Királyok könyve
Kicsépelt csillagok, s héjukból |
mennyi csillaghagyó lélek |
Imago 1
reggelben nekivág a városnak. |
Mögötte elmaradnak tettei. |
Lába körül lassú falevéltánc – |
vannak rosszakaratú halottak, |
az év bármely fordulásakor |
tanácsos elszökni előlük, |
Van utas, aki lepkehálóval |
kísérletezik, lámpással, lépvesszővel. |
Ha szoborrá válik, minden |
gondolatára elrebben az ablakból |
A dermedésből messzire látni, |
ám a testközelség láthatatlan. |
A köd, a felhők a kövekre |
leköti reflexeik csillagállása; |
már az újszülött késpengével születik; |
elbillen a párkány szélén. |
Amit sírás közben elhagynál, lassan |
bugyorba gyűlik; „Ó, ég, roskadj le rám, |
vagy válaszolj” – s ugyan mire válaszoljak, |
Imago? Az örökös szélfúvásból nézve |
minden helybenjárás. Töprengj; azonosíts; |
topogj a dombhajlatban, a fák |
tetszés szerinti felhasználásra tesznek |
ajánlatot, egy ember két karját vízszintesre |
tárja, egy másik botot ragad, vagy lombfűrészt, |
s az örvény egy ideig őrizni látszik |
a gyémánt félkrajcár délibábját. |
|
|
Imago 2
Emez a perc elébe térdepel; |
amaz lendül, s a peremig jut el; |
mindkettőnek szemeláttára eldől: |
A víz, ha ömlésvágyba dermed. |
Az ablak, ha magára szívja a figyelmet. |
A kábulat, ha az éberség szintjéig ér. |
S ha észrevétlen elgörbül a tér. |
Hullani nem más, mint meg- vagy felismerni. |
A zuhanó test, akár a vércse, |
a tapasztalat kiterjedése. |
Minden csak forrás. Forrás minden. |
Erőlködünk a képmáson innen, |
az árnyakkal megtelnék egy hajó, |
holott két kézzel átkulcsolható |
az érdemes: Rembrandt Éjjeli őrjárata |
vagy egy nappal horzsolta fa. |
|
|
Imago 3
Keresztury Dezsőnek
A kiválasztottak – a papi szekta – |
De mindörökre életlen, aki |
|
Mint fegyencek a napi sétát, |
érdemlünk valódi prófétát. |
Két nemzedék, s a zaj leforr. |
Csak sziklából nő sziklaorr. |
|
|
|
Imago 4
többszörös vagy többszöri |
templomkert és sivatag összefutása |
a metszéspontban félmagas |
menhir emberkéz nem járta |
költő ha súlyos felhág rajta |
Jerikó fala roggyan ez soha |
érintsd meg hogyha megkerested |
saját nyomába lép aki útra indult |
rátapad a levél-erező sivatagi szél |
nyomás alatt a porszem azonos önmagával |
szűrt levegőben látszanak a léptek |
azért vagyunk hogy vigasztaljuk egymást |
Jeruzsálemből jövet, 1987. április |
|
|
Imago 5
A nagy kőtárban félvilágítás |
mely lassan sűrül félhomályba át. |
Rózsakő, mészkő, csillámpalakő |
bontja a függés vak félárbocát |
félúton jelzés-némulás között |
a félálom pókhálószigetén |
még verdeső nagy lódarázsdögök. |
Kiszakadni e barlangból ki bír? |
Erő kell minden ébredés elé. |
Mint asszonyváll a gyermekre, szelíd |
léptekre vár a fehér kapuív. |
Elöl mennek ők a fény fiai |
majd kik az útból minden köveket |
elhengergetnek a többi elől |
akárha csapda volna mind a kő |
majd kik a nagy tűzhányó tetején |
kapkodnak ezüst felhőszél után |
végül pedig kik rózsakövet és |
mészkövet, csillámpalakövet és |
fehér kőport is szorongatnak a |
kéz- és lábujjaik közében, hogyha |
építeni vagy ékíteni kell, |
ajánlkozzanak szolgálatra ott |
ahol a jók, a felhasználhatók |
nagy tévedésük emlékeivel |
szemeznek „lény nem lakta” semmivel |
mert átjutnak a kettős ívkapun |
és kőegész lesz nyelvükön a szó |
de álmaikból ki nem írtható |
|
|
Imago 6
Holdlépte éjszakák és hűvös |
penészes borpincében, hol már senki sem |
tart hajófényű gyertyacsonkot, |
amíg ropogva lépkednek a sós időben |
az odvak álmai: a csontok. |
Lépés – zöld párduc selyemtalpon –, |
gyümölcsarc, kudarcfoltosan, |
egy egész vad szellemvasút |
lefelé szálló kéményfüstben, |
sziklába fúrt, nagy barna romboid, |
fehér tölcsérkutak hol itt, |
hol ott, akár a lávabuborék; |
kettőzött esti gravitáció |
húzza a város vasbeton combját feléd |
szúrós poggyászával a pályaudvart, |
mit megnyomtak a felhők, és az átlók |
íme, vízszintes lehetőség mindnek, |
csak lebeg, mint a korall, billeg, mint |
Hisz nem engedi le seki sem |
A lágy vérzésű szabadságban |
minden gázlómadár csak ázik. |
a régi liliomos királyfit. |
Mikor még ujjaival a csillagokra mutatott |
és tudta, mi a szikomorfa, |
szemhéja nem volt bevakolva, |
Csigás hajú, szép Sámsonok, |
itt imbolyog a fejetek a körben, |
és teremről teremre felnyílik |
a régi kor, múzeumi penészzöldben: |
Nec supplex turba timebat – |
harmóniában állt a nép s az oszlop, |
dönteni vagy zuhanni: abban a kölcsönös |
függésben a szorongás lefoszlott. |
Kinyújtott nyakkal nagy gyíkok jöhettek |
s nem az elszabadult erő; |
és ama portyázó portugál hajókról |
Ének szól az öbölben. A vízmosás |
a város gyomrában is szétszedi az időt. |
Az anyanyelv, az isteni korlát |
mélyen van, mint a bürökital, |
magasan, mint a háztetőd. |
Hongkongba az utas már nem jut el. |
Jön, lükög, feltátog az idegenség, |
cincogva dudorog a parkett, zsizseg |
a vakolat, ami arc volt, Atlantisz lett, |
nincs veszélytelen rakpartja a földnek, |
kutak áradnak, szétporlad a káva, |
lepkék és teherautók összetörnek, |
négybevágott almában az egybekívánkozás |
egy eszme szétmúló ragyogása, |
emelkedést a béna szárny, |
s aki az arénából kiszakad |
és kiül a cédrus-könyöklőre, |
mint fúga önti el az akarat: |
reggelre cédrus lesz belőle |
árnyéktalan gyökere lenn, |
holdlépte éjszakák s egy hűvös |
a mélységből csodálkozik, és nem kiált |
|
|
Imago 7
Elégia Christopher Okigbo képeire
Hol csügg a menekülés lajtorjája? |
Miféle szikláról függeszti alá |
a csipkebokorbeli vagy a vízi jelenlét? |
Közelebb vagyunk-e hozzá, ha innét egyenest |
a legendába lépünk? Magunkat találjuk-e |
– őrszemek – ott, vagy csak a kezdet |
sötét vizeit? A szivárvány, akár hidat áll, |
akár kígyót ível, részeire bomlik; |
a keresztutakon tömör fekete seregek; |
gyökérfogódzó után kapdos az is, aki mindent |
megtagad, és csak hullatja tréfás, puha szavait |
a sás közé, vagy parti homokba rejti őket, |
meg ne fúljon, míg a fuldoklók |
jelvényt tűznek meztelen mellkasukra |
s eltorlaszolják az átkelőt. A felszín |
hullám-testőrei, illanó tükrei, széttört árnyai |
elviszik a nappalokat, alkonyatkor |
angyalok hamuját hordja a szél, s éjszakára |
bezártan kínálkozik a mélyvilág. A holdharmat |
sejtéssel teli gyászdalt permetez, s a harmadik |
kakasszót megelőzi a lélekharang. Reggelre |
maszk van az arcokon, a bűntelen életé, |
az élettelen életé, és aki visszatér, |
sehol se járt. Körös-körül egyenletes ködfehér |
lebegése a vizeknek, sugarak idősodrásban lefelé, |
s újra a nedves félhomály, örökös őserdőkben |
patacsattogás körből verődő visszhangjai, |
egykor lovasok éltek itt, jegenyénél és |
aljnövénynél többet tud róluk a lélek hátgerince: |
leletet őriz, mint a barlang, s nem váltja meg |
a rátalálás. És lélegzik az erdő a gömbillatú |
holdas esők után, s az álom nyomdokvizein |
a becsvágy elszivárog. Városok nyílnak, roppant |
temetők, lápon liliom, aszfaltból sírkövek, |
szerzett jövendölés, leégett viaszgyertyák, |
uralom sugárzása, valódi nemesség nélkül, |
templom előtt vak kutyák, vak koldusok, |
a hold odébb jár, a dombok mögött, |
nem hallgat énekszóra, és a sokaság |
nem látja, hogy nyomban fölgyullad a piactér, |
csak osztozik, csak osztozik, és gyöngy, és páncél, |
és ruha, és ékszer, és kocka, és lándzsa |
meg sem áll a hantoktól az alvilág |
hét kapujáig, s ott fönn televény halotti leple |
a horizont és az álomhatár. S ekkor még mindig |
van tovább. Az iránytűt félremágnesezték, |
a horgony elgörbült, a csillag elvadult, |
a hajnal kocsihajtója lassabb, mint a gondolat, |
s még mindig. Mert lészen folytonos kútrajárás, |
holott csak súlynémaságot hordoznak a vállak. A jégmadár, |
a kósza delfin kinn vár a sötét vizeken, |
s a kormányos mélyben énekel. És újra |
vált a nap, és dögbogár és szentjánosbogár |
zsoltározik a habtarajokon, s a hullám vájata |
üres márvány hordágyat vet ki s négy szeget. |
És a vizet nem váltja meg a csobbanás. |
Az estnek nincs kora, nincs emlékezete, |
a parton nincs tanítvány, csak távoli |
farkasüvöltés a morzsálló bunker-házak fölött, |
a Föld mindent eloldoz, az írástudót még egyszer |
ittfogják a romok, a romjai, és a halászok odaát |
összekapaszkodó hínárokat emelnek ki a sodrásból, |
és azok gőzölögve mutatnak lefelé. |
1987. augusztus–szeptember |
|
|
Imago 8
Ernyőzött homlokunk a parton. |
Te juttatod el a halandót |
|
Vitorla-forma, teve-forma felhőt |
És szólsz: „Forduljatok meg, forduljatok vissza, |
|
Út helyett gyarlóság a távlat. |
Holmi és hírnév, mint az ikra. |
Napszálltakor letörve fonnyadoztok: |
|
S megbánja, hajnaltól napestig?! |
A rózsabimbónak az a sorsa, hogy |
|
Van-e sejt, amely választhat, s közben |
|
S itt benn kisebb-e a veszély? |
de körbejárja, körbe a magot |
|
Éjszaka van, kezünk lehull. |
Fényt reszketett a szemrés. |
|
|
|
Imago 9
