Imago 7
Elégia Christopher Okigbo képeire
| Hol csügg a menekülés lajtorjája? |
| Miféle szikláról függeszti alá |
| a csipkebokorbeli vagy a vízi jelenlét? |
| Közelebb vagyunk-e hozzá, ha innét egyenest |
| a legendába lépünk? Magunkat találjuk-e |
| – őrszemek – ott, vagy csak a kezdet |
| sötét vizeit? A szivárvány, akár hidat áll, |
| akár kígyót ível, részeire bomlik; |
| a keresztutakon tömör fekete seregek; |
| gyökérfogódzó után kapdos az is, aki mindent |
| megtagad, és csak hullatja tréfás, puha szavait |
| a sás közé, vagy parti homokba rejti őket, |
| meg ne fúljon, míg a fuldoklók |
| jelvényt tűznek meztelen mellkasukra |
| s eltorlaszolják az átkelőt. A felszín |
| hullám-testőrei, illanó tükrei, széttört árnyai |
| elviszik a nappalokat, alkonyatkor |
| angyalok hamuját hordja a szél, s éjszakára |
| bezártan kínálkozik a mélyvilág. A holdharmat |
| sejtéssel teli gyászdalt permetez, s a harmadik |
| kakasszót megelőzi a lélekharang. Reggelre |
| maszk van az arcokon, a bűntelen életé, |
| az élettelen életé, és aki visszatér, |
| sehol se járt. Körös-körül egyenletes ködfehér |
| lebegése a vizeknek, sugarak idősodrásban lefelé, |
| s újra a nedves félhomály, örökös őserdőkben |
| patacsattogás körből verődő visszhangjai, |
| egykor lovasok éltek itt, jegenyénél és |
| aljnövénynél többet tud róluk a lélek hátgerince: |
| leletet őriz, mint a barlang, s nem váltja meg |
| a rátalálás. És lélegzik az erdő a gömbillatú |
| holdas esők után, s az álom nyomdokvizein |
| a becsvágy elszivárog. Városok nyílnak, roppant |
| temetők, lápon liliom, aszfaltból sírkövek, |
| szerzett jövendölés, leégett viaszgyertyák, |
| uralom sugárzása, valódi nemesség nélkül, |
| templom előtt vak kutyák, vak koldusok, |
| a hold odébb jár, a dombok mögött, |
| nem hallgat énekszóra, és a sokaság |
| nem látja, hogy nyomban fölgyullad a piactér, |
| csak osztozik, csak osztozik, és gyöngy, és páncél, |
| és ruha, és ékszer, és kocka, és lándzsa |
| meg sem áll a hantoktól az alvilág |
| hét kapujáig, s ott fönn televény halotti leple |
| a horizont és az álomhatár. S ekkor még mindig |
| van tovább. Az iránytűt félremágnesezték, |
| a horgony elgörbült, a csillag elvadult, |
| a hajnal kocsihajtója lassabb, mint a gondolat, |
| s még mindig. Mert lészen folytonos kútrajárás, |
| holott csak súlynémaságot hordoznak a vállak. A jégmadár, |
| a kósza delfin kinn vár a sötét vizeken, |
| s a kormányos mélyben énekel. És újra |
| vált a nap, és dögbogár és szentjánosbogár |
| zsoltározik a habtarajokon, s a hullám vájata |
| üres márvány hordágyat vet ki s négy szeget. |
| És a vizet nem váltja meg a csobbanás. |
| Az estnek nincs kora, nincs emlékezete, |
| a parton nincs tanítvány, csak távoli |
| farkasüvöltés a morzsálló bunker-házak fölött, |
| a Föld mindent eloldoz, az írástudót még egyszer |
| ittfogják a romok, a romjai, és a halászok odaát |
| összekapaszkodó hínárokat emelnek ki a sodrásból, |
| és azok gőzölögve mutatnak lefelé. |
1987. augusztus–szeptember |
|
|
|