A bennünk lakó bűnöző^*

Dicsérte-e már valaki a történelmet?

Aligha, hiszen Tacitus óta tudjuk, hogy ez az a tudományág, amellyel harag s részrehajlás nélkül kell foglalkozni. Tárgyilagosan, mint egy kóresettel. Mint egy bűnügy előzményeivel: lehatolva a részletekig.

Ilyen részlet Kleopátra orra. Napóleon testmagassága. Az Alpok, az elefántok. S hogy fájt-e Haynaunak a feje, azon a napon, mikor…

A történészek, a pszichológusok kimetszik a részleteket. Az írók felnagyítják. Néha ódát alapoznak egy orra. Regényt a testmagasságra. Jósolnak az elefánt színéből. S a főfájásra azt mondják: sorsforduló.

Az írók nevetségesek. Az írókat általában szeretik, és megmosolyogják. Elnevezik őket „mesemondó”-nak, „prófétá”-nak. „Itt járt egy borzas fiatalember – mondják a szerkesztőségek. – Elég hülye külseje volt, bizonyára költő.” Harminc évvel később, a borzas fiatalember sírjánál akadémikusok hívják fel a figyelmet a korai igazságra, amelyet Ő már… De hagyjuk.

Az akadémikusok tiszteletre méltók. A tudósok szava hitelt érdemlő. Ezt mindenki tudja. A világ jobbítását és a világ romlását a tudósok készítik elő. Különösképpen a természettudósok. Ezért ők a leginkább tiszteletre méltók.

Mennél inkább halad a világ a jobbítás és a romlás felé, a természettudósok annál inkább tiszteletre méltók. S egyenes következményként: az írók annál nevetségesebbek. Ezek evidenciák.

Mindezt szükségesnek tartottam előrebocsátani, ahhoz, hogy elmondhassam: most, a világméretű pusztulási lehetőségek – melyeket a tudomány a „neutronbomba”, gondolom, gyűjtőfogalmával jelöl –, a soha nem sejtett önpusztítási lehetőségek idején hónapok óta mi foglalkoztat engem. Ez: tudnék-e embert ölni?

Biblián nőtt ember vagyok. A tízparancsolatot mindig hitektől független, vagy függetleníthető erkölcsi vezérlésnek éreztem. Szabálynak, mely könnyű időben aggályokat támaszt, nehezebb időkben pallót vet a szakadék fölött; átvezet szorongásból szorongattatásba: más állapotot nem nagyon ismerek. S mint az ír költő, Yeats, aki egy angolellenes tüntetés mámorában, a dublini utcán, fölnézett a kövek alatt csörömpölő ablakokra, és riadtan arra gondolt: mennyi ebből az ő felelőssége (és mennyi maradt ebből a felelősségből ma, évtizedekkel a költő halála után, benn, a versekben!), mint az ír költő az utcán – a palló fölött, az átkelés mámorában én is mindannyiszor arra gondolok: kit taszítok le azzal, hogy átkelek? Kinek a helyét veszem el naponta, azzal, hogy megmaradtam?

Amivel már meg is mondtam, hogy a többi kilenc parancsolat nem olyan nagyon érdekel. Imádtunk mindannyian bálványt. Káromoltuk a Lényeget. Szülőink megmaradt felét sem tiszteltük olykor. Elkívántuk felebarátunk férjét. Egyszer csaknem jóvátehetetlenül elloptam egy verssort. S ki tudná szegény, felvilágosult és szerencsétlen fiatalságunknak megmondani, mi az a paráznaság? Mindezek végül is jóvátehető dolgok. De ölni! Embert ölni…! Azzal, hogy életben maradtam!

Mert ez történt.

Átvizsgáltam könyveimet, s ezt a három történetet találtam bennük.

Szigliget, 1966. Az Alkotóház terasza, sakktáblát rögzítő, koraőszi napsütés. Úgy vélem, másodmagammal heverészek a napon, a kockás kövek fölött. Társnőm – vegyészmérnök – valamilyen rossz házasságról, halállal végződő nemtelen kapcsolatról beszél. Ekkor váratlanul a következőket mondom:

– Megvetem azokat a nőket, akik férjük halála után ébrednek rá, kit veszítettek, s míg élt a férfi, nem voltak jók hozzá.

Nagy szavak. A terasz sarkából fölemelkedik egy harmadik nő, akit eladdig nem vettem észre.

– Kérlek – mondja –, bejönnél a szobámba néhány percre?

Meglepődöm. Bemegyek. Kölcsönösen bemutatkozunk.

– D. vagyok – mondja. Hellyel kínál. Kávéval kínál. Hallgatunk. D. megszólal.

– A teraszon, az előbb, kimondtad az én ítéletemet.