Mi tart még itt? és mennyi az az itt? |
A határok narancsvirág-penésze éjjelente |
szétmosódik, mint a homoki lábnyom. |
Álmaink őrizhetetlenek. Fakabátos |
szuronyhegyen lebegve jönnek-mennek, |
friss halottként. S a holtakat se vonzza más, |
mint ami albumba rakható; |
Két szenvedély közt többé nincs |
választóvonal. Dönteni csak itt kell. |
A sokágú csillagra ízenként fölszegzett |
ember választhat magának – nem csillagot, |
csak sugárnyit a térből. |
Hát választottam. |
Határok közt kell élni. Módosuló, vad és |
nehezen érthető határok közt. S ha kit |
elvonz a fehér bálna, lenyűgöző, roppant |
tömegével s a kürtös hírrel, hogy minden |
a túlsó Atlanti-parton történik; s ha kit |
elvonzanak a fiús pagodák, a szálkás, |
lángszínű ecsetvonalak egyensúlya, mely |
tömbbé feszül a jövő irányzékával szemközt, |
igen, s ha kit elvonz a távlat – mert |
szép az, ami végtelen –, megperdül lába |
egy középkori torony felhőből tisztuló csúcsán: |
a felzárkózó ívek gótikus tökélye, hidak |
lámpátlan, tömör szobrai, csengettyűs |
ajtók mögött alacsony fény, kopott betűk, |
Kniha, Böker, Liber Sanctus, egy kontinens |
latin derűje, mely végigömlik a légiók |
lába nyomában, ez, ez az egész, ez zeng, |
ez búg, ez dördül a fülében nappalokon |
és álmatlan éjszakákon, harsog, mint a |
hajókürt, sosem távolodva, s ha kit elvonz |
a távlat, bőrbekötött könyvet tapint |
szétszelidült ököllel, lassan emelvén |
emelje följebb az állát, reszketve, mint |
tengerből homokra lépő, narancsvirágot |
szimatoló, elcsigázott, csatakos lovak, |
kerek szembogárba fogva azt a korhadt derekú, |
azt a fölsebzett képet: |
szeretlek, Európa. |
Hozzád nem kellett hasonlatossá válnom. |
Időben s térben te nem kérsz különmutatványt. |
Ez a pergamen véges. Végleges. Európai vagyok. |
|
|
Imago 10
Nem te zokogsz itt, árva harsonáddal? |
|
Kongattak kinn. A szürke tömbvilág |
rádől az ablak szegletére. Rézsút |
egy levél ere közt setétre vált |
s pihésen készül lobbanni a félmúlt. |
Fakó ágyán moccan az ólmos év, |
a mécs üvegje csonka, kormos is lett, |
a párkány élén tört fülű fazék, |
s lenn lámpavas, mely elfeledte Istent. |
Odvak nyílnak a sikátorokon, |
és laknak bennük, mindben, jobbra, balra. |
Háromszögletű résben silbakol |
a szennyvíz. Futna tőle a csatorna. |
Pókhálódzik a város. Aki most |
megvadult körző száraként kering kinn, |
felhőkarcoló fúj szappanhabot |
szemébe annak, fülébe müezzin |
kiált hatot, és lávakő zuhog |
eszméletére – állj, utas, megállj ott! |
Jobbra márványok, tamariszkuszok, |
balra csontszeges vermükkel a lápok: |
ha Boreás űz, mindegy, merre vagy, |
az őrhely mindenképp csak vándor-őrhely; |
a rossz fal is fal: szélfogó. Maradj. |
Vakold szemed, szád itt e szürke tömbbel. |
Belföld. Bivalynyit bődülnek a fák. |
Halászhajók rőt lámpái a vízen. |
Belvíz. Kéz hordta sziklazátonyát. |
Kikelt a csont is, hogy meszet kerítsen. |
Ritka a népség, de összeszuszog. |
Plakátot nyel és okádik az oszlop. |
Ifjak visongnak, mint a malacok, |
és földet foglal, aki földet osztott. |
És kedvelik a matróztemetést. |
Meg azt, ha mítosz habzik a görebben. |
Lefitymálják a mívességet, és |
azt, aki hisz. Meg azt, aki hitetlen. |
Szemmel tartják az ében szemhatárt, |
s ha csőrepedés van a régi falban; |
és nem akarják tudni az okát, |
s ha szólnak róla: sírva, nyögve, halkan. |
Holott megvan a vitorlák helye, |
robog a Tejút, hegedül a holdfény, |
s az elefántok emlékezete |
lefektethetne egymás sziklamellén – |
és nem történik más, csak szürkület, |
a bogarak kis vad tűzkarikája, |
opálos odvak lesnék a tüzet: |
carpe diem. És: az okos kivárja. |
Jaj, tág, hálótlan vadvizek! Hajó- |
test múzeumi ragyogása! Vászon, |
zászlóra vagy seborvoslásra jó! |
Gyertyák, karének! Gyertyafény a házon! |
A lámpástestű ember léptei, |
ki felfogja a lelkek félhomályát, |
és ellobbanni nem hagyja, ami |
csak akkor ég, ha épp az Isten rálát: |
ott a kihúnyó test előtt a kő, |
hengerítsd el! S az ítélet világol! |
Nem férgeket, csak folytatást tud Ő, |
reccsenhet kapu, nyüzsöghet sikátor, |
az a szuronnyal átdöfött baka |
s a falhoz vágott kisded nem lesz féreg – |
birodalom a teljes éjszaka. |
Kulcsa van. Véges. Azt tekintsd tiédnek. |
|
|
Imago 11
Mert a halál rádtörhet mindenütt. |
Az alattomos szereti az idegenség |
burkát. Elvétett lépéseidre |
otthonos fény derül majd. Talán |
még anyanyelved sem bizonyul |
kapaszkodónak. Hades több lesz, |
mint a hazád volt egykoron. |
A mitológiai mélysötét kell, |
hogy találkozz az érthetetlen |
ködbozóttal, akiről azt hitted, |
síron túl is balladásan össze- |
símultok, két szál virág. |
De a rosszaság segélykiáltásai, |
a konok diktátumok belevesznek egyszer |
az imádságba, a tengerzúgásba. Rómeó |
lajtorjája ott csüng az üszkös |
mélység felett. Hogy üldözőknek |
feledést kínálj, Másnak való |
feladvány. Ám a tévedők és téveszméik |
egyként üszkösödnek. Tekints a sebre. |
A valódi sebre. Örökké a sebre. |
Templomod bárhol felállíthatod. |
|
|
Szoborcsoport
És akkor elborított mindenestül |
a sötétben egy etruszk ág hajolt |
át izmos válladon s a teliholdat |
északi-déli féltekére osztja |
bogarak rajzanak sötétbe-semmibe |
szakadékba kapaszkodási vággyal |
repülni ott már nem lehet |
mert amit átrepülsz nem szakadék |
a mélyből felfehérlő finom csontok |
parazsában izzik a kővidék |
|
hiába ínjaid holdmarta síkossága |
hiába életteli rajzás ragyogás |
vad özönvízben sorra bukhatnak fel |
szarkofágok katakombák hűlt helye |
korsók még összeilleszthető élei |
cézárok dicsőségét nedvező lekopott |
szélű pénzek piac mámorát rejtő eres |
bőrdarabkák olvadt viaszként |
lopódzó elroncsolt szenvedélyek hiába |
a mélyről felfehérlő finom csontok |
parazsában izzik a kővidék |
|
pára dermeszti magas homlokod |
holdpára csak élezett szögben |
metszi át a hegyeket átjut sziklán |
völgyön de lenn mint körömbe-hajba |
fúródó nyílhegy hangtalan megáll |
rezeg a táj mélység-magasság mérlege |
hajdan fák voltak itt lángolt a klorofill |
minden teremtett lélek dicsérje az Urat |
zúgta a vegetáció a sűrű maga a zsoltár |
a mélyből felfehérlő finom csontok |
parazsában izzik a kővidék |
|
robbant a mellkasod a csillagsúly alatt |
bordáid íve mint a lángnyelv mozdult |
a kupolák között és gerendák sora |
zuhogott a faldosó tűzbe és bénult vakolat |
freskók mézes-arany glóriával rózsaszínné szívott |
darócruhák tálon halszálka metszett kehely |
az ujjak az ujjak összekulcsolása csókok |
gloria in excelsis Deo örvény ragadta fel |
a történet lobogását szikrák döfték az idegekbe |
az igenlés hitét és közben |
a mélyből felfehérlő finom csontok |
parazsában izzik a kővidék |
|
kő fogja fel járásod szőlőhegy-ritmusát |
lábad mély vályogból vasbetonba lépett |
nyomod mely Leonardo körzőjével mérhető |
és számítógépbe táplálható |
súlyod mely nem hord újjászületést |
örökkön lehúzza majd mint az agyag |
az etruszk ággal vállal északi-déli |
féltekére bontott soha össze nem álló |
teliholdat sötét korongot kongat rajtad |
|
földárnyék levonult ár futótűz pára |
kimozdult középpont kilobbant fémszál |
hamueső hamueső elborít mindenestül |
időtlen Pompeji szétfújhatatlan |
állja a vér feszes lélegzetét |
a mélyből felfehérlő finom csontok |
parazsában izzik a kővidék |
|
|
Legenda*
Pincébe ment a dédapánk borért |
s nem jött fel soha többé – |
|
Széndioxidgáz. Ez volt az ok. |
Ők nem tudtak semmilyen dioxidot. |
|
Ültek, ott fenn az asztalnál, |
várták a Messiást. Vártak. |
|
A halott kezéből, ott lenn, szétfolyt a bor. |
Az időhálón nem üt át az utolsó hörgés, |
|
A kapu közben megnyikordult. |
Rohantak. Párnát! levegőt! a borbélyt! |
éjfélt kondított, tömör felhő |
szitált a ház körül, az asztalos |
ezüsttel írta rá a feketére: „Antal”. |
S tizenötödik századi nevét, mely |
jóságost jelent. Kegyetlenül s termékenyen |
beállt a csend. Hallgattak negyven évet – |
vízözön, hegycsúcs, sivatag – a csend |
szereti a negyvenet. S a gyermekek |
gyermekei, a négy elsőszülött fiú |
fölvette az Antal nevet. Hóban, |
sárban, tűzben és szélben |
labdákat pattintgattak a dombvidéken, |
s kergették, négyen négyfelé. |
Az egyik Kantot, Nietzschét olvasott, |
a másik gyümölcsöket vitt a tenyerén, |
a harmadik bőrt cserzett szorgosan |
s a negyedik siratta Trianont. |
Fegyvert foghattak volna. Kő repült nekik. |
|
Eldőltek. Várták a Messiást. |
Meghaltak? Élnek? Esemény. |
S miért nem jön el! Nem több, csak ok. |
Az emléket nem fogják oxidok. |
|
csak hörgés, csak sikoly. |
Értelmes emberi beszéd oly |
mélyfekvésben él, akár halott vulkánok |
fényes lejtői tövén, a föld erei közt |
|
Lement borért, nem jött fel soha többé. |
Onnét szólít. Meglep majd, szemből, |
sosem orvul. Várj. Négy, negyven, |
S a kapu sarokvasa megcsikordul. |
|
|
Küldöttség Enceládónál
Rossz hírek kelnek szárnyra |
Éjjelente iszamos zenéből |
