Szoborcsoport
| És akkor elborított mindenestül |
| a sötétben egy etruszk ág hajolt |
| át izmos válladon s a teliholdat |
| északi-déli féltekére osztja |
| bogarak rajzanak sötétbe-semmibe |
| szakadékba kapaszkodási vággyal |
| repülni ott már nem lehet |
| mert amit átrepülsz nem szakadék |
| a mélyből felfehérlő finom csontok |
| parazsában izzik a kővidék |
|
| hiába ínjaid holdmarta síkossága |
| hiába életteli rajzás ragyogás |
| vad özönvízben sorra bukhatnak fel |
| szarkofágok katakombák hűlt helye |
| korsók még összeilleszthető élei |
| cézárok dicsőségét nedvező lekopott |
| szélű pénzek piac mámorát rejtő eres |
| bőrdarabkák olvadt viaszként |
| lopódzó elroncsolt szenvedélyek hiába |
| a mélyről felfehérlő finom csontok |
| parazsában izzik a kővidék |
|
| pára dermeszti magas homlokod |
| holdpára csak élezett szögben |
| metszi át a hegyeket átjut sziklán |
| völgyön de lenn mint körömbe-hajba |
| fúródó nyílhegy hangtalan megáll |
| rezeg a táj mélység-magasság mérlege |
| hajdan fák voltak itt lángolt a klorofill |
| minden teremtett lélek dicsérje az Urat |
| zúgta a vegetáció a sűrű maga a zsoltár |
| a mélyből felfehérlő finom csontok |
| parazsában izzik a kővidék |
|
| robbant a mellkasod a csillagsúly alatt |
| bordáid íve mint a lángnyelv mozdult |
| a kupolák között és gerendák sora |
| zuhogott a faldosó tűzbe és bénult vakolat |
| freskók mézes-arany glóriával rózsaszínné szívott |
| darócruhák tálon halszálka metszett kehely |
| az ujjak az ujjak összekulcsolása csókok |
| gloria in excelsis Deo örvény ragadta fel |
| a történet lobogását szikrák döfték az idegekbe |
| az igenlés hitét és közben |
| a mélyből felfehérlő finom csontok |
| parazsában izzik a kővidék |
|
| kő fogja fel járásod szőlőhegy-ritmusát |
| lábad mély vályogból vasbetonba lépett |
| nyomod mely Leonardo körzőjével mérhető |
| és számítógépbe táplálható |
| súlyod mely nem hord újjászületést |
| örökkön lehúzza majd mint az agyag |
| az etruszk ággal vállal északi-déli |
| féltekére bontott soha össze nem álló |
| teliholdat sötét korongot kongat rajtad |
|
| földárnyék levonult ár futótűz pára |
| kimozdult középpont kilobbant fémszál |
| hamueső hamueső elborít mindenestül |
| időtlen Pompeji szétfújhatatlan |
| állja a vér feszes lélegzetét |
| a mélyből felfehérlő finom csontok |
| parazsában izzik a kővidék |
|
|
Legenda*
| Pincébe ment a dédapánk borért |
| s nem jött fel soha többé – |
|
| Széndioxidgáz. Ez volt az ok. |
| Ők nem tudtak semmilyen dioxidot. |
|
| Ültek, ott fenn az asztalnál, |
| várták a Messiást. Vártak. |
|
| A halott kezéből, ott lenn, szétfolyt a bor. |
| Az időhálón nem üt át az utolsó hörgés, |
|
| A kapu közben megnyikordult. |
| Rohantak. Párnát! levegőt! a borbélyt! |
| éjfélt kondított, tömör felhő |
| szitált a ház körül, az asztalos |
| ezüsttel írta rá a feketére: „Antal”. |
| S tizenötödik századi nevét, mely |
| jóságost jelent. Kegyetlenül s termékenyen |
