Pound XX. Cantója: visszfény*
| Hang, álomittas, quasi fortis, |
| „Ligur’ aoide” – mi ismerjük a jóval |
| régebbi tengeri utakat. A király |
| lantot szorított oldalához, |
| példát adott a sokhitű világnak |
| többek közt szerelemből, de asszonya |
| képmására sohasem mondták volna: |
| „s’adora”; imádni csak az Egy Istent |
| lehet. Nyugodtan felejtsetek el |
| mindent, amiből nem lesz példa; |
| sine militis usu (sì, sì: Ovidio), ezt |
| semmilyen király nem tudta bizonyítani. |
|
| Méz sem csöpög a fákról, sem márciusban, |
| sem máskor, az aprómunkát nem sikerül |
| felfüggeszteni; a függést sem (Ovidio!): |
| nec supplex turba timebat – akkor nyáron |
| a Münnich utcába mentem, s a lapszerkesztő |
| rám fintorgott, idézőjel, minek használ maga |
| latin idézeteket, idézőjel bezárva. És így |
| lassan elmentem a Münnich utcából, |
| Münnich im Ofen-Pesth, s a szemben lévő |
| Tulipán eszpresszóból dőlt a füst, |
| mint a gátlástalanság. Ámbár lehet, |
| hogy Muskátli volt. Nem kaptam útlevelet. |
|
| És visszamentem a Münnich utcába |
| (világ közepe), s egy másik lapszerkesztő |
| két síléc közül királyi mód végig- |
| tekintett (neki már volt útlevele), |
| s rám szögezte a kérdést: mit óhajt itten. |
| Kapaszkodót, mondom, utolsó kapaszkodót, |
| ez itten Fairyland, még inkább Faery land, |
| meg tudná fejteni, miért különb ez a régies |
| íz egyáltalán, miért szebb, ami régi? |
| Oh, Faery Land, oh, Faerie Queene. |
| Nein, válaszolta, nyicsevo, válaszolta, |
| húsz évet von meinem Leben |
| arra szántam, hogy kimutassam |
| a mindenkori újdonság vonzerjét, |
| és maga itten feltart, bárisnya, |
| zum Teufel. Különben is, mit óhajt itten, |
| nem lesz magából sose költő. |
|
| Szél fújta körül mozdulatlan |
| kucsmám az utcán, a sarkon pár éve |
| fölakasztottak valakit, sohasem fogjuk |
| tudni, hős volt, csirkefogó volt, de az
|
| örökös tudás, hogy akasztani sosem volt |
| kötelező. Hiába, Robinson: városaid mindig |
| a szörny lábainál feküsznek, de még |
| állnak a hegyek. Bűzt és illatot egyformán |
| eltüntet a léghuzat. Hanem az mindenesetre |
| kiderült, hogy hasztalan látok mélyre: |
| a kaszálók nem nekem illatoznak. |
| The man has found no comfort in the grave. |
|
| Hang, temetői rigóké, jól hallható, |
| egymásnak felelnek. Magritte úgy szerette |
| a váratlant, akár az apró köveket. |
| A Fény Birodalma kavics nagyságú, |
| René, ekkora Faeryland, köszönöm. |
| Érzem a halottaink illatát, szerte |
| Európa harctereiről, mert harctér |
| minden tér, ahol a harcképtelenek |
| szabadságát mozdulatlansággal helyettesítik, |
| Teufel macht frei, lánynak szülni dicsőség. |
| De cédrusok! olajfák! a sivatag! |
| Mindig marad öntöznivaló. Hang, |
| a rigóké, messziről, ahol csak ők járnak, |
| szép, erős, mocsárlecsapoló, teremtő férfiak. |
|
| Megszokta-e a poligámiát a királyné? |
| Megszokta-e a királynét a kapun kívüli nő? |
| Varázsolni, jövendölni, különösnek lenni – |
| zörgetni egy életen keresztül. Trója megdőlt, |
| úgy kell neki, nem hallgatott rám. |
| Ab urbe condita, még aznap éjjel |