palackcsapkodás visszhangja |
mint elfeledett aranypénz, |
amit nem ástak el sebtiben |
a hátsó udvar fatöveihez, |
elnéznek az arcok mellett, |
mint fegyver csöve, mikor még |
reszket az irányzék. Nyugtalan, |
Felség. A városok, a falvak: |
Búgnak a vízcsapok, egyik |
elhamvadt ez a szó: javítani; |
a színejátszó szolgalelkűség |
fölemésztette a nagyobb erők |
Hideg van. Felséged nem fázik? |
kényelmes a dermedtség az üveg- |
szilánkok s a szitkok között, |
míg a telepről kígyózik a füst. |
Beszélik, valahol félreértés történt. |
Mindig félreértés történik. |
Tűzoltó nincs, a tűzoltókat |
kigúnyolják. Mindig kigúnyolnak |
valakit. A telepen, tisztelettel |
jelentjük, nem maradt egy lélek. |
Kik éltek ott – akkor is mindegy volt, |
ma is mindegy. Az ön történetíróinak |
az a tévedésük, hogy a szikrát |
pontosan a tűz fölé, a vízcseppet |
középütt a csap alá képzelik. |
Nem így van. Szétszóródik |
minden. A beteg test, impulzus híján, |
maga csoportosít. Véglegessé |
dermed a nyugtalanság, mint az omlás. |
S a tragédia sosem elszenvedőit sújtja, |
mely harminc, negyven, ötven, |
fortélyos gyűlöletből szerzett képesítést, |
|
A súly alatt*
Templomod bárhol felállíthatod. |
De a vétket is bárhol elkövetheted. |
S ateistává torzul a csillagos |
templomkupola, kidőlnek az |
oszlopok, s mert gonoszságnak |
mondtad, ami csak önzés, mert |
konok diktátumnak, ami a saját |
gyengeséged visszfénye: rád dőlnek |
az oszlopok, megállnak ferdén, |
függésben, a fejed fölött, s te hiába |
futkározol bezárt háromszögükben, |
ezentúl egymást fogják támasztani. |
S te megmaradsz, de nincs számodra többé |
geometria, hogy halálodig fölmérd, |
fölmérni próbáld a távolodó eget. |
|
Mérettelen*
elveszett tárgyra rámutat |
|
Él vagy hal súllyal méretik |
száraz kenyérhaj zsákba gyűl |
|
|
Hallod a madarakat?*
Most már hallod őket te is. |
Most már tudod: hamis nótázásnál, |
ígérgetésnél, emberi szitoknál |
erősebb a hangjuk. Olyan erős, |
tanúsítják, egyiket sem fogja méreg. |
Keresik egymást, a trilla és a klorofill. |
Tántoríthatatlanok, mint a kő. |
S még többet ismernek. A visszatérést. |
nem hengerítem el az utadból, |
hogy lásd: fölébe ág hajlik, |
rajta rejtélyesen ideérkező |
érted a szárnycsattogást, |
a négy szelet, a törzsben |
fölgyalogló nedveket, a Hívást |
és a Küldetést s aztán az Újra- |
hívást és a kő porózus mélyéből |
felküldött hajszálrepedést, az erek |
sározott világot. Hallgass a madarakra. |
Vérnél, elvérzésnél, utolsó lobbanásnál |
erősebb a hangjuk. Nem, olajágat nem, |
de a követ fölemelik majd. |
Hangjukra tisztán kitárul, |
kaput nyit a mélység. Halleluja, |
halleluja: együtt hallgatjuk őket. |
|
Régészet
A terrakotta szobrocskákat, útjelző |
szerepükben, nem éri utol az elefántcsont. |
Az anyag: tátogó, üres száj, beszél, mint |
a lelettel bélelt barlang. Tégelyt találsz, |
ivor- és faberakás az oldalán, s tudod, |
itt van eltemetve a királynő, vagy az úrnő, |
és a krónikások szerint a király arabs |
ménjének patáit arany, ivor, ezüst patkó |
szegte, ám a sírrablók az étket, az italt, |
az agyagféleséget s a kerámiaszolgálót |
a kutatókra hagyták, hadd kísérjék az adatok |
a holtak útját tovább, a múzeumba. A föld |
mélyén minden emberszabású. Talpas |
kelyhek őrzik a vándor kalmárok |
ujjlenyomatát, térképnek állva: |
kereskedőutak voltak erre. Méteres |
agyagfazék süpped a körbevájt talajba, |
alján megőrölt gabona vagy féltett holttest |
roncsai – volt-e a holttestnek lába, hogy még |
visszajön kísérteni éjjelente? Vagy lába
|
kelt, amikor lerombolták a Várost? Halotti |
maszk mutatja, arca volt a holtnak, |
s tisztelték az Arcát. Kerámiából készült |
a maszk, mint a dísz, a pipere, hiszen a |
test kényeztetéséhez tartozott. A kerámiát, |
díszítő szerepében, nem éri utol a fém. |
Kerámia fegyver nincs. Elképzelhető, hogy |
az égetett agyagszobrocskák magát |
Atlantiszt beszélik el, valamely görög, |
római vagy óegyiptomi gyarmatot. S ha |
mégsem, hát eltelnek hittel. Ében és |
kókuszdióhéj berakású fazekakban ott leng |
az italáldozat, ha oltár alatt vannak |
földbe ásva; az üreges temetési oszlopokban |
kong a valahai szertartás, a geometriai |
minták rejtélyérzékelésre, a virágok, a |
kígyók s a madarak csendéletre – mint |
sziklarajzzal egykorú találmányra – |
utalnak, s a mélyedések vonulata, |
ahonnét mindez felhullik az ásók |
és a porhanyós göröngyök találkozási pontján, |
eligazít, mi volt a vándorlás iránya. |
Hiába van tenger Zanzibártól |
Madgaszkárig s Borneóig – egyetlen |
heringszálkaminta, háromszög, keretbe foglalt |
írásos faragvány, értelmét vesztett rovás |
bejelöli az összefüggést, mely több mint |
karavánút: azonosság. Az utak csupán |
Núbiától s Egyiptomtól dél s kereszt- |
irányba mentek, keletről a bantu |
népvándorlás hullámait vitték, arab |
inváziók nyomán az iszlám terjedését |
futtatták sátrak közé, fegyverek csörrenése |
ékelődött a dobverésbe hátukon, amint |
megjöttek az európaiak, s velük |
a mesterséges országhatár, a beton, |
a sín, a misszió, az iskola, az oltás, |
a kézmosás, az exkluzív klub, a névvel |
jelzett költészet, a börtön, a bőrszíntudat. |
Ez lett a felszín, a feledhető. A másik |
az az úttalan út, amit nem lehet |
sem magasabb, sem alacsonyabb civilizáció |
szintjéről gyarmatosítani, csak tengerlépő |
agyagcsizmával járható, szigetről kontinensre, |
tagolatlan létezése valamely közös |
emlékezetnek, mely ősi, mint a pókháló, |
mint a tisztesség, és szánalmas, és röhögnivaló, |
és pusztítható, és befolyásolhatatlan. |
|
Kilenc haiku*
Feleki László emlékére
gyásznapon egyre int csak: |
|
Azt a mélyre zárt fájdalmat |
|
|
Péter-Pál után*
A nyár a halál lángolása. |
Befelé lépni ekkor: máglyára lépni. |
A körben ide-oda dől a tombolás, |
akár a búza, s a szerszámok |
helyén jelvény, trikó – kölcsönvett |
vélemények. Idebenn szikra suhog. |
Gramofon tűje perceg. Te lépsz át |
a szobámon. Kinn szél bolygatja |
a fák hajhullámát, vállpántját, |
szoknyaszegélyét: valamelyik |
francia négyes-emlékedből |
hajlik elő. A tiéd. Sosem kérted |
az ideiglenest, a másét. A múlttal |
úgy akartál megbékélni, mint a kerttel. |
„Hagyd, most pihen”, mondtad |
az ibolyára. Tudtad, hogy csak a föld |
a folytatás. A föld emléke |
örökölhető. Aki eltelik ezzel |
abban lesújtatlan az értéktudat. |
Ítéletein nem fut át a villám. |
Nem más, csupán napjai égnek. |
A nyár a halál lángolása. |
Hamuban izzó betűk és jelek. |
Megszólalhatnak enyhébb évszak |
világos orkeszterén, hiába. Addigra |
kitudódik, hogy a legtöbb, ami |
kapható itt, a Göncöl rúdjától |
az Északi sarkcsillagig minden éjjel |
meghúzható egyenes vonal, |
s egy többé sosem hallható |
Őriszentpéter, 1989. július |
|
A védtelenség*
Csak szeressenek, akármerre vagy. |
Négyzet formájú kertek rejtélyes |
ágbogán, harkálykopogásos erdők |
napvillogása közt, Bach-zenében, |
ha egy másodpercre kihagy a cembalo |
pedál-lélegzete. Míg Isten ilyen |
messze van, szünetjelnek képzellek el, |
kicsinynek, tollpihésnek, védtelennek. |
Olyan áttekinthetetlen körülöttünk |
a rengeteg, oly sok benne a dísz, |
a hang, a felesleges gőzölgés, |
a figyelem szétszóratása hasztalanra. |
Amíg érezlek, bennem csend van. |
De hagyjanak romokban engem: nem több, |
mint látvány. Csak fölüled ne távozzék |
s ne múljék el az az árnyékos |
nagy Tenyér. Napégetés, holdőrület |
megszűrve érjen hozzád. Sorsod ellen, |
napjaim ellenében áthatolható, valódi fény |
vigyázza mozdulataidat, s ne fényképezhető |
és leletté képezhető, művi sugárzás. Minden |
ösvény ismerjen rád, és nyomodban |
nyugodjék meg a por, az átforrósult |
kősziklák, a sivatagi kaktuszok közt |
ágáló, hatalomvágy verte részegek. |
Zuhantában torpanjon meg a sérült |
meteor. És váljék újra műhely a világból. |
Csak szeress benne lenni, ez itt a rendelésed. |
Csak szeressenek, akármerre vagy. |
|
Fenyőtű*
Megváltódom: vers jut eszembe rólad. |
Talán valahol ezért meg is rónak. |
|
Szemedre hányják, hogy közel merészkedsz, |
mint a csillag a fenyőfák hegyéhez – |
|
onnét mozdulsz, hol négy táj fut keresztbe, |
tobozra símítsz és narancsgerezdre, |
|
megnézel szépet és elnézel ocsmányt, |
míg ezek kávéházat, égi kocsmát |
|
vélnek többféle párás, kék sarokban |
s osztottságot abban, mi oszthatatlan. |
|
Himbál az Idő: önjogán nemes lét. |
Tűhegynyi karca az egyetemesség. |
|
Elférek én ott? Meddig kell itt lengnem? |
Nyújtom a verset. Nem fáj. Válts ki engem. |
|
|
A ház*
Kószálj benne ahogy tetszik |
|
ha csakugyan kószálsz benne |
s a lábnyom fölött bokádat. |
|
Suhanás? Kopogás? Menetelés? |
Milyen szó illik jöveteledre? |
örökbe vetted birtokod ha egyszer |
a vendégváró serlegből egy cseppnyi |
bor sem párolog el mint egykoron |
hittük? Kérlek a küszöböt |
számodra nem lehet nehéz. |
|
De mi történik ha a lépés |
