A súly alatt

 

 

 

 

Halálhaiku*

Kaktuszsivatag.
Mozdulatok terjednek
üres konyhában.
 

1988

 

 

 

Szoborcsoport

És akkor elborított mindenestül
a sötétben egy etruszk ág hajolt
át izmos válladon s a teliholdat
északi-déli féltekére osztja
bogarak rajzanak sötétbe-semmibe
szakadékba kapaszkodási vággyal
repülni ott már nem lehet
mert amit átrepülsz nem szakadék
a mélyből felfehérlő finom csontok
parazsában izzik a kővidék
hiába ínjaid holdmarta síkossága
hiába életteli rajzás ragyogás
vad özönvízben sorra bukhatnak fel
szarkofágok katakombák hűlt helye
korsók még összeilleszthető élei
cézárok dicsőségét nedvező lekopott
szélű pénzek piac mámorát rejtő eres
bőrdarabkák olvadt viaszként
lopódzó elroncsolt szenvedélyek hiába
a mélyről felfehérlő finom csontok
parazsában izzik a kővidék
pára dermeszti magas homlokod
holdpára csak élezett szögben
metszi át a hegyeket átjut sziklán
völgyön de lenn mint körömbe-hajba
fúródó nyílhegy hangtalan megáll
rezeg a táj mélység-magasság mérlege
hajdan fák voltak itt lángolt a klorofill
minden teremtett lélek dicsérje az Urat
zúgta a vegetáció a sűrű maga a zsoltár
önmagát zihálta szét
a mélyből felfehérlő finom csontok
parazsában izzik a kővidék
robbant a mellkasod a csillagsúly alatt
bordáid íve mint a lángnyelv mozdult
a kupolák között és gerendák sora
zuhogott a faldosó tűzbe és bénult vakolat
freskók mézes-arany glóriával rózsaszínné szívott
darócruhák tálon halszálka metszett kehely
az ujjak az ujjak összekulcsolása csókok
gloria in excelsis Deo örvény ragadta fel
a történet lobogását szikrák döfték az idegekbe
az igenlés hitét és közben
a mélyből felfehérlő finom csontok
parazsában izzik a kővidék
kő fogja fel járásod szőlőhegy-ritmusát
lábad mély vályogból vasbetonba lépett
nyomod mely Leonardo körzőjével mérhető
és számítógépbe táplálható
súlyod mely nem hord újjászületést
örökkön lehúzza majd mint az agyag
az etruszk ággal vállal északi-déli
féltekére bontott soha össze nem álló
teliholdat sötét korongot kongat rajtad
a por kozmikus üledék
földárnyék levonult ár futótűz pára
a végső vonzás teljesebb
kimozdult középpont kilobbant fémszál
hamueső hamueső elborít mindenestül
időtlen Pompeji szétfújhatatlan
állja a vér feszes lélegzetét
ó áldassék az igaz Bíró
a mélyből felfehérlő finom csontok
parazsában izzik a kővidék
 

1988. december

 

 

 

Legenda*

Pincébe ment a dédapánk borért
s nem jött fel soha többé –
ennyi az esemény.
Széndioxidgáz. Ez volt az ok.
Ők nem tudtak semmilyen dioxidot.
Ültek, ott fenn az asztalnál,
várták a Messiást. Vártak.
A halott kezéből, ott lenn, szétfolyt a bor.
Az időhálón nem üt át az utolsó hörgés,
sem az első sikoly.
A kapu közben megnyikordult.
Nem hallgattak oda.
Rohantak. Párnát! levegőt! a borbélyt!
A falu temploma
éjfélt kondított, tömör felhő
szitált a ház körül, az asztalos
ezüsttel írta rá a feketére: „Antal”.
S tizenötödik századi nevét, mely
jóságost jelent. Kegyetlenül s termékenyen
beállt a csend. Hallgattak negyven évet –
vízözön, hegycsúcs, sivatag – a csend
szereti a negyvenet. S a gyermekek
gyermekei, a négy elsőszülött fiú
fölvette az Antal nevet. Hóban,
sárban, tűzben és szélben
labdákat pattintgattak a dombvidéken,
s kergették, négyen négyfelé.
Az egyik Kantot, Nietzschét olvasott,
a másik gyümölcsöket vitt a tenyerén,
a harmadik bőrt cserzett szorgosan
s a negyedik siratta Trianont.
Fegyvert foghattak volna. Kő repült nekik.
Eldőltek. Várták a Messiást.
Meghaltak? Élnek? Esemény.
S miért nem jön el! Nem több, csak ok.
Az emléket nem fogják oxidok.
A hálón semmi sem üt át,
csak hörgés, csak sikoly.
Értelmes emberi beszéd oly
mélyfekvésben él, akár halott vulkánok
fényes lejtői tövén, a föld erei közt
a bor.
Lement borért, nem jött fel soha többé.
Onnét szólít. Meglep majd, szemből,
sosem orvul. Várj. Négy, negyven,
négyszáz év kell.
S a kapu sarokvasa megcsikordul.
 

