Karthágó romjain

Elégia egy tükörképhez

Szép vagy, mondta a tükör,

izmos, mint a nyújtózó leopárd,

ihletett, mint a forgó kastély,

esténként tragikusan bohém

és fontos.

Ha pedig mindezt visszavonják,

mindig lesz narancsültetvény,

hol kosárral hajladozhatsz,

lobogásod fejkendőbe fogva

csillaggyúlásig.

Nem így van. A tükörkép

apránként lebomlik, rákos sejt,

párállva, olvadékonyan.

A feketéllő foncsor helyén

semmi, semmi.

„Látom, hogy meglebbenti…”

Halott könyvek felelnek.

Egy ideig. Aztán a vers is elhagy.

Hozzászoksz erősen, hogy nem vagy,

nincs út a falon át,

és tátong, mint apád lábán

a golyó ütötte seb,

mikor megjárta a Délvidéket

s nem kapott vitézségi érmet,

maga a történet.

Az, hogy betelt a mérték.

Ólomnehéz. Egyhelyben látva

sincs ragyogása. Nincs. És már

csak lehetőségként jelenik meg

egy fényfolt,

az árnyék feltétele.

Képtelenhez a kép, az is

emlékre épül, nénéd megszegi

a parancsolatot, marharépát

lop

a szövetkezet földjén, éjjel,

a három gyerek sír, az apjuk

börtönben. Ok nincs. Képhez

a képtelen. És folyvást

visszacsatolódik

az, hogy veletek lehet.

Hogy mindig lehet. Hogy újra

lehet. Újra meg újra lehet.

Lehet. Lehet. Lehet, te őrült,

még mindig nem hiszed?

Az a szép leopárd, Isten báránya,

tükörrel telis-teli kastély,

verstéka, éjszakában izzó,

láncban láncszem, családnak

gyöngye, ritkaság, ember,

aki nevet kapott az anyakönyvben,

kevesebb, mint a sivatagi porszem,

mert az szúrni tud. S ami szúr,

az fontos. Az jelenlét. Egyedül

az a jelenlét,

unokabátyád tudta, amikor

háza leégett, apját, anyját,

nővérét, öccsét, kishúgát

lelőtték, állj bosszút,

javallották neki,

állj bosszút értük, többszörösen,

zeneszóval, ahogy forognak

a tükrök, mészárold le

a fél várost, a város a tiéd,

elédbe hullik,

s ő egy szál Kant-idézettel

csillag-ívben elnyúlt

egy narancsligetig, nem gondolt

többé a városra, se énrám,

az egyetlen élő tanúra,

a gyilkosokkal együtt

engem is elfelejtett. Por sincs

a házból. Igazság többé

nem létezik. Egyedül Isten

tenyerében. Ott.

Testét, mely csillag-ívben

hajlott alá a narancságról,

helyettem fogta fel a szél.

És helyetted. És helyettünk.

Jelen vagyunk,

mert porból lettünk. Mert

lábunk alatt bandukol

az áldott sivatagi por.

S én jelen vagyok. Nélküled.

És nincs többé narancsliget.

1990. július

Challoner tizedes Karthágó romjain^*

A régi fény sehol. És sehol a régi

árnyék. A gőg mellől a nyomorultság

tudása is elveszett. A nagyhatalmi

fölény sertésóljából a bűz, a

mirigyváladékoké. Kőoszlopok, leprás

orrú szoborfejek, mélyvízi deszkák,

sziklacsonkok holdfényt járatnak

a felszínen; napfény nem ér a koldusok

egymásba süppedt sejtjeihez, történetéhez

– sejtjeik földgiliszta-sejtek, történetük

rovarok története, hol osztályharcnak hívják,

hol így: „a nép türelme elfogyott”, hol így:

„tört-zúzott a söpredék” –, a törmelék, éjjel,

a csillagáradatban, Sándor, Pompeius,

Caesar, Antonius nevét cirpeli szét,

nagy férfiak, víttak, szerettek, haltak,

míg a többi csődült, párzott, szertemállott.

Onnét nézve, mit látnak most?