nem is létezik mint magánvaló? |
Ha foszlánya csupán a jövetelnek |
mely átkerült egy más dimenzióba? |
|
Találgatok hallom az eső elvont |
neszét az ablakon s hogy itt járt |
arról másnap az üveg foltokban |
tudósít. Hanem a létezés ilyen |
|
Ne érzékeljelek de birtokolj. |
Nem figyelem a villanásokat |
a váratlanul meglelt dolgok |
puhább felületét a bútorreccsenést. |
|
legyen bár léptek és csont |
s mindeddig gyakorlatlan formában |
töltsd ki a házat teljesen |
|
nehogy felolvaszd sárgaréz |
számomra teljes országhatár |
jelzés egy darab a térből |
amelyet végleg befogadtál. |
lehetne világítótorony is |
forog bemélyed recseg trombitál |
magas frekvenciájú hangok |
|
kószálj benne ahogy tetszik |
|
|
Mit jelent*
Füst Milán emlékének
Nem jelenti érdemek keresését. |
Nem jelenthet bosszút, önsebápolást. |
Sem önzést. Folytonos önmeghatározást sem. |
És semmiképp hamis menekülést: |
bálványhoz, szőlőhegyre, nemzetköziségbe. |
Nem. Nem jelent ácsorgást mások asztalánál. |
Anyád nyelvét bízták rád a századok |
és szent e nyelv, járványban se mocskold. |
Szeresd „e” hangjainak setét keréknyomát |
mint az arámi imádság jajongó |
„í” hangját – Élí, Élí, lámá sábáktání – |
megverten is így! így! megverten is! |
hiszen torkot egyet adott az Isten |
s ég-föld között egyetlen hátgerincet |
és vállat kettőt adott. Végképp kettőt. Viseld. |
|
Lázgörbe
Szétgurult higanygyöngyök |
a diófaasztal manómintái alatt. |
Az üvegcserép, a térdepelés, |
Épségben egyedül a bútor maradt: |
szobányit elvitt egy nyilas, |
a birtokviszony változatlan, |
a dátum éppoly kevéssé számít, |
Megjövök, int a legkisebb királyfi. |
Harmincnyolc-kettő, int a hőmérő. |
De ez már senkit sem érdekel, |
mindnyájan az ajtót figyelik, |
egyszercsak belép valaki, görbe háttal, |
batyu nélkül, szeme a szemekbe tűz, |
valósággal eloszlik a szemekben |
a kifosztottság mindenttudása: |
eljő és buboréknyi életéből |
kútkávát kínál a népnek – |
de ők csak fölfelé néznek |
|
A lefejezett város
s lópatkó, ezüst kondulású? |
Mint két késpenge, szétcsúszik a föld |
s alulról fölreked a vízszemű: „Lássuk, |
hol van, ki méregdrágán eladta |
– nem az igazat, nem a valódit –, |
ki méregdrágán eladta a bóvlit, |
hol van! A város melyik kerületében.” |
A lópatkó ezüst, a koporsó ében. |
Drága portéka volt csakugyan. |
Ha volt egyáltalán. Akkoriban |
a nép kinn állt a barrikádon, |
kivitte méregdrága életét, |
vagy féltette méregdrága életét, |
vagy önmaga méregdrága bányájába tért, |
és belemart, vagy belehalt. És volt, |
aki sör helyett mérget csapolt. És volt, aki |
rabolt. És volt, akinek jól ment a bolt, |
igazat árult, vagy csak valódit, |
vagy méregdrágán eladta a bóvlit |
a város bármelyik kerületében. |
Mindig emelnek barrikádot, |
és lesz, aki kiáll, és lesz, aki magába tér, |
lesz, aki üzletel, aki rabol, és lesz, aki fél. |
A várost az arányai éltetik. |
Visszamenőleg is. Mit hallgat meg alulról, |
ha – két késpenge – szétcsúszik a föld |
s felkonganak a drága holtak |
és fölreked a vízszemű is, mert a vízszemű |
mindig fölreked s a várost kerületekre, |
parkokra, utcákra, terekre és csatornákra |
bontja – mert odalent is ez a gondja –, s a város, |
a szépre-jóra termett, amelyet mind |
szeretnek, akik védik, s azok is, akik szétlövik, |
s az is, ki innét megszökik, a város |
valami körkörös húzóerővel |
leszédül vízszemekbe, vízi hangba, |
mocsárba, földbe, földbugyorba, |
lávába, tűzbe – s odafönn |
lópatkó, ezüst kondulású, |
néz a tükörtelen gödörbe: |
„Nincs többé igaz, se valódi, |
nincs drága méreg, és nem lesz bóvli, |
kerület, körzet, tér, csatorna, |
színház orma és templom orma, |
nincs város. Sem szimmetria. |
Visszamenőleg sincs arány. |
És semmi sincs visszamenőleg. |
Ők sincsenek, a vízszeműek. |
Lassan kifordul a magas.” |
És a hegytetőn nincs lovas. |
Szigliget, 1989. november 13. |
|
Látomás*
derékszögben a közfalakra |
egy-egy haldokló. Az utat |
mind elzárja, csak oda-vissza |
Odébbtenni senkit sem szabad, |
körülduzzadják a fal olajfestékes |
élét. Már csak órák vannak |
a Találkozásig. Addig ütemes, |
horkanó lélegzetek, Beethoven |
Hetedikje. Gyönyörű hörgés, |
fölemeli a labirintust. Nem kell |
innét szabadulni! Emeld a karodba |
mindet. Szolgálatban vagy. Átélni |
nem tudod velük, de az ütemet |
próbáld meg te is. Mellkasból. Csöndesen. |
Anyanyelven hallgatva-szállva: |
„Én Istenem, adjál szállást…” |
Kioltódik a kétely. Éltél, |
Szigliget, 1989. október–november |
|
Elégia egy tükörképhez
Szép vagy, mondta a tükör, |
izmos, mint a nyújtózó leopárd, |
ihletett, mint a forgó kastély, |
esténként tragikusan bohém |
|
Ha pedig mindezt visszavonják, |
mindig lesz narancsültetvény, |
hol kosárral hajladozhatsz, |
lobogásod fejkendőbe fogva |
|
apránként lebomlik, rákos sejt, |
A feketéllő foncsor helyén |
|
„Látom, hogy meglebbenti…” |
Egy ideig. Aztán a vers is elhagy. |
Hozzászoksz erősen, hogy nem vagy, |
|
és tátong, mint apád lábán |
mikor megjárta a Délvidéket |
s nem kapott vitézségi érmet, |
|
Az, hogy betelt a mérték. |
Ólomnehéz. Egyhelyben látva |
sincs ragyogása. Nincs. És már |
csak lehetőségként jelenik meg |
|
emlékre épül, nénéd megszegi |
a parancsolatot, marharépát |
|
a szövetkezet földjén, éjjel, |
a három gyerek sír, az apjuk |
börtönben. Ok nincs. Képhez |
|
Hogy mindig lehet. Hogy újra |
lehet. Újra meg újra lehet. |
Lehet. Lehet. Lehet, te őrült, |
|
Az a szép leopárd, Isten báránya, |
tükörrel telis-teli kastély, |
verstéka, éjszakában izzó, |
láncban láncszem, családnak |
gyöngye, ritkaság, ember, |
|
aki nevet kapott az anyakönyvben, |
kevesebb, mint a sivatagi porszem, |
mert az szúrni tud. S ami szúr, |
az fontos. Az jelenlét. Egyedül |
|
unokabátyád tudta, amikor |
háza leégett, apját, anyját, |
nővérét, öccsét, kishúgát |
|
állj bosszút értük, többszörösen, |
zeneszóval, ahogy forognak |
a fél várost, a város a tiéd, |
|
s ő egy szál Kant-idézettel |
egy narancsligetig, nem gondolt |
többé a városra, se énrám, |
|
engem is elfelejtett. Por sincs |
nem létezik. Egyedül Isten |
|
Testét, mely csillag-ívben |
hajlott alá a narancságról, |
helyettem fogta fel a szél. |
És helyetted. És helyettünk. |
|
mert porból lettünk. Mert |
S én jelen vagyok. Nélküled. |
És nincs többé narancsliget. |
|
|
Challoner tizedes Karthágó romjain*
A régi fény sehol. És sehol a régi |
árnyék. A gőg mellől a nyomorultság |
tudása is elveszett. A nagyhatalmi |
fölény sertésóljából a bűz, a |
mirigyváladékoké. Kőoszlopok, leprás |
orrú szoborfejek, mélyvízi deszkák, |
sziklacsonkok holdfényt járatnak |
a felszínen; napfény nem ér a koldusok |
egymásba süppedt sejtjeihez, történetéhez |
– sejtjeik földgiliszta-sejtek, történetük |
rovarok története, hol osztályharcnak hívják, |
hol így: „a nép türelme elfogyott”, hol így: |
„tört-zúzott a söpredék” –, a törmelék, éjjel, |
a csillagáradatban, Sándor, Pompeius, |
Caesar, Antonius nevét cirpeli szét, |
nagy férfiak, víttak, szerettek, haltak, |
míg a többi csődült, párzott, szertemállott. |
Onnét nézve, mit látnak most? |
Rezesbandát, mely csattog, hogy a Császár |
isten? Hogy Rule, Britannia? Hogy Über |
alles? Hogy Ja drugoj takoj sztranü |
nye znáju? Ami változik, visszaváltozik, |
és változik, ami visszaváltozott; egy perc |
megállás a tüzes keréken, a névvel jelölt |
harc, szerelem, halál magasában |
nem tud annyit, nem tart magában |
annyit, mint a Tan, lett légyen tanítványnak, |
fióknak, nyirkos földkupacnak írva, |
s írója kőnek, rovarnak, üvegfalnak |
tekintve – Karthágótól Athénig füstölög |
az avar, önnön szerelmétől felgyúl, |
az aquaeductus újra ép, víz zuhog |
a sivatagba, mindenestül elnyeli |
hatalmas, igaztalan mérlegét a levegőég. |
|
A tökéletesség óhajtása*
Azt hiszem, most vagy önmagad. |
Kérdőjelként mind lejjebb hanyatló |
alakzat helyett a megvalósult állítás. |
Hegyvonulatok magasában az egyetlen, |
a határozott vonal, akkor törik meg, |
ha jónak látja. Fák koronájában |
a messziről érzékelhető, a végleges |
tömörség, a tél fosztó kezét |
nem ismeri. Schubert-zene, édességig |
feszített tragédia. Szüntelen valóság, |
megközelíthetetlen, emberkéz |
sem fog, számítógép sem bont fel: |
madár nyilallását, felhő alakváltozását |
patakban nézheti romantika, |
pipacsok közt, bódultan, meztelenül |
alájuk heverhet századvég, |
szegletes körben megképezheti őket |
átvilágítás, műholdas közvetítés, |
szaporodó, beszédrongáló szakkifejezések, |
bármi! Áthatolhatatlan maradsz, |
függetlenebb felhőnél, madárnál, |
mert cél és vágy nélkül létezel, |
mint a test körüli, egyenletes |
levegőréteg, önmaga oka és okozata, |
önmagad. |
Ne félj, nem sírok. |
ebben a tökélyben ott van a közelség. |
Valahol, egyszer, szétlazul a pánt. |
Megadatik, hogy lássalak. |
Megérinthetsz majd egy másodpercre. |
És egy kis ujjod körme vak.