| leitták magukat. Úgy isznak, hogy az anyjukat |
| eladják, nemhogy a Várost. Öt civilizáció |
| épült egymásra, vörös lényegű vörös, |
| fehér lényegű fehér, zöld lényegű zöld, |
| vörös lényegű vörös, lényegtelen lényegű |
| lényegtelen, a teljes, irizáló dzsungel, |
| és nincs a tengerre kijárat, s a lámpásnál, |
| René, több a tömjén, a sáfrányillat, |
| asszonynak kötelesség, um Gottes willen. |
| „Il mio sposo novello”, lángol a levegő, |
| párállik a víz, menekülők a zuhatagban, |
| kövek pattognak utánuk, pedig ez még |
| nem a temető itten, sehol a várakozók |
| virágai, sehol az ének a habon, sehol |
| a lótuszillat, de a viaszfülűek |
| a panoptikumban így szólnak, voce profondo: |
|
| „Szépségén elsiklott a halálfélelem. |
| aki elhagyta őt, mint a ravasz király, |
| mezítlen izmain puszta karddal, |
| melynek neve legenda aurea, |
| nem vitte semmire, mert sem mezítelenség, |
| sem erő, sem mítoszok mítosza nem segít, |
| ha egy csapat viaszfülű nem fúj körös-körül |
| tajtékot a keményen csapkodó evezőkre. |
| A mások félelméből épül a mitológia. |
| Ők lesznek disznók. Matrózok. Kulákok, |
| részegesek, naplopók és munkahalogatók. |
| Ők szólnak Leninhez pár kurta szót. |
| Töltőtoll s jelvény pompázik a mellen, |
| míg Odysseusra rádől Kirké Titánia, |
| a szellem. Ő belélegzi a varázsillatot egymaga, |
| a többire rádől a mauzóleum halszaga. |
| Elég! Marilyn Monroe arcképével, |
| hölgyeim és uraim, itt a konzerv hajórakomány. |
| Ezen a hajón talán csak egy volt a zsivány. |
|
| Miféle út vezet innét, puhatalpú |
| párducok között, nem tudja senki. |
| A kormányos rég halott. A szövőszéket |
| befonta a pók. Az öreg kutyát még tavaly |
| elgázolta egy Land Rover. Azóta ott hever. |
| Körös-körül a sziklaarcok, hajdani |
| kocsiversenyek kedélyes lovasai, bőrükre |
| méreg kövült; a Borgiák tégelyei hangtalanok |
| voltak; a barokk oszlopok némán tekeregtek; |
| de itt üvölt a lakótelep oszloplába, |
| fején jár a ház. Két címerállat, |
| jobbról és balról, lefetyeli a békét. |
| És a dzsungel vár. Biztos magában. |
| S már őszül is. Nem csöpög méz a fákról. |
| Király, alattvaló, állj meg: legszebb a tél. |
|
|
Eliot Államférfia: visszfény*
(Difficulties of a Statesman)
| Még ha a szakadék egyik oldaláról is |
| még ha a szakadék egyik oldaláról |
| még ha visszhang odaátról semmi sem |
| még ha az egyik oldaláról akkor is |
| ha odaátról semmi semmi akkor is |
| akkor is kiálts akkor is odaátra |
| semmiesetre sem egy államférfi problémáit |
| még ha elismered is hogy az államférfi |
| ugyanolyan mélyen él mint a burgonya |
| akkor sem akkor sem mert az ő |
| problémái más mélyfekvésben élnek |
| más mélyfekvésben szólnak más |
| frekvencia maradj a szakadék szélén |
| ha végigfut rajtad a remegés soha ne |
| félj a félelemtől idő- és rengésjelző |
| csupán: kiálts mit kiáltsak |
| a magánemberéit aki nem kívánkozik |
| bizottságba testületbe választmányba |
| és különbizottságba sem és rendelet |
| sem igazán kíván lenni ha |
| a lelkébe néz. Mit kiáltsak |
| ó mit kiáltsak mikor családi |
| portréimat rég az árokszélbe taposták |
