Királyok könyve

Új versek
1986–1993
…sejtelem nélküli város
 
Camus

 

Kicsépelt csillagok, s héjukból
csépelt lelkek
 
Blake/Yeats

 

Sejtelem nélküli város
mennyi csillaghagyó lélek
 
G. Á.

 

 

 

Imago

 

 

 

 

Imago 1

 

Örvényes reggel

Imago az örvényes
reggelben nekivág a városnak.
Mögötte elmaradnak tettei.
Lába körül lassú falevéltánc –
vannak rosszakaratú halottak,
az év bármely fordulásakor
tanácsos elszökni előlük,
vagy elébük menni.
Van utas, aki lepkehálóval
kísérletezik, lámpással, lépvesszővel.
Ha szoborrá válik, minden
gondolatára elrebben az ablakból
valami vagy valaki.
A dermedésből messzire látni,
ám a testközelség láthatatlan.
A köd, a felhők a kövekre
települnek; a családokat
leköti reflexeik csillagállása;
már az újszülött késpengével születik;
ráfordítják. A látogató
elbillen a párkány szélén.
Amit sírás közben elhagynál, lassan
bugyorba gyűlik; „Ó, ég, roskadj le rám,
vagy válaszolj” – s ugyan mire válaszoljak,
Imago? Az örökös szélfúvásból nézve
minden helybenjárás. Töprengj; azonosíts;
topogj a dombhajlatban, a fák
tetszés szerinti felhasználásra tesznek
ajánlatot, egy ember két karját vízszintesre
tárja, egy másik botot ragad, vagy lombfűrészt,
s az örvény egy ideig őrizni látszik
a gyémánt félkrajcár délibábját.
 

1986

 

 

 

Imago 2

 

Gyújtópont

Emez a perc elébe térdepel;
amaz lendül, s a peremig jut el;
mindkettőnek szemeláttára eldől:
milyen a világ közelről.
A víz, ha ömlésvágyba dermed.
Az ablak, ha magára szívja a figyelmet.
A kábulat, ha az éberség szintjéig ér.
S ha észrevétlen elgörbül a tér.
Hullani nem más, mint meg- vagy felismerni.
A rettenet értéke ennyi.
A zuhanó test, akár a vércse,
a tapasztalat kiterjedése.
Minden csak forrás. Forrás minden.
Erőlködünk a képmáson innen,
az árnyakkal megtelnék egy hajó,
holott két kézzel átkulcsolható
az érdemes: Rembrandt Éjjeli őrjárata
vagy egy nappal horzsolta fa.
 

1986. március 8.

 

 

 

Imago 3

 

Oromzat

Keresztury Dezsőnek

 
A kiválasztottak – a papi szekta –
arcélük mint a beretva.
De mindörökre életlen, aki
önmagát választotta ki.
Mint fegyencek a napi sétát,
érdemlünk valódi prófétát.
Két nemzedék, s a zaj leforr.
Csak sziklából nő sziklaorr.
 

1986

 

 

 

Imago 4

 

Merőleges

Utak keresztje
többszörös vagy többszöri
keresztút
templomkert és sivatag összefutása
pálma és kődarab között
a metszéspontban félmagas
menhir emberkéz nem járta
telt zengésű istenszobor
Hermész
örök merőleges
eldőlhet            ottmarad
lajtorja hiányból
költő ha súlyos felhág rajta
rakétatervezők előtt
Jerikó fala roggyan          ez soha
érintsd meg hogyha megkerested
bénító szeretet sugárzik
özönvíz előttről
súly és szárnysuhogás
a légörvényben
saját nyomába lép aki útra indult
megperdül a keresztút
rátapad a levél-erező sivatagi szél
nyomás alatt a porszem azonos önmagával
szűrt levegőben látszanak a léptek
megannyi tömör oszlop
szemtanú        tanú
hajolj le mélyen
zengd ahogy ő zeng
azért vagyunk hogy vigasztaljuk egymást
 

Jeruzsálemből jövet, 1987. április

 

 

 

Imago 5

 

Az ívkapun át

A nagy kőtárban félvilágítás
mely lassan sűrül félhomályba át.
Rózsakő, mészkő, csillámpalakő
bontja a függés vak félárbocát
a fülemüle hangja elakad
félúton jelzés-némulás között
a félálom pókhálószigetén
még verdeső nagy lódarázsdögök.
Kiszakadni e barlangból ki bír?
Erő kell minden ébredés elé.
Mint asszonyváll a gyermekre, szelíd
léptekre vár a fehér kapuív.
Elöl mennek ők a fény fiai
majd kik az útból minden köveket
elhengergetnek a többi elől
akárha csapda volna mind a kő
majd kik a nagy tűzhányó tetején
kapkodnak ezüst felhőszél után
végül pedig kik rózsakövet és
mészkövet, csillámpalakövet és
fehér kőport is szorongatnak a
kéz- és lábujjaik közében, hogyha
építeni vagy ékíteni kell,
ajánlkozzanak szolgálatra ott
ahol a jók, a felhasználhatók
nagy tévedésük emlékeivel
szemeznek „lény nem lakta” semmivel
mert átjutnak a kettős ívkapun
és kőegész lesz nyelvükön a szó
de álmaikból ki nem írtható
az óriási lapidárium.
 

1987. május

 

 

 

Imago 6

 

Elveszett motívumok

A mélységből csodálkozik
ki végképp lenn maradt.
Holdlépte éjszakák és hűvös
kapubolt alatt,
penészes borpincében, hol már senki sem
tart hajófényű gyertyacsonkot,
amíg ropogva lépkednek a sós időben
az odvak álmai: a csontok.
Lépés – zöld párduc selyemtalpon –,
gyümölcsarc, kudarcfoltosan,
egy egész vad szellemvasút
körhintál hangtalan,
lefelé szálló kéményfüstben,
sziklába fúrt, nagy barna romboid,
a robbanásban felnyíló
fehér tölcsérkutak hol itt,
hol ott, akár a lávabuborék;
kettőzött esti gravitáció
húzza a város vasbeton combját feléd
szúrós poggyászával a pályaudvart,
mit megnyomtak a felhők, és az átlók
sínné csusszannak el,
íme, vízszintes lehetőség mindnek,
ki nem felel,
csak lebeg, mint a korall, billeg, mint
a sügérek, a compók.
Hisz nem engedi le seki sem
a nagy vízi sorompót.
A lágy vérzésű szabadságban
minden gázlómadár csak ázik.
És aki részeg, elfelejti
a régi liliomos királyfit.
Mikor még ujjaival a csillagokra mutatott
és tudta, mi a szikomorfa,
szemhéja nem volt bevakolva,
s nem félt naponta.
Csigás hajú, szép Sámsonok,
itt imbolyog a fejetek a körben,
és teremről teremre felnyílik
a régi kor, múzeumi penészzöldben:
Nec supplex turba timebat –
harmóniában állt a nép s az oszlop,
dönteni vagy zuhanni: abban a kölcsönös
függésben a szorongás lefoszlott.
Kinyújtott nyakkal nagy gyíkok jöhettek
s nem az elszabadult erő;
és ama portyázó portugál hajókról
nemcsak dohány: Xavéri
Szent Ferenc került elő.
Ének szól az öbölben. A vízmosás
a város gyomrában is szétszedi az időt.
Az anyanyelv, az isteni korlát
mélyen van, mint a bürökital,
magasan, mint a háztetőd.
Hongkongba az utas már nem jut el.
S akkor minek. Minek!
Jön, lükög, feltátog az idegenség,
cincogva dudorog a parkett, zsizseg
a vakolat, ami arc volt, Atlantisz lett,
nincs veszélytelen rakpartja a földnek,
kutak áradnak, szétporlad a káva,
lepkék és teherautók összetörnek,
négybevágott almában az egybekívánkozás
egy eszme szétmúló ragyogása,
pókláb a háló mértanát,
sugár növését a vizek,
emelkedést a béna szárny,
őriztelek, őriztelek –
a víz felrakja a kutat,
fadőlést ér a pillanat,
eggyé feszül a sivatag,
s aki az arénából kiszakad
és kiül a cédrus-könyöklőre,
mint fúga önti el az akarat:
reggelre cédrus lesz belőle
árnyéktalan gyökere lenn,
holdlépte éjszakák s egy hűvös
kapubolt alatt –
a mélységből csodálkozik, és nem kiált
és nem kiált
ki végképp lenn maradt.
 

1987. június

 

 

 

Imago 7

 

Elégia Christopher Okigbo képeire

Hol csügg a menekülés lajtorjája?
Miféle szikláról függeszti alá
a csipkebokorbeli vagy a vízi jelenlét?
Közelebb vagyunk-e hozzá, ha innét egyenest
a legendába lépünk? Magunkat találjuk-e
– őrszemek – ott, vagy csak a kezdet
sötét vizeit? A szivárvány, akár hidat áll,
akár kígyót ível, részeire bomlik;
a keresztutakon tömör fekete seregek;
gyökérfogódzó után kapdos az is, aki mindent
megtagad, és csak hullatja tréfás, puha szavait
a sás közé, vagy parti homokba rejti őket,
meg ne fúljon, míg a fuldoklók
jelvényt tűznek meztelen mellkasukra
s eltorlaszolják az átkelőt. A felszín
hullám-testőrei, illanó tükrei, széttört árnyai
elviszik a nappalokat, alkonyatkor
angyalok hamuját hordja a szél, s éjszakára
bezártan kínálkozik a mélyvilág. A holdharmat
sejtéssel teli gyászdalt permetez, s a harmadik
kakasszót megelőzi a lélekharang. Reggelre
maszk van az arcokon, a bűntelen életé,
az élettelen életé, és aki visszatér,
sehol se járt. Körös-körül egyenletes ködfehér
lebegése a vizeknek, sugarak idősodrásban lefelé,
s újra a nedves félhomály, örökös őserdőkben
patacsattogás körből verődő visszhangjai,
egykor lovasok éltek itt, jegenyénél és
aljnövénynél többet tud róluk a lélek hátgerince:
leletet őriz, mint a barlang, s nem váltja meg
a rátalálás. És lélegzik az erdő a gömbillatú
holdas esők után, s az álom nyomdokvizein
a becsvágy elszivárog. Városok nyílnak, roppant
temetők, lápon liliom, aszfaltból sírkövek,
szerzett jövendölés, leégett viaszgyertyák,
uralom sugárzása, valódi nemesség nélkül,
templom előtt vak kutyák, vak koldusok,
a hold odébb jár, a dombok mögött,
nem hallgat énekszóra, és a sokaság
nem látja, hogy nyomban fölgyullad a piactér,
csak osztozik, csak osztozik, és gyöngy, és páncél,
és ruha, és ékszer, és kocka, és lándzsa
meg sem áll a hantoktól az alvilág
hét kapujáig, s ott fönn televény halotti leple
a horizont és az álomhatár. S ekkor még mindig
van tovább. Az iránytűt félremágnesezték,
a horgony elgörbült, a csillag elvadult,
a hajnal kocsihajtója lassabb, mint a gondolat,
s még mindig. Mert lészen folytonos kútrajárás,
holott csak súlynémaságot hordoznak a vállak. A jégmadár,
a kósza delfin kinn vár a sötét vizeken,
s a kormányos mélyben énekel. És újra
vált a nap, és dögbogár és szentjánosbogár
zsoltározik a habtarajokon, s a hullám vájata
üres márvány hordágyat vet ki s négy szeget.
És a vizet nem váltja meg a csobbanás.
Az estnek nincs kora, nincs emlékezete,
a parton nincs tanítvány, csak távoli
farkasüvöltés a morzsálló bunker-házak fölött,
a Föld mindent eloldoz, az írástudót még egyszer
ittfogják a romok, a romjai, és a halászok odaát
összekapaszkodó hínárokat emelnek ki a sodrásból,
és azok gőzölögve mutatnak lefelé.
 

