Elégia egy tükörképhez

Szép vagy, mondta a tükör, izmos, mint a nyújtózó leopárd, ihletett, mint a forgó kastély, esténként tragikusan bohém és fontos. Ha pedig mindezt visszavonják, mindig lesz narancsültetvény, hol kosárral hajladozhatsz, lobogásod fejkendőbe fogva csillaggyúlásig. Nem így van. A tükörkép apránként lebomlik, rákos sejt, párállva, olvadékonyan. A feketéllő foncsor helyén semmi, semmi. „Látom, hogy meglebbenti…” Halott könyvek felelnek. Egy ideig. Aztán a vers is elhagy. Hozzászoksz erősen, hogy nem vagy, nincs út a falon át, és tátong, mint apád lábán a golyó ütötte seb, mikor megjárta a Délvidéket s nem kapott vitézségi érmet, maga a történet. Az, hogy betelt a mérték. Ólomnehéz. Egyhelyben látva sincs ragyogása. Nincs. És már csak lehetőségként jelenik meg egy fényfolt, az árnyék feltétele. Képtelenhez a kép, az is emlékre épül, nénéd megszegi a parancsolatot, marharépát lop a szövetkezet földjén, éjjel, a három gyerek sír, az apjuk börtönben. Ok nincs. Képhez a képtelen. És folyvást visszacsatolódik az, hogy veletek lehet. Hogy mindig lehet. Hogy újra lehet. Újra meg újra lehet. Lehet. Lehet. Lehet, te őrült, még mindig nem hiszed? Az a szép leopárd, Isten báránya, tükörrel telis-teli kastély, verstéka, éjszakában izzó, láncban láncszem, családnak gyöngye, ritkaság, ember, aki nevet kapott az anyakönyvben, kevesebb, mint a sivatagi porszem, mert az szúrni tud. S ami szúr, az fontos. Az jelenlét. Egyedül az a jelenlét, unokabátyád tudta, amikor háza leégett, apját, anyját, nővérét, öccsét, kishúgát lelőtték, állj bosszút, javallották neki, állj bosszút értük, többszörösen, zeneszóval, ahogy forognak a tükrök, mészárold le a fél várost, a város a tiéd, elédbe hullik, s ő egy szál Kant-idézettel csillag-ívben elnyúlt egy narancsligetig, nem gondolt többé a városra, se énrám, az egyetlen élő tanúra, a gyilkosokkal együtt engem is elfelejtett. Por sincs a házból. Igazság többé nem létezik. Egyedül Isten tenyerében. Ott. Testét, mely csillag-ívben hajlott alá a narancságról, helyettem fogta fel a szél. És helyetted. És helyettünk. Jelen vagyunk, mert porból lettünk. Mert lábunk alatt bandukol az áldott sivatagi por. S én jelen vagyok. Nélküled. És nincs többé narancsliget. 1990. július