Tizenhetedik Enceládó Szulfátó, a kobaltok királya, mindent megélt és mindent megunt. Látta, honnét ered a víz, a madarak nyelvén is megtanult, s akár egy asztrológ, bejárta az eget. De nem tudott már semmi örömet s unatkozott rettentőmód XVII. Enceládó Szulfátó őfelsége, akár egy kisgyerek. Egy nap a kertjében sétált a kaktuszok között, melyek háromszáz változatban szúrták a szemet. „Minden test olyan, mint a fű” – gondolta XVII. Enceládó, s aztán: „Megőrjítenek az idézetek.” És elhajította könyvét s azt mondta hangosan: „Gonorrhoea.” A várból kürtöltek, hogy kész van a tea; XVII. Enceládó ásított s egy bembergfa alatt, a bokron, meglökött egy madarat. A madár leesett, de nem szólt, és nem repült tovább. Ekkor XVII. Enceládó, a király, madárnyelven azt mondta: „Énekelj.” A madár hallgatott. – „Voilà!” – kiáltott a király. – „C’est l’oiseau qui ne chante pas!” És fölébe hajolt: „Énekelj!” A madár hallgatott. Becézte és kényesen megsimogatta, de hallgatott; fenyegette és fölébe rakta vaspántos csizmáját: hallgatott. Napokon, éjszakákon át csak hallgatott. XVII. Enceládó, a kobaltkék király, étlen-szomjan kérlelte, nem aludt, lefogyott, s az udvari orvosnak azt mondta: „Meghalok.” – „Uram, király!” – rémüldözött az orvos. Ekkor megszólalt a madár. „Emelj engem a combodig, ha fáj. Emelj engem a gyomrodig, ha fáj. Emelj a szívedig, ha fáj. A meztelen idegekig, ha fáj – ha engem elbírsz, a halált is elbírod, király.” XVII. Enceládó mosolygott, és lóra ült, s a hegyek közt pucér kis dalt fütyült, mélyet lehelt: „A halált, madame, még csak álmodom. De a főpróbát nem vállalom.” S akkor ő elszállt, ma is száll, és Enceládó éli testi életét, olyan mint a fű, gonorrhoea, mindennap ötkor készül a tea, s van mindenféle szép szokás, csak egy nincs benne: szárnyalás, a madár száll és szomjazik, harmatos bembergfát keres, mélyföldön és vizek fölött s a kéklő Kalcinákban, ahol terem az énekes – de mindhiába: olthatatlan, meghalnak lenn, csak szárnyalj egymagadban, próbáld a halált egymagad, a király pedig, XVII. Enceládó, megint fenséges és szabad, olykor, ha az óbor a torkán fennakad, messzelátót ragad, tág eget lát falak helyett, és szárnyakat, szárnyakat, mindenütt szárnyakat.

Hát ezt megúsztam, mondta XVII. Enceládó, és felsóhajtott – nem, mondta az udvari bolond, miután elfoglalta megszokott helyét lantjával a trón tövében, nem lehet megúszni: ide figyelj

De hiszen udvaromban minden vágy beteljesül, firtatta Enceládó, a kobaltkék király, van hozzá út és van idő, korláttalan – korláttalan?, kérdezte a bolond, hisz ami távlattalan, az maga a korlát

Szerinted melyik mondta ezt, kérdezte Enceládó meglepetten – bármelyik, felelte a bolond, a Lehetőség, aki tiltakozhat, vagy a Beteljesülés, aki visszavonhatatlan: talán csak ikrek, csak

De az udvari élet, kiáltott a király, szép teljessége annak, amit én csináltam! kobalt és mégis európai, örök ingajáték az akarat s a cselekvés között! – Enceládó, kobalt király, hajolt meg a bolond, hallgasd meg egyetlen belső esemény történetét

Csak ennyi, kérdezte a király, csak ennyiből áll az egész: de hát ez egyébként is megtörténik s akkor már inkább verset írjak, miképp e

Nos, húzta fel szemöldökét XVII. Enceládó, a kobaltok királya, ilyet mi is tudunk, próbáljuk meg, előbb talán te – én, kapott lantjába a bolond, én, uram, magamtól soha

