mindegyik szálloda, mindenütt hétköznap, hat óra alvás, tizennyolc óra munka, valakit kísérek, valakit kiszolgálok – rám nem szoktak várni George, és maga ott állt a repülőtéren, pár lépésre a korláttól. Nothing to declare – kiáltottam a vámtisztnek, és kirohantam a bőröndömmel: Csináljunk magunknak ünnepet, George!

Egy szál vörös szegfű volt a kezében.

Aztán mindjárt a tömeg. A villamos. A zsúfolt utcák. A mondattöredékek. „Utolsó percben kaptam meg a levelét.” Öt napja még, és csak foszlányok jutnak eszembe. „Boldog vagyok, Carrie. Viszünk haza bort.” Nedves a járda. „Azt hittem, hóesés lesz.” Csak köd. „Errefelé a hegyekben kétméteres hó van. Hócipőt hozott? A hátamon viszem fel magát.” Az italüzlet. „Két palack száraz fehéret. Akar pezsgőt inkább?” Tánclépésben ki az ajtón. „Össze kellene házasodni.” Hideg utca. „Sajtot is vettem.” A keskeny, mély kapualj. „Óvatosan.” Messziről harangütés. Zárnak a boltok. „Itthon vagyunk, Carrie.” Csillagos fenyőfa a műterem közepében. A magnetofonról pravoszláv kórus. „Azt mondta, ünnepeljünk. Itt az ünnep.” A vörös fény. A napraforgóforma villanymelegítő ismerős sugárzása könyveken, képeken, Kalifornia hegy- és vízrajzi térképén s egy nagy terítőn, a sarokban. „A munkám.” A rádió. Igen, a tízórai hírek. „Ma sokat dolgoztam.” Két pohár pezsgő. A lakktányérok. Karácsonyi dal. „Egyen diót.” Meleg van. „Most a Rigolettóból fogok énekelni.” A fenyőfán egymás után alszanak el a csillagszórók. „Dolce Aida!” Fülledt éjszakai meleg. „Ezt énekli Alfréd, és ezt énekli Violetta.” Tizenegy óra, két üres üveg. „Sul mare luccica! Mit néz? A terítő alatt van a munkám, mondtam. Sok a megrendelés, kevés az idő.” Felgyullad a villany. „Tessék, nézze meg világosban! Nincs mit rejtegetnem. Sírkövek.” A gyertyák is kialszanak, a rádió is. „Sírkövek, Carrie. Valamiből élni kell. Van még egy kis whiskym. Persze, maga józan. Hogy tetszik a sírköves örmény? Sul mare luccica – maga mért nem énekel? A kőfaragás kemény munka, férfimunka. Együnk diót.” Az óraketyegés. „Szobrom is van, egyetlenegy, a vörös lányé. Valamikor szobrász voltam.” Szélmozgás az ablakrésen. „Nem tetszik? Nem ezért jött? Látogatóba jött, meg ünnepelni!” A karácsonyfa nekidől a falnak. „Romantikus látogatás a hősnél. Csakhogy én nem vagyok hős. Nekem összetörték a szobraimat.” Még egy villany és még egy. „Tessék, csak nézze! Élt ötvennégy évet – az is művészet, nem?” Sorban elalszanak a lámpák, nem látszik az ajtó. „Entellektüel vagyok, a kőben a megbékélés harmóniáját keresem.” Csönd. „Carrie, az isten szerelmére, ne figyeljen rám. Passzív ember vagyok, nem vagyok hős.” Sötétség, mögöttem a nyirkos tapéta. „Karácsony este van, Carrie.”

Nem, George. Nekem nincsen karácsonyom.

Nem tudom, mások hogy csinálják. Nem bírom a lépéseket megfejteni.

Az elején mindig jól indulok el. Azt hiszem, nyílt vagyok és türelmes. Igyekszem figyelni. Hiába. Addig, hogy képeslapot kapjak: „édes ez meg az, kellemes ünnepet kívánunk…”, addig, hogy körülvegyenek, hogy akár egy üzenet erejéig, de utánam nyúljanak, sohasem jutok el.

– Megsajnáltam – mondta dühöngve Tajthy, és zsebre gyűrte a képeslapot. – A béketűrés áldozata vagyok. Karola, kérem, le kell diktálnom magának a versenyművet.

