Daemon est Deus Inversus

A kupola alá, egy oszlopmélybe egykoron őt is befalazták. Ott vár, ahogy belépsz. Áhitatodra elhúzza a száját. Olyankor megreccsen az oszlop, tompa- szögbe áll egy gerenda, s az orgonán félrefogja az akkordot a kántor. Odébblépkedsz az árnyéktalan sugarakból, erővel a színes üvegen átszűrt fénybe fordulsz, ragadjon ki látvány, mondat. Látvány: ablak sarkához tapadt angyalok. Mondat: „Várj csak kislányom, fölrázom a paplanod.” És mondat, most már folytatás: „Tudom, hogy nem vagy a világban, de miért nem vagy a másik szobában?” És látvány, lélek készül a tavon, a fák a napból a holdba érnek, vízre vetül a végtelen, ne higgy az ág hegyének – és mondat, mondat, végre egyszer azt hallod megint: „jól van”, s kívül marad zabla, rekesz, ahová való, az istállóban, és idebenn nem fékez senki, s a szabadság tudása úgy tódul be a kupola alá, akár sirály a szárnycsapásba, látvány és mondat: két tenyér a falakon át is imádságba emel, tollpihe száll…! S egy reccsenés. Hegyesszög. Elforog a templom. Irgalmazz, Istenem. Immáron végképp egyensúlyozni kell. 1992. január