A 137. zsoltár

 

 

 

 

Pound XX. Cantója: visszfény*

(Canto XX)
Hang, álomittas, quasi fortis,
„Ligur’ aoide” – mi ismerjük a jóval
régebbi tengeri utakat. A király
lantot szorított oldalához,
példát adott a sokhitű világnak
többek közt szerelemből, de asszonya
képmására sohasem mondták volna:
„s’adora”; imádni csak az Egy Istent
lehet. Nyugodtan felejtsetek el
mindent, amiből nem lesz példa;
sine militis usu (sì, sì: Ovidio), ezt
semmilyen király nem tudta bizonyítani.
Méz sem csöpög a fákról, sem márciusban,
sem máskor, az aprómunkát nem sikerül
felfüggeszteni; a függést sem (Ovidio!):
nec supplex turba timebat – akkor nyáron
a Münnich utcába mentem, s a lapszerkesztő
rám fintorgott, idézőjel, minek használ maga
latin idézeteket, idézőjel bezárva. És így
lassan elmentem a Münnich utcából,
Münnich im Ofen-Pesth, s a szemben lévő
Tulipán eszpresszóból dőlt a füst,
mint a gátlástalanság. Ámbár lehet,
hogy Muskátli volt. Nem kaptam útlevelet.
És visszamentem a Münnich utcába
(világ közepe), s egy másik lapszerkesztő
két síléc közül királyi mód végig-
tekintett (neki már volt útlevele),
s rám szögezte a kérdést: mit óhajt itten.
Kapaszkodót, mondom, utolsó kapaszkodót,
ez itten Fairyland, még inkább Faery land,
meg tudná fejteni, miért különb ez a régies
íz egyáltalán, miért szebb, ami régi?
Oh, Faery Land, oh, Faerie Queene.
Nein, válaszolta, nyicsevo, válaszolta,
húsz évet von meinem Leben
arra szántam, hogy kimutassam
a mindenkori újdonság vonzerjét,
és maga itten feltart, bárisnya,
zum Teufel. Különben is, mit óhajt itten,
nem lesz magából sose költő.
Szél fújta körül mozdulatlan
kucsmám az utcán, a sarkon pár éve
fölakasztottak valakit, sohasem fogjuk
tudni, hős volt, csirkefogó volt, de az
örökös tudás, hogy akasztani sosem volt
kötelező. Hiába, Robinson: városaid mindig
a szörny lábainál feküsznek, de még
állnak a hegyek. Bűzt és illatot egyformán
eltüntet a léghuzat. Hanem az mindenesetre
kiderült, hogy hasztalan látok mélyre:
a kaszálók nem nekem illatoznak.
The man has found no comfort in the grave.
Hang, temetői rigóké, jól hallható,
egymásnak felelnek. Magritte úgy szerette
a váratlant, akár az apró köveket.
A Fény Birodalma kavics nagyságú,
René, ekkora Faeryland, köszönöm.
Érzem a halottaink illatát, szerte
Európa harctereiről, mert harctér
minden tér, ahol a harcképtelenek
szabadságát mozdulatlansággal helyettesítik,
Teufel macht frei, lánynak szülni dicsőség.
De cédrusok! olajfák! a sivatag!
Mindig marad öntöznivaló. Hang,
a rigóké, messziről, ahol csak ők járnak,
szép, erős, mocsárlecsapoló, teremtő férfiak.
Megszokta-e a poligámiát a királyné?
Megszokta-e a királynét a kapun kívüli nő?
Varázsolni, jövendölni, különösnek lenni –
zörgetni egy életen keresztül. Trója megdőlt,
úgy kell neki, nem hallgatott rám.
Ab urbe condita, még aznap éjjel
leitták magukat. Úgy isznak, hogy az anyjukat
eladják, nemhogy a Várost. Öt civilizáció
épült egymásra, vörös lényegű vörös,
fehér lényegű fehér, zöld lényegű zöld,
vörös lényegű vörös, lényegtelen lényegű
lényegtelen, a teljes, irizáló dzsungel,
és nincs a tengerre kijárat, s a lámpásnál,
René, több a tömjén, a sáfrányillat,
asszonynak kötelesség, um Gottes willen.
„Il mio sposo novello”, lángol a levegő,
párállik a víz, menekülők a zuhatagban,
kövek pattognak utánuk, pedig ez még
nem a temető itten, sehol a várakozók
virágai, sehol az ének a habon, sehol
a lótuszillat, de a viaszfülűek
a panoptikumban így szólnak, voce profondo:
„Szépségén elsiklott a halálfélelem.
aki elhagyta őt, mint a ravasz király,
mezítlen izmain puszta karddal,
melynek neve legenda aurea,
nem vitte semmire, mert sem mezítelenség,
sem erő, sem mítoszok mítosza nem segít,
ha egy csapat viaszfülű nem fúj körös-körül
tajtékot a keményen csapkodó evezőkre.
A mások félelméből épül a mitológia.
Ők lesznek disznók. Matrózok. Kulákok,
részegesek, naplopók és munkahalogatók.
Ők szólnak Leninhez pár kurta szót.
Töltőtoll s jelvény pompázik a mellen,
míg Odysseusra rádől Kirké Titánia,
a szellem. Ő belélegzi a varázsillatot egymaga,
a többire rádől a mauzóleum halszaga.
Elég! Marilyn Monroe arcképével,
hölgyeim és uraim, itt a konzerv hajórakomány.
Ezen a hajón talán csak egy volt a zsivány.
Ide vele.” Ligur’ aoide.
Miféle út vezet innét, puhatalpú
párducok között, nem tudja senki.
A kormányos rég halott. A szövőszéket
befonta a pók. Az öreg kutyát még tavaly
elgázolta egy Land Rover. Azóta ott hever.
Körös-körül a sziklaarcok, hajdani
kocsiversenyek kedélyes lovasai, bőrükre
méreg kövült; a Borgiák tégelyei hangtalanok
voltak; a barokk oszlopok némán tekeregtek;
de itt üvölt a lakótelep oszloplába,
fején jár a ház. Két címerállat,
jobbról és balról, lefetyeli a békét.
És a dzsungel vár. Biztos magában.
S már őszül is. Nem csöpög méz a fákról.
Király, alattvaló, állj meg: legszebb a tél.
 