| mennyi római arcél. Mennyi |
| Róma előtti arcél már a galamb is |
| nekem tért vissza a csapzott olajággal |
| már a szivárványtól is elnémultam |
| én némultam el. Kit érdekel hogy |
| a túloldalon miféle bankárok |
| mifajta bankárok szivaroznak |
| mifajta pisze orrokon törik szilánkokra |
| a kocsmapulti szél kit érdekel |
| hogy az alapítvány a gyarapítvány |
| melyiktől jön és melyik herdálja el |
| amíg a túloldalon denevérek és |
| szentjánosbogarak között hatalmas |
| halottak hatalmas holtak imbolyognak |
| hatalmas műveik és hatalmas vétkeik |
| mérlegnyelveként az örökös éjszakában |
| ó Egyetlenem még ha a szakadék |
| egyik oldaláról is ha odakötve |
| ha visszhangtalanul ha kisemmizve |
| akkor is kiálts kiálts és sohase |
| alakíts kiáltásbizottságot testületet |
| választmányt különbizottságot |
| magad kiálts „ha kiszakad ajkad, |
| akkor is” ha nem nyúlsz értem |
| odaátról Egyetlenem csontkezeddel |
| akkor is egyedül akkor is akkor is |
|
Yeats Hideg égboltja: visszfény*
|
Hornok Eszternek
| Mint hadifogoly kedvese, ha indul a vonat, |
| s lépcsőt, fogantyút, ablakot elvisz az édes arc, |
| s az egyszeri vagontest robog az arc alatt, |
| de neki nem mondják, hogy „elviszlek, erre tarts”, |
|
| mint hadifogoly kedvese, ki végleg ittmarad, |
| s bűntelenségét őrzi az üres állomás, |
| és szédületében már a felhőnek dől hanyatt, |
| hogy zuhogj rám! üss meg! égess, csak őt ne bántsd!, |
|
| mint hadifogoly kedvese, kit földhöz vág az ég, |
| s lenn vergődik látványon, bénítón s egyszerűn |
| – egyetlen babitsi percre lehet forró a jég – |
| porrá fagy itt a szellem. Tanúnak lenni bűn. |
|
|
Auden Altatója: visszfény*
| vétlen, szép, haló szobor, |
|
| megőszülünk, kihull fogunk, |
| hidegen néz kórboncnokunk, |
| – se magyar, se európai – |
| a bonctan ebből, mondd, mit ért? |
|
| De örök éjfél kong nekünk, |
| de többé már nem fizetünk, |
| itt nincsenek már vészjelek, |
| minden kettőnkkel van teli, |
| hosszú nyakam, sötét hajad |
| zeng-bong a fölfeslő tökély, |
| merő ideg s nem fáj az éj. |
|
| Nem mi, csak az idő halott. |
| Nem hajnallik, ha fúj a szél. |
| Jobb vállad, elcsukló fejem |
| mélymárvány kultúrát beszél, |
| vad tömb, mihez szobrász se nyúlt, |
| nem fogja átok, vércse, vád, |
| s áldást se kér – magában áld. |
|
|
Tarokk*
| Korong, tőr, kupa, vessző – a Mágus nekivág. |
| Küszöböt ér a Papnő. Lenn mélyvíz a világ. |
| Császárnő, napruhájú, lábán hold terhe csügg, |
| fegyelmével a Császár sasként terjeszkedik, |
| s a Főpapnál a kulcs már, előtte útkereszt, |
| a Szerelmes agyában választás éledez, |
| a Kocsihajtó vágtat, a Mágus két lova |
| az Igazságnak mérleg-ördöge-angyala, |
| kitől lámpássá érik a sötét Remete, |
| s a fényben a Szerencse sakálos Kereke |
| nem ér föl az Erővel, oroszlánt győz a hit – |
| Akasztott Ember bűnös? vagy szent? s mit győzködik? |
| Lehet fordítva látni? van jelképes Halál? |
| s a Mértékletesség az, mi a lélekre vár? |
| Vagy a kétnemű Ördög, a fantom-fájdalom? |
| Istenház-arcidegsokk, villámütött Torony? |
| Hát ne feledd a kínzást a csillagok alatt, |
