| Hang, álomittas, quasi fortis, |
| „Ligur’ aoide” – mi ismerjük a jóval |
| régebbi tengeri utakat. A király |
| lantot szorított oldalához, |
| példát adott a sokhitű világnak |
| többek közt szerelemből, de asszonya |
| képmására sohasem mondták volna: |
| „s’adora”; imádni csak az Egy Istent |
| lehet. Nyugodtan felejtsetek el |
| mindent, amiből nem lesz példa; |
| sine militis usu (sì, sì: Ovidio), ezt |
| semmilyen király nem tudta bizonyítani. |
|
| Méz sem csöpög a fákról, sem márciusban, |
| sem máskor, az aprómunkát nem sikerül |
| felfüggeszteni; a függést sem (Ovidio!): |
| nec supplex turba timebat – akkor nyáron |
| a Münnich utcába mentem, s a lapszerkesztő |
| rám fintorgott, idézőjel, minek használ maga |
| latin idézeteket, idézőjel bezárva. És így |
| lassan elmentem a Münnich utcából, |
| Münnich im Ofen-Pesth, s a szemben lévő |
| Tulipán eszpresszóból dőlt a füst, |
| mint a gátlástalanság. Ámbár lehet, |
| hogy Muskátli volt. Nem kaptam útlevelet. |
|
| És visszamentem a Münnich utcába |
| (világ közepe), s egy másik lapszerkesztő |
| két síléc közül királyi mód végig- |
| tekintett (neki már volt útlevele), |
| s rám szögezte a kérdést: mit óhajt itten. |
| Kapaszkodót, mondom, utolsó kapaszkodót, |
| ez itten Fairyland, még inkább Faery land, |
| meg tudná fejteni, miért különb ez a régies |
| íz egyáltalán, miért szebb, ami régi? |
| Oh, Faery Land, oh, Faerie Queene. |
| Nein, válaszolta, nyicsevo, válaszolta, |
| húsz évet von meinem Leben |
| arra szántam, hogy kimutassam |
| a mindenkori újdonság vonzerjét, |
| és maga itten feltart, bárisnya, |
| zum Teufel. Különben is, mit óhajt itten, |
| nem lesz magából sose költő. |
|
| Szél fújta körül mozdulatlan |
| kucsmám az utcán, a sarkon pár éve |
| fölakasztottak valakit, sohasem fogjuk |
| tudni, hős volt, csirkefogó volt, de az
|
| örökös tudás, hogy akasztani sosem volt |
| kötelező. Hiába, Robinson: városaid mindig |
| a szörny lábainál feküsznek, de még |
| állnak a hegyek. Bűzt és illatot egyformán |
| eltüntet a léghuzat. Hanem az mindenesetre |
| kiderült, hogy hasztalan látok mélyre: |
| a kaszálók nem nekem illatoznak. |
| The man has found no comfort in the grave. |
|
| Hang, temetői rigóké, jól hallható, |
| egymásnak felelnek. Magritte úgy szerette |
| a váratlant, akár az apró köveket. |
| A Fény Birodalma kavics nagyságú, |
| René, ekkora Faeryland, köszönöm. |
| Érzem a halottaink illatát, szerte |
| Európa harctereiről, mert harctér |
| minden tér, ahol a harcképtelenek |
| szabadságát mozdulatlansággal helyettesítik, |
| Teufel macht frei, lánynak szülni dicsőség. |
| De cédrusok! olajfák! a sivatag! |
| Mindig marad öntöznivaló. Hang, |
| a rigóké, messziről, ahol csak ők járnak, |
| szép, erős, mocsárlecsapoló, teremtő férfiak. |
|
| Megszokta-e a poligámiát a királyné? |
| Megszokta-e a királynét a kapun kívüli nő? |
| Varázsolni, jövendölni, különösnek lenni – |
| zörgetni egy életen keresztül. Trója megdőlt, |
| úgy kell neki, nem hallgatott rám. |
| Ab urbe condita, még aznap éjjel |
| leitták magukat. Úgy isznak, hogy az anyjukat |
| eladják, nemhogy a Várost. Öt civilizáció |
| épült egymásra, vörös lényegű vörös, |
| fehér lényegű fehér, zöld lényegű zöld, |
| vörös lényegű vörös, lényegtelen lényegű |
| lényegtelen, a teljes, irizáló dzsungel, |
| és nincs a tengerre kijárat, s a lámpásnál, |
| René, több a tömjén, a sáfrányillat, |
| asszonynak kötelesség, um Gottes willen. |
| „Il mio sposo novello”, lángol a levegő, |
| párállik a víz, menekülők a zuhatagban, |
| kövek pattognak utánuk, pedig ez még |
| nem a temető itten, sehol a várakozók |
| virágai, sehol az ének a habon, sehol |
| a lótuszillat, de a viaszfülűek |
| a panoptikumban így szólnak, voce profondo: |
|
| „Szépségén elsiklott a halálfélelem. |
| aki elhagyta őt, mint a ravasz király, |
| mezítlen izmain puszta karddal, |
| melynek neve legenda aurea, |
| nem vitte semmire, mert sem mezítelenség, |
| sem erő, sem mítoszok mítosza nem segít, |
| ha egy csapat viaszfülű nem fúj körös-körül |
| tajtékot a keményen csapkodó evezőkre. |
| A mások félelméből épül a mitológia. |
| Ők lesznek disznók. Matrózok. Kulákok, |
| részegesek, naplopók és munkahalogatók. |
| Ők szólnak Leninhez pár kurta szót. |
| Töltőtoll s jelvény pompázik a mellen, |
| míg Odysseusra rádől Kirké Titánia, |
| a szellem. Ő belélegzi a varázsillatot egymaga, |
| a többire rádől a mauzóleum halszaga. |
| Elég! Marilyn Monroe arcképével, |
| hölgyeim és uraim, itt a konzerv hajórakomány. |
| Ezen a hajón talán csak egy volt a zsivány. |
|
| Miféle út vezet innét, puhatalpú |
| párducok között, nem tudja senki. |
| A kormányos rég halott. A szövőszéket |
| befonta a pók. Az öreg kutyát még tavaly |
| elgázolta egy Land Rover. Azóta ott hever. |
| Körös-körül a sziklaarcok, hajdani |
| kocsiversenyek kedélyes lovasai, bőrükre |
| méreg kövült; a Borgiák tégelyei hangtalanok |
| voltak; a barokk oszlopok némán tekeregtek; |
| de itt üvölt a lakótelep oszloplába, |
| fején jár a ház. Két címerállat, |
| jobbról és balról, lefetyeli a békét. |
| És a dzsungel vár. Biztos magában. |
| S már őszül is. Nem csöpög méz a fákról. |
| Király, alattvaló, állj meg: legszebb a tél. |
|
|