De ha ez neked elég, egy-két fortélyra, mely utazásaim közt rám ragadt, szívesen megtanítlak, hallgass meg tehát néhány passzust

Taníts meg eljutni, bolond, szólt elragadtatottan XVII. Enceládó – van itt egy nő, uram király, asszonyaidnak egyike, úgy tűnik, ő is arra tart, figyeld meg, mit mond róla

Te vagy az, ámult el Enceládó, hisz én a költészetről – igen, király, én vagyok asszonyaidnak egyike, asszonyaidnak másika, rögeszmés, én megtanítanálak, de honnét tudom

Nem voltak mestereim. Nem volt kinek a lábához ülnöm. Valahányszor a lapok közölték egy-egy írásomat, a barátaim tapintattal és gyanakodva telefonáltak, mint egy szomorú, lázas betegnek. Egyetlen író akadt, aki kezdettől fogva rám sugározta konok jóindulatát; a nevét nem írom le, túlságosan közel van a pályám alakulásához.

Hanem az elérhető klasszikusokból nekem is jutott néhány pillanat, igazán néhány pillanat. Éppen látszólagos törékenysége miatt őrzöm ezt az egyszer-volt időt, aminthogy legkedvesebb ékszerem az igazgyöngy, mert formája riasztóan gyöngéd, de tetszetősen illeszkedő fémlapokba nem csiszolható, nem hagyja magát, emlékszik rá, hogy miből született.

*

Kikényszerített találkozás volt az egyik. Első szerkesztőm vitt el FÜST MILÁNhoz, a pasaréti faburkolatos házba; semmi másra nem emlékszem, csak köröskörül a faburkolatra s középütt a pokrócba burkolt aggastyánra, aki három órán keresztül figyelemre se méltatott.

Frissen végzett egyetemista voltam, társasági életben járatlan, nem tudtam még, hogy minél tovább nem figyelnek az emberre, annál több ideje marad, hogy az önvédelemre fölkészüljön. Ezért, mikor a betegségről, halálról, tehetségtelen szamarakról folytatott háromórás társalgás, mennydörgés véget ért, majdnem kiejtettem a kezemből a teáscsészém agyonszorított fülét, Füst Milán ugyanis rám rivallt:

– A kisasszony mit csinál?

– Joyce Kamarazenéjét fordítom – mondtam ijedten.

– A kisasszony tudja, hogy Szomory is írt egy kötet Kamarazenét?

– Tudja – szólt közbe a szerkesztőm.

– A szerkesztő úr ne szóljon közbe. Mit olvasott a kisasszony utoljára? Mondjon egy jó verset, amit ezek írnak.

– Pilinszky János: Harmadnapon.

– Harmadnapon. Pilinszky János. Lehetséges. A kisasszony szerint mitől jó a vers?

– Kinyílik – mondtam a kezdő tanárok határozottságával. – Et resurrexit tertia die: kinyílik, mint egy kapu.

– Jöjjön közelebb – legyintett Füst Milán, és kézcsókra nyújtotta a kezét. Megdermedtem. – Térdeljen le. Hallotta? Hajtson térdet. – A kinyújtott kéz a szájam előtt reszketett, nem volt mit tennem, de mikor milliméterek választottak el a kézcsóktól, Füst Milán intett, hogy emelkedjek föl, mosolygott, a húszéves fiúk mosolyával, és kezet csókolt.

– Kisasszony – búgta –, amit az imént méltóztatott mondani, nagy butaság. Tessék máskor pontosan tudni, mitől jó a vers.

*

KASSÁK LAJOSsal véletlenül találkoztam, egyik tanárom tihanyi villájában. Kényelmetlen kerti székeken ültünk, lugasba való kerti asztal körül. Kassák a munkám felől érdeklődött. Második éve tanítottam egy újpesti iskolában; Joyce versei s néhány más munka után megjelent a következő fordításom, Dylan Thomas könyve: Az író arcképe kölyökkutya korából.

– Jó könyv – mondta Kassák. – Jó fordítás. Rendes munka.