| ha nagy vizek múltával vad-vonzó Hold halad |
| a hídon, vagy győztes Nap, lélek s szellem frigye |
| falat köt, s a gyermek Utolsó Ítélete |
| tökélyre fog, Világ! kettős Anima Mundi – |
| emlék gyúl, megy a Bolond. És nem lehet megölni. |
|
Anyagtalan*
| Kékszínű rózsa, mely Bagdadban termett |
| egy kócsagnyakú váza hajlatán, |
| emelt hóhérbárd, mely folyvást kicsorbul |
| a terezini szögesdrót nyakán, |
| ötszáz esztendős metromóm, mely odafönn |
| kéményük vesztett városokra vall, |
| Toledo estjéből kihulló pálmalevél |
| mumifikált írástudók hieroglifáival, |
| dzsudzsu-menet a zuhatag felé, |
| szakadék, egykori szénégető, |
| munkálkodtak itt, vagy megtisztultak elébb, |
| villogó éjszakák tisztasága, |
| megemelt liánok alatt tekergő utak, |
| faunok, driádok lábanyomán |
| a biztonságos gyarlóságtudat, |
| ásatás nélkül előguruló pénzdarab, |
| mely akár három nemzeté is lehetett, |
| de csak egy élte túl az antikvitást, |
| a szögesdróttá mumifikált, lezuhogó teleket, |
| és faunpaták kapkodnak a göröngyök után, |
| s a nimfák, mint lecsüngő levelek, |
| ha kell, ha nem kell, elfödik |
| a világ mélyrepülésben ágál, |
| az áldozattétel fókuszaiba, |
| utosó vacsorán ülünk mindannyian, |
| mint felhőkarcoló alatt az újhold, |
| az ezüstpénz ott görög a lábad előtt, |
| egy mozdulat, s lehetsz Pompejiben lávaszobor, |
| lehetsz álombéli bankigazgató, |
| rád fonják hawaii fűzérüket a lányok, |
| fölébredsz, mint szigetlakó, |
| dollárral, mindegy, a pénzintézetek |
| ezeket összetéveszthetik, |
| úgy gondolod, majd nyugdíjas korodban |
| addig csak csikorogjanak a fékek, |
| vonítsanak a rendőrkutyák, |
| vonítsd el magad te is, ha egy útburkoló munkás |
| nézz be a kaszinóablakon, |
| a plakátokon plázs, napolaj, pálmafa rügye, |
| mereszd a szemed, míg felordít a fék |
| a szögesdrót alatt, mert nem tudod, te hülye, |
| hogy a kócsagnyakú szakadék eltéveszthetetlen, |
| úgy nézz bele, mint ki magasba néz, |
| föld hasadtán az ég hasadt meg, |
| amit nem láttál, azt látod igazán, |
| és nincsen más dolgod itt, |
| mint növelni a láthatatlan |
|
Apu*
| Emléke mézszínű falakban. |
| A falak hűlt helye a Napban. |
| Növekszik, nincs mért meghúzódnia. |
| A temető nem szerves kémia. |
|
| Ablakok mögött fuldoklik, kinek |
| nem vált vérévé, hogy azokat a falakat |
| többé senki nem építi meg. |
| Csak a csontok közt lakozó tudja, hogy |
| nem az a tünemény, ami délibábként elforog, |
| ha kiégett torokból öklendezik a szív. |
| Az emlékezés nem vegetatív. |
|
| Az a katonaszínű hátizsák |
| az egyszerű asztallapban kitapintható. |
| Ha nincs a fában diófagörcs, |
| jól látható, hogy a termoszból |
| Pedig a termoszban kellett volna maradnia. |
| A melegnek az alsóneműben, a szónak benn, |
| Kilép, elindul, mindent magával cipel. |
| Legsúlyosabb a harmincnyolc év. |
| Tárgyak közt meghemperedhet |
| A só azt őrzi meg mindenből, |
| Pária. Így van igazán közel. |
| Az ajtófélfán elbarnult a jel. |
| A rács a gyenge fűvön felviláglik, |
| az Élmunkás híd újra Ferdinánd híd, |
| rossz és rosszabb közt, mint erős gerenda, |
