Küldöttség Enceládónál

Rossz hírek kelnek szárnyra a Városból, Felség. A határ fodrozódik. A nép nyugtalan. Éjjelente iszamos zenéből palackcsapkodás visszhangja gurul végig az utcákon, mint elfeledett aranypénz, amit nem ástak el sebtiben a hátsó udvar fatöveihez, mikor leívelt a hold. A nép nyugtalan, Felség. Bőröndös ismeretlenek tűnnek fel hajnalonként, elnéznek az arcok mellett, mint fegyver csöve, mikor még reszket az irányzék. Nyugtalan, Felség. A városok, a falvak: csupa kisbíró, mindenki közhírré tesz valamit. Búgnak a vízcsapok, egyik a másikat bosszantja, meg nem csinálja senki, elhamvadt ez a szó: javítani; a színejátszó szolgalelkűség fölemésztette a nagyobb erők szolgálatát. Nyugtalan. Szavakkal takaródzik, nincs más takarója. Hideg van. Felséged nem fázik? A nép magába dermedt, kényelmes a dermedtség az üveg- szilánkok s a szitkok között, míg a telepről kígyózik a füst. Beszélik, valahol félreértés történt. Mindig félreértés történik. Tűzoltó nincs, a tűzoltókat kigúnyolják. Mindig kigúnyolnak valakit. A telepen, tisztelettel jelentjük, nem maradt egy lélek. Kik éltek ott – akkor is mindegy volt, ma is mindegy. Az ön történetíróinak az a tévedésük, hogy a szikrát pontosan a tűz fölé, a vízcseppet középütt a csap alá képzelik. Nem így van. Szétszóródik minden. A beteg test, impulzus híján, maga csoportosít. Véglegessé dermed a nyugtalanság, mint az omlás. S a tragédia sosem elszenvedőit sújtja, hanem a teljes közeget, mely harminc, negyven, ötven, hetven év alatt pusztán fortélyos gyűlöletből szerzett képesítést, azt véli küldetésnek. 1989. június