Királyok könyve
| Kicsépelt csillagok, s héjukból |
| mennyi csillaghagyó lélek |
Imago 1
| reggelben nekivág a városnak. |
| Mögötte elmaradnak tettei. |
| Lába körül lassú falevéltánc – |
| vannak rosszakaratú halottak, |
| az év bármely fordulásakor |
| tanácsos elszökni előlük, |
| Van utas, aki lepkehálóval |
| kísérletezik, lámpással, lépvesszővel. |
| Ha szoborrá válik, minden |
| gondolatára elrebben az ablakból |
| A dermedésből messzire látni, |
| ám a testközelség láthatatlan. |
| A köd, a felhők a kövekre |
| leköti reflexeik csillagállása; |
| már az újszülött késpengével születik; |
| elbillen a párkány szélén. |
| Amit sírás közben elhagynál, lassan |
| bugyorba gyűlik; „Ó, ég, roskadj le rám, |
| vagy válaszolj” – s ugyan mire válaszoljak, |
| Imago? Az örökös szélfúvásból nézve |
| minden helybenjárás. Töprengj; azonosíts; |
| topogj a dombhajlatban, a fák |
| tetszés szerinti felhasználásra tesznek |
| ajánlatot, egy ember két karját vízszintesre |
| tárja, egy másik botot ragad, vagy lombfűrészt, |
| s az örvény egy ideig őrizni látszik |
| a gyémánt félkrajcár délibábját. |
|
|
Imago 2
| Emez a perc elébe térdepel; |
| amaz lendül, s a peremig jut el; |
| mindkettőnek szemeláttára eldől: |
| A víz, ha ömlésvágyba dermed. |
| Az ablak, ha magára szívja a figyelmet. |
| A kábulat, ha az éberség szintjéig ér. |
| S ha észrevétlen elgörbül a tér. |
| Hullani nem más, mint meg- vagy felismerni. |
| A zuhanó test, akár a vércse, |
| a tapasztalat kiterjedése. |
| Minden csak forrás. Forrás minden. |
| Erőlködünk a képmáson innen, |
| az árnyakkal megtelnék egy hajó, |
| holott két kézzel átkulcsolható |
| az érdemes: Rembrandt Éjjeli őrjárata |
| vagy egy nappal horzsolta fa. |
|
|
Imago 3
|
Keresztury Dezsőnek
| A kiválasztottak – a papi szekta – |
| De mindörökre életlen, aki |
|
| Mint fegyencek a napi sétát, |
| érdemlünk valódi prófétát. |
| Két nemzedék, s a zaj leforr. |
| Csak sziklából nő sziklaorr. |
|
|
|
Imago 4
| többszörös vagy többszöri |
| templomkert és sivatag összefutása |
| a metszéspontban félmagas |
| menhir emberkéz nem járta |
| költő ha súlyos felhág rajta |
| Jerikó fala roggyan ez soha |
| érintsd meg hogyha megkerested |
| saját nyomába lép aki útra indult |
| rátapad a levél-erező sivatagi szél |
| nyomás alatt a porszem azonos önmagával |
| szűrt levegőben látszanak a léptek |
| azért vagyunk hogy vigasztaljuk egymást |
Jeruzsálemből jövet, 1987. április |
|
|
Imago 5
| A nagy kőtárban félvilágítás |
| mely lassan sűrül félhomályba át. |
| Rózsakő, mészkő, csillámpalakő |
| bontja a függés vak félárbocát |
| félúton jelzés-némulás között |
| a félálom pókhálószigetén |
| még verdeső nagy lódarázsdögök. |
| Kiszakadni e barlangból ki bír? |
| Erő kell minden ébredés elé. |
| Mint asszonyváll a gyermekre, szelíd |
| léptekre vár a fehér kapuív. |
| Elöl mennek ők a fény fiai |
| majd kik az útból minden köveket |
| elhengergetnek a többi elől |
| akárha csapda volna mind a kő |
| majd kik a nagy tűzhányó tetején |
| kapkodnak ezüst felhőszél után |
| végül pedig kik rózsakövet és |
| mészkövet, csillámpalakövet és |
| fehér kőport is szorongatnak a |
| kéz- és lábujjaik közében, hogyha |
| építeni vagy ékíteni kell, |
| ajánlkozzanak szolgálatra ott |
| ahol a jók, a felhasználhatók |
| nagy tévedésük emlékeivel |
| szemeznek „lény nem lakta” semmivel |
| mert átjutnak a kettős ívkapun |
| és kőegész lesz nyelvükön a szó |
| de álmaikból ki nem írtható |
|
|
Imago 6
| Holdlépte éjszakák és hűvös |
| penészes borpincében, hol már senki sem |
| tart hajófényű gyertyacsonkot, |
| amíg ropogva lépkednek a sós időben |
| az odvak álmai: a csontok. |
| Lépés – zöld párduc selyemtalpon –, |
| gyümölcsarc, kudarcfoltosan, |
| egy egész vad szellemvasút |
| lefelé szálló kéményfüstben, |
| sziklába fúrt, nagy barna romboid, |
| fehér tölcsérkutak hol itt, |
| hol ott, akár a lávabuborék; |
| kettőzött esti gravitáció |
| húzza a város vasbeton combját feléd |
| szúrós poggyászával a pályaudvart, |
| mit megnyomtak a felhők, és az átlók |
| íme, vízszintes lehetőség mindnek, |
| csak lebeg, mint a korall, billeg, mint |
| Hisz nem engedi le seki sem |
| A lágy vérzésű szabadságban |
| minden gázlómadár csak ázik. |
| a régi liliomos királyfit. |
| Mikor még ujjaival a csillagokra mutatott |
| és tudta, mi a szikomorfa, |
| szemhéja nem volt bevakolva, |
| Csigás hajú, szép Sámsonok, |
| itt imbolyog a fejetek a körben, |
| és teremről teremre felnyílik |
| a régi kor, múzeumi penészzöldben: |
| Nec supplex turba timebat – |
| harmóniában állt a nép s az oszlop, |
| dönteni vagy zuhanni: abban a kölcsönös |
| függésben a szorongás lefoszlott. |
| Kinyújtott nyakkal nagy gyíkok jöhettek |
| s nem az elszabadult erő; |
| és ama portyázó portugál hajókról |
| Ének szól az öbölben. A vízmosás |
| a város gyomrában is szétszedi az időt. |
| Az anyanyelv, az isteni korlát |
| mélyen van, mint a bürökital, |
| magasan, mint a háztetőd. |
| Hongkongba az utas már nem jut el. |
| Jön, lükög, feltátog az idegenség, |
| cincogva dudorog a parkett, zsizseg |
| a vakolat, ami arc volt, Atlantisz lett, |
| nincs veszélytelen rakpartja a földnek, |
| kutak áradnak, szétporlad a káva, |
| lepkék és teherautók összetörnek, |
| négybevágott almában az egybekívánkozás |
| egy eszme szétmúló ragyogása, |
| emelkedést a béna szárny, |
| s aki az arénából kiszakad |
| és kiül a cédrus-könyöklőre, |
| mint fúga önti el az akarat: |
| reggelre cédrus lesz belőle |
| árnyéktalan gyökere lenn, |
| holdlépte éjszakák s egy hűvös |
| a mélységből csodálkozik, és nem kiált |
|
|
Imago 7
Elégia Christopher Okigbo képeire
| Hol csügg a menekülés lajtorjája? |
| Miféle szikláról függeszti alá |
| a csipkebokorbeli vagy a vízi jelenlét? |
| Közelebb vagyunk-e hozzá, ha innét egyenest |
| a legendába lépünk? Magunkat találjuk-e |
| – őrszemek – ott, vagy csak a kezdet |
| sötét vizeit? A szivárvány, akár hidat áll, |
| akár kígyót ível, részeire bomlik; |
| a keresztutakon tömör fekete seregek; |
| gyökérfogódzó után kapdos az is, aki mindent |
| megtagad, és csak hullatja tréfás, puha szavait |
| a sás közé, vagy parti homokba rejti őket, |
| meg ne fúljon, míg a fuldoklók |
| jelvényt tűznek meztelen mellkasukra |
| s eltorlaszolják az átkelőt. A felszín |
| hullám-testőrei, illanó tükrei, széttört árnyai |
| elviszik a nappalokat, alkonyatkor |
| angyalok hamuját hordja a szél, s éjszakára |
| bezártan kínálkozik a mélyvilág. A holdharmat |
| sejtéssel teli gyászdalt permetez, s a harmadik |
| kakasszót megelőzi a lélekharang. Reggelre |
| maszk van az arcokon, a bűntelen életé, |
| az élettelen életé, és aki visszatér, |
| sehol se járt. Körös-körül egyenletes ködfehér |
| lebegése a vizeknek, sugarak idősodrásban lefelé, |
| s újra a nedves félhomály, örökös őserdőkben |
| patacsattogás körből verődő visszhangjai, |
| egykor lovasok éltek itt, jegenyénél és |
| aljnövénynél többet tud róluk a lélek hátgerince: |
| leletet őriz, mint a barlang, s nem váltja meg |
| a rátalálás. És lélegzik az erdő a gömbillatú |
| holdas esők után, s az álom nyomdokvizein |
| a becsvágy elszivárog. Városok nyílnak, roppant |
| temetők, lápon liliom, aszfaltból sírkövek, |
| szerzett jövendölés, leégett viaszgyertyák, |
| uralom sugárzása, valódi nemesség nélkül, |
| templom előtt vak kutyák, vak koldusok, |
| a hold odébb jár, a dombok mögött, |
| nem hallgat énekszóra, és a sokaság |
| nem látja, hogy nyomban fölgyullad a piactér, |
| csak osztozik, csak osztozik, és gyöngy, és páncél, |
| és ruha, és ékszer, és kocka, és lándzsa |
| meg sem áll a hantoktól az alvilág |
| hét kapujáig, s ott fönn televény halotti leple |
| a horizont és az álomhatár. S ekkor még mindig |
| van tovább. Az iránytűt félremágnesezték, |
| a horgony elgörbült, a csillag elvadult, |
| a hajnal kocsihajtója lassabb, mint a gondolat, |
| s még mindig. Mert lészen folytonos kútrajárás, |
| holott csak súlynémaságot hordoznak a vállak. A jégmadár, |
| a kósza delfin kinn vár a sötét vizeken, |
| s a kormányos mélyben énekel. És újra |
| vált a nap, és dögbogár és szentjánosbogár |
| zsoltározik a habtarajokon, s a hullám vájata |
| üres márvány hordágyat vet ki s négy szeget. |
| És a vizet nem váltja meg a csobbanás. |
| Az estnek nincs kora, nincs emlékezete, |
| a parton nincs tanítvány, csak távoli |
| farkasüvöltés a morzsálló bunker-házak fölött, |
| a Föld mindent eloldoz, az írástudót még egyszer |
| ittfogják a romok, a romjai, és a halászok odaát |
| összekapaszkodó hínárokat emelnek ki a sodrásból, |
| és azok gőzölögve mutatnak lefelé. |
1987. augusztus–szeptember |
|
|
Imago 8
| Ernyőzött homlokunk a parton. |
| Te juttatod el a halandót |
|
| Vitorla-forma, teve-forma felhőt |
| És szólsz: „Forduljatok meg, forduljatok vissza, |
|
| Út helyett gyarlóság a távlat. |
| Holmi és hírnév, mint az ikra. |
| Napszálltakor letörve fonnyadoztok: |
|
| S megbánja, hajnaltól napestig?! |
| A rózsabimbónak az a sorsa, hogy |
|
| Van-e sejt, amely választhat, s közben |
|
| S itt benn kisebb-e a veszély? |
| de körbejárja, körbe a magot |
|
| Éjszaka van, kezünk lehull. |
| Fényt reszketett a szemrés. |
|
|
|
Imago 9
| Mi tart még itt? és mennyi az az itt? |
