Imago

 

 

 

 

Imago 1

 

Örvényes reggel

Imago az örvényes
reggelben nekivág a városnak.
Mögötte elmaradnak tettei.
Lába körül lassú falevéltánc –
vannak rosszakaratú halottak,
az év bármely fordulásakor
tanácsos elszökni előlük,
vagy elébük menni.
Van utas, aki lepkehálóval
kísérletezik, lámpással, lépvesszővel.
Ha szoborrá válik, minden
gondolatára elrebben az ablakból
valami vagy valaki.
A dermedésből messzire látni,
ám a testközelség láthatatlan.
A köd, a felhők a kövekre
települnek; a családokat
leköti reflexeik csillagállása;
már az újszülött késpengével születik;
ráfordítják. A látogató
elbillen a párkány szélén.
Amit sírás közben elhagynál, lassan
bugyorba gyűlik; „Ó, ég, roskadj le rám,
vagy válaszolj” – s ugyan mire válaszoljak,
Imago? Az örökös szélfúvásból nézve
minden helybenjárás. Töprengj; azonosíts;
topogj a dombhajlatban, a fák
tetszés szerinti felhasználásra tesznek
ajánlatot, egy ember két karját vízszintesre
tárja, egy másik botot ragad, vagy lombfűrészt,
s az örvény egy ideig őrizni látszik
a gyémánt félkrajcár délibábját.
 

1986

 

 

 

Imago 2

 

Gyújtópont

Emez a perc elébe térdepel;
amaz lendül, s a peremig jut el;
mindkettőnek szemeláttára eldől:
milyen a világ közelről.
A víz, ha ömlésvágyba dermed.
Az ablak, ha magára szívja a figyelmet.
A kábulat, ha az éberség szintjéig ér.
S ha észrevétlen elgörbül a tér.
Hullani nem más, mint meg- vagy felismerni.
A rettenet értéke ennyi.
A zuhanó test, akár a vércse,
a tapasztalat kiterjedése.
Minden csak forrás. Forrás minden.
Erőlködünk a képmáson innen,
az árnyakkal megtelnék egy hajó,
holott két kézzel átkulcsolható
az érdemes: Rembrandt Éjjeli őrjárata
vagy egy nappal horzsolta fa.
 

1986. március 8.

 

 

 

Imago 3

 

Oromzat

Keresztury Dezsőnek

 
A kiválasztottak – a papi szekta –
arcélük mint a beretva.
De mindörökre életlen, aki
önmagát választotta ki.
Mint fegyencek a napi sétát,
érdemlünk valódi prófétát.
Két nemzedék, s a zaj leforr.
Csak sziklából nő sziklaorr.
 

1986

 

 

 

Imago 4

 

Merőleges

Utak keresztje
többszörös vagy többszöri
keresztút
templomkert és sivatag összefutása
pálma és kődarab között
a metszéspontban félmagas
menhir emberkéz nem járta
telt zengésű istenszobor
Hermész
örök merőleges
eldőlhet            ottmarad
lajtorja hiányból
költő ha súlyos felhág rajta
rakétatervezők előtt
Jerikó fala roggyan          ez soha
érintsd meg hogyha megkerested
bénító szeretet sugárzik
özönvíz előttről
súly és szárnysuhogás
a légörvényben
saját nyomába lép aki útra indult
megperdül a keresztút
rátapad a levél-erező sivatagi szél
nyomás alatt a porszem azonos önmagával
szűrt levegőben látszanak a léptek
megannyi tömör oszlop
szemtanú        tanú
hajolj le mélyen
zengd ahogy ő zeng
azért vagyunk hogy vigasztaljuk egymást
 

Jeruzsálemből jövet, 1987. április

 

 

 

Imago 5

 