Rezesbandát, mely csattog, hogy a Császár

isten? Hogy Rule, Britannia? Hogy Über

alles? Hogy Ja drugoj takoj sztranü

nye znáju? Ami változik, visszaváltozik,

és változik, ami visszaváltozott; egy perc

megállás a tüzes keréken, a névvel jelölt

harc, szerelem, halál magasában

nem tud annyit, nem tart magában

annyit, mint a Tan, lett légyen tanítványnak,

fióknak, nyirkos földkupacnak írva,

s írója kőnek, rovarnak, üvegfalnak

tekintve – Karthágótól Athénig füstölög

az avar, önnön szerelmétől felgyúl,

az aquaeductus újra ép, víz zuhog

a sivatagba, mindenestül elnyeli

hatalmas, igaztalan mérlegét a levegőég.

1990. augusztus

A tökéletesség óhajtása^*

Azt hiszem, most vagy önmagad.

A sűrű, tiszta képlet.

Kérdőjelként mind lejjebb hanyatló

alakzat helyett a megvalósult állítás.

Hegyvonulatok magasában az egyetlen,

a határozott vonal, akkor törik meg,

ha jónak látja. Fák koronájában

a messziről érzékelhető, a végleges

tömörség, a tél fosztó kezét

nem ismeri. Schubert-zene, édességig

feszített tragédia. Szüntelen valóság,

megközelíthetetlen, emberkéz

sem fog, számítógép sem bont fel:

madár nyilallását, felhő alakváltozását

patakban nézheti romantika,

pipacsok közt, bódultan, meztelenül

alájuk heverhet századvég,

szegletes körben megképezheti őket

átvilágítás, műholdas közvetítés,

szaporodó, beszédrongáló szakkifejezések,

bármi! Áthatolhatatlan maradsz,

függetlenebb felhőnél, madárnál,

mert cél és vágy nélkül létezel,

mint a test körüli, egyenletes

levegőréteg, önmaga oka és okozata,

önmagad.

Ne félj, nem sírok.

ebben a tökélyben ott van a közelség.

Valahol, egyszer, szétlazul a pánt.

Megadatik, hogy lássalak.

Megérinthetsz majd egy másodpercre.

És egy kis ujjod körme vak.

Hédervár, 1990. szeptember 9.

Nagyítás

Kárpáti Kamilnak

Amikor a lámpát véletlenül

az arcába

amikor a lámpa kicsúszott a kezemből

és a fény csíkja az arcára

amikor a fény ürege

az arcát az arcát Istenem!

az arcát

és a két keze abban a percben

védekezőn az arca elé

keresztben az ősi mozdulattal

az arca elé ahogy a gyermek

a fölébe toronyló akaratnak

NE BÁNTS NEM VAGYOK ROSSZ

és nincsenek érvek mert már

lecsaptak rá lecsapott a fény

a fény csapott le a percet

nem lehet jóvátenni

helyén örvénylő kép marad

az emlékezés mélyáramában

örvényképek uralma alatt

másképpen mondva

örvényképek diktatúrája alatt

rakódik fel az életünk

és hiába a kívülről ránk lazított

szabadság

ha benn elvész a tartás

a lámpát a helyén tartani

az arcot magasba tartani

a percet a kezünkben tartani

mint felnyíló tulipánt

NEM BÁNTLAK NEM VAGYOK ROSSZ

1990. október 4.

Leltár

if one kept cool and did not panic

Peter Nazareth

A szigetet körülharapta

a mérges ár. A hullám keresztülcsapott

a hajó percről percre lejjebb merülő

bordáin, aztán visszafodrozódott:

gyerekrajz az iskolafüzetben.

Ártatlan naplemente. A hold szarvacskái

elakadtak az ismeretlen bozótban,

egyetlen villanás az utolsó fémabroncson,

nincs többé fenn, nincs többé lenn,

elveszett az irány. A szigeten a forróság

az iszákba sűrűsödik, amelyet valahogyan

magával vont a partra. Sütnek benne a tárgyak.

Komiszkenyér, igazolvány, iránytű, szappan,

fogkefe, w.c. papír, helyesírási szótár,

nagyapa pecsétgyűrűje (ónix), napló, aszpirin,

fakéreg a platánról, mely alatt a vizsgáira

készült, másolat Rembrandt Éjjeli őrjáratáról,

Amszterdamban vette, a múzeumban,

s egy palackban ivóvíz.

Hajnalban megjönnek az alligátorok.