1987. augusztus–szeptember

 

 

 

Imago 8

 

Arányok

Ernyőzött homlokunk a parton.
A mentőakció késik.
Te juttatod el a halandót
a megtöretésig.
Vitorla-forma, teve-forma felhőt
buktat le-föl a távol.
És szólsz: „Forduljatok meg, forduljatok vissza,
halandó sokaságok!”
Út helyett gyarlóság a távlat.
Holmi és hírnév, mint az ikra.
Napszálltakor letörve fonnyadoztok:
„Forduljatok vissza!”
Akadt-e, aki visszanéz?
S megbánja, hajnaltól napestig?!
A rózsabimbónak az a sorsa, hogy
kifeslik.
Ott kinn kopog a jégeső
s a féreg is útra vár.
Van-e sejt, amely választhat, s közben
differenciál?
S itt benn kisebb-e a veszély?
Szünetet tart a nemlét –
de körbejárja, körbe a magot
a belső védtelenség.
Éjszaka van, kezünk lehull.
Fényt reszketett a szemrés.
Arányai közt tétováz
a felzavart Teremtés.
 

1987. október

 

 

 

Imago 9

 

A pergamen

Mi tart még itt? és mennyi az az itt?
A határok narancsvirág-penésze éjjelente
szétmosódik, mint a homoki lábnyom.
Álmaink őrizhetetlenek. Fakabátos
szuronyhegyen lebegve jönnek-mennek,
friss halottként. S a holtakat se vonzza más,
mint ami albumba rakható;
mint ami szétprédálható.
Két szenvedély közt többé nincs
választóvonal. Dönteni csak itt kell.
A sokágú csillagra ízenként fölszegzett
ember választhat magának – nem csillagot,
csak sugárnyit a térből.
csak sugárnyit a térből. Hát választottam.
Határok közt kell élni. Módosuló, vad és
nehezen érthető határok közt. S ha kit
elvonz a fehér bálna, lenyűgöző, roppant
tömegével s a kürtös hírrel, hogy minden
a túlsó Atlanti-parton történik; s ha kit
elvonzanak a fiús pagodák, a szálkás,
lángszínű ecsetvonalak egyensúlya, mely
tömbbé feszül a jövő irányzékával szemközt,
igen, s ha kit elvonz a távlat – mert
szép az, ami végtelen –, megperdül lába
egy középkori torony felhőből tisztuló csúcsán:
a felzárkózó ívek gótikus tökélye, hidak
lámpátlan, tömör szobrai, csengettyűs
ajtók mögött alacsony fény, kopott betűk,
Kniha, Böker, Liber Sanctus, egy kontinens
latin derűje, mely végigömlik a légiók
lába nyomában, ez, ez az egész, ez zeng,
ez búg, ez dördül a fülében nappalokon
és álmatlan éjszakákon, harsog, mint a
hajókürt, sosem távolodva, s ha kit elvonz
a távlat, bőrbekötött könyvet tapint
szétszelidült ököllel, lassan emelvén
emelje följebb az állát, reszketve, mint
tengerből homokra lépő, narancsvirágot
szimatoló, elcsigázott, csatakos lovak,
kerek szembogárba fogva azt a korhadt derekú,
azt a fölsebzett képet:
azt a fölsebzett képet: szeretlek, Európa.
Hozzád nem kellett hasonlatossá válnom.
Időben s térben te nem kérsz különmutatványt.
Ez a pergamen véges. Végleges. Európai vagyok.
 

1987. október 26.

 

 

 

Imago 10

 

Az éjszaka

Nem te zokogsz itt, árva harsonáddal?
Joseph Brodsky
 
Kongattak kinn. A szürke tömbvilág
rádől az ablak szegletére. Rézsút
egy levél ere közt setétre vált
s pihésen készül lobbanni a félmúlt.
Fakó ágyán moccan az ólmos év,
a mécs üvegje csonka, kormos is lett,
a párkány élén tört fülű fazék,
s lenn lámpavas, mely elfeledte Istent.
Odvak nyílnak a sikátorokon,
és laknak bennük, mindben, jobbra, balra.
Háromszögletű résben silbakol
a szennyvíz. Futna tőle a csatorna.
Pókhálódzik a város. Aki most
megvadult körző száraként kering kinn,
felhőkarcoló fúj szappanhabot
szemébe annak, fülébe müezzin
kiált hatot, és lávakő zuhog
eszméletére – állj, utas, megállj ott!
Jobbra márványok, tamariszkuszok,
balra csontszeges vermükkel a lápok:
ha Boreás űz, mindegy, merre vagy,
az őrhely mindenképp csak vándor-őrhely;
a rossz fal is fal: szélfogó. Maradj.
Vakold szemed, szád itt e szürke tömbbel.
Belföld. Bivalynyit bődülnek a fák.
Halászhajók rőt lámpái a vízen.
Belvíz. Kéz hordta sziklazátonyát.
Kikelt a csont is, hogy meszet kerítsen.
Ritka a népség, de összeszuszog.
Plakátot nyel és okádik az oszlop.
Ifjak visongnak, mint a malacok,
és földet foglal, aki földet osztott.
És kedvelik a matróztemetést.
Meg azt, ha mítosz habzik a görebben.
Lefitymálják a mívességet, és
azt, aki hisz. Meg azt, aki hitetlen.
Szemmel tartják az ében szemhatárt,
s ha csőrepedés van a régi falban;
és nem akarják tudni az okát,
s ha szólnak róla: sírva, nyögve, halkan.
Holott megvan a vitorlák helye,
robog a Tejút, hegedül a holdfény,
s az elefántok emlékezete
lefektethetne egymás sziklamellén –
és nem történik más, csak szürkület,
a bogarak kis vad tűzkarikája,
opálos odvak lesnék a tüzet:
carpe diem. És: az okos kivárja.
Jaj, tág, hálótlan vadvizek! Hajó-
test múzeumi ragyogása! Vászon,
zászlóra vagy seborvoslásra jó!
Gyertyák, karének! Gyertyafény a házon!
A lámpástestű ember léptei,
ki felfogja a lelkek félhomályát,
és ellobbanni nem hagyja, ami
csak akkor ég, ha épp az Isten rálát:
ott a kihúnyó test előtt a kő,
hengerítsd el! S az ítélet világol!
Nem férgeket, csak folytatást tud Ő,
reccsenhet kapu, nyüzsöghet sikátor,
az a szuronnyal átdöfött baka
s a falhoz vágott kisded nem lesz féreg –
birodalom a teljes éjszaka.
Kulcsa van. Véges. Azt tekintsd tiédnek.
 

1988. március

 

 

 

Imago 11

 

Kozmopolita*

Mert a halál rádtörhet mindenütt.
Az alattomos szereti az idegenség
burkát. Elvétett lépéseidre
otthonos fény derül majd. Talán
még anyanyelved sem bizonyul
kapaszkodónak. Hades több lesz,
mint a hazád volt egykoron.
A mitológiai mélysötét kell,
hogy találkozz az érthetetlen
ködbozóttal, akiről azt hitted,
síron túl is balladásan össze-
símultok, két szál virág.
De a rosszaság segélykiáltásai,
a konok diktátumok belevesznek egyszer
az imádságba, a tengerzúgásba. Rómeó
lajtorjája ott csüng az üszkös
mélység felett. Hogy üldözőknek
feledést kínálj, Másnak való
feladvány. Ám a tévedők és téveszméik
egyként üszkösödnek. Tekints a sebre.
A valódi sebre. Örökké a sebre.
Templomod bárhol felállíthatod.
 

1988. május 13.

 

 

 

A súly alatt

 

 

 

 

Halálhaiku*

Kaktuszsivatag.
Mozdulatok terjednek
üres konyhában.
 

1988

 

 

 

Szoborcsoport

És akkor elborított mindenestül
a sötétben egy etruszk ág hajolt
át izmos válladon s a teliholdat
északi-déli féltekére osztja
bogarak rajzanak sötétbe-semmibe
szakadékba kapaszkodási vággyal
repülni ott már nem lehet
mert amit átrepülsz nem szakadék
a mélyből felfehérlő finom csontok
parazsában izzik a kővidék
hiába ínjaid holdmarta síkossága
hiába életteli rajzás ragyogás
vad özönvízben sorra bukhatnak fel
szarkofágok katakombák hűlt helye
korsók még összeilleszthető élei
cézárok dicsőségét nedvező lekopott
szélű pénzek piac mámorát rejtő eres
bőrdarabkák olvadt viaszként
lopódzó elroncsolt szenvedélyek hiába
a mélyről felfehérlő finom csontok
parazsában izzik a kővidék
pára dermeszti magas homlokod
holdpára csak élezett szögben
metszi át a hegyeket átjut sziklán
völgyön de lenn mint körömbe-hajba
fúródó nyílhegy hangtalan megáll
rezeg a táj mélység-magasság mérlege
hajdan fák voltak itt lángolt a klorofill
minden teremtett lélek dicsérje az Urat
zúgta a vegetáció a sűrű maga a zsoltár
önmagát zihálta szét
a mélyből felfehérlő finom csontok
parazsában izzik a kővidék
robbant a mellkasod a csillagsúly alatt
bordáid íve mint a lángnyelv mozdult
a kupolák között és gerendák sora
zuhogott a faldosó tűzbe és bénult vakolat
freskók mézes-arany glóriával rózsaszínné szívott
darócruhák tálon halszálka metszett kehely
az ujjak az ujjak összekulcsolása csókok
gloria in excelsis Deo örvény ragadta fel
a történet lobogását szikrák döfték az idegekbe
az igenlés hitét és közben
a mélyből felfehérlő finom csontok
parazsában izzik a kővidék
kő fogja fel járásod szőlőhegy-ritmusát
lábad mély vályogból vasbetonba lépett
nyomod mely Leonardo körzőjével mérhető
és számítógépbe táplálható
súlyod mely nem hord újjászületést
örökkön lehúzza majd mint az agyag
az etruszk ággal vállal északi-déli
féltekére bontott soha össze nem álló
teliholdat sötét korongot kongat rajtad
a por kozmikus üledék
földárnyék levonult ár futótűz pára
a végső vonzás teljesebb
kimozdult középpont kilobbant fémszál
hamueső hamueső elborít mindenestül
időtlen Pompeji szétfújhatatlan
állja a vér feszes lélegzetét
ó áldassék az igaz Bíró
a mélyből felfehérlő finom csontok
parazsában izzik a kővidék
 

1988. december

 

 

 

Legenda*

Pincébe ment a dédapánk borért
s nem jött fel soha többé –
ennyi az esemény.
Széndioxidgáz. Ez volt az ok.
Ők nem tudtak semmilyen dioxidot.
Ültek, ott fenn az asztalnál,
várták a Messiást. Vártak.
A halott kezéből, ott lenn, szétfolyt a bor.
Az időhálón nem üt át az utolsó hörgés,
sem az első sikoly.
A kapu közben megnyikordult.
Nem hallgattak oda.
Rohantak. Párnát! levegőt! a borbélyt!
A falu temploma
éjfélt kondított, tömör felhő
szitált a ház körül, az asztalos
ezüsttel írta rá a feketére: „Antal”.
S tizenötödik századi nevét, mely
jóságost jelent. Kegyetlenül s termékenyen
beállt a csend. Hallgattak negyven évet –
vízözön, hegycsúcs, sivatag – a csend
szereti a negyvenet. S a gyermekek
gyermekei, a négy elsőszülött fiú
fölvette az Antal nevet. Hóban,
sárban, tűzben és szélben
labdákat pattintgattak a dombvidéken,
s kergették, négyen négyfelé.
Az egyik Kantot, Nietzschét olvasott,
a másik gyümölcsöket vitt a tenyerén,
a harmadik bőrt cserzett szorgosan
s a negyedik siratta Trianont.
Fegyvert foghattak volna. Kő repült nekik.
Eldőltek. Várták a Messiást.
Meghaltak? Élnek? Esemény.
S miért nem jön el! Nem több, csak ok.
Az emléket nem fogják oxidok.
A hálón semmi sem üt át,
csak hörgés, csak sikoly.
Értelmes emberi beszéd oly
mélyfekvésben él, akár halott vulkánok
fényes lejtői tövén, a föld erei közt
a bor.
Lement borért, nem jött fel soha többé.
Onnét szólít. Meglep majd, szemből,
sosem orvul. Várj. Négy, negyven,
négyszáz év kell.
S a kapu sarokvasa megcsikordul.
 