1961–1988

 

 

 

Küldöttség Enceládónál

Rossz hírek kelnek szárnyra
a Városból, Felség.
A határ fodrozódik.
A nép nyugtalan.
Éjjelente iszamos zenéből
palackcsapkodás visszhangja
gurul végig az utcákon,
mint elfeledett aranypénz,
amit nem ástak el sebtiben
a hátsó udvar fatöveihez,
mikor leívelt a hold.
A nép nyugtalan, Felség.
Bőröndös ismeretlenek
tűnnek fel hajnalonként,
elnéznek az arcok mellett,
mint fegyver csöve, mikor még
reszket az irányzék. Nyugtalan,
Felség. A városok, a falvak:
csupa kisbíró, mindenki
közhírré tesz valamit.
Búgnak a vízcsapok, egyik
a másikat bosszantja,
meg nem csinálja senki,
elhamvadt ez a szó: javítani;
a színejátszó szolgalelkűség
fölemésztette a nagyobb erők
szolgálatát. Nyugtalan.
Szavakkal takaródzik,
nincs más takarója.
Hideg van. Felséged nem fázik?
A nép magába dermedt,
kényelmes a dermedtség az üveg-
szilánkok s a szitkok között,
míg a telepről kígyózik a füst.
Beszélik, valahol félreértés történt.
Mindig félreértés történik.
Tűzoltó nincs, a tűzoltókat
kigúnyolják. Mindig kigúnyolnak
valakit. A telepen, tisztelettel
jelentjük, nem maradt egy lélek.
Kik éltek ott – akkor is mindegy volt,
ma is mindegy. Az ön történetíróinak
az a tévedésük, hogy a szikrát
pontosan a tűz fölé, a vízcseppet
középütt a csap alá képzelik.
Nem így van. Szétszóródik
minden. A beteg test, impulzus híján,
maga csoportosít. Véglegessé
dermed a nyugtalanság, mint az omlás.
S a tragédia sosem elszenvedőit sújtja,
hanem a teljes közeget,
mely harminc, negyven, ötven,
hetven év alatt pusztán
fortélyos gyűlöletből szerzett képesítést,
azt véli küldetésnek.
 

1989. június

 

 

 

A súly alatt*

Templomod bárhol felállíthatod.
De a vétket is bárhol elkövetheted.
S ateistává torzul a csillagos
templomkupola, kidőlnek az
oszlopok, s mert gonoszságnak
mondtad, ami csak önzés, mert
konok diktátumnak, ami a saját
gyengeséged visszfénye: rád dőlnek
az oszlopok, megállnak ferdén,
függésben, a fejed fölött, s te hiába
futkározol bezárt háromszögükben,
ezentúl egymást fogják támasztani.
S te megmaradsz, de nincs számodra többé
geometria, hogy halálodig fölmérd,
fölmérni próbáld a távolodó eget.
 