Mindennap egy méterrel közelebb.

A földhányás mögött – valaha ember élt itt –

korhadt fatörzs, görcsösen szétvillámló ágak.

Felkúszik középütt, az ág recseg.

Nem bírja meg a súlyt. Akkor hát

a sorrendet kell csak eldönteni.

Először kidobja az igazolványt, hiszen

mindegy. Aztán az aszpirint, gyógyulni

másképp kell ezentúl. Az iránytűre

nincs szükség, itt van a hátgerince. A

fakéreg, amelybe együtt karcolták be

a nevüket, felidézhető,

a helyesírási szabályok is, a tisztaság is,

Ó, Istenem, a családi ékszerek helye

örökre megmarad, a holland mester

áldott fényű éjszakája úgyis a szigetre

záporoz, kenyér, víz, minden elfogy,

szélroham veri a napló elázott lapjait

a fához, ujjai betűt markolnak

ág helyett, és lenn a fogak csattogása.

Chicago felett, viharban, 1990. november 5.

Hajnali áhítat^*

Dícsértessék, ki terhet ad,

és ki könnyít a terhen,

s ki tudja, nincsen más kudarc,

csak a befejezetlen,

dícsértessék, ki szóra bír,

mert lábánál a zsámoly,

ha ráhajtod a homlokod,

mindig mérj, sose számolj,

dícsértessék, ki jellel olt

– veszélynek higgy, ne tapsnak –,

ahogy a fényérzékelést

megadta a kakasnak,

temesse hajnal késhegyét

toronyzúgás a csendben:

dícsértessék, ki nem teremtett

rabszolgának engem.

1990. november 17.

Szerepcsere^*

A hosszú, tekervényes út.

Látod-e, útitársam.

Elmaradt a szülőfalunk,

idegen fákon kanyarog a szél,

hanyattfekszünk,

s éjente lassan, kitartón

ránkhullik a maradék levél.

Érzed-e, útitársam.

Elvonz a hold, és megszögel a nap.

Megkerüljük a városokat,

fáraszt-e, útitársam.

Nem füttyentünk minek. Tovább, gyalog.

Egy város szélén vad kenyérszagok,

erre laknak a pékek,

itt volt a magtár. Leégett.

Kormát a kemencének

tapintod-e, útitársam.

Nem téved el, aki tévelyeg.

Nem téved el, aki tudja, téved.

Félsz-e, útitársam.

Nincs kitartóbb nálunk, csak a féreg,

övé a végső érintés, akár megütnek,

akár megszeretnek, és szól az a kínzó ének,

hallod-e, útitársam.

„Itthon vagytok.” Kékre fagy a szájam.

S a novemberi éjszakában

se hullócsillag, se fűmag, se zsályaillat,

csak az elemek odvában

a gabona ígérete.

Ízleled-e, útitársam.

Csak a föld, a föld irtóztató vonzereje,

legyőzöd-e,

hát legyőzöd-e végre, útitársam!

Vízen járni, tűzben, léghajón

semmivel sem képtelenebb.

Rugaszkodj el. Megtart az emlék.

Ég veled.

1963–1990

Ius primae noctis

Félelmes nap az esküvő. Végig-

szorongják. A szolgáló, a szolga,

az úr, a feleség, a pap.

A „holtomiglan” csak korty az

éjszakából, az éjfél utáni

zavaros sűrűből. A szerep,

földíszítve, mint az oltár,

vár, mozdulatlanul. Muszáj.

És másnap fél birka, „nász”-

ajándék. Mintha. És újabb

szerepéhség. Új szolgáló, új szolga.

Újabb kudarc. Fél birka. Mintha.

És évtizedeken, évszázadokon át.

Genetikai kaland. Mintha maguk

választanák. Mintha választanánk.

Mintha nyújtanánk. S megosztanánk.

Aggódva nevelnénk egymás kölykeit.

Mintha elolvasnánk egymás könyveit.

Halálig spanyolfal. A táblák között

rés. Örökös hasadóanyag. A peremen

se hős, se áldozat. Részecskék mind.

Mítoszuk időbeli ráértődés. A mélyben

faggyúszag. A szolgáló, a szolga,

az úr, a feleség, a pap.

A birka. Mintha. Mintha.

