| A nyár a halál lángolása. |
| Befelé lépni ekkor: máglyára lépni. |
| A körben ide-oda dől a tombolás, |
| akár a búza, s a szerszámok |
| helyén jelvény, trikó – kölcsönvett |
| vélemények. Idebenn szikra suhog. |
| Gramofon tűje perceg. Te lépsz át |
| a szobámon. Kinn szél bolygatja |
| a fák hajhullámát, vállpántját, |
| szoknyaszegélyét: valamelyik |
| francia négyes-emlékedből |
| hajlik elő. A tiéd. Sosem kérted |
| az ideiglenest, a másét. A múlttal |
| úgy akartál megbékélni, mint a kerttel. |
| „Hagyd, most pihen”, mondtad |
| az ibolyára. Tudtad, hogy csak a föld |
| a folytatás. A föld emléke |
| örökölhető. Aki eltelik ezzel |
| abban lesújtatlan az értéktudat. |
| Ítéletein nem fut át a villám. |
| Nem más, csupán napjai égnek. |
| A nyár a halál lángolása. |
| Hamuban izzó betűk és jelek. |
| Megszólalhatnak enyhébb évszak |
| világos orkeszterén, hiába. Addigra |
| kitudódik, hogy a legtöbb, ami |
| kapható itt, a Göncöl rúdjától |
| az Északi sarkcsillagig minden éjjel |
| meghúzható egyenes vonal, |
| s egy többé sosem hallható |
Őriszentpéter, 1989. július |
|