| beállt a csend. Hallgattak negyven évet – |
| vízözön, hegycsúcs, sivatag – a csend |
| szereti a negyvenet. S a gyermekek |
| gyermekei, a négy elsőszülött fiú |
| fölvette az Antal nevet. Hóban, |
| sárban, tűzben és szélben |
| labdákat pattintgattak a dombvidéken, |
| s kergették, négyen négyfelé. |
| Az egyik Kantot, Nietzschét olvasott, |
| a másik gyümölcsöket vitt a tenyerén, |
| a harmadik bőrt cserzett szorgosan |
| s a negyedik siratta Trianont. |
| Fegyvert foghattak volna. Kő repült nekik. |
|
| Eldőltek. Várták a Messiást. |
| Meghaltak? Élnek? Esemény. |
| S miért nem jön el! Nem több, csak ok. |
| Az emléket nem fogják oxidok. |
|
| csak hörgés, csak sikoly. |
| Értelmes emberi beszéd oly |
| mélyfekvésben él, akár halott vulkánok |
| fényes lejtői tövén, a föld erei közt |
|
| Lement borért, nem jött fel soha többé. |
| Onnét szólít. Meglep majd, szemből, |
| sosem orvul. Várj. Négy, negyven, |
| S a kapu sarokvasa megcsikordul. |
|
|
Küldöttség Enceládónál
| Rossz hírek kelnek szárnyra |
| Éjjelente iszamos zenéből |
| palackcsapkodás visszhangja |
| mint elfeledett aranypénz, |
| amit nem ástak el sebtiben |
| a hátsó udvar fatöveihez, |
| elnéznek az arcok mellett, |
| mint fegyver csöve, mikor még |
| reszket az irányzék. Nyugtalan, |
| Felség. A városok, a falvak: |
| Búgnak a vízcsapok, egyik |
| elhamvadt ez a szó: javítani; |
| a színejátszó szolgalelkűség |
| fölemésztette a nagyobb erők |
| Hideg van. Felséged nem fázik? |
| kényelmes a dermedtség az üveg- |
| szilánkok s a szitkok között, |
| míg a telepről kígyózik a füst. |
| Beszélik, valahol félreértés történt. |
| Mindig félreértés történik. |
| Tűzoltó nincs, a tűzoltókat |
| kigúnyolják. Mindig kigúnyolnak |
| valakit. A telepen, tisztelettel |
| jelentjük, nem maradt egy lélek. |
| Kik éltek ott – akkor is mindegy volt, |
| ma is mindegy. Az ön történetíróinak |
| az a tévedésük, hogy a szikrát |
| pontosan a tűz fölé, a vízcseppet |
| középütt a csap alá képzelik. |
| Nem így van. Szétszóródik |
| minden. A beteg test, impulzus híján, |
| maga csoportosít. Véglegessé |
| dermed a nyugtalanság, mint az omlás. |
| S a tragédia sosem elszenvedőit sújtja, |
| mely harminc, negyven, ötven, |
| fortélyos gyűlöletből szerzett képesítést, |
|
A súly alatt*
| Templomod bárhol felállíthatod. |
| De a vétket is bárhol elkövetheted. |
| S ateistává torzul a csillagos |
| templomkupola, kidőlnek az |
| oszlopok, s mert gonoszságnak |
| mondtad, ami csak önzés, mert |
| konok diktátumnak, ami a saját |
| gyengeséged visszfénye: rád dőlnek |
| az oszlopok, megállnak ferdén, |
| függésben, a fejed fölött, s te hiába |
| futkározol bezárt háromszögükben, |
| ezentúl egymást fogják támasztani. |
| S te megmaradsz, de nincs számodra többé |
| geometria, hogy halálodig fölmérd, |
| fölmérni próbáld a távolodó eget. |
|
Mérettelen*
| elveszett tárgyra rámutat |
|
| Él vagy hal súllyal méretik |
| száraz kenyérhaj zsákba gyűl |
|
|
Hallod a madarakat?*
| Most már hallod őket te is. |