| A határok narancsvirág-penésze éjjelente |
| szétmosódik, mint a homoki lábnyom. |
| Álmaink őrizhetetlenek. Fakabátos |
| szuronyhegyen lebegve jönnek-mennek, |
| friss halottként. S a holtakat se vonzza más, |
| mint ami albumba rakható; |
| Két szenvedély közt többé nincs |
| választóvonal. Dönteni csak itt kell. |
| A sokágú csillagra ízenként fölszegzett |
| ember választhat magának – nem csillagot, |
| csak sugárnyit a térből. |
Hát választottam. |
| Határok közt kell élni. Módosuló, vad és |
| nehezen érthető határok közt. S ha kit |
| elvonz a fehér bálna, lenyűgöző, roppant |
| tömegével s a kürtös hírrel, hogy minden |
| a túlsó Atlanti-parton történik; s ha kit |
| elvonzanak a fiús pagodák, a szálkás, |
| lángszínű ecsetvonalak egyensúlya, mely |
| tömbbé feszül a jövő irányzékával szemközt, |
| igen, s ha kit elvonz a távlat – mert |
| szép az, ami végtelen –, megperdül lába |
| egy középkori torony felhőből tisztuló csúcsán: |
| a felzárkózó ívek gótikus tökélye, hidak |
| lámpátlan, tömör szobrai, csengettyűs |
| ajtók mögött alacsony fény, kopott betűk, |
|
Kniha, Böker, Liber Sanctus, egy kontinens |
| latin derűje, mely végigömlik a légiók |
| lába nyomában, ez, ez az egész, ez zeng, |
| ez búg, ez dördül a fülében nappalokon |
| és álmatlan éjszakákon, harsog, mint a |
| hajókürt, sosem távolodva, s ha kit elvonz |
| a távlat, bőrbekötött könyvet tapint |
| szétszelidült ököllel, lassan emelvén |
| emelje följebb az állát, reszketve, mint |
| tengerből homokra lépő, narancsvirágot |
| szimatoló, elcsigázott, csatakos lovak, |
| kerek szembogárba fogva azt a korhadt derekú, |
| azt a fölsebzett képet: |
szeretlek, Európa. |
| Hozzád nem kellett hasonlatossá válnom. |
| Időben s térben te nem kérsz különmutatványt. |
| Ez a pergamen véges. Végleges. Európai vagyok. |
|
|
Imago 10
Nem te zokogsz itt, árva harsonáddal? |
|
| Kongattak kinn. A szürke tömbvilág |
| rádől az ablak szegletére. Rézsút |
| egy levél ere közt setétre vált |
| s pihésen készül lobbanni a félmúlt. |
| Fakó ágyán moccan az ólmos év, |
| a mécs üvegje csonka, kormos is lett, |
| a párkány élén tört fülű fazék, |
| s lenn lámpavas, mely elfeledte Istent. |
| Odvak nyílnak a sikátorokon, |
| és laknak bennük, mindben, jobbra, balra. |
| Háromszögletű résben silbakol |
| a szennyvíz. Futna tőle a csatorna. |
| Pókhálódzik a város. Aki most |
| megvadult körző száraként kering kinn, |
| felhőkarcoló fúj szappanhabot |
| szemébe annak, fülébe müezzin |
| kiált hatot, és lávakő zuhog |
| eszméletére – állj, utas, megállj ott! |
| Jobbra márványok, tamariszkuszok, |
| balra csontszeges vermükkel a lápok: |
| ha Boreás űz, mindegy, merre vagy, |
| az őrhely mindenképp csak vándor-őrhely; |
| a rossz fal is fal: szélfogó. Maradj. |
| Vakold szemed, szád itt e szürke tömbbel. |
| Belföld. Bivalynyit bődülnek a fák. |
| Halászhajók rőt lámpái a vízen. |
| Belvíz. Kéz hordta sziklazátonyát. |
| Kikelt a csont is, hogy meszet kerítsen. |
| Ritka a népség, de összeszuszog. |
| Plakátot nyel és okádik az oszlop. |
| Ifjak visongnak, mint a malacok, |
| és földet foglal, aki földet osztott. |
| És kedvelik a matróztemetést. |
| Meg azt, ha mítosz habzik a görebben. |
| Lefitymálják a mívességet, és |
| azt, aki hisz. Meg azt, aki hitetlen. |
| Szemmel tartják az ében szemhatárt, |
| s ha csőrepedés van a régi falban; |
| és nem akarják tudni az okát, |
| s ha szólnak róla: sírva, nyögve, halkan. |
| Holott megvan a vitorlák helye, |
| robog a Tejút, hegedül a holdfény, |
| s az elefántok emlékezete |
| lefektethetne egymás sziklamellén – |
| és nem történik más, csak szürkület, |
| a bogarak kis vad tűzkarikája, |
| opálos odvak lesnék a tüzet: |
|
carpe diem. És: az okos kivárja. |
| Jaj, tág, hálótlan vadvizek! Hajó- |
| test múzeumi ragyogása! Vászon, |
| zászlóra vagy seborvoslásra jó! |
| Gyertyák, karének! Gyertyafény a házon! |
| A lámpástestű ember léptei, |
| ki felfogja a lelkek félhomályát, |
| és ellobbanni nem hagyja, ami |
| csak akkor ég, ha épp az Isten rálát: |
| ott a kihúnyó test előtt a kő, |
| hengerítsd el! S az ítélet világol! |
| Nem férgeket, csak folytatást tud Ő, |
| reccsenhet kapu, nyüzsöghet sikátor, |
| az a szuronnyal átdöfött baka |
| s a falhoz vágott kisded nem lesz féreg – |
| birodalom a teljes éjszaka. |
| Kulcsa van. Véges. Azt tekintsd tiédnek. |
|
|
Imago 11
| Mert a halál rádtörhet mindenütt. |
| Az alattomos szereti az idegenség |
| burkát. Elvétett lépéseidre |
| otthonos fény derül majd. Talán |
| még anyanyelved sem bizonyul |
| kapaszkodónak. Hades több lesz, |
| mint a hazád volt egykoron. |
| A mitológiai mélysötét kell, |
| hogy találkozz az érthetetlen |
| ködbozóttal, akiről azt hitted, |
| síron túl is balladásan össze- |
| símultok, két szál virág. |
| De a rosszaság segélykiáltásai, |
| a konok diktátumok belevesznek egyszer |
| az imádságba, a tengerzúgásba. Rómeó |
| lajtorjája ott csüng az üszkös |
| mélység felett. Hogy üldözőknek |
| feledést kínálj, Másnak való |
| feladvány. Ám a tévedők és téveszméik |
| egyként üszkösödnek. Tekints a sebre. |
| A valódi sebre. Örökké a sebre. |
| Templomod bárhol felállíthatod. |
|
|
Szoborcsoport
| És akkor elborított mindenestül |
| a sötétben egy etruszk ág hajolt |
| át izmos válladon s a teliholdat |
| északi-déli féltekére osztja |
| bogarak rajzanak sötétbe-semmibe |
| szakadékba kapaszkodási vággyal |
| repülni ott már nem lehet |
| mert amit átrepülsz nem szakadék |
| a mélyből felfehérlő finom csontok |
| parazsában izzik a kővidék |
|
| hiába ínjaid holdmarta síkossága |
| hiába életteli rajzás ragyogás |
| vad özönvízben sorra bukhatnak fel |
| szarkofágok katakombák hűlt helye |
| korsók még összeilleszthető élei |
| cézárok dicsőségét nedvező lekopott |
| szélű pénzek piac mámorát rejtő eres |
| bőrdarabkák olvadt viaszként |
| lopódzó elroncsolt szenvedélyek hiába |
| a mélyről felfehérlő finom csontok |
| parazsában izzik a kővidék |
|
| pára dermeszti magas homlokod |
| holdpára csak élezett szögben |
| metszi át a hegyeket átjut sziklán |
| völgyön de lenn mint körömbe-hajba |
| fúródó nyílhegy hangtalan megáll |
| rezeg a táj mélység-magasság mérlege |
| hajdan fák voltak itt lángolt a klorofill |
| minden teremtett lélek dicsérje az Urat |
| zúgta a vegetáció a sűrű maga a zsoltár |
| a mélyből felfehérlő finom csontok |
| parazsában izzik a kővidék |
|
| robbant a mellkasod a csillagsúly alatt |
| bordáid íve mint a lángnyelv mozdult |
| a kupolák között és gerendák sora |
| zuhogott a faldosó tűzbe és bénult vakolat |
| freskók mézes-arany glóriával rózsaszínné szívott |
| darócruhák tálon halszálka metszett kehely |
| az ujjak az ujjak összekulcsolása csókok |
| gloria in excelsis Deo örvény ragadta fel |
| a történet lobogását szikrák döfték az idegekbe |
| az igenlés hitét és közben |
| a mélyből felfehérlő finom csontok |
| parazsában izzik a kővidék |
|
| kő fogja fel járásod szőlőhegy-ritmusát |
| lábad mély vályogból vasbetonba lépett |
| nyomod mely Leonardo körzőjével mérhető |
| és számítógépbe táplálható |
| súlyod mely nem hord újjászületést |
| örökkön lehúzza majd mint az agyag |
| az etruszk ággal vállal északi-déli |
| féltekére bontott soha össze nem álló |
| teliholdat sötét korongot kongat rajtad |
|
| földárnyék levonult ár futótűz pára |
| kimozdult középpont kilobbant fémszál |
| hamueső hamueső elborít mindenestül |
| időtlen Pompeji szétfújhatatlan |
| állja a vér feszes lélegzetét |
| a mélyből felfehérlő finom csontok |
| parazsában izzik a kővidék |
|
|
Legenda*
| Pincébe ment a dédapánk borért |
| s nem jött fel soha többé – |
|
| Széndioxidgáz. Ez volt az ok. |
| Ők nem tudtak semmilyen dioxidot. |
|
| Ültek, ott fenn az asztalnál, |
| várták a Messiást. Vártak. |
|
| A halott kezéből, ott lenn, szétfolyt a bor. |
| Az időhálón nem üt át az utolsó hörgés, |
|
| A kapu közben megnyikordult. |
| Rohantak. Párnát! levegőt! a borbélyt! |
| éjfélt kondított, tömör felhő |
| szitált a ház körül, az asztalos |
| ezüsttel írta rá a feketére: „Antal”. |
| S tizenötödik századi nevét, mely |
| jóságost jelent. Kegyetlenül s termékenyen |
| beállt a csend. Hallgattak negyven évet – |
| vízözön, hegycsúcs, sivatag – a csend |
| szereti a negyvenet. S a gyermekek |
| gyermekei, a négy elsőszülött fiú |
| fölvette az Antal nevet. Hóban, |
| sárban, tűzben és szélben |
| labdákat pattintgattak a dombvidéken, |
| s kergették, négyen négyfelé. |
| Az egyik Kantot, Nietzschét olvasott, |
| a másik gyümölcsöket vitt a tenyerén, |
| a harmadik bőrt cserzett szorgosan |
| s a negyedik siratta Trianont. |
| Fegyvert foghattak volna. Kő repült nekik. |
|
| Eldőltek. Várták a Messiást. |
| Meghaltak? Élnek? Esemény. |
| S miért nem jön el! Nem több, csak ok. |
| Az emléket nem fogják oxidok. |
|
| csak hörgés, csak sikoly. |
| Értelmes emberi beszéd oly |
| mélyfekvésben él, akár halott vulkánok |
| fényes lejtői tövén, a föld erei közt |
|
| Lement borért, nem jött fel soha többé. |
| Onnét szólít. Meglep majd, szemből, |
| sosem orvul. Várj. Négy, negyven, |
| S a kapu sarokvasa megcsikordul. |
|
|
Küldöttség Enceládónál
| Rossz hírek kelnek szárnyra |
| Éjjelente iszamos zenéből |