A konferencia utolsó napjára minden küldöttnek a maga anyanyelvére kellett fordítania egy kínai népdal megadott szövegét.

– Megsajnáltam szegényt – mondta a szobában Tajthy, és levette a polcról a whiskysüveget. – Johnny Walker, a skót tisztelőmtől kaptam. Nem tudhatta, hogy a Ballantine-t szeretem. Szóval, megsajnáltam. Különösen a gyereket. Szegény kis ártatlan. Nincs neki apja. Az első feleségem különben is lelki nyomorék. Főleg az ágyban. Egészen természetes dolgokat vele nem lehet…

– Professzor úr – mondtam. – Későre jár.

– Mindjárt – bólintott Tajthy. – Maga ismeri Veronikát, milyen szerencsétlen. Támasz kellett neki. Nagyon megsajnáltam. És ha öngyilkos lett volna? Nem tehettem másként. Egészségére.

Kitöltötte a whiskyt.

– Ismeri a selyemlegyet? Nagy, sötétkék, lassú légyfajta, teljesen ártalmatlan. Figyelje meg, az emberek valósággal örömüket lelik benne, ha nyaranként agyoncsaphatják ezeket a szerencsétlen rovarokat. Én ezt nem bírom megérteni. Karola, maga ritka teremtés, maga érti, miről beszélek. Nekem vezérelvem a békesség. Én elváltam az első feleségemtől, de kétszáz forinttal több gyerektartást fizetek neki, mint amennyit kellene. És most mindenki csöndben van. Treuga dei.

Koccintottunk.

– Veronika rendes ember – mondta elgondolkozva Tajthy. – Mindent megtesz a kedvemért. De azért mégis jó, hogy most nincsen itt.

– Professzor úr – mondtam –, amikor az ősmagyarok azt akarták, hogy a rontó szellem ne lássa meg a gyereküket, elnevezték az újszülöttet „Nemvagy”-nak.

– Badarság – nevetett Tajthy. – Mit gondol, mért akartam, hogy megint maga legyen a tolmácsom?

– Valószínűleg a japáni emlékek…

– Azok – mondta Tajthy, és közelebb hízódott. – Szóval, nem felejtette el. Ha maga akkor, Kagosimában…

– Professzor úr…

– Az étteremben Tibort mondott. Most már ne visszakozzon. Emlékszik arra az estére, a tűzhányó előtt?

Vállamra tette a kezét. Igen, George: hozzásimultam. Nem én, a whisky.

Kopogtak. Hrych lépett be az ajtón, a román tudóssal, dr. Manolescuval.

– Bocsánat a kései zavarásért – mondta Hrych. – Önök hogy állnak azzal a kínai verssel?

– Sehogy – ugrott föl Tajthy. – Éppen azon kesergek, hogy nem megy.

– Nekem se – mondta Manolescu. – Pedig nem szeretnék a mezőnyben lemaradni.

– Uraim – mondta Tajthy kedvetlenül –, nézzük meg együtt a művet.

Manolescu széttárta a partitúrát. Törékeny mozdulatú férfi volt, bánatos szájú, a szemében is valami sötét balkáni szomorúság – akkor én még nem tudtam, George, hogy ezek azok az olajos-mély színek, amelyeket végleg meg fogok szeretni, ez az a szomorúság, amely mindig magához fog rántani, messziről is, ez majd körvonaltalanul ráburkolódzik fecsegésre, nevetésre, belém szívódik, és jelzi magát, ha mégis önfeledt volnék egy pillanatra.

– Karola – hallottam Tajthyt. Olvasni kezdtem az angol nyersfordítást a szólamok alatt.

– Gyönyörű – mondta Manolescu.

– Ugyan – nevetett Hrych. – Ezek álmélységek. Egymás mellé vágott képek látszat-összefüggései, amelyek az európai emberben a keleti rejtelmesség érzetét keltik. Régi trükk. Ha kell, húsz ilyet gyártok egymás után.

– Nem – rázta a fejét Manolescu. – Ez nem mélység. Ez magasság. Ez áhítat.

– Mondok én önnek cseh népballadát, sokkal szebbet ennél.