| Most már tudod: hamis nótázásnál, |
| ígérgetésnél, emberi szitoknál |
| erősebb a hangjuk. Olyan erős, |
| tanúsítják, egyiket sem fogja méreg. |
| Keresik egymást, a trilla és a klorofill. |
| Tántoríthatatlanok, mint a kő. |
| S még többet ismernek. A visszatérést. |
| nem hengerítem el az utadból, |
| hogy lásd: fölébe ág hajlik, |
| rajta rejtélyesen ideérkező |
| érted a szárnycsattogást, |
| a négy szelet, a törzsben |
| fölgyalogló nedveket, a Hívást |
| és a Küldetést s aztán az Újra- |
| hívást és a kő porózus mélyéből |
| felküldött hajszálrepedést, az erek |
| sározott világot. Hallgass a madarakra. |
| Vérnél, elvérzésnél, utolsó lobbanásnál |
| erősebb a hangjuk. Nem, olajágat nem, |
| de a követ fölemelik majd. |
| Hangjukra tisztán kitárul, |
| kaput nyit a mélység. Halleluja, |
| halleluja: együtt hallgatjuk őket. |
|
Régészet
| A terrakotta szobrocskákat, útjelző |
| szerepükben, nem éri utol az elefántcsont. |
| Az anyag: tátogó, üres száj, beszél, mint |
| a lelettel bélelt barlang. Tégelyt találsz, |
| ivor- és faberakás az oldalán, s tudod, |
| itt van eltemetve a királynő, vagy az úrnő, |
| és a krónikások szerint a király arabs |
| ménjének patáit arany, ivor, ezüst patkó |
| szegte, ám a sírrablók az étket, az italt, |
| az agyagféleséget s a kerámiaszolgálót |
| a kutatókra hagyták, hadd kísérjék az adatok |
| a holtak útját tovább, a múzeumba. A föld |
| mélyén minden emberszabású. Talpas |
| kelyhek őrzik a vándor kalmárok |
| ujjlenyomatát, térképnek állva: |
| kereskedőutak voltak erre. Méteres |
| agyagfazék süpped a körbevájt talajba, |
| alján megőrölt gabona vagy féltett holttest |
| roncsai – volt-e a holttestnek lába, hogy még |
| visszajön kísérteni éjjelente? Vagy lába
|
|
kelt, amikor lerombolták a Várost? Halotti |
| maszk mutatja, arca volt a holtnak, |
| s tisztelték az Arcát. Kerámiából készült |
| a maszk, mint a dísz, a pipere, hiszen a |
| test kényeztetéséhez tartozott. A kerámiát, |
| díszítő szerepében, nem éri utol a fém. |
| Kerámia fegyver nincs. Elképzelhető, hogy |
| az égetett agyagszobrocskák magát |
| Atlantiszt beszélik el, valamely görög, |
| római vagy óegyiptomi gyarmatot. S ha |
| mégsem, hát eltelnek hittel. Ében és |
| kókuszdióhéj berakású fazekakban ott leng |
| az italáldozat, ha oltár alatt vannak |
| földbe ásva; az üreges temetési oszlopokban |
| kong a valahai szertartás, a geometriai |
| minták rejtélyérzékelésre, a virágok, a |
| kígyók s a madarak csendéletre – mint |
| sziklarajzzal egykorú találmányra – |
| utalnak, s a mélyedések vonulata, |
| ahonnét mindez felhullik az ásók |
| és a porhanyós göröngyök találkozási pontján, |
| eligazít, mi volt a vándorlás iránya. |
| Hiába van tenger Zanzibártól |
| Madgaszkárig s Borneóig – egyetlen |
| heringszálkaminta, háromszög, keretbe foglalt |
| írásos faragvány, értelmét vesztett rovás |
| bejelöli az összefüggést, mely több mint |
| karavánút: azonosság. Az utak csupán |