| palackcsapkodás visszhangja |
| mint elfeledett aranypénz, |
| amit nem ástak el sebtiben |
| a hátsó udvar fatöveihez, |
| elnéznek az arcok mellett, |
| mint fegyver csöve, mikor még |
| reszket az irányzék. Nyugtalan, |
| Felség. A városok, a falvak: |
| Búgnak a vízcsapok, egyik |
| elhamvadt ez a szó: javítani; |
| a színejátszó szolgalelkűség |
| fölemésztette a nagyobb erők |
| Hideg van. Felséged nem fázik? |
| kényelmes a dermedtség az üveg- |
| szilánkok s a szitkok között, |
| míg a telepről kígyózik a füst. |
| Beszélik, valahol félreértés történt. |
| Mindig félreértés történik. |
| Tűzoltó nincs, a tűzoltókat |
| kigúnyolják. Mindig kigúnyolnak |
| valakit. A telepen, tisztelettel |
| jelentjük, nem maradt egy lélek. |
| Kik éltek ott – akkor is mindegy volt, |
| ma is mindegy. Az ön történetíróinak |
| az a tévedésük, hogy a szikrát |
| pontosan a tűz fölé, a vízcseppet |
| középütt a csap alá képzelik. |
| Nem így van. Szétszóródik |
| minden. A beteg test, impulzus híján, |
| maga csoportosít. Véglegessé |
| dermed a nyugtalanság, mint az omlás. |
| S a tragédia sosem elszenvedőit sújtja, |
| mely harminc, negyven, ötven, |
| fortélyos gyűlöletből szerzett képesítést, |
|
A súly alatt*
| Templomod bárhol felállíthatod. |
| De a vétket is bárhol elkövetheted. |
| S ateistává torzul a csillagos |
| templomkupola, kidőlnek az |
| oszlopok, s mert gonoszságnak |
| mondtad, ami csak önzés, mert |
| konok diktátumnak, ami a saját |
| gyengeséged visszfénye: rád dőlnek |
| az oszlopok, megállnak ferdén, |
| függésben, a fejed fölött, s te hiába |
| futkározol bezárt háromszögükben, |
| ezentúl egymást fogják támasztani. |
| S te megmaradsz, de nincs számodra többé |
| geometria, hogy halálodig fölmérd, |
| fölmérni próbáld a távolodó eget. |
|
Mérettelen*
| elveszett tárgyra rámutat |
|
| Él vagy hal súllyal méretik |
| száraz kenyérhaj zsákba gyűl |
|
|
Hallod a madarakat?*
| Most már hallod őket te is. |
| Most már tudod: hamis nótázásnál, |
| ígérgetésnél, emberi szitoknál |
| erősebb a hangjuk. Olyan erős, |
| tanúsítják, egyiket sem fogja méreg. |
| Keresik egymást, a trilla és a klorofill. |
| Tántoríthatatlanok, mint a kő. |
| S még többet ismernek. A visszatérést. |
| nem hengerítem el az utadból, |
| hogy lásd: fölébe ág hajlik, |
| rajta rejtélyesen ideérkező |
| érted a szárnycsattogást, |
| a négy szelet, a törzsben |
| fölgyalogló nedveket, a Hívást |
| és a Küldetést s aztán az Újra- |
| hívást és a kő porózus mélyéből |
| felküldött hajszálrepedést, az erek |
| sározott világot. Hallgass a madarakra. |
| Vérnél, elvérzésnél, utolsó lobbanásnál |
| erősebb a hangjuk. Nem, olajágat nem, |
| de a követ fölemelik majd. |
| Hangjukra tisztán kitárul, |
| kaput nyit a mélység. Halleluja, |
| halleluja: együtt hallgatjuk őket. |
|
Régészet
| A terrakotta szobrocskákat, útjelző |
| szerepükben, nem éri utol az elefántcsont. |
| Az anyag: tátogó, üres száj, beszél, mint |
| a lelettel bélelt barlang. Tégelyt találsz, |
| ivor- és faberakás az oldalán, s tudod, |
| itt van eltemetve a királynő, vagy az úrnő, |
| és a krónikások szerint a király arabs |
| ménjének patáit arany, ivor, ezüst patkó |
| szegte, ám a sírrablók az étket, az italt, |
| az agyagféleséget s a kerámiaszolgálót |
| a kutatókra hagyták, hadd kísérjék az adatok |
| a holtak útját tovább, a múzeumba. A föld |
| mélyén minden emberszabású. Talpas |
| kelyhek őrzik a vándor kalmárok |
| ujjlenyomatát, térképnek állva: |
| kereskedőutak voltak erre. Méteres |
| agyagfazék süpped a körbevájt talajba, |
| alján megőrölt gabona vagy féltett holttest |
| roncsai – volt-e a holttestnek lába, hogy még |
| visszajön kísérteni éjjelente? Vagy lába
|
|
kelt, amikor lerombolták a Várost? Halotti |
| maszk mutatja, arca volt a holtnak, |
| s tisztelték az Arcát. Kerámiából készült |
| a maszk, mint a dísz, a pipere, hiszen a |
| test kényeztetéséhez tartozott. A kerámiát, |
| díszítő szerepében, nem éri utol a fém. |
| Kerámia fegyver nincs. Elképzelhető, hogy |
| az égetett agyagszobrocskák magát |
| Atlantiszt beszélik el, valamely görög, |
| római vagy óegyiptomi gyarmatot. S ha |
| mégsem, hát eltelnek hittel. Ében és |
| kókuszdióhéj berakású fazekakban ott leng |
| az italáldozat, ha oltár alatt vannak |
| földbe ásva; az üreges temetési oszlopokban |
| kong a valahai szertartás, a geometriai |
| minták rejtélyérzékelésre, a virágok, a |
| kígyók s a madarak csendéletre – mint |
| sziklarajzzal egykorú találmányra – |
| utalnak, s a mélyedések vonulata, |
| ahonnét mindez felhullik az ásók |
| és a porhanyós göröngyök találkozási pontján, |
| eligazít, mi volt a vándorlás iránya. |
| Hiába van tenger Zanzibártól |
| Madgaszkárig s Borneóig – egyetlen |
| heringszálkaminta, háromszög, keretbe foglalt |
| írásos faragvány, értelmét vesztett rovás |
| bejelöli az összefüggést, mely több mint |
| karavánút: azonosság. Az utak csupán |
| Núbiától s Egyiptomtól dél s kereszt- |
| irányba mentek, keletről a bantu |
| népvándorlás hullámait vitték, arab |
| inváziók nyomán az iszlám terjedését |
| futtatták sátrak közé, fegyverek csörrenése |
| ékelődött a dobverésbe hátukon, amint |
| megjöttek az európaiak, s velük |
| a mesterséges országhatár, a beton, |
| a sín, a misszió, az iskola, az oltás, |
| a kézmosás, az exkluzív klub, a névvel |
| jelzett költészet, a börtön, a bőrszíntudat. |
| Ez lett a felszín, a feledhető. A másik |
| az az úttalan út, amit nem lehet |
| sem magasabb, sem alacsonyabb civilizáció |
| szintjéről gyarmatosítani, csak tengerlépő |
| agyagcsizmával járható, szigetről kontinensre, |
| tagolatlan létezése valamely közös |
| emlékezetnek, mely ősi, mint a pókháló, |
| mint a tisztesség, és szánalmas, és röhögnivaló, |
| és pusztítható, és befolyásolhatatlan. |
|
Kilenc haiku*
|
Feleki László emlékére
| gyásznapon egyre int csak: |
|
| Azt a mélyre zárt fájdalmat |
|
|
Péter-Pál után*
| A nyár a halál lángolása. |
| Befelé lépni ekkor: máglyára lépni. |
| A körben ide-oda dől a tombolás, |
| akár a búza, s a szerszámok |
| helyén jelvény, trikó – kölcsönvett |
| vélemények. Idebenn szikra suhog. |
| Gramofon tűje perceg. Te lépsz át |
| a szobámon. Kinn szél bolygatja |
| a fák hajhullámát, vállpántját, |
| szoknyaszegélyét: valamelyik |
| francia négyes-emlékedből |
| hajlik elő. A tiéd. Sosem kérted |
| az ideiglenest, a másét. A múlttal |
| úgy akartál megbékélni, mint a kerttel. |
| „Hagyd, most pihen”, mondtad |
| az ibolyára. Tudtad, hogy csak a föld |
| a folytatás. A föld emléke |
| örökölhető. Aki eltelik ezzel |
| abban lesújtatlan az értéktudat. |
| Ítéletein nem fut át a villám. |
| Nem más, csupán napjai égnek. |
| A nyár a halál lángolása. |
| Hamuban izzó betűk és jelek. |
| Megszólalhatnak enyhébb évszak |
| világos orkeszterén, hiába. Addigra |
| kitudódik, hogy a legtöbb, ami |
| kapható itt, a Göncöl rúdjától |
| az Északi sarkcsillagig minden éjjel |
| meghúzható egyenes vonal, |
| s egy többé sosem hallható |
Őriszentpéter, 1989. július |
|
A védtelenség*
| Csak szeressenek, akármerre vagy. |
| Négyzet formájú kertek rejtélyes |
| ágbogán, harkálykopogásos erdők |
| napvillogása közt, Bach-zenében, |
| ha egy másodpercre kihagy a cembalo |
| pedál-lélegzete. Míg Isten ilyen |
| messze van, szünetjelnek képzellek el, |
| kicsinynek, tollpihésnek, védtelennek. |
| Olyan áttekinthetetlen körülöttünk |
| a rengeteg, oly sok benne a dísz, |
| a hang, a felesleges gőzölgés, |
| a figyelem szétszóratása hasztalanra. |
| Amíg érezlek, bennem csend van. |
| De hagyjanak romokban engem: nem több, |
| mint látvány. Csak fölüled ne távozzék |
| s ne múljék el az az árnyékos |
| nagy Tenyér. Napégetés, holdőrület |
| megszűrve érjen hozzád. Sorsod ellen, |
| napjaim ellenében áthatolható, valódi fény |
| vigyázza mozdulataidat, s ne fényképezhető |
| és leletté képezhető, művi sugárzás. Minden |
| ösvény ismerjen rád, és nyomodban |
| nyugodjék meg a por, az átforrósult |
| kősziklák, a sivatagi kaktuszok közt |
| ágáló, hatalomvágy verte részegek. |
| Zuhantában torpanjon meg a sérült |
| meteor. És váljék újra műhely a világból. |
| Csak szeress benne lenni, ez itt a rendelésed. |
| Csak szeressenek, akármerre vagy. |
|
Fenyőtű*
| Megváltódom: vers jut eszembe rólad. |
| Talán valahol ezért meg is rónak. |
|
| Szemedre hányják, hogy közel merészkedsz, |
| mint a csillag a fenyőfák hegyéhez – |
|
| onnét mozdulsz, hol négy táj fut keresztbe, |
| tobozra símítsz és narancsgerezdre, |
|
| megnézel szépet és elnézel ocsmányt, |
| míg ezek kávéházat, égi kocsmát |
|
| vélnek többféle párás, kék sarokban |
| s osztottságot abban, mi oszthatatlan. |
|
| Himbál az Idő: önjogán nemes lét. |
| Tűhegynyi karca az egyetemesség. |
|
| Elférek én ott? Meddig kell itt lengnem? |
| Nyújtom a verset. Nem fáj. Válts ki engem. |
|
|
A ház*
Kószálj benne ahogy tetszik |
|
| ha csakugyan kószálsz benne |
| s a lábnyom fölött bokádat. |
|
| Suhanás? Kopogás? Menetelés? |
| Milyen szó illik jöveteledre? |
| örökbe vetted birtokod ha egyszer |
| a vendégváró serlegből egy cseppnyi |
| bor sem párolog el mint egykoron |
| hittük? Kérlek a küszöböt |
| számodra nem lehet nehéz. |
|
| De mi történik ha a lépés |
| nem is létezik mint magánvaló? |
