Szerepcsere^*

A hosszú, tekervényes út. Látod-e, útitársam. Elmaradt a szülőfalunk, idegen fákon kanyarog a szél, hanyattfekszünk, s éjente lassan, kitartón ránkhullik a maradék levél. Érzed-e, útitársam. Elvonz a hold, és megszögel a nap. Megkerüljük a városokat, fáraszt-e, útitársam. Nem füttyentünk minek. Tovább, gyalog. Egy város szélén vad kenyérszagok, erre laknak a pékek, itt volt a magtár. Leégett. Kormát a kemencének tapintod-e, útitársam. Nem téved el, aki tévelyeg. Nem téved el, aki tudja, téved. Félsz-e, útitársam. Nincs kitartóbb nálunk, csak a féreg, övé a végső érintés, akár megütnek, akár megszeretnek, és szól az a kínzó ének, hallod-e, útitársam. „Itthon vagytok.” Kékre fagy a szájam. S a novemberi éjszakában se hullócsillag, se fűmag, se zsályaillat, csak az elemek odvában a gabona ígérete. Ízleled-e, útitársam. Csak a föld, a föld irtóztató vonzereje, legyőzöd-e, hát legyőzöd-e végre, útitársam! Vízen járni, tűzben, léghajón semmivel sem képtelenebb. Rugaszkodj el. Megtart az emlék. Ég veled. 1963–1990