| Núbiától s Egyiptomtól dél s kereszt- |
| irányba mentek, keletről a bantu |
| népvándorlás hullámait vitték, arab |
| inváziók nyomán az iszlám terjedését |
| futtatták sátrak közé, fegyverek csörrenése |
| ékelődött a dobverésbe hátukon, amint |
| megjöttek az európaiak, s velük |
| a mesterséges országhatár, a beton, |
| a sín, a misszió, az iskola, az oltás, |
| a kézmosás, az exkluzív klub, a névvel |
| jelzett költészet, a börtön, a bőrszíntudat. |
| Ez lett a felszín, a feledhető. A másik |
| az az úttalan út, amit nem lehet |
| sem magasabb, sem alacsonyabb civilizáció |
| szintjéről gyarmatosítani, csak tengerlépő |
| agyagcsizmával járható, szigetről kontinensre, |
| tagolatlan létezése valamely közös |
| emlékezetnek, mely ősi, mint a pókháló, |
| mint a tisztesség, és szánalmas, és röhögnivaló, |
| és pusztítható, és befolyásolhatatlan. |
|
Kilenc haiku*
|
Feleki László emlékére
| gyásznapon egyre int csak: |
|
| Azt a mélyre zárt fájdalmat |
|
|
Péter-Pál után*
| A nyár a halál lángolása. |
| Befelé lépni ekkor: máglyára lépni. |
| A körben ide-oda dől a tombolás, |
| akár a búza, s a szerszámok |
| helyén jelvény, trikó – kölcsönvett |
| vélemények. Idebenn szikra suhog. |
| Gramofon tűje perceg. Te lépsz át |
| a szobámon. Kinn szél bolygatja |
| a fák hajhullámát, vállpántját, |
| szoknyaszegélyét: valamelyik |
| francia négyes-emlékedből |
| hajlik elő. A tiéd. Sosem kérted |
| az ideiglenest, a másét. A múlttal |
| úgy akartál megbékélni, mint a kerttel. |
| „Hagyd, most pihen”, mondtad |
| az ibolyára. Tudtad, hogy csak a föld |
| a folytatás. A föld emléke |
| örökölhető. Aki eltelik ezzel |
| abban lesújtatlan az értéktudat. |
| Ítéletein nem fut át a villám. |
| Nem más, csupán napjai égnek. |
| A nyár a halál lángolása. |
| Hamuban izzó betűk és jelek. |
| Megszólalhatnak enyhébb évszak |
| világos orkeszterén, hiába. Addigra |
| kitudódik, hogy a legtöbb, ami |
| kapható itt, a Göncöl rúdjától |
| az Északi sarkcsillagig minden éjjel |
| meghúzható egyenes vonal, |
| s egy többé sosem hallható |
Őriszentpéter, 1989. július |
|
A védtelenség*
| Csak szeressenek, akármerre vagy. |
| Négyzet formájú kertek rejtélyes |
| ágbogán, harkálykopogásos erdők |
| napvillogása közt, Bach-zenében, |
| ha egy másodpercre kihagy a cembalo |
| pedál-lélegzete. Míg Isten ilyen |
| messze van, szünetjelnek képzellek el, |
| kicsinynek, tollpihésnek, védtelennek. |
| Olyan áttekinthetetlen körülöttünk |
| a rengeteg, oly sok benne a dísz, |
| a hang, a felesleges gőzölgés, |
| a figyelem szétszóratása hasztalanra. |
| Amíg érezlek, bennem csend van. |
| De hagyjanak romokban engem: nem több, |
| mint látvány. Csak fölüled ne távozzék |
| s ne múljék el az az árnyékos |
| nagy Tenyér. Napégetés, holdőrület |
| megszűrve érjen hozzád. Sorsod ellen, |
| napjaim ellenében áthatolható, valódi fény |
| vigyázza mozdulataidat, s ne fényképezhető |
| és leletté képezhető, művi sugárzás. Minden |
| ösvény ismerjen rád, és nyomodban |