|
Hédervár, 1990. szeptember 9. |
|
Nagyítás
Kárpáti Kamilnak
Amikor a lámpát véletlenül |
amikor a lámpa kicsúszott a kezemből |
és a fény csíkja az arcára |
az arcát az arcát Istenem! |
és a két keze abban a percben |
keresztben az ősi mozdulattal |
az arca elé ahogy a gyermek |
a fölébe toronyló akaratnak |
NE BÁNTS NEM VAGYOK ROSSZ |
és nincsenek érvek mert már |
lecsaptak rá lecsapott a fény |
a fény csapott le a percet |
helyén örvénylő kép marad |
az emlékezés mélyáramában |
örvényképek diktatúrája alatt |
és hiába a kívülről ránk lazított |
a lámpát a helyén tartani |
a percet a kezünkben tartani |
NEM BÁNTLAK NEM VAGYOK ROSSZ |
|
Leltár
if one kept cool and did not panic |
|
a mérges ár. A hullám keresztülcsapott |
a hajó percről percre lejjebb merülő |
bordáin, aztán visszafodrozódott: |
gyerekrajz az iskolafüzetben. |
Ártatlan naplemente. A hold szarvacskái |
elakadtak az ismeretlen bozótban, |
egyetlen villanás az utolsó fémabroncson, |
nincs többé fenn, nincs többé lenn, |
elveszett az irány. A szigeten a forróság |
az iszákba sűrűsödik, amelyet valahogyan |
magával vont a partra. Sütnek benne a tárgyak. |
Komiszkenyér, igazolvány, iránytű, szappan, |
fogkefe, w.c. papír, helyesírási szótár, |
nagyapa pecsétgyűrűje (ónix), napló, aszpirin, |
fakéreg a platánról, mely alatt a vizsgáira |
készült, másolat Rembrandt Éjjeli őrjáratáról, |
Amszterdamban vette, a múzeumban, |
Hajnalban megjönnek az alligátorok. |
Mindennap egy méterrel közelebb. |
A földhányás mögött – valaha ember élt itt – |
korhadt fatörzs, görcsösen szétvillámló ágak. |
Felkúszik középütt, az ág recseg. |
Nem bírja meg a súlyt. Akkor hát |
a sorrendet kell csak eldönteni. |
Először kidobja az igazolványt, hiszen |
mindegy. Aztán az aszpirint, gyógyulni |
másképp kell ezentúl. Az iránytűre |
nincs szükség, itt van a hátgerince. A |
fakéreg, amelybe együtt karcolták be |
a helyesírási szabályok is, a tisztaság is, |
Ó, Istenem, a családi ékszerek helye |
örökre megmarad, a holland mester |
áldott fényű éjszakája úgyis a szigetre |
záporoz, kenyér, víz, minden elfogy, |
szélroham veri a napló elázott lapjait |
a fához, ujjai betűt markolnak |
ág helyett, és lenn a fogak csattogása. |
Chicago felett, viharban, 1990. november 5. |
|
Hajnali áhítat*
Dícsértessék, ki terhet ad, |
s ki tudja, nincsen más kudarc, |
|
dícsértessék, ki szóra bír, |
mindig mérj, sose számolj, |
|
dícsértessék, ki jellel olt |
– veszélynek higgy, ne tapsnak –, |
|
dícsértessék, ki nem teremtett |
|
|
Szerepcsere*
A hosszú, tekervényes út. |
idegen fákon kanyarog a szél, |
s éjente lassan, kitartón |
ránkhullik a maradék levél. |
|
Elvonz a hold, és megszögel a nap. |
Nem füttyentünk minek. Tovább, gyalog. |
Egy város szélén vad kenyérszagok, |
itt volt a magtár. Leégett. |
|
Nem téved el, aki tévelyeg. |
Nem téved el, aki tudja, téved. |
Nincs kitartóbb nálunk, csak a féreg, |
övé a végső érintés, akár megütnek, |
akár megszeretnek, és szól az a kínzó ének, |
„Itthon vagytok.” Kékre fagy a szájam. |
|
se hullócsillag, se fűmag, se zsályaillat, |
Csak a föld, a föld irtóztató vonzereje, |
hát legyőzöd-e végre, útitársam! |
|
Vízen járni, tűzben, léghajón |
semmivel sem képtelenebb. |
Rugaszkodj el. Megtart az emlék. |
|
|
Ius primae noctis
Félelmes nap az esküvő. Végig- |
szorongják. A szolgáló, a szolga, |
A „holtomiglan” csak korty az |
éjszakából, az éjfél utáni |
zavaros sűrűből. A szerep, |
földíszítve, mint az oltár, |
vár, mozdulatlanul. Muszáj. |
És másnap fél birka, „nász”- |
ajándék. Mintha. És újabb |
szerepéhség. Új szolgáló, új szolga. |
Újabb kudarc. Fél birka. Mintha. |
És évtizedeken, évszázadokon át. |
Genetikai kaland. Mintha maguk |
választanák. Mintha választanánk. |
Mintha nyújtanánk. S megosztanánk. |
Aggódva nevelnénk egymás kölykeit. |
Mintha elolvasnánk egymás könyveit. |
Halálig spanyolfal. A táblák között |
rés. Örökös hasadóanyag. A peremen |
se hős, se áldozat. Részecskék mind. |
Mítoszuk időbeli ráértődés. A mélyben |
faggyúszag. A szolgáló, a szolga, |
Ládányi kollektív emlékezet. |
És csepegnek a koporsószegek. |
|
A jobbik részhez*
A bokrokon levél ül, hó ül, |
nem világhír. A bátorság, |
az igazi, utólag sem fizet. |
Reményevesztett a valódi tett. |
A lovag elmenekül, jeltelen. |
S ha ittmarad, ha megmarad, |
lélegzik, mint a sokaság. |
Nem teszi szóvá. Nem itél. |
Csak következtet, csöndesen. |
Segít, ha kell, annak, ki |
anyanyelvén segítségért kiáltoz, |
vagy siketnémán, jelbeszéddel él. |
És tudja, hogy az idegen nyelv |
gyönyörű, és jelbeszéd, s hogy |
aki rászorul, vagy rászorítják, |
szép ember, hangos, siketnéma. |
Világhír nem ül a bokrokon. |
Levéltől, hótól elválni sebző |
mutatvány. De sebzőbb, ha |
az ággal végigvágnak emberarcon |
és szavát szegik. Ne mondd, hogy |
az arcnak nincs szava. Arcok |
sugárzásában élünk. A jobbik rész |
a halál felé menet mind erősebb |
szókat bocsát ki hangtalan. És |
arc nélkül joga csak egynek van |
taszítva mágnesezni minket, |
s míg habozunk a kocsmaküszöbön, |
enigmatikus kézfogás nélkül is |
így szólni: „Légy bátor és erős.” |
|
Töredék
Nem gumicserje a múltad, öcsém, minek is feszegetnéd, |
|
hogy kineveld az imázst – él tanu, más, ami volt. |
Nincs joga itt csak a szélnek a múltakat átigazítni: |
|
por, hamu lett a család, mit letagadsz, te vitéz. |
1991. február – 1992. november |
|
Maria Ouspenskaya
„A kezdet és a vég közt sok minden |
történhetik”, vagyishogy szó szerint: |
„van egérút az ajak és az oltár |
között” – Maria Ouspenskaya mosolyog |
Irene Dunne-ra, míg Charles Boyer odakintről |
közeledik az illatos kerten át –, „és annyi |
minden megeshet egy hajón.” Az ajak |
és az oltár között. Az ajak ő, Irene |
Dunne; az oltár egy másik asszony. |
Között: betwixt, szép régi szóval. |
A mondat idézetszagú. Utánanézek: |
„sok minden történik a csésze s az |
ajak között”, ezt Robert Burton írta, |
a tizenhatodik-tizenhetedik század fordulóján, |
A melankólia anatómiája című |
munkájában, amelyet a költő, John Keats |
londoni vitrinében láttam, kedves |
olvasmánya volt, hiszen hogy mi a |
melankólia anatómiája, tudni akarta |
jóelőre, s azt is talán, hogy mint lehet előle |
elmenekülni, egy keskeny résen, a csésze |
s az ajak között; de azt sem Keats, sem |
Maria Ouspenskaya nem tudta, hogy |
a mondatot Robert Burton Homérosból |
bányászta ki, hogy a trójai háború |
vak ismerője is csak efféle milliméteres |
egérutat merészelt fölmutatni, míg lángban |
állt a Város, Helena ajka és a csésze közt |
a rés egy másodpercre szűkült, mint |
Akhilles sebe, mint az Odysseus hajója fölött |
összetorlódó idő, mint az egyetlen mondatban |
vércseként lecsapó, ötvenhét évre mért, |
sűrű hontalanság. „Sok minden |
történhetik.” Maria Ouspenskaya épp |
franciául beszél, Charles Boyer |
angolul, Irene Dunne egy kápolnában |
térdepel, és a hajó dudál: indul |
New York felé. Jertek, itt mindenki |
hontalan, éneklik a szirének. Jertek, |
azon az összeszűkült másodpercen át, |
az ajak és a csésze közt, amíg lehet. |
Hol a pecsétviasz? Hol a vastag kötél? |
A legénység eldugta valahová. Hátgerincem |
az árboc, megkötöm magam, megkötöm
|
magam – „annyi minden megeshet |
egy hajón” – ami sűrűsödik, bennem |
sűrűsödik, és semmiféle anatómia |
|
Nem
Én nem gyűlöllek, alacsony tömeg, |
csak rühellek, lenn poroszkáló szellem. |
S nem nézem, meccs és dalverseny helyett, |
X hogy gyalázza Z-t a parlamentben. |
|
A tulajdon sem érint: elveszett. |
Nem válhat konccá, ami egykor juss volt. |
A suksük-közrend mázasan se szebb; |
opus postumum helyett postumus-t mond. |
|
Maradok épen, józan-lázasan. |
A centrum gyönge, kizúdul a másság. |
A tét jelzőtlen és anyagtalan. |
A Szellemen nem fog sikersivárság. |
|
Magad joga, hogy szennybe tékozold. |
De nem szomjazik az, ki szomjat olt. |
|
Új-Tátrafüred, 1991. június |
|
Terézvárosi forgatás*
Mennyi virág fér el a mélyedésben, mondod. |
Mennyi sikoly, válaszolom. |
Verődik a segélykiáltás faltól falig. |
A kőkereszt tövében senki sem suhan el, |