Elvörösödtem. „Rendes munka”: micsoda bélyegző. Annyira vágytam rá, hogy háromszor is megpróbáltam beleírni valami naplófélébe, de a különböző szerkesztők mindig visszaadták a naplófélét, dicsekvésnek minősítvén. Az is volt: dicsekvés.

A mondatokra szó szerint emlékszem.

– Mit érzett, mikor az első fordítását publikálta? – kérdezte Kassák.

– Azt, hogy megkondulnak a harangok és leszakad az ég.

– És most? A második, a harmadik megjelenés után? Mit érez?

– Semmit – mondtam. – Tudom, hogy nem történik semmi.

– A maga nemzedéke téved – pattogott Kassák, és fölkelt az asztal mellől. – Mondja meg a magyar irodalomnak, hogy ne verseket írjanak, hanem költeményeket. Mondja meg a magyar művészetnek, hogy ne képeket fessenek, hanem festményeket. Maga ne menjen a bulvár-szerzők után. Mindig azt kell érezni, hogy megkondulnak a harangok és leszakad az ég. Függetlenül attól, hogy mi történik.

Szálegyenesen állt a tihanyi villa kapujában. Nem hiszem, hogy kezet fogtunk volna.

*

Azóta már azt is tudom, hogy amíg életben van az ember, nagyon nehéz rámondani a munkájára, hogy „rendes munka”. Nem kell várni semmit.

De sikerül-e valaha pontosan megmondanom, mitől jó a vers? Hallom-e még egyszer azokat az égszakasztó harangokat? Aligha. Csak régi vállalkozó kedvem emlékét próbálom őrizni, ahogy egy város őrzi a maga pöttömnyi múltját, francia vasrácsaival, spanyol belső kertjeivel, elöregedett néger zenészeivel, akkor is, ha az egész csak turisztikai látványosság, s az utcákon tulajdonképpen minden szétgurul.

Kérlek, emelkedett föl XVII. Enceládó, asszonyaimnak másika, akkor hát hogyan csinálod (nem, nem jó a kérdés), miféle képességedből csinálod, amit csinálsz, s hogy jó irányban, jó és rossz között – uram király, a veszélyérzetemből

Jegyezd le hát, szólt XVII. Enceládó, azt, ami szent ebben a pillanatban – biztosan akarod, király? – biztosan akarom – hát jó: úgy hívják

Szabad vagy, fordult el XVII. Enceládó, s a hirtelen beállott csöndben a bolond körvonalakat írt a klóros levegőbe

S körülötte, kérdezte a király, mi marad a szobor körül, ha egyedül – a bolond tovább írta ábráit a test köré

Furcsán érzem magam, bolond: mint hogyha sűrített levegőt nyomnának belém s kívülről tartanának, holott csak sziget vagyok, s másokat szigetelnek

Már több száz éve osztódom s vagyok, felelte gőggel a király, és létem tárgyilagossága túl fog élni – csak szónokolj, nevette a bolond, minden csonkulás szubjektív jelenség

Íme, fintorgott a bolond, ha volna még kobalt varázsló, mit mondana

Node, mondta saját öklének Enceládó, a tökéletességre törekedni (Aries, kos vagyok) elemi tartozékunk, hiszen a magad módján még te is – (Pisces vagyok, halak), király, s egy (mérleg, Libra jelű) festő vásznaiból egyszer újjászültek egy várost, mert kihagyott a festő valamit: a diszharmóniát

Paradox beszéd, bolond: csak a harmonikus a tökéletes – akkor, király, e pingálónak épp a tökély a hibája – bolond, a tökély nem lehet hiba – uram király, hallgasd meg ezt az asszonyt: mely irányból jön a harmónia

Legtöbbször úgy tűnnek fel a mondatok, mint a vízen a szálfák; olykor alámerülnek, olykor kapaszkodót nyújtanak, és elúsztatják a hajótöröttet egy sziget felé. „Ma sem volt bősz vihar a tengeren.” Ez a mondat bukkan elő valahonnét a mélyből, ahová húsz éve lemerült a több százezer mondattal együtt, amikből összerakódott az öntudatlanságom. Ennyi maradt a boldog korból, mikor hályogkovácsként lehetett rátépni a jelzőt a jelzett szóra, a fiatal fantáziák találkozása lévén az egyetlen díjazás – ó, nagyszerű felelőtlenség: ma sem volt bősz vihar a tengeren, de miért is lett volna, mikor a fedélzeten ott állt a kalózok réme, Don Alfonso di Flotta y Terras de la Habarch, a szökött hajóskapitány. Hogy honnan szökött és hová, az mellékes, de állandóan szökött valahová, és borzadva rettegték az összes számtantanárok.