– Én is mondok románt, és nyilván a magyar kolléga is mondhat magyart. De ezek Keleten tudnak valamit, amit mi nem tudunk. Ön járt a Távol-Keleten, dr. Tajthy!

– Nos – mondta Tajthy –, ami engem illet, a keleti világot nagyon érdekesnek találtam. Sőt, sok tekintetben izgalmasnak és egzotikusnak. De nem hinném, hogy a gésák lefőzik a magyar nőket.

A cseh és a román tudós hamarosan eltávozott a szobából.

– Meg kell csinálni ezt a szöveget – mondta idegesen Tajthy. – A parázsló felhők elalszanak. Micsoda marhaság. Próbáljon rajta rövidíteni.

– Alvó felhők tűzbe jönnek.

– Nem jó. Erre nincsen rím. A lábnyomnak is benne kell lenni, a kócsagnak és a nőnek is.

Tajthy bosszúsan nevetett.

– Ne tréfáljon itt, Karola. Hallotta, hogy mélység kell meg magasság meg rejtelem.

– Ide figyeljen – nevetett Tajthy. – Én megverem magát. Sőt, megfojtom.

De nem fojtott meg, csak átfogta a nyakamat, és én hagytam; nem a whisky: én. A tényeket írom, George, akkor már hat éve egyedül éltem, és tulajdonképpen mindig egyedül éltem, a veszélyt szimatoló állat folytonos vigyázatában – mitől? A fene egye meg, gondoltam, hátha a többiek így csinálják, de nem, nem is gondoltam semmit, csak röpködtek a ruhadarabok, és másra nem emlékszem, nem akarok emlékezni, George, a bombatámadások érzésére sem emlékszem, csak a részletek mechanizmusára: mozgott a kezem, és mozgott a lábam, és mély volt a pince, és egyszer csak vége volt.

Nem, nem a sziréna szólt: a telefon csöngött.

Interurbán Budapestről.

– Halló, én vagyok! – kiabálta Tajthy, miközben fél kézzel húzta a cipőjét. – Remekül érzem magam, a zene hatalma óriási!

Mentem volna kifelé, de Tajthy magához húzott, közvetlen közelből hallottam a hangját: – Egyedül vagyok! Jó volna, ha itt lennél mellettem. Kicsoda? Nem, semmi baj nincs vele. Utoljára egy jóképű románnal láttam. Teljes a nemzetközi egyetértés.

Ki akartam magam szakítani a kezéből, de erősen tartott. – Hogy van a gyerek? Jó, majd veszek neki, de még nem volt időm. Rágógumit is. Drága életem, reggeltől estig dolgozom, ma éjjel is meg kell csinálnom egy fordítást… Hogy mondod? Nagyon, hát persze!

Tajthy rám kacsintott a kagyló fölött, és kezembe nyomta a partitúrát. – Reggelre meg kell csinálnom! Nem szeretném, ha a magyar delegáció lemaradna a mezőnyben.

Vittem a partitúrát. Reggelre készen voltam a fordítással.

– Bravó – bólintott Tajthy. – A pályadíjat elmulatjuk. Mit szóltál a tegnapi telefonhoz?

– Ne tegezzen – mondtam.

A magyar szöveg harmadik díjat nyert a pályázaton. Hóba fúl a kósza lábnyom… „Vokális harmónia, lebegő, nyugtalan ritmus jellemzi dr. Tajthy Tibor fordítását.”

– Sajnálom, drága, hogy a te neved nem szerepel a kottán. De hát mit szólna hozzá Veronika! Megérted, ugye?

– Kérem, ne tegezzen.

Tajthy szó nélkül letett az asztalra egy csomag rágógumit.

Karácsony este volt.

Ráértem.

Végigrohantam az Oxford Streeten, azután fel, az ünnepi kivilágításban a szélmalommozgású Piccadillyre, körbe a Trafalgar téren, parkok és sugárutak mentén, rohantam végig, haza, a szállodába.

A Sohóba nem mertem bemenni egyedül.

– A kezem, a kezem fogja, és énekeljen. Aki énekel, annak nem történhet baja. Előttünk megy a hang és utat csinál a hóban. Aki énekel, az nincsen egyedül. Én mindig énekelek magamnak. Van, hogy beszélek is. Maga nem szokott magában beszélni?