fodrozó köpenyét magára húzva. |
Szalmásodó csokor zörren a kőtalapzaton. |
A harang itt másért, másért kondul. |
|
A pólóing
Popov feltalálta a rádiót! |
Hétfőn délután háromnegyed ötkor |
találta fel. Kedden délelőtt |
fél tizenegykor a rádiót egy nyugati |
államban is feltalálták. A Nemzet- |
közi Találmányi Hivatal természetesen |
ezt az utóbbit fogadta el, hiszen |
az előbbiről mégcsak nem is értesült. |
Popov találmányát csengettyűs trojka |
táncoló-nyerítő ménjei vitték ficánkoló |
örömmel az udvar felé – Moszkvába! |
Moszkvába! –, a kocsis sóhajtozott |
a bakon, útközben valahol |
elakadtak, az iratokra később ráült |
egy cvikkeres úr, függöny fel, balettzene |
lendül, taps, taps, háromszor cuppanó |
csókok, és mindent, mindent belep |
a keleti lassúsággal szállingózó hó. |
Nyugaton eközben diadalmasan |
zizegnek a drótok! Hírek a frontról, |
induló, hová lettek a katonák! Néhány |
évtized, már drót sincs, villogó hang |
vágtázik ösztönre adagolt képpel, fel- |
hasított szövegrészek, csíkra feslető |
hajnyírás, idegen műszavak álságos |
paravánja mögött tornyosul fölfelé, |
kifelé a Fejlődés! Slaysatanic! Eközben |
ideát lefelé, befelé dőlnek a tornyok, |
a behavazott papírtornyok – tovább, |
tovább –, mélyen a hó alá, ahol póló- |
ingeket gyárt a Sátán, hogy mégse |
mezítelen felsőtesttel kapaszkodjanak |
hívei a paravánig. Slaysatanic. Ezen a |
ponton a két kultúra összeér. A tornyok |
felezővonalán – amelyet életfaágnak, |
kereszt vízszintes lécének hittünk – zavarodottan |
kering, vagy inkább tekereg valami: |
az első sugallat, hogy tudd meg,
|
fedezd fel, találd ki, s A TIÉD! |
Ma már tudjuk, hogy mindhiába. |
Odaát hallgatnak rá, megszerzik, |
túlbirtokolják. Itt meg a szállingózó |
hóban cuppogás, taps, balett, függöny |
le, cvikkeres, másik cvikkeres, útközben |
mindig elakad, sóhajtozik, lova büszkén |
nyerít, és találmányáról akkor szerez |
tudomást a haszonélvező világ, amikor |
az a szimfóniát zengető drót már régen |
lekerült a táborok szélére, két kultúra |
találkozási pontján, slaysatanic, lefelé |
meghosszabbított függőleges vonallal, |
és adatnak, a lexikonba: „Popov |
feltalálta a rádiót.” Ezért volt az egész. |
|
Messzi ország
Békés Pálnak és Csordás Gábornak
Futni, mint a szarvas, magasba rogyva – |
elfutni. Nem megoldás, de időnyerés. |
Aki időt nyer, nem nyer életet, |
csak levegőt. Friss levegőt, gáttalan |
érhálózatot. A szabadság olyannak |
láttatja a múltat, mint a koronaékszer. |
fenségesnek, szennyeződés alatt is |
párás-csillogónak, egyszerinek. |
Messzi ország, mennyország. |
Ott fenyvesillatú a lég, akkor is, ha |
már nincsenek fenyvesek. Csak szálloda- |
névben. (Hotel Fenyves.) És a fenyők |
közt a szarvasokat rég lelődözték, |
és elkeresztelték. (Vadállomány.) |
S a folyókból, a tavakból a halakat |
(halállomány) felszínre puffasztották, |
s az olajszagú vízpartokon nagy fegyvertény |
a fűnyírás. Párás-csillogó ékszerország, |
kőország, Európa kavicsméretű országa, |
polgáraidat szarvasként magasba rogyasztod, |
magaddal ütöd, kővel eteted. Homályos szemmel |
visszasíró fiaidat pattogva, szaggatott |
lélegzettel üdvözlöd, átöleled, mielőtt |
egyszer megint fölfricskázod őket, |
és porodba tapadó balekjaidat elseprűzöd, |
mint megbarnult fenyőtűmaradékot. |
Jaj, kőország, kobaltország, mit teszel |
fiaiddal, mit teszel lányaiddal. |
Csilloghatsz, elkékült kicsi ország, |
fényed átoperálhatatlan, mint a könny, |
a tenger, a tehetség: omlania kell, |
másképp hiábavaló. Mozdulatlan kis ország, |
sértettségbe kékült vad felségterület – |
fölrogyni innét éppoly vigasztalan, |
Telepesnek volna jó lenni, még egyszer. |
Honosnak. Őshonosnak. Olyannak, ki |
természetes-vak mozdulattal jár |
a fölperzselt, de perzseletlen múltú |
hegyeken, hasadékon, sík vidéken. |
Hármasfolyón Keletre, tavon Nyugatra néz, |
ha lomha gályán indul el, ha hontalan |
japáni holdra gondol, ha Bolzanótól Nápolyig, |
New Yorkig fut, ha nem tud mást, csak |
futni, mint a szarvas, magasba rogyva, |
magába rogyva, porba rogyva, |
felöklendve és átkozódva, |
Kobaltország! Kőboltozat. |
|
Elkésett levél Thinsz Gézának
Kocsmában ülsz vagy kávéházban, Géza? |
A mezei hadak, amelyek szinte hetenkint |
üzennek oda, ahol Te is vagy; arra a |
mondhatatlan térre ezt vetítik: kocsmát |
vagy kávéházat, amúgy vagylagosan, mintegy |
kettévágva az örökkévalóságot is. Nem látlak |
innét, szemüveged talán a kávéházban |
hagytad, míg Te a kocsmában ülsz, iszol, |
napozol, nézed a fiatal lányokat, írsz, írsz, |
grafomán aki vagy, és körüljárod a Körteret, |
az örökre államosított Thinsz-cukrászdát, |
és körülhabzsolod egyszer-kitalált kedves |
szavaidat, a svédmagyart, a Székesszófővárost, |
és körülvérzed a sérelmeidet. Itt, most, nekem |
fájsz, Géza. Fáj a fél üveg whisky, fáj az a |
Kosztolányitól örökölt negyven cigaretta, |
fáj, hogy „Mi a fenének iszol!” és hogy |
„Nem kell mindenről verset írni, vezess |
naplót, ha mindenáron muszáj beszélned” – |
az ítéletem biztonsága vág, mint a kötél, |
mint a kocsmaajtóra akasztott kötél, Géza, |
mint a kávéházi fogasra hurkolt kötél, |
édes Géza, a kezemet vágják a kötelek, |
segíteni próbálunk, mégis hurkot vetünk |
egymásnak, „Mi a fenének” kezdetű |
mondataink az égvilágon semmiről |
nem adnak számot, szándékainkról sem, |
hiszen jóindulattal sem vehetjük el soha |
egymástól a megoldásnak látszó pillanatokat, |
poharat, verset, emigrációt, visszatérést, |
mozdulatlan egyhelybenmaradást, fölösleges |
beszédet – semmi sem fölösleges. Odafönn |
az a kocsmakávéház a mondatfűzést |
fuvolaszólammá avatja, Bellman és Csokonai |
közt elfelejted végre, hogy „a kapcsolatok |
tisztázatlanok”, és az országhatáron, ha van, |
mert miért épp ott ne volna, nem kérdik meg |
Tőled többé, hogy tudsz-e magyarul. |
|
Daemon est Deus Inversus
A kupola alá, egy oszlopmélybe |
egykoron őt is befalazták. |
Ott vár, ahogy belépsz. Áhitatodra |
elhúzza a száját. Olyankor |
megreccsen az oszlop, tompa- |
szögbe áll egy gerenda, s az orgonán |
félrefogja az akkordot a kántor. |
Odébblépkedsz az árnyéktalan sugarakból, |
erővel a színes üvegen átszűrt fénybe |
fordulsz, ragadjon ki látvány, mondat. |
Látvány: ablak sarkához tapadt angyalok. |
Mondat: „Várj csak kislányom, fölrázom |
a paplanod.” És mondat, most már folytatás: |
„Tudom, hogy nem vagy a világban, |
de miért nem vagy a másik szobában?” |
És látvány, lélek készül a tavon, |
a fák a napból a holdba érnek, |
ne higgy az ág hegyének – |
és mondat, mondat, végre egyszer |
azt hallod megint: „jól van”, |
s kívül marad zabla, rekesz, |
ahová való, az istállóban, |
és idebenn nem fékez senki, |
úgy tódul be a kupola alá, akár |
látvány és mondat: két tenyér |
a falakon át is imádságba emel, |
tollpihe száll…! S egy reccsenés. |
Hegyesszög. Elforog a templom. |
Irgalmazz, Istenem. Immáron |
végképp egyensúlyozni kell. |
|
Egy íróra
József Attila nyomán
Téged szeretnek, mert nem értenek, |
fröccsent bogyóként gyűröd a világot, |
fönn csillagot nem látsz, lenn férgeket, |
köztes ködökből gyúrva biztonságod. |
|
A múltad kaktuszcsönddel átfödöd, |
benn régi magvak (rend, értelem, törvény). |
Most bocfát ültetsz, melyre rákötöd |
a szemelgetett idézetek könyvét. |
|
Már óvakodsz a póztól (Messiás), |
„közéletitől” és „közérthetőtől”. |
Hinnéd, ki sérült, mind amnéziás, |
és lehet lopni, különösen nőtől. |
|
Hát mérj be távot, merszet, hőst, s ügyelj, |
te is fönn légy az örök névsoron. |
A végső síkon névre vár a jel. |
Isten testetlen. Én nem osztozom. |
|
|
Casanegra
Fekete téglacsonkok közt, az égi mélyedésben |
repülő vágódik rézsút a város béna |
végtagjaihoz. Görcsös ujjperceiket féreg- |
rándulással összehúzzák a bástyák. Még a |
kertek sem ocsúdtak föl a reggelre, bírni |
vagy lepattintani a gyomok ostorcsapását, |
mely gyors, „mint a fény”, és oly gyors, „mint |
számol a városi főhatóság, lássák: |
türelmes, azután lövet. A menekülő eldől, |
nincs többé hamis igazolvány, a bazárban |