| Ha foszlánya csupán a jövetelnek |
| mely átkerült egy más dimenzióba? |
|
| Találgatok hallom az eső elvont |
| neszét az ablakon s hogy itt járt |
| arról másnap az üveg foltokban |
| tudósít. Hanem a létezés ilyen |
|
| Ne érzékeljelek de birtokolj. |
| Nem figyelem a villanásokat |
| a váratlanul meglelt dolgok |
| puhább felületét a bútorreccsenést. |
|
| legyen bár léptek és csont |
| s mindeddig gyakorlatlan formában |
| töltsd ki a házat teljesen |
|
| nehogy felolvaszd sárgaréz |
| számomra teljes országhatár |
| jelzés egy darab a térből |
| amelyet végleg befogadtál. |
| lehetne világítótorony is |
| forog bemélyed recseg trombitál |
| magas frekvenciájú hangok |
|
| kószálj benne ahogy tetszik |
|
|
Mit jelent*
|
Füst Milán emlékének
| Nem jelenti érdemek keresését. |
| Nem jelenthet bosszút, önsebápolást. |
| Sem önzést. Folytonos önmeghatározást sem. |
| És semmiképp hamis menekülést: |
| bálványhoz, szőlőhegyre, nemzetköziségbe. |
| Nem. Nem jelent ácsorgást mások asztalánál. |
| Anyád nyelvét bízták rád a századok |
| és szent e nyelv, járványban se mocskold. |
| Szeresd „e” hangjainak setét keréknyomát |
| mint az arámi imádság jajongó |
| „í” hangját – Élí, Élí, lámá sábáktání – |
| megverten is így! így! megverten is! |
| hiszen torkot egyet adott az Isten |
| s ég-föld között egyetlen hátgerincet |
| és vállat kettőt adott. Végképp kettőt. Viseld. |
|
Lázgörbe
| Szétgurult higanygyöngyök |
| a diófaasztal manómintái alatt. |
| Az üvegcserép, a térdepelés, |
| Épségben egyedül a bútor maradt: |
| szobányit elvitt egy nyilas, |
| a birtokviszony változatlan, |
| a dátum éppoly kevéssé számít, |
| Megjövök, int a legkisebb királyfi. |
| Harmincnyolc-kettő, int a hőmérő. |
| De ez már senkit sem érdekel, |
| mindnyájan az ajtót figyelik, |
| egyszercsak belép valaki, görbe háttal, |
| batyu nélkül, szeme a szemekbe tűz, |
| valósággal eloszlik a szemekben |
| a kifosztottság mindenttudása: |
| eljő és buboréknyi életéből |
| kútkávát kínál a népnek – |
| de ők csak fölfelé néznek |
|
A lefejezett város
| s lópatkó, ezüst kondulású? |
| Mint két késpenge, szétcsúszik a föld |
| s alulról fölreked a vízszemű: „Lássuk, |
| hol van, ki méregdrágán eladta |
| – nem az igazat, nem a valódit –, |
| ki méregdrágán eladta a bóvlit, |
| hol van! A város melyik kerületében.” |
| A lópatkó ezüst, a koporsó ében. |
| Drága portéka volt csakugyan. |
| Ha volt egyáltalán. Akkoriban |
| a nép kinn állt a barrikádon, |
| kivitte méregdrága életét, |
| vagy féltette méregdrága életét, |
| vagy önmaga méregdrága bányájába tért, |
| és belemart, vagy belehalt. És volt, |
| aki sör helyett mérget csapolt. És volt, aki |
| rabolt. És volt, akinek jól ment a bolt, |
| igazat árult, vagy csak valódit, |
| vagy méregdrágán eladta a bóvlit |
| a város bármelyik kerületében. |
| Mindig emelnek barrikádot, |
| és lesz, aki kiáll, és lesz, aki magába tér, |
| lesz, aki üzletel, aki rabol, és lesz, aki fél. |
| A várost az arányai éltetik. |
| Visszamenőleg is. Mit hallgat meg alulról, |
| ha – két késpenge – szétcsúszik a föld |
| s felkonganak a drága holtak |
| és fölreked a vízszemű is, mert a vízszemű |
| mindig fölreked s a várost kerületekre, |
| parkokra, utcákra, terekre és csatornákra |
| bontja – mert odalent is ez a gondja –, s a város, |
| a szépre-jóra termett, amelyet mind |
| szeretnek, akik védik, s azok is, akik szétlövik, |
| s az is, ki innét megszökik, a város |
| valami körkörös húzóerővel |
| leszédül vízszemekbe, vízi hangba, |
| mocsárba, földbe, földbugyorba, |
| lávába, tűzbe – s odafönn |
| lópatkó, ezüst kondulású, |
| néz a tükörtelen gödörbe: |
| „Nincs többé igaz, se valódi, |
| nincs drága méreg, és nem lesz bóvli, |
| kerület, körzet, tér, csatorna, |
| színház orma és templom orma, |
| nincs város. Sem szimmetria. |
| Visszamenőleg sincs arány. |
| És semmi sincs visszamenőleg. |
| Ők sincsenek, a vízszeműek. |
| Lassan kifordul a magas.” |
| És a hegytetőn nincs lovas. |
Szigliget, 1989. november 13. |
|
Látomás*
| derékszögben a közfalakra |
| egy-egy haldokló. Az utat |
| mind elzárja, csak oda-vissza |
| Odébbtenni senkit sem szabad, |
| körülduzzadják a fal olajfestékes |
| élét. Már csak órák vannak |
| a Találkozásig. Addig ütemes, |
| horkanó lélegzetek, Beethoven |
| Hetedikje. Gyönyörű hörgés, |
| fölemeli a labirintust. Nem kell |
| innét szabadulni! Emeld a karodba |
| mindet. Szolgálatban vagy. Átélni |
| nem tudod velük, de az ütemet |
| próbáld meg te is. Mellkasból. Csöndesen. |
| Anyanyelven hallgatva-szállva: |
| „Én Istenem, adjál szállást…” |
| Kioltódik a kétely. Éltél, |
Szigliget, 1989. október–november |
|
Elégia egy tükörképhez
| Szép vagy, mondta a tükör, |
| izmos, mint a nyújtózó leopárd, |
| ihletett, mint a forgó kastély, |
| esténként tragikusan bohém |
|
| Ha pedig mindezt visszavonják, |
| mindig lesz narancsültetvény, |
| hol kosárral hajladozhatsz, |
| lobogásod fejkendőbe fogva |
|
| apránként lebomlik, rákos sejt, |
| A feketéllő foncsor helyén |
|
| „Látom, hogy meglebbenti…” |
| Egy ideig. Aztán a vers is elhagy. |
| Hozzászoksz erősen, hogy nem vagy, |
|
| és tátong, mint apád lábán |
| mikor megjárta a Délvidéket |
| s nem kapott vitézségi érmet, |
|
| Az, hogy betelt a mérték. |
| Ólomnehéz. Egyhelyben látva |
| sincs ragyogása. Nincs. És már |
| csak lehetőségként jelenik meg |
|
| emlékre épül, nénéd megszegi |
| a parancsolatot, marharépát |
|
| a szövetkezet földjén, éjjel, |
| a három gyerek sír, az apjuk |
| börtönben. Ok nincs. Képhez |
|
| Hogy mindig lehet. Hogy újra |
| lehet. Újra meg újra lehet. |
| Lehet. Lehet. Lehet, te őrült, |
|
| Az a szép leopárd, Isten báránya, |
| tükörrel telis-teli kastély, |
| verstéka, éjszakában izzó, |
| láncban láncszem, családnak |
| gyöngye, ritkaság, ember, |
|
| aki nevet kapott az anyakönyvben, |
| kevesebb, mint a sivatagi porszem, |
| mert az szúrni tud. S ami szúr, |
| az fontos. Az jelenlét. Egyedül |
|
| unokabátyád tudta, amikor |
| háza leégett, apját, anyját, |
| nővérét, öccsét, kishúgát |
|
| állj bosszút értük, többszörösen, |
| zeneszóval, ahogy forognak |
| a fél várost, a város a tiéd, |
|
| s ő egy szál Kant-idézettel |
| egy narancsligetig, nem gondolt |
| többé a városra, se énrám, |
|
| engem is elfelejtett. Por sincs |
| nem létezik. Egyedül Isten |
|
| Testét, mely csillag-ívben |
| hajlott alá a narancságról, |
| helyettem fogta fel a szél. |
| És helyetted. És helyettünk. |
|
| mert porból lettünk. Mert |
| S én jelen vagyok. Nélküled. |
| És nincs többé narancsliget. |
|
|
Challoner tizedes Karthágó romjain*
| A régi fény sehol. És sehol a régi |
| árnyék. A gőg mellől a nyomorultság |
| tudása is elveszett. A nagyhatalmi |
| fölény sertésóljából a bűz, a |
| mirigyváladékoké. Kőoszlopok, leprás |
| orrú szoborfejek, mélyvízi deszkák, |
| sziklacsonkok holdfényt járatnak |
| a felszínen; napfény nem ér a koldusok |
| egymásba süppedt sejtjeihez, történetéhez |
| – sejtjeik földgiliszta-sejtek, történetük |
| rovarok története, hol osztályharcnak hívják, |
| hol így: „a nép türelme elfogyott”, hol így: |
| „tört-zúzott a söpredék” –, a törmelék, éjjel, |
| a csillagáradatban, Sándor, Pompeius, |
| Caesar, Antonius nevét cirpeli szét, |
| nagy férfiak, víttak, szerettek, haltak, |
| míg a többi csődült, párzott, szertemállott. |
|
Onnét nézve, mit látnak most? |
| Rezesbandát, mely csattog, hogy a Császár |
| isten? Hogy Rule, Britannia? Hogy Über |
| alles? Hogy Ja drugoj takoj sztranü |
| nye znáju? Ami változik, visszaváltozik, |
| és változik, ami visszaváltozott; egy perc |
| megállás a tüzes keréken, a névvel jelölt |
| harc, szerelem, halál magasában |
| nem tud annyit, nem tart magában |
| annyit, mint a Tan, lett légyen tanítványnak, |
| fióknak, nyirkos földkupacnak írva, |
| s írója kőnek, rovarnak, üvegfalnak |
| tekintve – Karthágótól Athénig füstölög |
| az avar, önnön szerelmétől felgyúl, |
| az aquaeductus újra ép, víz zuhog |
| a sivatagba, mindenestül elnyeli |
| hatalmas, igaztalan mérlegét a levegőég. |
|
A tökéletesség óhajtása*
| Azt hiszem, most vagy önmagad. |
| Kérdőjelként mind lejjebb hanyatló |
| alakzat helyett a megvalósult állítás. |
| Hegyvonulatok magasában az egyetlen, |
| a határozott vonal, akkor törik meg, |
| ha jónak látja. Fák koronájában |
| a messziről érzékelhető, a végleges |
| tömörség, a tél fosztó kezét |
| nem ismeri. Schubert-zene, édességig |
| feszített tragédia. Szüntelen valóság, |
| megközelíthetetlen, emberkéz |
| sem fog, számítógép sem bont fel: |
| madár nyilallását, felhő alakváltozását |
| patakban nézheti romantika, |
| pipacsok közt, bódultan, meztelenül |
| alájuk heverhet századvég, |
| szegletes körben megképezheti őket |
| átvilágítás, műholdas közvetítés, |
| szaporodó, beszédrongáló szakkifejezések, |
| bármi! Áthatolhatatlan maradsz, |
| függetlenebb felhőnél, madárnál, |
| mert cél és vágy nélkül létezel, |
| mint a test körüli, egyenletes |
| levegőréteg, önmaga oka és okozata, |
| önmagad. |
Ne félj, nem sírok. |
| ebben a tökélyben ott van a közelség. |
| Valahol, egyszer, szétlazul a pánt. |
| Megadatik, hogy lássalak. |
| Megérinthetsz majd egy másodpercre. |
| És egy kis ujjod körme vak.