Dadogok valamit. D. elhárítja. Elmondja, hogy a férje külkereskedő mérnök volt, harminc évig éltek szerelmi házasságban, gyerekük nincs; a férfi elhalmozta őt szóval, gesztussal, ajándékkal és kényelemmel, de ő – az asszony – soha még annyit se mondott neki, hogy… Egyszóval, nem mondott neki semmit harminc év alatt, ami ezt a szerelmet jelezné, fémjelezné; csak elfogadta, csak elhevert benne, mint ebben az őszi napfényben a teraszon; és legutóbbi külföldi útján a férfi egy éjszaka levelet írt: „harminc éve csak téged szeretlek”, és az infarktus után, reggel, a levelet megtalálták a táskájában, az előző napi dátummal… – Talán, ha ezt a levelet idejében megkapom – mondta D. –, talán válaszolok, talán ráeszmélek… De nem, már késő volt, a holttestnek már nem mondhattam semmit. Így hát megmérgeztem magam. Megmentettek, két hónapig voltam a klinikán; hogy mindent kipihenjek, azért vagyok itt. És kedves velem mindenki, kedves! – rázta meg a fejét kissé hevesebben D. – Kényeztetnek, pátyolnak, kímélnek; pedig engem meg kellene ütni. Te vagy az első – hajolt hozzám az asztal fölött D. –, az első, aki úgy bánik velem, ahogy kell. Ahogy megérdemlem.

Így kezdődött. Beszélgettünk, sétáltunk a parkban, kicseréltük a könyveinket. Együtt jöttünk föl Budapestre, vonaton. D. másnap fölhívott, hogy vagyok, hogy megy a munka. Fölhívott, ha megjelent egy jó könyv, ha külföldi karmester érkezett a fővárosba, ha tudomást szerzett egy árucikkről, amit kerestem; fölhívott, ha változott az idő: – Fúj a szél, vegyél föl meleg kabátot –; hozzám igazította a szabadságát, a bőröndje tartalmát, az idejét, új lakásomba virágot küldött, lámpaernyőt, és súlyos szemrehányásokkal árasztott el, ha nem értem rá. Én pedig egyre kevésbé értem rá. És szorongtam, és dühöngtem, és éreztem, hogy nyílik a szakadék. „Látens ez-meg-az” – mondták, mulatva, a barátaim. Leintettem őket. Nekem nem kell Freud, hogy fölismerjem, torz formáiban is, a jóvátehetetlent.

– Vegyél esőkabátot, mert…

– Nem veszek. Vagyis azt, hogy veszek-e, én döntöm el.

– De esik az eső, és…

– Azt is én döntöm el.

D.-nek finom érzéke volt az ítéletekhez. Eltűntem. Nem jelentkezett többé.

Két év múltán, véletlenül, egy londoni kávéüzletben hallottam, hogy megint öngyilkosságot követett el. Gázzal. Most nem törték rá az ajtót.

1978 kora tavasza. Este hat után csöng a lakásomon a telefon.

H. beszél, a fiatal prózaíró. Olvasott tőlem valamit, s úgy általában az a véleménye, hogy mi ketten…

Igen, a nagy találkozások, alkonyatkor, telefonon. Megbeszéljük, hogy újra fölhív.

Egy hónap telik el. Aztán két hét. H. rendszertelenül telefonál, mentegetődzik. Nincs miért, mondom.

Egy napon bejön a hivatalomba. Leül, nehezen forog a nyelve, részeg. Püffedt, szeretetre méltó, irtózatos arc. Lávakék szem. Nem engem néz, a hátam mögé néz.

– Jöjjön el velem – mondja.

Hova? Az anyja lehetnék. Lebeszélem.

– Csak ide. A sarokra. Megiszunk egy liter…

– Semmit sem iszunk.

– Akkor egy féldeci…

– Nem. Semmit.

Az életemet több ízben tönkretette, hogy nem tudok ittas emberrel szót érteni. Attól, hogy a partner nincs magánál, merevre józanodom.

H. elővesz zsebéből egy könyvet. A sajátját. Dedikálja. Átadja. A szeme könnyes. Szégyellem magam. Bámuljuk egymást. Ő mögöttem az ablakot. Én, lassan, a könyvet. A dedikációt: „Avec ma solitude…” A fene egye meg! Miért ne innék meg egyszer egy féldecit? Végül is…

H. megszólal.

– Hívjon taxit és adjon egy ötvenest.

Betuszkolom a taxiba.

A könyv jó. A könyv kitűnő, és gyűlöletes. Alattomos méreg van benne, senki sem figyel föl rá, sem az olvasók, sem a kritikusok. Megírom H.-nak, hogy a könyv kitűnő. A gyűlöletre másképp akarok válaszolni. Évek óta gyűjtöm és termelem az ellenmérget; hát majd egyszer ezt is, erre is, méltó módon… H. nem tudja. A következő beszélgetésből kiderül, hogy soha nem olvasott tőlem semmit. A hiúság nincs benne a tízparancsolatban.