| nyugodjék meg a por, az átforrósult |
| kősziklák, a sivatagi kaktuszok közt |
| ágáló, hatalomvágy verte részegek. |
| Zuhantában torpanjon meg a sérült |
| meteor. És váljék újra műhely a világból. |
| Csak szeress benne lenni, ez itt a rendelésed. |
| Csak szeressenek, akármerre vagy. |
|
Fenyőtű*
| Megváltódom: vers jut eszembe rólad. |
| Talán valahol ezért meg is rónak. |
|
| Szemedre hányják, hogy közel merészkedsz, |
| mint a csillag a fenyőfák hegyéhez – |
|
| onnét mozdulsz, hol négy táj fut keresztbe, |
| tobozra símítsz és narancsgerezdre, |
|
| megnézel szépet és elnézel ocsmányt, |
| míg ezek kávéházat, égi kocsmát |
|
| vélnek többféle párás, kék sarokban |
| s osztottságot abban, mi oszthatatlan. |
|
| Himbál az Idő: önjogán nemes lét. |
| Tűhegynyi karca az egyetemesség. |
|
| Elférek én ott? Meddig kell itt lengnem? |
| Nyújtom a verset. Nem fáj. Válts ki engem. |
|
|
A ház*
Kószálj benne ahogy tetszik |
|
| ha csakugyan kószálsz benne |
| s a lábnyom fölött bokádat. |
|
| Suhanás? Kopogás? Menetelés? |
| Milyen szó illik jöveteledre? |
| örökbe vetted birtokod ha egyszer |
| a vendégváró serlegből egy cseppnyi |
| bor sem párolog el mint egykoron |
| hittük? Kérlek a küszöböt |
| számodra nem lehet nehéz. |
|
| De mi történik ha a lépés |
| nem is létezik mint magánvaló? |
| Ha foszlánya csupán a jövetelnek |
| mely átkerült egy más dimenzióba? |
|
| Találgatok hallom az eső elvont |
| neszét az ablakon s hogy itt járt |
| arról másnap az üveg foltokban |
| tudósít. Hanem a létezés ilyen |
|
| Ne érzékeljelek de birtokolj. |
| Nem figyelem a villanásokat |
| a váratlanul meglelt dolgok |
| puhább felületét a bútorreccsenést. |
|
| legyen bár léptek és csont |
| s mindeddig gyakorlatlan formában |
| töltsd ki a házat teljesen |
|
| nehogy felolvaszd sárgaréz |
| számomra teljes országhatár |
| jelzés egy darab a térből |
| amelyet végleg befogadtál. |
| lehetne világítótorony is |
| forog bemélyed recseg trombitál |
| magas frekvenciájú hangok |
|
| kószálj benne ahogy tetszik |
|
|
Mit jelent*
|
Füst Milán emlékének
| Nem jelenti érdemek keresését. |
| Nem jelenthet bosszút, önsebápolást. |
| Sem önzést. Folytonos önmeghatározást sem. |
| És semmiképp hamis menekülést: |
| bálványhoz, szőlőhegyre, nemzetköziségbe. |
| Nem. Nem jelent ácsorgást mások asztalánál. |
| Anyád nyelvét bízták rád a századok |
| és szent e nyelv, járványban se mocskold. |
| Szeresd „e” hangjainak setét keréknyomát |
| mint az arámi imádság jajongó |
| „í” hangját – Élí, Élí, lámá sábáktání – |
| megverten is így! így! megverten is! |
| hiszen torkot egyet adott az Isten |
| s ég-föld között egyetlen hátgerincet |
| és vállat kettőt adott. Végképp kettőt. Viseld. |
|
Lázgörbe
| Szétgurult higanygyöngyök |
| a diófaasztal manómintái alatt. |
| Az üvegcserép, a térdepelés, |
| Épségben egyedül a bútor maradt: |
| szobányit elvitt egy nyilas, |
| a birtokviszony változatlan, |
| a dátum éppoly kevéssé számít, |
| Megjövök, int a legkisebb királyfi. |