édes török kávéhoz nemibajt kínálnak – merről |
kel a veszély, nem tudni immár, munkátlan |
megfigyelők közt, a mulatóban hiába mutatsz |
fémbe rótt jeleket, a kód naponta változik, |
suttogásokat fölissza a dühöngő, csupasz |
dobzene, melyben emléke sincs a sivatagnak. Itt |
az őserdő kúszik, süpped, nyáladzik, nyeli az |
fiatalkori bűvölet, kézfogás, főtartás, lovagi |
az aljnövényzet aljára kerül, sógor hív sógort |
a fa tövébe, kapcsolódjon, üssön: el ne málljék |
a romlott abroncs, a várost összetartó, az |
Valahonnét zongoraszó, időtlen fogódzó, |
egy pillanat, szemvillanás, kódolhatatlan – |
ki fertőződik, kit visznek el, majd eldől, |
gép startol, döntés fogamzik, ködben és |
s az ajkak nem érik el egymást, ismét |
tekergő kábelek mentén, a telefon süket, |
s földkupacok, tornyok mélye fölött, mint |
már utasok nélkül cselleng a toprongy becsület. |
|
1992
Négy égtáj kráterében állni |
Maimuni Kálvin Luther Mohamed |
csillagtüzet rekeszbe zárni |
halott fenyőt keresztbe vágni |
a dóm sikoltoz Szent Pál hova lett |
s vajon még hányan nézik a tüzet |
mely mint a vérzés nem akar elállni |
mely mint a vérzés nem akar elállni |
világnak indult ideák felett |
világnak indult ideák felett |
|
Pound XX. Cantója: visszfény*
Hang, álomittas, quasi fortis, |
„Ligur’ aoide” – mi ismerjük a jóval |
régebbi tengeri utakat. A király |
lantot szorított oldalához, |
példát adott a sokhitű világnak |
többek közt szerelemből, de asszonya |
képmására sohasem mondták volna: |
„s’adora”; imádni csak az Egy Istent |
lehet. Nyugodtan felejtsetek el |
mindent, amiből nem lesz példa; |
sine militis usu (sì, sì: Ovidio), ezt |
semmilyen király nem tudta bizonyítani. |
|
Méz sem csöpög a fákról, sem márciusban, |
sem máskor, az aprómunkát nem sikerül |
felfüggeszteni; a függést sem (Ovidio!): |
nec supplex turba timebat – akkor nyáron |
a Münnich utcába mentem, s a lapszerkesztő |
rám fintorgott, idézőjel, minek használ maga |
latin idézeteket, idézőjel bezárva. És így |
lassan elmentem a Münnich utcából, |
Münnich im Ofen-Pesth, s a szemben lévő |
Tulipán eszpresszóból dőlt a füst, |
mint a gátlástalanság. Ámbár lehet, |
hogy Muskátli volt. Nem kaptam útlevelet. |
|
És visszamentem a Münnich utcába |
(világ közepe), s egy másik lapszerkesztő |
két síléc közül királyi mód végig- |
tekintett (neki már volt útlevele), |
s rám szögezte a kérdést: mit óhajt itten. |
Kapaszkodót, mondom, utolsó kapaszkodót, |
ez itten Fairyland, még inkább Faery land, |
meg tudná fejteni, miért különb ez a régies |
íz egyáltalán, miért szebb, ami régi? |
Oh, Faery Land, oh, Faerie Queene. |
Nein, válaszolta, nyicsevo, válaszolta, |
húsz évet von meinem Leben |
arra szántam, hogy kimutassam |
a mindenkori újdonság vonzerjét, |
és maga itten feltart, bárisnya, |
zum Teufel. Különben is, mit óhajt itten, |
nem lesz magából sose költő. |
|
Szél fújta körül mozdulatlan |
kucsmám az utcán, a sarkon pár éve |
fölakasztottak valakit, sohasem fogjuk |
tudni, hős volt, csirkefogó volt, de az
|
örökös tudás, hogy akasztani sosem volt |
kötelező. Hiába, Robinson: városaid mindig |
a szörny lábainál feküsznek, de még |
állnak a hegyek. Bűzt és illatot egyformán |
eltüntet a léghuzat. Hanem az mindenesetre |
kiderült, hogy hasztalan látok mélyre: |
a kaszálók nem nekem illatoznak. |
The man has found no comfort in the grave. |
|
Hang, temetői rigóké, jól hallható, |
egymásnak felelnek. Magritte úgy szerette |
a váratlant, akár az apró köveket. |
A Fény Birodalma kavics nagyságú, |
René, ekkora Faeryland, köszönöm. |
Érzem a halottaink illatát, szerte |
Európa harctereiről, mert harctér |
minden tér, ahol a harcképtelenek |
szabadságát mozdulatlansággal helyettesítik, |
Teufel macht frei, lánynak szülni dicsőség. |
De cédrusok! olajfák! a sivatag! |
Mindig marad öntöznivaló. Hang, |
a rigóké, messziről, ahol csak ők járnak, |
szép, erős, mocsárlecsapoló, teremtő férfiak. |
|
Megszokta-e a poligámiát a királyné? |
Megszokta-e a királynét a kapun kívüli nő? |
Varázsolni, jövendölni, különösnek lenni – |
zörgetni egy életen keresztül. Trója megdőlt, |
úgy kell neki, nem hallgatott rám. |
Ab urbe condita, még aznap éjjel |
leitták magukat. Úgy isznak, hogy az anyjukat |
eladják, nemhogy a Várost. Öt civilizáció |
épült egymásra, vörös lényegű vörös, |
fehér lényegű fehér, zöld lényegű zöld, |
vörös lényegű vörös, lényegtelen lényegű |
lényegtelen, a teljes, irizáló dzsungel, |
és nincs a tengerre kijárat, s a lámpásnál, |
René, több a tömjén, a sáfrányillat, |
asszonynak kötelesség, um Gottes willen. |
„Il mio sposo novello”, lángol a levegő, |
párállik a víz, menekülők a zuhatagban, |
kövek pattognak utánuk, pedig ez még |
nem a temető itten, sehol a várakozók |
virágai, sehol az ének a habon, sehol |
a lótuszillat, de a viaszfülűek |
a panoptikumban így szólnak, voce profondo: |
|
„Szépségén elsiklott a halálfélelem. |
aki elhagyta őt, mint a ravasz király, |
mezítlen izmain puszta karddal, |
melynek neve legenda aurea, |
nem vitte semmire, mert sem mezítelenség, |
sem erő, sem mítoszok mítosza nem segít, |
ha egy csapat viaszfülű nem fúj körös-körül |
tajtékot a keményen csapkodó evezőkre. |
A mások félelméből épül a mitológia. |
Ők lesznek disznók. Matrózok. Kulákok, |
részegesek, naplopók és munkahalogatók. |
Ők szólnak Leninhez pár kurta szót. |
Töltőtoll s jelvény pompázik a mellen, |
míg Odysseusra rádől Kirké Titánia, |
a szellem. Ő belélegzi a varázsillatot egymaga, |
a többire rádől a mauzóleum halszaga. |
Elég! Marilyn Monroe arcképével, |
hölgyeim és uraim, itt a konzerv hajórakomány. |
Ezen a hajón talán csak egy volt a zsivány. |
|
Miféle út vezet innét, puhatalpú |
párducok között, nem tudja senki. |
A kormányos rég halott. A szövőszéket |
befonta a pók. Az öreg kutyát még tavaly |
elgázolta egy Land Rover. Azóta ott hever. |
Körös-körül a sziklaarcok, hajdani |
kocsiversenyek kedélyes lovasai, bőrükre |
méreg kövült; a Borgiák tégelyei hangtalanok |
voltak; a barokk oszlopok némán tekeregtek; |
de itt üvölt a lakótelep oszloplába, |
fején jár a ház. Két címerállat, |
jobbról és balról, lefetyeli a békét. |
És a dzsungel vár. Biztos magában. |
S már őszül is. Nem csöpög méz a fákról. |
Király, alattvaló, állj meg: legszebb a tél. |
|
|
Eliot Államférfia: visszfény*
(Difficulties of a Statesman)
Még ha a szakadék egyik oldaláról is |
még ha a szakadék egyik oldaláról |
még ha visszhang odaátról semmi sem |
még ha az egyik oldaláról akkor is |
ha odaátról semmi semmi akkor is |
akkor is kiálts akkor is odaátra |
semmiesetre sem egy államférfi problémáit |
még ha elismered is hogy az államférfi |
ugyanolyan mélyen él mint a burgonya |
akkor sem akkor sem mert az ő |
problémái más mélyfekvésben élnek |
más mélyfekvésben szólnak más |
frekvencia maradj a szakadék szélén |
ha végigfut rajtad a remegés soha ne |
félj a félelemtől idő- és rengésjelző |
csupán: kiálts mit kiáltsak |
a magánemberéit aki nem kívánkozik |
bizottságba testületbe választmányba |
és különbizottságba sem és rendelet |
sem igazán kíván lenni ha |
a lelkébe néz. Mit kiáltsak |
ó mit kiáltsak mikor családi |
portréimat rég az árokszélbe taposták |
mennyi római arcél. Mennyi |
Róma előtti arcél már a galamb is |
nekem tért vissza a csapzott olajággal |
már a szivárványtól is elnémultam |
én némultam el. Kit érdekel hogy |
a túloldalon miféle bankárok |
mifajta bankárok szivaroznak |
mifajta pisze orrokon törik szilánkokra |
a kocsmapulti szél kit érdekel |
hogy az alapítvány a gyarapítvány |
melyiktől jön és melyik herdálja el |
amíg a túloldalon denevérek és |
szentjánosbogarak között hatalmas |
halottak hatalmas holtak imbolyognak |
hatalmas műveik és hatalmas vétkeik |
mérlegnyelveként az örökös éjszakában |
ó Egyetlenem még ha a szakadék |
egyik oldaláról is ha odakötve |
ha visszhangtalanul ha kisemmizve |
akkor is kiálts kiálts és sohase |
alakíts kiáltásbizottságot testületet |
választmányt különbizottságot |
magad kiálts „ha kiszakad ajkad, |
akkor is” ha nem nyúlsz értem |