| átparázslik egy Memphis cigaretta, |
| a Felsőbb Énnek nincs több, ami fáj – |
| a falak hűlt helyén Dávid király. |
|
|
Ír fohász 1916-ból*
| Ó, kelta Kőkirály, tekints le végre |
| villám sújtotta szirtjeid közül |
| e számüzött, e végzet verte népre, |
| mely a világot kapta börtönül. |
|
| Ha jókedvét, ha kincsét nem tetézed, |
| törd meg jobboddal ellenség szivét, |
| s ha mégis, mégis bünteted e népet, |
| legyen bűntelen, hiszen a Tiéd. |
|
|
A 137. zsoltár*
| Ültünk Babylon folyópartjain. |
| Sírtunk. Babylon tenger nélkül él. |
| Hárfánk a fűzfán. Másképp szól a kín. |
| Tőlünk verejték kell, nem szenvedély. |
| S nem érv, erünkből mért dőlt itt a vér. |
| Hát kihűlt jobbom legyen rá az ámen, |
| ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem. |
|
| Jelünk itt falba karmolja a nép. |
| Kik biztatják, sem tudják, mért teszik. |
| Királyi jel, sok más jelet tulélt. |
| Ne ródd fel, Uram, vétekül nekik! |
| Ne vágasd falhoz szép kisdedeik…! |
| És fájó orcám rángjon majd a számhoz, |
| ha elfeledlek egyszer, Arany János. |
|
|
Izabella és Ferdinánd*
| kéz a kézben a kert iránt, |
| ment Izabella s Ferdinánd. |
|
| E frigyből lett Hispánia: |
| nem kell immár szétválnia, |
| mint Kasztíl- s Aragónia. |
|
| lantpengés, verses, prózai, |
|
| nem ismeri a trónviszályt, |
| csak dicsőséget, trónt, uszályt, |
| spanyol népet, spanyol királyt. |
|
| Csak halat, hatalmat, hajót, |
| szabott eszmét, egyszeri szót. |
|
| megszabja, kinek mennyi járt, |
| s megszabja majd, ki mennyit árt – |
|
| Ki kőcsipkét ver hidegen, |
| turbánt, kaftánt hord szivesen, |
|
| És mennek Gibraltár felé, |
| Spinoza és Rembrandt felé. |
|
| Ez átjut és az nem jut át: |
| egy gémeskút útjába állt. |
|
| Ki Szentélyt szeretni tanult, |
| Goethe előtt gödörbe hullt, |
|
| Mert – Ferdinánd és Izabel – |
| az embernek egy haza kell. |
| nem kutatjuk, honnan a tej. |
|
| De merni kell az új hazát, |
| ha az a tej méregre vált – |
| Csak meg ne bánd. Csak meg ne bánd. |
|
|
Búcsú*
| the brook – der Bach – (patak). |
|
|
Charade*
| Mint az erdőben: ágba botlok, |
| a fában rejtvény, rémület. |
| Kántálva árul rózsacsokrot |
| egy koldusnő. Kóbor tömeg |
|
| lángossütők közt elforog. |
| Ne légy könnyed, ha ver az Isten. |
| Súlyos fényként a templomot |
| átvérzi tested, „el, el innen”, |
|
| Innen? Hová? Miért? Kivel? |
| Csak mert a tüske felsusog |
| holt nyelvek vad betűivel?! |
|
| Harang koldul, a nép süket. |
| Vér öblöz apszist, padlatot. |
| föltámolygok és hallgatok. |
|
|
| Föltámolygok és hallgatok. |
| Vér öblöz apszist, padlatot. |
| Harang koldul, a nép süket. |
|
| Holt nyelvek vad betűivel |
| csak mert a tüske felsusog – |
| innen? hová? miért? kivel? |
|
| átvérzi tested, „el, el innen” |
| súlyos fényként a templomot. |
| Ne légy könnyed, ha ver az Isten. |
|
| egy koldusnő. Kóbor tömeg |
| kántálva árul rózsacsokrot. |
| A fában rejtvény, rémület. |
| Mint az erdőben: ágba botlok. |
|
|
| A fában rejtvény, rémület |
| átvérzi tested, „el, el innen” |
| holt nyelvek vad betűivel |
| ne légy könnyed, ha ver az Isten. |
|
|
|
|