1961–1988

 

 

 

Küldöttség Enceládónál

Rossz hírek kelnek szárnyra
a Városból, Felség.
A határ fodrozódik.
A nép nyugtalan.
Éjjelente iszamos zenéből
palackcsapkodás visszhangja
gurul végig az utcákon,
mint elfeledett aranypénz,
amit nem ástak el sebtiben
a hátsó udvar fatöveihez,
mikor leívelt a hold.
A nép nyugtalan, Felség.
Bőröndös ismeretlenek
tűnnek fel hajnalonként,
elnéznek az arcok mellett,
mint fegyver csöve, mikor még
reszket az irányzék. Nyugtalan,
Felség. A városok, a falvak:
csupa kisbíró, mindenki
közhírré tesz valamit.
Búgnak a vízcsapok, egyik
a másikat bosszantja,
meg nem csinálja senki,
elhamvadt ez a szó: javítani;
a színejátszó szolgalelkűség
fölemésztette a nagyobb erők
szolgálatát. Nyugtalan.
Szavakkal takaródzik,
nincs más takarója.
Hideg van. Felséged nem fázik?
A nép magába dermedt,
kényelmes a dermedtség az üveg-
szilánkok s a szitkok között,
míg a telepről kígyózik a füst.
Beszélik, valahol félreértés történt.
Mindig félreértés történik.
Tűzoltó nincs, a tűzoltókat
kigúnyolják. Mindig kigúnyolnak
valakit. A telepen, tisztelettel
jelentjük, nem maradt egy lélek.
Kik éltek ott – akkor is mindegy volt,
ma is mindegy. Az ön történetíróinak
az a tévedésük, hogy a szikrát
pontosan a tűz fölé, a vízcseppet
középütt a csap alá képzelik.
Nem így van. Szétszóródik
minden. A beteg test, impulzus híján,
maga csoportosít. Véglegessé
dermed a nyugtalanság, mint az omlás.
S a tragédia sosem elszenvedőit sújtja,
hanem a teljes közeget,
mely harminc, negyven, ötven,
hetven év alatt pusztán
fortélyos gyűlöletből szerzett képesítést,
azt véli küldetésnek.
 

1989. június

 

 

 

A súly alatt*

Templomod bárhol felállíthatod.
De a vétket is bárhol elkövetheted.
S ateistává torzul a csillagos
templomkupola, kidőlnek az
oszlopok, s mert gonoszságnak
mondtad, ami csak önzés, mert
konok diktátumnak, ami a saját
gyengeséged visszfénye: rád dőlnek
az oszlopok, megállnak ferdén,
függésben, a fejed fölött, s te hiába
futkározol bezárt háromszögükben,
ezentúl egymást fogják támasztani.
S te megmaradsz, de nincs számodra többé
geometria, hogy halálodig fölmérd,
fölmérni próbáld a távolodó eget.
 

1989. június

 

 

 

Mérettelen*

Aki éli az ismeri
a szellemujj vajat ken
elveszett tárgyra rámutat
pattint a szürkületben
Kapkodja fejét aki él
mérettelen a Másik
hullámoznak a függönyök
ma erősen sugárzik
Él vagy hal súllyal méretik
odébbcsusszan a máshol
száraz kenyérhaj zsákba gyűl
lopódzik a lakásból
 

1989. június

 

 

 

Hallod a madarakat?*

Hallod a madarakat?
Most már hallod őket te is.
Most már tudod: hamis nótázásnál,
ígérgetésnél, emberi szitoknál
erősebb a hangjuk. Olyan erős,
mint a lomb. Évszázadok
tanúsítják, egyiket sem fogja méreg.
Keresik egymást, a trilla és a klorofill.
Tántoríthatatlanok, mint a kő.
S még többet ismernek. A visszatérést.
Ezt a szürke követ azért
nem hengerítem el az utadból,
hogy lásd: fölébe ág hajlik,
rajta rejtélyesen ideérkező
madarak szólítanak,
most már érted őket,
érted a szárnycsattogást,
a négy szelet, a törzsben
fölgyalogló nedveket, a Hívást
és a Küldetést s aztán az Újra-
hívást és a kő porózus mélyéből
felküldött hajszálrepedést, az erek
repedését, ezt a vérrel
sározott világot. Hallgass a madarakra.
Vérnél, elvérzésnél, utolsó lobbanásnál
erősebb a hangjuk. Nem, olajágat nem,
de a követ fölemelik majd.
Hangjukra tisztán kitárul,
kaput nyit a mélység. Halleluja,
halleluja: együtt hallgatjuk őket.
 

1989. június

 

 

 

Régészet

A terrakotta szobrocskákat, útjelző
szerepükben, nem éri utol az elefántcsont.
Az anyag: tátogó, üres száj, beszél, mint
a lelettel bélelt barlang. Tégelyt találsz,
ivor- és faberakás az oldalán, s tudod,
itt van eltemetve a királynő, vagy az úrnő,
és a krónikások szerint a király arabs
ménjének patáit arany, ivor, ezüst patkó
szegte, ám a sírrablók az étket, az italt,
az agyagféleséget s a kerámiaszolgálót
a kutatókra hagyták, hadd kísérjék az adatok
a holtak útját tovább, a múzeumba. A föld
mélyén minden emberszabású. Talpas
kelyhek őrzik a vándor kalmárok
ujjlenyomatát, térképnek állva:
kereskedőutak voltak erre. Méteres
agyagfazék süpped a körbevájt talajba,
alján megőrölt gabona vagy féltett holttest
roncsai – volt-e a holttestnek lába, hogy még
visszajön kísérteni éjjelente? Vagy lába
kelt, amikor lerombolták a Várost? Halotti
maszk mutatja, arca volt a holtnak,
s tisztelték az Arcát. Kerámiából készült
a maszk, mint a dísz, a pipere, hiszen a
test kényeztetéséhez tartozott. A kerámiát,
díszítő szerepében, nem éri utol a fém.
Kerámia fegyver nincs. Elképzelhető, hogy
az égetett agyagszobrocskák magát
Atlantiszt beszélik el, valamely görög,
római vagy óegyiptomi gyarmatot. S ha
mégsem, hát eltelnek hittel. Ében és
kókuszdióhéj berakású fazekakban ott leng
az italáldozat, ha oltár alatt vannak
földbe ásva; az üreges temetési oszlopokban
kong a valahai szertartás, a geometriai
minták rejtélyérzékelésre, a virágok, a
kígyók s a madarak csendéletre – mint
sziklarajzzal egykorú találmányra –
utalnak, s a mélyedések vonulata,
ahonnét mindez felhullik az ásók
és a porhanyós göröngyök találkozási pontján,
eligazít, mi volt a vándorlás iránya.
Hiába van tenger Zanzibártól
Madgaszkárig s Borneóig – egyetlen
heringszálkaminta, háromszög, keretbe foglalt
írásos faragvány, értelmét vesztett rovás
bejelöli az összefüggést, mely több mint
karavánút: azonosság. Az utak csupán
Núbiától s Egyiptomtól dél s kereszt-
irányba mentek, keletről a bantu
népvándorlás hullámait vitték, arab
inváziók nyomán az iszlám terjedését
futtatták sátrak közé, fegyverek csörrenése
ékelődött a dobverésbe hátukon, amint
megjöttek az európaiak, s velük
a mesterséges országhatár, a beton,
a sín, a misszió, az iskola, az oltás,
a kézmosás, az exkluzív klub, a névvel
jelzett költészet, a börtön, a bőrszíntudat.
Ez lett a felszín, a feledhető. A másik
az az úttalan út, amit nem lehet
sem magasabb, sem alacsonyabb civilizáció
szintjéről gyarmatosítani, csak tengerlépő
agyagcsizmával járható, szigetről kontinensre,
tagolatlan létezése valamely közös
emlékezetnek, mely ősi, mint a pókháló,
mint a tisztesség, és szánalmas, és röhögnivaló,
és pusztítható, és befolyásolhatatlan.
 

1989. július–augusztus

 

 

 

Kilenc haiku*

Feleki László emlékére

 
Senki sem látta.
Mélyre zárta fájdalmad
a bátor ízlés.
Zászlósként éltél
kinn a keleti fronton.
Súlyos a zászlód.
Kőlobogású.
Néha nem értelek el.
Drága fivérem!
Füstszagot véltél
a veszélyben – én füstöt
s míniumszagot.
Jaj, Magyarország!
Egyik oldalról másra
rengő strucctojás!
Fénylőbb a törvény:
ne üssetek ki hasznot
a szenvedésből.
Zengje az Urat
minden teremtett lélek
atyái nyelvén.
De gyász sötétje
gyásznapon egyre int csak:
a hallgatásra.
Drága fivérem!
Azt a mélyre zárt fájdalmat
senki sem látta.
 

1989. július

 

 

 

Péter-Pál után*

A nyár a halál lángolása.
Befelé lépni ekkor: máglyára lépni.
A körben ide-oda dől a tombolás,
akár a búza, s a szerszámok
helyén jelvény, trikó – kölcsönvett
vélemények. Idebenn szikra suhog.
Gramofon tűje perceg. Te lépsz át
a szobámon. Kinn szél bolygatja
a fák hajhullámát, vállpántját,
szoknyaszegélyét: valamelyik
francia négyes-emlékedből
hajlik elő. A tiéd. Sosem kérted
az ideiglenest, a másét. A múlttal
úgy akartál megbékélni, mint a kerttel.
„Hagyd, most pihen”, mondtad
az ibolyára. Tudtad, hogy csak a föld
a folytatás. A föld emléke
örökölhető. Aki eltelik ezzel
abban lesújtatlan az értéktudat.
Ítéletein nem fut át a villám.
Nem más, csupán napjai égnek.
A nyár a halál lángolása.
Hamuban izzó betűk és jelek.
Megszólalhatnak enyhébb évszak
világos orkeszterén, hiába. Addigra
kitudódik, hogy a legtöbb, ami
kapható itt, a Göncöl rúdjától
az Északi sarkcsillagig minden éjjel
meghúzható egyenes vonal,
s egy többé sosem hallható
beszédhiba.
 

Őriszentpéter, 1989. július

 

 

 

A védtelenség*

Csak szeressenek, akármerre vagy.
Négyzet formájú kertek rejtélyes
ágbogán, harkálykopogásos erdők
napvillogása közt, Bach-zenében,
ha egy másodpercre kihagy a cembalo
pedál-lélegzete. Míg Isten ilyen
messze van, szünetjelnek képzellek el,
kicsinynek, tollpihésnek, védtelennek.
Olyan áttekinthetetlen körülöttünk
a rengeteg, oly sok benne a dísz,
a hang, a felesleges gőzölgés,
a figyelem szétszóratása hasztalanra.
Amíg érezlek, bennem csend van.
De hagyjanak romokban engem: nem több,
mint látvány. Csak fölüled ne távozzék
s ne múljék el az az árnyékos
nagy Tenyér. Napégetés, holdőrület
megszűrve érjen hozzád. Sorsod ellen,
napjaim ellenében áthatolható, valódi fény
vigyázza mozdulataidat, s ne fényképezhető
és leletté képezhető, művi sugárzás. Minden
ösvény ismerjen rád, és nyomodban
nyugodjék meg a por, az átforrósult
kősziklák, a sivatagi kaktuszok közt
ágáló, hatalomvágy verte részegek.
Zuhantában torpanjon meg a sérült
meteor. És váljék újra műhely a világból.
Csak szeress benne lenni, ez itt a rendelésed.
Csak szeressenek, akármerre vagy.
 