Hosszú idő telik el. H. ismét telefonál.

– Ide figyeljen – mondja sípoló hangon. – Hallom, magának valamije megjelent külföldön. Ide figyeljen! Én itt nem kellek, érti? Helyezze el a kéziratomat külföldön! Az enyémet is!

A sípoló hangból nem a sértettséget fogom fel, hanem a sértést.

– Én – mondom – nem menedzser vagyok, hanem egy másik író. Véletlenül jelentem meg külföldön. Se magamért, se magáért nem tehetek semmit.

– De én – mondja – itt megdöglök, érti? Az én kéziratom itt nem kell, érti?

– A maga könyvét most adják ki másodszor. – A hangom olyan jeges, hogy magam is megütődöm tőle. – Tudja maga, mi az: második kiadás? Fiatalon? És egyáltalán? Itt! És nem külföldön!

Nem veszem észre, hogy ordítok.

H. nem jelentkezik többé.

Nem sok idő múlva gyanús körülmények között megmérgezi magát.

1980, késő nyár. Rekedtes, alig érhető férfihang keres az irodámban telefonon. Bemutatkozik, Z.-nek hívják, egzotikus nyelvekből fordít, nézzem át az egyik fordítását, majd egy barátjával beküldi: ő maga mozgásképtelen.

Két nap múlva valóban ott a szöveg. Megnézem; érzékeny, tehetséges munka. A történet egy fiúcskáról szól, aki mérges gyümölcsöt eszik, s gyógyíthatatlan betegségébe belehal, maga után rántva kétségbeesett, világtalan apját, akinek ő volt a támasza. Rutinos olvasó vagyok, nem dőlök be a tragédiáknak. Meghalt egy kisfiú, utánahalt az apja, a világ tele van ilyen történetekkel. Felhívom a fordítót, közlöm vele, hogy a novella átlagos, a fordítás tehetségre vall; a szöveget elküldöm a szaklektornak.

Telnek a hónapok. A rekedt hangú fiatalember néha érdeklődik: mi van a munkájával. Mi volna? Nem találom telefonon a szaklektort, ő sem jelentkezik. Kérem, várjon. Amint tudok valamit…

Közben meghallom, hogy a fiatalembernek ritka, különös betegsége van, a trópusokon szerezte: csontjai mintha gumiból volnának, nem tartják össze a testet, s a test térérzékelés nélkül csapódik ide-oda, mintha valaki dobálná. Karácsony tájt megint megpróbálom keresni a szaklektort, a telefonkezelő kioktat; ideges vagyok, fáradt vagyok, lecsapom a kagylót, hosszú időre megfeledkezem az egészről.

Tavasszal hallom, hogy a fiatalember meghalt.

Levelet írok a szaklektornak. Behozza a fordítást; hibátlan. Mentegeti magát, nagyon elfoglalt. Én is mentegetem magam. Sajtó alá rendezem a szöveget, gyászkeretben a fordító nevével, aztán továbbadom. Kinn az utcán, belerúgok egy kőbe.

A novella most már hamarosan megjelenik. A gyászkeretet lehagyják, csak a név van ott. A banális történetke végén ez a néhány mondat olvasható:

„…Én is azon töprengtem ablakomban, amin Hasszán. Megpróbáltam valami következtetésre jutni, de rövidesen feladtam, mert úgy éreztem, illetéktelen vagyok az ítélkezésre. Egy gondolat mégis eluralkodott rajtam, rabjává tett és lenyűgözött: az, hogy ezen az emberen csak egy segíthet – a halál!

Szinte láttam, amint megy az úton, mely kétfelé ágazik, az őrület és a pusztulás felé. És azt kívántam, bárcsak lába az Isten rendelése folytán a halál útjára vinné, mert az mindenképpen jobb neki.”

Mert az mindenképpen jobb neki.

És én nem hallottam meg az üzenetet.

Z., ha lába még viszi valamerre, s ha most, végre, nem dobálják: bocsásson meg nekem.

Embert ölni – nem: az más képesítés. Lökni egyet a veremhez indulón, gyorsítani, túlélni: ennek az etikáját nem rögzíti semmilyen szabályzat. Bagatellizált vétekre pedig nincs vigasztalás.

Az író azonban nem bagatellizál. Az író felnagyít. Látszólag. Mert valójában az író tudja, hogy a veszélyzóna árnyékaiban eltolódnak az arányok – maguktól, írói segédlet nélkül.

Hiszen jók is voltunk, nemcsak vétkesek. Mikor Kleopátra beleszeretett… Mikor Napóleon azt a törvényt hozta… Mikor Reviczky Imre ezredes, fölötteseivel dacolva… Mikor… És mikor… S amikor én, talán elsőnek, s nem törődve azzal, hogy…

Megálljunk. Erre nincs út tovább. Nincs ilyen kettős könyvelés.

A jóság történettelen.

1981. karácsony (Árnyékváros)