|
Hédervár, 1990. szeptember 9. |
|
Nagyítás
|
Kárpáti Kamilnak
| Amikor a lámpát véletlenül |
| amikor a lámpa kicsúszott a kezemből |
| és a fény csíkja az arcára |
| az arcát az arcát Istenem! |
| és a két keze abban a percben |
| keresztben az ősi mozdulattal |
| az arca elé ahogy a gyermek |
| a fölébe toronyló akaratnak |
| NE BÁNTS NEM VAGYOK ROSSZ |
| és nincsenek érvek mert már |
| lecsaptak rá lecsapott a fény |
| a fény csapott le a percet |
| helyén örvénylő kép marad |
| az emlékezés mélyáramában |
| örvényképek diktatúrája alatt |
| és hiába a kívülről ránk lazított |
| a lámpát a helyén tartani |
| a percet a kezünkben tartani |
| NEM BÁNTLAK NEM VAGYOK ROSSZ |
|
Leltár
if one kept cool and did not panic |
|
| a mérges ár. A hullám keresztülcsapott |
| a hajó percről percre lejjebb merülő |
| bordáin, aztán visszafodrozódott: |
| gyerekrajz az iskolafüzetben. |
| Ártatlan naplemente. A hold szarvacskái |
| elakadtak az ismeretlen bozótban, |
| egyetlen villanás az utolsó fémabroncson, |
| nincs többé fenn, nincs többé lenn, |
| elveszett az irány. A szigeten a forróság |
| az iszákba sűrűsödik, amelyet valahogyan |
| magával vont a partra. Sütnek benne a tárgyak. |
| Komiszkenyér, igazolvány, iránytű, szappan, |
| fogkefe, w.c. papír, helyesírási szótár, |
| nagyapa pecsétgyűrűje (ónix), napló, aszpirin, |
| fakéreg a platánról, mely alatt a vizsgáira |
| készült, másolat Rembrandt Éjjeli őrjáratáról, |
| Amszterdamban vette, a múzeumban, |
| Hajnalban megjönnek az alligátorok. |
| Mindennap egy méterrel közelebb. |
| A földhányás mögött – valaha ember élt itt – |
| korhadt fatörzs, görcsösen szétvillámló ágak. |
| Felkúszik középütt, az ág recseg. |
| Nem bírja meg a súlyt. Akkor hát |
| a sorrendet kell csak eldönteni. |
| Először kidobja az igazolványt, hiszen |
| mindegy. Aztán az aszpirint, gyógyulni |
| másképp kell ezentúl. Az iránytűre |
| nincs szükség, itt van a hátgerince. A |
| fakéreg, amelybe együtt karcolták be |
| a helyesírási szabályok is, a tisztaság is, |
| Ó, Istenem, a családi ékszerek helye |
| örökre megmarad, a holland mester |
| áldott fényű éjszakája úgyis a szigetre |
| záporoz, kenyér, víz, minden elfogy, |
| szélroham veri a napló elázott lapjait |
| a fához, ujjai betűt markolnak |
| ág helyett, és lenn a fogak csattogása. |
Chicago felett, viharban, 1990. november 5. |
|
Hajnali áhítat*
| Dícsértessék, ki terhet ad, |
| s ki tudja, nincsen más kudarc, |
|
| dícsértessék, ki szóra bír, |
| mindig mérj, sose számolj, |
|
| dícsértessék, ki jellel olt |
| – veszélynek higgy, ne tapsnak –, |
|
| dícsértessék, ki nem teremtett |
|
|
Szerepcsere*
| A hosszú, tekervényes út. |
| idegen fákon kanyarog a szél, |
| s éjente lassan, kitartón |
| ránkhullik a maradék levél. |
|
| Elvonz a hold, és megszögel a nap. |
| Nem füttyentünk minek. Tovább, gyalog. |
| Egy város szélén vad kenyérszagok, |
| itt volt a magtár. Leégett. |
|
| Nem téved el, aki tévelyeg. |
| Nem téved el, aki tudja, téved. |
| Nincs kitartóbb nálunk, csak a féreg, |
| övé a végső érintés, akár megütnek, |
| akár megszeretnek, és szól az a kínzó ének, |
| „Itthon vagytok.” Kékre fagy a szájam. |
|
| se hullócsillag, se fűmag, se zsályaillat, |
| Csak a föld, a föld irtóztató vonzereje, |
| hát legyőzöd-e végre, útitársam! |
|
| Vízen járni, tűzben, léghajón |
| semmivel sem képtelenebb. |
| Rugaszkodj el. Megtart az emlék. |
|
|
Ius primae noctis
| Félelmes nap az esküvő. Végig- |
| szorongják. A szolgáló, a szolga, |
| A „holtomiglan” csak korty az |
| éjszakából, az éjfél utáni |
| zavaros sűrűből. A szerep, |
| földíszítve, mint az oltár, |
| vár, mozdulatlanul. Muszáj. |
| És másnap fél birka, „nász”- |
| ajándék. Mintha. És újabb |
| szerepéhség. Új szolgáló, új szolga. |
| Újabb kudarc. Fél birka. Mintha. |
| És évtizedeken, évszázadokon át. |
| Genetikai kaland. Mintha maguk |
| választanák. Mintha választanánk. |
| Mintha nyújtanánk. S megosztanánk. |
| Aggódva nevelnénk egymás kölykeit. |
| Mintha elolvasnánk egymás könyveit. |
| Halálig spanyolfal. A táblák között |
| rés. Örökös hasadóanyag. A peremen |
| se hős, se áldozat. Részecskék mind. |
| Mítoszuk időbeli ráértődés. A mélyben |
| faggyúszag. A szolgáló, a szolga, |
| Ládányi kollektív emlékezet. |
| És csepegnek a koporsószegek. |
|
A jobbik részhez*
| A bokrokon levél ül, hó ül, |
| nem világhír. A bátorság, |
| az igazi, utólag sem fizet. |
| Reményevesztett a valódi tett. |
| A lovag elmenekül, jeltelen. |
| S ha ittmarad, ha megmarad, |
| lélegzik, mint a sokaság. |
| Nem teszi szóvá. Nem itél. |
| Csak következtet, csöndesen. |
| Segít, ha kell, annak, ki |
| anyanyelvén segítségért kiáltoz, |
| vagy siketnémán, jelbeszéddel él. |
| És tudja, hogy az idegen nyelv |
| gyönyörű, és jelbeszéd, s hogy |
| aki rászorul, vagy rászorítják, |
| szép ember, hangos, siketnéma. |
| Világhír nem ül a bokrokon. |
| Levéltől, hótól elválni sebző |
| mutatvány. De sebzőbb, ha |
| az ággal végigvágnak emberarcon |
| és szavát szegik. Ne mondd, hogy |
| az arcnak nincs szava. Arcok |
| sugárzásában élünk. A jobbik rész |
| a halál felé menet mind erősebb |
| szókat bocsát ki hangtalan. És |
| arc nélkül joga csak egynek van |
| taszítva mágnesezni minket, |
| s míg habozunk a kocsmaküszöbön, |
| enigmatikus kézfogás nélkül is |
| így szólni: „Légy bátor és erős.” |
|
Töredék
| Nem gumicserje a múltad, öcsém, minek is feszegetnéd, |
|
hogy kineveld az imázst – él tanu, más, ami volt. |
| Nincs joga itt csak a szélnek a múltakat átigazítni: |
|
por, hamu lett a család, mit letagadsz, te vitéz. |
1991. február – 1992. november |
|
Maria Ouspenskaya
| „A kezdet és a vég közt sok minden |
| történhetik”, vagyishogy szó szerint: |
| „van egérút az ajak és az oltár |
| között” – Maria Ouspenskaya mosolyog |
| Irene Dunne-ra, míg Charles Boyer odakintről |
| közeledik az illatos kerten át –, „és annyi |
| minden megeshet egy hajón.” Az ajak |
| és az oltár között. Az ajak ő, Irene |
| Dunne; az oltár egy másik asszony. |
| Között: betwixt, szép régi szóval. |
| A mondat idézetszagú. Utánanézek: |
| „sok minden történik a csésze s az |
| ajak között”, ezt Robert Burton írta, |
| a tizenhatodik-tizenhetedik század fordulóján, |
|
A melankólia anatómiája című |
| munkájában, amelyet a költő, John Keats |
| londoni vitrinében láttam, kedves |
| olvasmánya volt, hiszen hogy mi a |
| melankólia anatómiája, tudni akarta |
| jóelőre, s azt is talán, hogy mint lehet előle |
| elmenekülni, egy keskeny résen, a csésze |
| s az ajak között; de azt sem Keats, sem |
| Maria Ouspenskaya nem tudta, hogy |
| a mondatot Robert Burton Homérosból |
| bányászta ki, hogy a trójai háború |
| vak ismerője is csak efféle milliméteres |
| egérutat merészelt fölmutatni, míg lángban |
| állt a Város, Helena ajka és a csésze közt |
| a rés egy másodpercre szűkült, mint |
| Akhilles sebe, mint az Odysseus hajója fölött |
| összetorlódó idő, mint az egyetlen mondatban |
| vércseként lecsapó, ötvenhét évre mért, |
| sűrű hontalanság. „Sok minden |
| történhetik.” Maria Ouspenskaya épp |
| franciául beszél, Charles Boyer |
| angolul, Irene Dunne egy kápolnában |
| térdepel, és a hajó dudál: indul |
| New York felé. Jertek, itt mindenki |
| hontalan, éneklik a szirének. Jertek, |
| azon az összeszűkült másodpercen át, |
| az ajak és a csésze közt, amíg lehet. |
| Hol a pecsétviasz? Hol a vastag kötél? |
| A legénység eldugta valahová. Hátgerincem |
| az árboc, megkötöm magam, megkötöm
|
|
magam – „annyi minden megeshet |
| egy hajón” – ami sűrűsödik, bennem |
| sűrűsödik, és semmiféle anatómia |
|
Nem
| Én nem gyűlöllek, alacsony tömeg, |
| csak rühellek, lenn poroszkáló szellem. |
| S nem nézem, meccs és dalverseny helyett, |
| X hogy gyalázza Z-t a parlamentben. |
|
| A tulajdon sem érint: elveszett. |
| Nem válhat konccá, ami egykor juss volt. |
| A suksük-közrend mázasan se szebb; |
| opus postumum helyett postumus-t mond. |
|
| Maradok épen, józan-lázasan. |
| A centrum gyönge, kizúdul a másság. |
| A tét jelzőtlen és anyagtalan. |
| A Szellemen nem fog sikersivárság. |
|
| Magad joga, hogy szennybe tékozold. |
| De nem szomjazik az, ki szomjat olt. |
|
Új-Tátrafüred, 1991. június |
|
Terézvárosi forgatás*
| Mennyi virág fér el a mélyedésben, mondod. |
| Mennyi sikoly, válaszolom. |
| Verődik a segélykiáltás faltól falig. |
| A kőkereszt tövében senki sem suhan el, |