1989. augusztus

 

 

 

Fenyőtű*

Megváltódom: vers jut eszembe rólad.
Talán valahol ezért meg is rónak.
Szemedre hányják, hogy közel merészkedsz,
mint a csillag a fenyőfák hegyéhez –
onnét mozdulsz, hol négy táj fut keresztbe,
tobozra símítsz és narancsgerezdre,
megnézel szépet és elnézel ocsmányt,
míg ezek kávéházat, égi kocsmát
vélnek többféle párás, kék sarokban
s osztottságot abban, mi oszthatatlan.
Himbál az Idő: önjogán nemes lét.
Tűhegynyi karca az egyetemesség.
Elférek én ott? Meddig kell itt lengnem?
Nyújtom a verset. Nem fáj. Válts ki engem.
 

1989. szeptember

 

 

 

A ház*

A ház a tiéd
Kószálj benne ahogy tetszik
William Carlos Williams
 
A ház a tiéd
ha csakugyan kószálsz benne
megpróbálom a szőnyegen
kitapintani lépteid
s a lábnyom fölött bokádat.
Suhanás? Kopogás? Menetelés?
Milyen szó illik jöveteledre?
Honnan fogom tudni hogy
örökbe vetted birtokod ha egyszer
a vendégváró serlegből egy cseppnyi
bor sem párolog el mint egykoron
hittük? Kérlek a küszöböt
lépd át hiszen emelkedni
számodra nem lehet nehéz.
De mi történik ha a lépés
nem jár hangerővel? S ha
nem is létezik mint magánvaló?
Ha foszlánya csupán a jövetelnek
mely átkerült egy más dimenzióba?
Találgatok hallom az eső elvont
neszét az ablakon s hogy itt járt
arról másnap az üveg foltokban
tudósít. Hanem a létezés ilyen
alpári szintje nem kell.
Ne érzékeljelek de birtokolj.
Nem figyelem a villanásokat
a váratlanul meglelt dolgok
puhább felületét a bútorreccsenést.
A jelek járulékosak.
Töltsd ki a házat
legyen bár léptek és csont
helyén valami ismeretlen
s mindeddig gyakorlatlan formában
megnyilvánuló erő
töltsd ki a házat teljesen
a lépteim fölött is
csak a küszöbre vigyázz
nehogy felolvaszd sárgaréz
számomra teljes országhatár
neked csak parányi
jelzés egy darab a térből
amelyet végleg befogadtál.
Óarany késhegyvillanás
lehetne világítótorony is
forog bemélyed recseg trombitál
lábhoz tett harsona
feltámadás ígérete
magas frekvenciájú hangok
töltik be a házat
a ház a tiéd
kószálj benne ahogy tetszik
boltozódik a kő
épül tovább
 

1989. október

 

 

 

Mit jelent*

Füst Milán emlékének

 
Nem jelent összebúvást.
Nem jelenti érdemek keresését.
Nem jelenthet bosszút, önsebápolást.
Sem önzést. Folytonos önmeghatározást sem.
És semmiképp hamis menekülést:
bálványhoz, szőlőhegyre, nemzetköziségbe.
Nem. Nem jelent ácsorgást mások asztalánál.
Anyád nyelvét bízták rád a századok
és szent e nyelv, járványban se mocskold.
Szeresd „e” hangjainak setét keréknyomát
mint az arámi imádság jajongó
„í” hangját – Élí, Élí, lámá sábáktání –
megverten is így! így! megverten is!
hiszen torkot egyet adott az Isten
s ég-föld között egyetlen hátgerincet
és vállat kettőt adott. Végképp kettőt. Viseld.
 

1989. október

 

 

 

Lázgörbe

Szétgurult higanygyöngyök
a diófaasztal manómintái alatt.
Az üvegcserép, a térdepelés,
az évtized elmerült.
Épségben egyedül a bútor maradt:
szobányit elvitt egy nyilas,
szobányit egy ávós,
a birtokviszony változatlan,
a dátum éppoly kevéssé számít,
mint a népmesében.
Megjövök, int a legkisebb királyfi.
Harmincnyolc-kettő, int a hőmérő.
De ez már senkit sem érdekel,
mindnyájan az ajtót figyelik,
egyszercsak belép valaki, görbe háttal,
batyu nélkül, szeme a szemekbe tűz,
valósággal eloszlik a szemekben
a kifosztottság mindenttudása:
eljő és buboréknyi életéből
kútkávát kínál a népnek –
de ők csak fölfelé néznek
fölfelé néznek
 

1989. november

 

 

 

A lefejezett város

Van-e a hegytetőn lovas
s lópatkó, ezüst kondulású?
Mint két késpenge, szétcsúszik a föld
s alulról fölreked a vízszemű: „Lássuk,
hol van, ki méregdrágán eladta
– nem az igazat, nem a valódit –,
ki méregdrágán eladta a bóvlit,
hol van! A város melyik kerületében.”
A lópatkó ezüst, a koporsó ében.
Drága portéka volt csakugyan.
Ha volt egyáltalán. Akkoriban
a nép kinn állt a barrikádon,
kivitte méregdrága életét,
vagy féltette méregdrága életét,
vagy önmaga méregdrága bányájába tért,
és belemart, vagy belehalt. És volt,
aki sör helyett mérget csapolt. És volt, aki
rabolt. És volt, akinek jól ment a bolt,
igazat árult, vagy csak valódit,
vagy méregdrágán eladta a bóvlit
a város bármelyik kerületében.
Mindig emelnek barrikádot,
és lesz, aki kiáll, és lesz, aki magába tér,
lesz, aki üzletel, aki rabol, és lesz, aki fél.
A várost az arányai éltetik.
Visszamenőleg is. Mit hallgat meg alulról,
ha – két késpenge – szétcsúszik a föld
s felkonganak a drága holtak
és fölreked a vízszemű is, mert a vízszemű
mindig fölreked s a várost kerületekre,
parkokra, utcákra, terekre és csatornákra
bontja – mert odalent is ez a gondja –, s a város,
a szépre-jóra termett, amelyet mind
szeretnek, akik védik, s azok is, akik szétlövik,
s az is, ki innét megszökik, a város
valami körkörös húzóerővel
leszédül vízszemekbe, vízi hangba,
mocsárba, földbe, földbugyorba,
lávába, tűzbe – s odafönn
lópatkó, ezüst kondulású,
éjféli hold magányosan
néz a tükörtelen gödörbe:
„Nincs többé igaz, se valódi,
nincs drága méreg, és nem lesz bóvli,
kerület, körzet, tér, csatorna,
színház orma és templom orma,
nincs város. Sem szimmetria.
Visszamenőleg sincs arány.
És semmi sincs visszamenőleg.
Ők sincsenek, a vízszeműek.
Lassan kifordul a magas.”
És a hegytetőn nincs lovas.
 

Szigliget, 1989. november 13.

 

 

 

Látomás*

A labirintus átjáróiban
derékszögben a közfalakra
egy-egy haldokló. Az utat
mind elzárja, csak oda-vissza
lehet futni köztük.
Odébbtenni senkit sem szabad,
körülduzzadják a fal olajfestékes
élét. Már csak órák vannak
a Találkozásig. Addig ütemes,
horkanó lélegzetek, Beethoven
Hetedikje. Gyönyörű hörgés,
fölemeli a labirintust. Nem kell
innét szabadulni! Emeld a karodba
mindet. Szolgálatban vagy. Átélni
nem tudod velük, de az ütemet
próbáld meg te is. Mellkasból. Csöndesen.
Anyanyelven hallgatva-szállva:
„Én Istenem, adjál szállást…”
Kioltódik a kétely. Éltél,
mert láttad őket.
 

Szigliget, 1989. október–november

 

 

 

Karthágó romjain

 

 

 

 

Elégia egy tükörképhez

Szép vagy, mondta a tükör,
izmos, mint a nyújtózó leopárd,
ihletett, mint a forgó kastély,
esténként tragikusan bohém
és fontos.
Ha pedig mindezt visszavonják,
mindig lesz narancsültetvény,
hol kosárral hajladozhatsz,
lobogásod fejkendőbe fogva
csillaggyúlásig.
Nem így van. A tükörkép
apránként lebomlik, rákos sejt,
párállva, olvadékonyan.
A feketéllő foncsor helyén
semmi, semmi.
„Látom, hogy meglebbenti…”
Halott könyvek felelnek.
Egy ideig. Aztán a vers is elhagy.
Hozzászoksz erősen, hogy nem vagy,
nincs út a falon át,
és tátong, mint apád lábán
a golyó ütötte seb,
mikor megjárta a Délvidéket
s nem kapott vitézségi érmet,
maga a történet.
Az, hogy betelt a mérték.
Ólomnehéz. Egyhelyben látva
sincs ragyogása. Nincs. És már
csak lehetőségként jelenik meg
egy fényfolt,
az árnyék feltétele.
Képtelenhez a kép, az is
emlékre épül, nénéd megszegi
a parancsolatot, marharépát
lop
a szövetkezet földjén, éjjel,
a három gyerek sír, az apjuk
börtönben. Ok nincs. Képhez
a képtelen. És folyvást
visszacsatolódik
az, hogy veletek lehet.
Hogy mindig lehet. Hogy újra
lehet. Újra meg újra lehet.
Lehet. Lehet. Lehet, te őrült,
még mindig nem hiszed?
Az a szép leopárd, Isten báránya,
tükörrel telis-teli kastély,
verstéka, éjszakában izzó,
láncban láncszem, családnak
gyöngye, ritkaság, ember,
aki nevet kapott az anyakönyvben,
kevesebb, mint a sivatagi porszem,
mert az szúrni tud. S ami szúr,
az fontos. Az jelenlét. Egyedül
az a jelenlét,
unokabátyád tudta, amikor
háza leégett, apját, anyját,
nővérét, öccsét, kishúgát
lelőtték, állj bosszút,
javallották neki,
állj bosszút értük, többszörösen,
zeneszóval, ahogy forognak
a tükrök, mészárold le
a fél várost, a város a tiéd,
elédbe hullik,
s ő egy szál Kant-idézettel
csillag-ívben elnyúlt
egy narancsligetig, nem gondolt
többé a városra, se énrám,
az egyetlen élő tanúra,
a gyilkosokkal együtt
engem is elfelejtett. Por sincs
a házból. Igazság többé
nem létezik. Egyedül Isten
tenyerében. Ott.
Testét, mely csillag-ívben
hajlott alá a narancságról,
helyettem fogta fel a szél.
És helyetted. És helyettünk.
Jelen vagyunk,
mert porból lettünk. Mert
lábunk alatt bandukol
az áldott sivatagi por.
S én jelen vagyok. Nélküled.
És nincs többé narancsliget.
 