Az ívkapun át

A nagy kőtárban félvilágítás
mely lassan sűrül félhomályba át.
Rózsakő, mészkő, csillámpalakő
bontja a függés vak félárbocát
a fülemüle hangja elakad
félúton jelzés-némulás között
a félálom pókhálószigetén
még verdeső nagy lódarázsdögök.
Kiszakadni e barlangból ki bír?
Erő kell minden ébredés elé.
Mint asszonyváll a gyermekre, szelíd
léptekre vár a fehér kapuív.
Elöl mennek ők a fény fiai
majd kik az útból minden köveket
elhengergetnek a többi elől
akárha csapda volna mind a kő
majd kik a nagy tűzhányó tetején
kapkodnak ezüst felhőszél után
végül pedig kik rózsakövet és
mészkövet, csillámpalakövet és
fehér kőport is szorongatnak a
kéz- és lábujjaik közében, hogyha
építeni vagy ékíteni kell,
ajánlkozzanak szolgálatra ott
ahol a jók, a felhasználhatók
nagy tévedésük emlékeivel
szemeznek „lény nem lakta” semmivel
mert átjutnak a kettős ívkapun
és kőegész lesz nyelvükön a szó
de álmaikból ki nem írtható
az óriási lapidárium.
 

1987. május

 

 

 

Imago 6

 

Elveszett motívumok

A mélységből csodálkozik
ki végképp lenn maradt.
Holdlépte éjszakák és hűvös
kapubolt alatt,
penészes borpincében, hol már senki sem
tart hajófényű gyertyacsonkot,
amíg ropogva lépkednek a sós időben
az odvak álmai: a csontok.
Lépés – zöld párduc selyemtalpon –,
gyümölcsarc, kudarcfoltosan,
egy egész vad szellemvasút
körhintál hangtalan,
lefelé szálló kéményfüstben,
sziklába fúrt, nagy barna romboid,
a robbanásban felnyíló
fehér tölcsérkutak hol itt,
hol ott, akár a lávabuborék;
kettőzött esti gravitáció
húzza a város vasbeton combját feléd
szúrós poggyászával a pályaudvart,
mit megnyomtak a felhők, és az átlók
sínné csusszannak el,
íme, vízszintes lehetőség mindnek,
ki nem felel,
csak lebeg, mint a korall, billeg, mint
a sügérek, a compók.
Hisz nem engedi le seki sem
a nagy vízi sorompót.
A lágy vérzésű szabadságban
minden gázlómadár csak ázik.
És aki részeg, elfelejti
a régi liliomos királyfit.
Mikor még ujjaival a csillagokra mutatott
és tudta, mi a szikomorfa,
szemhéja nem volt bevakolva,
s nem félt naponta.
Csigás hajú, szép Sámsonok,
itt imbolyog a fejetek a körben,
és teremről teremre felnyílik
a régi kor, múzeumi penészzöldben:
Nec supplex turba timebat –
harmóniában állt a nép s az oszlop,
dönteni vagy zuhanni: abban a kölcsönös
függésben a szorongás lefoszlott.
Kinyújtott nyakkal nagy gyíkok jöhettek
s nem az elszabadult erő;
és ama portyázó portugál hajókról
nemcsak dohány: Xavéri
Szent Ferenc került elő.
Ének szól az öbölben. A vízmosás
a város gyomrában is szétszedi az időt.
Az anyanyelv, az isteni korlát
mélyen van, mint a bürökital,
magasan, mint a háztetőd.
Hongkongba az utas már nem jut el.
S akkor minek. Minek!
Jön, lükög, feltátog az idegenség,
cincogva dudorog a parkett, zsizseg
a vakolat, ami arc volt, Atlantisz lett,
nincs veszélytelen rakpartja a földnek,
kutak áradnak, szétporlad a káva,
lepkék és teherautók összetörnek,
négybevágott almában az egybekívánkozás
egy eszme szétmúló ragyogása,
pókláb a háló mértanát,
sugár növését a vizek,
emelkedést a béna szárny,
őriztelek, őriztelek –
a víz felrakja a kutat,
fadőlést ér a pillanat,
eggyé feszül a sivatag,
s aki az arénából kiszakad
és kiül a cédrus-könyöklőre,
mint fúga önti el az akarat:
reggelre cédrus lesz belőle
árnyéktalan gyökere lenn,
holdlépte éjszakák s egy hűvös
kapubolt alatt –
a mélységből csodálkozik, és nem kiált
és nem kiált
ki végképp lenn maradt.
 