| fodrozó köpenyét magára húzva. |
| Szalmásodó csokor zörren a kőtalapzaton. |
| A harang itt másért, másért kondul. |
|
A pólóing
| Popov feltalálta a rádiót! |
| Hétfőn délután háromnegyed ötkor |
| találta fel. Kedden délelőtt |
| fél tizenegykor a rádiót egy nyugati |
| államban is feltalálták. A Nemzet- |
| közi Találmányi Hivatal természetesen |
| ezt az utóbbit fogadta el, hiszen |
| az előbbiről mégcsak nem is értesült. |
| Popov találmányát csengettyűs trojka |
| táncoló-nyerítő ménjei vitték ficánkoló |
| örömmel az udvar felé – Moszkvába! |
| Moszkvába! –, a kocsis sóhajtozott |
| a bakon, útközben valahol |
| elakadtak, az iratokra később ráült |
| egy cvikkeres úr, függöny fel, balettzene |
| lendül, taps, taps, háromszor cuppanó |
| csókok, és mindent, mindent belep |
| a keleti lassúsággal szállingózó hó. |
| Nyugaton eközben diadalmasan |
| zizegnek a drótok! Hírek a frontról, |
| induló, hová lettek a katonák! Néhány |
| évtized, már drót sincs, villogó hang |
| vágtázik ösztönre adagolt képpel, fel- |
| hasított szövegrészek, csíkra feslető |
| hajnyírás, idegen műszavak álságos |
| paravánja mögött tornyosul fölfelé, |
| kifelé a Fejlődés! Slaysatanic! Eközben |
| ideát lefelé, befelé dőlnek a tornyok, |
| a behavazott papírtornyok – tovább, |
| tovább –, mélyen a hó alá, ahol póló- |
| ingeket gyárt a Sátán, hogy mégse |
| mezítelen felsőtesttel kapaszkodjanak |
| hívei a paravánig. Slaysatanic. Ezen a |
| ponton a két kultúra összeér. A tornyok |
| felezővonalán – amelyet életfaágnak, |
| kereszt vízszintes lécének hittünk – zavarodottan |
| kering, vagy inkább tekereg valami: |
| az első sugallat, hogy tudd meg,
|
|
fedezd fel, találd ki, s A TIÉD! |
| Ma már tudjuk, hogy mindhiába. |
| Odaát hallgatnak rá, megszerzik, |
| túlbirtokolják. Itt meg a szállingózó |
| hóban cuppogás, taps, balett, függöny |
| le, cvikkeres, másik cvikkeres, útközben |
| mindig elakad, sóhajtozik, lova büszkén |
| nyerít, és találmányáról akkor szerez |
| tudomást a haszonélvező világ, amikor |
| az a szimfóniát zengető drót már régen |
| lekerült a táborok szélére, két kultúra |
| találkozási pontján, slaysatanic, lefelé |
| meghosszabbított függőleges vonallal, |
| és adatnak, a lexikonba: „Popov |
| feltalálta a rádiót.” Ezért volt az egész. |
|
Messzi ország
|
Békés Pálnak és Csordás Gábornak
| Futni, mint a szarvas, magasba rogyva – |
| elfutni. Nem megoldás, de időnyerés. |
| Aki időt nyer, nem nyer életet, |
| csak levegőt. Friss levegőt, gáttalan |
| érhálózatot. A szabadság olyannak |
| láttatja a múltat, mint a koronaékszer. |
| fenségesnek, szennyeződés alatt is |
| párás-csillogónak, egyszerinek. |
| Messzi ország, mennyország. |
| Ott fenyvesillatú a lég, akkor is, ha |
| már nincsenek fenyvesek. Csak szálloda- |
| névben. (Hotel Fenyves.) És a fenyők |
| közt a szarvasokat rég lelődözték, |
| és elkeresztelték. (Vadállomány.) |
| S a folyókból, a tavakból a halakat |
| (halállomány) felszínre puffasztották, |
| s az olajszagú vízpartokon nagy fegyvertény |
| a fűnyírás. Párás-csillogó ékszerország, |
| kőország, Európa kavicsméretű országa, |
| polgáraidat szarvasként magasba rogyasztod, |
| magaddal ütöd, kővel eteted. Homályos szemmel |
| visszasíró fiaidat pattogva, szaggatott |
| lélegzettel üdvözlöd, átöleled, mielőtt |
| egyszer megint fölfricskázod őket, |
| és porodba tapadó balekjaidat elseprűzöd, |
| mint megbarnult fenyőtűmaradékot. |
| Jaj, kőország, kobaltország, mit teszel |
| fiaiddal, mit teszel lányaiddal. |
| Csilloghatsz, elkékült kicsi ország, |
| fényed átoperálhatatlan, mint a könny, |
| a tenger, a tehetség: omlania kell, |
| másképp hiábavaló. Mozdulatlan kis ország, |
| sértettségbe kékült vad felségterület – |
| fölrogyni innét éppoly vigasztalan, |
| Telepesnek volna jó lenni, még egyszer. |
| Honosnak. Őshonosnak. Olyannak, ki |
| természetes-vak mozdulattal jár |
| a fölperzselt, de perzseletlen múltú |
| hegyeken, hasadékon, sík vidéken. |
| Hármasfolyón Keletre, tavon Nyugatra néz, |
| ha lomha gályán indul el, ha hontalan |
| japáni holdra gondol, ha Bolzanótól Nápolyig, |
| New Yorkig fut, ha nem tud mást, csak |
| futni, mint a szarvas, magasba rogyva, |
| magába rogyva, porba rogyva, |
| felöklendve és átkozódva, |
| Kobaltország! Kőboltozat. |
|
Elkésett levél Thinsz Gézának
| Kocsmában ülsz vagy kávéházban, Géza? |
| A mezei hadak, amelyek szinte hetenkint |
| üzennek oda, ahol Te is vagy; arra a |
| mondhatatlan térre ezt vetítik: kocsmát |
| vagy kávéházat, amúgy vagylagosan, mintegy |
| kettévágva az örökkévalóságot is. Nem látlak |
| innét, szemüveged talán a kávéházban |
| hagytad, míg Te a kocsmában ülsz, iszol, |
| napozol, nézed a fiatal lányokat, írsz, írsz, |
| grafomán aki vagy, és körüljárod a Körteret, |
| az örökre államosított Thinsz-cukrászdát, |
| és körülhabzsolod egyszer-kitalált kedves |
| szavaidat, a svédmagyart, a Székesszófővárost, |
| és körülvérzed a sérelmeidet. Itt, most, nekem |
| fájsz, Géza. Fáj a fél üveg whisky, fáj az a |
| Kosztolányitól örökölt negyven cigaretta, |
| fáj, hogy „Mi a fenének iszol!” és hogy |
| „Nem kell mindenről verset írni, vezess |
| naplót, ha mindenáron muszáj beszélned” – |
| az ítéletem biztonsága vág, mint a kötél, |
| mint a kocsmaajtóra akasztott kötél, Géza, |
| mint a kávéházi fogasra hurkolt kötél, |
| édes Géza, a kezemet vágják a kötelek, |
| segíteni próbálunk, mégis hurkot vetünk |
| egymásnak, „Mi a fenének” kezdetű |
| mondataink az égvilágon semmiről |
| nem adnak számot, szándékainkról sem, |
| hiszen jóindulattal sem vehetjük el soha |
| egymástól a megoldásnak látszó pillanatokat, |
| poharat, verset, emigrációt, visszatérést, |
| mozdulatlan egyhelybenmaradást, fölösleges |
| beszédet – semmi sem fölösleges. Odafönn |
| az a kocsmakávéház a mondatfűzést |
| fuvolaszólammá avatja, Bellman és Csokonai |
| közt elfelejted végre, hogy „a kapcsolatok |
| tisztázatlanok”, és az országhatáron, ha van, |
| mert miért épp ott ne volna, nem kérdik meg |
| Tőled többé, hogy tudsz-e magyarul. |
|
Daemon est Deus Inversus
| A kupola alá, egy oszlopmélybe |
| egykoron őt is befalazták. |
| Ott vár, ahogy belépsz. Áhitatodra |
| elhúzza a száját. Olyankor |
| megreccsen az oszlop, tompa- |
| szögbe áll egy gerenda, s az orgonán |
| félrefogja az akkordot a kántor. |
| Odébblépkedsz az árnyéktalan sugarakból, |
| erővel a színes üvegen átszűrt fénybe |
| fordulsz, ragadjon ki látvány, mondat. |
| Látvány: ablak sarkához tapadt angyalok. |
| Mondat: „Várj csak kislányom, fölrázom |
| a paplanod.” És mondat, most már folytatás: |
| „Tudom, hogy nem vagy a világban, |
| de miért nem vagy a másik szobában?” |
| És látvány, lélek készül a tavon, |
| a fák a napból a holdba érnek, |
| ne higgy az ág hegyének – |
| és mondat, mondat, végre egyszer |
| azt hallod megint: „jól van”, |
| s kívül marad zabla, rekesz, |
| ahová való, az istállóban, |
| és idebenn nem fékez senki, |
| úgy tódul be a kupola alá, akár |
| látvány és mondat: két tenyér |
| a falakon át is imádságba emel, |
| tollpihe száll…! S egy reccsenés. |
| Hegyesszög. Elforog a templom. |
| Irgalmazz, Istenem. Immáron |
| végképp egyensúlyozni kell. |
|
Egy íróra
|
József Attila nyomán
| Téged szeretnek, mert nem értenek, |
| fröccsent bogyóként gyűröd a világot, |
| fönn csillagot nem látsz, lenn férgeket, |
| köztes ködökből gyúrva biztonságod. |
|
| A múltad kaktuszcsönddel átfödöd, |
| benn régi magvak (rend, értelem, törvény). |
| Most bocfát ültetsz, melyre rákötöd |
| a szemelgetett idézetek könyvét. |
|
| Már óvakodsz a póztól (Messiás), |
| „közéletitől” és „közérthetőtől”. |
| Hinnéd, ki sérült, mind amnéziás, |
| és lehet lopni, különösen nőtől. |
|
| Hát mérj be távot, merszet, hőst, s ügyelj, |
| te is fönn légy az örök névsoron. |
| A végső síkon névre vár a jel. |
| Isten testetlen. Én nem osztozom. |
|
|
Casanegra
| Fekete téglacsonkok közt, az égi mélyedésben |
| repülő vágódik rézsút a város béna |
| végtagjaihoz. Görcsös ujjperceiket féreg- |
| rándulással összehúzzák a bástyák. Még a |
| kertek sem ocsúdtak föl a reggelre, bírni |
| vagy lepattintani a gyomok ostorcsapását, |
| mely gyors, „mint a fény”, és oly gyors, „mint |
| számol a városi főhatóság, lássák: |
| türelmes, azután lövet. A menekülő eldől, |
| nincs többé hamis igazolvány, a bazárban |
| édes török kávéhoz nemibajt kínálnak – merről |