1990. július

 

 

 

Challoner tizedes Karthágó romjain*

A régi fény sehol. És sehol a régi
árnyék. A gőg mellől a nyomorultság
tudása is elveszett. A nagyhatalmi
fölény sertésóljából a bűz, a
mirigyváladékoké. Kőoszlopok, leprás
orrú szoborfejek, mélyvízi deszkák,
sziklacsonkok holdfényt járatnak
a felszínen; napfény nem ér a koldusok
egymásba süppedt sejtjeihez, történetéhez
– sejtjeik földgiliszta-sejtek, történetük
rovarok története, hol osztályharcnak hívják,
hol így: „a nép türelme elfogyott”, hol így:
„tört-zúzott a söpredék” –, a törmelék, éjjel,
a csillagáradatban, Sándor, Pompeius,
Caesar, Antonius nevét cirpeli szét,
nagy férfiak, víttak, szerettek, haltak,
míg a többi csődült, párzott, szertemállott.
Onnét nézve, mit látnak most?
Rezesbandát, mely csattog, hogy a Császár
isten? Hogy Rule, Britannia? Hogy Über
alles? Hogy Ja drugoj takoj sztranü
nye znáju? Ami változik, visszaváltozik,
és változik, ami visszaváltozott; egy perc
megállás a tüzes keréken, a névvel jelölt
harc, szerelem, halál magasában
nem tud annyit, nem tart magában
annyit, mint a Tan, lett légyen tanítványnak,
fióknak, nyirkos földkupacnak írva,
s írója kőnek, rovarnak, üvegfalnak
tekintve – Karthágótól Athénig füstölög
az avar, önnön szerelmétől felgyúl,
az aquaeductus újra ép, víz zuhog
a sivatagba, mindenestül elnyeli
hatalmas, igaztalan mérlegét a levegőég.
 

1990. augusztus

 

 

 

A tökéletesség óhajtása*

Azt hiszem, most vagy önmagad.
A sűrű, tiszta képlet.
Kérdőjelként mind lejjebb hanyatló
alakzat helyett a megvalósult állítás.
Hegyvonulatok magasában az egyetlen,
a határozott vonal, akkor törik meg,
ha jónak látja. Fák koronájában
a messziről érzékelhető, a végleges
tömörség, a tél fosztó kezét
nem ismeri. Schubert-zene, édességig
feszített tragédia. Szüntelen valóság,
megközelíthetetlen, emberkéz
sem fog, számítógép sem bont fel:
madár nyilallását, felhő alakváltozását
patakban nézheti romantika,
pipacsok közt, bódultan, meztelenül
alájuk heverhet századvég,
szegletes körben megképezheti őket
átvilágítás, műholdas közvetítés,
szaporodó, beszédrongáló szakkifejezések,
bármi! Áthatolhatatlan maradsz,
függetlenebb felhőnél, madárnál,
mert cél és vágy nélkül létezel,
mint a test körüli, egyenletes
levegőréteg, önmaga oka és okozata,
önmagad.
önmagad. Ne félj, nem sírok.
ebben a tökélyben ott van a közelség.
Valahol, egyszer, szétlazul a pánt.
Megadatik, hogy lássalak.
Megérinthetsz majd egy másodpercre.
És egy kis ujjod körme vak.
 

Hédervár, 1990. szeptember 9.

 

 

 

Nagyítás

Kárpáti Kamilnak

 
Amikor a lámpát véletlenül
az arcába
amikor a lámpa kicsúszott a kezemből
és a fény csíkja az arcára
amikor a fény ürege
az arcát az arcát Istenem!
az arcát
és a két keze abban a percben
védekezőn az arca elé
keresztben az ősi mozdulattal
az arca elé ahogy a gyermek
a fölébe toronyló akaratnak
NE BÁNTS NEM VAGYOK ROSSZ
és nincsenek érvek mert már
lecsaptak rá lecsapott a fény
a fény csapott le a percet
nem lehet jóvátenni
helyén örvénylő kép marad
az emlékezés mélyáramában
örvényképek uralma alatt
másképpen mondva
örvényképek diktatúrája alatt
rakódik fel az életünk
és hiába a kívülről ránk lazított
szabadság
ha benn elvész a tartás
a lámpát a helyén tartani
az arcot magasba tartani
a percet a kezünkben tartani
mint felnyíló tulipánt
NEM BÁNTLAK NEM VAGYOK ROSSZ
 

1990. október 4.

 

 

 

Leltár

if one kept cool and did not panic
Peter Nazareth
 
A szigetet körülharapta
a mérges ár. A hullám keresztülcsapott
a hajó percről percre lejjebb merülő
bordáin, aztán visszafodrozódott:
gyerekrajz az iskolafüzetben.
Ártatlan naplemente. A hold szarvacskái
elakadtak az ismeretlen bozótban,
egyetlen villanás az utolsó fémabroncson,
nincs többé fenn, nincs többé lenn,
elveszett az irány. A szigeten a forróság
az iszákba sűrűsödik, amelyet valahogyan
magával vont a partra. Sütnek benne a tárgyak.
Komiszkenyér, igazolvány, iránytű, szappan,
fogkefe, w.c. papír, helyesírási szótár,
nagyapa pecsétgyűrűje (ónix), napló, aszpirin,
fakéreg a platánról, mely alatt a vizsgáira
készült, másolat Rembrandt Éjjeli őrjáratáról,
Amszterdamban vette, a múzeumban,
s egy palackban ivóvíz.
Hajnalban megjönnek az alligátorok.
Mindennap egy méterrel közelebb.
A földhányás mögött – valaha ember élt itt –
korhadt fatörzs, görcsösen szétvillámló ágak.
Felkúszik középütt, az ág recseg.
Nem bírja meg a súlyt. Akkor hát
a sorrendet kell csak eldönteni.
Először kidobja az igazolványt, hiszen
mindegy. Aztán az aszpirint, gyógyulni
másképp kell ezentúl. Az iránytűre
nincs szükség, itt van a hátgerince. A
fakéreg, amelybe együtt karcolták be
a nevüket, felidézhető,
a helyesírási szabályok is, a tisztaság is,
Ó, Istenem, a családi ékszerek helye
örökre megmarad, a holland mester
áldott fényű éjszakája úgyis a szigetre
záporoz, kenyér, víz, minden elfogy,
szélroham veri a napló elázott lapjait
a fához, ujjai betűt markolnak
ág helyett, és lenn a fogak csattogása.
 

Chicago felett, viharban, 1990. november 5.

 

 

 

Hajnali áhítat*

Dícsértessék, ki terhet ad,
és ki könnyít a terhen,
s ki tudja, nincsen más kudarc,
csak a befejezetlen,
dícsértessék, ki szóra bír,
mert lábánál a zsámoly,
ha ráhajtod a homlokod,
mindig mérj, sose számolj,
dícsértessék, ki jellel olt
– veszélynek higgy, ne tapsnak –,
ahogy a fényérzékelést
megadta a kakasnak,
temesse hajnal késhegyét
toronyzúgás a csendben:
dícsértessék, ki nem teremtett
rabszolgának engem.
 

1990. november 17.

 

 

 

Szerepcsere*

A hosszú, tekervényes út.
Látod-e, útitársam.
Elmaradt a szülőfalunk,
idegen fákon kanyarog a szél,
hanyattfekszünk,
s éjente lassan, kitartón
ránkhullik a maradék levél.
Érzed-e, útitársam.
Elvonz a hold, és megszögel a nap.
Megkerüljük a városokat,
fáraszt-e, útitársam.
Nem füttyentünk minek. Tovább, gyalog.
Egy város szélén vad kenyérszagok,
erre laknak a pékek,
itt volt a magtár. Leégett.
Kormát a kemencének
tapintod-e, útitársam.
Nem téved el, aki tévelyeg.
Nem téved el, aki tudja, téved.
Félsz-e, útitársam.
Nincs kitartóbb nálunk, csak a féreg,
övé a végső érintés, akár megütnek,
akár megszeretnek, és szól az a kínzó ének,
hallod-e, útitársam.
„Itthon vagytok.” Kékre fagy a szájam.
S a novemberi éjszakában
se hullócsillag, se fűmag, se zsályaillat,
csak az elemek odvában
a gabona ígérete.
Ízleled-e, útitársam.
Csak a föld, a föld irtóztató vonzereje,
legyőzöd-e,
hát legyőzöd-e végre, útitársam!
Vízen járni, tűzben, léghajón
semmivel sem képtelenebb.
Rugaszkodj el. Megtart az emlék.
Ég veled.
 

1963–1990

 

 

 

Ius primae noctis

Félelmes nap az esküvő. Végig-
szorongják. A szolgáló, a szolga,
az úr, a feleség, a pap.
A „holtomiglan” csak korty az
éjszakából, az éjfél utáni
zavaros sűrűből. A szerep,
földíszítve, mint az oltár,
vár, mozdulatlanul. Muszáj.
És másnap fél birka, „nász”-
ajándék. Mintha. És újabb
szerepéhség. Új szolgáló, új szolga.
Újabb kudarc. Fél birka. Mintha.
És évtizedeken, évszázadokon át.
Genetikai kaland. Mintha maguk
választanák. Mintha választanánk.
Mintha nyújtanánk. S megosztanánk.
Aggódva nevelnénk egymás kölykeit.
Mintha elolvasnánk egymás könyveit.
Halálig spanyolfal. A táblák között
rés. Örökös hasadóanyag. A peremen
se hős, se áldozat. Részecskék mind.
Mítoszuk időbeli ráértődés. A mélyben
faggyúszag. A szolgáló, a szolga,
az úr, a feleség, a pap.
A birka. Mintha. Mintha.
Ládányi kollektív emlékezet.
És csepegnek a koporsószegek.
 

1991. január

 

 

 

A jobbik részhez*

A bokrokon levél ül, hó ül,
nem világhír. A bátorság,
az igazi, utólag sem fizet.
Reményevesztett a valódi tett.
A lovag elmenekül, jeltelen.
S ha ittmarad, ha megmarad,
lélegzik, mint a sokaság.
Nem nyújt be számlát.
Nem teszi szóvá. Nem itél.
Csak következtet, csöndesen.
Segít, ha kell, annak, ki
anyanyelvén segítségért kiáltoz,
vagy siketnémán, jelbeszéddel él.
És tudja, hogy az idegen nyelv
gyönyörű, és jelbeszéd, s hogy
aki rászorul, vagy rászorítják,
szép ember, hangos, siketnéma.
Világhír nem ül a bokrokon.
Levéltől, hótól elválni sebző
mutatvány. De sebzőbb, ha
az ággal végigvágnak emberarcon
és szavát szegik. Ne mondd, hogy
az arcnak nincs szava. Arcok
sugárzásában élünk. A jobbik rész
a halál felé menet mind erősebb
szókat bocsát ki hangtalan. És
arc nélkül joga csak egynek van
taszítva mágnesezni minket,
s míg habozunk a kocsmaküszöbön,
enigmatikus kézfogás nélkül is
így szólni: „Légy bátor és erős.”
 

1991. január 20.

 

 

 

Töredék

Nem gumicserje a múltad, öcsém, minek is feszegetnéd,
 
hogy kineveld az imázst – él tanu, más, ami volt.
Nincs joga itt csak a szélnek a múltakat átigazítni:
 
por, hamu lett a család, mit letagadsz, te vitéz.
 

1991. február – 1992. november

 

 

 

Maria Ouspenskaya

„A kezdet és a vég közt sok minden
történhetik”, vagyishogy szó szerint:
„van egérút az ajak és az oltár
között” – Maria Ouspenskaya mosolyog
Irene Dunne-ra, míg Charles Boyer odakintről
közeledik az illatos kerten át –, „és annyi
minden megeshet egy hajón.” Az ajak
és az oltár között. Az ajak ő, Irene
Dunne; az oltár egy másik asszony.
Között: betwixt, szép régi szóval.
A mondat idézetszagú. Utánanézek:
„sok minden történik a csésze s az
ajak között”, ezt Robert Burton írta,
a tizenhatodik-tizenhetedik század fordulóján,
A melankólia anatómiája című
munkájában, amelyet a költő, John Keats
londoni vitrinében láttam, kedves
olvasmánya volt, hiszen hogy mi a
melankólia anatómiája, tudni akarta
jóelőre, s azt is talán, hogy mint lehet előle
elmenekülni, egy keskeny résen, a csésze
s az ajak között; de azt sem Keats, sem
Maria Ouspenskaya nem tudta, hogy
a mondatot Robert Burton Homérosból
bányászta ki, hogy a trójai háború
vak ismerője is csak efféle milliméteres
egérutat merészelt fölmutatni, míg lángban
állt a Város, Helena ajka és a csésze közt
a rés egy másodpercre szűkült, mint
Akhilles sebe, mint az Odysseus hajója fölött
összetorlódó idő, mint az egyetlen mondatban
vércseként lecsapó, ötvenhét évre mért,
sűrű hontalanság. „Sok minden
történhetik.” Maria Ouspenskaya épp
franciául beszél, Charles Boyer
angolul, Irene Dunne egy kápolnában
térdepel, és a hajó dudál: indul
New York felé. Jertek, itt mindenki
hontalan, éneklik a szirének. Jertek,
azon az összeszűkült másodpercen át,
az ajak és a csésze közt, amíg lehet.
Hol a pecsétviasz? Hol a vastag kötél?
A legénység eldugta valahová. Hátgerincem
az árboc, megkötöm magam, megkötöm
magam – „annyi minden megeshet
egy hajón” – ami sűrűsödik, bennem
sűrűsödik, és semmiféle anatómia
nem vonhatja ki belőlem
az anyanyelvem.
 

