Imago 1
| reggelben nekivág a városnak. |
| Mögötte elmaradnak tettei. |
| Lába körül lassú falevéltánc – |
| vannak rosszakaratú halottak, |
| az év bármely fordulásakor |
| tanácsos elszökni előlük, |
| Van utas, aki lepkehálóval |
| kísérletezik, lámpással, lépvesszővel. |
| Ha szoborrá válik, minden |
| gondolatára elrebben az ablakból |
| A dermedésből messzire látni, |
| ám a testközelség láthatatlan. |
| A köd, a felhők a kövekre |
| leköti reflexeik csillagállása; |
| már az újszülött késpengével születik; |
| elbillen a párkány szélén. |
| Amit sírás közben elhagynál, lassan |
| bugyorba gyűlik; „Ó, ég, roskadj le rám, |
| vagy válaszolj” – s ugyan mire válaszoljak, |
| Imago? Az örökös szélfúvásból nézve |
| minden helybenjárás. Töprengj; azonosíts; |
| topogj a dombhajlatban, a fák |
| tetszés szerinti felhasználásra tesznek |
| ajánlatot, egy ember két karját vízszintesre |
| tárja, egy másik botot ragad, vagy lombfűrészt, |
| s az örvény egy ideig őrizni látszik |
| a gyémánt félkrajcár délibábját. |
|
|
Imago 2
| Emez a perc elébe térdepel; |
| amaz lendül, s a peremig jut el; |
| mindkettőnek szemeláttára eldől: |
| A víz, ha ömlésvágyba dermed. |
| Az ablak, ha magára szívja a figyelmet. |
| A kábulat, ha az éberség szintjéig ér. |
| S ha észrevétlen elgörbül a tér. |
| Hullani nem más, mint meg- vagy felismerni. |
| A zuhanó test, akár a vércse, |
| a tapasztalat kiterjedése. |
| Minden csak forrás. Forrás minden. |
| Erőlködünk a képmáson innen, |
| az árnyakkal megtelnék egy hajó, |
| holott két kézzel átkulcsolható |
| az érdemes: Rembrandt Éjjeli őrjárata |
| vagy egy nappal horzsolta fa. |
|
|
Imago 3
|
Keresztury Dezsőnek
| A kiválasztottak – a papi szekta – |
| De mindörökre életlen, aki |
|
| Mint fegyencek a napi sétát, |
| érdemlünk valódi prófétát. |
| Két nemzedék, s a zaj leforr. |
| Csak sziklából nő sziklaorr. |
|
|
|
Imago 4
| többszörös vagy többszöri |
| templomkert és sivatag összefutása |
| a metszéspontban félmagas |
| menhir emberkéz nem járta |
| költő ha súlyos felhág rajta |
| Jerikó fala roggyan ez soha |
| érintsd meg hogyha megkerested |
| saját nyomába lép aki útra indult |
| rátapad a levél-erező sivatagi szél |
| nyomás alatt a porszem azonos önmagával |
| szűrt levegőben látszanak a léptek |
| azért vagyunk hogy vigasztaljuk egymást |
Jeruzsálemből jövet, 1987. április |
|
|
Imago 5
| A nagy kőtárban félvilágítás |
| mely lassan sűrül félhomályba át. |
| Rózsakő, mészkő, csillámpalakő |
| bontja a függés vak félárbocát |
| félúton jelzés-némulás között |
| a félálom pókhálószigetén |
| még verdeső nagy lódarázsdögök. |
| Kiszakadni e barlangból ki bír? |
| Erő kell minden ébredés elé. |
| Mint asszonyváll a gyermekre, szelíd |
| léptekre vár a fehér kapuív. |
| Elöl mennek ők a fény fiai |
| majd kik az útból minden köveket |
| elhengergetnek a többi elől |
| akárha csapda volna mind a kő |
| majd kik a nagy tűzhányó tetején |
| kapkodnak ezüst felhőszél után |
| végül pedig kik rózsakövet és |
| mészkövet, csillámpalakövet és |
| fehér kőport is szorongatnak a |
| kéz- és lábujjaik közében, hogyha |
| építeni vagy ékíteni kell, |
| ajánlkozzanak szolgálatra ott |
| ahol a jók, a felhasználhatók |
| nagy tévedésük emlékeivel |
| szemeznek „lény nem lakta” semmivel |
| mert átjutnak a kettős ívkapun |
| és kőegész lesz nyelvükön a szó |
| de álmaikból ki nem írtható |
|
|
Imago 6
| Holdlépte éjszakák és hűvös |
| penészes borpincében, hol már senki sem |
| tart hajófényű gyertyacsonkot, |
| amíg ropogva lépkednek a sós időben |
| az odvak álmai: a csontok. |