1992. július 12.

 

 

 

Eliot Államférfia: visszfény*

(Difficulties of a Statesman)
Még ha a szakadék egyik oldaláról is
még ha a szakadék egyik oldaláról
még ha visszhang odaátról semmi sem
még ha az egyik oldaláról akkor is
ha odaátról semmi semmi akkor is
akkor is kiálts akkor is odaátra
kiálts mit kiáltsak
semmiesetre sem egy államférfi problémáit
még ha elismered is hogy az államférfi
ugyanolyan mélyen él mint a burgonya
akkor sem akkor sem mert az ő
problémái más mélyfekvésben élnek
más mélyfekvésben szólnak más
frekvencia maradj a szakadék szélén
ha végigfut rajtad a remegés soha ne
félj a félelemtől idő- és rengésjelző
csupán: kiálts mit kiáltsak
a magánember problémáit
a magánemberéit aki nem kívánkozik
bizottságba testületbe választmányba
és különbizottságba sem és rendelet
sem igazán kíván lenni ha
a lelkébe néz. Mit kiáltsak
ó mit kiáltsak mikor családi
portréimat rég az árokszélbe taposták
mennyi római arcél. Mennyi
Róma előtti arcél már a galamb is
nekem tért vissza a csapzott olajággal
már a szivárványtól is elnémultam
én némultam el. Kit érdekel hogy
a túloldalon miféle bankárok
mifajta bankárok szivaroznak
mifajta pisze orrokon törik szilánkokra
a kocsmapulti szél kit érdekel
hogy az alapítvány a gyarapítvány
melyiktől jön és melyik herdálja el
amíg a túloldalon denevérek és
szentjánosbogarak között hatalmas
halottak hatalmas holtak imbolyognak
hatalmas műveik és hatalmas vétkeik
mérlegnyelveként az örökös éjszakában
kiálts mit kiáltsak
ó Egyetlenem még ha a szakadék
egyik oldaláról is ha odakötve
ha visszhangtalanul ha kisemmizve
akkor is kiálts kiálts és sohase
alakíts kiáltásbizottságot testületet
választmányt különbizottságot
magad kiálts „ha kiszakad ajkad,
akkor is” ha nem nyúlsz értem
odaátról Egyetlenem csontkezeddel
akkor is egyedül akkor is akkor is
 

1992. szeptember 13.