Ládányi kollektív emlékezet.

És csepegnek a koporsószegek.

1991. január

A jobbik részhez^*

A bokrokon levél ül, hó ül,

nem világhír. A bátorság,

az igazi, utólag sem fizet.

Reményevesztett a valódi tett.

A lovag elmenekül, jeltelen.

S ha ittmarad, ha megmarad,

lélegzik, mint a sokaság.

Nem nyújt be számlát.

Nem teszi szóvá. Nem itél.

Csak következtet, csöndesen.

Segít, ha kell, annak, ki

anyanyelvén segítségért kiáltoz,

vagy siketnémán, jelbeszéddel él.

És tudja, hogy az idegen nyelv

gyönyörű, és jelbeszéd, s hogy

aki rászorul, vagy rászorítják,

szép ember, hangos, siketnéma.

Világhír nem ül a bokrokon.

Levéltől, hótól elválni sebző

mutatvány. De sebzőbb, ha

az ággal végigvágnak emberarcon

és szavát szegik. Ne mondd, hogy

az arcnak nincs szava. Arcok

sugárzásában élünk. A jobbik rész

a halál felé menet mind erősebb

szókat bocsát ki hangtalan. És

arc nélkül joga csak egynek van

taszítva mágnesezni minket,

s míg habozunk a kocsmaküszöbön,

enigmatikus kézfogás nélkül is

így szólni: „Légy bátor és erős.”

1991. január 20.

Töredék

Nem gumicserje a múltad, öcsém, minek is feszegetnéd,

hogy kineveld az imázst – él tanu, más, ami volt.

Nincs joga itt csak a szélnek a múltakat átigazítni:

por, hamu lett a család, mit letagadsz, te vitéz.

1991. február – 1992. november

Maria Ouspenskaya

„A kezdet és a vég közt sok minden

történhetik”, vagyishogy szó szerint:

„van egérút az ajak és az oltár

között” – Maria Ouspenskaya mosolyog

Irene Dunne-ra, míg Charles Boyer odakintről

közeledik az illatos kerten át –, „és annyi

minden megeshet egy hajón.” Az ajak

és az oltár között. Az ajak ő, Irene

Dunne; az oltár egy másik asszony.

Között: betwixt, szép régi szóval.

A mondat idézetszagú. Utánanézek:

„sok minden történik a csésze s az

ajak között”, ezt Robert Burton írta,

a tizenhatodik-tizenhetedik század fordulóján,

A melankólia anatómiája című

munkájában, amelyet a költő, John Keats

londoni vitrinében láttam, kedves

olvasmánya volt, hiszen hogy mi a

melankólia anatómiája, tudni akarta

jóelőre, s azt is talán, hogy mint lehet előle

elmenekülni, egy keskeny résen, a csésze

s az ajak között; de azt sem Keats, sem

Maria Ouspenskaya nem tudta, hogy

a mondatot Robert Burton Homérosból

bányászta ki, hogy a trójai háború

vak ismerője is csak efféle milliméteres

egérutat merészelt fölmutatni, míg lángban

állt a Város, Helena ajka és a csésze közt

a rés egy másodpercre szűkült, mint

Akhilles sebe, mint az Odysseus hajója fölött

összetorlódó idő, mint az egyetlen mondatban

vércseként lecsapó, ötvenhét évre mért,

sűrű hontalanság. „Sok minden

történhetik.” Maria Ouspenskaya épp

franciául beszél, Charles Boyer

angolul, Irene Dunne egy kápolnában

térdepel, és a hajó dudál: indul

New York felé. Jertek, itt mindenki

hontalan, éneklik a szirének. Jertek,

azon az összeszűkült másodpercen át,

az ajak és a csésze közt, amíg lehet.

Hol a pecsétviasz? Hol a vastag kötél?

A legénység eldugta valahová. Hátgerincem

az árboc, megkötöm magam, megkötöm

magam – „annyi minden megeshet

egy hajón” – ami sűrűsödik, bennem

sűrűsödik, és semmiféle anatómia

nem vonhatja ki belőlem

az anyanyelvem.

1991. május

Nem

Én nem gyűlöllek, alacsony tömeg,

csak rühellek, lenn poroszkáló szellem.

S nem nézem, meccs és dalverseny helyett,

X hogy gyalázza Z-t a parlamentben.