1989. június

 

 

 

Mérettelen*

Aki éli az ismeri
a szellemujj vajat ken
elveszett tárgyra rámutat
pattint a szürkületben
Kapkodja fejét aki él
mérettelen a Másik
hullámoznak a függönyök
ma erősen sugárzik
Él vagy hal súllyal méretik
odébbcsusszan a máshol
száraz kenyérhaj zsákba gyűl
lopódzik a lakásból
 

1989. június

 

 

 

Hallod a madarakat?*

Hallod a madarakat?
Most már hallod őket te is.
Most már tudod: hamis nótázásnál,
ígérgetésnél, emberi szitoknál
erősebb a hangjuk. Olyan erős,
mint a lomb. Évszázadok
tanúsítják, egyiket sem fogja méreg.
Keresik egymást, a trilla és a klorofill.
Tántoríthatatlanok, mint a kő.
S még többet ismernek. A visszatérést.
Ezt a szürke követ azért
nem hengerítem el az utadból,
hogy lásd: fölébe ág hajlik,
rajta rejtélyesen ideérkező
madarak szólítanak,
most már érted őket,
érted a szárnycsattogást,
a négy szelet, a törzsben
fölgyalogló nedveket, a Hívást
és a Küldetést s aztán az Újra-
hívást és a kő porózus mélyéből
felküldött hajszálrepedést, az erek
repedését, ezt a vérrel
sározott világot. Hallgass a madarakra.
Vérnél, elvérzésnél, utolsó lobbanásnál
erősebb a hangjuk. Nem, olajágat nem,
de a követ fölemelik majd.
Hangjukra tisztán kitárul,
kaput nyit a mélység. Halleluja,
halleluja: együtt hallgatjuk őket.
 

1989. június

 

 

 

Régészet

A terrakotta szobrocskákat, útjelző
szerepükben, nem éri utol az elefántcsont.
Az anyag: tátogó, üres száj, beszél, mint
a lelettel bélelt barlang. Tégelyt találsz,
ivor- és faberakás az oldalán, s tudod,
itt van eltemetve a királynő, vagy az úrnő,
és a krónikások szerint a király arabs
ménjének patáit arany, ivor, ezüst patkó
szegte, ám a sírrablók az étket, az italt,
az agyagféleséget s a kerámiaszolgálót
a kutatókra hagyták, hadd kísérjék az adatok
a holtak útját tovább, a múzeumba. A föld
mélyén minden emberszabású. Talpas
kelyhek őrzik a vándor kalmárok
ujjlenyomatát, térképnek állva:
kereskedőutak voltak erre. Méteres
agyagfazék süpped a körbevájt talajba,
alján megőrölt gabona vagy féltett holttest
roncsai – volt-e a holttestnek lába, hogy még
visszajön kísérteni éjjelente? Vagy lába
kelt, amikor lerombolták a Várost? Halotti
maszk mutatja, arca volt a holtnak,
s tisztelték az Arcát. Kerámiából készült
a maszk, mint a dísz, a pipere, hiszen a
test kényeztetéséhez tartozott. A kerámiát,
díszítő szerepében, nem éri utol a fém.
Kerámia fegyver nincs. Elképzelhető, hogy
az égetett agyagszobrocskák magát
Atlantiszt beszélik el, valamely görög,
római vagy óegyiptomi gyarmatot. S ha
mégsem, hát eltelnek hittel. Ében és
kókuszdióhéj berakású fazekakban ott leng
az italáldozat, ha oltár alatt vannak
földbe ásva; az üreges temetési oszlopokban
kong a valahai szertartás, a geometriai
minták rejtélyérzékelésre, a virágok, a
kígyók s a madarak csendéletre – mint
sziklarajzzal egykorú találmányra –
utalnak, s a mélyedések vonulata,
ahonnét mindez felhullik az ásók
és a porhanyós göröngyök találkozási pontján,
eligazít, mi volt a vándorlás iránya.
Hiába van tenger Zanzibártól
Madgaszkárig s Borneóig – egyetlen
heringszálkaminta, háromszög, keretbe foglalt
írásos faragvány, értelmét vesztett rovás
bejelöli az összefüggést, mely több mint
karavánút: azonosság. Az utak csupán
Núbiától s Egyiptomtól dél s kereszt-
irányba mentek, keletről a bantu
népvándorlás hullámait vitték, arab
inváziók nyomán az iszlám terjedését
futtatták sátrak közé, fegyverek csörrenése
ékelődött a dobverésbe hátukon, amint
megjöttek az európaiak, s velük
a mesterséges országhatár, a beton,
a sín, a misszió, az iskola, az oltás,
a kézmosás, az exkluzív klub, a névvel
jelzett költészet, a börtön, a bőrszíntudat.
Ez lett a felszín, a feledhető. A másik
az az úttalan út, amit nem lehet
sem magasabb, sem alacsonyabb civilizáció
szintjéről gyarmatosítani, csak tengerlépő
agyagcsizmával járható, szigetről kontinensre,
tagolatlan létezése valamely közös
emlékezetnek, mely ősi, mint a pókháló,
mint a tisztesség, és szánalmas, és röhögnivaló,
és pusztítható, és befolyásolhatatlan.
 