| Lépés – zöld párduc selyemtalpon –, |
| gyümölcsarc, kudarcfoltosan, |
| egy egész vad szellemvasút |
| lefelé szálló kéményfüstben, |
| sziklába fúrt, nagy barna romboid, |
| fehér tölcsérkutak hol itt, |
| hol ott, akár a lávabuborék; |
| kettőzött esti gravitáció |
| húzza a város vasbeton combját feléd |
| szúrós poggyászával a pályaudvart, |
| mit megnyomtak a felhők, és az átlók |
| íme, vízszintes lehetőség mindnek, |
| csak lebeg, mint a korall, billeg, mint |
| Hisz nem engedi le seki sem |
| A lágy vérzésű szabadságban |
| minden gázlómadár csak ázik. |
| a régi liliomos királyfit. |
| Mikor még ujjaival a csillagokra mutatott |
| és tudta, mi a szikomorfa, |
| szemhéja nem volt bevakolva, |
| Csigás hajú, szép Sámsonok, |
| itt imbolyog a fejetek a körben, |
| és teremről teremre felnyílik |
| a régi kor, múzeumi penészzöldben: |
| Nec supplex turba timebat – |
| harmóniában állt a nép s az oszlop, |
| dönteni vagy zuhanni: abban a kölcsönös |
| függésben a szorongás lefoszlott. |
| Kinyújtott nyakkal nagy gyíkok jöhettek |
| s nem az elszabadult erő; |
| és ama portyázó portugál hajókról |
| Ének szól az öbölben. A vízmosás |
| a város gyomrában is szétszedi az időt. |
| Az anyanyelv, az isteni korlát |
| mélyen van, mint a bürökital, |
| magasan, mint a háztetőd. |
| Hongkongba az utas már nem jut el. |
| Jön, lükög, feltátog az idegenség, |
| cincogva dudorog a parkett, zsizseg |
| a vakolat, ami arc volt, Atlantisz lett, |
| nincs veszélytelen rakpartja a földnek, |
| kutak áradnak, szétporlad a káva, |
| lepkék és teherautók összetörnek, |
| négybevágott almában az egybekívánkozás |
| egy eszme szétmúló ragyogása, |
| emelkedést a béna szárny, |
| s aki az arénából kiszakad |
| és kiül a cédrus-könyöklőre, |
| mint fúga önti el az akarat: |
| reggelre cédrus lesz belőle |
| árnyéktalan gyökere lenn, |
| holdlépte éjszakák s egy hűvös |
| a mélységből csodálkozik, és nem kiált |
|
|
Imago 7
Elégia Christopher Okigbo képeire
| Hol csügg a menekülés lajtorjája? |
| Miféle szikláról függeszti alá |
| a csipkebokorbeli vagy a vízi jelenlét? |
| Közelebb vagyunk-e hozzá, ha innét egyenest |
| a legendába lépünk? Magunkat találjuk-e |
| – őrszemek – ott, vagy csak a kezdet |
| sötét vizeit? A szivárvány, akár hidat áll, |
| akár kígyót ível, részeire bomlik; |
| a keresztutakon tömör fekete seregek; |
| gyökérfogódzó után kapdos az is, aki mindent |
| megtagad, és csak hullatja tréfás, puha szavait |
| a sás közé, vagy parti homokba rejti őket, |
| meg ne fúljon, míg a fuldoklók |
| jelvényt tűznek meztelen mellkasukra |
| s eltorlaszolják az átkelőt. A felszín |
| hullám-testőrei, illanó tükrei, széttört árnyai |
| elviszik a nappalokat, alkonyatkor |
| angyalok hamuját hordja a szél, s éjszakára |
| bezártan kínálkozik a mélyvilág. A holdharmat |
| sejtéssel teli gyászdalt permetez, s a harmadik |
| kakasszót megelőzi a lélekharang. Reggelre |
| maszk van az arcokon, a bűntelen életé, |
| az élettelen életé, és aki visszatér, |
| sehol se járt. Körös-körül egyenletes ködfehér |
| lebegése a vizeknek, sugarak idősodrásban lefelé, |
| s újra a nedves félhomály, örökös őserdőkben |
| patacsattogás körből verődő visszhangjai, |
| egykor lovasok éltek itt, jegenyénél és |
| aljnövénynél többet tud róluk a lélek hátgerince: |
| leletet őriz, mint a barlang, s nem váltja meg |
| a rátalálás. És lélegzik az erdő a gömbillatú |
| holdas esők után, s az álom nyomdokvizein |
| a becsvágy elszivárog. Városok nyílnak, roppant |
| temetők, lápon liliom, aszfaltból sírkövek, |