1991. május

 

 

 

Nem

Én nem gyűlöllek, alacsony tömeg,
csak rühellek, lenn poroszkáló szellem.
S nem nézem, meccs és dalverseny helyett,
X hogy gyalázza Z-t a parlamentben.
A tulajdon sem érint: elveszett.
Nem válhat konccá, ami egykor juss volt.
A suksük-közrend mázasan se szebb;
opus postumum helyett postumus-t mond.
Maradok épen, józan-lázasan.
A centrum gyönge, kizúdul a másság.
A tét jelzőtlen és anyagtalan.
A Szellemen nem fog sikersivárság.
Magad joga, hogy szennybe tékozold.
De nem szomjazik az, ki szomjat olt.
 

Új-Tátrafüred, 1991. június

 

 

 

Terézvárosi forgatás*

Azok a mély kapualjak.
Mennyi virág fér el a mélyedésben, mondod.
Mennyi sikoly, válaszolom.
Verődik a segélykiáltás faltól falig.
Körül hallgat a város.
A kőkereszt tövében senki sem suhan el,
fodrozó köpenyét magára húzva.
Hamar sötétedik.
Szalmásodó csokor zörren a kőtalapzaton.
A harang itt másért, másért kondul.
A kivégzés véget ért.
 

1991. augusztus 27.

 

 

 

A pólóing

Popov feltalálta a rádiót!
Hétfőn délután háromnegyed ötkor
találta fel. Kedden délelőtt
fél tizenegykor a rádiót egy nyugati
államban is feltalálták. A Nemzet-
közi Találmányi Hivatal természetesen
ezt az utóbbit fogadta el, hiszen
az előbbiről mégcsak nem is értesült.
Popov találmányát csengettyűs trojka
táncoló-nyerítő ménjei vitték ficánkoló
örömmel az udvar felé – Moszkvába!
Moszkvába! –, a kocsis sóhajtozott
a bakon, útközben valahol
elakadtak, az iratokra később ráült
egy cvikkeres úr, függöny fel, balettzene
lendül, taps, taps, háromszor cuppanó
csókok, és mindent, mindent belep
a keleti lassúsággal szállingózó hó.
Nyugaton eközben diadalmasan
zizegnek a drótok! Hírek a frontról,
induló, hová lettek a katonák! Néhány
évtized, már drót sincs, villogó hang
vágtázik ösztönre adagolt képpel, fel-
hasított szövegrészek, csíkra feslető
hajnyírás, idegen műszavak álságos
paravánja mögött tornyosul fölfelé,
kifelé a Fejlődés! Slaysatanic! Eközben
ideát lefelé, befelé dőlnek a tornyok,
a behavazott papírtornyok – tovább,
tovább –, mélyen a hó alá, ahol póló-
ingeket gyárt a Sátán, hogy mégse
mezítelen felsőtesttel kapaszkodjanak
hívei a paravánig. Slaysatanic. Ezen a
ponton a két kultúra összeér. A tornyok
felezővonalán – amelyet életfaágnak,
kereszt vízszintes lécének hittünk – zavarodottan
kering, vagy inkább tekereg valami:
az első sugallat, hogy tudd meg,
fedezd fel, találd ki, s A TIÉD!
Ma már tudjuk, hogy mindhiába.
Odaát hallgatnak rá, megszerzik,
túlbirtokolják. Itt meg a szállingózó
hóban cuppogás, taps, balett, függöny
le, cvikkeres, másik cvikkeres, útközben
mindig elakad, sóhajtozik, lova büszkén
nyerít, és találmányáról akkor szerez
tudomást a haszonélvező világ, amikor
az a szimfóniát zengető drót már régen
lekerült a táborok szélére, két kultúra
találkozási pontján, slaysatanic, lefelé
meghosszabbított függőleges vonallal,
és adatnak, a lexikonba: „Popov
feltalálta a rádiót.” Ezért volt az egész.
 

1991. szeptember

 

 

 

Messzi ország

Békés Pálnak és Csordás Gábornak

 
Futni, mint a szarvas, magasba rogyva –
elfutni. Nem megoldás, de időnyerés.
Aki időt nyer, nem nyer életet,
csak levegőt. Friss levegőt, gáttalan
érhálózatot. A szabadság olyannak
láttatja a múltat, mint a koronaékszer.
fenségesnek, szennyeződés alatt is
párás-csillogónak, egyszerinek.
Messzi ország, mennyország.
Ott fenyvesillatú a lég, akkor is, ha
már nincsenek fenyvesek. Csak szálloda-
névben. (Hotel Fenyves.) És a fenyők
közt a szarvasokat rég lelődözték,
és elkeresztelték. (Vadállomány.)
S a folyókból, a tavakból a halakat
(halállomány) felszínre puffasztották,
s az olajszagú vízpartokon nagy fegyvertény
a fűnyírás. Párás-csillogó ékszerország,
kőország, Európa kavicsméretű országa,
polgáraidat szarvasként magasba rogyasztod,
magaddal ütöd, kővel eteted. Homályos szemmel
visszasíró fiaidat pattogva, szaggatott
lélegzettel üdvözlöd, átöleled, mielőtt
egyszer megint fölfricskázod őket,
és porodba tapadó balekjaidat elseprűzöd,
mint megbarnult fenyőtűmaradékot.
Jaj, kőország, kobaltország, mit teszel
fiaiddal, mit teszel lányaiddal.
Csilloghatsz, elkékült kicsi ország,
fényed átoperálhatatlan, mint a könny,
a tenger, a tehetség: omlania kell,
másképp hiábavaló. Mozdulatlan kis ország,
sértettségbe kékült vad felségterület –
fölrogyni innét éppoly vigasztalan,
mint leszállni a porba.
Telepesnek volna jó lenni, még egyszer.
Honosnak. Őshonosnak. Olyannak, ki
természetes-vak mozdulattal jár
a fölperzselt, de perzseletlen múltú
hegyeken, hasadékon, sík vidéken.
Hármasfolyón Keletre, tavon Nyugatra néz,
ha lomha gályán indul el, ha hontalan
japáni holdra gondol, ha Bolzanótól Nápolyig,
New Yorkig fut, ha nem tud mást, csak
futni, mint a szarvas, magasba rogyva,
magába rogyva, porba rogyva,
felöklendve és átkozódva,
Kobaltország! Kőboltozat.
 

1991. szeptember

 

 

 

Elkésett levél Thinsz Gézának

Kocsmában ülsz vagy kávéházban, Géza?
A mezei hadak, amelyek szinte hetenkint
üzennek oda, ahol Te is vagy; arra a
mondhatatlan térre ezt vetítik: kocsmát
vagy kávéházat, amúgy vagylagosan, mintegy
kettévágva az örökkévalóságot is. Nem látlak
innét, szemüveged talán a kávéházban
hagytad, míg Te a kocsmában ülsz, iszol,
napozol, nézed a fiatal lányokat, írsz, írsz,
grafomán aki vagy, és körüljárod a Körteret,
az örökre államosított Thinsz-cukrászdát,
és körülhabzsolod egyszer-kitalált kedves
szavaidat, a svédmagyart, a Székesszófővárost,
és körülvérzed a sérelmeidet. Itt, most, nekem
fájsz, Géza. Fáj a fél üveg whisky, fáj az a
Kosztolányitól örökölt negyven cigaretta,
fáj, hogy „Mi a fenének iszol!” és hogy
„Nem kell mindenről verset írni, vezess
naplót, ha mindenáron muszáj beszélned” –
az ítéletem biztonsága vág, mint a kötél,
mint a kocsmaajtóra akasztott kötél, Géza,
mint a kávéházi fogasra hurkolt kötél,
édes Géza, a kezemet vágják a kötelek,
segíteni próbálunk, mégis hurkot vetünk
egymásnak, „Mi a fenének” kezdetű
mondataink az égvilágon semmiről
nem adnak számot, szándékainkról sem,
hiszen jóindulattal sem vehetjük el soha
egymástól a megoldásnak látszó pillanatokat,
poharat, verset, emigrációt, visszatérést,
mozdulatlan egyhelybenmaradást, fölösleges
beszédet – semmi sem fölösleges. Odafönn
az a kocsmakávéház a mondatfűzést
fuvolaszólammá avatja, Bellman és Csokonai
közt elfelejted végre, hogy „a kapcsolatok
tisztázatlanok”, és az országhatáron, ha van,
mert miért épp ott ne volna, nem kérdik meg
Tőled többé, hogy tudsz-e magyarul.
 

1991. november

 

 

 

Daemon est Deus Inversus

A kupola alá, egy oszlopmélybe
egykoron őt is befalazták.
Ott vár, ahogy belépsz. Áhitatodra
elhúzza a száját. Olyankor
megreccsen az oszlop, tompa-
szögbe áll egy gerenda, s az orgonán
félrefogja az akkordot a kántor.
Odébblépkedsz az árnyéktalan sugarakból,
erővel a színes üvegen átszűrt fénybe
fordulsz, ragadjon ki látvány, mondat.
Látvány: ablak sarkához tapadt angyalok.
Mondat: „Várj csak kislányom, fölrázom
a paplanod.” És mondat, most már folytatás:
„Tudom, hogy nem vagy a világban,
de miért nem vagy a másik szobában?”
És látvány, lélek készül a tavon,
a fák a napból a holdba érnek,
vízre vetül a végtelen,
ne higgy az ág hegyének –
és mondat, mondat, végre egyszer
azt hallod megint: „jól van”,
s kívül marad zabla, rekesz,
ahová való, az istállóban,
és idebenn nem fékez senki,
s a szabadság tudása
úgy tódul be a kupola alá, akár
sirály a szárnycsapásba,
látvány és mondat: két tenyér
a falakon át is imádságba emel,
tollpihe száll…! S egy reccsenés.
Hegyesszög. Elforog a templom.
Irgalmazz, Istenem. Immáron
végképp egyensúlyozni kell.
 

1992. január

 

 

 

Egy íróra

József Attila nyomán

 
Téged szeretnek, mert nem értenek,
fröccsent bogyóként gyűröd a világot,
fönn csillagot nem látsz, lenn férgeket,
köztes ködökből gyúrva biztonságod.
A múltad kaktuszcsönddel átfödöd,
benn régi magvak (rend, értelem, törvény).
Most bocfát ültetsz, melyre rákötöd
a szemelgetett idézetek könyvét.
Már óvakodsz a póztól (Messiás),
„közéletitől” és „közérthetőtől”.
Hinnéd, ki sérült, mind amnéziás,
és lehet lopni, különösen nőtől.
Hát mérj be távot, merszet, hőst, s ügyelj,
te is fönn légy az örök névsoron.
A végső síkon névre vár a jel.
Isten testetlen. Én nem osztozom.
 