A tulajdon sem érint: elveszett.

Nem válhat konccá, ami egykor juss volt.

A suksük-közrend mázasan se szebb;

opus postumum helyett postumus-t mond.

Maradok épen, józan-lázasan.

A centrum gyönge, kizúdul a másság.

A tét jelzőtlen és anyagtalan.

A Szellemen nem fog sikersivárság.

Magad joga, hogy szennybe tékozold.

De nem szomjazik az, ki szomjat olt.

Új-Tátrafüred, 1991. június

Terézvárosi forgatás^*

Azok a mély kapualjak.

Mennyi virág fér el a mélyedésben, mondod.

Mennyi sikoly, válaszolom.

Verődik a segélykiáltás faltól falig.

Körül hallgat a város.

A kőkereszt tövében senki sem suhan el,

fodrozó köpenyét magára húzva.

Hamar sötétedik.

Szalmásodó csokor zörren a kőtalapzaton.

A harang itt másért, másért kondul.

A kivégzés véget ért.

1991. augusztus 27.

A pólóing

Popov feltalálta a rádiót!

Hétfőn délután háromnegyed ötkor

találta fel. Kedden délelőtt

fél tizenegykor a rádiót egy nyugati

államban is feltalálták. A Nemzet-

közi Találmányi Hivatal természetesen

ezt az utóbbit fogadta el, hiszen

az előbbiről mégcsak nem is értesült.

Popov találmányát csengettyűs trojka

táncoló-nyerítő ménjei vitték ficánkoló

örömmel az udvar felé – Moszkvába!

Moszkvába! –, a kocsis sóhajtozott

a bakon, útközben valahol

elakadtak, az iratokra később ráült

egy cvikkeres úr, függöny fel, balettzene

lendül, taps, taps, háromszor cuppanó

csókok, és mindent, mindent belep

a keleti lassúsággal szállingózó hó.

Nyugaton eközben diadalmasan

zizegnek a drótok! Hírek a frontról,

induló, hová lettek a katonák! Néhány

évtized, már drót sincs, villogó hang

vágtázik ösztönre adagolt képpel, fel-

hasított szövegrészek, csíkra feslető

hajnyírás, idegen műszavak álságos

paravánja mögött tornyosul fölfelé,

kifelé a Fejlődés! Slaysatanic! Eközben

ideát lefelé, befelé dőlnek a tornyok,

a behavazott papírtornyok – tovább,

tovább –, mélyen a hó alá, ahol póló-

ingeket gyárt a Sátán, hogy mégse

mezítelen felsőtesttel kapaszkodjanak

hívei a paravánig. Slaysatanic. Ezen a

ponton a két kultúra összeér. A tornyok

felezővonalán – amelyet életfaágnak,

kereszt vízszintes lécének hittünk – zavarodottan

kering, vagy inkább tekereg valami:

az első sugallat, hogy tudd meg,

fedezd fel, találd ki, s A TIÉD!

Ma már tudjuk, hogy mindhiába.

Odaát hallgatnak rá, megszerzik,

túlbirtokolják. Itt meg a szállingózó

hóban cuppogás, taps, balett, függöny

le, cvikkeres, másik cvikkeres, útközben

mindig elakad, sóhajtozik, lova büszkén

nyerít, és találmányáról akkor szerez

tudomást a haszonélvező világ, amikor

az a szimfóniát zengető drót már régen

lekerült a táborok szélére, két kultúra

találkozási pontján, slaysatanic, lefelé

meghosszabbított függőleges vonallal,

és adatnak, a lexikonba: „Popov

feltalálta a rádiót.” Ezért volt az egész.

1991. szeptember

Messzi ország

Békés Pálnak és Csordás Gábornak

Futni, mint a szarvas, magasba rogyva –

elfutni. Nem megoldás, de időnyerés.

Aki időt nyer, nem nyer életet,

csak levegőt. Friss levegőt, gáttalan

érhálózatot. A szabadság olyannak

láttatja a múltat, mint a koronaékszer.

fenségesnek, szennyeződés alatt is

párás-csillogónak, egyszerinek.

Messzi ország, mennyország.