 

 

 

Yeats Hideg égboltja: visszfény*

(The Cold Heaven)

Hornok Eszternek

 
Mint hadifogoly kedvese, ha indul a vonat,
s lépcsőt, fogantyút, ablakot elvisz az édes arc,
s az egyszeri vagontest robog az arc alatt,
de neki nem mondják, hogy „elviszlek, erre tarts”,
mint hadifogoly kedvese, ki végleg ittmarad,
s bűntelenségét őrzi az üres állomás,
és szédületében már a felhőnek dől hanyatt,
hogy zuhogj rám! üss meg! égess, csak őt ne bántsd!,
mint hadifogoly kedvese, kit földhöz vág az ég,
s lenn vergődik látványon, bénítón s egyszerűn
– egyetlen babitsi percre lehet forró a jég –
porrá fagy itt a szellem. Tanúnak lenni bűn.
 

1992. szeptember 19.

 

 

 

Auden Altatója: visszfény*

(Lullaby)
Megtapad jobb válladon
alvó, védtelen fejem.
Izmaid hullámtörők,
egykor így emlékezem,
és már akkor, ott tudom,
láz formálja szobrodat,
párduclepke, lélegezz,
vétlen, szép, haló szobor,
Apollón ujjaim alatt,
párálld végig álmomat.
Együttesünk határtalan:
megőszülünk, kihull fogunk,
bordáink nevetségesek,
hidegen néz kórboncnokunk,
de fölszikrázik kétfelől
időn és kontinensen át
– se magyar, se európai –
a csillagösszetartozás,
a bonctan ebből, mondd, mit ért?
Csak a remete szövetét.
Csak a remete gyönyörét.
De örök éjfél kong nekünk,
de biztonságos a harang,
de többé már nem fizetünk,
itt nincsenek már vészjelek,
minden kettőnkkel van teli,
hosszú nyakam, sötét hajad
nem kell formátlanítani,
zeng-bong a fölfeslő tökély,
merő ideg s nem fáj az éj.
Nem mi, csak az idő halott.
Nem hajnallik, ha fúj a szél.
Jobb vállad, elcsukló fejem
mélymárvány kultúrát beszél,
micsoda historikum,
Parthenon frízén eleven
ölelkező rím, szerelem,
vad tömb, mihez szobrász se nyúlt,
nem fogja átok, vércse, vád,
s áldást se kér – magában áld.
 

1992. szeptember 21.

 

 

 

Tarokk*

Korong, tőr, kupa, vessző – a Mágus nekivág.
Küszöböt ér a Papnő. Lenn mélyvíz a világ.
Császárnő, napruhájú, lábán hold terhe csügg,
fegyelmével a Császár sasként terjeszkedik,
s a Főpapnál a kulcs már, előtte útkereszt,
a Szerelmes agyában választás éledez,
a Kocsihajtó vágtat, a Mágus két lova
az Igazságnak mérleg-ördöge-angyala,
kitől lámpássá érik a sötét Remete,
s a fényben a Szerencse sakálos Kereke
nem ér föl az Erővel, oroszlánt győz a hit –
Akasztott Ember bűnös? vagy szent? s mit győzködik?
Lehet fordítva látni? van jelképes Halál?
s a Mértékletesség az, mi a lélekre vár?
Vagy a kétnemű Ördög, a fantom-fájdalom?
Istenház-arcidegsokk, villámütött Torony?
Hát ne feledd a kínzást a csillagok alatt,
ha nagy vizek múltával vad-vonzó Hold halad
a hídon, vagy győztes Nap, lélek s szellem frigye
falat köt, s a gyermek Utolsó Ítélete
tökélyre fog, Világ! kettős Anima Mundi –
emlék gyúl, megy a Bolond. És nem lehet megölni.
 

1992. szeptember 27.

 

 

 