1992. június

 

 

 

Casanegra

Fekete téglacsonkok közt, az égi mélyedésben
repülő vágódik rézsút a város béna
végtagjaihoz. Görcsös ujjperceiket féreg-
rándulással összehúzzák a bástyák. Még a
kertek sem ocsúdtak föl a reggelre, bírni
vagy lepattintani a gyomok ostorcsapását,
mely gyors, „mint a fény”, és oly gyors, „mint
 
az árnyék”. Tízig
számol a városi főhatóság, lássák:
türelmes, azután lövet. A menekülő eldől,
nincs többé hamis igazolvány, a bazárban
édes török kávéhoz nemibajt kínálnak – merről
kel a veszély, nem tudni immár, munkátlan
megfigyelők közt, a mulatóban hiába mutatsz
fémbe rótt jeleket, a kód naponta változik,
suttogásokat fölissza a dühöngő, csupasz
dobzene, melyben emléke sincs a sivatagnak. Itt
az őserdő kúszik, süpped, nyáladzik, nyeli az
 
ózont,
fiatalkori bűvölet, kézfogás, főtartás, lovagi
 
szándék
az aljnövényzet aljára kerül, sógor hív sógort
a fa tövébe, kapcsolódjon, üssön: el ne málljék
a romlott abroncs, a várost összetartó, az
 
egyetlen.
Valahonnét zongoraszó, időtlen fogódzó,
egy pillanat, szemvillanás, kódolhatatlan –
ki fertőződik, kit visznek el, majd eldől,
 
az utolsó
gép startol, döntés fogamzik, ködben és
 
kalapban,
s az ajkak nem érik el egymást, ismét
 
megszállók lőnek
tekergő kábelek mentén, a telefon süket,
s földkupacok, tornyok mélye fölött, mint
 
repülő szőnyeg,
már utasok nélkül cselleng a toprongy becsület.
 

1992. május

 

 

 

1992

Négy égtáj kráterében állni
Maimuni Kálvin Luther Mohamed
csillagtüzet rekeszbe zárni
halott fenyőt keresztbe vágni
a dóm sikoltoz Szent Pál hova lett
s vajon még hányan nézik a tüzet
mely mint a vérzés nem akar elállni
mely mint a vérzés nem akar elállni
világnak indult ideák felett
világnak indult ideák felett
 

1992. június

 

 

 

A 137. zsoltár

 

 

 

 

Pound XX. Cantója: visszfény*

(Canto XX)
Hang, álomittas, quasi fortis,
„Ligur’ aoide” – mi ismerjük a jóval
régebbi tengeri utakat. A király
lantot szorított oldalához,
példát adott a sokhitű világnak
többek közt szerelemből, de asszonya
képmására sohasem mondták volna:
„s’adora”; imádni csak az Egy Istent
lehet. Nyugodtan felejtsetek el
mindent, amiből nem lesz példa;
sine militis usu (sì, sì: Ovidio), ezt
semmilyen király nem tudta bizonyítani.
Méz sem csöpög a fákról, sem márciusban,
sem máskor, az aprómunkát nem sikerül
felfüggeszteni; a függést sem (Ovidio!):
nec supplex turba timebat – akkor nyáron
a Münnich utcába mentem, s a lapszerkesztő
rám fintorgott, idézőjel, minek használ maga
latin idézeteket, idézőjel bezárva. És így
lassan elmentem a Münnich utcából,
Münnich im Ofen-Pesth, s a szemben lévő
Tulipán eszpresszóból dőlt a füst,
mint a gátlástalanság. Ámbár lehet,
hogy Muskátli volt. Nem kaptam útlevelet.
És visszamentem a Münnich utcába
(világ közepe), s egy másik lapszerkesztő
két síléc közül királyi mód végig-
tekintett (neki már volt útlevele),
s rám szögezte a kérdést: mit óhajt itten.
Kapaszkodót, mondom, utolsó kapaszkodót,
ez itten Fairyland, még inkább Faery land,
meg tudná fejteni, miért különb ez a régies
íz egyáltalán, miért szebb, ami régi?
Oh, Faery Land, oh, Faerie Queene.
Nein, válaszolta, nyicsevo, válaszolta,
húsz évet von meinem Leben
arra szántam, hogy kimutassam
a mindenkori újdonság vonzerjét,
és maga itten feltart, bárisnya,
zum Teufel. Különben is, mit óhajt itten,
nem lesz magából sose költő.
Szél fújta körül mozdulatlan
kucsmám az utcán, a sarkon pár éve
fölakasztottak valakit, sohasem fogjuk
tudni, hős volt, csirkefogó volt, de az
örökös tudás, hogy akasztani sosem volt
kötelező. Hiába, Robinson: városaid mindig
a szörny lábainál feküsznek, de még
állnak a hegyek. Bűzt és illatot egyformán
eltüntet a léghuzat. Hanem az mindenesetre
kiderült, hogy hasztalan látok mélyre:
a kaszálók nem nekem illatoznak.
The man has found no comfort in the grave.
Hang, temetői rigóké, jól hallható,
egymásnak felelnek. Magritte úgy szerette
a váratlant, akár az apró köveket.
A Fény Birodalma kavics nagyságú,
René, ekkora Faeryland, köszönöm.
Érzem a halottaink illatát, szerte
Európa harctereiről, mert harctér
minden tér, ahol a harcképtelenek
szabadságát mozdulatlansággal helyettesítik,
Teufel macht frei, lánynak szülni dicsőség.
De cédrusok! olajfák! a sivatag!
Mindig marad öntöznivaló. Hang,
a rigóké, messziről, ahol csak ők járnak,
szép, erős, mocsárlecsapoló, teremtő férfiak.
Megszokta-e a poligámiát a királyné?
Megszokta-e a királynét a kapun kívüli nő?
Varázsolni, jövendölni, különösnek lenni –
zörgetni egy életen keresztül. Trója megdőlt,
úgy kell neki, nem hallgatott rám.
Ab urbe condita, még aznap éjjel
leitták magukat. Úgy isznak, hogy az anyjukat
eladják, nemhogy a Várost. Öt civilizáció
épült egymásra, vörös lényegű vörös,
fehér lényegű fehér, zöld lényegű zöld,
vörös lényegű vörös, lényegtelen lényegű
lényegtelen, a teljes, irizáló dzsungel,
és nincs a tengerre kijárat, s a lámpásnál,
René, több a tömjén, a sáfrányillat,
asszonynak kötelesség, um Gottes willen.
„Il mio sposo novello”, lángol a levegő,
párállik a víz, menekülők a zuhatagban,
kövek pattognak utánuk, pedig ez még
nem a temető itten, sehol a várakozók
virágai, sehol az ének a habon, sehol
a lótuszillat, de a viaszfülűek
a panoptikumban így szólnak, voce profondo:
„Szépségén elsiklott a halálfélelem.
aki elhagyta őt, mint a ravasz király,
mezítlen izmain puszta karddal,
melynek neve legenda aurea,
nem vitte semmire, mert sem mezítelenség,
sem erő, sem mítoszok mítosza nem segít,
ha egy csapat viaszfülű nem fúj körös-körül
tajtékot a keményen csapkodó evezőkre.
A mások félelméből épül a mitológia.
Ők lesznek disznók. Matrózok. Kulákok,
részegesek, naplopók és munkahalogatók.
Ők szólnak Leninhez pár kurta szót.
Töltőtoll s jelvény pompázik a mellen,
míg Odysseusra rádől Kirké Titánia,
a szellem. Ő belélegzi a varázsillatot egymaga,
a többire rádől a mauzóleum halszaga.
Elég! Marilyn Monroe arcképével,
hölgyeim és uraim, itt a konzerv hajórakomány.
Ezen a hajón talán csak egy volt a zsivány.
Ide vele.” Ligur’ aoide.
Miféle út vezet innét, puhatalpú
párducok között, nem tudja senki.
A kormányos rég halott. A szövőszéket
befonta a pók. Az öreg kutyát még tavaly
elgázolta egy Land Rover. Azóta ott hever.
Körös-körül a sziklaarcok, hajdani
kocsiversenyek kedélyes lovasai, bőrükre
méreg kövült; a Borgiák tégelyei hangtalanok
voltak; a barokk oszlopok némán tekeregtek;
de itt üvölt a lakótelep oszloplába,
fején jár a ház. Két címerállat,
jobbról és balról, lefetyeli a békét.
És a dzsungel vár. Biztos magában.
S már őszül is. Nem csöpög méz a fákról.
Király, alattvaló, állj meg: legszebb a tél.
 

1992. július 12.

 

 

 

Eliot Államférfia: visszfény*

(Difficulties of a Statesman)
Még ha a szakadék egyik oldaláról is
még ha a szakadék egyik oldaláról
még ha visszhang odaátról semmi sem
még ha az egyik oldaláról akkor is
ha odaátról semmi semmi akkor is
akkor is kiálts akkor is odaátra
kiálts mit kiáltsak
semmiesetre sem egy államférfi problémáit
még ha elismered is hogy az államférfi
ugyanolyan mélyen él mint a burgonya
akkor sem akkor sem mert az ő
problémái más mélyfekvésben élnek
más mélyfekvésben szólnak más
frekvencia maradj a szakadék szélén
ha végigfut rajtad a remegés soha ne
félj a félelemtől idő- és rengésjelző
csupán: kiálts mit kiáltsak
a magánember problémáit
a magánemberéit aki nem kívánkozik
bizottságba testületbe választmányba
és különbizottságba sem és rendelet
sem igazán kíván lenni ha
a lelkébe néz. Mit kiáltsak
ó mit kiáltsak mikor családi
portréimat rég az árokszélbe taposták
mennyi római arcél. Mennyi
Róma előtti arcél már a galamb is
nekem tért vissza a csapzott olajággal
már a szivárványtól is elnémultam
én némultam el. Kit érdekel hogy
a túloldalon miféle bankárok
mifajta bankárok szivaroznak
mifajta pisze orrokon törik szilánkokra
a kocsmapulti szél kit érdekel
hogy az alapítvány a gyarapítvány
melyiktől jön és melyik herdálja el
amíg a túloldalon denevérek és
szentjánosbogarak között hatalmas
halottak hatalmas holtak imbolyognak
hatalmas műveik és hatalmas vétkeik
mérlegnyelveként az örökös éjszakában
kiálts mit kiáltsak
ó Egyetlenem még ha a szakadék
egyik oldaláról is ha odakötve
ha visszhangtalanul ha kisemmizve
akkor is kiálts kiálts és sohase
alakíts kiáltásbizottságot testületet
választmányt különbizottságot
magad kiálts „ha kiszakad ajkad,
akkor is” ha nem nyúlsz értem
odaátról Egyetlenem csontkezeddel
akkor is egyedül akkor is akkor is
 

1992. szeptember 13.

 

 

 

Yeats Hideg égboltja: visszfény*

(The Cold Heaven)

Hornok Eszternek

 
Mint hadifogoly kedvese, ha indul a vonat,
s lépcsőt, fogantyút, ablakot elvisz az édes arc,
s az egyszeri vagontest robog az arc alatt,
de neki nem mondják, hogy „elviszlek, erre tarts”,
mint hadifogoly kedvese, ki végleg ittmarad,
s bűntelenségét őrzi az üres állomás,
és szédületében már a felhőnek dől hanyatt,
hogy zuhogj rám! üss meg! égess, csak őt ne bántsd!,
mint hadifogoly kedvese, kit földhöz vág az ég,
s lenn vergődik látványon, bénítón s egyszerűn
– egyetlen babitsi percre lehet forró a jég –
porrá fagy itt a szellem. Tanúnak lenni bűn.
 

1992. szeptember 19.