1989. július–augusztus

 

 

 

Kilenc haiku*

Feleki László emlékére

 
Senki sem látta.
Mélyre zárta fájdalmad
a bátor ízlés.
Zászlósként éltél
kinn a keleti fronton.
Súlyos a zászlód.
Kőlobogású.
Néha nem értelek el.
Drága fivérem!
Füstszagot véltél
a veszélyben – én füstöt
s míniumszagot.
Jaj, Magyarország!
Egyik oldalról másra
rengő strucctojás!
Fénylőbb a törvény:
ne üssetek ki hasznot
a szenvedésből.
Zengje az Urat
minden teremtett lélek
atyái nyelvén.
De gyász sötétje
gyásznapon egyre int csak:
a hallgatásra.
Drága fivérem!
Azt a mélyre zárt fájdalmat
senki sem látta.
 

1989. július

 

 

 

Péter-Pál után*

A nyár a halál lángolása.
Befelé lépni ekkor: máglyára lépni.
A körben ide-oda dől a tombolás,
akár a búza, s a szerszámok
helyén jelvény, trikó – kölcsönvett
vélemények. Idebenn szikra suhog.
Gramofon tűje perceg. Te lépsz át
a szobámon. Kinn szél bolygatja
a fák hajhullámát, vállpántját,
szoknyaszegélyét: valamelyik
francia négyes-emlékedből
hajlik elő. A tiéd. Sosem kérted
az ideiglenest, a másét. A múlttal
úgy akartál megbékélni, mint a kerttel.
„Hagyd, most pihen”, mondtad
az ibolyára. Tudtad, hogy csak a föld
a folytatás. A föld emléke
örökölhető. Aki eltelik ezzel
abban lesújtatlan az értéktudat.
Ítéletein nem fut át a villám.
Nem más, csupán napjai égnek.
A nyár a halál lángolása.
Hamuban izzó betűk és jelek.
Megszólalhatnak enyhébb évszak
világos orkeszterén, hiába. Addigra
kitudódik, hogy a legtöbb, ami
kapható itt, a Göncöl rúdjától
az Északi sarkcsillagig minden éjjel
meghúzható egyenes vonal,
s egy többé sosem hallható
beszédhiba.
 

Őriszentpéter, 1989. július

 

 

 

A védtelenség*

Csak szeressenek, akármerre vagy.
Négyzet formájú kertek rejtélyes
ágbogán, harkálykopogásos erdők
napvillogása közt, Bach-zenében,
ha egy másodpercre kihagy a cembalo
pedál-lélegzete. Míg Isten ilyen
messze van, szünetjelnek képzellek el,
kicsinynek, tollpihésnek, védtelennek.
Olyan áttekinthetetlen körülöttünk
a rengeteg, oly sok benne a dísz,
a hang, a felesleges gőzölgés,
a figyelem szétszóratása hasztalanra.
Amíg érezlek, bennem csend van.
De hagyjanak romokban engem: nem több,
mint látvány. Csak fölüled ne távozzék
s ne múljék el az az árnyékos
nagy Tenyér. Napégetés, holdőrület
megszűrve érjen hozzád. Sorsod ellen,
napjaim ellenében áthatolható, valódi fény
vigyázza mozdulataidat, s ne fényképezhető
és leletté képezhető, művi sugárzás. Minden
ösvény ismerjen rád, és nyomodban
nyugodjék meg a por, az átforrósult
kősziklák, a sivatagi kaktuszok közt
ágáló, hatalomvágy verte részegek.
Zuhantában torpanjon meg a sérült
meteor. És váljék újra műhely a világból.
Csak szeress benne lenni, ez itt a rendelésed.
Csak szeressenek, akármerre vagy.
 