1987. június

 

 

 

Imago 7

 

Elégia Christopher Okigbo képeire

Hol csügg a menekülés lajtorjája?
Miféle szikláról függeszti alá
a csipkebokorbeli vagy a vízi jelenlét?
Közelebb vagyunk-e hozzá, ha innét egyenest
a legendába lépünk? Magunkat találjuk-e
– őrszemek – ott, vagy csak a kezdet
sötét vizeit? A szivárvány, akár hidat áll,
akár kígyót ível, részeire bomlik;
a keresztutakon tömör fekete seregek;
gyökérfogódzó után kapdos az is, aki mindent
megtagad, és csak hullatja tréfás, puha szavait
a sás közé, vagy parti homokba rejti őket,
meg ne fúljon, míg a fuldoklók
jelvényt tűznek meztelen mellkasukra
s eltorlaszolják az átkelőt. A felszín
hullám-testőrei, illanó tükrei, széttört árnyai
elviszik a nappalokat, alkonyatkor
angyalok hamuját hordja a szél, s éjszakára
bezártan kínálkozik a mélyvilág. A holdharmat
sejtéssel teli gyászdalt permetez, s a harmadik
kakasszót megelőzi a lélekharang. Reggelre
maszk van az arcokon, a bűntelen életé,
az élettelen életé, és aki visszatér,
sehol se járt. Körös-körül egyenletes ködfehér
lebegése a vizeknek, sugarak idősodrásban lefelé,
s újra a nedves félhomály, örökös őserdőkben
patacsattogás körből verődő visszhangjai,
egykor lovasok éltek itt, jegenyénél és
aljnövénynél többet tud róluk a lélek hátgerince:
leletet őriz, mint a barlang, s nem váltja meg
a rátalálás. És lélegzik az erdő a gömbillatú
holdas esők után, s az álom nyomdokvizein
a becsvágy elszivárog. Városok nyílnak, roppant
temetők, lápon liliom, aszfaltból sírkövek,
szerzett jövendölés, leégett viaszgyertyák,
uralom sugárzása, valódi nemesség nélkül,
templom előtt vak kutyák, vak koldusok,
a hold odébb jár, a dombok mögött,
nem hallgat énekszóra, és a sokaság
nem látja, hogy nyomban fölgyullad a piactér,
csak osztozik, csak osztozik, és gyöngy, és páncél,
és ruha, és ékszer, és kocka, és lándzsa
meg sem áll a hantoktól az alvilág
hét kapujáig, s ott fönn televény halotti leple
a horizont és az álomhatár. S ekkor még mindig
van tovább. Az iránytűt félremágnesezték,
a horgony elgörbült, a csillag elvadult,
a hajnal kocsihajtója lassabb, mint a gondolat,
s még mindig. Mert lészen folytonos kútrajárás,
holott csak súlynémaságot hordoznak a vállak. A jégmadár,
a kósza delfin kinn vár a sötét vizeken,
s a kormányos mélyben énekel. És újra
vált a nap, és dögbogár és szentjánosbogár
zsoltározik a habtarajokon, s a hullám vájata
üres márvány hordágyat vet ki s négy szeget.
És a vizet nem váltja meg a csobbanás.
Az estnek nincs kora, nincs emlékezete,
a parton nincs tanítvány, csak távoli
farkasüvöltés a morzsálló bunker-házak fölött,
a Föld mindent eloldoz, az írástudót még egyszer
ittfogják a romok, a romjai, és a halászok odaát
összekapaszkodó hínárokat emelnek ki a sodrásból,
és azok gőzölögve mutatnak lefelé.
 

