Imago 9
| Mi tart még itt? és mennyi az az itt? |
| A határok narancsvirág-penésze éjjelente |
| szétmosódik, mint a homoki lábnyom. |
| Álmaink őrizhetetlenek. Fakabátos |
| szuronyhegyen lebegve jönnek-mennek, |
| friss halottként. S a holtakat se vonzza más, |
| mint ami albumba rakható; |
| Két szenvedély közt többé nincs |
| választóvonal. Dönteni csak itt kell. |
| A sokágú csillagra ízenként fölszegzett |
| ember választhat magának – nem csillagot, |
| csak sugárnyit a térből. |
Hát választottam. |
| Határok közt kell élni. Módosuló, vad és |
| nehezen érthető határok közt. S ha kit |
| elvonz a fehér bálna, lenyűgöző, roppant |
| tömegével s a kürtös hírrel, hogy minden |
| a túlsó Atlanti-parton történik; s ha kit |
| elvonzanak a fiús pagodák, a szálkás, |
| lángszínű ecsetvonalak egyensúlya, mely |
| tömbbé feszül a jövő irányzékával szemközt, |
| igen, s ha kit elvonz a távlat – mert |
| szép az, ami végtelen –, megperdül lába |
| egy középkori torony felhőből tisztuló csúcsán: |
| a felzárkózó ívek gótikus tökélye, hidak |
| lámpátlan, tömör szobrai, csengettyűs |
| ajtók mögött alacsony fény, kopott betűk, |
|
Kniha, Böker, Liber Sanctus, egy kontinens |
| latin derűje, mely végigömlik a légiók |
| lába nyomában, ez, ez az egész, ez zeng, |
| ez búg, ez dördül a fülében nappalokon |
| és álmatlan éjszakákon, harsog, mint a |
| hajókürt, sosem távolodva, s ha kit elvonz |
| a távlat, bőrbekötött könyvet tapint |
| szétszelidült ököllel, lassan emelvén |
| emelje följebb az állát, reszketve, mint |
| tengerből homokra lépő, narancsvirágot |
| szimatoló, elcsigázott, csatakos lovak, |
| kerek szembogárba fogva azt a korhadt derekú, |
| azt a fölsebzett képet: |
szeretlek, Európa. |
| Hozzád nem kellett hasonlatossá válnom. |
| Időben s térben te nem kérsz különmutatványt. |
| Ez a pergamen véges. Végleges. Európai vagyok. |
|
|
|