| kel a veszély, nem tudni immár, munkátlan |
| megfigyelők közt, a mulatóban hiába mutatsz |
| fémbe rótt jeleket, a kód naponta változik, |
| suttogásokat fölissza a dühöngő, csupasz |
| dobzene, melyben emléke sincs a sivatagnak. Itt |
| az őserdő kúszik, süpped, nyáladzik, nyeli az |
| fiatalkori bűvölet, kézfogás, főtartás, lovagi |
| az aljnövényzet aljára kerül, sógor hív sógort |
| a fa tövébe, kapcsolódjon, üssön: el ne málljék |
| a romlott abroncs, a várost összetartó, az |
| Valahonnét zongoraszó, időtlen fogódzó, |
| egy pillanat, szemvillanás, kódolhatatlan – |
| ki fertőződik, kit visznek el, majd eldől, |
| gép startol, döntés fogamzik, ködben és |
| s az ajkak nem érik el egymást, ismét |
| tekergő kábelek mentén, a telefon süket, |
| s földkupacok, tornyok mélye fölött, mint |
| már utasok nélkül cselleng a toprongy becsület. |
|
1992
| Négy égtáj kráterében állni |
| Maimuni Kálvin Luther Mohamed |
| csillagtüzet rekeszbe zárni |
| halott fenyőt keresztbe vágni |
| a dóm sikoltoz Szent Pál hova lett |
| s vajon még hányan nézik a tüzet |
| mely mint a vérzés nem akar elállni |
| mely mint a vérzés nem akar elállni |
| világnak indult ideák felett |
| világnak indult ideák felett |
|
Pound XX. Cantója: visszfény*
| Hang, álomittas, quasi fortis, |
| „Ligur’ aoide” – mi ismerjük a jóval |
| régebbi tengeri utakat. A király |
| lantot szorított oldalához, |
| példát adott a sokhitű világnak |
| többek közt szerelemből, de asszonya |
| képmására sohasem mondták volna: |
| „s’adora”; imádni csak az Egy Istent |
| lehet. Nyugodtan felejtsetek el |
| mindent, amiből nem lesz példa; |
| sine militis usu (sì, sì: Ovidio), ezt |
| semmilyen király nem tudta bizonyítani. |
|
| Méz sem csöpög a fákról, sem márciusban, |
| sem máskor, az aprómunkát nem sikerül |
| felfüggeszteni; a függést sem (Ovidio!): |
| nec supplex turba timebat – akkor nyáron |
| a Münnich utcába mentem, s a lapszerkesztő |
| rám fintorgott, idézőjel, minek használ maga |
| latin idézeteket, idézőjel bezárva. És így |
| lassan elmentem a Münnich utcából, |
| Münnich im Ofen-Pesth, s a szemben lévő |
| Tulipán eszpresszóból dőlt a füst, |
| mint a gátlástalanság. Ámbár lehet, |
| hogy Muskátli volt. Nem kaptam útlevelet. |
|
| És visszamentem a Münnich utcába |
| (világ közepe), s egy másik lapszerkesztő |
| két síléc közül királyi mód végig- |
| tekintett (neki már volt útlevele), |
| s rám szögezte a kérdést: mit óhajt itten. |
| Kapaszkodót, mondom, utolsó kapaszkodót, |
| ez itten Fairyland, még inkább Faery land, |
| meg tudná fejteni, miért különb ez a régies |
| íz egyáltalán, miért szebb, ami régi? |
| Oh, Faery Land, oh, Faerie Queene. |
| Nein, válaszolta, nyicsevo, válaszolta, |
| húsz évet von meinem Leben |
| arra szántam, hogy kimutassam |
| a mindenkori újdonság vonzerjét, |
| és maga itten feltart, bárisnya, |
| zum Teufel. Különben is, mit óhajt itten, |
| nem lesz magából sose költő. |
|
| Szél fújta körül mozdulatlan |
| kucsmám az utcán, a sarkon pár éve |
| fölakasztottak valakit, sohasem fogjuk |
| tudni, hős volt, csirkefogó volt, de az
|
| örökös tudás, hogy akasztani sosem volt |
| kötelező. Hiába, Robinson: városaid mindig |
| a szörny lábainál feküsznek, de még |
| állnak a hegyek. Bűzt és illatot egyformán |
| eltüntet a léghuzat. Hanem az mindenesetre |
| kiderült, hogy hasztalan látok mélyre: |
| a kaszálók nem nekem illatoznak. |
| The man has found no comfort in the grave. |
|
| Hang, temetői rigóké, jól hallható, |
| egymásnak felelnek. Magritte úgy szerette |
| a váratlant, akár az apró köveket. |
| A Fény Birodalma kavics nagyságú, |
| René, ekkora Faeryland, köszönöm. |
| Érzem a halottaink illatát, szerte |
| Európa harctereiről, mert harctér |
| minden tér, ahol a harcképtelenek |
| szabadságát mozdulatlansággal helyettesítik, |
| Teufel macht frei, lánynak szülni dicsőség. |
| De cédrusok! olajfák! a sivatag! |
| Mindig marad öntöznivaló. Hang, |
| a rigóké, messziről, ahol csak ők járnak, |
| szép, erős, mocsárlecsapoló, teremtő férfiak. |
|
| Megszokta-e a poligámiát a királyné? |
| Megszokta-e a királynét a kapun kívüli nő? |
| Varázsolni, jövendölni, különösnek lenni – |
| zörgetni egy életen keresztül. Trója megdőlt, |
| úgy kell neki, nem hallgatott rám. |
| Ab urbe condita, még aznap éjjel |
| leitták magukat. Úgy isznak, hogy az anyjukat |
| eladják, nemhogy a Várost. Öt civilizáció |
| épült egymásra, vörös lényegű vörös, |
| fehér lényegű fehér, zöld lényegű zöld, |
| vörös lényegű vörös, lényegtelen lényegű |
| lényegtelen, a teljes, irizáló dzsungel, |
| és nincs a tengerre kijárat, s a lámpásnál, |
| René, több a tömjén, a sáfrányillat, |
| asszonynak kötelesség, um Gottes willen. |
| „Il mio sposo novello”, lángol a levegő, |
| párállik a víz, menekülők a zuhatagban, |
| kövek pattognak utánuk, pedig ez még |
| nem a temető itten, sehol a várakozók |
| virágai, sehol az ének a habon, sehol |
| a lótuszillat, de a viaszfülűek |
| a panoptikumban így szólnak, voce profondo: |
|
| „Szépségén elsiklott a halálfélelem. |
| aki elhagyta őt, mint a ravasz király, |
| mezítlen izmain puszta karddal, |
| melynek neve legenda aurea, |
| nem vitte semmire, mert sem mezítelenség, |
| sem erő, sem mítoszok mítosza nem segít, |
| ha egy csapat viaszfülű nem fúj körös-körül |
| tajtékot a keményen csapkodó evezőkre. |
| A mások félelméből épül a mitológia. |
| Ők lesznek disznók. Matrózok. Kulákok, |
| részegesek, naplopók és munkahalogatók. |
| Ők szólnak Leninhez pár kurta szót. |
| Töltőtoll s jelvény pompázik a mellen, |
| míg Odysseusra rádől Kirké Titánia, |
| a szellem. Ő belélegzi a varázsillatot egymaga, |
| a többire rádől a mauzóleum halszaga. |
| Elég! Marilyn Monroe arcképével, |
| hölgyeim és uraim, itt a konzerv hajórakomány. |
| Ezen a hajón talán csak egy volt a zsivány. |
|
| Miféle út vezet innét, puhatalpú |
| párducok között, nem tudja senki. |
| A kormányos rég halott. A szövőszéket |
| befonta a pók. Az öreg kutyát még tavaly |
| elgázolta egy Land Rover. Azóta ott hever. |
| Körös-körül a sziklaarcok, hajdani |
| kocsiversenyek kedélyes lovasai, bőrükre |
| méreg kövült; a Borgiák tégelyei hangtalanok |
| voltak; a barokk oszlopok némán tekeregtek; |
| de itt üvölt a lakótelep oszloplába, |
| fején jár a ház. Két címerállat, |
| jobbról és balról, lefetyeli a békét. |
| És a dzsungel vár. Biztos magában. |
| S már őszül is. Nem csöpög méz a fákról. |
| Király, alattvaló, állj meg: legszebb a tél. |
|
|
Eliot Államférfia: visszfény*
(Difficulties of a Statesman)
| Még ha a szakadék egyik oldaláról is |
| még ha a szakadék egyik oldaláról |
| még ha visszhang odaátról semmi sem |
| még ha az egyik oldaláról akkor is |
| ha odaátról semmi semmi akkor is |
| akkor is kiálts akkor is odaátra |
| semmiesetre sem egy államférfi problémáit |
| még ha elismered is hogy az államférfi |
| ugyanolyan mélyen él mint a burgonya |
| akkor sem akkor sem mert az ő |
| problémái más mélyfekvésben élnek |
| más mélyfekvésben szólnak más |
| frekvencia maradj a szakadék szélén |
| ha végigfut rajtad a remegés soha ne |
| félj a félelemtől idő- és rengésjelző |
| csupán: kiálts mit kiáltsak |
| a magánemberéit aki nem kívánkozik |
| bizottságba testületbe választmányba |
| és különbizottságba sem és rendelet |
| sem igazán kíván lenni ha |
| a lelkébe néz. Mit kiáltsak |
| ó mit kiáltsak mikor családi |
| portréimat rég az árokszélbe taposták |
| mennyi római arcél. Mennyi |
| Róma előtti arcél már a galamb is |
| nekem tért vissza a csapzott olajággal |
| már a szivárványtól is elnémultam |
| én némultam el. Kit érdekel hogy |
| a túloldalon miféle bankárok |
| mifajta bankárok szivaroznak |
| mifajta pisze orrokon törik szilánkokra |
| a kocsmapulti szél kit érdekel |
| hogy az alapítvány a gyarapítvány |
| melyiktől jön és melyik herdálja el |
| amíg a túloldalon denevérek és |
| szentjánosbogarak között hatalmas |
| halottak hatalmas holtak imbolyognak |
| hatalmas műveik és hatalmas vétkeik |
| mérlegnyelveként az örökös éjszakában |
| ó Egyetlenem még ha a szakadék |
| egyik oldaláról is ha odakötve |
| ha visszhangtalanul ha kisemmizve |
| akkor is kiálts kiálts és sohase |
| alakíts kiáltásbizottságot testületet |
| választmányt különbizottságot |
| magad kiálts „ha kiszakad ajkad, |
| akkor is” ha nem nyúlsz értem |