1987. augusztus–szeptember

 

 

 

Imago 8

 

Arányok

Ernyőzött homlokunk a parton.
A mentőakció késik.
Te juttatod el a halandót
a megtöretésig.
Vitorla-forma, teve-forma felhőt
buktat le-föl a távol.
És szólsz: „Forduljatok meg, forduljatok vissza,
halandó sokaságok!”
Út helyett gyarlóság a távlat.
Holmi és hírnév, mint az ikra.
Napszálltakor letörve fonnyadoztok:
„Forduljatok vissza!”
Akadt-e, aki visszanéz?
S megbánja, hajnaltól napestig?!
A rózsabimbónak az a sorsa, hogy
kifeslik.
Ott kinn kopog a jégeső
s a féreg is útra vár.
Van-e sejt, amely választhat, s közben
differenciál?
S itt benn kisebb-e a veszély?
Szünetet tart a nemlét –
de körbejárja, körbe a magot
a belső védtelenség.
Éjszaka van, kezünk lehull.
Fényt reszketett a szemrés.
Arányai közt tétováz
a felzavart Teremtés.
 

1987. október

 

 

 

Imago 9

 

A pergamen

Mi tart még itt? és mennyi az az itt?
A határok narancsvirág-penésze éjjelente
szétmosódik, mint a homoki lábnyom.
Álmaink őrizhetetlenek. Fakabátos
szuronyhegyen lebegve jönnek-mennek,
friss halottként. S a holtakat se vonzza más,
mint ami albumba rakható;
mint ami szétprédálható.
Két szenvedély közt többé nincs
választóvonal. Dönteni csak itt kell.
A sokágú csillagra ízenként fölszegzett
ember választhat magának – nem csillagot,
csak sugárnyit a térből.
csak sugárnyit a térből. Hát választottam.
Határok közt kell élni. Módosuló, vad és
nehezen érthető határok közt. S ha kit
elvonz a fehér bálna, lenyűgöző, roppant
tömegével s a kürtös hírrel, hogy minden
a túlsó Atlanti-parton történik; s ha kit
elvonzanak a fiús pagodák, a szálkás,
lángszínű ecsetvonalak egyensúlya, mely
tömbbé feszül a jövő irányzékával szemközt,
igen, s ha kit elvonz a távlat – mert
szép az, ami végtelen –, megperdül lába
egy középkori torony felhőből tisztuló csúcsán:
a felzárkózó ívek gótikus tökélye, hidak
lámpátlan, tömör szobrai, csengettyűs
ajtók mögött alacsony fény, kopott betűk,
Kniha, Böker, Liber Sanctus, egy kontinens
latin derűje, mely végigömlik a légiók
lába nyomában, ez, ez az egész, ez zeng,
ez búg, ez dördül a fülében nappalokon
és álmatlan éjszakákon, harsog, mint a
hajókürt, sosem távolodva, s ha kit elvonz
a távlat, bőrbekötött könyvet tapint
szétszelidült ököllel, lassan emelvén
emelje följebb az állát, reszketve, mint
tengerből homokra lépő, narancsvirágot
szimatoló, elcsigázott, csatakos lovak,
kerek szembogárba fogva azt a korhadt derekú,
azt a fölsebzett képet:
azt a fölsebzett képet: szeretlek, Európa.
Hozzád nem kellett hasonlatossá válnom.
Időben s térben te nem kérsz különmutatványt.
Ez a pergamen véges. Végleges. Európai vagyok.
 

1987. október 26.