1989. augusztus

 

 

 

Fenyőtű*

Megváltódom: vers jut eszembe rólad.
Talán valahol ezért meg is rónak.
Szemedre hányják, hogy közel merészkedsz,
mint a csillag a fenyőfák hegyéhez –
onnét mozdulsz, hol négy táj fut keresztbe,
tobozra símítsz és narancsgerezdre,
megnézel szépet és elnézel ocsmányt,
míg ezek kávéházat, égi kocsmát
vélnek többféle párás, kék sarokban
s osztottságot abban, mi oszthatatlan.
Himbál az Idő: önjogán nemes lét.
Tűhegynyi karca az egyetemesség.
Elférek én ott? Meddig kell itt lengnem?
Nyújtom a verset. Nem fáj. Válts ki engem.
 

1989. szeptember

 

 

 

A ház*

A ház a tiéd
Kószálj benne ahogy tetszik
William Carlos Williams
 
A ház a tiéd
ha csakugyan kószálsz benne
megpróbálom a szőnyegen
kitapintani lépteid
s a lábnyom fölött bokádat.
Suhanás? Kopogás? Menetelés?
Milyen szó illik jöveteledre?
Honnan fogom tudni hogy
örökbe vetted birtokod ha egyszer
a vendégváró serlegből egy cseppnyi
bor sem párolog el mint egykoron
hittük? Kérlek a küszöböt
lépd át hiszen emelkedni
számodra nem lehet nehéz.
De mi történik ha a lépés
nem jár hangerővel? S ha
nem is létezik mint magánvaló?
Ha foszlánya csupán a jövetelnek
mely átkerült egy más dimenzióba?
Találgatok hallom az eső elvont
neszét az ablakon s hogy itt járt
arról másnap az üveg foltokban
tudósít. Hanem a létezés ilyen
alpári szintje nem kell.
Ne érzékeljelek de birtokolj.
Nem figyelem a villanásokat
a váratlanul meglelt dolgok
puhább felületét a bútorreccsenést.
A jelek járulékosak.
Töltsd ki a házat
legyen bár léptek és csont
helyén valami ismeretlen
s mindeddig gyakorlatlan formában
megnyilvánuló erő
töltsd ki a házat teljesen
a lépteim fölött is
csak a küszöbre vigyázz
nehogy felolvaszd sárgaréz
számomra teljes országhatár
neked csak parányi
jelzés egy darab a térből
amelyet végleg befogadtál.
Óarany késhegyvillanás
lehetne világítótorony is
forog bemélyed recseg trombitál
lábhoz tett harsona
feltámadás ígérete
magas frekvenciájú hangok
töltik be a házat
a ház a tiéd
kószálj benne ahogy tetszik
boltozódik a kő
épül tovább
 

1989. október

 

 

 

Mit jelent*

Füst Milán emlékének

 
Nem jelent összebúvást.
Nem jelenti érdemek keresését.
Nem jelenthet bosszút, önsebápolást.
Sem önzést. Folytonos önmeghatározást sem.
És semmiképp hamis menekülést:
bálványhoz, szőlőhegyre, nemzetköziségbe.
Nem. Nem jelent ácsorgást mások asztalánál.
Anyád nyelvét bízták rád a századok
és szent e nyelv, járványban se mocskold.
Szeresd „e” hangjainak setét keréknyomát
mint az arámi imádság jajongó
„í” hangját – Élí, Élí, lámá sábáktání –
megverten is így! így! megverten is!
hiszen torkot egyet adott az Isten
s ég-föld között egyetlen hátgerincet
és vállat kettőt adott. Végképp kettőt. Viseld.
 