Ez a világ legszebb hegye, Carol. A világ legszebb hegyvidéke. Szebb, mint a Mont Blanc, higgye el. Kétezer méter magasan járunk. Minden télen megfagy egy csomó ember. Maguknak nincs ilyen magas hegyük. Tengerük sincs.

Minden vasárnap ide járok. Kivonultam a társadalomból. Jól tettem. Könyvek, rádió, kétszer egy héten úszás, vasárnap a hegyoldal. A lényeg az egyenletesség. A mindennapok dinamizmusa. A ritmus. A köveimnek is ritmusuk van. Igen, tudtam, hogy előbb-utóbb rájön, Carol. Az ember hazudik. Aki nem bírja a hazugságot, menjen el farmernak. A tehenek, azok nem hazudnak.

Fázik? Vegye föl a kendőt. És szorítsa a kezem. Van, aki szenvedésre született, Carol, ezt az első este meg akartam mondani, még ott, a tengerparton. Emlékszik, maga mit mondott? Azt mondta, semmi sincs megoldva egy éjszakával. Magában nincsen gyámoltalanság, Carol, maga valószínűleg tudja, mi a megoldás. Máskülönben nem jönne ide, háromszor egy évben, Magyarországról. Maga civilizáltabb, mint én. De én tudomásul veszem a civilizatorikus különbségeket.

Mit csináljunk magunkkal, Carol, mondja, mit csináljunk? Igen, erősödik a szél. Én is érzem. Csak néhány méter, és ott vagyunk a Boldogsághoz címzett turistaháznál. Ez a neve. Mindig úgy képzeltem, idejövök nászútra. Kávét vagy teát?

És maga? Hiszen járt mind a négy égtájon. Hol lehet élni? Mondjon valamit. Nézze, hogy csapkodja kinn az ágakat a hó. A múlt héten kettétört egy nyírfa, majdnem agyonvágott egy embert. De ez mind kívül van a Boldogsághoz címzett turistaházon. Lefelé majd siklóval megyünk, egymáshoz csap bennünket a szél! Szereti? Igazán szereti Magyarországot?

Azt hiszem, indulnunk kell, ismerem azt a felhőfajtát. Jön a vihar. Kapaszkodjon belém. Két kézzel. Gyalog, a rövidebbik úton. Kapaszkodjon szorosan, nézzen a lába elé. Oldalt lépjen. És tessék, itt a kabát. Ne vitatkozzon, vegye föl. Nekem itt a másik, a hátizsákban. Nem most, majd később. Igyekezzünk.

Maguknál nincs ilyen vihar, ugye? Hóvihar nélküli ország. Attól ilyen törékeny. Ennek a hegynek az alján építkeztem valamikor. Kőműves voltam a börtön után. Másodmagammal. A főnököm meg én. Vasárnaponként ide jártunk enni a Boldogságba, nagy ebédeket evett, én meg sajtot. Soha meg nem kérdezte, éhes vagyok-e. Vigyázzon! Mondtam, hogy nézzen a lába elé! Három évig éltem sajton, aztán kibéreltem a műtermet.

Ne higgye. Nem az örménységemért. Nekem papírom van, 1967 óta magamnál hordom: „Az államügyész a vonatkozó paragrafus alapján büntetését letöltöttnek tekinti, és azonnali hatállyal…” Most is itt van, a zsebemben. Engem éppúgy kiengedtek, mint a többit. Várjon, fölveszem a kabátom. Ne engedje el a karomat.

Igyekezzünk, sötét van. Igen, ez az a kabát. Gyapotkockákból van összevarrva, elraktam, ezzel takarództunk a mocsárban. Ha széjjelment, spárgával húztam össze. Az utat nézze, ne engem nézzen. Mit néz? A háborúban is együtt voltunk, görögök, szerbek, bolgárok, örmények, macedónok. Mindenkinek ilyen kabátja volt. Csak ott voltam egyedül, az isztambuli országúton. Mi a fenét néz? Ne nézzen hátra! Hajtották már magát csordában, mint a teheneket? Hajtották? És azért, mert örmény? Csak azért, mert örmény? Tudja maga, mi az üldöztetés? A faji diszkrimináció? Azt hiszi, csak magukra vonatkozik? Mit néz! A zsidókat az egész világnak sajnálnia kell, de ők a saját szenvedésükön kívül semmit sem értenek a világból? Hova megy? Hova rohan? Várjon, az istenért, összetöri magát! Carol!