odaátról Egyetlenem csontkezeddel |
akkor is egyedül akkor is akkor is |
|
Yeats Hideg égboltja: visszfény*
Hornok Eszternek
Mint hadifogoly kedvese, ha indul a vonat, |
s lépcsőt, fogantyút, ablakot elvisz az édes arc, |
s az egyszeri vagontest robog az arc alatt, |
de neki nem mondják, hogy „elviszlek, erre tarts”, |
|
mint hadifogoly kedvese, ki végleg ittmarad, |
s bűntelenségét őrzi az üres állomás, |
és szédületében már a felhőnek dől hanyatt, |
hogy zuhogj rám! üss meg! égess, csak őt ne bántsd!, |
|
mint hadifogoly kedvese, kit földhöz vág az ég, |
s lenn vergődik látványon, bénítón s egyszerűn |
– egyetlen babitsi percre lehet forró a jég – |
porrá fagy itt a szellem. Tanúnak lenni bűn. |
|
|
Auden Altatója: visszfény*
vétlen, szép, haló szobor, |
|
megőszülünk, kihull fogunk, |
hidegen néz kórboncnokunk, |
– se magyar, se európai – |
a bonctan ebből, mondd, mit ért? |
|
De örök éjfél kong nekünk, |
de többé már nem fizetünk, |
itt nincsenek már vészjelek, |
minden kettőnkkel van teli, |
hosszú nyakam, sötét hajad |
zeng-bong a fölfeslő tökély, |
merő ideg s nem fáj az éj. |
|
Nem mi, csak az idő halott. |
Nem hajnallik, ha fúj a szél. |
Jobb vállad, elcsukló fejem |
mélymárvány kultúrát beszél, |
vad tömb, mihez szobrász se nyúlt, |
nem fogja átok, vércse, vád, |
s áldást se kér – magában áld. |
|
|
Tarokk*
Korong, tőr, kupa, vessző – a Mágus nekivág. |
Küszöböt ér a Papnő. Lenn mélyvíz a világ. |
Császárnő, napruhájú, lábán hold terhe csügg, |
fegyelmével a Császár sasként terjeszkedik, |
s a Főpapnál a kulcs már, előtte útkereszt, |
a Szerelmes agyában választás éledez, |
a Kocsihajtó vágtat, a Mágus két lova |
az Igazságnak mérleg-ördöge-angyala, |
kitől lámpássá érik a sötét Remete, |
s a fényben a Szerencse sakálos Kereke |
nem ér föl az Erővel, oroszlánt győz a hit – |
Akasztott Ember bűnös? vagy szent? s mit győzködik? |
Lehet fordítva látni? van jelképes Halál? |
s a Mértékletesség az, mi a lélekre vár? |
Vagy a kétnemű Ördög, a fantom-fájdalom? |
Istenház-arcidegsokk, villámütött Torony? |
Hát ne feledd a kínzást a csillagok alatt, |
ha nagy vizek múltával vad-vonzó Hold halad |
a hídon, vagy győztes Nap, lélek s szellem frigye |
falat köt, s a gyermek Utolsó Ítélete |
tökélyre fog, Világ! kettős Anima Mundi – |
emlék gyúl, megy a Bolond. És nem lehet megölni. |
|
Anyagtalan*
Kékszínű rózsa, mely Bagdadban termett |
egy kócsagnyakú váza hajlatán, |
emelt hóhérbárd, mely folyvást kicsorbul |
a terezini szögesdrót nyakán, |
ötszáz esztendős metromóm, mely odafönn |
kéményük vesztett városokra vall, |
Toledo estjéből kihulló pálmalevél |
mumifikált írástudók hieroglifáival, |
dzsudzsu-menet a zuhatag felé, |
szakadék, egykori szénégető, |
munkálkodtak itt, vagy megtisztultak elébb, |
villogó éjszakák tisztasága, |
megemelt liánok alatt tekergő utak, |
faunok, driádok lábanyomán |
a biztonságos gyarlóságtudat, |
ásatás nélkül előguruló pénzdarab, |
mely akár három nemzeté is lehetett, |
de csak egy élte túl az antikvitást, |
a szögesdróttá mumifikált, lezuhogó teleket, |
és faunpaták kapkodnak a göröngyök után, |
s a nimfák, mint lecsüngő levelek, |
ha kell, ha nem kell, elfödik |
a világ mélyrepülésben ágál, |
az áldozattétel fókuszaiba, |
utosó vacsorán ülünk mindannyian, |
mint felhőkarcoló alatt az újhold, |
az ezüstpénz ott görög a lábad előtt, |
egy mozdulat, s lehetsz Pompejiben lávaszobor, |
lehetsz álombéli bankigazgató, |
rád fonják hawaii fűzérüket a lányok, |
fölébredsz, mint szigetlakó, |
dollárral, mindegy, a pénzintézetek |
ezeket összetéveszthetik, |
úgy gondolod, majd nyugdíjas korodban |
addig csak csikorogjanak a fékek, |
vonítsanak a rendőrkutyák, |
vonítsd el magad te is, ha egy útburkoló munkás |
nézz be a kaszinóablakon, |
a plakátokon plázs, napolaj, pálmafa rügye, |
mereszd a szemed, míg felordít a fék |
a szögesdrót alatt, mert nem tudod, te hülye, |
hogy a kócsagnyakú szakadék eltéveszthetetlen, |
úgy nézz bele, mint ki magasba néz, |
föld hasadtán az ég hasadt meg, |
amit nem láttál, azt látod igazán, |
és nincsen más dolgod itt, |
mint növelni a láthatatlan |
|
Apu*
Emléke mézszínű falakban. |
A falak hűlt helye a Napban. |
Növekszik, nincs mért meghúzódnia. |
A temető nem szerves kémia. |
|
Ablakok mögött fuldoklik, kinek |
nem vált vérévé, hogy azokat a falakat |
többé senki nem építi meg. |
Csak a csontok közt lakozó tudja, hogy |
nem az a tünemény, ami délibábként elforog, |
ha kiégett torokból öklendezik a szív. |
Az emlékezés nem vegetatív. |
|
Az a katonaszínű hátizsák |
az egyszerű asztallapban kitapintható. |
Ha nincs a fában diófagörcs, |
jól látható, hogy a termoszból |
Pedig a termoszban kellett volna maradnia. |
A melegnek az alsóneműben, a szónak benn, |
Kilép, elindul, mindent magával cipel. |
Legsúlyosabb a harmincnyolc év. |
Tárgyak közt meghemperedhet |
A só azt őrzi meg mindenből, |
Pária. Így van igazán közel. |
Az ajtófélfán elbarnult a jel. |
A rács a gyenge fűvön felviláglik, |
az Élmunkás híd újra Ferdinánd híd, |
rossz és rosszabb közt, mint erős gerenda, |
átparázslik egy Memphis cigaretta, |
a Felsőbb Énnek nincs több, ami fáj – |
a falak hűlt helyén Dávid király. |
|
|
Ír fohász 1916-ból*
Ó, kelta Kőkirály, tekints le végre |
villám sújtotta szirtjeid közül |
e számüzött, e végzet verte népre, |
mely a világot kapta börtönül. |
|
Ha jókedvét, ha kincsét nem tetézed, |
törd meg jobboddal ellenség szivét, |
s ha mégis, mégis bünteted e népet, |
legyen bűntelen, hiszen a Tiéd. |
|
|
A 137. zsoltár*
Ültünk Babylon folyópartjain. |
Sírtunk. Babylon tenger nélkül él. |
Hárfánk a fűzfán. Másképp szól a kín. |
Tőlünk verejték kell, nem szenvedély. |
S nem érv, erünkből mért dőlt itt a vér. |
Hát kihűlt jobbom legyen rá az ámen, |
ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem. |
|
Jelünk itt falba karmolja a nép. |
Kik biztatják, sem tudják, mért teszik. |
Királyi jel, sok más jelet tulélt. |
Ne ródd fel, Uram, vétekül nekik! |
Ne vágasd falhoz szép kisdedeik…! |
És fájó orcám rángjon majd a számhoz, |
ha elfeledlek egyszer, Arany János. |
|
|
Izabella és Ferdinánd*
kéz a kézben a kert iránt, |
ment Izabella s Ferdinánd. |
|
E frigyből lett Hispánia: |
nem kell immár szétválnia, |
mint Kasztíl- s Aragónia. |
|
lantpengés, verses, prózai, |
|
nem ismeri a trónviszályt, |
csak dicsőséget, trónt, uszályt, |
spanyol népet, spanyol királyt. |
|
Csak halat, hatalmat, hajót, |
szabott eszmét, egyszeri szót. |
|
megszabja, kinek mennyi járt, |
s megszabja majd, ki mennyit árt – |
|
Ki kőcsipkét ver hidegen, |
turbánt, kaftánt hord szivesen, |
|
És mennek Gibraltár felé, |
Spinoza és Rembrandt felé. |
|
Ez átjut és az nem jut át: |
egy gémeskút útjába állt. |
|
Ki Szentélyt szeretni tanult, |
Goethe előtt gödörbe hullt, |
|
Mert – Ferdinánd és Izabel – |
az embernek egy haza kell. |
nem kutatjuk, honnan a tej. |
|
De merni kell az új hazát, |
ha az a tej méregre vált – |
Csak meg ne bánd. Csak meg ne bánd. |
|
|
Búcsú*
the brook – der Bach – (patak). |
|
|
Charade*
Mint az erdőben: ágba botlok, |
a fában rejtvény, rémület. |
Kántálva árul rózsacsokrot |
egy koldusnő. Kóbor tömeg |
|
lángossütők közt elforog. |
Ne légy könnyed, ha ver az Isten. |
Súlyos fényként a templomot |
átvérzi tested, „el, el innen”, |
|
Innen? Hová? Miért? Kivel? |
Csak mert a tüske felsusog |
holt nyelvek vad betűivel?! |
|
Harang koldul, a nép süket. |
Vér öblöz apszist, padlatot. |
föltámolygok és hallgatok. |
|
|
Föltámolygok és hallgatok. |
Vér öblöz apszist, padlatot. |
Harang koldul, a nép süket. |
|
Holt nyelvek vad betűivel |
csak mert a tüske felsusog – |
innen? hová? miért? kivel? |
|
átvérzi tested, „el, el innen” |
súlyos fényként a templomot. |
Ne légy könnyed, ha ver az Isten. |
|
egy koldusnő. Kóbor tömeg |
kántálva árul rózsacsokrot. |
A fában rejtvény, rémület. |
Mint az erdőben: ágba botlok. |
|
|
A fában rejtvény, rémület |
átvérzi tested, „el, el innen” |
holt nyelvek vad betűivel |
ne légy könnyed, ha ver az Isten. |
|
|
|
|