 

 

 

Auden Altatója: visszfény*

(Lullaby)
Megtapad jobb válladon
alvó, védtelen fejem.
Izmaid hullámtörők,
egykor így emlékezem,
és már akkor, ott tudom,
láz formálja szobrodat,
párduclepke, lélegezz,
vétlen, szép, haló szobor,
Apollón ujjaim alatt,
párálld végig álmomat.
Együttesünk határtalan:
megőszülünk, kihull fogunk,
bordáink nevetségesek,
hidegen néz kórboncnokunk,
de fölszikrázik kétfelől
időn és kontinensen át
– se magyar, se európai –
a csillagösszetartozás,
a bonctan ebből, mondd, mit ért?
Csak a remete szövetét.
Csak a remete gyönyörét.
De örök éjfél kong nekünk,
de biztonságos a harang,
de többé már nem fizetünk,
itt nincsenek már vészjelek,
minden kettőnkkel van teli,
hosszú nyakam, sötét hajad
nem kell formátlanítani,
zeng-bong a fölfeslő tökély,
merő ideg s nem fáj az éj.
Nem mi, csak az idő halott.
Nem hajnallik, ha fúj a szél.
Jobb vállad, elcsukló fejem
mélymárvány kultúrát beszél,
micsoda historikum,
Parthenon frízén eleven
ölelkező rím, szerelem,
vad tömb, mihez szobrász se nyúlt,
nem fogja átok, vércse, vád,
s áldást se kér – magában áld.
 

1992. szeptember 21.

 

 

 

Tarokk*

Korong, tőr, kupa, vessző – a Mágus nekivág.
Küszöböt ér a Papnő. Lenn mélyvíz a világ.
Császárnő, napruhájú, lábán hold terhe csügg,
fegyelmével a Császár sasként terjeszkedik,
s a Főpapnál a kulcs már, előtte útkereszt,
a Szerelmes agyában választás éledez,
a Kocsihajtó vágtat, a Mágus két lova
az Igazságnak mérleg-ördöge-angyala,
kitől lámpássá érik a sötét Remete,
s a fényben a Szerencse sakálos Kereke
nem ér föl az Erővel, oroszlánt győz a hit –
Akasztott Ember bűnös? vagy szent? s mit győzködik?
Lehet fordítva látni? van jelképes Halál?
s a Mértékletesség az, mi a lélekre vár?
Vagy a kétnemű Ördög, a fantom-fájdalom?
Istenház-arcidegsokk, villámütött Torony?
Hát ne feledd a kínzást a csillagok alatt,
ha nagy vizek múltával vad-vonzó Hold halad
a hídon, vagy győztes Nap, lélek s szellem frigye
falat köt, s a gyermek Utolsó Ítélete
tökélyre fog, Világ! kettős Anima Mundi –
emlék gyúl, megy a Bolond. És nem lehet megölni.
 

1992. szeptember 27.

 

 

 

Anyagtalan*

Kékszínű rózsa, mely Bagdadban termett
egy kócsagnyakú váza hajlatán,
emelt hóhérbárd, mely folyvást kicsorbul
a terezini szögesdrót nyakán,
ötszáz esztendős metromóm, mely odafönn
kéményük vesztett városokra vall,
Toledo estjéből kihulló pálmalevél
mumifikált írástudók hieroglifáival,
rovarok hosszú vonulása,
dzsudzsu-menet a zuhatag felé,
szakadék, egykori szénégető,
munkálkodtak itt, vagy megtisztultak elébb,
villogó éjszakák tisztasága,
megemelt liánok alatt tekergő utak,
faunok, driádok lábanyomán
a biztonságos gyarlóságtudat,
ásatás nélkül előguruló pénzdarab,
mely akár három nemzeté is lehetett,
de csak egy élte túl az antikvitást,
a szögesdróttá mumifikált, lezuhogó teleket,
és faunpaták kapkodnak a göröngyök után,
s a nimfák, mint lecsüngő levelek,
ha kell, ha nem kell, elfödik
a varjak elől az eget,
a világ mélyrepülésben ágál,
fordított optika
kényszeríti a halandót
az áldozattétel fókuszaiba,
utosó vacsorán ülünk mindannyian,
túlélők, újjászületők,
mint felhőkarcoló alatt az újhold,
az ezüstpénz ott görög a lábad előtt,
egy mozdulat, s lehetsz Pompejiben lávaszobor,
lehetsz álombéli bankigazgató,
rád fonják hawaii fűzérüket a lányok,
fölébredsz, mint szigetlakó,
füledbe menhirek zúgnak,
márkával fizetsz nekik,
dollárral, mindegy, a pénzintézetek
ezeket összetéveszthetik,
rajtad meg röhög a nép,
s az azúrkék szemüveget,
úgy gondolod, majd nyugdíjas korodban
az orrodra teszed,
addig csak csikorogjanak a fékek,
vonítsanak a rendőrkutyák,
vonítsd el magad te is, ha egy útburkoló munkás
a cipődre hág,
nézz be a kaszinóablakon,
a plakátokon plázs, napolaj, pálmafa rügye,
mereszd a szemed, míg felordít a fék
a szögesdrót alatt, mert nem tudod, te hülye,
hogy a kócsagnyakú szakadék eltéveszthetetlen,
úgy nézz bele, mint ki magasba néz,
föld hasadtán az ég hasadt meg,
s Az vezet, aki előidéz:
amit nem láttál, azt látod igazán,
és nincsen más dolgod itt,
mint növelni a láthatatlan
égigérő kotlátait.
 

1993. január 30.

 

 

 

Apu*

Emléke mézszínű falakban.
A falak hűlt helye a Napban.
Növekszik, nincs mért meghúzódnia.
A temető nem szerves kémia.
A levegő megüvegesedik.
A nyirok és a köd
nem vár novemberig.
Ablakok mögött fuldoklik, kinek
nem vált vérévé, hogy azokat a falakat
többé senki nem építi meg.
Csak a csontok közt lakozó tudja, hogy
nem az a tünemény, ami délibábként elforog,
ha kiégett torokból öklendezik a szív.
Az emlékezés nem vegetatív.
Az a katonaszínű hátizsák
az egyszerű asztallapban kitapintható.
Ha nincs a fában diófagörcs,
épp csak elszíneződés:
jól látható, hogy a termoszból
kiömlött a tea.
Pedig a termoszban kellett volna maradnia.
A melegnek az alsóneműben, a szónak benn,
az imakönyvben.
Semmi sem illanhat el.
Kilép, elindul, mindent magával cipel.
Legsúlyosabb a harmincnyolc év.
Mert körülhatárolható.
A tárgyak: csupa toll.
Az idő: konyhasó.
Tárgyak közt meghemperedhet
kecskebak, oroszlán.
A só azt őrzi meg mindenből,
mindenkiből,
amivé lefokozták.
Pária. Így van igazán közel.
Az ajtófélfán elbarnult a jel.
A rács a gyenge fűvön felviláglik,
az Élmunkás híd újra Ferdinánd híd,
rossz és rosszabb közt, mint erős gerenda,
átparázslik egy Memphis cigaretta,
a Felsőbb Énnek nincs több, ami fáj –
a falak hűlt helyén Dávid király.
 

1963–1993. február 8.

 

 

 

Ír fohász 1916-ból*

Ó, kelta Kőkirály, tekints le végre
villám sújtotta szirtjeid közül
e számüzött, e végzet verte népre,
mely a világot kapta börtönül.
Ha jókedvét, ha kincsét nem tetézed,
törd meg jobboddal ellenség szivét,
s ha mégis, mégis bünteted e népet,
legyen bűntelen, hiszen a Tiéd.
 

1993. február 10.

 

 

 

A 137. zsoltár*

Ültünk Babylon folyópartjain.
Sírtunk. Babylon tenger nélkül él.
Hárfánk a fűzfán. Másképp szól a kín.
Tőlünk verejték kell, nem szenvedély.
S nem érv, erünkből mért dőlt itt a vér.
Hát kihűlt jobbom legyen rá az ámen,
ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem.
Jelünk itt falba karmolja a nép.
Kik biztatják, sem tudják, mért teszik.
Királyi jel, sok más jelet tulélt.
Ne ródd fel, Uram, vétekül nekik!
Ne vágasd falhoz szép kisdedeik…!
És fájó orcám rángjon majd a számhoz,
ha elfeledlek egyszer, Arany János.
 

1992. október 3.

 

 

 

Izabella és Ferdinánd*

1492
Izabella és Ferdinánd
kéz a kézben a kert iránt,
valladolidi kert iránt
ment Izabella s Ferdinánd.
E frigyből lett Hispánia:
nem kell immár szétválnia,
részekre tagolódnia,
mint Kasztíl- s Aragónia.
Izabella és Ferdinánd –
e katolikus két királyt,
ez erős kezű két királyt
csodálja ó- és újvilág:
lantpengés, verses, prózai,
Granada gazdag grófjai,
Sevilla titkos jósai
és Columbus hajósai.
Izabella és Ferdinánd
nem ismeri a trónviszályt,
csak dicsőséget, trónt, uszályt,
spanyol népet, spanyol királyt.
Csak halat, hatalmat, hajót,
irályt és inkvizíciót,
várőrséget és vérbirót,
szabott eszmét, egyszeri szót.
Izabella és Ferdinánd
megszabja, kinek mennyi járt,
s megszabja majd, ki mennyit árt –
Izabella és Ferdinánd.
Ki kőcsipkét ver hidegen,
meggazdagszik a tizeden,
turbánt, kaftánt hord szivesen,
tekercset olvas: idegen!
Izabella és Ferdinánd,
a menet Allahot kiált,
a menet Adonájt kiált,
a két menet égre kiált.
És mennek Gibraltár felé,
Kisázsia, Bizánc felé,
Velencei kalmár felé,
Spinoza és Rembrandt felé.
Izabella és Ferdinánd!
Ismeritek a tű fokát?
Ez átjut és az nem jut át:
egy gémeskút útjába állt.
Ki Szentélyt szeretni tanult,
ki Toledóban leborult,
Goethe előtt gödörbe hullt,
annak szerelme az a kút.
Mert – Ferdinánd és Izabel –
az embernek egy haza kell.
ha tejet ád az anyamell,
nem kutatjuk, honnan a tej.
De merni kell az új hazát,
ha az a tej méregre vált –
ó, Izabella! Ferdinánd!
Csak meg ne bánd. Csak meg ne bánd.
 

1992. október 22.

 

 

 

Búcsú*

Menj Isten hírivel.
Többet nem mondhatok.
A földút néptelen,
csak Ő a hírhozód.
Jobb kézre feszület,
bal oldalt lúdcsapat.
Vár sziklamedrivel
the brook – der Bach – (patak).
A földút néptelen.
Választanod se kell.
Zizegnek a szegek.
Menj Isten hírivel.
 

1992. augusztus 22.

 

 

 

Charade*

 

1

Mint az erdőben: ágba botlok,
a fában rejtvény, rémület.
Kántálva árul rózsacsokrot
egy koldusnő. Kóbor tömeg
lángossütők közt elforog.
Ne légy könnyed, ha ver az Isten.
Súlyos fényként a templomot
átvérzi tested, „el, el innen”,
zengik a labirintusok.
Innen? Hová? Miért? Kivel?
Csak mert a tüske felsusog
holt nyelvek vad betűivel?!
Harang koldul, a nép süket.
Vér öblöz apszist, padlatot.
A kupoláig térni meg
föltámolygok és hallgatok.
 

2

Föltámolygok és hallgatok.
A kupoláig térni meg.
Vér öblöz apszist, padlatot.
Harang koldul, a nép süket.
Holt nyelvek vad betűivel
csak mert a tüske felsusog –
innen? hová? miért? kivel?
Zengik a labirintusok,
átvérzi tested, „el, el innen”
súlyos fényként a templomot.
Ne légy könnyed, ha ver az Isten.
Lángossütők közt elforog
egy koldusnő. Kóbor tömeg
kántálva árul rózsacsokrot.
A fában rejtvény, rémület.
Mint az erdőben: ágba botlok.
 

3

A fában rejtvény, rémület
átvérzi tested, „el, el innen”
holt nyelvek vad betűivel
a kupoláig térni meg –
ne légy könnyed, ha ver az Isten.
 

1993. május 16.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]