Régészet

A terrakotta szobrocskákat, útjelző
szerepükben, nem éri utol az elefántcsont.
Az anyag: tátogó, üres száj, beszél, mint
a lelettel bélelt barlang. Tégelyt találsz,
ivor- és faberakás az oldalán, s tudod,
itt van eltemetve a királynő, vagy az úrnő,
és a krónikások szerint a király arabs
ménjének patáit arany, ivor, ezüst patkó
szegte, ám a sírrablók az étket, az italt,
az agyagféleséget s a kerámiaszolgálót
a kutatókra hagyták, hadd kísérjék az adatok
a holtak útját tovább, a múzeumba. A föld
mélyén minden emberszabású. Talpas
kelyhek őrzik a vándor kalmárok
ujjlenyomatát, térképnek állva:
kereskedőutak voltak erre. Méteres
agyagfazék süpped a körbevájt talajba,
alján megőrölt gabona vagy féltett holttest
roncsai – volt-e a holttestnek lába, hogy még
visszajön kísérteni éjjelente? Vagy lába
kelt, amikor lerombolták a Várost? Halotti
maszk mutatja, arca volt a holtnak,
s tisztelték az Arcát. Kerámiából készült
a maszk, mint a dísz, a pipere, hiszen a
test kényeztetéséhez tartozott. A kerámiát,
díszítő szerepében, nem éri utol a fém.
Kerámia fegyver nincs. Elképzelhető, hogy
az égetett agyagszobrocskák magát
Atlantiszt beszélik el, valamely görög,
római vagy óegyiptomi gyarmatot. S ha
mégsem, hát eltelnek hittel. Ében és
kókuszdióhéj berakású fazekakban ott leng
az italáldozat, ha oltár alatt vannak
földbe ásva; az üreges temetési oszlopokban
kong a valahai szertartás, a geometriai
minták rejtélyérzékelésre, a virágok, a
kígyók s a madarak csendéletre – mint
sziklarajzzal egykorú találmányra –
utalnak, s a mélyedések vonulata,
ahonnét mindez felhullik az ásók
és a porhanyós göröngyök találkozási pontján,
eligazít, mi volt a vándorlás iránya.
Hiába van tenger Zanzibártól
Madgaszkárig s Borneóig – egyetlen
heringszálkaminta, háromszög, keretbe foglalt
írásos faragvány, értelmét vesztett rovás
bejelöli az összefüggést, mely több mint
karavánút: azonosság. Az utak csupán
Núbiától s Egyiptomtól dél s kereszt-
irányba mentek, keletről a bantu
népvándorlás hullámait vitték, arab
inváziók nyomán az iszlám terjedését
futtatták sátrak közé, fegyverek csörrenése
ékelődött a dobverésbe hátukon, amint
megjöttek az európaiak, s velük
a mesterséges országhatár, a beton,
a sín, a misszió, az iskola, az oltás,
a kézmosás, az exkluzív klub, a névvel
jelzett költészet, a börtön, a bőrszíntudat.
Ez lett a felszín, a feledhető. A másik
az az úttalan út, amit nem lehet
sem magasabb, sem alacsonyabb civilizáció
szintjéről gyarmatosítani, csak tengerlépő
agyagcsizmával járható, szigetről kontinensre,
tagolatlan létezése valamely közös
emlékezetnek, mely ősi, mint a pókháló,
mint a tisztesség, és szánalmas, és röhögnivaló,
és pusztítható, és befolyásolhatatlan.
 

1989. július–augusztus

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]