Izabella és Ferdinánd^*

Izabella és Ferdinánd kéz a kézben a kert iránt, valladolidi kert iránt ment Izabella s Ferdinánd. E frigyből lett Hispánia: nem kell immár szétválnia, részekre tagolódnia, mint Kasztíl- s Aragónia. Izabella és Ferdinánd – e katolikus két királyt, ez erős kezű két királyt csodálja ó- és újvilág: lantpengés, verses, prózai, Granada gazdag grófjai, Sevilla titkos jósai és Columbus hajósai. Izabella és Ferdinánd nem ismeri a trónviszályt, csak dicsőséget, trónt, uszályt, spanyol népet, spanyol királyt. Csak halat, hatalmat, hajót, irályt és inkvizíciót, várőrséget és vérbirót, szabott eszmét, egyszeri szót. Izabella és Ferdinánd megszabja, kinek mennyi járt, s megszabja majd, ki mennyit árt – Izabella és Ferdinánd. Ki kőcsipkét ver hidegen, meggazdagszik a tizeden, turbánt, kaftánt hord szivesen, tekercset olvas: idegen! Izabella és Ferdinánd, a menet Allahot kiált, a menet Adonájt kiált, a két menet égre kiált. És mennek Gibraltár felé, Kisázsia, Bizánc felé, Velencei kalmár felé, Spinoza és Rembrandt felé. Izabella és Ferdinánd! Ismeritek a tű fokát? Ez átjut és az nem jut át: egy gémeskút útjába állt. Ki Szentélyt szeretni tanult, ki Toledóban leborult, Goethe előtt gödörbe hullt, annak szerelme az a kút. Mert – Ferdinánd és Izabel – az embernek egy haza kell. ha tejet ád az anyamell, nem kutatjuk, honnan a tej. De merni kell az új hazát, ha az a tej méregre vált – ó, Izabella! Ferdinánd! Csak meg ne bánd. Csak meg ne bánd. 1992. október 22.