Anyagtalan*

Kékszínű rózsa, mely Bagdadban termett
egy kócsagnyakú váza hajlatán,
emelt hóhérbárd, mely folyvást kicsorbul
a terezini szögesdrót nyakán,
ötszáz esztendős metromóm, mely odafönn
kéményük vesztett városokra vall,
Toledo estjéből kihulló pálmalevél
mumifikált írástudók hieroglifáival,
rovarok hosszú vonulása,
dzsudzsu-menet a zuhatag felé,
szakadék, egykori szénégető,
munkálkodtak itt, vagy megtisztultak elébb,
villogó éjszakák tisztasága,
megemelt liánok alatt tekergő utak,
faunok, driádok lábanyomán
a biztonságos gyarlóságtudat,
ásatás nélkül előguruló pénzdarab,
mely akár három nemzeté is lehetett,
de csak egy élte túl az antikvitást,
a szögesdróttá mumifikált, lezuhogó teleket,
és faunpaták kapkodnak a göröngyök után,
s a nimfák, mint lecsüngő levelek,
ha kell, ha nem kell, elfödik
a varjak elől az eget,
a világ mélyrepülésben ágál,
fordított optika
kényszeríti a halandót
az áldozattétel fókuszaiba,
utosó vacsorán ülünk mindannyian,
túlélők, újjászületők,
mint felhőkarcoló alatt az újhold,
az ezüstpénz ott görög a lábad előtt,
egy mozdulat, s lehetsz Pompejiben lávaszobor,
lehetsz álombéli bankigazgató,
rád fonják hawaii fűzérüket a lányok,
fölébredsz, mint szigetlakó,
füledbe menhirek zúgnak,
márkával fizetsz nekik,
dollárral, mindegy, a pénzintézetek
ezeket összetéveszthetik,
rajtad meg röhög a nép,
s az azúrkék szemüveget,
úgy gondolod, majd nyugdíjas korodban
az orrodra teszed,
addig csak csikorogjanak a fékek,
vonítsanak a rendőrkutyák,
vonítsd el magad te is, ha egy útburkoló munkás
a cipődre hág,
nézz be a kaszinóablakon,
a plakátokon plázs, napolaj, pálmafa rügye,
mereszd a szemed, míg felordít a fék
a szögesdrót alatt, mert nem tudod, te hülye,
hogy a kócsagnyakú szakadék eltéveszthetetlen,
úgy nézz bele, mint ki magasba néz,
föld hasadtán az ég hasadt meg,
s Az vezet, aki előidéz:
amit nem láttál, azt látod igazán,
és nincsen más dolgod itt,
mint növelni a láthatatlan
égigérő kotlátait.
 

1993. január 30.

 

 

 

Apu*

Emléke mézszínű falakban.
A falak hűlt helye a Napban.
Növekszik, nincs mért meghúzódnia.
A temető nem szerves kémia.
A levegő megüvegesedik.
A nyirok és a köd
nem vár novemberig.
Ablakok mögött fuldoklik, kinek
nem vált vérévé, hogy azokat a falakat
többé senki nem építi meg.
Csak a csontok közt lakozó tudja, hogy
nem az a tünemény, ami délibábként elforog,
ha kiégett torokból öklendezik a szív.
Az emlékezés nem vegetatív.
Az a katonaszínű hátizsák
az egyszerű asztallapban kitapintható.
Ha nincs a fában diófagörcs,
épp csak elszíneződés:
jól látható, hogy a termoszból
kiömlött a tea.
Pedig a termoszban kellett volna maradnia.
A melegnek az alsóneműben, a szónak benn,
az imakönyvben.
Semmi sem illanhat el.
Kilép, elindul, mindent magával cipel.
Legsúlyosabb a harmincnyolc év.
Mert körülhatárolható.
A tárgyak: csupa toll.
Az idő: konyhasó.
Tárgyak közt meghemperedhet
kecskebak, oroszlán.
A só azt őrzi meg mindenből,
mindenkiből,
amivé lefokozták.
Pária. Így van igazán közel.
Az ajtófélfán elbarnult a jel.
A rács a gyenge fűvön felviláglik,
az Élmunkás híd újra Ferdinánd híd,
rossz és rosszabb közt, mint erős gerenda,
átparázslik egy Memphis cigaretta,
a Felsőbb Énnek nincs több, ami fáj –
a falak hűlt helyén Dávid király.
 

1963–1993. február 8.

 

 

 

Ír fohász 1916-ból*

Ó, kelta Kőkirály, tekints le végre
villám sújtotta szirtjeid közül
e számüzött, e végzet verte népre,
mely a világot kapta börtönül.
Ha jókedvét, ha kincsét nem tetézed,
törd meg jobboddal ellenség szivét,
s ha mégis, mégis bünteted e népet,
legyen bűntelen, hiszen a Tiéd.
 

1993. február 10.