Aztán – „Krononézia apró sziget, Celebesztől délkeletre fekszik a Csendes-óceánban. Nevét egy véletlenül arra tévedt hellén hajóstól kapta…” Ez az elgondolás már túlnőtt az iskola körén, később meg is jelent nyomtatásban, ám be kell vallanom, jóval mérsékeltebb sikert aratott, mint annak idején a kapitány. A kapitánynak persze könnyebb dolga volt. Nem kellett másra koncentrálnia csak, mint a szökésre, a munka ment magától. Ám az eltelt évtizedek bebizonyították, hogy az ember mindenre képes. Felmegy a Szaturnuszra, gyógyítja a rákot, és nemcsak hogy gúzsba kötve táncol, de ha kell, a szakadék szélén is gúzsba kötve táncol. Csak egyet nem tud az ember, azt, amit a kapitány tudott: szökni.

Gyerekkoromtól fogva mindig magához vonzott a tenger. A tengerrel kapcsolatos képzettársításom ugyanolyan volt, mint az átlagos menekülőké. Határtalanság. Idő. Nyugalom. Puszta. Vihar. Indulatok. Szabadság, szerelem. Ki a világból. S így tovább. Gondoltam, meglátom majd a tengert, kifordul a helyéből a gyomrom, aztán egyszerre megszívom magam tág levegővel és fennkölt gondolatokkal.

Nem így volt. Sem a végtelenség érzetéig, sem a tengeri betegségig nem jutottam el. Nem hatott rám bénítólag, hogy kicsi és vámsorompókkal körülhatárolt országból jövök. Nem döntött le a lábamról a víz-ég-horizont pátosza, nem fogott el semmilyen mámor. Ellenkezőleg.

A tenger kijózanított. Mint egy kijelentő mondatokból álló ótestamentumi szöveg, helyére tette az eget, a földet és a csillagokat, és megmutatta a világ arányait, mint az ölelés. Hogy csak néhány másodperc a végtelenség. Hogy még a biztos hajókorláttal sem törődik az árapály; elmozdul a hold, és a hullámok ugyanúgy készülődnek, mint a fájó vérerek.

És mikor felismerőn és együttérzőn rá akartam bólintani a tengerre, aki tulajdonképpen óriási asszony, akit évezredek óta merő tévedésből tartanak a Neptunénak s taszítanak a semleges neműek birodalmába, igaztalanul; mikor már fél éjszakát ácsorogtam a fedélzeten, dideregve a csendes-óceáni párában – akkor minden összeomlott. A kajütablaknak dőltem, az annyit elképzelt kerek kajütablaknak, és arra gondoltam, hogy se a költészet, se a valóság nem segít.

Mert számomra már tartalmát vesztette a szökés. Az érdekel, vajon partra evickél-e valaha a kapitány.

Megint te vagy, asszonyaimnak másika, fordult meg Enceládó, a király: én földön járok, bolondom a vizen, te pedig a vízről folyvást a partra vágyol – igen, király, igen

Solitudo, mormogta Enceládó, tremor solitudinis, milyen magányos lehet a világszabadító – király, tűnődött el az asszony, aki szintén mérleg (szintén Libra) volt, mért félne, aki bábokat töm, s aztán vízáradatba, tükörképbe, sírkertek ingyen városába, önnönmagába veti őket – mutasd meg Őt, nézett fel a király – csak verseket mutathatok, széljegyzetként a csonkasághoz – s vajon, nyögött fel a király, „minden csonkulás szubjektív jelenség”? – halld hát, uram király:

Ha tehát megadatott az épség, ugrott fel a király: amit hiányolunk, nem a pillanat-valóság adekvát sűrítménye? – királyom, csak idegrendszered jelzi a hiányt

S a sziklatérd, amiről lezuhansz, járt trónja előtt fel s alá a király, a térd, amiről lezuhansz, tovább szerethető? tovább álmodható? s én hatalmamnak lián-dzsungeléből csak irígyeljelek?

