| Pincébe ment a dédapánk borért |
| s nem jött fel soha többé – |
|
| Széndioxidgáz. Ez volt az ok. |
| Ők nem tudtak semmilyen dioxidot. |
|
| Ültek, ott fenn az asztalnál, |
| várták a Messiást. Vártak. |
|
| A halott kezéből, ott lenn, szétfolyt a bor. |
| Az időhálón nem üt át az utolsó hörgés, |
|
| A kapu közben megnyikordult. |
| Rohantak. Párnát! levegőt! a borbélyt! |
| éjfélt kondított, tömör felhő |
| szitált a ház körül, az asztalos |
| ezüsttel írta rá a feketére: „Antal”. |
| S tizenötödik századi nevét, mely |
| jóságost jelent. Kegyetlenül s termékenyen |
| beállt a csend. Hallgattak negyven évet – |
| vízözön, hegycsúcs, sivatag – a csend |
| szereti a negyvenet. S a gyermekek |
| gyermekei, a négy elsőszülött fiú |
| fölvette az Antal nevet. Hóban, |
| sárban, tűzben és szélben |
| labdákat pattintgattak a dombvidéken, |
| s kergették, négyen négyfelé. |
| Az egyik Kantot, Nietzschét olvasott, |
| a másik gyümölcsöket vitt a tenyerén, |
| a harmadik bőrt cserzett szorgosan |
| s a negyedik siratta Trianont. |
| Fegyvert foghattak volna. Kő repült nekik. |
|
| Eldőltek. Várták a Messiást. |
| Meghaltak? Élnek? Esemény. |
| S miért nem jön el! Nem több, csak ok. |
| Az emléket nem fogják oxidok. |
|
| csak hörgés, csak sikoly. |
| Értelmes emberi beszéd oly |
| mélyfekvésben él, akár halott vulkánok |
| fényes lejtői tövén, a föld erei közt |
|
| Lement borért, nem jött fel soha többé. |
| Onnét szólít. Meglep majd, szemből, |
| sosem orvul. Várj. Négy, negyven, |
| S a kapu sarokvasa megcsikordul. |
|
|