Szent isten. Hol ütötte meg magát, mutassa. Lehorzsolta a térdét, várjon, kiszívom a sebet, a nyál fertőtlenít, ne mozduljon, bekötöm, mindig van nálam géz. Mindjárt lenn vagyunk a buszmegállónál.

Levetem ezt a kabátot. Nem, nem fázom. Odalenn mások is vannak, és magával illik megjelenni. Lehet, hogy most lenéz. Mondjon valamit. „A szerelem nem azonos a szánalommal.” Ki szeret engem? Mit csináljak egy idegen országban? Itt nekem műtermem van, katonatársaim, fogolytársaim, emberek. Krizantémok az ablak alatt. Itt nekem álmaim vannak. Nem, Carol, nem bírok elmenni innét. Sehová.

Mintha ragacsos tejfolyóban járnánk. A gép lüktető mozgásának ritmusára, jobbra-balra csapkodom a fejemet. Az ujjaimon vörös vágás, ahol belekapaszkodtam a biztonsági övbe. Többen idenéznek, figyel a stewardess is.

– Rosszul van? – kérdezi mellettem a szőke szakállas svéd.

Mit kereshet egy svéd karácsonykor Európában? Mit kereshet egy svéd Európában? Irodalmat?

Aldwych Színház. London.

Royal Shakespeare Company.

Karácsony második napja.

A velencei kalmár.

Vígjáték.

Sose vallottam be magamnak, hogy valójában nem olvastam el. Azt képzeltem, hogy elolvastam. Nagyon szeretem Shakespeare-t.

Most nem lehet kikerülni. Tajthy és O’Donovan között ülök, bent a zsöllyesorban. Kezemben a táskám. Szorítom.

A színpadon szerencsejáték. Káprázatosan egyszerű díszlet. Éppen csak hogy reneszánsz jelmezek. Portia szerepében szögletes arcú német színésznő. Az évszázad Portiája, mondják mögöttem.

Nincs idő, azonnal jön Shylock. Görbe hát, horgas orr, göndör szakáll, pajesz, reszelős hang, gettóhanghordozás, korrekt angolsággal, Velencében, nagyon jó, ez mindjárt el is idegeníti az egészet, vörös sapkácska, bőre szabott, bíborvörös kaftán. Korrekt gyűlölködés, Shylocktól undorodik a környezete, Shylock iszonyodik a disznóhúsevőktől, szagolgatják egymást, mint a kutyák, a pénzváltó-kutya Shylock és a pénzkérő-eb Antonio:

A kapcsolat egyértelmű; Shylockot akkor is le lehet köpni, ha odaadja a pénzt. A kor szillogizmusával szólva: aki alantas dologgal foglalkozik, leköphető; a pénz alantas dolog; aki pénzzel foglalkozik, leköphető.

Antonio is pénzzel foglalkozik, de Antonio velencei. Azonkívül a korai kapitalista fejlődés képviselője, ahogy az egyetemen tanítják. Shylock viszont a régi típusú feudális pénzember. Realista mű, mondják mögöttem. Tajthy bólogat.

Shylock recseg, szaladgál, harákol. Félti a pénzét. Shylock csúnya; a kapzsiságtól még csúnyább. Lanzelo, az elmebeteg, kineveti Shylockot. Jessica, a gyönyörű fekete zsidó lány röstelli:

Sorscsapás, mondja együttérzéssel a szerelmes Lorenzo, és megszökteti Jessicát.

Meglódul a darab.