| szerzett jövendölés, leégett viaszgyertyák, |
| uralom sugárzása, valódi nemesség nélkül, |
| templom előtt vak kutyák, vak koldusok, |
| a hold odébb jár, a dombok mögött, |
| nem hallgat énekszóra, és a sokaság |
| nem látja, hogy nyomban fölgyullad a piactér, |
| csak osztozik, csak osztozik, és gyöngy, és páncél, |
| és ruha, és ékszer, és kocka, és lándzsa |
| meg sem áll a hantoktól az alvilág |
| hét kapujáig, s ott fönn televény halotti leple |
| a horizont és az álomhatár. S ekkor még mindig |
| van tovább. Az iránytűt félremágnesezték, |
| a horgony elgörbült, a csillag elvadult, |
| a hajnal kocsihajtója lassabb, mint a gondolat, |
| s még mindig. Mert lészen folytonos kútrajárás, |
| holott csak súlynémaságot hordoznak a vállak. A jégmadár, |
| a kósza delfin kinn vár a sötét vizeken, |
| s a kormányos mélyben énekel. És újra |
| vált a nap, és dögbogár és szentjánosbogár |
| zsoltározik a habtarajokon, s a hullám vájata |
| üres márvány hordágyat vet ki s négy szeget. |
| És a vizet nem váltja meg a csobbanás. |
| Az estnek nincs kora, nincs emlékezete, |
| a parton nincs tanítvány, csak távoli |
| farkasüvöltés a morzsálló bunker-házak fölött, |
| a Föld mindent eloldoz, az írástudót még egyszer |
| ittfogják a romok, a romjai, és a halászok odaát |
| összekapaszkodó hínárokat emelnek ki a sodrásból, |
| és azok gőzölögve mutatnak lefelé. |
1987. augusztus–szeptember |
|
|
Imago 8
| Ernyőzött homlokunk a parton. |
| Te juttatod el a halandót |
|
| Vitorla-forma, teve-forma felhőt |
| És szólsz: „Forduljatok meg, forduljatok vissza, |
|
| Út helyett gyarlóság a távlat. |
| Holmi és hírnév, mint az ikra. |
| Napszálltakor letörve fonnyadoztok: |
|
| S megbánja, hajnaltól napestig?! |
| A rózsabimbónak az a sorsa, hogy |
|
| Van-e sejt, amely választhat, s közben |
|
| S itt benn kisebb-e a veszély? |
| de körbejárja, körbe a magot |
|
| Éjszaka van, kezünk lehull. |
| Fényt reszketett a szemrés. |
|
|
|
Imago 9
| Mi tart még itt? és mennyi az az itt? |
| A határok narancsvirág-penésze éjjelente |
| szétmosódik, mint a homoki lábnyom. |
| Álmaink őrizhetetlenek. Fakabátos |
| szuronyhegyen lebegve jönnek-mennek, |
| friss halottként. S a holtakat se vonzza más, |
| mint ami albumba rakható; |
| Két szenvedély közt többé nincs |
| választóvonal. Dönteni csak itt kell. |
| A sokágú csillagra ízenként fölszegzett |
| ember választhat magának – nem csillagot, |
| csak sugárnyit a térből. |
Hát választottam. |
| Határok közt kell élni. Módosuló, vad és |
| nehezen érthető határok közt. S ha kit |
| elvonz a fehér bálna, lenyűgöző, roppant |
| tömegével s a kürtös hírrel, hogy minden |
| a túlsó Atlanti-parton történik; s ha kit |
| elvonzanak a fiús pagodák, a szálkás, |
| lángszínű ecsetvonalak egyensúlya, mely |
| tömbbé feszül a jövő irányzékával szemközt, |
| igen, s ha kit elvonz a távlat – mert |
| szép az, ami végtelen –, megperdül lába |
| egy középkori torony felhőből tisztuló csúcsán: |
| a felzárkózó ívek gótikus tökélye, hidak |
| lámpátlan, tömör szobrai, csengettyűs |
| ajtók mögött alacsony fény, kopott betűk, |
|
Kniha, Böker, Liber Sanctus, egy kontinens |
| latin derűje, mely végigömlik a légiók |
| lába nyomában, ez, ez az egész, ez zeng, |
| ez búg, ez dördül a fülében nappalokon |
| és álmatlan éjszakákon, harsog, mint a |
| hajókürt, sosem távolodva, s ha kit elvonz |
| a távlat, bőrbekötött könyvet tapint |
| szétszelidült ököllel, lassan emelvén |
| emelje följebb az állát, reszketve, mint |
| tengerből homokra lépő, narancsvirágot |
| szimatoló, elcsigázott, csatakos lovak, |