Asszony, te nem hozzám beszéltél – király, téged fölemészt, amit a hatalmadban tudhatsz – hallgass, bolond: asszony, te nem hozzám beszéltél – király, téged fölemészt, amivel nem bír a hatalmad – elég, bolond: asszony, hozzám beszélj – király, a bolond tehozzád beszél

Mit, indián, mondta bosszúsan a király, énbelém mások kapaszkodnak, énrólam mások hullanak, én attól vagyok, hogy vagyok, nem kell a trón aljára ülnöm bölcsességért – uram, mosolygott szomorúan a bolond, olcsón méred magad: hallgass meg három példát arról, amit úgy hívnak,

Egy nyugat-, egy kelet- s középeurópai sors, ha jól interpretálom, nevetett ingerülten Enceládó, lehet, hogy lengyel főherceg voltam vagy toledói püspök, netán a cár pribékje: osztódom, tehát vagyok – uram, szólott a Libra jelű asszony, uram, bocsáss meg: szorongok, tehát vagyok

Szorongok. Két napja egyfolytában. Kellemetlenül, oktalanul. Az évekig tartó szorongásra rászorított néhány edzőtábor, de a napokig tartó szorongás emésztőbb: olyan, mint a hétvége.

Nem ezért jöttem Daventportba. Drámaíró kollégám felolvas a színdarabjából, kisszámú közönségnek; a bajnok szerepét olvassa, én a rabszolganőét. Az Iowai Nemzetközi Íróprogramban, amelynek, ha jól számolom, negyedik magyar résztvevője vagyok, rendszeresek az effajta kisegítések. Csaknem harminc férfi van s a feleségeken kívül mindössze öten vagyunk nők; gyakran olvassuk fel különféle irodalmak nőíróinak munkáit, színdarabokban végszavazunk, statisztálunk. Szívesen csináljuk: a szereplés itt bajtársiasság.

Délután van. A drámaíró alszik, vagy szerepet tanul.

Szorongás, szorítás. Egy Emily Dickinson-versben tapogattam ki a hajszálgyökeret:

Semmit nem hoztam Davenportba, csak a szótárt. Négy hónapja nem beszélek magyarul, és annak idején, az egyetemen nem épült bele az angol szókincsembe a nyeles felmosószivacs, az epehólyagröntgen, az eltávozási adóbevallás.

Mindenhová magammal viszem, a szótárt. Megyek és a hónom alá szorítom. Hatodik, bővített kiadás, szerzője Bizonfy Ferenc, illetve Franz de Paula Bizonfy, alcíme Az Egyedül Valódi Megbízható Bizonfy-Szótár, Clevelandben, Ohio államban jelent meg, évszáma nincs.

Találomra felütöm az angol részt az i betűnél; to inveigle – olvasom –: bizgatni, vetemíteni; irony: gúnyor; irradiance: megsugárolás; iodine: iblany. Miféle szótár ez? Nézem a magyar rész címszavait: bancsókos, bányolás, behomályosodni. Aztán találok egy főnévi igenevet: béni. Ragozása:

Valami történik most. Négy hónap alatt elfelejtettem magyarul. Mi lehet az, hogy béunk. Soha többé nem szólom meg a hazalátogató emigránsokat.

Gyorsuló mozdulatokkal lapozom a szótárt. Besenyveszteni, bikecz, bilcsirta, bolygatag. Vissza az angol részbe, a heart, a szív összetételeihez: faint-hearted: pillaszívű; light-hearted: vígelmű. S a következő oldalon a heath, az angol romantika kedvenc növénye, a hanga, amely itt így szerepel: avarfű.

Avarfű. Mennyivel szebb, szomorúbb, elmúlóbb, gyógyítóbb, mint a hanga. Mi volna, ha Emily Brontë üvöltő dombjain avarfű roskadozna a gyűlölködés szele alatt? Ha a regényhősök nem tévelygők, hanem bolygatagok, nem gyávák, hanem pillaszívűek volnának, a magányos nők attól senyvednének be, hogy be vannak sózva, s az olvasó az együttérzéstől a végén nem bőg, hanem magas hangon bé?!