 

 

 

Imago 10

 

Az éjszaka

Nem te zokogsz itt, árva harsonáddal?
Joseph Brodsky
 
Kongattak kinn. A szürke tömbvilág
rádől az ablak szegletére. Rézsút
egy levél ere közt setétre vált
s pihésen készül lobbanni a félmúlt.
Fakó ágyán moccan az ólmos év,
a mécs üvegje csonka, kormos is lett,
a párkány élén tört fülű fazék,
s lenn lámpavas, mely elfeledte Istent.
Odvak nyílnak a sikátorokon,
és laknak bennük, mindben, jobbra, balra.
Háromszögletű résben silbakol
a szennyvíz. Futna tőle a csatorna.
Pókhálódzik a város. Aki most
megvadult körző száraként kering kinn,
felhőkarcoló fúj szappanhabot
szemébe annak, fülébe müezzin
kiált hatot, és lávakő zuhog
eszméletére – állj, utas, megállj ott!
Jobbra márványok, tamariszkuszok,
balra csontszeges vermükkel a lápok:
ha Boreás űz, mindegy, merre vagy,
az őrhely mindenképp csak vándor-őrhely;
a rossz fal is fal: szélfogó. Maradj.
Vakold szemed, szád itt e szürke tömbbel.
Belföld. Bivalynyit bődülnek a fák.
Halászhajók rőt lámpái a vízen.
Belvíz. Kéz hordta sziklazátonyát.
Kikelt a csont is, hogy meszet kerítsen.
Ritka a népség, de összeszuszog.
Plakátot nyel és okádik az oszlop.
Ifjak visongnak, mint a malacok,
és földet foglal, aki földet osztott.
És kedvelik a matróztemetést.
Meg azt, ha mítosz habzik a görebben.
Lefitymálják a mívességet, és
azt, aki hisz. Meg azt, aki hitetlen.
Szemmel tartják az ében szemhatárt,
s ha csőrepedés van a régi falban;
és nem akarják tudni az okát,
s ha szólnak róla: sírva, nyögve, halkan.
Holott megvan a vitorlák helye,
robog a Tejút, hegedül a holdfény,
s az elefántok emlékezete
lefektethetne egymás sziklamellén –
és nem történik más, csak szürkület,
a bogarak kis vad tűzkarikája,
opálos odvak lesnék a tüzet:
carpe diem. És: az okos kivárja.
Jaj, tág, hálótlan vadvizek! Hajó-
test múzeumi ragyogása! Vászon,
zászlóra vagy seborvoslásra jó!
Gyertyák, karének! Gyertyafény a házon!
A lámpástestű ember léptei,
ki felfogja a lelkek félhomályát,
és ellobbanni nem hagyja, ami
csak akkor ég, ha épp az Isten rálát:
ott a kihúnyó test előtt a kő,
hengerítsd el! S az ítélet világol!
Nem férgeket, csak folytatást tud Ő,
reccsenhet kapu, nyüzsöghet sikátor,
az a szuronnyal átdöfött baka
s a falhoz vágott kisded nem lesz féreg –
birodalom a teljes éjszaka.
Kulcsa van. Véges. Azt tekintsd tiédnek.
 

1988. március

 

 

 

Imago 11

 

Kozmopolita*

Mert a halál rádtörhet mindenütt.
Az alattomos szereti az idegenség
burkát. Elvétett lépéseidre
otthonos fény derül majd. Talán
még anyanyelved sem bizonyul
kapaszkodónak. Hades több lesz,
mint a hazád volt egykoron.
A mitológiai mélysötét kell,
hogy találkozz az érthetetlen
ködbozóttal, akiről azt hitted,
síron túl is balladásan össze-
símultok, két szál virág.
De a rosszaság segélykiáltásai,
a konok diktátumok belevesznek egyszer
az imádságba, a tengerzúgásba. Rómeó
lajtorjája ott csüng az üszkös
mélység felett. Hogy üldözőknek
feledést kínálj, Másnak való
feladvány. Ám a tévedők és téveszméik
egyként üszkösödnek. Tekints a sebre.
A valódi sebre. Örökké a sebre.
Templomod bárhol felállíthatod.
 

1988. május 13.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]