 

 

 

A 137. zsoltár*

Ültünk Babylon folyópartjain.
Sírtunk. Babylon tenger nélkül él.
Hárfánk a fűzfán. Másképp szól a kín.
Tőlünk verejték kell, nem szenvedély.
S nem érv, erünkből mért dőlt itt a vér.
Hát kihűlt jobbom legyen rá az ámen,
ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem.
Jelünk itt falba karmolja a nép.
Kik biztatják, sem tudják, mért teszik.
Királyi jel, sok más jelet tulélt.
Ne ródd fel, Uram, vétekül nekik!
Ne vágasd falhoz szép kisdedeik…!
És fájó orcám rángjon majd a számhoz,
ha elfeledlek egyszer, Arany János.
 

1992. október 3.

 

 

 

Izabella és Ferdinánd*

1492
Izabella és Ferdinánd
kéz a kézben a kert iránt,
valladolidi kert iránt
ment Izabella s Ferdinánd.
E frigyből lett Hispánia:
nem kell immár szétválnia,
részekre tagolódnia,
mint Kasztíl- s Aragónia.
Izabella és Ferdinánd –
e katolikus két királyt,
ez erős kezű két királyt
csodálja ó- és újvilág:
lantpengés, verses, prózai,
Granada gazdag grófjai,
Sevilla titkos jósai
és Columbus hajósai.
Izabella és Ferdinánd
nem ismeri a trónviszályt,
csak dicsőséget, trónt, uszályt,
spanyol népet, spanyol királyt.
Csak halat, hatalmat, hajót,
irályt és inkvizíciót,
várőrséget és vérbirót,
szabott eszmét, egyszeri szót.
Izabella és Ferdinánd
megszabja, kinek mennyi járt,
s megszabja majd, ki mennyit árt –
Izabella és Ferdinánd.
Ki kőcsipkét ver hidegen,
meggazdagszik a tizeden,
turbánt, kaftánt hord szivesen,
tekercset olvas: idegen!
Izabella és Ferdinánd,
a menet Allahot kiált,
a menet Adonájt kiált,
a két menet égre kiált.
És mennek Gibraltár felé,
Kisázsia, Bizánc felé,
Velencei kalmár felé,
Spinoza és Rembrandt felé.
Izabella és Ferdinánd!
Ismeritek a tű fokát?
Ez átjut és az nem jut át:
egy gémeskút útjába állt.
Ki Szentélyt szeretni tanult,
ki Toledóban leborult,
Goethe előtt gödörbe hullt,
annak szerelme az a kút.
Mert – Ferdinánd és Izabel –
az embernek egy haza kell.
ha tejet ád az anyamell,
nem kutatjuk, honnan a tej.
De merni kell az új hazát,
ha az a tej méregre vált –
ó, Izabella! Ferdinánd!
Csak meg ne bánd. Csak meg ne bánd.
 

1992. október 22.

 

 

 

Búcsú*

Menj Isten hírivel.
Többet nem mondhatok.
A földút néptelen,
csak Ő a hírhozód.
Jobb kézre feszület,
bal oldalt lúdcsapat.
Vár sziklamedrivel
the brook – der Bach – (patak).
A földút néptelen.
Választanod se kell.
Zizegnek a szegek.
Menj Isten hírivel.
 

1992. augusztus 22.

 

 

 

Charade*

 

1

Mint az erdőben: ágba botlok,
a fában rejtvény, rémület.
Kántálva árul rózsacsokrot
egy koldusnő. Kóbor tömeg
lángossütők közt elforog.
Ne légy könnyed, ha ver az Isten.
Súlyos fényként a templomot
átvérzi tested, „el, el innen”,
zengik a labirintusok.
Innen? Hová? Miért? Kivel?
Csak mert a tüske felsusog
holt nyelvek vad betűivel?!
Harang koldul, a nép süket.
Vér öblöz apszist, padlatot.
A kupoláig térni meg
föltámolygok és hallgatok.
 

2

Föltámolygok és hallgatok.
A kupoláig térni meg.
Vér öblöz apszist, padlatot.
Harang koldul, a nép süket.
Holt nyelvek vad betűivel
csak mert a tüske felsusog –
innen? hová? miért? kivel?
Zengik a labirintusok,
átvérzi tested, „el, el innen”
súlyos fényként a templomot.
Ne légy könnyed, ha ver az Isten.
Lángossütők közt elforog
egy koldusnő. Kóbor tömeg
kántálva árul rózsacsokrot.
A fában rejtvény, rémület.
Mint az erdőben: ágba botlok.
 

3

A fában rejtvény, rémület
átvérzi tested, „el, el innen”
holt nyelvek vad betűivel
a kupoláig térni meg –
ne légy könnyed, ha ver az Isten.
 

1993. május 16.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]