| kerek szembogárba fogva azt a korhadt derekú, |
| azt a fölsebzett képet: |
szeretlek, Európa. |
| Hozzád nem kellett hasonlatossá válnom. |
| Időben s térben te nem kérsz különmutatványt. |
| Ez a pergamen véges. Végleges. Európai vagyok. |
|
|
Imago 10
Nem te zokogsz itt, árva harsonáddal? |
|
| Kongattak kinn. A szürke tömbvilág |
| rádől az ablak szegletére. Rézsút |
| egy levél ere közt setétre vált |
| s pihésen készül lobbanni a félmúlt. |
| Fakó ágyán moccan az ólmos év, |
| a mécs üvegje csonka, kormos is lett, |
| a párkány élén tört fülű fazék, |
| s lenn lámpavas, mely elfeledte Istent. |
| Odvak nyílnak a sikátorokon, |
| és laknak bennük, mindben, jobbra, balra. |
| Háromszögletű résben silbakol |
| a szennyvíz. Futna tőle a csatorna. |
| Pókhálódzik a város. Aki most |
| megvadult körző száraként kering kinn, |
| felhőkarcoló fúj szappanhabot |
| szemébe annak, fülébe müezzin |
| kiált hatot, és lávakő zuhog |
| eszméletére – állj, utas, megállj ott! |
| Jobbra márványok, tamariszkuszok, |
| balra csontszeges vermükkel a lápok: |
| ha Boreás űz, mindegy, merre vagy, |
| az őrhely mindenképp csak vándor-őrhely; |
| a rossz fal is fal: szélfogó. Maradj. |
| Vakold szemed, szád itt e szürke tömbbel. |
| Belföld. Bivalynyit bődülnek a fák. |
| Halászhajók rőt lámpái a vízen. |
| Belvíz. Kéz hordta sziklazátonyát. |
| Kikelt a csont is, hogy meszet kerítsen. |
| Ritka a népség, de összeszuszog. |
| Plakátot nyel és okádik az oszlop. |
| Ifjak visongnak, mint a malacok, |
| és földet foglal, aki földet osztott. |
| És kedvelik a matróztemetést. |
| Meg azt, ha mítosz habzik a görebben. |
| Lefitymálják a mívességet, és |
| azt, aki hisz. Meg azt, aki hitetlen. |
| Szemmel tartják az ében szemhatárt, |
| s ha csőrepedés van a régi falban; |
| és nem akarják tudni az okát, |
| s ha szólnak róla: sírva, nyögve, halkan. |
| Holott megvan a vitorlák helye, |
| robog a Tejút, hegedül a holdfény, |
| s az elefántok emlékezete |
| lefektethetne egymás sziklamellén – |
| és nem történik más, csak szürkület, |
| a bogarak kis vad tűzkarikája, |
| opálos odvak lesnék a tüzet: |
|
carpe diem. És: az okos kivárja. |
| Jaj, tág, hálótlan vadvizek! Hajó- |
| test múzeumi ragyogása! Vászon, |
| zászlóra vagy seborvoslásra jó! |
| Gyertyák, karének! Gyertyafény a házon! |
| A lámpástestű ember léptei, |
| ki felfogja a lelkek félhomályát, |
| és ellobbanni nem hagyja, ami |
| csak akkor ég, ha épp az Isten rálát: |
| ott a kihúnyó test előtt a kő, |
| hengerítsd el! S az ítélet világol! |
| Nem férgeket, csak folytatást tud Ő, |
| reccsenhet kapu, nyüzsöghet sikátor, |
| az a szuronnyal átdöfött baka |
| s a falhoz vágott kisded nem lesz féreg – |
| birodalom a teljes éjszaka. |
| Kulcsa van. Véges. Azt tekintsd tiédnek. |
|
|
Imago 11
| Mert a halál rádtörhet mindenütt. |
| Az alattomos szereti az idegenség |
| burkát. Elvétett lépéseidre |
| otthonos fény derül majd. Talán |
| még anyanyelved sem bizonyul |
| kapaszkodónak. Hades több lesz, |
| mint a hazád volt egykoron. |
| A mitológiai mélysötét kell, |
| hogy találkozz az érthetetlen |
| ködbozóttal, akiről azt hitted, |
| síron túl is balladásan össze- |
| símultok, két szál virág. |
| De a rosszaság segélykiáltásai, |
| a konok diktátumok belevesznek egyszer |
| az imádságba, a tengerzúgásba. Rómeó |
| lajtorjája ott csüng az üszkös |
| mélység felett. Hogy üldözőknek |
| feledést kínálj, Másnak való |
| feladvány. Ám a tévedők és téveszméik |
| egyként üszkösödnek. Tekints a sebre. |
| A valódi sebre. Örökké a sebre. |
| Templomod bárhol felállíthatod. |
|
|
|