Ott fenyvesillatú a lég, akkor is, ha

már nincsenek fenyvesek. Csak szálloda-

névben. (Hotel Fenyves.) És a fenyők

közt a szarvasokat rég lelődözték,

és elkeresztelték. (Vadállomány.)

S a folyókból, a tavakból a halakat

(halállomány) felszínre puffasztották,

s az olajszagú vízpartokon nagy fegyvertény

a fűnyírás. Párás-csillogó ékszerország,

kőország, Európa kavicsméretű országa,

polgáraidat szarvasként magasba rogyasztod,

magaddal ütöd, kővel eteted. Homályos szemmel

visszasíró fiaidat pattogva, szaggatott

lélegzettel üdvözlöd, átöleled, mielőtt

egyszer megint fölfricskázod őket,

és porodba tapadó balekjaidat elseprűzöd,

mint megbarnult fenyőtűmaradékot.

Jaj, kőország, kobaltország, mit teszel

fiaiddal, mit teszel lányaiddal.

Csilloghatsz, elkékült kicsi ország,

fényed átoperálhatatlan, mint a könny,

a tenger, a tehetség: omlania kell,

másképp hiábavaló. Mozdulatlan kis ország,

sértettségbe kékült vad felségterület –

fölrogyni innét éppoly vigasztalan,

mint leszállni a porba.

Telepesnek volna jó lenni, még egyszer.

Honosnak. Őshonosnak. Olyannak, ki

természetes-vak mozdulattal jár

a fölperzselt, de perzseletlen múltú

hegyeken, hasadékon, sík vidéken.

Hármasfolyón Keletre, tavon Nyugatra néz,

ha lomha gályán indul el, ha hontalan

japáni holdra gondol, ha Bolzanótól Nápolyig,

New Yorkig fut, ha nem tud mást, csak

futni, mint a szarvas, magasba rogyva,

magába rogyva, porba rogyva,

felöklendve és átkozódva,

Kobaltország! Kőboltozat.

1991. szeptember

Elkésett levél Thinsz Gézának

Kocsmában ülsz vagy kávéházban, Géza?

A mezei hadak, amelyek szinte hetenkint

üzennek oda, ahol Te is vagy; arra a

mondhatatlan térre ezt vetítik: kocsmát

vagy kávéházat, amúgy vagylagosan, mintegy

kettévágva az örökkévalóságot is. Nem látlak

innét, szemüveged talán a kávéházban

hagytad, míg Te a kocsmában ülsz, iszol,

napozol, nézed a fiatal lányokat, írsz, írsz,

grafomán aki vagy, és körüljárod a Körteret,

az örökre államosított Thinsz-cukrászdát,

és körülhabzsolod egyszer-kitalált kedves

szavaidat, a svédmagyart, a Székesszófővárost,

és körülvérzed a sérelmeidet. Itt, most, nekem

fájsz, Géza. Fáj a fél üveg whisky, fáj az a

Kosztolányitól örökölt negyven cigaretta,

fáj, hogy „Mi a fenének iszol!” és hogy

„Nem kell mindenről verset írni, vezess

naplót, ha mindenáron muszáj beszélned” –

az ítéletem biztonsága vág, mint a kötél,

mint a kocsmaajtóra akasztott kötél, Géza,

mint a kávéházi fogasra hurkolt kötél,

édes Géza, a kezemet vágják a kötelek,

segíteni próbálunk, mégis hurkot vetünk

egymásnak, „Mi a fenének” kezdetű

mondataink az égvilágon semmiről

nem adnak számot, szándékainkról sem,

hiszen jóindulattal sem vehetjük el soha

egymástól a megoldásnak látszó pillanatokat,

poharat, verset, emigrációt, visszatérést,

mozdulatlan egyhelybenmaradást, fölösleges

beszédet – semmi sem fölösleges. Odafönn

az a kocsmakávéház a mondatfűzést

fuvolaszólammá avatja, Bellman és Csokonai

közt elfelejted végre, hogy „a kapcsolatok

tisztázatlanok”, és az országhatáron, ha van,

mert miért épp ott ne volna, nem kérdik meg

Tőled többé, hogy tudsz-e magyarul.

1991. november

Daemon est Deus Inversus

A kupola alá, egy oszlopmélybe

egykoron őt is befalazták.