A szavak hirtelenül talpraállnak és elkezdenek szerepet játszani.

Behomályosodott. Merengér, az úrias, szépviseletű ifjú zúzott szívvel töprenkedett az életén. Atyja, a vígelmű birtokos, nemrég tagadta ki őt az örökjószágból, öccsének javára. „Az a bancsókos bikecz! Az a nyeglélkedő, hősködő eczkeficzke! – gondolta Merengér. – Csak ránézetre vasgyúró, valójában pillaszívű, mint az iblany és botránytalan, mint az enyvéd. Én vagyok Ézsau, nekem jár a jószág, mert jobban értek a bányoláshoz, különbül tudok hajhászkodni, mint ő, aki folyvást kéjhölgyek körül áncsorog, vasárnap a tánczestélyen félrebiczczen, és hatméretű verset ír minden imádóin túladó kaczérhoz!”

Eképpen végezte gondolati szükségét Merengér, a deli ifjú, családjában idősbfi, templomának dalkörében egyes-éneklő, kit gyakran kínzott a gyomorhév, mint valamely tengerkórost. Akaratosítván magában a bosszút, már messzellette az időt, midőn bolygatag öccsének csaldögöt vethet, és csigádad orczájára kiült a gúnyor.

Ekkor az ároda mögül, az estéli megsugárolásban, kilépett a kapusikátorból ama kéjhölgy, kit a nép míveltebb osztályai szerte látogattak. Jött, mint a billegény a habzuhanyból, kaczagott, mint a tigris foltú czápa, fonódott, mint az omboly. Szegény Merengér! A nagy bizgatásban lábszárába szállott a szíve, minden részecse remegett, mint a tüves csuka.

– The public is waiting – hallom az ajtóból. A közönség vár. Időközben ránkesteledett. Szimatolva közelebb lépek; az avarfűről kiderül, hogy borotvaszappan. – Meglátod, sikerünk lesz – mondja a drámaíró, és elvezet, mint egy alvajárót. Igen, tulajdonképpen sikerünk van. Mellékes az értéke: megadják. Gondolatban lefordítom Petőfit magyarról magyarra:

Azután rabszolganő vagyok a bajnok udvarában. Davenport, Budapest, kapusikátor – mennyi félbemaradt csoda. Ez mostmár mindig így lesz. Akkor is, ha majd megtudom, hogy Bizonfy Ferenc orvostudor, az 1848-as szabadságharc honvédtisztje, külföldre menekültében gondolta ki e munkácskát, hogy részecsei továbbragyogjanak egy szorongásos délutánnál. A jelenet átlázasodik; itt a hónom alatt fogom az Egyedül Valódi Megbízható Szótárt. Szorítom, hogy ki ne essen.

Betsület, csapott a trónra a király, mit érsz vele, ha a súlypontod kívül van? – nem a súlypont a fontos, mondta a Libra jelű nő fátyolozottan – hanem az egyensúly, vágta rá a bolond, s bal vállával az asszony felé hajlott

Egyensúly, életben-halálban, mondta a mérleg jelű nő – forrásban-változásban, szavalta a bolond – adás-vételben – szenvedéllyé formált indulatban, s a trónszék és Enceládó király sistergő, néma háta mögött egymás szavába vágtak

Avilai Teréz! és remekmű! agóra! Szent Ferenc az állatok közt, mondta fogai közül a király, cella-magány és kódex-lobogás! szeretnélek most megütni – tessék

Tessék, uram király, én kiadtam magam, voltam asszonyaidnak másika, átléphetsz fölöttem, de hívságom csak én magam alázhatom meg

Üres tér. Szétpattanásig feszült burok. Zsanércsikordulás. Örök starthelyzet. Padok. Redukált jelenlét. Orvoshang: „kóros eltérés nem látható…” Körben asszonyok. „Jó neked…” Padok. Üres tér. Semmiből semmibe. Örök start. A ködbe ér a köd.