| Harmincnyolc-kettő, int a hőmérő. |
| De ez már senkit sem érdekel, |
| mindnyájan az ajtót figyelik, |
| egyszercsak belép valaki, görbe háttal, |
| batyu nélkül, szeme a szemekbe tűz, |
| valósággal eloszlik a szemekben |
| a kifosztottság mindenttudása: |
| eljő és buboréknyi életéből |
| kútkávát kínál a népnek – |
| de ők csak fölfelé néznek |
|
A lefejezett város
| s lópatkó, ezüst kondulású? |
| Mint két késpenge, szétcsúszik a föld |
| s alulról fölreked a vízszemű: „Lássuk, |
| hol van, ki méregdrágán eladta |
| – nem az igazat, nem a valódit –, |
| ki méregdrágán eladta a bóvlit, |
| hol van! A város melyik kerületében.” |
| A lópatkó ezüst, a koporsó ében. |
| Drága portéka volt csakugyan. |
| Ha volt egyáltalán. Akkoriban |
| a nép kinn állt a barrikádon, |
| kivitte méregdrága életét, |
| vagy féltette méregdrága életét, |
| vagy önmaga méregdrága bányájába tért, |
| és belemart, vagy belehalt. És volt, |
| aki sör helyett mérget csapolt. És volt, aki |
| rabolt. És volt, akinek jól ment a bolt, |
| igazat árult, vagy csak valódit, |
| vagy méregdrágán eladta a bóvlit |
| a város bármelyik kerületében. |
| Mindig emelnek barrikádot, |
| és lesz, aki kiáll, és lesz, aki magába tér, |
| lesz, aki üzletel, aki rabol, és lesz, aki fél. |
| A várost az arányai éltetik. |
| Visszamenőleg is. Mit hallgat meg alulról, |
| ha – két késpenge – szétcsúszik a föld |
| s felkonganak a drága holtak |
| és fölreked a vízszemű is, mert a vízszemű |
| mindig fölreked s a várost kerületekre, |
| parkokra, utcákra, terekre és csatornákra |
| bontja – mert odalent is ez a gondja –, s a város, |
| a szépre-jóra termett, amelyet mind |
| szeretnek, akik védik, s azok is, akik szétlövik, |
| s az is, ki innét megszökik, a város |
| valami körkörös húzóerővel |
| leszédül vízszemekbe, vízi hangba, |
| mocsárba, földbe, földbugyorba, |
| lávába, tűzbe – s odafönn |
| lópatkó, ezüst kondulású, |
| néz a tükörtelen gödörbe: |
| „Nincs többé igaz, se valódi, |
| nincs drága méreg, és nem lesz bóvli, |
| kerület, körzet, tér, csatorna, |
| színház orma és templom orma, |
| nincs város. Sem szimmetria. |
| Visszamenőleg sincs arány. |
| És semmi sincs visszamenőleg. |
| Ők sincsenek, a vízszeműek. |
| Lassan kifordul a magas.” |
| És a hegytetőn nincs lovas. |
Szigliget, 1989. november 13. |
|
Látomás*
| derékszögben a közfalakra |
| egy-egy haldokló. Az utat |
| mind elzárja, csak oda-vissza |
| Odébbtenni senkit sem szabad, |
| körülduzzadják a fal olajfestékes |
| élét. Már csak órák vannak |
| a Találkozásig. Addig ütemes, |
| horkanó lélegzetek, Beethoven |
| Hetedikje. Gyönyörű hörgés, |
| fölemeli a labirintust. Nem kell |
| innét szabadulni! Emeld a karodba |
| mindet. Szolgálatban vagy. Átélni |
| nem tudod velük, de az ütemet |
| próbáld meg te is. Mellkasból. Csöndesen. |
| Anyanyelven hallgatva-szállva: |
| „Én Istenem, adjál szállást…” |
| Kioltódik a kétely. Éltél, |
Szigliget, 1989. október–november |
|
|