| odaátról Egyetlenem csontkezeddel |
| akkor is egyedül akkor is akkor is |
|
Yeats Hideg égboltja: visszfény*
|
Hornok Eszternek
| Mint hadifogoly kedvese, ha indul a vonat, |
| s lépcsőt, fogantyút, ablakot elvisz az édes arc, |
| s az egyszeri vagontest robog az arc alatt, |
| de neki nem mondják, hogy „elviszlek, erre tarts”, |
|
| mint hadifogoly kedvese, ki végleg ittmarad, |
| s bűntelenségét őrzi az üres állomás, |
| és szédületében már a felhőnek dől hanyatt, |
| hogy zuhogj rám! üss meg! égess, csak őt ne bántsd!, |
|
| mint hadifogoly kedvese, kit földhöz vág az ég, |
| s lenn vergődik látványon, bénítón s egyszerűn |
| – egyetlen babitsi percre lehet forró a jég – |
| porrá fagy itt a szellem. Tanúnak lenni bűn. |
|
|
Auden Altatója: visszfény*
| vétlen, szép, haló szobor, |
|
| megőszülünk, kihull fogunk, |
| hidegen néz kórboncnokunk, |
| – se magyar, se európai – |
| a bonctan ebből, mondd, mit ért? |
|
| De örök éjfél kong nekünk, |
| de többé már nem fizetünk, |
| itt nincsenek már vészjelek, |
| minden kettőnkkel van teli, |
| hosszú nyakam, sötét hajad |
| zeng-bong a fölfeslő tökély, |
| merő ideg s nem fáj az éj. |
|
| Nem mi, csak az idő halott. |
| Nem hajnallik, ha fúj a szél. |
| Jobb vállad, elcsukló fejem |
| mélymárvány kultúrát beszél, |
| vad tömb, mihez szobrász se nyúlt, |
| nem fogja átok, vércse, vád, |
| s áldást se kér – magában áld. |
|
|
Tarokk*
| Korong, tőr, kupa, vessző – a Mágus nekivág. |
| Küszöböt ér a Papnő. Lenn mélyvíz a világ. |
| Császárnő, napruhájú, lábán hold terhe csügg, |
| fegyelmével a Császár sasként terjeszkedik, |
| s a Főpapnál a kulcs már, előtte útkereszt, |
| a Szerelmes agyában választás éledez, |
| a Kocsihajtó vágtat, a Mágus két lova |
| az Igazságnak mérleg-ördöge-angyala, |
| kitől lámpássá érik a sötét Remete, |
| s a fényben a Szerencse sakálos Kereke |
| nem ér föl az Erővel, oroszlánt győz a hit – |
| Akasztott Ember bűnös? vagy szent? s mit győzködik? |
| Lehet fordítva látni? van jelképes Halál? |
| s a Mértékletesség az, mi a lélekre vár? |
| Vagy a kétnemű Ördög, a fantom-fájdalom? |
| Istenház-arcidegsokk, villámütött Torony? |
| Hát ne feledd a kínzást a csillagok alatt, |
| ha nagy vizek múltával vad-vonzó Hold halad |
| a hídon, vagy győztes Nap, lélek s szellem frigye |
| falat köt, s a gyermek Utolsó Ítélete |
| tökélyre fog, Világ! kettős Anima Mundi – |
| emlék gyúl, megy a Bolond. És nem lehet megölni. |
|
Anyagtalan*
| Kékszínű rózsa, mely Bagdadban termett |
| egy kócsagnyakú váza hajlatán, |
| emelt hóhérbárd, mely folyvást kicsorbul |
| a terezini szögesdrót nyakán, |
| ötszáz esztendős metromóm, mely odafönn |
| kéményük vesztett városokra vall, |
| Toledo estjéből kihulló pálmalevél |
| mumifikált írástudók hieroglifáival, |
| dzsudzsu-menet a zuhatag felé, |
| szakadék, egykori szénégető, |
| munkálkodtak itt, vagy megtisztultak elébb, |
| villogó éjszakák tisztasága, |
| megemelt liánok alatt tekergő utak, |
| faunok, driádok lábanyomán |
| a biztonságos gyarlóságtudat, |
| ásatás nélkül előguruló pénzdarab, |
| mely akár három nemzeté is lehetett, |
| de csak egy élte túl az antikvitást, |
| a szögesdróttá mumifikált, lezuhogó teleket, |
| és faunpaták kapkodnak a göröngyök után, |
| s a nimfák, mint lecsüngő levelek, |
| ha kell, ha nem kell, elfödik |
| a világ mélyrepülésben ágál, |
| az áldozattétel fókuszaiba, |
| utosó vacsorán ülünk mindannyian, |
| mint felhőkarcoló alatt az újhold, |
| az ezüstpénz ott görög a lábad előtt, |
| egy mozdulat, s lehetsz Pompejiben lávaszobor, |
| lehetsz álombéli bankigazgató, |
| rád fonják hawaii fűzérüket a lányok, |
| fölébredsz, mint szigetlakó, |
| dollárral, mindegy, a pénzintézetek |
| ezeket összetéveszthetik, |
| úgy gondolod, majd nyugdíjas korodban |
| addig csak csikorogjanak a fékek, |
| vonítsanak a rendőrkutyák, |
| vonítsd el magad te is, ha egy útburkoló munkás |
| nézz be a kaszinóablakon, |
| a plakátokon plázs, napolaj, pálmafa rügye, |
| mereszd a szemed, míg felordít a fék |
| a szögesdrót alatt, mert nem tudod, te hülye, |
| hogy a kócsagnyakú szakadék eltéveszthetetlen, |
| úgy nézz bele, mint ki magasba néz, |
| föld hasadtán az ég hasadt meg, |
| amit nem láttál, azt látod igazán, |
| és nincsen más dolgod itt, |
| mint növelni a láthatatlan |
|
Apu*
| Emléke mézszínű falakban. |
| A falak hűlt helye a Napban. |
| Növekszik, nincs mért meghúzódnia. |
| A temető nem szerves kémia. |
|
| Ablakok mögött fuldoklik, kinek |
| nem vált vérévé, hogy azokat a falakat |
| többé senki nem építi meg. |
| Csak a csontok közt lakozó tudja, hogy |
| nem az a tünemény, ami délibábként elforog, |
| ha kiégett torokból öklendezik a szív. |
| Az emlékezés nem vegetatív. |
|
| Az a katonaszínű hátizsák |
| az egyszerű asztallapban kitapintható. |
| Ha nincs a fában diófagörcs, |
| jól látható, hogy a termoszból |
| Pedig a termoszban kellett volna maradnia. |
| A melegnek az alsóneműben, a szónak benn, |
| Kilép, elindul, mindent magával cipel. |
| Legsúlyosabb a harmincnyolc év. |
| Tárgyak közt meghemperedhet |
| A só azt őrzi meg mindenből, |
| Pária. Így van igazán közel. |
| Az ajtófélfán elbarnult a jel. |
| A rács a gyenge fűvön felviláglik, |
| az Élmunkás híd újra Ferdinánd híd, |
| rossz és rosszabb közt, mint erős gerenda, |
| átparázslik egy Memphis cigaretta, |
| a Felsőbb Énnek nincs több, ami fáj – |
| a falak hűlt helyén Dávid király. |
|
|
Ír fohász 1916-ból*
| Ó, kelta Kőkirály, tekints le végre |
| villám sújtotta szirtjeid közül |
| e számüzött, e végzet verte népre, |
| mely a világot kapta börtönül. |
|
| Ha jókedvét, ha kincsét nem tetézed, |
| törd meg jobboddal ellenség szivét, |
| s ha mégis, mégis bünteted e népet, |
| legyen bűntelen, hiszen a Tiéd. |
|
|
A 137. zsoltár*
| Ültünk Babylon folyópartjain. |
| Sírtunk. Babylon tenger nélkül él. |
| Hárfánk a fűzfán. Másképp szól a kín. |
| Tőlünk verejték kell, nem szenvedély. |
| S nem érv, erünkből mért dőlt itt a vér. |
| Hát kihűlt jobbom legyen rá az ámen, |
| ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem. |
|
| Jelünk itt falba karmolja a nép. |
| Kik biztatják, sem tudják, mért teszik. |
| Királyi jel, sok más jelet tulélt. |
| Ne ródd fel, Uram, vétekül nekik! |
| Ne vágasd falhoz szép kisdedeik…! |
| És fájó orcám rángjon majd a számhoz, |
| ha elfeledlek egyszer, Arany János. |
|
|
Izabella és Ferdinánd*
| kéz a kézben a kert iránt, |
| ment Izabella s Ferdinánd. |
|
| E frigyből lett Hispánia: |
| nem kell immár szétválnia, |
| mint Kasztíl- s Aragónia. |
|
| lantpengés, verses, prózai, |
|
| nem ismeri a trónviszályt, |
| csak dicsőséget, trónt, uszályt, |
| spanyol népet, spanyol királyt. |
|
| Csak halat, hatalmat, hajót, |
| szabott eszmét, egyszeri szót. |
|
| megszabja, kinek mennyi járt, |
| s megszabja majd, ki mennyit árt – |
|
| Ki kőcsipkét ver hidegen, |
| turbánt, kaftánt hord szivesen, |
|
| És mennek Gibraltár felé, |
| Spinoza és Rembrandt felé. |
|
| Ez átjut és az nem jut át: |
| egy gémeskút útjába állt. |
|
| Ki Szentélyt szeretni tanult, |
| Goethe előtt gödörbe hullt, |
|
| Mert – Ferdinánd és Izabel – |
| az embernek egy haza kell. |
| nem kutatjuk, honnan a tej. |
|
| De merni kell az új hazát, |
| ha az a tej méregre vált – |
| Csak meg ne bánd. Csak meg ne bánd. |
|
|
Búcsú*
| the brook – der Bach – (patak). |
|
|
Charade*
| Mint az erdőben: ágba botlok, |
| a fában rejtvény, rémület. |
| Kántálva árul rózsacsokrot |
| egy koldusnő. Kóbor tömeg |
|
| lángossütők közt elforog. |
| Ne légy könnyed, ha ver az Isten. |
| Súlyos fényként a templomot |
| átvérzi tested, „el, el innen”, |
|
| Innen? Hová? Miért? Kivel? |
| Csak mert a tüske felsusog |
| holt nyelvek vad betűivel?! |
|
| Harang koldul, a nép süket. |
| Vér öblöz apszist, padlatot. |
| föltámolygok és hallgatok. |
|
|
| Föltámolygok és hallgatok. |
| Vér öblöz apszist, padlatot. |
| Harang koldul, a nép süket. |
|
| Holt nyelvek vad betűivel |
| csak mert a tüske felsusog – |
| innen? hová? miért? kivel? |
|
| átvérzi tested, „el, el innen” |
| súlyos fényként a templomot. |
| Ne légy könnyed, ha ver az Isten. |
|
| egy koldusnő. Kóbor tömeg |
| kántálva árul rózsacsokrot. |
| A fában rejtvény, rémület. |
| Mint az erdőben: ágba botlok. |
|
|
| A fában rejtvény, rémület |
| átvérzi tested, „el, el innen” |
| holt nyelvek vad betűivel |
| ne légy könnyed, ha ver az Isten. |
|
|
|
|