1989. október

 

 

 

Lázgörbe

Szétgurult higanygyöngyök
a diófaasztal manómintái alatt.
Az üvegcserép, a térdepelés,
az évtized elmerült.
Épségben egyedül a bútor maradt:
szobányit elvitt egy nyilas,
szobányit egy ávós,
a birtokviszony változatlan,
a dátum éppoly kevéssé számít,
mint a népmesében.
Megjövök, int a legkisebb királyfi.
Harmincnyolc-kettő, int a hőmérő.
De ez már senkit sem érdekel,
mindnyájan az ajtót figyelik,
egyszercsak belép valaki, görbe háttal,
batyu nélkül, szeme a szemekbe tűz,
valósággal eloszlik a szemekben
a kifosztottság mindenttudása:
eljő és buboréknyi életéből
kútkávát kínál a népnek –
de ők csak fölfelé néznek
fölfelé néznek
 

1989. november

 

 

 

A lefejezett város

Van-e a hegytetőn lovas
s lópatkó, ezüst kondulású?
Mint két késpenge, szétcsúszik a föld
s alulról fölreked a vízszemű: „Lássuk,
hol van, ki méregdrágán eladta
– nem az igazat, nem a valódit –,
ki méregdrágán eladta a bóvlit,
hol van! A város melyik kerületében.”
A lópatkó ezüst, a koporsó ében.
Drága portéka volt csakugyan.
Ha volt egyáltalán. Akkoriban
a nép kinn állt a barrikádon,
kivitte méregdrága életét,
vagy féltette méregdrága életét,
vagy önmaga méregdrága bányájába tért,
és belemart, vagy belehalt. És volt,
aki sör helyett mérget csapolt. És volt, aki
rabolt. És volt, akinek jól ment a bolt,
igazat árult, vagy csak valódit,
vagy méregdrágán eladta a bóvlit
a város bármelyik kerületében.
Mindig emelnek barrikádot,
és lesz, aki kiáll, és lesz, aki magába tér,
lesz, aki üzletel, aki rabol, és lesz, aki fél.
A várost az arányai éltetik.
Visszamenőleg is. Mit hallgat meg alulról,
ha – két késpenge – szétcsúszik a föld
s felkonganak a drága holtak
és fölreked a vízszemű is, mert a vízszemű
mindig fölreked s a várost kerületekre,
parkokra, utcákra, terekre és csatornákra
bontja – mert odalent is ez a gondja –, s a város,
a szépre-jóra termett, amelyet mind
szeretnek, akik védik, s azok is, akik szétlövik,
s az is, ki innét megszökik, a város
valami körkörös húzóerővel
leszédül vízszemekbe, vízi hangba,
mocsárba, földbe, földbugyorba,
lávába, tűzbe – s odafönn
lópatkó, ezüst kondulású,
éjféli hold magányosan
néz a tükörtelen gödörbe:
„Nincs többé igaz, se valódi,
nincs drága méreg, és nem lesz bóvli,
kerület, körzet, tér, csatorna,
színház orma és templom orma,
nincs város. Sem szimmetria.
Visszamenőleg sincs arány.
És semmi sincs visszamenőleg.
Ők sincsenek, a vízszeműek.
Lassan kifordul a magas.”
És a hegytetőn nincs lovas.
 

Szigliget, 1989. november 13.

 

 

 

Látomás*

A labirintus átjáróiban
derékszögben a közfalakra
egy-egy haldokló. Az utat
mind elzárja, csak oda-vissza
lehet futni köztük.
Odébbtenni senkit sem szabad,
körülduzzadják a fal olajfestékes
élét. Már csak órák vannak
a Találkozásig. Addig ütemes,
horkanó lélegzetek, Beethoven
Hetedikje. Gyönyörű hörgés,
fölemeli a labirintust. Nem kell
innét szabadulni! Emeld a karodba
mindet. Szolgálatban vagy. Átélni
nem tudod velük, de az ütemet
próbáld meg te is. Mellkasból. Csöndesen.
Anyanyelven hallgatva-szállva:
„Én Istenem, adjál szállást…”
Kioltódik a kétely. Éltél,
mert láttad őket.
 

Szigliget, 1989. október–november

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]