Velence népe gúnyolja a lánya nélkül maradt Shylockot. Utánozzák kántáló hanglejtését, szakállas feje forgatását, azt, ahogy a röpködő kaftánból ide-oda csapkod horgas ujjaival, és gúnyolják:

És ahogy a pénze meg a lánya között győz benne a pénz, rikoltoznak, szakálltépve:

És ahogy kapkod és rohan összevissza, mutatják, ahogy rohangál:

Most már túl éles a kép, a rohanó ember képe, aki után viháncoló tömeg vetődik, rálátom a vadat és a vadakat a színpadra, pedig nincsenek is ott, csak két velencei nemesifjú játszik – játék, mondom magamnak, Velencét meg kell érteni, Velence nem szereti a történelmet, Velence nem tudja, hogy az első tengeri kalandozás korában a pénz is kaland volt, s ez a kaland lett Shylock mestersége és végzete, ez lett Shylock egyetlen belépőjegye az európai országokba, a létbiztonság egyetlen letéteményese, és Shylock falni és habzsolni kezdte ezt a létbiztonságot, és évszázadokkal később Shylockot Weiss Manfrédnak hívták, és az évszázadokon át összeszerzett vagyonával vette meg a németektől az életét, és ő és családja ott repült a fejem felett, különrepülőgépen, amikor engem és családomat és százezer embert és családot odalenn tereltek az országúton, mint a teheneket.

Szünet van. Csupa verejték a ruhám.

– Érdekes – mondja John O’Donovan a büfében. – Ön miféle etnikumhoz tartozónak érzi magát?

Ugyan miféle etnikumhoz!

– Magyar vagyok – mondom, és kérek egy pohár szódát.

– Sherryt igyon – mondja O’Donovan. – Az most jobb lesz magának.

Azután a nagy monológ. Hogy mire kell Shylocknak a fizetni képtelen Antonio húsa. Az emberhús.

Shylock kiabál. Alig hallom, amit mond.

És miért? És miért! Miféle etnikumhoz tartozom, hogy minden ízemmel a színpadra tapadok, honnan ismerős az az egy font hús, amit egy ember melléből a zsidó ki akar vágni, milyen ismeretlen indulat hasít végig a hátgerincemen, és miért? És miért, üvölti Shylock, és végigvágódik a színpadon az óriási kaftánban, a közönség nevet, és miért?

Leejtem a táskámat. Nem bírok lehajolni érte.

Istenem, csak végig bírjam ezt az előadást.

Nem megy. Nem bírom hallani. Shylock, mint egy széttaposott állat, elnyúlva fekszik a földön, ott hempereg, hörög, szitkozódik, bizonygatja, hogy olyan, mint a többiek, ez a Shylock nem Weiss Manfréd többé, ez a Shylock viccek hőse, ez a Shylock vagonírozható, ez a Shylock személytelen, te dög, mondják a nemesifjak, egy darab döghúst, hörgi vissza Shylock a bíróságon, sehol egy emberi szó ebben a reneszánsz vígjátékban, sehol az egymásnak feszülő vitézek viadala, sehol az emberi Arc, a szögletes arcú német színésznő, az évszázad Portiája, ítélkezik Shylock felett, Shylock elnyeri büntetését, Portia a boldogságot, Jessica az asszimilációt, holdfény és happy end, „Nem jól vagyok” – didergi Shylock, és elkullog a színről, Jessica ábrándosan a jövőbe néz, győzött a jó, a közönség tapsol, a színészek hajlonganak, mosolyognak, „nagy élmény volt”, mondják mögöttem, rátaposok a táskámra.

O’Donovan kitámogat az előcsarnokba, és beszél. A Biblia, mondja, én megértem magát, azonkívül ismerem a történelmet, itt szíveskedjék aláírni, szereztem magának öt fontot a kínai nyersfordításért, vegyen magának villanymelegítőt, maga állandóan fázik!

Befelé nyelem a könnyeimet, O’Donovan apró és vörös hajú, és az orrom alatt hadonászik, hogy menjek el Belfastba, minél előbb, de legelőször is Derrybe: „ott majd meg fog vigasztalódni” –, harsogja, és hozzáteszi: „ott majd meglátja” – de nem fejezi be, Hrych lép oda, megölel és Prágába invitál, Manolescu semmit se szól, csak néz, Barbara figyelmesen rám emeli az arcát: „Kérlek, nézd meg a varsói óvárost – mondja –, az ifjúságom… a barbakán, ahol harcoltunk… a cukrászda, ahová a zeneiskolából…” De nem hallom, amit mond; ebben az európai varázskörben, ami körülvesz, mintha egyszerre áramszünet állt volna be, mintha süket volnék, a hangok eltűnnek körülöttem, csak mozgó szájakat és karokat látok, egy sárga foltot az oszlop mögött, egy bujdokló sárga foltot a színház előcsarnokában, aztán mintha visszhang mondaná: „Varsó, Varsó” – megindulok az oszlop felé, dr. Tajthy Tibor teljesen eltűnik mögötte, csak az oszlop sárgasága látszik, olyan sápadt, mint a színpadi holdvilág, és az oszlop mozaikkövein szavak repedeznek:

– Kérem, ne sírjon. Mindenki minket néz. Nekem semmi közöm magához.

A fény kialszik. Az oszlop tövében csattanva megnyílik a varsói temető.

„There is no firm point in the universe, Carrie.” Nincsen fix pont a világegyetemben. Minden lebeg, mint a vízen a szálfák.

Nincsen fix pont a világegyetemben, George? De van. Én tudok egyet, és magának köszönöm, hogy megtaláltam.

A mélység. Az a szegletes, csontokkal teli mélység. Az a fix pont. Minden más fölötte lebeg, mint a vízen a szálfák, mint az emlék fölött a kavics. Az egybemosódó idő. Az álmai, George. Szigetvilágok hegy- és vízrajzi térképe. Az álmaim. Az, hogy valaki egyszer elébem lép az utcán vagy egy tűzhányó mögül, és megkérdezi:

– Tudja maga, mi az üldöztetés?

De válaszolni nem kell, hiszen mind a ketten tudjuk a választ, elindulunk együtt valamilyen úton, a mélység fölött, a tömegben, valaki szitkozódik: „mártírok!”, valaki visszhangozza: „mártírok, semmi közöm, semmi közöm”, nem mozdul senki sem, George, nem felelünk az ismerős hangra, visszhangzik a temető, egész Európa visszhangzik, forog a világ, csak a mélység mozdulatlan, és várakozik.

Mi pedig szótlanul megyünk tovább, George, ki-ki a maga útján. Végigrohanok a Ginzán és az Oxford Streeten és a pesti Nagykörúton, és nem veszem tudomásul, hogy megnyílhat a járda. Maga pedig vörös fényben, összespárgázott gyapotkaftánban lépeget mocsár fölött és tenger fölött, hegyoldalon, hóesésben, elterül a földön és…

Nem. Maga nem terül el a földön. Magát nem terítik le, George. Látom az arcát, úgy, ahogy néhány órája láttam: búcsútlanul. Hallom, ahogy énekel magának, és hallom, ahogy számol. Talán sirályul, ki tudja. Érzem a krizantémok szagát, a sírkőszagot. Tapintásig érzem a köveket, a műterem falát, a tapéta nedvességét. Az arcát, éjszakánként.

Készül majd egy másik márványszobor is, egyszer. Vagy csak hevenyészett szénrajz. Évekig fog készülni, ahogy ez a feljegyzés is évekig készült.

De az idő nem számít. Még néhány másodperc, és landol a gép: tenger nélküli, hegy nélküli mélységeivel magához ránt bennünket Magyarország. Néhány nap, és azt mondjuk: negyedszázad választ el bennünket a háborútól. És a világban időtlenül kígyóznak alattunk az országutak.

– Maga mégis rosszul van – mondja a szőke svéd.

– Ó – mondom elbillenő fejjel –, csak a leszállás. A gravitáció. A zúgás.

– Vagy úgy, a gépzúgás – kiabálja a svéd, és közelebb hajol. Világoskék labdaszeme van. – Rossz emlékek, ugye? Még én is hallottam Hitlert ordítani, valami régi filmen. Azon a napon voltam hatesztendős, mikor az amerikaiak bombázták Hirosimát. De ebben nincsen semmi szimbolikus.

– Mi a foglalkozása? – kiabálom.

– Író – kiabálja vissza a svéd.

– Katona se volt soha?

– Nem. Visszaküldtem a behívómat. Minden tizenötödik évben két hétig tűzoltó vagyok.

Zökken a beton. Megérkeztünk. A repülőtér felszívja a gépet.

1969–72