Ott vár, ahogy belépsz. Áhitatodra

elhúzza a száját. Olyankor

megreccsen az oszlop, tompa-

szögbe áll egy gerenda, s az orgonán

félrefogja az akkordot a kántor.

Odébblépkedsz az árnyéktalan sugarakból,

erővel a színes üvegen átszűrt fénybe

fordulsz, ragadjon ki látvány, mondat.

Látvány: ablak sarkához tapadt angyalok.

Mondat: „Várj csak kislányom, fölrázom

a paplanod.” És mondat, most már folytatás:

„Tudom, hogy nem vagy a világban,

de miért nem vagy a másik szobában?”

És látvány, lélek készül a tavon,

a fák a napból a holdba érnek,

vízre vetül a végtelen,

ne higgy az ág hegyének –

és mondat, mondat, végre egyszer

azt hallod megint: „jól van”,

s kívül marad zabla, rekesz,

ahová való, az istállóban,

és idebenn nem fékez senki,

s a szabadság tudása

úgy tódul be a kupola alá, akár

sirály a szárnycsapásba,

látvány és mondat: két tenyér

a falakon át is imádságba emel,

tollpihe száll…! S egy reccsenés.

Hegyesszög. Elforog a templom.

Irgalmazz, Istenem. Immáron

végképp egyensúlyozni kell.

1992. január

Egy íróra

József Attila nyomán

Téged szeretnek, mert nem értenek,

fröccsent bogyóként gyűröd a világot,

fönn csillagot nem látsz, lenn férgeket,

köztes ködökből gyúrva biztonságod.

A múltad kaktuszcsönddel átfödöd,

benn régi magvak (rend, értelem, törvény).

Most bocfát ültetsz, melyre rákötöd

a szemelgetett idézetek könyvét.

Már óvakodsz a póztól (Messiás),

„közéletitől” és „közérthetőtől”.

Hinnéd, ki sérült, mind amnéziás,

és lehet lopni, különösen nőtől.

Hát mérj be távot, merszet, hőst, s ügyelj,

te is fönn légy az örök névsoron.

A végső síkon névre vár a jel.

Isten testetlen. Én nem osztozom.

1992. június

Casanegra

Fekete téglacsonkok közt, az égi mélyedésben

repülő vágódik rézsút a város béna

végtagjaihoz. Görcsös ujjperceiket féreg-

rándulással összehúzzák a bástyák. Még a

kertek sem ocsúdtak föl a reggelre, bírni

vagy lepattintani a gyomok ostorcsapását,

mely gyors, „mint a fény”, és oly gyors, „mint

az árnyék”. Tízig

számol a városi főhatóság, lássák:

türelmes, azután lövet. A menekülő eldől,

nincs többé hamis igazolvány, a bazárban

édes török kávéhoz nemibajt kínálnak – merről

kel a veszély, nem tudni immár, munkátlan

megfigyelők közt, a mulatóban hiába mutatsz

fémbe rótt jeleket, a kód naponta változik,

suttogásokat fölissza a dühöngő, csupasz

dobzene, melyben emléke sincs a sivatagnak. Itt

az őserdő kúszik, süpped, nyáladzik, nyeli az

ózont,

fiatalkori bűvölet, kézfogás, főtartás, lovagi

szándék

az aljnövényzet aljára kerül, sógor hív sógort

a fa tövébe, kapcsolódjon, üssön: el ne málljék

a romlott abroncs, a várost összetartó, az

egyetlen.

Valahonnét zongoraszó, időtlen fogódzó,

egy pillanat, szemvillanás, kódolhatatlan –

ki fertőződik, kit visznek el, majd eldől,

az utolsó

gép startol, döntés fogamzik, ködben és

kalapban,

s az ajkak nem érik el egymást, ismét

megszállók lőnek

tekergő kábelek mentén, a telefon süket,

s földkupacok, tornyok mélye fölött, mint

repülő szőnyeg,

már utasok nélkül cselleng a toprongy becsület.

1992. május

1992

Négy égtáj kráterében állni

Maimuni Kálvin Luther Mohamed

csillagtüzet rekeszbe zárni

halott fenyőt keresztbe vágni

a dóm sikoltoz Szent Pál hova lett

s vajon még hányan nézik a tüzet

mely mint a vérzés nem akar elállni

világnak indult ideák felett