Elkésett levél Thinsz Gézának
| Kocsmában ülsz vagy kávéházban, Géza? |
| A mezei hadak, amelyek szinte hetenkint |
| üzennek oda, ahol Te is vagy; arra a |
| mondhatatlan térre ezt vetítik: kocsmát |
| vagy kávéházat, amúgy vagylagosan, mintegy |
| kettévágva az örökkévalóságot is. Nem látlak |
| innét, szemüveged talán a kávéházban |
| hagytad, míg Te a kocsmában ülsz, iszol, |
| napozol, nézed a fiatal lányokat, írsz, írsz, |
| grafomán aki vagy, és körüljárod a Körteret, |
| az örökre államosított Thinsz-cukrászdát, |
| és körülhabzsolod egyszer-kitalált kedves |
| szavaidat, a svédmagyart, a Székesszófővárost, |
| és körülvérzed a sérelmeidet. Itt, most, nekem |
| fájsz, Géza. Fáj a fél üveg whisky, fáj az a |
| Kosztolányitól örökölt negyven cigaretta, |
| fáj, hogy „Mi a fenének iszol!” és hogy |
| „Nem kell mindenről verset írni, vezess |
| naplót, ha mindenáron muszáj beszélned” – |
| az ítéletem biztonsága vág, mint a kötél, |
| mint a kocsmaajtóra akasztott kötél, Géza, |
| mint a kávéházi fogasra hurkolt kötél, |
| édes Géza, a kezemet vágják a kötelek, |
| segíteni próbálunk, mégis hurkot vetünk |
| egymásnak, „Mi a fenének” kezdetű |
| mondataink az égvilágon semmiről |
| nem adnak számot, szándékainkról sem, |
| hiszen jóindulattal sem vehetjük el soha |
| egymástól a megoldásnak látszó pillanatokat, |
| poharat, verset, emigrációt, visszatérést, |
| mozdulatlan egyhelybenmaradást, fölösleges |
| beszédet – semmi sem fölösleges. Odafönn |
| az a kocsmakávéház a mondatfűzést |
| fuvolaszólammá avatja, Bellman és Csokonai |
| közt elfelejted végre, hogy „a kapcsolatok |
| tisztázatlanok”, és az országhatáron, ha van, |
| mert miért épp ott ne volna, nem kérdik meg |
| Tőled többé, hogy tudsz-e magyarul. |
|
|